Datasets:

sedthh

/

gutenberg_multilang

like 3

A PÁL-UTCAI FIÚK REGÉNY KIS DIÁKOK SZÁMÁRA   IRTA MOLNÁR FERENC   MÁSODIK KIADÁS     BUDAPEST, 1916 FRANKLIN-TÁRSULAT MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. -3- I. Háromnegyed egykor, ép abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagynehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, ép ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A Bunsen-lámpában vígan lobogott a zöld csík s ezt valahogyan még csak bámulta az első padból néhány fiú. De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a szomszédos kis házak teteit -4- lehetett látni s a távolban, az aranyos déli napon a templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vígasztalóan haladt a tizenkettős felé. És hogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály. Némelyek turkálni kezdtek a padban a könyveik közt, a rendesebbek megtörülték a tollaikat, Boka becsukta a kicsiny, piros bőrrel bevont zsebtintatartóját, melynek igen ügyes szerkezete volt, úgy, hogy sohase folyt ki belőle a tinta, csak akkor, ha zsebre vágta az ember, a Csele összeszedte a lapokat, amelyek nála a könyveket helyettesítették, mert a Csele gigerli volt és nem pakolta a hóna alá az egész könyvtárat, mint a többi, hanem csak a szükséges lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva összes külső és belső zsebeiben, a Csónakos az utolsó padban akkorát ásított, mint valami unatkozó víziló, a Weisz kifordította zsebeit és kiszórta belőle az összes délelőtti morzsákat, melyek ama kifliből maradtak ott, amelyet Weisz a tíz órától egy óráig terjedő időközben a zsebéből evett ki darabonkint, a Geréb csoszogni kezdett a pad alatt a lábával, mint aki úgy tesz, mintha föl akarna állani, a Barabás pedig minden szemérem nélkül terítette a pad alatt térdére a viaszkos vásznat, nagyság szerint rakván bele a könyveket s majd egy szíjjal akkorát húzván rajta, hogy a pad is megreccsent és ő maga belevörösödött, -5- – egyszóval mindenki előkészületeket tett a távozásra s csak egyedül a tanár úr nem vett tudomást arról, hogy öt perc mulva vége lesz mindennek, mert a tanár úr végig hordozta szelíd tekintetét a sok buksi gyerekfej fölött és így szólt: – Mi az? Nagy csönd lett erre. Halálos csönd. A Barabás kénytelen volt elereszteni a szíjat, a Geréb maga alá kapta a lábát, a Weisz ismét befordította a zsebét, a Csónakos befogta a száját kezével és a tenyere mögött végezte be az ásítást, a Csele békében hagyta a «lapokat», a Boka hamar zsebrevágta a piros tintatartót, melyből, a zsebet megérezve, rögtön szivárogni kezdett a szép kék antracén. – Mi az? – ismételte a tanár úr s ekkor már mindenki mozdulatlanul ült a helyén. Aztán az ablakra nézett, amelyen át vígan cincogott be a verkliszó, mintegy éreztetve mindenkivel, hogy ő nem tartozik a tanári fegyelem alá. De a tanár úr azért szigorúan nézett a verkli irányában és így szólt: – Csengey csukd be az ablakot. Csengey, a kis Csengey pedig, aki «első pad első» volt, fölkelt és az ő komoly, szigorú kis pofájával az ablakhoz ment, hogy becsukja. E pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén és odasúgta egy kis szőke fiúnak: – Vigyázz, Nemecsek! Nemecsek hátra sandított, majd a földre nézett. Egy kis papirosgombóc gurult melléje. Fölvette, kihajtogatta. -6- Az egyik oldalára ez volt írva: Add tovább Bokának. «Mi az?» «Mi az?» Nemecsek tudta, hogy ez csak címzés és hogy maga a levél, az igazi mondanivaló a papiros másik oldalán van. De Nemecsek határozottan jellemes férfiú volt és nem akarta a más levelét elolvasni. Tehát ő is gombócot csinált belőle, megvárta a kellő pillanatot, s most ő hajolt ki a két padsor között hagyott utcára és ő súgta: – Vigyázz, Boka! És most Boka nézett le a földre, amely rendes közlekedési eszköze volt az üzleteknek. Valóban, gurulva jött a kis papirosgombóc. A másik oldalára, tehát arra az oldalára, amelyet a szőke Nemecsek becsületből nem olvasott el, ez volt írva: «Délután háromkor közgyűlés. Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni». Boka zsebrevágta a kis papirost és egy utolsót szorított már összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni kezdett és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte és visszament a természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden ajtónyíláskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak kandikálnak ki buta üvegszemükkel s ahol a sarokban csöndesen, de méltósággal állongott a titkok-titka, a rémek-réme, egy megsárgult emberi csontváz. És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből. A nagy, oszlopos lépcsőházban vad rohanások történtek, -7- -8- -9- melyek csak akkor szelidültek sietéssé, mikor egy-egy tanár magas alakja keveredett a zajgó gyerek-tömeg közé. Ilyenkor fékeztek a szaladók, egy-egy pillanatra csönd lett, de amint a professzor a kanyarodónál eltünt, újra elkezdődött a lefelé való lóverseny. «És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből.» «És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből.» A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. Fele jobbra, fele balra oszlott. És tanárok jöttek köztük és ilyenkor lerepültek a kis kalapok. És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyujt. Mintha kiszabadult kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a sok napfényen, úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba, amely számukra nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák, boltok zűrzavaros keveréke, amelyben haza kellett találni. A Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt. A törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül fölemelte az árakat. A törökméz ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy a törökmézes ember megfogja a kis bárdot s amennyit a nagy darab fehér, mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül, ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva, három fél-füge, három prünella, három fél-dió, mind megannyi folyós cukorba mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor és ugyancsak egy -10- krajcár az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diák-abrak is, mely apró staniclikba van osztva s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van ebben mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai szemét, szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diák-abrak felöleli a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét. Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablóklakta vidékeken cipelnek végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugateurópai embereknek kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti szellem, mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta jól, szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják s minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni, az előtte elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák. – A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el, – mondogatták. És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete a gimnázium mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell innen, legalább nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének: – Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár. És amíg nagynehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, -11- vadul hadonászott a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének: – Vágd a kalapodat a cukor közé. Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy mulattak volna a fiúk! Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit: – Vágd oda a kalapodat. Ez uzsorás. Csele levette a kalapját. – Ezt a szép kalapot? – mondta. El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot. Hiszen Csele gigerli volt és csak lapokat hozott a könyvekből. – Sajnálod? – kérdezte tőle. – Sajnálom, – mondta Csele. – De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok. Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom, mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom. Ilyet nem lehetett Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. Fel is fortyant. Ezt mondta: – Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam. Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el. És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is vette a kalapját, hogy szétüssön vele az ikszlábú asztalon, mely teli volt rakva cukorral. De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang ezt kérdezte tőle: – Mit csinálsz? -12- Geréb hátra nézett. Boka állt mögötte. – Mit csinálsz? – kérdezte tőle ismét. És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán, mikor az állatszelidítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére tette a kalapot és vonogatta a vállát. Boka csöndesen mondta: – Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem ha valaki bátor, de ennek semmi értelme nincs. Gyere. És feléje nyujtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet és Boka mitsem sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal tintás lett, de a Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy azonban ezzel be volt fejezve. Boka karonfogta Gerébet és elindultak a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották, amint fojtott hangon, a levert forradalmár bús lemondásával szólt az olasznak: – Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért törökmézet. És belenyult finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott és azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden – három krajcár volna? De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint amikor valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot sújtott a késsel a törökmézre s a lepattant szilánkot egy kis papirba tette. Csele keserűen nézett rá. -13- – Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt! Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva szólt: – Hát most drágább, hát most kevesebb. «És egyszerre kapta be a szájába az egész törökmézet.» «És egyszerre kapta be a szájába az egész törökmézet.» És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis bárddal olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli középkori, óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek csapkodja le a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a törökmézben. -14- – Pfuj, – mondta Csele az új vevőnek, – ne vegyen ennél. Ez egy uzsorás. És egyszerre csapta be a szájába az egész török-mézet, amelyre a fele papir ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul. – Várjatok! – kiáltott Bokáék után és utánuk szaladt. A sarkon érte őket utól s itt befordultak a Pipa-utcába, a Soroksári-utca felé. Összekapaszkodtak hárman; középütt Boka ment és magyarázott valamit csöndesen, komolyan, ahogy szokta. Tizennégy esztendős volt s arcán kevés nyoma volt még a férfiasságnak. De ha kinyitotta a száját, nyert néhány évet. A hangja mély volt, szelid és komoly. S amit mondott, az is olyanforma volt, mint a hangja. Ritkán beszélt ostobaságot és nem mutatott semmi kedvet az úgynevezett csirkefogó-tempókhoz. Kisebb veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha bírónak hívták, akkor is kitért. Ő már megtanulta, hogy az ítélet után az egyik fél mindig keserűséggel megy el és ezt a keserűséget a bíró iránt érzi. De mikor már elhatalmasodott a baj és a veszekedés akkora lett, hogy már-már tanári beavatkozás vált szükségessé, akkor közbelépett Boka, békíteni. És aki békít, arra legalább nem haragszik egyik fél sem. Szóval okos fiúnak látszott Boka és úgy indult, mint aki az életben – ha sokra nem is viszi, – de becsületes férfi gyanánt fogja a helyét megállni. A hazamenés iránya azt követelte, hogy a Soroksári-utcából a Köztelek-utcába forduljanak be. A csöndes -15- kis utcán édesen sütött a tavaszi nap s halkan dohogott a dohánygyár, mely az egyik oldalán véges-végig húzódik. A Köztelek-utcában mindössze két alak volt látható. A közepén álltak és vártak. Csónakos volt az egyik, az erős Csónakos s a másik a kis szőke Nemecsek. Mikor Csónakos meglátta a három összefogódzott kis legényt, örömében a szájába vette két ujját és egy akkorát fütyölt, mint valami gőzmozdony. Ez a fütty különben az ő különlegessége volt. Ezt nem tudta utána csinálni senki a negyedikben, sőt az egész gimnáziumban alig volt néhány fiú, aki ezt a kocsisfüttyöt értette volna. Mindössze talán csak Cinderről, az önképzőkör elnökéről tudták, hogy tud ilyen módon fütyölni, de Cinder csak addig fütyölt, amíg az önképzőkör elnökévé nem lett. Azontúl Cinder többé nem vette az ujját a szájába. Az önképzőkör elnökéhez, aki minden szerdán délután a magyar-tanár mellett ült a katedrán, ez nem illett volna. Tehát süvített egyet Csónakos. A fiúk odaértek hozzá és megállottak a csoportban, az utca közepén. Csónakos a kis Nemecsekhez fordult: – Nekik még nem mondtad el? – Nem, – mondta Nemecsek. A többi mind egyszerre kérdezte: – Mit? Csónakos felelt a kis szőke helyett: – A múziumban tegnap megint einstandot csináltak! – Kik? – Hát a Pásztorok. A két Pásztor. -16- Nagy csönd lett erre. Ehhez tudni kell, mi az az einstand. Ez különleges pesti gyerekszó. Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy szent-jánoskenyérmagba – pesti nyelven: boxenliebe – játszani lát magánál gyöngébbet s a játékot el akarja venni tőlük, akkor azt mondja: einstand. Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú hadizsákmánynak nyilvánítja a golyót s aki ellenállni merészel, azzal szemben erőszakot fog használni. Az «einstand» tehát hadüzenet is. Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak és a kalóz-uralomnak rövid, de velős kijelentése. Csele szólalt meg elsőnek. Borzadva mondta a finom Csele: – Einstandot csináltak? – Azt, – mondta erre neki bátorodva a kis Nemecsek, miután látta, hogy a dolog mily hatást tett. Most Geréb fakadt ki: – Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág. Ha nem csinálunk semmit, még meg is vernek bennünket. Csónakos a szájába vette a két ujját annak jeléül, hogy most fütyölni fog örömében. Ő minden forradalomhoz kész volt örömmel csatlakozni. De Boka lefogta a kezét: – Ne süketíts meg, – szólt rá. És komolyan kérdezte a kis szőkétől: – Hát hogy történt? – Az einstand? -17- – Az. Mikor volt? – Tegnap délután. – Hol? – A múziumban. A múzeumkertet hívják így. – Hát mondd el, úgy, ahogy volt, de pontosan úgy, ahogy volt, mert nekünk az igazat kell tudnunk, ha csinálni akarunk ellenük valamit… A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. A Nemecsek mindenkinek levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az egy a számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú volt, gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy jó legyen áldozatnak. Elkezdett beszélni s a fiúk összedugták fejüket. – Úgy volt, – mondotta, – hogy ebéd után kimentünk a múziumba, a Weisz meg én, meg a Richter, meg a Kolnay, meg a Barabás. Előbb métát akartunk játszani az Eszterházy-utcában, de a lapda a reálistáké volt és azok nem engedték. Akkor azt mondja Barabás: «Menjünk be a múziumba és golyózzunk a falnál». És akkor mind bementünk a múziumba és golyózni kezdtünk a falnál. Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót és akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva, akkor azé az összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt a falnál vagy tizenöt golyó és volt közte két üveg is. És akkor egyszerre csak azt kiáltja a Richter: «Vége van, jönnek -18- a Pásztorok!» És a sarkon jöttek is a Pásztorok, zsebre volt dugva a kezük és lehajtották a fejüket és olyan lassan jöttek, hogy mi mindnyájan nagyon megijedtünk. Hát hiába is voltunk mi öten, ők ketten olyan erősek, hogy tizet is elvernek. És nem is szabad minket úgy számítani, hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van, akkor a Kolnay is elszalad és a Barabás is elszalad, hát csak hármat szabad számítani. Esetleg én is elszaladok, hát csak kettőt szabad számítani. És ha esetleg mind az öten elszaladunk, akkor se ér az egész semmit, mert a Pásztorok a legjobb futók az egész múziumban és mink hiába szaladunk, mert utólérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek és nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: «Te, ezeknek tetszik a mi golyónk!» És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta: «Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!» De én azt gondoltam, hogy nem fognak minket bántani, hiszen mi soha nem csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak odaálltak és nézték a játékot. A Kolnay azt súgta a fülembe: «Te, Nemecsek, hagyjuk abba». Azt mondom neki: «Hogyne, majd éppen most, amikor te gurítottál és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem, abbahagyjuk». Közben a Richter gurított, de annak már reszketett a keze a félelemtől és félszemmel a Pásztorokra nézett, hát persze, hogy nem talált. De a Pásztorok nem is mozdúltak, csak ott álltak, zsebredugott kézzel. Akkor aztán én gurítottam és találtam. Megnyertem az összes -19- -20- -21- golyókat. És oda akarok menni, hogy összeszedjem, volt már vagy harminc golyó, de elémbe ugrott az egyik Pásztor, a kisebbik és rám kiáltott: Einstand! Én hátranéztem és a Kolnay meg a Barabás már szaladtak, a Weisz a falnál állt és sápadt volt, a Richter meg még gondolkozott, hogy szaladjon-e vagy nem. Én próbáltam előbb becsületesen. Azt mondtam: «Kérem, ehhez maguknak nincs joguk.» De akkor már az öregebbik Pásztor szedte fel a golyókat és rakta be a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta a mellemen a kabátomat és rám kiáltott: «Nem hallottad, hogy einstand?» Hát persze, aztán én se szóltam semmit. A Weisz pityeregni kezdett a falnál. És a Kolnay meg a Kende a múzium sarkából kukucskáltak vissza, hogy mi történik. És a Pásztorok mind fölszedték a golyókat és egy szót se szóltak, csak tovább mentek. Ez volt az egész. «Nem hallottad, hogy einstand?» «Nem hallottad, hogy einstand?» – Hallatlan! – mondá fölháborodva Geréb. – Valóságos rablás! Ezt Csele mondta. Csónakos süvített egyet, annak jeléül, hogy puskaporos a levegő. Boka csöndesen állt és gondolkozott. Mindenki őt figyelte. Mindenki arra volt kiváncsi, hogy mit fog Boka szólni ezekhez a dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta s amiket eddig Boka nem vett komolyan. Ez az eset azonban, ennek az esetnek kiáltó igazságtalansága még Bokát is megindította. Halkan szólt: – Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon. Ott mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy ez hallatlan dolog! -22- Mindenkinek tetszett ez a kijelentés. Boka nagyon rokonszenves volt ebben a pillanatban. Szeretettel néztek rá a fiúk, mosolyogva nézték okos kis fejét, ragyogó fekete szemét, amelyben most valami harcias tűz lobogott. Szerették volna megcsókolni Bokát, amiért végre ő is felháborodott. Elindultak hazafelé. Egy vidám harang kongott valamerre a Józsefvárosban, a nap sütött és minden szép volt és minden örömmel volt teli. A fiúk nagy dolgok előtt állottak. Mindenikben fellobbant a tettvágy s mindeniket izgatta, hogy most már mi lesz? Mert ha Boka mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami! Mentek, mendegéltek az Üllői-út felé. Csónakos hátramaradt Nemecsekkel. Mikor Boka hátrafordúlt feléjük, mindaketten a dohánygyár egyik pinceablakánál állottak, melyre vastag sárga rétegben rakódott le a finom dohánypor. – Tubák! – kiáltott vígan Csónakos, újra süvített egyet és telegyömöszölte az orrát a sárga porral. Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt és felszippantott vékony kis ujjahegyéről egy kicsit a dohányporból. És tüsszögve vonúltak végig ketten a Köztelek-utcán, boldog örömet érezve e fölfedezésen. Csónakos nagyokat, bömbölőeket tüsszentett, mint valami ágyú. A kis szőke meg csak prüszkölt, mint a tengeri nyúl, ha bosszantják. És prüszköltek, nevettek, szaladtak s ebben a percben ez oly nagy boldogság volt, hogy még azt a nagy igazságtalanságot is elfelejtették, amire Boka, maga Boka, a csöndes és komoly Boka is azt mondta, hogy hallatlan. -23- II. A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldaláról düledező palánk határol s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál-utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kis diáknak a fiatalságát jelentette. A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A palánkja a Pál-utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház határolta s hátúl… igen, hátúl volt az ami a grundot nagyszerűvé, érdekessé tette. Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt a másik nagy telket egy gőzfürészelő cég bérelte s -24- a telek telisteli volt farakásokkal. Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa s a hatalmas kockák közt kis utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-hatvan kis szűk utca keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt s nem volt könnyű dolog ebben a labirintusban eligazodni. Aki mégis nagynehezen keresztülvergődött rajta, az egy kis térre jutott, amelyen kis házikó állt. Ez a házikó volt a gőzfürész. Furcsa, titokzatos, félelmes kis ház volt. Nyáron a vadszőllő véges-végig befutotta s a zöld lomb közül pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény, amely az óramű pontosságával, szabályos időközökben köpködte a tiszta fehér gőzt. Ilyenkor azt hitte volna az ember, ha messziről hallotta, hogy a farakások közt valahol egy gőzmozdony kínlódik, amely nem tud elindúlni. A házikó körül nagy, otromba fáskocsik állottak. Időről-időre az egyik kocsi odaállott a ház eresze alá s akkor recsegés-ropogás hallatszott. A házikó eresze alatt volt egy kis ablak s az ablakból deszkavályú nyúlt ki. Mikor a kocsi odaállott a kis ablak alá, egyszerre csak potyogni kezdett a deszkavályúból az aprófa s szinte csurgott a nagy kocsiba, olyan szaporán jött. És mikor a kocsi tele lett aprófával, a kocsis kiáltott egyet. Erre abbamaradt a kis kémény pöfögése, egyszeribe nagy csönd támadt a házikóban, a kocsis rászólt a lovakra és a lovak elindúltak a tele kocsival. Aztán másik kocsi állt az eresz alá, éhesen, üresen s akkor megint puffogni kezdett a gőz a fekete vaskéményben és megint potyogott az aprófa. És ez így -25- ment évek óta. Ami fát a kis házban felaprózott a masina, ahelyett nagy szekerek újat hoztak a telekre. Így azután sohse fogyott el a farakás a nagy udvarról és sohse szűnt meg a gőzfűrész sivítása. Néhány csenevész eperfa állott a kis ház előtt s az egyik eperfa tövében fakalyiba volt összetákolva. Ebben lakott a tót, aki éjszaka a fát őrizte, hogy el ne lopják, vagy föl ne gyújtsák. Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudunk képzelni. A Pál-utcai telek gyönyörű síkföld volt s ez volt az, ami az amerikai prairieket helyettesítette. A hátúlsó rész, a fatelep, ez volt minden egyéb: ez volt város, az erdő, a sziklás hegyvidék, szóval mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És valahogy azt ne higyjétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes nagyobb farakások tetejében várak, erődök voltak építve. Hogy melyik pontot kell megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban Csónakos meg Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd és minden erődnek megvolt a maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész grundon, a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt execiroztattak, egyetlen közlegényt itéltek holmi kihágásokért várfogságra. Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, -26- főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a sapkájukhoz és azt mondták egymásnak: – Szervusz! Csak a szegény Nemecseknek kellett magát mindúntalan haptákba vágnia és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott: – Hogy állasz?! – Össze a sarkot! – Ki a mellet, be a hasat! – Hapták! És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes dolog az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a közlegény. Délután fél háromkor még senki se volt a grundon. A kalyiba előtt lópokróc volt a földön és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig nappal aludt, mert éjszaka a farakások közt kóborolt, vagy fönn ült az egyik erődben és bámulta a holdvilágot. A gőzfűrész zúgott, a kis fekete kémény köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket és az aprófa potyogott a nagy kocsiba. Fél három után néhány perccel megcsikordúlt a Pál-utcai kis ajtó és bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a zsebéből, körülnézett s miután látta, hogy még senki sincs itt, csöndesen majszolni kezdte a -27- kenyérhéjját. De előbb gondosan bereteszelte az ajtót, mert a grund törvényei közt az volt egyike a legfontosabbaknak, hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai fegyelem. Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjjat és várta a többit. Ma nagyon érdekesnek igérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma nagy dolgok fognak történni s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban nagyon büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál-utcai fiúk híres társaságának. Majszolta egyideig a kenyeret s aztán unalmában sétálni indúlt a farakások felé. A kis utcákban mászkált s egyszer találkozott a tót nagy fekete kutyájával. – Hektor! – kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem mutatott arra, hogy a köszöntést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal tovább vágtatott és dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utána szaladt. A Hektor egy farakás alatt állott meg s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike volt azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején védőfal volt hasábfákból és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld zászló lengett. A kutya körülugrálta az erődöt és szünet nélkül ugatott. – Mi lehet ez? – kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke nagy barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta kívül Hektor volt az egyetlen közlegény a hadseregben. -28- Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki motoszkál az ölfák közt. Hát neki indúlt és fölkapaszkodott a kiálló végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve s most kedve lett volna visszafordúlni. De mikor lenézett és lenn meglátta Hektort, megint nekibátorodott. – Ne félj, Nemecsek, – mondta magának és óvatosan kapaszkodott tovább. Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta: – Ne félj, Nemecsek. Ne félj, Nemecsek. És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó «ne félj Nemecsek»-et mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a levegőben maradt az a lába, amelyikkel lépni akart. – Jesszus! – kiáltotta. És hanyatt-homlok kapaszkodott vissza lefelé a fokokon. Mikor a földre ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett, jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő vörös ingét lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott. Csendesen szólt le a kis fiúnak: – Ne félj, Nemecsek. De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utána rohant s együtt kanyarogtak a farakások közt vissza a grund felé. A szél szárnyán utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása: – Ne félj, Nemecsek! «Ne félj, Nemecsek!» «Ne félj, Nemecsek!» -29- De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn az Áts Feri vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltünt a farakások közt. Talán kiment a Mária-utcán, a gőzfűrész felől, de az is meglehet, hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor-fiúkkal. És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végig ment a hideg Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni. De Áts Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de őszintén megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt s pompásan illett rá a bő vörös ing. Ez valami harciasságot adott a megjelenésének. Valami «garibaldis» volt abban a vörös ingben. A fűvészkertiek különben mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták Áts Ferit. A grund palánkjának ajtaján szabályos egymásutánban négyet koppantottak. Nemecsek föllélekzett. A négy koppantás a Pál-utcai fiúk jele volt. Odarohant a bereteszelt ajtóhoz és kinyitotta. Boka jött Cselével meg Gerébbel. Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes újságot, de azért nem feledkezett meg arról, hogy ő közlegény s hogy mivel tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Tehát haptákba állott és feszesen szalutált. – Szervusz! – mondták az újonjöttek. – Mi ujság? Nemecsek a levegőbe kapkodott és szeretett volna mindent egyszerre, egy szuszra elmondani. -30- – Borzasztó! – kiáltotta. – Micsoda? – Rettenetes! – Nem fogjátok elhinni! – De micsoda? – Áts Feri itt volt! Most a másik három legényen volt a sor. Hirtelen elkomolyodtak. – Nem igaz! – mondta Geréb. Nemecsek a mellére tette a kezét: – Isten bizony! – Ne esküdözzél, – szólt rá Boka s hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, rákiáltott: – Hapták! Nemecsek összecsapta a sarkát. Boka odalépett hozzá: – Részletesen mondd el, mit láttál. – Mikor odamentem az utcák közé, – mondta – a kutya ugatott. Utána mentem és valami recsegést hallottam a középső citadellában. Fölmásztam rá és fönn állott Áts Feri vörös ingben. – Fönn állott? A citadellán? – Fönn! – mondta a kis szőke és majdnem megesküdött megint. Már a mellén volt a keze, de Boka szigorú pillantására visszakapta. És hozzátette: – A zászlót is elvitte. Csele fölszisszent: – A zászlót? – Azt. Odaszaladtak mind a négyen. Nemecsek szerényen leghátul -31- szaladt, részben azért, mert ő közlegény volt, részben azonban azért, mert nem lehetett tudni, hátha ott bújkál még az utcákban Áts Feri. Az erőd előtt megállottak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele se volt ott. Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka tartotta meg a hidegvérét. – Mondd meg a nővérednek, – fordúlt Cseléhez – hogy holnapra csináljon új zászlót. – Igen ám, – szólt Csele – de már nincsen több zöld szövetje. Piros még van, de zöld már nincs. Boka nyugodtan intézkedett: – Fehér van? – Van. – Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér lesz a színünk. Ebben megnyugodtak. Geréb rákiáltott Nemecsekre: – Közlegény! – Jelen! – Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld a színünk, hanem piros-fehér. – Igenis, főhadnagy úr. És Geréb kegyelmesen vetette oda a feszesen álló kis szőkének: – Pihenj! A kis szőke pedig «pihent». A fiúk felmásztak a várba és konstatálták, hogy a zászló nyelét letörte Áts Feri. A nyél oda volt szögezve s az a kis darabja, ami a szög alatt volt, még most is ott búslakodott. A grundról kiáltások hallatszottak: -32- – Hahó, hó! Hahó, hó! Ez volt a jelszavuk. Úgy látszik, már megérkeztek a többiek is és keresték őket. Élesen hangzott a sok gyerektorokból: – Hahó, hó! Hahó, hó! Csele odaintette magához Nemecseket: – Közlegény! – Jelen! – Feleljen a többieknek! – Igenis, hadnagy úr. És tölcsért csinálva a szája előtt a tenyeréből, kieresztette vékony kis gyerekhangját: – Hahó, hó! Azzal lemásztak és megindúltak a síkság felé. A síkság közepén csoportba verődve álltak a többiek: Csónakos, Weisz, Kende, Kolnay és még néhányan. Mikor Bokát meglátták, mind haptákba állottak, mert ő volt a kapitány. – Szervusztok! – mondta Boka. Kolnay kiállott a csomóból. – Alássan jelentem, – mondta – mikor bejöttünk, a kis kapú nem volt bezárva. A törvény szerint pedig a kapúnak belülről be kell reteszelve lennie. Szigorúan nézett hátra Boka a kísérete felé. És a többiek is mind Nemecsekre néztek. Nemecseknek már megint a mellén volt a keze és épp esküdni akart, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót, mikor a kapitány megszólalt: – Ki jött be utoljára? Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy -33- pillanatig hallgatott mindenki. És ekkor Nemecseknek földerűlt az arca. Megszólalt: – A kapitány úr jött be utóljára. – Én? – mondta Boka. – Igen. Kissé gondolkozott. «Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.» «Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.» – Igazad van, – mondta aztán komolyan. – Elfelejtettem bereteszelni az ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr. Gerébhez fordult. Geréb kivett a zsebéből egy kis fekete notesz-könyvet és nagy betűkkel beleírta: «Boka János». És hogy tudja is miről van szó, melléje jegyezte: «ajtó». – Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú volt. Ez az önbüntetés oly gyönyörű példája volt a férfiasságnak, -34- aminőt még a latin órán se lehetett hallani, pedig a latin óra tele van római jellemekkel. De Boka is ember volt, Boka se volt ment minden gyöngeségtől. Feliratta ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, ki a nyitott ajtót bejelentette: – Neked pedig ne járjon mindíg a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt árulkodásért. A főhadnagy úr megint előkaparászta a rettenetes noteszt és beleírta Kolnayt. Nemecsek pedig, aki leghátul állott, örömében egy csöndes kis csárdást táncolt, hogy ez egyszer nem őt írják be a könyvbe. Mert tudni kell, hogy a könyvben egyéb se volt olvasható, mint Nemecsek neve. Mindíg, mindenért, mindenki csak őt iratta fel. És a törvényszék, mely minden szombaton ült össze, mindíg őt ítélte el. Hiába, ez így volt. Ő volt az egyetlen közlegény. És most nagy megbeszélés következett. Néhány perc multán mindenki tudta a nagy ujságot, hogy Áts Feri, a vörösingesek kapitánya ide merészkedett, a grund szívébe, felmászott a középső citadellába és elvitte a zászlót. A szörnyűködés általános volt. Az egész társaság Nemecseket vette körül, aki egyre újabb és újabb részletekkel toldotta meg a szenzációs hírt: – És mondott neked valamit? – Hogyne! – büszkélkedett Nemecsek. – Mit? – Rám kiáltott. – Mit kiáltott? – Azt kiáltotta, hogy: «Nem félsz, Nemecsek?» -35- Itt nyelt egyet a kis szőke, mert érezte, hogy ez nem volt egészen igaz. Sőt épp az ellenkezője volt az igazságnak. Mert ez úgy hangzott, mintha ő nagyon is bátor lett volna, úgy, hogy ezen Áts Feri is elcsodálkozott és rászólt: «Nem félsz, Nemecsek?» – És te nem féltél? – Nem én. Megálltam az erőd alatt. Aztán ő oldalt lemászott és eltűnt. Elszaladt. Geréb közbekiáltott: – Az nem igaz! Áts Feri még soha sem szaladt el senki elől! Boka ránézett Gerébre. – Ejnye, de véded! – mondta. – Csak azért mondom, – szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb – mert az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől. Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek zavartan állt a csomó közepén és a vállát vonogatta. Aztán Boka állott a középre: – Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást hirdettünk. Elnököt fogunk választani, még pedig teljhatalmú elnököt, akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a dologból háború lesz és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat előre elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő. Hapták. Vágjon annyi darabka papirost, ahányan vagyunk és mindenki reá fogja írni a papírra, hogy kit akar elnöknek. A papirokat majd egy kalapba dobjuk és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az elnök. -36- – Éljen! – kiáltottak egyszerre mind és Csónakos a szájába vette két ujját és olyat fütyölt, mint egy cséplőgép. Notesz-könyvekből papírlapok kerültek elő és Weisz elővette a ceruzáját. Hátul ketten azon veszekedtek, hogy kinek a kalapját érje a megtiszteltetés. Kolnay és Barabás, akiknek mindíg volt bajuk egymással, már majd hogy ölre nem mentek. Kolnay azt mondta, hogy a Barabás kalapja nem jó, mert zsíros. Kende viszont azt állította, hogy a Kolnay kalapja még zsírosabb. Erre rögtön zsírpróbát is tartottak. Kis késsel vakargatták egymás kalapjában a belső bőrszallagot. De már akkor késő is volt. Csele odaadta a közcélra csinos kis fekete kalapját. Hiába, kalap dolgában Cselén nem tett túl senki. Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre ahelyett, hogy szétosztotta volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem egy pillanatra feléje terelődött és piszkos kis kezébe szorítva a cédulákat, előlépett. Haptákba vágta magát és remegő hangon így szólt: – Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek közlegény… már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt lett, csak én vagyok még mindíg közlegény és nekem mindenki parancsol… és mindent nekem kell csinálnom… és… és… Itt nagyon elérzékenyedett a szőke és finom kis arcán kövér könnycseppek kezdtek végigfolyni. Csele előkelően szólott: – Ki kell zárni. Sír. -37- «Ki kell zárni. Sir!» «Ki kell zárni. Sir!» Egy hang megszólalt hátul: – Bőg. Mind nevettek. És ez végképpen elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt szegénykének a szíve s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit. Zokogott és sírás közben ezt mondta: – Nézzétek meg… a… a… fekete könyvben is… is… én vagyok mindíg beírva… én… én… én vagyok a kutya… -38- Boka nyugodtan szólt: – Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk. Pockokkal nem játszunk. A «pocok» szó aztán megtette a hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek nagyon megijedt és lassankint abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a vállára tette a kezét: – Ha jól viseled magad és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek. A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a mai napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek parancsolni. Felharsant Geréb éles hangja: – Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát. A markába nyomták a Weisz ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a golyók közt letörött. És a közlegény engedelmesen vette át a ceruzát, könnyes szemmel, könnyes arccal állt haptákba s aztán elkezdte hegyezni, hegyezni, egy kicsit szepegve-szipogva, ahogy nagy sírás után szokás és minden bánatát, kis szívének minden keserűségét belehegyezte ebbe a kettes számú Hardtmuth ceruzába. – Me… meg van hegyezve, főhadnagy úr. Visszaadta és nagyot sóhajtott. S ezzel a sóhajtással egyelőre le is mondott az előléptetésről. Kiosztották a cédulákat. Mindenki félre vonult, mindenki külön ment, mert ez nagy és fontos ügy volt. Aztán a közlegény összeszedte a cédulákat és beledobta -39- valamennyit a Csele kalapjába. Mikor a Csele kalapját körülvitte, oldalba lökte Barabás Kolnayt: – Ez is zsíros. Kolnay belenézett a kalapba. És érezték mind a ketten, hogy nincs többé min szégyenkezniök. Ha már a Csele kalapja is zsíros, akkor már igazán vége a világnak. Az összegyüjtött cédulákat Boka olvasta fel és mindeniket átadta a mellette álló Gerébnek. Tizennégy cédula gyűlt össze. Sorba olvasta: Boka János, Boka János, Boka János. Aztán egyszer ezt olvasta: Geréb Dezső. A fiúk összenéztek. Tudták, hogy ez a Boka cédulája volt. Udvariasságból szavazott Gerébre. Aztán megint csupa Boka János következett. És akkor megint egy Geréb Dezső. És végül még egy Geréb Dezső. Tehát tizenegy szavazata volt Bokának és három Gerébnek. Geréb zavartan mosolygott. Most történt először, hogy nyiltan a vetélytársa volt a társaságban Bokának. És jól esett neki ez a három szavazat. Bokának azonban a három közül kettő fájt. Egy pillanatig gondolkozott azon, hogy ki lehet az a kettő, akinek ő nem tetszik, de aztán belenyugodott. – Tehát engem választottatok elnökké. Megint éljeneztek és Csónakos megint fütyölt. Nemecseknek még könnyes volt a szeme, de azért óriási lelkesedéssel éljenzett. Szerette Bokát nagyon. Az elnök pedig intett, hogy csönd legyen, mert beszélni akar. – Köszönöm, fiúk, – mondta – és azonnal lássunk -40- is hozzá a dolgunkhoz. Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy a vörösingesek el akarják tőlünk venni a grundot és a farakásokat. Már tegnap is elvették a fiúktól a golyókat a Pásztorok és ma itt bujkált Áts Feri és elvitte a zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy minket innen elkergessenek. Már pedig mi ezt a helyet meg fogjuk védelmezni. Csónakos közbe bömbölt: – Éljen a grund! És fölrepültek a kalapok. Mindenki teli torokkal lelkesen kiáltotta: – Éljen a grund! Szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott az édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt a kis darabka földet és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne a sor. Ez a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy «Éljen a grund!» – mintha azt kiáltották volna, hogy: «Éljen a haza!» És ragyogtak a szemeik és mindenkinek tele volt a szíve. Boka pedig folytatta: – Mielőtt még ők ide fognak jönni, mi fogunk elmenni hozzájuk, a füvészkertbe! Máskor ilyen merész terv elől talán meghátráltak volna a fiúk. De a lelkesedés ez órájában mindenki egy szívvel-lélekkel kiáltotta: – Elmegyünk! És miután mindenki azt kiáltotta, hogy elmegy, hát Nemecsek is azt kiáltotta, hogy «elmegyünk». Ő szegény -41- úgyis hátul fog menni és cipelni fogja a tiszt urak kabátját. És egy borízű hang is jött a farakások felől. Az is azt kiáltotta, hogy «Elmegyünk!» Odanéztek. A tót volt. Ott állt, pipával a szájában, vigyorogva. Mellette a Hektor. A fiúk nevettek. A tót pedig utánozta őket: levegőbe dobta a kalapját és ordított: – Elmegyung! S ezzel a hivatalos dolgok véget értek. Méta következett. Valamelyik gőgösen kiáltott: – Közlegény, menjen a raktárba és hozza elő a lapdát meg a levattát! És Nemecsek szaladt a raktárba. A raktár egy farakás alatt volt. Alábujt és kihúzta a levattát meg a lapdát. A farakás mellett állott a tót és a tót mellett állott Kende és Kolnay. Kendének a kezében volt a tót kalapja, Kolnay pedig zsírpróbát csinált benne. Határozottan a tóté volt a legzsírosabb. Boka odament Gerébhez. – Te is kaptál három szavazatot, – mondta neki. – Igen, – felelt büszkén Geréb és erősen a szemébe nézett. -42- III. A haditerv másnap délután, a gyorsírási óra után már készen volt. A gyorsírási órának ötkor volt vége s az utcán már gyujtogatták a lámpákat. Az iskolából kijövet Boka azt mondta a fiúknak: – Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk olyan bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet és kimegyek velük a füvészkertbe. Be fogunk hatolni az ő szigetjükre és odaszögezzük a fára ezt a papirost. Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa nagy betűvel ez volt írva: ITT VOLTAK A PÁL-UTCAI FIÚK! A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte: – Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni. Boka tagadólag rázta a fejét. – Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni, hogy nem félünk -43- -44- -45- tőlük és oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a gyűléseiket tartják és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik. «És odatűzzük egy fára ezt a papirt!» «És odatűzzük egy fára ezt a papirt!» Csele is megszólalt. – Kérlek, – mondta – én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor, este vannak ott a szigeten és rabló-pandurt szoktak játszani. – Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon leszünk. Aki fél, az nem jön velem. De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott. Látnivaló volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre. Büszkén állott elő: – Én veled megyek! Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni, mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki egyforma volt. Csónakos is előállott: – Én is! – De igérd meg, hogy nem fogsz fütyölni! – Megigérem. Csak most… hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni egyet! – Hát fütyölj! Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az emberek visszafordultak az utcán. – Most kifütyöltem magamat mára, – mondta boldogan. Boka Cseléhez fordult: – Te nem jössz? -46- – Mit csináljak? – szólt szomorúan Csele. – Nem mehetek, mert otthon kell lennem félhatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik a gyorsírás-óra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged sehova. És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek: a grundnak, a főhadnagyságnak! – Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket. És holnap reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt. Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami: – Mondjátok, úgy-e Geréb ma nem volt gyorsírás-órán? – Nem. – Talán beteg? – Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt. Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben gyanús volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentően nézett a szemébe, mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg Boka ebben a társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi. Féltékeny volt Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség; a Boka csöndes, okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát sokkal különb legénynek tartotta. – Tudja Isten, – mondta csöndesen és elindult a két fiúval. Csónakos komolyan ment mellette, Nemecsek pedig vidám volt és úszott a boldogságban, hogy végre ilyen kevesed-magával vesz részt egy érdekes kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta: -47- – Ne bolondozz, Nemecsek. Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk? Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod! Emlékezzél csak a Pásztorokra! Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás. Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták a reál-iskolából. Erős gyerek volt és hihetetlenül merész. De volt a szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből hiányzott. Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan néztek, napbarnított fekete fiúk voltak és még soha senki nem látta őket nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három kis legény sietve ment kifelé a végtelen Üllői-úton. Most már egészen besötétedett, korán este lett. A lámpák mind égtek már az úton s ez a szokatlan idő nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak szórakozni. Ilyenkor ők nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak a könyveik mellett. Némán mentek egymás mellett s negyedóra alatt kiértek a füvészkerthez. A kőfal mögül ijesztően meredtek feléjük a nagy fák, melyek most kezdtek lombosodni. A szél zúgott a friss lomb között, sötét volt és ahogy elterült előttük az óriási füvészkert a maga titokzatos, zárt kapujával, rejtelmesen susogva, megdobbant a szívük. Nemecsek csöngetni akart a kapun. – Az Istenért, valahogy ne csöngess! – mondta Boka. – Megtudják, hogy itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük… és különben se nyitják ki nekünk a kaput! -48- – Hát hogy megyünk be? Boka a szemével intett a fal felé. – A falon? – A falon. – Itt, az Üllői-úton? – Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal. Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott. – Ha itt fölmászunk, – suttogta Boka – akkor ezen az akácfán könnyű lesz lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire elláthatunk s megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben. Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá is fogtak a munkához. Csónakos leguggolt s kezével a palánknak támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára és benézett a kerítésen. Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka meggyőződött arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével. Nemecsek pedig odasúgta Csónakosnak: – Emeld! És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó alkotmány. «Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére.» «Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére.» -49- – Ugorj be! – súgta Csónakos. Még néhány roppanás hallatszott s a következő pillanatban tompa puffanás. Boka benn volt, egy veteményes ágy kellő közepén. Utána Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az akácfára, ő értett a fáramászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik kettő alulról kérdezgette: – Látsz valamit? Fojtott hang felelt a fa tetejéről: – Nagyon keveset, mert sötét van. – A szigetet látod? – Azt látom. – Van ott valaki? Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt s merően nézett a sötétbe a tó felé: – A szigeten nem látni semmit a fáktól meg a bokroktól… de a hídon… Itt elhallgatott. Följebb mászott egy ággal. Onnan folytatta: – Most már jól látom. A hídon két alak áll. Boka csöndesen szólt: – Ott vannak. A hídon, azok az őrök. Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy csöndben állottak ott hárman s azon gondolkoztak, hogy most mitévők legyenek. Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa őket s ott csöndes, suttogó hangon indúlt meg a tanácskozás. – A legjobb lesz, – mondta Boka, – ha most itt -50- a bokrok mentén valahogy eljutunk a várromig. Tudjátok… van ott egy várrom, arra jobbra, egy domb szélébe van beépítve. A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet. – A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott aztán valamelyik fel fog mászni a dombra és körülnéz. Ha nincs senki, akkor hasra fekszünk és lemászunk a dombról. A domb egyenest a tónak megy. Ott aztán elbújunk a sás között és majd meglátjuk, mit csinálunk. Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden szavát szentírásnak vette. Boka megkérdezte: – Jó lesz? – Jó! – intette a másik kettő. – Hát akkor rajta, előre! Csak jertek mindenütt utánam. Én ismerem itt a járást. És elkezdett négykézláb mászni az alacsony bokrok között. Alig térdelt a földre két kísérője, hosszú, éles fütty halatszott a távolból. – Észrevettek! – mondta Nemecsek és talpra ugrott. – Vissza! Vissza! Hasalj le, – adta ki Boka a parancsot és erre mind a hárman lehasaltak a fűbe. Visszafojtott lélekzettel várták, hogy most mi fog történni. Csakugyan észrevették volna őket? De nem jött senki. A szél zúgott a fák között. Boka suttogva szólt: -51- – Semmi. De ekkor újra éles fütty hasította a levegőt. Ismét vártak, de megint nem jött senki. Nemecsek reszketve szólt egy bokor tövében: – Körül kellene nézni a fáról. – Igazad van. Csónakos, menj fel a fára! És Csónakos, mint a macska, már fenn is volt megint a nagy akácfán. – Mit látsz? – A hídon alakok mozognak… most négyen vannak… most kettő visszament a szigetre. – Akkor rendben van minden, – mondta megnyugodva Boka. – Gyere le. A fütty azt jelentette, hogy a hídon felváltották az őröket. Csónakos lejött a fáról s azzal elindultak mind a hárman, szépen négykézláb, a domb felé. A nagy titokzatos füvészkertre ilyenkor ráül a csönd. A látogatók elmennek a jelző harangszóra s nem marad ott más idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki haditerveket forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki gombóccá gubbaszkodva lopózott egyik bokortól a másikig. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, oly fontosnak érezték a küldetésüket. Sőt őszintén megvallva, egy kis félelem is szorult beléjük. Nagy merészség kellett hozzá: a vörösingesek jól felszerelt várába, egy kis tó közepén álló szigetre bejutni akarni, mikor az egyetlen fahídon, mely a szigetre vezet, őrök állanak. «Talán éppen a Pásztorok», – gondolta Nemecsek és eszébe jutottak a szép, finom, szines golyók, -52- amelyek közt üveggolyó is volt és még most is bosszankodott arra a gondolatra, hogy épp akkor hangzott el a borzasztó «einstand» szó, amikor ő gurított és mindezt a sok szép golyót megnyerhette volna… – Jaj! – kiáltott Nemecsek. A másik kettő ijedten hagyta abba a mászást. – Mi az? Nemecsek akkor már térden állott és az ujját tövig beszopta. – Mi történt veled? Ki se vette ujját a szájából, úgy felelt: – Csalánba léptem – a kezemmel! – Szopd, csak szopd papuskám, – mondta Csónakos, de esze volt és a saját kezét bekötötte a zsebkendőjével. Csúsztak-másztak tovább és csakhamar a dombhoz értek. Ide, a domb egyik oldalába, mint már tudjuk, olyan kis mesterséges várromot építettek, aminőt nagyúri kertekbe szokás építeni, gondosan utánozva a régi várak építési módját, mesterséges mohával teletűzdelve a nagy kövek közeit. – Ez itt a várrom – magyarázta Boka. – Itt vigyáznunk kell, mert hallottam, hogy a vörösingesek ide is ki szoktak rándulni. Csónakos is megszólalt: – Micsoda vár ez? A történelemben nem tanultuk, hogy a füvészkertben vár lett volna… – Ez csak rom. Ezt már romnak építették. Nemecsek nevetni kezdett: -53- – Hát ha már építették miért nem építettek új várat? Száz év mulva magától rom lett volna belőle… – Ejnye de jó kedved van! – szólt rá Boka. – Bezzeg ha majd szemedbe néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától. Valóban a kis Nemecsek erre savanyú pofát vágott. Olyan fiú volt, aki minduntalan elfelejtette, hogy bajban van. Folyton emlékeztetni kellett rá. S azzal fölfelé kezdtek mászni a bodzabokrok közt, a rom kövein kapaszkodva a dombra. Most Csónakos ment elől. Egyszerre úgy ahogy volt négykézláb megállott. Fölemelte a jobb kezét. Majd hátra fordult és ijedt hangon szólt: – Itt jár valaki. Lebújtak a magas fűbe. A mindenféle giz-gaz jól eltakarta kis alakjukat. Csak a szemeik villogtak ki a sűrűből. Figyeltek. – Tedd a földre a füledet Csónakos – adta ki suttogva a parancsot Boka. – Az indiánok így szoktak hallgatózni. Így könnyen meghallja az ember ha jár valaki a közelben. Csónakos engedelmeskedett. Lehasalt a földre s egy helyen ahol nem nőtt fű a földre hajtotta a fülét. De rögtön fel is kapta. – Jönnek! – suttogta rémülten. Most már indián módszer nélkül is lehetett hallani, hogy valaki csörtet a bokrok közt. S ez a titokzatos valaki, akiről egyelőre azt se lehetett tudni, hogy állat-e vagy ember, egyenesen feléjük jött. A fiúk megszeppentek -54- és még a fejüket is lekapták a fűbe. Csak Nemecsek szólalt meg, halk, nyöszörgő hangon: – Én haza szeretnék menni. Csónakos nem vesztette el kedélyét. Ezt mondta: – Lapulj meg, papuskám. De miután Nemecsek erre még sem volt hajlandó bátornak lenni, Boka kidugta a fejét a fűből és haragtól villogó szemmel szólt rá, persze suttogva, hogy el ne árulja magát: – Közlegény, lapuljon meg a fűben! Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Nemecsek meglapult. A titokzatos valaki pedig egyre csörtetett, de most úgy hallatszott, mintha irányt változtatott volna s nem feléjük jönne. Boka újra felágaskodott a fűben és szétnézett. Sötét alakot látott, aki most már lefelé ment a dombról s botjával a bokrokat piszkálta. – Elment, mondta a fűben hasaló fiúknak. – Az őr volt. A vörösingesek őre? Nem. A füvészkert őre. Erre föllélekzettek. Felnőtt embertől ők meg nem ijedtek. Példa reá a bibircsós orrú öreg honvéd a múzeum-kertben, aki nem bírt velük. Tovább folytatták a mászást. De ekkor, úgy látszik, az őr meghallott valamit, mert megállt és fülelni kezdett. – Észrevettek, – dadogta Nemecsek. Most mind a ketten Bokára néztek, várva intézkedését. – Be a romba! – adta ki a parancsot Boka. -55- «Látták, hogy ez a valami egy tomahawk.» «Látták, hogy ez a valami egy tomahawk.» Mind a hárman hanyatthomlok bukdácsoltak lefelé a dombon, melyre az imént oly óvatosan másztak fel. A romnak kis csúcsíves ablakai voltak. Ijedten vették észre, hogy az első ablakot vasrács védi. A másodikhoz sompolyogtak, azon is vasrács volt. Egy helyen végre találtak a kövek közt egy akkora hasadékot, amelyen éppen befértek. Bebújtak a sötét fülkébe és lélekzetüket is visszafojtották. Az őr alakja elhaladt az ablakok előtt. Innen látták, hogy most végképpen elmegy a kert üllői-úti része felé, ahol a lakóháza volt. -56- – Hála Istennek, – szólalt meg Csónakos, – ezen átestünk. S azzal körülnéztek a sötét fülkében. Nyirkos, dohos volt itt a levegő, mintha valami igazi vár pincéjében lettek volna. Botorkálás közben egyszerre megállott Boka. Elbotlott valamiben. Lehajolt és fölvette a földről ezt a valamit. A másik kettő odaugrott melléje, s az alkonyat gyér világosságánál látták, hogy az a valami – egy tomahawk. Olyan szekerce-féle, aminővel a regények tanusága szerint az indiánok szoktak hadakozni. A tomahawk fából volt faragva s ezüstpapírral volt beragasztva. Félelmetesen csillogott a sötétben. – Ez az övék! – mondta áhítattal Nemecsek. – Úgy van, – jegyezte meg Boka – s ha ez az egy itt volt, akkor itt többnek is kell lenni. Kutatni kezdtek s az egyik sarokban még hetet találtak. Ebből könnyű volt kitalálni, hogy nyolcan vannak a vörösingesek. Úgy látszik, ez volt a rejtett fegyvertáruk. Csónakosnak az volt az első gondolata, hogy a nyolc szekercét hadizsákmány gyanánt el kellene vinni. – Nem, – szólt Boka, – azt nem tesszük. Ez egyszerű lopás volna. Csónakos elszégyelte magát. – Most beszélj, papuskám! – bátorodott neki Nemecsek, de Boka gyöngéden oldalba bökte, mire elhallgatott. – Ne vesztegessük az időt. Másszunk ki és fel a dombra! Nem akarom, hogy akkor érjünk a szigetre, amikor már nincs ott senki. -57- Ez a merész gondolat aztán újra kedvet adott nekik a kalandhoz. A szekercéket szétszórták a fülkében, hogy lássák, járt itt valaki. Aztán kimásztak a hasadékon és most már bátorságra kapva siettek fel a domb tetejére. A domb tetejéről messzire el lehetett látni. Megálltak egymás mellett és szétnéztek. Boka egy kis csomagot vett ki a zsebéből. Újságpapirost göngyölt le róla s a papirosból egy kis gyöngyház-távcsövet vett elő. – Ez a Csele nővérének a szinházi gukkerja, – mondta és belenézett. De szabad szemmel is el lehetett látni a szigetre. A kis sziget körül fénylett a kicsike tó, ahol a vízi növényeket tenyésztik s amelynek a partja sűrűn be volt nőve sással meg náddal. A sziget lombos fái, magas bokrai közt kicsi fénypont csillogott. Erre a látványra mind a három fiú elkomolyodott. – Ott vannak, szólt fojtott hangon Csónakos. Nemecseknek a lámpa tetszett: – Lámpájuk is van! A kis fénypont izgett-mozgott a szigeten, hol eltünt egy bokor mögött, hol megint fölvillant a parton. Valaki vitte a lámpát ide-oda. – Úgy látom, – szólt Boka, aki el nem vette volna a szeme elől a távcsövet egy pillanatra sem, – úgy látom, hogy készülődnek valamire. Vagy esti gyakorlatot tartanak… vagy… Itt hirtelen elhallgatott. – Nos? – kérdezte aggódva a másik kettő. – Szent Isten, – mondta Boka, egyre a távcsőbe nézve, – az, aki a lámpát viszi… az… -58- – Nos? Ki az? – Ismerős alak… csak nem… Följebb ment, hogy jobban lásson, de ekkor a lámpafény eltűnt egy bokor mögött. Boka levette szeme elől a gukkert. – Eltűnt, – mondta csöndesen. – De ki volt? – Nem mondhatom meg. Nem láttam jól és épp mikor szemügyre akartam venni, eltűnt előlem. S amíg biztosan nem tudom, nem akarok senkit meggyanusítani… – Talán valaki a mieink közül? Szomorúan felelt az elnök: – Azt hiszem. – De hiszen ez árulás! – kiáltott fel Csónakos, elfeledkezve arról, hogy csöndben kell maradnia. – Hallgass! Ha odaérünk, mindent meg fogunk tudni. Légy addig türelemmel. Most bizony már a kíváncsiság is hajtotta őket. Boka nem akarta megmondani, kihez hasonlított a lámpás alak. Találgatták, de ezt is megtiltotta az elnök, azzal a megjegyzéssel, hogy nem szabad gyanúba keverni senkit. Izgatottan siettek le a dombról s lenn ismét négykézláb folytatták útjukat a fűben. Most már észre se vették, ha tüske, csalán, vagy éles kavics akadt a kezük alá. Siettek, némán csúsztak egyre közelebb a titokzatos kis tó partjához. Odaértek. Itt föl lehetett állani, mert a sűrű sás, nád, meg a parti bokor oly magas volt, hogy eltakarta kis alakjukat. Boka hidegvérrel adta ki a parancsokat: -59- – Itt valahol egy csónaknak kell lenni. Én majd jobbra megyek a parton, keresni a csónakot Nemecsekkel, te meg Csónakos balra mégy. Aki előbb akad rá a csónakra, az megvárja a másikat. Néma csöndben rögtön el is indultak. De alig tettek néhány lépést, Boka a sás között meglátta a csónakot. – Várjunk, – mondta. Vártak, míg Csónakos majd egészen megkerüli a tavat és a túlsó oldalról visszakerül ide. Leültek a partra s kis ideig a csillagos eget nézték. Aztán figyeltek, hogy nem hallatszik-e át valami beszéd a szigetről. Nemecsek okos akart lenni. – Te, mondta, – majd én a földre hajtom a fülemet. – Hagyd csak a füledet békén, – szólt Boka, – azt ugyan hiába hajtanád víz partján a földre. De ha lehajolunk a víz fölé, ott jobban hallunk. A halászokat láttam, amint a Dunán a víz fölé hajolva diskurálnak egymással az egyik partról a másikra. Este a víz kitűnően viszi a hangot. Le is hajoltak a víz fölé, de nem hallottak érthető szavakat. Csak suttogás, motoszkálás hallatszott a kis szigetről. Közben megérkezett Csónakos s búsan jelentette: – Nincs csónak sehol. – Ne búsulj, papuskám – vigasztalta Nemecsek, – már megvan. És elindultak, le a csónak felé. -60- – Beleülünk? – Nem itt ülünk bele, – szólt Boka. – A csónakot előbb elvontatjuk a híddal átellenben eső partra, hogy ha észrevesznek, ne legyünk a híd közelében. A hídtól legmesszebb eső ponton fogunk átevezni, hogy nagyot kelljen kerülniök, ha utánunk akarnak szaladni. Ez az előrelátó okosság tetszett a másik kettőnek. Bátorságot öntött beléjük az a tudat, hogy a vezérük ilyen okos fiú s ilyen ügyesen tud számítani. A vezér pedig megszólalt: – Kinél van spárga? Csónakosnál volt. Csónakos zsebében minden volt. Nincs az a bazár, amiben annyi minden lett volna, mint a Csónakos zsebében. Volt abban bicska, spárga, golyó, rézkilincs, szög, kulcs, rongy, noteszkönyv, srófhúzó, meg még Isten tudja micsoda. Elővette a spárgát s ezt Boka rákötötte a csónak orrán levő karikára. S azzal a parton vontatni kezdték nagyon lassan, óvatosan a csónakot, a sziget tulsó oldala felé. Miközben vontatták, folyton figyelték a szigetet. És mikor elérkeztek arra a helyre, ahol be akartak ülni a rozoga alkotmányba, ismét hallották az iménti füttyöt. De most már nem ijedtek meg tőle. Tudták jól, hogy ez jelenti az őrváltást a hídon. És már csak azért sem voltak most már ijedősek, mert úgy érezték, hogy benne vannak a harc hevében. Így vannak ezzel az igazi katonák is, az igazi háborúban. Amíg nem láttak ellenséget, minden bokortól ijedeznek. Mikor aztán -61- az első golyó elfütyült a fülük mellett, nekibátorodnak, szinte megrészegednek tőle és elfelejtik, hogy a halálnak rohannak. A fiúk beleültek a csónakba. Elsőnek Boka lépett bele, másodiknak Csónakos. Nemecsek félénken lépkedett az iszapos parton. – Gyere, gyere papuskám, – biztatta Csónakos. – Jövök, papuskám, – mondta Nemecsek, azzal egyet csúszott, ijedtében belekapaszkodott egy vékony nádszálba és szó nélkül belepottyant a vízbe. Nyakig merült a lébe, de kiáltani nem mert. Rögtön felállott a sekély mederben és nagyon nevetséges kis figura volt, amint csurgott róla a víz s a kezében még mindig görcsösen szorongatta a tollszár vékonyságú nádszálat. Csónakos nem tudta visszatartani a nevetést, kipuffant: – Ittál, papuskám? – Nem ittam, – mondta ijedt arccal a kis szőke s amúgy vizesen, sárosan, csurogva-csöpögve beült a csónakba. Még sápadt volt az ijedtségtől. – Nem hittem volna, hogy ma még fürödni is fogok, – mondta csöndesen. De nem volt veszteni való idő. Boka meg Csónakos megkapták az evezőket és ellökték a parttól a csónakot. A nehéz csónak lustán lendült ki a vízre és felfodrozta a csöndes tavacskát maga körül. Az evezőket nesztelenül mártogatták, a vízbe, s olyan nagy volt a csönd, hogy tisztán lehetett hallani, amint a csónak orrában gubbaszkodó kis Nemecseknek vacogott a foga. -62- Néhány pillanat multán a sziget partjára szaladt a csónak. A fiúk sietve jöttek ki belőle, s azonnal lebújtak egy bokor mögé. – No idáig is eljutottunk volna, – mondta Boka, s halkan, óvatosan mászni kezdett a parton. A másik kettő utána. – Hohó – fordult vissza az elnök – a csónakot nem hagyhatjuk magára. Ha meglátják, nem tudunk elmenekülni a szigetről. A hídon őrök állanak. Te maradj a csónaknál, úgyis Csónakos a neved. És ha valaki észreveszi a csónakot, vedd a szádba az ujjadat és fütyülj akkorát, amekkorát csak tudsz. Mi majd visszarohanunk, beugrunk a csónakba és te eltaszítod a parttól. Csónakos visszakullogott a ladikhoz és titokban annak örült, hogy talán lesz alkalma egy akkorát füttyenteni, amekkorát csak tud… Boka pedig tovább ment a kis szőkével a víz mentén. Ahol a bokrok magasabbak voltak, ott felállottak, s úgy osontak tovább. Az egyik ilyen magas bokornál aztán megállottak. Itt félrehajtották a lombot. Beláttak a sziget közepére, melyen kis tisztás volt, s ekkor meglátták a vörösingesek félelmetes csapatját. Nemecseknek dobogni kezdett a szíve. Közelebb simúlt Bokához. – Ne félj – súgta a fülébe az elnök. A tisztás közepén nagy kő volt, s a kövön volt a lámpa. A lámpa körül guggoltak a vörösingesek. Valóban, mindnyájának vörös volt az inge. Áts Feri mellett guggolt a két Pásztor és a kisebbik Pásztor mellett valaki, akinek nem volt vörös tornainge… -63- Boka érezte, amint Nemecsek reszketni kezd mellette. – Te… – mondta Nemecsek, de csak ennyit tudott mondani – te… Aztán halkan hozzátette: – Látod? – Látom – szólt szomorúan Boka. A vörösingesek mellett ott guggolt Geréb. Tehát nem csalódott, mikor a dombról erre nézett. Valóban Geréb volt az, aki a lámpával járt-kelt az imént. Most kettőzött figyelemmel figyelték a vörösinges csapatot. A lámpa furcsán világította meg a sötétarcú Pásztorokat, meg a többiek vörös ingét. Mind hallgattak, csak Geréb beszélt csöndesen. Valami olyat adhatott elő, ami nagyon érdekelte a többit, mert mind feléje hajoltak s nagy figyelemmel hallgatták. Az esti nagy csöndben a két Pál-utcai fiú is hallotta Geréb szavait. Ezt mondta: – A grundra kétfelől lehet bejutni… Be lehet menni a Pál-utcáról, de onnan nehéz, mert a törvénybe van írva, hogy aki bemegy, annak be kell reteszelni maga után az ajtót. A másik bejárás a Mária-utca felől van. Itt a gőzfűrész nagy kapuja tárva-nyitva áll, s a farakások közt el lehet innen jutni a grundba. Ez csak azért nehéz, mert a farakások közt az utcákban erődök vannak… – Tudom – szólt közbe Áts Feri mély hangon, mely megborzongatta a Pál-utcaiakat. – Tudhatod, hiszen ott voltál – folytatta Geréb. – Az erődökben őrök vannak s ezek azonnal jelt adnak, -64- ha valaki közeledik a farakások közt. Nem is ajánlom, hogy arról jőjjetek… Tehát arról volt szó, hogy a vörösingesek odajőjjenek a grundra… Geréb tovább beszélt: – A legjobb az lesz, ha előre megbeszéljük, hogy mikor jöttök. Akkor majd én megyek be a grundra utolsónak és nyitva hagyom a kis ajtót. Nem fogom bereteszelni. – Jól van – szólt közbe Áts Feri – ez helyes. A világért sem akarom olyankor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje és módja szerint háborút fogunk viselni. Ha ők meg tudják védeni a grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk és kitűzzük a vörös zászlókat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok… Az egyik Pásztor szólalt most meg: – Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet és az Eszterházy-utcában mindig veszekedni kell a helyért… Nekünk labdaterület kell és punktum! Íme, épp olyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokért az igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, azért hadakoztak a japániakkal. A vörösingeseknek labdahely kellett, s miután máskép nem ment, háború útján akarták megszerezni. – Tehát annyiban maradunk – szólt a vörösingesek vezére, Áts Feri – hogy a megbeszélés szerint te nyitva fogod felejteni a Pál-utcai kis kaput. – Igen! – mondta Geréb. -65- Szegény kis szőke Nemecseknek azonban most már nagyon fájt a szíve. Ott állott, csuromvíz ruhában, nagyranyitott szemmel nézve a tűzfény körül ülő vörösingeseket s köztük az árulót. Annyira fájt a szíve, hogy mikor Geréb szájából elhangzott az «igen», mely azt jelentette, hogy Geréb hajlandó elárulni a grundot, sírva fakadt. Megölelte Boka nyakát, csöndesen zokogott és csak ezt mondogatta: – Elnök úr… elnök úr… elnök úr… Boka szelíden eltolta magától: – Most nem érünk semmit a sírással. De az ő torkát is fojtogatta valami. Nagyon szomorú dolog volt az, amit Geréb itt művelt. De most hirtelen, Áts Feri intésére felállottak a vörösingesek. – Haza fogunk menni – szólt a vezér. – Mindenkinek megvan a fegyvere? – Igen – mondták egyszerre valamennyien s fölvették a földről hosszú falándzsáikat, melyeknek a végén pici vörös zászlócska volt. – Előre – vezényelte Áts Feri – be a bokrok közé, gúlába rakni a fegyvereket. És elindultak mind, Áts Ferivel az élükön, a kis sziget belseje felé. Geréb is velük ment. A kis térség üresen maradt, közepén a kő, a kövön az égő lámpa. Hallatszottak a lépteik, amint egyre távolodtak, mentek befelé a sűrűbe, elrejteni a lándzsáikat. Boka megmozdúlt. – Most – súgta oda Nemecseknek s a zsebébe nyúlt. -66- A piros cédulát vette elő, melybe már bele volt illesztve egy rajzszög. Félrehajtotta a bokor ágait s hátraszólt a kis szőkének: – Itt várj. Meg se moccanj! S azzal beugrott a kis tisztásra, ahol az előbb még körben ültek a vörösingesek. Nemecsek még a lélekzetét is visszafojtotta, úgy nézett utána. Bokának első dolga az volt, hogy a nagy fához ugrott, mely a tisztás szélén állott, s mely lombkoronájával, mint valami nagy ernyő, az egész szigetet betakarta. A fatörzsre egy szempillantás alatt feltűzte a piros cédulát s azzal a lámpához osont. Kinyitotta a lámpa egyik ablakát s belefújt. A gyertya elaludt s e pillanatban Nemecsek Bokát is elvesztette szem elől. De még hozzá sem szokott a szeme a sötétséghez, már mellette állott Boka s karonfogta: – Rohanj utánam, ahogy csak tudsz! Azzal vágtatni kezdtek a sziget partjára, a csónak felé. Mikor Csónakos meglátta őket, beugrott a ladikba, a partnak támasztotta az evezőt, hogy minden pillanatban kész legyen az indulásra. – A két fiú beugrott a csónakba. – Mehetünk – lihegte Boka. Csónakos nekifeszítette a partnak az evezőt, de a csónak nem indúlt. Nagyon erősen szaladtak neki idejövet a partnak s a csónak félig szárazon volt. Valakinek ki kellett szállani belőle, hogy megemelje az orrát s beletaszítsa a vízbe. De már ekkor hangok hallatszottak a tisztás felől. A vörösingesek visszatértek a fegyvertárból -67- és eloltva találták a lámpát. Eleinte azt hitték, hogy a szél fútta el, de mikor Áts Feri megnézte, látta, hogy a lámpa kis ablaka nyitva van. «A fatörzsre egy szempillantás alatt feltűzte a piros cédulát.» «A fatörzsre egy szempillantás alatt feltűzte a piros cédulát.» – Itt járt valaki! – kiáltotta bömbölő hangján s oly hangosan, hogy a csónakkal kínlódó fiúk is meghallották. Meggyújtották a lámpát s ekkor mindenkinek szemébe tűnt a fára tűzött piros cédula. «Itt voltak a Pál-utcai fiúk.» A vörösingesek összenéztek. Áts Feri elkiáltotta magát: – Hát ha itt voltak, akkor még most is itt vannak! Utánuk! Nagyot füttyentett. A hídról besiettek az őrök és jelentették, hogy a hídon senki sem jöhetett be a szigetre. – Csónakon jöttek – mondta a fiatalabbik Pásztor. És a csónakkal bajlódó három fiú rémülten hallotta a rájuk vonatkozó harsány kiáltást: – Utánuk! S épp, mikor ez a szó elhangzott, sikerült Csónakosnak a ladikot a vízbe taszítani s neki magának még beleugrani. Rögtön meg is kapták az evezőket és teljes erővel kezdtek a part felé evezni. Áts Feri ordítva adta ki a rendelkezéseket: – Wendauer fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra és jobbról-balról a tó partján keríts! Most úgy látszott, hogy be vannak kerítve. Amíg azt a négy-öt evezőcsapást megteszik, mely a partra viszi őket, addig a gyorsanfutó Pásztorok megkerülik a tavat -68- s aztán nincs menekvés se jobbra, se balra. Ha pedig előbb jutnak a partra, mint a Pásztorok, akkor a fa tetejére küldött őrszem szemmel tarthatja őket s megmondja, merre menekülnek. A csónakból látták, amint Áts Feri a lámpával a kezében futkosott a sziget partján. Aztán dobogás hallatszott: most rohantak ki a Pásztorok a fahídon a szigetről… Mire azonban az őrszem felkapaszkodott a fára, ők partot értek. – Most kötött ki a csónak a parton! – süvöltözött egy hang a fáról. S rögtön felelt rá a vezér mély hangja: – Utánuk mindenki! A három Pál-utcai fiú azonban most már lélekszakadtából futott. – Nem szabad, hogy utólérjenek – mondta futásközben Boka. – Sokkal többen vannak, mint mi! Tovább vágtattak, úton, gyepen keresztűl, elől Boka, nyomában a másik kettő. Egyenest az üvegház felé tartottak. – Be az üvegházba! – lihegett Boka s az üvegház kisajtaja felé rohant. Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak és elbújtak a nagy ciprusok mögé. Künn csönd volt. Úgy látszik, az üldözők elvesztették a nyomot. A három kis legény most megpihent kissé. Körülnéztek a furcsa épületben, melynek üvegtetején, üvegfalain beszűrődött a városi este halvány világossága. Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház. Ők a balszárnyában voltak s azon túl még az épület középrésze -69- következett, majd a jobbszárnya. Végesvégig nagylevelű, kövértörzsű fák állottak nagy zöld dézsákban. Hosszú ládákban a páfrány és mimóza tenyészett. A középső rész nagy kupolája alatt pedig legyezőlevelű pálmák meredtek fölfelé s délszaki növényekből valóságos kis erdő állott itt. Az erdő közepén aranyhalas medence, a medence mellett pad. Aztán megint magnóliák, babérok, narancsfák, óriási páfrányok. Csupa erős, fojtó illatú növény, amely fűszeres szaggal tölti meg a levegőt. S a gőzzel fűtött nagy üvegcsarnokban állandóan csurgott-csöpögött a víz. Koppantak a csöppek a nagy, kövér leveleken s amikor egy-egy nagy pálmalevél megzörrent, a fiúk mindíg valami furcsa délszaki állatot véltek látni, amely itt futkos ebben a meleg, nyirkos, sűrű kis erdőben, a zöld dézsák között. Biztosságban érezték magukat s kezdtek azon tűnődni, hogy mikor fognak innen szabadulni. – Csak ránk ne zárják az üvegházat – suttogta Nemecsek, aki kimerülten ült egy nagy pálma tövében, s akinek jól esett a fűtött helyiség, mert bőrig át volt ázva. Boka megnyugtatta: – Ha eddig nem zárták be, ezúttal sem zárják be. Hát ültek és füleltek. Semmi hang. Itt senkinek se jutott eszébe keresni őket. Aztán fölkeltek és botorkálni kezdtek a magas polcok között, melyek telistele voltak rakva zöld bokrocskákkal, szagos füvekkel, nagy virágokkal. Csónakos neki is ment az egyik polcnak és beléje botlott. Nemecsek szolgálatkész akart lenni. -70- – Megállj – mondta – majd világítok. És mielőtt még Boka ebben megakadályozhatta volna, gyújtót vett elő a zsebéből és rápörcentett az egyikre. A gyújtó fellobbant, de a következő pillanatban ki is aludt, mert Boka kiütötte a kis szőke kezéből. – Majom! – szólt rá haragosan. – Elfelejted, hogy üvegházban vagy! Hiszen ennek a háznak a fala is üvegből van… most biztosan meglátták a fényt! Megálltak és hallgatóztak. Valóban, Bokának igaza volt. A vörösingesek meglátták a fellobbanó világosságot, mely egy pillanatra az egész üvegházat kivilágította. S a következő pillanatban már hallatszottak a kavicson ropogó lépteik. Ők is a balszárny ajtaja felé tartottak. Hallották, amint Áts Feriből megint kitört a hadvezér: – Pásztorok a jobb kis ajtón – kiáltotta – Szebenics a középajtón, én meg itt! A Pál-utcaiak egy pillanat alatt elbújtak. Csónakos egy polc alá hasalt. Nemecseket pedig azzal a megokolással, hogy ő már úgyis vizes, beleküldték az aranyhalas medencébe. A kis szőke állig bújt le a vízben s a fejét egy nagy páfránylevél alá húzta. Bokának már csak annyi ideje maradt, hogy a nyitott ajtó mögé állhasson. Áts Feri pedig bevonúlt kiséretével az ajtón, a lámpával a kezében. A lámpa fénye úgy esett az üvegajtóra, hogy Boka jól láthatta Áts Ferit, de ez nem láthatta az ajtó mögé rejtőzött Bokát. És Boka jól megnézte a vörösinges vezért, akit csak egyszer látott közelről, a -71- múzeum-kertben. Szép fiú volt Áts Feri s most ragyogott a szeme a harcvágytól. De csakhamar eltűnt előle. Bejárta a többivel az utakat s a jobb szárnyban a polcok alá is néztek. A medencében egyiknek sem jutott eszébe keresgélni. Csónakos pedig csak úgy menekedett meg a fölfedeztetéstől, hogy mikor az ő polca alá akartak nézni, az a fiú, akit Áts Feri Szebenicsnek nevezett, így szólt: – Ezek már rég kimentek innen a jobboldali ajtón… És miután ő arra indúlt, a keresgélés hevében a többi is utána szaladt. Keresztülvágtattak az üvegházon s néhány tompa puffanás jelezte, hogy ők se nagyon kimélték a cserepeket. Aztán kimentek s újra csönd lett. Elsőnek Csónakos bújt elő. – Papuskám – mondta – a fejemre dőlt egy cserép. Csupa föld vagyok… És buzgón köpte a homokot, amivel tele volt orra-szája. Másodiknak, mint valami vízi szörnyeteg, Nemecsek bújt ki a medencéből. Szegényke megint csurgott-csöpögött s amint ő már szokta, pityergőre álló hangon panaszkodott: – Hát én már egész életemben folyton a vízben leszek? Mi vagyok én? Béka? Megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya. – Ne síránkozzál, – szól rá Boka. – És most gyerünk, hadd legyen már vége egyszer ennek az estének… Nemecsek sóhajtott: «Egész életemben folyton a vízben leszek?» «Egész életemben folyton a vízben leszek?» -72- – De szeretnék már otthon lenni! Itt eszébe jutott, hogy mily fogadtatásban lesz része otthon, ha meglátják a vizes ruháját. Hát kijavította amit mondott: – Nem is szeretnék olyan nagyon otthon lenni! Szaladtak vissza az akácfa mellé, ahol bemásztak a düledező palánkon. Néhány perc alatt elérték. Csónakos fel is mászott a fára, de mielőtt rálépett volna a kerítés tetejére, visszanézett a kertbe. Ijedten kiáltotta: – Ott jönnek! – Vissza a fára! – szólt Boka. Csónakos visszament a fára s maga után fölsegítette két társát. Olyan magasra másztak, amily magasan csak bírta őket az ág. Boszantotta őket az a gondolat, hogy épp most csípjék el őket, amikor már oly közel voltak a meneküléshez. A vörösinges csapat hangos trappolással érkezett a fához. A fiúk fönn némán kuksoltak, mint három nagy madár a sűrű lomb között… Megint az a Szebenics szólalt meg, aki az üvegházban is elbolondította előlük a csapatot: – Láttam, amint keresztülugrottak a kerítésen! Úgy látszik, ez volt a legostobább köztük, ez a Szebenics. És mivel rendesen a legostobább egyszersmind a leglármásabb is, hát folyton ő kiabált. A vörösingesek, akik ügyes tornászok voltak, egy pillanat alatt átvetették magukat a palánkon. Áts Feri utolsónak maradt s mielőtt kimászott volna, elfújta a lámpát. Ugyanazon az akácfán kapaszkodott fel ő is a palánkra, amelynek -73- tetejében a három madár fészkelt. Sőt Nemecsekről, aki még egyre csöpögött, mint valami lyukas eresz, a nyaka közé is hullott néhány kövér vízcsepp. – Esik az eső – kiáltotta Áts Feri, megtörülte a nyakát és azután ő is kiugrott az utcára. – Ott mennek! – hangzott az utcáról s mind szaladni kezdtek, annak jeléűl, hogy Szebenics megint tévedett. Meg is jegyezte Boka: – Ha ez a Szebenics nem volna, már rég a kezük közé kerültünk volna… Most már érezték, hogy végleg megmenekültek a vörösingesek elől. Látták őket, amint két csöndesen ballagó fiú után szaladtak az egyik kis utcán. A két fiú megijedt tőlük és szintén szaladni kezdett. Nagy ordítás tört ki erre és a vörösingesek nekivadultan rohantak utánuk. A lárma messze halt el, valami józsefvárosi kis utcácskában… Lemásztak a kerítésről és nagyot lélekzettek, mikor megint az utca kövezetét érezték a lábuk alatt. Egy öreg asszony baktatott arrafelé, majd más járókelők jöttek. Érezték, hogy megint a városban vannak s itt már semmi bajuk nem történhetik. Fáradtak, éhesek voltak. A közeli árvaházban, melynek ablakai barátságosan világlottak ki a sötét estébe, vacsorára harangoztak. Nemecsek didergett. – Siessünk – mondta. – Megállj – szólt Boka – te lóvonaton menj haza. Nesze, adok pénzt. -74- A zsebébe nyúlt, de bennakadt a keze. Csak három krajcárja volt az elnöknek. Nem volt más a zsebében, mint három rézkrajcár, meg a finom tintatartó, melyből vidáman folydogált a kék tinta. Előhúzta a tintás három krajcárt és odaadta Nemecseknek: – Csak ennyi van. Csónakosnál akadt még két krajcár. És a kis szőkének volt egy angyalos szerencsekrajcárja, amit egy pilulás skatulyában hordott magával. Ez összesen hat krajcár volt. Ezzel fölült a lóvonatra. Boka megállott az utcán. Még mindig tele volt a szíve a Geréb dolgával. Szomorúan állott és hallgatott. De Csónakos még nem tudott az árulásról semmit, tehát ő vidám volt. – Ide figyelj, papuska! – mondta s mikor Boka odanézett, bekapta két ujját a szájába és fülrepesztőt süvített. Akkorát, amekkorát csak tudott. Aztán úgy nézett körül, mintha ezzel a füttyel jóllakott volna. – Ezt már egész este tartogatom – mondta vidáman – de most kikívánkozott belőlem, papuskám! Karonfogta a szomorú Bokát s azzal ennyi izgalom után fáradtan kezdtek a város felé ballagni a hosszú Üllői-úton… -75- IV. Az osztályteremben ismét egyet ütött az óra s a fiúk a könyveikhez kaptak. Rácz tanár úr becsapta a könyvét és felállott a katedrán. A szolgálatkész kis Csengey, az első pad első, odaugrott hozzá és fölsegítette rá a felöltőt. A Pál-utcaiak a különböző padokból összenéztek, várva Boka intézkedését. Tudták, hogy ma délután már kettőkor lesz a gyülekezés a grundon, mert a három tagból álló előörscsapat be fog számolni füvészkerti élményeiről. Azt mindenik tudta, hogy a kirándulás sikerült s hogy a Pál-utcaiak elnöke bátran adta vissza a látogatást a vörösingeseknek. De a dolog részleteire voltak kiváncsiak, az egyes kalandokra, a veszedelmekre, melyekben a fiúk forogtak. Bokától harapófogóval sem lehetett volna egy szót sem kivenni. Csónakos mindenfélét beszélt össze-vissza s isten bocsássa meg neki, de nagyokat füllentett. Még vadállatokról is beszélt, amelyekkel a füvészkerti romok közt találkoztak… Hogy Nemecsek majd belefulladt a tóba… Hogy a vörösingesek egy rettenetes máglya körűl ültek… De össze-vissza beszélt és épp a fontos dolgokat felejtette mindig ki. És nem lehetett a beszédjét -76- végighallgatni, mert majd megsüketítette a hallgatóit a folytonos füttyökkel, melyeket pontok helyett rakott a mondatok végére. Nemecsek meg olyan fontosnak érezte a szerepét, hogy nagyon komolyan titkolózott. Ha kérdezték, így felelt: – Nem mondhatok semmit. Vagy ezt mondta: – Kérdezzétek meg az elnök úrtól. A többiek rettenetesen irigyelték Nemecseket, aki közlegény létére ilyen gyönyörű kalandban vehetett részt. A hadnagyok és főhadnagyok érezték, hogy ezek után ők eltörpűlnek a közlegény mellett, sőt némelyek már azt is hangoztatták, hogy a kis szőkét ezek után okvetlenűl tisztté fogják előléptetni s akkor nem marad más közlegény a grundon, mint Hektor, a tót fekete kutyája… Még mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte két ujját a Pál-utcaiak felé, annak jeléül, hogy két órakor lesz a találkozó. A többi fiúk, akik nem tartoztak a Pál-utcaiak közé, rettenetesen irigyelték őket, mikor Boka intésére valamennyien szalutáltak, ezzel mutatva, hogy tudomásúl vették az elnök jelét. És már mind indúlni akartak, mikor történt valami. Rácz tanár úr megállott a katedra lépcsőjén: – Várjatok – mondta. Nagy csönd lett erre. A tanár úr kis cédulát húzott elő a felöltője zsebéből. Föltette a szemüvegét s a cédulákról olvasni kezdte a következő neveket: -77- – Weisz! – Jelen – mondta ijedten Weisz. A tanár úr folytatta: – Richter! Csele! Kolnay! Barabás! Leszik! Nemecsek! Valamennyi rendre felelt: – Jelen! Rácz tanár úr zsebretette a cédulát és így szólt: – Ti most nem mentek haza, hanem bejöttök velem a tanári szobába. Egy kis dolgom van veletek. Azzal elindúlt s anélkül, hogy ennek a furcsa meghívásnak okát adta volna, kisietett a teremből. Nagy zúgás, zsongás támadt erre. – Miért hív? – Miért maradunk itt? – Mit akarnak velünk? Ezt kérdezgették egymástól a meghívottak. És miután valamennyien Pál-utcaiak voltak, Boka köré sereglettek. – Én nem tudom, mi lehet, – mondta az elnök. – Csak menjetek be és én majd megvárlak a folyosón benneteket. Azzal a többiekhez fordúlt: – Hát nem kettőkor találkozunk, hanem háromkor. Akadály jött közbe. Az iskola nagy folyosója megnépesült. A többi osztályok is ontották magukból a fiúkat, nagy kavarodás, sietés, csoszogás lett úrrá a máskor csöndes, nagyablakos folyosón. Mindenki sietett. -78- – Be vagytok zárva? – kérdezte egy fiú a szomorú csoporttól, mely a tanári szoba ajtaja előtt feketélett. – Nem – mondta büszkén Weisz. A fiú azzal elszaladt. Irigyen néztek utána. Ő már hazamehet… Néhány percnyi várakozás után kinyílott a tanári szoba ajtaja s a tejüveges ajtó mögött megjelent Rácz tanár úr magas sovány alakja. – Gyertek be – szólt és előrement. A tanári szoba üres volt. A hosszú zöld asztal körül állottak fel a fiúk, halálos csöndben. Az utolsó tiszteletteljesen csukta be az ajtót. Rácz tanár úr leült az asztalfőre és körülnézett: – Mind itt vagytok? – Igen. Alulról, az udvarról a hazasiető fiúk boldog lármája hallatszott fel. A tanár úr becsukatta az ablakot s most ijesztő lett a csönd a nagy, könyvtáras szobában. Síri csöndben szólalt meg Rácz tanár úr! – Itt arról van szó, hogy ti valami egyletet alakítottatok. Ezt megtudtam. Valami úgynevezett gitt-egyletről hallottam. Akitől ezt tudom, az átadta nekem az egylet tagjainak a névsorát is. Az egylet tagjai ti vagytok. Igaz-e? Senkise felelt. Mind lehorgasztott fővel, némán állottak egymás mellett, annak jeléül, hogy a vád igaz volt. A tanár úr folytatta: – Menjünk szép sorjában. Mindenekelőtt azt akarom tudni, hogy ki alapította az egyletet, mikor világosan -79- megmondtam, hogy semmiféle egylet alapítását nem tűröm meg. Ki alapította? Nagy csönd. Egy félénk hang szólalt meg: – A Weisz. Rácz tanár úr szigorúan nézett Weiszre: – Weisz! Nem tudsz magadtól jelentkezni? Szerényen hangzott a felelet: – De igen, tudok. – Hát miért nem jelentkeztél? Erre megint nem felelt szegény Weisz. Rácz tanár úr rágyújtott egy szivarra s a füstöt a levegőbe fújta. – Hát menjünk szép sorjában, – mondta. – Először is mondd meg nekem, mi az a gitt? Felelet helyett Weisz kivett a zsebéből egy hatalmas gittet és letette az asztalra. Egy ideig nézte, aztán olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, kijelentette: – Ez a gitt. – És mi ez? – kérdezte a tanár. – Ez egy olyan pép, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába. Az üveges bekeni oda és az ember a körmével kikaparja az ablakból. – És ezt te kapartad ki? – Nem kérem. Ez az egyleti gitt. A tanár úr tágra nyitotta a szemét: – Mi az? – kérdezte. Weisz most már nekibátorodott egy kicsit: – Ezt a tagok gyűjtötték – mondta – és a választmány rám bízta, hogy én őrizzem meg. Mert azelőtt -80- Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok, de nála elszáradt, mert ő sohasem rágta. – Hát ezt rágni kell? – Igen, mert különben megkeményedik és nem lehet nyomkodni. Én mindennap megrágtam. – Mért éppen te? – Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles minden nap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert különben megkeményedik… Itt sírva fakadt Weisz. Pityeregve tette hozzá: – És most én vagyok az elnök… Komoly volt a hangulat. A tanár szigorúan kiáltott: – Hol szedtétek össze ezt a nagy darabot? Csönd lett. A tanár Kolnayra nézett: – Kolnay! Hol szedtétek ezt össze? Kolnay hadarva felelt, mint aki őszinte vallomással akar segíteni a helyzetén: – Ez van kérem tanár úr, már egy hónapja. Én egy hétig rágtam, de akkor kisebb volt. Az első darabot a Weisz hozta és ezért alapítottuk az egyletet. Őtet az apja elvitte kocsin és ő a kocsiablakból kaparta ki. Egész véres lett a körme. Aztán akkor betört az énekteremben az ablak és én eljöttem délután és egész délután vártam, amíg az üveges jött és öt órakor jött az üveges és én megszólítottam, hogy adjon nekem egy kis gittet, de ő nem felelt, mert ő nem tudott felelni, mert neki tele volt a pofája gittel. A tanár úr szigorúan ráncolta össze a homlokát: – Micsoda szavak ezek? Pofája a lónak van! -81- – Hát a szája volt tele. Aztán odamentem és kértem, hogy hagyjon nézni, amíg ő az ablakot csinálja. És intett, hogy hagy. És én néztem és ő bevágta az ablakot és elment. És mikor ő elment, akkor én odamentem és kikapartam a gittet az ablakból és elvittem. «Ez a gitt.» «Ez a gitt.» De nem magamnak loptam, hanem az egyletnek… az ehegy… lehet… nehek… Ő is sírt. – Ne sírj – mondta Rácz tanár úr. Weisz a kabátja szélét tépdeste és zavarában szükségesnek találta megjegyezni: – Mingyár bőg… De Kolnay csak zokogott, szívettépően zokogott. Weisz súgva szólt rá: – Ne bőgj! -82- S azzal ő is bőgni kezdett. A nagy sírás meghatotta Rácz tanár urat. Nagyokat szippantott a szivarjából. S ekkor előlépett a sorból Csele, az elegáns Csele, büszkén kiállott a tanár elé s elhatározta, hogy most ő is római jellem lesz, mint a minap a grundon Boka. Határozott hangon mondta: – Kérem tanár úr, én is hoztam az egyletnek gittet. Büszkén nézett a tanár szemébe. Rácz tanár úr megkérdezte: – Honnan? – Odahaza – szólt Csele – összetörtem a madárfürdőkádat és a mamám becsináltatta és én rögtön kiszedtem a gittet. A víz mind kifolyt a szőnyegre, mikor a mandi fürdött. Minek is kell fürödni egy ilyen madárnak? A verebek nem fürödnek soha, mégis piszkosak! Rácz tanár úr előrehajolt a székén. Fenyegetőleg mondá: – Jó kedved van, Csele, majd segítek én mindjárt a bajodon! Folytasd, Kolnay! Kolnay szipogott és szepegett. Az orrát törülte: – Mit folytassak? – Honnan szedtétek a többit? – Hát most mondta a Csele… És az egylet nekem adott egyszer hatvan krajcárt, hogy én is szerezzek. Ez már nem tetszett Rácz tanár úrnak. – Hát pénzért is vettetek? – Nem – mondta Kolnay. – Hanem az én papám orvos és délelőtt komfortáblin jár a betegekhez és egyszer -83- elvitt és a kocsi-ablakból kiszedtem a gittet és az nagyon jó puha gitt volt és akkor az egylet adott hat hatost, hogy magam üljek be abba a kocsiba és én délután beleültem és kimentem vele a Tisztviselő telepig és kiszedtem belőle mind a gittet, mind a négy ablakból és akkor gyalog jöttem haza a telepről. A tanár emlékezett rá: – Ez akkor volt, amikor találkoztam veled a Ludovikánál? – Igen. – És megszólítottalak… Te meg nem feleltél. Kolnay lehajtotta a fejét és szomorúan szólt: – Mert tele volt a pofám gittel. És újra eltörött a mécses, Kolnay újra sírni kezdett. Weisz megint izgatott lett, megint tépdesni kezdte a kabátja szélét, megint azt mondta zavarában, hogy: – Mingyár bőg… És ő maga is megint rákezdte. A tanár úr felállott s föl-alá kezdett sétálni a szobában. A fejét csóválta: – Szép kis egylet. És ki volt az elnök? Erre a kérdésre Weisz hirtelen elfelejtette a bánatát. Abbahagyta a sírást és büszkén szólt: – Én. – És ki volt a pénztárnok? – A Kolnay. – Add elő, ami pénz maradt. – Tessék. Azzal a zsebébe nyúlt Kolnay. Neki se volt kisebb zsebe, mint Csónakosnak. Kotorászni kezdett benne és -84- sorra kirakott az asztalra mindent. Mindenekelőtt egy forint negyvenhárom krajcár került elő. Aztán két darab öt krajcáros bélyeg, egy zárt levelezőlap, két darab egykoronás okmánybélyeg, nyolc új toll és egy színes üveggolyó. A tanár úr megolvasta a pénzt s ennek láttára elkomorodott: – A pénzt hol vettétek? – Tagdíjakból. Mindenki minden héten fizetett egy hatost. – És mire kellett a pénz? – Csakhogy be legyen fizetve a tagdíj. A Weisz lemondott az elnöki fizetésről. – Mennyi volt az? – Öt krajcár egy hétre. A bélyegeket én hoztam, a levelezőlapot a Barabás és az okmánybélyeget a Richter. Neki az apja… Ő az apjától… A tanár közbevágott: – Lopta? Mi? Richter! Richter előállt és lesütötte a szemét. – Loptad? Némán intett, hogy igen. A tanár úr a fejét csóválta: – Micsoda romlottság! Mi az apád? – Dr. Richter Ernő köz- és váltóügyvéd. De az egylet visszalopta a bélyeget. – Hogy-hogy? – Hát mert én elloptam a papától a bélyeget és aztán féltem és az egylet adott nekem egy koronát és én vettem rajta egy másik bélyeget és visszaloptam az íróasztalra. És a papa rajtakapott, nem amikor loptam, -85- hanem amikor visszatettem és a nyakam közé sózott érte… A tanár egy szigorú pillantására kijavította: – Megvert érte és külön még megpofozott, mert visszatettem és kérdezte, hogy hol loptam és én nem akartam megmondani, mert akkor megint külön megpofozott volna, hát azt mondtam, hogy a Kolnaytól kaptam és akkor ő azt mondta, hogy «tüstént vidd vissza a Kolnaynak, mert az bizonyára valahol lopta» – és én visszavittem a Kolnaynak és ezért van most az egyletnek két bélyege. Gondolkodóba esett ezen Rácz tanár úr: – Hát minek vettetek új bélyeget, hiszen a régit is visszatehetted volna! – Azt nem lehetett – felelte helyette Kolnay – mert már a hátán volt az egylet pecsétje. – Pecsét is van? Hol a pecsét? – A Barabás a pecsétőr. Most Barabáson volt a sor. Most ő lépett elő. Gyilkos pillantást vetett Kolnayra, akivel mindig baja volt. Még emlékezetében volt a kalapügy a grundon… De nem tehetett semmi egyebet, szépen letette a gummiból készült bélyegzőt a zöld tanári asztalra, a hozzávaló tinta-párnás bádogskatulyával együtt. A tanár megnézte a pecsétnyomót. Ez volt ráírva: «Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889.» Rácz tanár úr elfojtotta a mosolygását és megint megcsóválta a fejét. Ezen fölbátorodott Barabás. Az asztal felé nyúlt és vissza akarta venni a pecsétnyomót. De a tanár úr rátette a kezét. -86- – Mit akarsz? – Kérem – vágta ki Barabás – én esküt tettem, hogy inkább az életemmel is megvédelmezem a pecsétet, de a kezemből ki nem adom. A tanár úr zsebre dugta a pecsétet. – Csönd! – mondta. De Barabás most már nem maradt nyugton: – Akkor – szólt – tessék a Cselétől a zászlót is elvenni. – Hát zászló is van? Add ide – mondta a tanár a Csele felé fordulva. Csele belenyúlt a zsebébe és egy picike kis drótnyelű zászlót húzott onnan elő. Ezt is a nővére csinálta, mint a grund zászlaját. Általában, az ilyen varrnivaló dolgokat mind a Csele nővére csinálta. De ez a zászló piros-fehér-zöld volt s ez volt ráírva: «Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889. Esküszünk, hogy rabok továb nem leszünk». – Hm – szólt a tanár úr – ki az a finom madár, aki tovább-ot egy b-vel írja? Ki írta ezt? Senki nem felelt. A tanár úr dörgő hangon ismételte a kérdést: Ki írta ezt? Ekkor Csele gondolt egyet. Azt gondolta, hogy miért mártsa ő be a bajba a fiúkat? A továbbot ugyan Barabás írta egy b-vel, de miért szenvedjen Barabás? Tehát szerényen ezt mondta: – A nővérem írta, kérem. És nyelt egyet utána. Nem volt szép tőle, de megmentette ezzel a pajtását… A tanár nem felelt semmit. És a fiúk most össze-vissza kezdtek beszélni. -87- – Kérem, a Barabástól nem szép, hogy elárulta a zászlót – jegyezte meg dühösen Kolnay. Barabás mentegetőzött: – Mindig velem van baja! Ha tőlem elvették a pecsétet, akkor már úgyis vége az egyletnek. – Csönd! – vágta el a vitát Rácz tanár úr. – Majd segítek én a bajotokon. Ezennel fel van oszlatva az egylet és meg ne halljam többé, hogy ilyesmikbe keveredtek. Magaviseletből valamennyien szabályszerűt fogtok kapni és Weisz pedig kevésbé szabályszerűt, mert ő volt az elnök. – Pardon! – jegyezte meg szerényen Weisz – éppen ma voltam utoljára az elnök, mert ma kellett volna a közgyűlésnek lenni és már mást jelöltünk erre a hónapra! – A Kolnayt jelöltük – mondta vigyorogva Barabás. – Az nekem mindegy – szólt a tanár. – Holnap valamennyien itt maradtok kettőig. Majd segítek én a bajotokon. Most pedig mehettek! – Alászolgája! – hangzott kórusban és mind megmozdultak. Ezt a zavaros pillanatot Weisz arra használta fel, hogy a gitt után nyúlt. A tanár meglátta: – Nem hagyod békében? Weisz alázatos pofát vágott: – Hát a gittet nem kapjuk vissza? – Nem. Sőt akinél még van, az adja rögtön vissza, mert ha megtudom, hogy valamelyiknél maradt, azzal szemben a legszigorúbban fogok eljárni. Erre előlépett a Leszik, aki eddig hallgatott, mint a potyka. Kivett a szájából egy darab gittet és odaragasztotta az egyleti csomóhoz, fájó szívvel és maszatos kézzel. -88- – Több nincs? Felelet helyett a Leszik kitátotta a száját. Mutatta, hogy nincs több. A tanár úr a kalapját vette. – És csak még egyszer halljam, hogy egyletet alapítottatok! Takarodjatok haza. A fiúk némán sompolyogtak ki, csak egyikük szólalt meg csöndesen: – Alászolgája! – mondta külön Leszik, mert az előbb, mikor a többiek köszöntek, neki tele volt a szája. A tanár úr elment s a föloszlatott gitt-egylet egyedül maradt. Szomorúan néztek egymásra a fiúk. Kolnay a várakozó Bokának mesélte el a kihallgatás történetét. Boka föllélekzett. – Nagyon megijedtem – mondta, – mert már azt hittem, hogy a grundot árulta el valaki… Ezalatt Nemecsek odament a csoporthoz és suttogva szólt: – Nézzétek… mialatt kihallgatott benneteket… és az ablaknál álltam… egy új ablak volt… és… Megmutatta a darab friss gittet, amit az ablakból kapart ki. A többiek áhítattal nézték. Weisznek fölragyogott a szeme: – Hát ha gitt van, akkor megint egylet is van! A grundon megtartjuk a közgyűlést. – A grundon! A grundon! – kiáltotta a többi is. És valamennyien szaladni kezdtek, hazafelé. A lépcső visszhangzott a kiáltásaiktól, amint a Pál-utcaiak jelszavát harsogták: – Hahó! Hó! Hahó! Hó! -89- És valamennyien kivágtattak a kapun. Boka egyedül ment, lassan. Neki nem volt jókedve. Neki Geréb járt az eszében, az áruló Geréb, aki a lámpát cipelte a füvészkerti szigeten. Gondolatokba mélyedve ment haza, megebédelt s nekiállott a másnapi latin leckének… Isten tudja, hogy csinálták ilyen gyorsan, de a gitt-egylet tagjai már fél háromkor megjelentek a grundon. Barabás egyenesen ebédről jött, mert még majszolt egy nagy darab kenyérhéjat. Az ajtóban várta Kolnayt, hogy barackot nyomjon a fejére. Sok volt már a Kolnay rovásán. Felelet helyett Leszik kitátotta a száját. Felelet helyett Leszik kitátotta a száját. Mikor teljes számban voltak, Weisz a farakások közé hívta őket. – Megnyitom a közgyűlést, – mondta rettentő komolyan. Kolnay, aki már megkapta, sőt Barabásnak vissza is adta a barackot, azon a nézeten volt, hogy a tanári tilalom ellenére fönn kell tartani az egyletet. -90- Barabás azonban meggyanusította: – Azért mondja, mert most rajta a sor elnöknek lenni. Én azt mondom, hogy elég volt a gitt-egyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi meg hiába rágjuk a gittet. Én már utálom. Hát már egyéb se legyen a szájamban, csak folyton ez a ragacs? Most Nemecsek akart felszólalni. – Szót kérek, – mondta az elnöknek. – A titkár úr szót kér – mondta komolyan Weisz és csöngetett egy kis kétkrajcáros csöngetyűvel. Nemecsekbe azonban, aki a gitt-egyletben titkári tisztet viselt, belefagyott a szó. Meglátta az egyik farakás mellett Gerébet. Senki más nem tudta Gerébről azt, amit ő tudott, amit azon az emlékezetes estén Bokával együtt ő is látott. Geréb egyedül sompolygott a farakások között és egyenesen a felé a kis gunyhó felé futott, amelyben a tót lakott a kutyájával. Nemecsek érezte, hogy neki kötelessége szemmel tartani az árulót, vigyázni minden lépésére. Boka azt mondta, hogy addig, amíg ő nem jön, Gerébnek nem szabad megtudnia, hogy látták a vörösingesekkel ülni a lámpa körül, a szigeten. Hadd higyje, hogy senki sem tud a dolog felől. De most itt volt, itt sompolygott. Nemecsek mindenáron tudni akarta, hogy miért megy a tóthoz. Tehát így szólt: – Köszönöm, elnök úr, de a beszédemet majd máskor mondom el. Eszembe jutott, hogy valami dolgom van. Weisz megint megrázta a kis csengőt: – A titkár úr elhalasztja a beszédjét. -91- De a titkár úr akkor már szaladt. Szaladt, de nem Geréb után, hanem elébe. Keresztülvágtatott az üres telken és kiment a Pál-utcára. Innen a Mária-utcába kanyarodott és lóhalálában száguldott a gőzfűrész kapuja felé. Majd hogy el nem gázolta egy hatalmas aprófás szekér, amely ép akkor döcögött ki a kapun. A kis vaskémény pöfögött, köpködte a fehér gőzt. A gőzfűrész fájdalmasan visított benn a házban, mintha azt mondta volna: – Viiiigyázz! Viiiigyázz! – Bizony vigyázok is! – felelt neki futtában Nemecsek s a kis ház mellett elhaladva, lekerült a farakások közé s egyenesen a tót gunyhója mögé ment. A tót gunyhójának menedékes volt a teteje és majdnem összeért ennek a tetőnek a széle azzal a farakással, amely a gunyhó mögött volt. Nemecsek felkapaszkodott a farakásra s hasrafeküdt rajta. Oldalt pislogott ki és várta, hogy most mi lesz. Mit akarhat Geréb a tóttól? Talán a vörösingeseknek valamely hadicsele volt ez? Elhatározta, hogy kihallgatja a beszélgetést, bármi történjék is vele. Ó, mily dicsőséget fog ez neki hozni! Mily büszke lesz, amiért ő fedezte fel ezt az újabb árulást! Amint várt, nézegetett, egyszerre meglátta Gerébet. Geréb lassan, óvatosan közeledett a gunyhó felé s folyton hátratekintgetett attól való féltében, hogy követi valaki. S csak miután meggyőződött arról, hogy senki se jön utána, vágott neki bátran az útnak. A tót nyugodtan üldögélt a gunyhó előtt a padon s szívta a pipájából -92- azokat a szivarvégeket, amiket a fiúk szoktak volt neki hozni. Mert mindenki gyűjtötte a szivarvégeket Janónak. Felugrott mellőle a kutya. Egyet-kettőt vakkantott Geréb felé, de mikor megérezte, hogy idevaló ember, visszafeküdt a helyére. Geréb egészen közel ment Janóhoz, úgy, hogy a háztető elrejtette őket Nemecsek szeme elől. De most már merész lett a kis szőke. Halkan, olyan halkan, ahogy csak tudott, átmászott a farakásról a gunyhó tetejére. Hasrafeküdt a tetőn is és úgy csúszott előre, fölfelé, hogy majd elől, az ajtó fölött kidugja a fejét és lenézzen rájuk. Egyet-kettőt reccsentek is a deszkák alatta s ilyenkor Nemecsek úgy érezte, hogy az ereiben megáll a vér… De tovább mászott, óvatosan előredugta a fejét és ha e pillanatban a tótnak vagy Gerébnek eszébe jutott volna, hogy fölnézzen, ugyancsak megijedt volna, ha ott látja a deszkák peremén a Nemecsek okos kis szőke fejét, amint tágranyitott szemmel figyel le azokra a dolgokra, amik a gunyhó előtt történnek. Geréb odalépett a tóthoz és barátságosan mondta neki: – Jónapot Janó! – Jónapot! – felelt a tót és ki se vette a pipát a szájából. Geréb közel hajolt hozzá: – Szivart hoztam Janó! Erre már kivette szájából a pipát a tót. Felragyogott a szeme. Szegény Jankónak életében nem sokszor -93- jutott osztályrészül az a szerencse, hogy egészben lássa a szivart. Ő csak olyankor jutott hozzá, amikor már valaki elszívta a javát. Geréb három szivart vett elő a zsebéből és Janó markába nyomta. – Ejnye – gondolta magában Nemecsek – jól tettem hogy fölmásztam ide. Ez akar valamit a tóttal, ha szivarral kezdi! És hallotta, amint Geréb csöndesen mondta a tótnak: – Janó jőjjön be velem a gunyhóba… nem akarok itt künn beszélni magával… nem akarom, hogy meglássanak… valami fontos dologról van szó. Lehet itt még szivart kapni nálam többet is! És kihúzott a zsebéből egy egész marék szivart. Nemecsek a fejét csóválta a háztetőn. – Nagy komiszság lehet – gondolta, ha ilyen sok szivart hozott! Persze a tót örömmel ment be a gunyhóba s Geréb utána. Geréb után besompolygott a kutya is. Nemecsek bosszankodni kezdett. – Semmit se fogsz hallani abból, amit beszélnek – gondolta – füstbe ment az egész jól kieszelt tervem… És nagyon irigyelte a kutyát, amely besompolyoghatott utánuk, még mielőtt becsukták az ajtót. Mert még az ajtót is becsukták maguk után. Nemecseknek eszébe jutottak azok a mesék, amelyekben a vasorrú bába fekete kutyává változtatja a királyfit – és igazán most szívesen adott volna érte tíz-húsz finom üveggolyót, ha valami vasorrú bába nehány percre fekete -94- kutyává varázsolta volna s helyette a Hektorból csinált volna egy kis szőke Nemecseket. Hisz elvégre kollégák voltak, közlegények voltak mind a ketten… De a vasorrú bába helyett segítségére jött – egy vasfogú bogár. Az a szegény szú, amely a fedél egyik deszkáját valamikor régen kirágta s az egész családjával együtt jóllakott a jó puha fával, nem is sejtve, hogy valamikor milyen nagy szolgálatot fog tenni a Pál-utcai fiúknak. Ahol a szú megrágta a deszkát, ott vékonyabb volt. Nemecsek ráhajtotta a fülét a deszkára és hallgatódzott. Tompa hangok jöttek a kis gunyhóból és Nemecsek nemsokára örömmel tapasztalta, hogy minden szót, amit benn egymással beszélnek, kitünően hall. Geréb csöndesen beszélt, mint aki még ezen a magányos helyen is fél, hogy meghallja valaki, amit mond. Ezt mondta a tótnak: – Janó legyen esze. Tőlem annyi szivart kaphat, amennyit akar. De ezért meg kell tenni valamit. Janó dörmögve kérdezte: – Mit kell csinálni? – Csak ki kell kergetni a fiúkat a grundról. Nem kell megengedni, hogy itt lapdázzanak, hogy széthordják a farakásokat. Most néhány pillanatig nem hallatszott semmi. Nemecsek ebből arra következtetett, hogy a tót gondolkozik. Aztán ismét hallatszott a tót hangja: – Ki kell kergetni? – Igen. – Miért? -95- – Mert mások akarnak idejárni. Ezek a mások csupa gazdag fiúk… annyi szivar lesz, amennyi csak kell… még pénz is lesz… Ez hatott. – Pénz is lesz? – kérdezte Janó. – Lesz. Forint lesz. A forint aztán végleg lekenyerezte a tótot. – Rendben van – mondta. – Ki fogjuk kergetni. Csattant a kilincs, nyikorgott az ajtó. Geréb kilépett a gunyhóból. De már akkor Nemecsek nem volt a háztetőn. Mint a macska, oly ügyesen mászott le róla, talpraugrott és rohant a farakások közt vissza, a grund felé. Nagyon izgatott volt a kis szőke és érezte, hogy e pillanatban az összes fiúk sorsa, az egész grund jövője az ő kezében van. Mikor a csoportot meglátta, már messziről kiáltott: – Boka! De nem felelt senki. Újra kiáltott: – Boka! Elnök úr! Egy hang felelt: – Még nincs itt! Nemecsek száguldott, mint a szélvész. Erről az esetről azonnal értesíteni kell Bokát. Azonnal kell cselekedni, még mielőtt kikergetik őket a birodalmukból. Mikor az utolsó farakás mellett rohant el, meglátta a gitt-egylet tagjait, akik még mindig gyűléseztek. Weisz még mindig komoly arccal elnökölt és amikor a kis szőke elrobogott a közgyűlés mellett, rákiáltott: -96- – Hahó! Hó! Titkár úr! Nemecsek futtában intett, hogy nem áll meg. – Titkár úr! – süvöltött utána Weisz s hogy nagyobb legyen a tekintélye, erősen megrázta az elnöki csengőt. – Nem érek rá! – kiáltott vissza Nemecsek és szaladt, hogy Bokát a lakásán keresse föl. Weisz ekkor az utolsó eszközhöz nyúlt. Recsegő hangon kiáltott utána: – Közlegény! Állj! Erre aztán meg kellett állnia, hiszen Weisz hadnagy volt… Dúlt-fúlt mérgében a kis szőke, de kénytelen volt engedelmeskedni, mihelyt Weisz elővette a rangját. – Parancsol, hadnagy úr? És haptákba állt. – Kérem – mondta a gitt-egylet elnöke – épp most mondtuk ki, hogy a gitt-egylet mától fogva mint titkos egylet fog tovább működni. Új elnököt is választottunk. A fiúk lelkesen kiáltották az új elnök nevét: – Éljen Kolnay! Csak Barabás mondta vigyorogva: – Abcug Kolnay. Az elnök pedig folytatta: – Ha titkár úr meg akarja tartani a titkári állást, akkor most velünk együtt le kell tennie a titoktartási becsületszót, mert ha Rácz tanár úr megtudja, hogy… Ebben a pillanatban meglátta Nemecsek a farakások közt sompolyogni Gerébet. Ha Geréb most elmegy, vége mindennek… Vége az erődöknek, vége a grundnak… -97- De ha Boka itt a lelkére beszélne, még talán erőt venne rajta a jobb érzés. A kis szőke majdnem sírt dühében. Belevágott az elnök szavába: «Pénz is lesz.» «Pénz is lesz.» – Elnök úr… Én nem érek rá… nekem el kell mennem… Weisz szigorúan kérdezte: – Talán fél a titkár úr? Talán attól fél a titkár úr, hogy ha rájönnek, önt is megbüntetik? De Nemecsek már nem figyelt rá. Csak Gerébet nézte, aki meglapult a farakások között s azt várta, -98- hogy a fiúk másfelé menjenek s ő azalatt kiosonhasson az utcára… És mikor ezt meglátta, se szó, se beszéd, a faképnél hagyta a gitt-egyletet, összefogta elől a kabátját s uccu neki – mint a szélvész, keresztülvágtatott a grundon és kirohant a kapun. Néma csönd lett a közgyűlésen. A síri csöndben aztán megszólalt az elnök, síri hangon: – A tisztelt tagok mindnyájan látták Nemecsek Ernő viselkedését. Kijelentem, hogy Nemecsek Ernő gyáva! – Úgy van! – harsogta a közgyűlés. Sőt Kolnay ezt kiáltotta: – Áruló! Richter izgatottan jelentkezett szólásra: – Indítványozom, hogy a gyáva árulót, aki az egyletet a bajban cserbenhagyta, csapjuk le a titkárságról, zárjuk ki az egyletből s vegyük bele a titkos jegyzőkönyvbe, hogy áruló! – Éljen! – hangzott egyszerre minden torokból. S az elnök néma csöndben hirdette ki az ítéletet: – A közgyűlés Nemecsek Ernőt gyáva árulónak jelenti ki, a titkárságból lecsapja és az egyletből kizárja. Jegyző úr! – Jelen! – szólt Leszik. – Vegye be a jegyzőkönyvbe, hogy Nemecsek Ernőt a közgyűlés árulónak nyilvánítja és írja a nevét kis betűvel. Moraj futott végig a közgyűlésen. Az alapszabályok szerint ez volt a legszigorúbb büntetés. És sokan állták -99- körül Lesziket, aki azonnal a földre ült, a térdére fektette az ötkrajcáros füzetet, mely az egylet jegyzőkönyve volt s nagy ákombákom betűkkel beleírta, hogy: «nemecsek ernő áruló!!!» Így vette el Nemecsek Ernőtől a gitt-egylet a becsületét… Nemecsek Ernő pedig, vagy ha így jobban tetszik: nemecsek ernő rohant, el a Kinizsi-utca felé, ahol Boka lakott egy kis szerény földszintes házban. Berohant a kapu alá s ott egyenesen nekiszaladt Bokának. – Nini! – mondta Boka, mikor magához tért. – Hát te mit keresel itt? Nemecsek lihegve mondta el tapasztalatait s a kabátjánál fogva húzta Bokát, hogy siessen. Most együtt szaladtak a grund felé. – Te ezt mind hallottad, láttad? – kérdezte futtában Boka. – Hallottam is, láttam is. – És még ott van Geréb? – Ha sietünk, még ott találjuk. A klinika mellett meg kellett állniok. Szegény Nemecsek köhögni kezdett. Nekitámaszkodott a falnak: – Te csak… – mondta – te csak siess oda… én… én… majd kiköhögöm magamat. És nagyokat köhögött. – Meg vagyok hűlve – mondta Bokának, aki nem mozdult mellőle. – A füvészkertben hűltem meg… Mikor a tóba pottyantam, az még nem volt baj. De az -100- üvegházban, mikor a medencében kucorogtam, ott nagyon hűvös volt a víz. Ott végigfutott rajtam a hideg. Befordultak a Pál-utcába. S épp akkor, mikor bekanyarodtak a sarkon, nyílott a palánk kis kapuja. Geréb jött ki rajta sietve. Nemecsek hirtelen megfogta Bokát: – Ott megy! Boka tölcsért csinált a kezéből és harsány hangon kiáltott végig a csöndes kis utcán: – Geréb! Geréb megállott és visszafordult. Mikor Bokát meglátta, nagyon nevetett. És nevetve szaladt el előlük, ki a Körútra. A Pál-utca házai közt élesen hangzott ez a gúnyos nevetés. Geréb kinevette őket. A két fiú úgy állt ott az utcasarkon, mintha leszögezték volna őket. Geréb eltűnt a szemük elől. Érezték, hogy minden veszve van. Nem szóltak egymáshoz egy árva szót sem s most már csöndesen ballagtak a grund kis ajtaja felé. Belülről a lapdázó fiúk víg lármája hallatszott ki s aztán egy harsány kiáltás: a gitt-egyletiek éljenezték az új elnöküket… Odabenn még senkise tudta, hogy ez a kis darabka föld talán már nem is az övék. Ez a kis darab terméketlen, hepe-hupás pesti föld, ez a két ház közé szorított kis rónaság, ami az ő gyereklelkükben a végtelenséget, a szabadságot jelentette, ami délelőtt amerikai prairie volt, délután magyar Alföld, esőben tenger, télen az északi sark, szóval a barátjuk volt s azzá változott, amivé ők akarták, csakhogy mulattassa őket. -101- – Látod – mondta Nemecsek – ők még nem is tudják… Boka lehorgasztotta a fejét. – Nem tudják – ismételte csöndesen. Geréb kinevette őket. Geréb kinevette őket. Nemecsek a Boka fejében bízott. Nem vesztette el a reménységét, amíg okos, higgadt kis barátját látta. Csak akkor ijedt meg igazán, mikor meglátta Boka szemében az első könnyet és hallotta, amint az elnök, maga az elnök mély szomorúsággal és reszkető hangon mondta: – Hát most mit csináljunk? -102- V. Két nappal ezután, csütörtökön, mikor a füvészkertre ráborult az este, a kis hídon álló két őr egy sötét alak közeledtére fegyverbe lépett. – Tisztelegj! – kiáltotta az egyik. S erre mind a ketten égnek emelték ezüstös végű lándzsáikat, melyeken megcsillant a halvány holdsugár. A tisztelgés a vörösingesek vezérének, Áts Ferinek szólt, aki sietve haladt keresztül a hídon. – Itt vannak mind? – kérdezte az őröktől. – Igenis, kapitány úr. – Geréb is itt van? – Ő volt az első, kapitány úr. A vezér némán szalutált, mire az őrök ismét fejük fölé emelték lándzsáikat. Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése. A sziget kis tisztásán akkor már összegyűltek volt az összes vörösingesek. Mikor Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor elkiáltotta magát: – Tisztelegj! És a sok hosszú, ezüstpapiros végű lándzsa felugrott a fejek fölé. -103- – Sietnünk kell fiúk – mondta Áts Feri, miután viszonozta a köszöntést – mert egy kicsit elkéstem. Azonnal lássunk a dologhoz. Gyujtsátok meg a lámpát. A lámpát sohse volt szabad addig meggyujtani, amíg a vezér meg nem érkezett. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is a szigeten van. A fiatalabbik Pásztor meggyujtotta a lámpát s a vörösingesek körbe lekuporodtak a kis fény köré. Senki nem szólt, mindenki a vezér szavát várta. – Van valami jelenteni való? – kérdezte ez. Szebenics jelentkezett. – Nos? – Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld zászló, amit kapitány úr a Pál-utcaiaktól zsákmányolt. A vezér összeráncolta a szemöldökét: – A fegyverek közül nem hiányzik egy sem? – Nem. Mint fegyvertáros, mikor idejöttem, megnéztem a romban a tomahawkokat és a dárdákat. Egytől egyig mind ott volt, csak a kis zászló hiányzott. Azt ellopta valaki. – Lábnyomokat láttál? – Igen. Mint minden este, a törvény szerint, úgy tegnap este is fölhintettem finom homokkal a rom belsejét s mikor ma megvizsgáltam, találtam benne egy kis lábnyomot, amely a hasadéktól egyenesen abba a szögletbe vezetett, ahol a zászló volt s aztán a szögletből kivezetett a hasadékig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott már kemény és gyepes a föld. -104- – A lábnyom kicsi volt? – Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré, pedig neki van köztünk a legkisebb lába. Nagy csönd lett. – Valami idegen járt a fegyvertárban – mondta a vezér. – Még pedig Pál-utcai fiú volt. Moraj futott végig a vörösingesek közt. – Onnan sejtem – folytatta Áts – mert ha valami más gyerek lett volna, elvitt volna a fegyverek közül is legalább egyet. De ez csak a zászlót vitte el. Valószínűleg megbíztak valakit a Pál-utcaiak, hogy a zászlójukat lopja vissza. Nem tudsz erről Geréb? Tehát Geréb már mint állandó kém szerepelt. Felállott: – Nem tudok róla. – Jól van. Leülhetsz. Utána fogunk járni. De most intézzük el a dolgunkat. Tudjátok, milyen szégyen esett meg rajtunk a multkor. Mialatt valamennyien itt voltunk a szigeten, az ellenség egy piros cédulát tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket megfogni, olyan ügyesek voltak. Két idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselő-telepig és csak ott sült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig ok nélkül szaladtunk utánuk. A cédula idetűzése nagy megszégyenítés volt ránk nézve és ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is elhalasztottuk addig, amíg Geréb megvizsgálta a terepet. Most tehát Geréb jelentést fog tenni s mi elhatározzuk, hogy mikor indulunk háborúba. Gerébre nézett. -105- – Geréb! Állj fel. Ismét felállt Geréb. – Halljuk a jelentést. Mit végeztél. – Én… – mondta kissé zavartan a fiú – azon a véleményen voltam, hogy talán harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Elgondoltam, hogy hiszen valamikor én is közéjük tartoztam… és miért legyek éppen én az oka, hogy… szóval én megvesztegettem azt a tótot, aki a telekre felügyel és aki most majd ki fogja őket onnan… onnan… Beléje szorult a szó. Nem tudta folytatni, oly szigorúan nézett a szemébe Áts Feri. És meg is szólalt, erős, mély hangján, melytől annyiszor reszkettek meg a fiúk, amikor az erős legény valamiért megharagudott rájuk: – Nem – bömbölte – te, úgy látszik, még mindig nem ismered a vörösingeseket. Nem megyünk mi vesztegetni, meg alkudozni. Ha nem adják szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót, se kikergetés, aki mindene van! Micsoda alattomos dolog ez?! Mindnyájan hallgattak és Geréb lesütötte a szemét. Áts Feri fölállott: – Ha gyáva vagy, eridj haza! Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb e pillanatban nagyon megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk közül, akkor már igazán nincs sehol helye ezen a világon. Hát fölemelte a fejét és bátor hangon próbált beszélni: – Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok nektek! -106- – Ez már beszéd, – mondta Áts, de az arcán látszott, hogy nem rokonszenvezik a jövevénnyel. – Ha velünk akarsz maradni, leteszed a fogadalmat a mi törvényeinkre. – Szivesen – mondta Geréb és föllélekzett. – Adj hát kezet. Kezet fogtak. – Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd ad neked is lándzsát és tomahawkot s beírja a nevedet a titkos névsorba. És most hallgass ide. Nem lehet halogatni a dolgot. A támadás napját holnap tűzöm ki. Holnap délután valamennyien itt gyülekezünk. A csapat fele a Mária-utca felől megy be és elfoglalja az erődöket. A csapat másik felének te fogod kinyitni a Pál-utcai kis kaput s ez a rész ki fogja kergetni a grundbelieket onnan, vagy ha a farakások közé menekülnek, akkor az erődökből támadják meg őket a többiek. Nekünk labdaterület kell és ezt meg fogjuk szerezni, bármi történjék is! Mindenki fölugrott. – Éljen! – kiáltották mind a vörösingesek és lándzsáikat a magasba emelték. A vezér csöndet intett. – Még meg kell tőled kérdeznem valamit. Nem gondolod, hogy a Pál-utcaiak sejtik, hogy te hozzánk tartozol? – Nem hinném – felelt az új hadnagy. – Még ha itt is volt valaki közülük a multkor, mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott a sötétben. – Tehát nyugodtan mehetsz be közéjük holnap délután? -107- – Nyugodtan. – Nem fognak gyanítani semmit? – Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem! Egy éles hang vágott egyszerre közbe: – Dehogy nincs! Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte: – Ki szólt? Senki se felelt. És az éles hang újra megszólalt: – Dehogy nincs! Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött. S rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami a nagy fa lombjai közt s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú mászott le a fáról. Mikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan letisztogatta a ruháját, megállott egyenesen, mint a cövek és farkasszemet nézett a vörösingesek ámuló csapatjával. Senki se szólt egy szót sem, úgy meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis vendég. Geréb elsáppadt. – Nemecsek! – mondta ijedten. És a kis szőke felelt is. – Igen. Nemecsek. Én vagyok. És ne kutassák, hogy ki lopta el a Pál-utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni. Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb. És nem szóltam volna, fenn maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk mind el nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam -108- már fél négy óta. De mikor Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor volna, hát akkor gondoltam: «megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a Pál-utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény!» Itt vagyok kérem, kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a zászlónkat, most tessék csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tizen vannak. Kipirult, ahogy így beszélt és kitárta a két karját. Az egyik kezében a kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz térni ámulatukból s csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki az égből pottyant közibük s aki itt bátran, hangos szóval kiabált az arcukba, fölemelt fővel, mintha olyan erős volna, hogy el tudná páholni ezt az egész társaságot a két erős Pásztorral és Áts Ferivel együtt. Leghamarább a Pásztoroknak jött meg a hidegvérük. Odamentek a kis Nemecsekhez és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik Pásztor állt a jobboldalán és ez már a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts Feri hangja: – Megállj! Ne bántsátok. A Pásztorok csudálkozva néztek a vezérre. – Ne bántsátok – mondta ez. – Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy, Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk vörösingesnek! -109- Nemecsek tagadólag rázta a fejét: – Nem én! – mondta dacosan. Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól. Sápadtan, komoly tekintettel állott ott és megismételte: «Igen; én vagyok Nemecsek.» «Igen; én vagyok Nemecsek.» – Nem én! Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta: – Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hivtam senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit hivtam. De hát ha nem akarsz, nem jösz… -110- És hátat fordított neki. – Mi legyen vele? – kérdezték a Pásztorok. A vezér csak úgy félválról felelt: – Vegyétek el tőle a zászlót. Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge kis kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak átkozottul kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a fogát és egy hang se röppent el az ajakáról. – Megvan! – jelentette Pásztor. Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén és összeszorította az ajakát. Áts Feri feléje fordult és intett a Pásztoroknak: – Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem… Fürösszétek meg egy kicsit. Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a Pásztorok is nevettek, Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe és Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa alatt és ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly: a Nemecsek kis arca. Meg volt hűlve s már napok óta köhögött. Az édesanyja már a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról, de a kis szőke nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról és fél négytől estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se szólt volna. Talán mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat nevettek volna rajta és Geréb is nevetett -111- volna, mint ahogy most nevetett: mind a foga kilátszott, olyan szélesre húzta a száját. Hát nem szólt. Tűrte, hogy az általános hahota közepette a sziget partjára vezessék s ott a két Pásztor belenyomja a sekélyvízű tóba. Félelmetes két fiú volt a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze a másik a tarkóját tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe s e pillanatban mindenki ujjongott a szigeten. A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, a sapkáikat dobálták és nagyokat kurjantottak: – Huja, hopp! Huja, hopp! Ez volt az ő kiáltásuk. És a sok «huja hopp» összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte föl a kis sziget esti csöndjét s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott állott szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével integetve a kis szőke felé. Aztán eleresztették a Pásztorok és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört ki amúgy istenigazában a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros ruháját meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját megrázta, úgy folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna. Mindenki elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje: – Béka! – Ittál? – Mért nem úsztál egy kicsit? Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott és simogatta -112- vizes kabátját. De akkor elébeállt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle: – Jó volt? Nemecsek ráemelte nagy kék szemét és felelt: – Jó volt – mondta csöndesen és hozzátette: – Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, minthogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A multkor magam pottyantam a vízbe, akkor is itt láttalak a szigeten az idegenek közt. De engem meghivhattok magatok közé, hizeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok és ha még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is, meg holnapután is. Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál-utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tizen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a múzeumkertben, mert ők voltak az erősebbek. Most meg beledobtatok a vízbe mert ti vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem -113- csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll ni… ott… És a két őr haptákba vágta magát. És a két őr haptákba vágta magát. Kinyújtotta a karját és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép kis szőke fejére, víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan -114- nagy volt a csönd, mintha templomban lettek volna a fiúk s tisztán lehetett hallani, amint a Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz… A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek: – Elmehetek? Senki se felelt. Még egyszer kérdezte: – Hát nem vertek agyon? Elmehetek? És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult a híd felé. Egy kéz se mozdult, egyetlen egy fiú se moccant meg a helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen… A hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts Feri mély, dörgő hangja: – Tisztelegj!! És a két őr haptákba vágta magát s a magasba emelte ezüstös végű lándzsáját. És mind a fiúk összecsapták a bokájukat és valamennyien a magasba emelték lándzsáikat. Senki se szólt, mikor az ezüsthegyű lándzsák megvillantak a holdfényen. Csak a Nemecsek léptei dobogtak a hídon, amint távolodott. Aztán ez se hallatszott, csak valami cuppogás, mint mikor valaki vízzel teli cipőben jár… Nemecsek elment. A szigeten zavartan néztek egymásra a vörösingesek. Áts Feri a tisztás közepén állott és lehajtotta a fejét. Ekkor odalépett elébe Geréb, fehéren, mint a fal. Motyogott valamit: -115- – Tudod… kérlek… – kezdte. De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven álló fiúkhoz és odaállt az idősebb Pásztor elé. – Tudod… kérlek – motyogta neki is. De neki nem tisztelgett senki. De neki nem tisztelgett senki. De Pásztor követte a vezér példáját. Ő is hátat fordított Gerébnek, aki most tanácstalanul állott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán megszólalt, fojtott hangon: – Úgy látszik, elmehetek. Erre se felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen az imént a kis Nemecsek. De neki -116- nem tisztelgett senki. Az őrök a híd karfájára támaszkodtak és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei is elhangzottak a füvészkert csöndjében… Mikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri megindult és odament az idősebbik Pásztor elé. Egészen közel állott elébe, úgy, hogy az arca majdnem érte Pásztor arcát. Csöndesen kérdezte tőle: – Te vetted el ettől a fiútól a golyóját a múzeumkertben? Pásztor csöndesen felelt: – Én. – Az öcséd is ott volt? – Igen. – «Einstand» volt? – Az. – Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis gyönge gyerekektől golyót raboljanak? A Pásztorok hallgattak. Áts Ferivel szemben nem volt ellenkezés. A vezér szigorúan nézett rajtuk és ellentmondást nem tűrő hangon, de nyugodtan szólt: – Fürödjetek meg. A Pásztorok értelmetlenül néztek rá. – Nem értitek? Úgy, ahogy vagytok, ruhástul. Most ti fürödjetek meg. És mikor egyik-másik arcon mosolyt látott, ezt mondta: – Aki pedig nevetni fog rajtuk, az szintén megfürdik. Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. -117- Áts ránézett a Pásztorokra és most már sürgető hangon mondta: – No, fürödjetek meg. Nyakig. Egy-kettő! A csapathoz fordult: – Hátra arc! Ne bámuljátok őket. A vörösingesek sarkon fordultak és hátat fordítottak a tónak. Sőt Áts Feri sem nézte, hogy hogyan hajtják végre magukon a Pásztorok a büntetést. A Pásztorok pedig búsan, lassan mentek be a tóba s engedelmesen beleültek a vízbe nyakig. A fiúk nem látták őket, csak a lubickolásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett s meggyőződött arról, hogy a két fiú valóban nyakig merült a vízbe. Ekkor kiadta a parancsot: – Letenni a fegyvert. Indulj. És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfujták a lámpát és csatlakoztak a csapathoz, mely katonás léptekkel dobogott végig a hídon és eltűnt a füvészkert sűrűjében… A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek, aztán beledugták a zsebükbe kezüket, ahogy szokták s ők is elindultak. Egy szót se beszéltek egymással és nagyon szégyelték magukat. A sziget pedig magára maradt a holdvilágos tavaszi este csöndjében… -118- VI. Mikor másnap délután a fiúk úgy félhárom körül sorra beszállingóztak a grund kis ajtaján, a palánk belső részén nagy papirlapot láttak, mely négy sarkán négy óriási szöggel volt a deszkához szögezve. A nagy papirlap kiáltvány volt, melyet éjszakája feláldozásával Boka írt. Nagy, nyomtatott betűkkel volt pingálva, fekete tussal, csak éppen a mondatok kezdőbetűi voltak vérpirosak. A kiáltvány teljes szövege így hangzott: Kiáltvány!!! Most mindenkinek talpon kell lenni! Birodalmunkat nagy veszedelem fenyegeti, és ha nem leszünk bátrak, az egész területet elveszik tőlünk! Veszélyben a grund! A vörösingesek meg akarnak bennünket támadni! De mi ott leszünk, és ha kell, életünkkel is megvédelmezzük birodalmunkat! Mindenki teljesítse kötelességét! Az elnök. Ma nem volt kedve senkinek sem a métázáshoz. A lapda csöndesen pihent Richter zsebében, mert ő volt a lapdatáros. A fiúk föl-alá jártak, beszélgettek a nemsokára elkövetkezendő háborúról, majd újra meg újra visszatértek -119- a palánkra ragasztott kiáltványhoz, tízszer, hússzor is elolvasták a lelkesítő szavakat. Többen már könyv nélkül is megtanulták és egy-egy farakás tetejéről harcias hangon szavalták le az alant állóknak, akik viszont szintén könyv nélkül tudták, de azért tátott szájjal hallgatták, s miután végighallgatták, visszasiettek a palánkhoz, újra elolvasták és aztán maguk is egy farakás tetejére másztak és ők is elszavalták. Az egész csapat tele volt ezzel a kiáltvánnyal, mely első volt a maga nemében. Igazán, nagyon nagy lehetett a baj s igen komoly a veszedelem, ha Boka arra határozta el magát, hogy kiáltványt bocsát ki a saját legmagasabb aláírásával. Egyes részleteket már hallottak a fiúk. Itt-ott hallatszott Geréb neve, de biztosat nem tudott róla senki. Az elnök különböző okokból jónak látta titokban tartani a Geréb ügyét. Többek közt azért is, mert úgy számított, hogy itt, a grundon fogja rajtakapni s itt fogja azonnal törvényszék elé állítani. Arra persze még maga Boka se gondolt, hogy a kis Nemecsek a maga szakállára kiszökik a füvészkertbe s ott az ellenséges hadak táborának kellő közepén világraszóló botrányt csinál… Ezt csak ma délelőtt tudta meg az elnök az iskolában, a latin óra után, mikor a pincében, ahol a pedellus a vajaskenyereket árulta, Nemecsek félrehívta és mindent elmondott neki. A grundon azonban még félháromkor is teljes bizonytalanság uralkodott s mindenki az elnököt várta. Az általános izgatottsághoz járult még egy külön izgatottság is. A gitt-egylet kebelében botrány tört ki. -120- Az egyleti gitt kiszáradt. Megrepedezett és használhatatlanná vált, amit úgy kell érteni, hogy nem lehetett többé nyomkodni. Ez kétségkívül az elnök hibája volt, hisz azt talán a történtek után magyarázni se kell, hogy az egyleti elnök kötelessége volt a gittet meg-megrágni. Kolnay, az új elnök ezt a kötelességet a legrútabbúl elmulasztotta. Könnyű kitalálni, hogy kinek volt ez ellen leghamarabb kifogása. Barabás volt az, aki szóvá tette. Egyiktől a másikhoz ment és éles szavakban kelt ki az új elnök hanyagsága ellen. Szaladgálásának sikere is volt, mert öt perc alatt sikerült a tagok egy részét rábírnia arra, hogy rendkívüli gyűlés összehívását követeljék. Kolnay sejtette, hogy miről van szó. – Jól van, – mondta – de a grund ügye most előbbre való. A rendkívüli gyűlést csak holnapra fogom összehívni. De Barabás lármázott: – Ezt nem tűrjük! Úgy látszik, hogy az elnök úr megijedt! – Tőled? – Nem tőlem, hanem a közgyűléstől! Követeljük, hogy még mára hívja össze a gyűlést. Kolnay éppen felelni akart erre, mikor a kapu felől felhangzott a Pál-utcaiak jelszava: – Hahó! Hó! Hahó! Hó! Mind odanéztek. Boka lépett be a kis kapun. Mellette Nemecsek jött, nagy piros, horgolt kendővel a nyaka körül. Az elnök megérkezése megakasztotta a vitát. Kolnay hirtelen engedett. -121- – Hát jó, még ma megtartjuk a közgyűlést. De most előbb meghallgatjuk Bokát. – Ebbe belenyugszom, – felelt Barabás, de már akkor a gitt-egylet tagjai a többiekkel együtt mind Boka köré sereglettek és ezer kérdéssel ostromolták. Ők is odasiettek a csoporthoz. Boka intett, hogy csönd legyen. Aztán nagy figyelem közepette ezt mondotta: – Fiúk! Már olvashattátok a kiáltványban is, hogy milyen veszedelem fenyeget bennünket. Kémeink az ellentáborban jártak és megtudták, hogy a vörösingesek holnapra tervezik a támadást. Nagy moraj lett erre. Azt senki se várta, hogy már holnap kitör a háború. – Igen, holnap – folytatta Boka – és így mától kezdve kihirdetem az ostromállapotot. Följebbvalójának mindenki föltétlen engedelmességgel tartozik s a tisztek valamennyien nekem tartoznak engedelmeskedni. Ne higyjétek azonban, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek erős fiúk és sokan vannak. A küzdelem nagyon heves lesz. Senkit se akarunk azonban kényszeríteni és ezért még most kijelentem, hogy aki nem akar a harcban résztvenni, az jelentkezzék! Nagy csönd lett erre. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a felszólítást: – Aki nem akar résztvenni a háborúban, az álljon elő. Nem áll elő senki? Egyszerre kiáltottak mind: – Senki! -122- – Akkor valamennyien adjátok szavatokat, hogy holnap két órakor itt lesztek. Sorra mindenki Boka elé járult és Boka mindeniktől a szavát vette, hogy holnap eljön. Mikor rendre mindenkivel kezet fogott, emelt hangon így szólt: – Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő és az be ne tegye többé a lábát ide, mert bottal verjük ki. Leszik kilépett a sorból: – Elnök úr – mondta – mind itt vagyunk, csak Geréb nincs itt. Erre halálos csönd lett. Mindenki kiváncsian figyelt, hogy ugyan mi is van Gerébbel. De Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti tervétől. Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt, a többiek előtt kapja rajta. Többen kérdezték: – Mi van Gerébbel? – Semmi – felelt nyugodtan Boka. – Arról majd máskor beszélünk. Most egyelőre azon legyünk, hogy a csatát megnyerjük. Mielőtt azonban a parancsokat kiosztanám, valamit ki kell jelentenem. Ha van köztetek valami harag, hát annak most legyen vége. Akik haragban vannak egymással, béküljenek ki. Csönd lett. – Nos? – kérdezte az elnök. – Nincs köztetek haragos? Weisz szerényen szólt: – Én úgy tudom… – No, ki vele! -123- – Hogy… Kolnay… meg Barabás… Boka ránézett Barabásra: – Igaz ez? Barabás elpirult. – Igen – mondta – a Kolnay… Kolnay meg azt mondta: – Igen… a Barabás… – Hát béküljetek ki azonnal, – rivallt rájuk Boka – mert különben mind a kettőtöket kidoblak innen. Harcolni csak úgy lehet, ha mindnyájan jóbarátai vagyunk egymásnak! A két haragos odasomfordált Boka elé és kénytelen-kelletlen nyújtott egymásnak kezet. Még el sem eresztették egymás kezét, mikor Barabás megszólalt: – Elnök úr! – Mi kell? – Egy kikötésem volna. – Nos? – Az, hogy… hogyha a vörösingesek véletlenül nem támadnának meg bennünket… akkor… akkor… én megint haragban lehessek a Kolnayval, mert… Boka úgy nézett rá, mintha keresztül akarta volna szúrni ezzel a szempillantással: – Hallgass! Erre elhallgatott Barabás. De dúlt-fúlt egy kicsit és sokért nem adta volna, ha e pillanatban jól oldalba üthette volna Kolnayt, aki vidáman mosolygott… – Most pedig, – szólt Boka – közlegény, adja ide a haditervet. -124- Nemecsek szolgálatkészen kapott a zsebéhez és egy papirlapot vett onnan elő. Ez volt a haditerv, amit Boka ma ebéd után eszelt ki. A haditerv ilyen volt: Letette egy kőre, s a fiúk mind köréje kuporodtak. Mindenki kiváncsian várta, hogy őt hova rendelik, hogy milyen szerep jut neki. Boka pedig elkezdte magyarázni a haditervet: – Figyeljetek jól ide. Nézzétek mindig a rajzot. Ez itten a mi birodalmunknak a térképe. Az ellenség, a kémek jelentése szerint egyszerre két oldalról fog támadni: a Pál-utca felől és a Mária-utca felől. Menjünk sorra. Ez a két négyszög, amelybe A és B van írva, jelenti a kapu védelmére rendelt két zászlóaljat. Az A zászlóalj áll három emberből, Weisz vezérlete alatt. A B zászlóalj szintén három emberből áll, Leszik vezérlete alatt. A Mária-utcai kaput szintén két zászlóalj védi. Itt a C csapat vezére Richter, a D csapat vezére Kolnay. -125- Egy hang szólt közbe: – Mért nem én? – Ki volt az? – szólt szigorúan Boka. Barabás jelentkezett. – Megint te? Ha még egy szót szólsz, haditörvényszék elé állítalak! Ülj le. Barabás motyogott valamit és leült. Boka pedig folytatta a magyarázatot: – A fekete pontok, melyek E betűkkel és számokkal vannak jelölve, az erődöket jelentik. Ezeket homokkal látjuk el, úgy, hogy két-két ember elég minden erődre. Homokkal harcolni könnyű. Az erődök különben oly közel vannak egymáshoz, hogyha az egyiket megtámadják, a másik erőd is bombázhatja a támadókat. Az 1., 2. és 3. számú erődök a Mária-utcai rész felől védik a grundot, a 4., 5. és 6. számú erődök pedig az A és B csapatokat támogatják homokbombákkal. Hogy melyik erődbe ki megy, azt később fogom csak megmondani. A zászlóaljparancsnokok pedig maguk választanak maguk mellé két-két embert. Értitek? – Igen! – volt az egyhangú válasz. A fiúk most már mind tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel ülték körül a nagyszerű haditérképet, sőt némelyek noteszkönyvüket vették elő és buzgón jegyezték azokat, amiket az elnökhadvezér mondott. – Na már most, – mondta Boka, – ez volt az elhelyezés. Most jön a tulajdonképpeni hadiparancs. Figyeljen mindenki jól. Az A és B csapatok, mikor a palánk -126- tetejére küldött őrszem jelentést tesz arról, hogy a vörösingesek közelednek, kinyitják a kaput. – Kinyitjuk? – Igenis, kinyitjátok. Mi nem zárkózunk be, mert mi fölvesszük a harcot. Jőjjenek előbb be és aztán mi majd kiverjük őket. Tehát kinyitják a kaput és beeresztik a csapatot. Amint az utolsó emberük is bejött, megtámadják őket. Ugyanekkor a 4., 5. és 6. számú erődök megkezdik a bombázást. Ez az egyik csapat kötelessége. Ez a Pál-utcai hadsereg. Ha lehet, kiveritek őket, ha nem lehet, legalább azt akadályozzátok meg, hogy a 3., 4., 5. és 6. számú erődök által alkotott vonalon keresztül hatoljanak és a grundon maradjanak. A másik hadsereg: a Mária-utcai hadsereg már nehezebb feladatot kap. Figyeljetek jól, Richter és Kolnay. A C és D zászlóalj a Mária-utcába küld őrszemet. Mikor a vörösingesek másik csapatja a Mária-utca felől feltűnik, a zászlóaljak csatarendben állnak. Mikor a nagy kapun bejönnek a vörösingesek, akkor mind a két zászlóalj futást színlel. Ide nézzetek… a térképre… látjátok? A C zászlóalj, ez a tied, Richter… beszalad a kocsiszínbe… Az ujjával mutatta: – Ide, ni. Érted? – Értem. – A D zászlóalj pedig, a Kolnayé, beszalad a Janó gunyhójába. Most vigyázzatok, mert most következik a legfontosabb. És nézzétek jól a térképet. A vörösingesek erre megkerülik jobbról-balról a gőzfűrészt és a gőzfűrész -127- mögött szembetalálják magukat a 1., 2. és 3. számú erőddel. Ezek rögtön bombázni kezdenek. Ugyane pillanatban a két zászlóalj előrohan, az egyik a kocsiszínből, a másik a tót gunyhójából és hátbatámadja az ellenséget. Az ellenség, ha bátran harcoltok, itt kutyaszorítóba kerül és kénytelen megadni magát. Ha pedig nem adja meg magát, beszorítjátok őket a gunyhóba és rájuk zárjátok az ajtót. Mikor ez megtörtént, a C zászlóalj a gunyhó mellett, a D zászlóalj pedig a farakásokat megkerülve a 6. számú erőd mellett bukkan ki és az A és B segítségére siet. Az 1. és 2. számú erődök legénysége pedig a 4. és 5. számú erődbe megy és hevesebbé teszi a bombázást. Ekkor aztán az A, B, C és D zászlóalj egy vonalba sorakozva támad és hajtja a Pál-utcai kapu felé az ellenséget, s ezalatt az összes erődök a fejünk fölött bombázzák az ellenséget, mely az egyesült erőnek képtelen lesz ellentállani. Akkor pedig kiverjük őket a Pál-utcai kapun! Megértettétek? Óriási lelkesedés tört ki erre a kérdésre. Kendőket lobogtattak és kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy piros horgolt kendőt és náthás hangon kiáltotta bele az általános éljenzésbe: – Éljed az eldök! – Éljen! – volt rá a felelet. De Boka újra intett: – Csönd! Még egyet. Én a C és D zászlóalj közelében fogok tartózkodni a hadsegédemmel. Amit ő általa üzenek, azt úgy kell vennetek, mintha én parancsoltam volna. -128- Egy hang megkérdezte: – Ki a hadsegéded? – Nemecsek. Egy páran összenéztek. A gitt-egylet tagjai egy kicsit lökdösték is egymást, hogy ez ellen tiltakozni kellene. Ilyen hangok hallatszottak: – Szólj már, no! – Te szólj! – Miért én? Szólj te! Boka csudálkozva nézett rájuk: – Talán valami kifogástok van ellene? Leszik volt az egyetlen, aki szólni mert: – Igen. – Úgy-e micsoda? – A gitt-egylet közgyűlésén, a multkor… mikor… Boka elvesztette a türelmét. Rákiáltott Leszikre: – Elég. Hallgass. Nem vagyok kiváncsi az ostobaságaitokra. Nemecsek lesz a hadsegédem és punktum. Aki egy szót szól ellene, az haditörvényszék elé áll. Kissé szigorú volt ez a kijelentés, de mindenki belátta, hogy háborús időben csak így lehet boldogulni. Tehát belenyugodtak abba, hogy Nemecsek legyen a hadsegéd. Egy kis csöndes sugdolózás támadt a gitt-egylet vezéremberei között. Azt mondták, hogy ez sértés a gitt-egyletre nézve. És szégyelték, hogy a háborúban ilyen fontos szerep jut annak, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló, s akinek a nevét ők kis betűvel írták be az egylet fekete könyvébe. Pedig, ha tudták volna… -129- Most névsort húzott elő a zsebéből Boka. Felolvasta róla, hogy kicsoda melyik erődbe van rendelve. A zászlóaljparancsnokok kiválogatták a maguk két-két emberét. Mindez roppant komolyan ment, s a fiúk oly izgatottak voltak, hogy egyik se szólt egy szót se. Mikor mindez megtörtént, Boka kiadta a parancsot: – Mindenki helyezkedjék el. Hadgyakorlatot fogunk tartani. Hirtelen szétszaladtak mind, mindenki a helyére. – Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! – kiáltotta utánuk Boka. Most magára maradt a grund kellő közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel. A hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött. – Ernő, – mondta neki szelíden Boka – csavard vissza a kendőt a nyakadra. Nagyon meghűtötted magad. Nemecsek hálásan nézett a barátjára és úgy engedelmeskedett neki, mintha a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy piros horgolt kendőt a nyakára, úgy, hogy csak a füle látszott ki belőle. Mikor ez megtörtént, Boka így szólt: – Most majd egy parancsot fogok veled küldeni a 2. számú erődbe. – Figyelj jól… De Nemecsek ebben a pillanatban valami olyat csinált, amilyet eddig még soha. Belevágott a följebbvalója szavába: – Bocsáss meg, – mondta – de előbb szeretnék neked valamit mondani! -130- Boka összeráncolta a szemöldökét: – Mi az? – Itt az előbb, a gitt-egylet tagjai… – Ugyan kérlek, – kiáltott türelmetlenül az elnök, – te is komolyan veszed ezeket az ostobaságokat? – Igen, – felelt Nemecsek, – mert ők is komolyan veszik. És én érzem, hogy ők buták és én nem bánom, ha ők akármit is gondolnak felőlem, de azt nem szeretném, ha te… ha te… ha te is megvetnél. – Ugyan miért vetnélek meg? A nagy vörös kendő rojtjai közül pityergőre álló hang felelt: – Mert ők kimondták rólam… hogy… hogy áruló vagyok… – Áruló? Te? – Igen. Én. – No erre igazán kiváncsi vagyok. És Nemecsek akadozva, fojtott hangon adta elő a minap történteket. Hogy épp akkor kellett sietnie, mikor a gitt-egylet tagjai titkos fogadalmat tettek. Hogy ezért rögtön kaptak ezen a véletlenségen és kijelentették, hogy azért szalad, mert nem mer a titkos egyletbe belépni. Hogy áruló és becstelen. És hogy mindez alapjában véve azért történt, mert a hadnagyok, főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni, hogy az elnök nem velük pajtáskodik, hanem minden államtitokba az egyszerű közlegényt avatja be. És végül, hogy beírták a nevét a fekete könyvbe, csupa kis betűvel. -131- «Áruló? – Te?» «Áruló? – Te?» Mindezt türelemmel hallgatta végig Boka. Aztán hallgatott megint. Fájt neki, hogy a fiúk közt ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk. Aztán szeretettel nézett a kis szőkére. – Jól van, Ernő, – mondta – csak te menj a -132- dolgod után és ne törődj velük. Most nem akarok semmit se szólni háború előtt. De ha egyszer túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Hát most lovagolj hamar az 1. és 2. számú erődhöz és vidd a parancsot, hogy azonnal másszanak át a 4. és 5. számú erődbe a fiúk. Látni akarom, hogy mennyi időre van szükségük ehhez az átmászáshoz. A közlegény haptákba vágta magát, mereven szalutált és ámbátor e percben arra gondolt, hogy milyen szomorú az, mikor a háború miatt az ő becsületének a kérdése halasztást szenved, – minden keserűségét elfojtotta és katonásan szólt: – Igenis, elnök úr. Azzal galoppozni kezdett. Felporzott utána a föld és a hadsegéd nemsokára eltűnt a farakások közt, melyeknek tetején az erődökből buksi gyerekfejek kandikáltak ki, tágra nyitott szemmel. Az arcukon látható volt az izgatottság, amely a katonákat is előveszi ütközet előtt, mint ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásaiból tudjuk. Boka pedig egyesegyedül maradt a grund kellő közepén. A nagy darab bekerített sík földre elhatott a robogó kocsik lármája, de azért Boka mégis úgy érezte, mintha nem volna egy nagy város közepén, hanem valahol messze, idegen földön, valami nagy mezőségen, ahol holnap egy csata fogja eldönteni nemzetek sorsát. A fiúk egy kiáltást sem hallattak, mindenki nyugodtan állott a helyén és várta a parancsot. Boka érezte, hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis társaságnak -133- a jóléte, a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok, a lapdázások, a különféle játékok és mulatságok, melyeket itt űzni szoktak a pajtásai. És Boka most büszke volt, hogy ilyen szép feladatra vállalkozott. – Igenis, – mondta magában – meg foglak védeni benneteket! Körülnézett a kedves grundon. Aztán elnézett a farakások felé, melyek mögűl kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye s vígan köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, épp oly vígan és épp olyan gondtalanul, mintha a mai nap is csak olyan volna, mint a többi, mintha nem is volna most kockán minden, de minden… Igen, Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő csata előtt. A nagy Napoleonra gondolt… És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajjon katona lesz-e s igazi, egyenruhás hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze, igazi csatatéren, – nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab föld ez a grund, hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának neveznek? Vagy orvos lesz, aki a betegségekkel vív mindennap nagy, komoly és bátor csatát? Csöndesen szállt le a koratavaszi alkony, ahogy Boka így tünődött. Nagyot sóhajtott és elindult a farakások felé, hogy szemlét tartson az erődök legénységén. A fiúk meglátták a farakások tetejéről, hogy a hadvezér közeledik feléjük. Az erődökben mozgolódás támadt. A homokbombákat sorba rakták s mindenki haptákba állt. -134- De a vezér egyszerre csak megállott a fele úton és hátranézett. Mintha hallgatóznék. Aztán megfordult és gyors léptekkel sietett vissza, a palánk kis ajtajához. Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt és kinyitotta a kis kaput. Meglepetésében hátratántorodott. Geréb állott előtte. – Te vagy az? – mondta zavartan. Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött és becsukta maga mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb most nem volt oly vídám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt és szomorú; kezével idegesen igazgatta a gallérját és látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se szólt, ő se szólt, így hát néhány pillanatig némán állottak egymással szemben és egyik se tudta, mit csináljon. Végre is Geréb szólalt meg: – Azért jöttem, hogy… hogy beszéljek veled. Erre aztán Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon felelt: – Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy ezen a kapun, úgy, ahogy bejöttél. A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot. – Nézd, Boka, – mondta – én már tudom, hogy te mindenre rájöttél. Tudom, hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez pártoltam. Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jóbarát. Csöndesen szólt Boka: – Te ide mint jóbarát nem jöhettél. Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, -135- hogy gorombáskodni fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta. Jobban, mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan beszélt: – Én azért jöttem, hogy jóvá tegyem a hibámat. – Azt nem lehet, – mondta Boka. – De én megbántam… nagyon megbántam… és visszahoztam tőlük a zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen és amit a kis Nemecsek visszalopott… és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek kezéből… Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve, látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen ez volt a szép a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely csaták hevében rongyolódott el. – A zászlót – mondta Boka – majd visszavesszük a vörösingesektől mi magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden… Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk… nem leszünk többé együtt… De így nem kell a zászló. És te sem kellesz. Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha a faképnél akarná hagyni Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét. – János, – mondta elfulladó hangon – én belátom, hogy nagyot vétettem ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem. -136- – Ó, – felelt Boka, – én már megbocsátottam neked. – És visszavesztek? – Azt már nem. – Semmi módon? – Semmi módon. Geréb elővette a zsebkendőjét és a szeméhez emelte. Boka szomorúan mondta neki: – Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen haza és hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a vörösingeseknél is elfogyott a becsületed. Geréb zsebretette a zsebkendőjét és férfiasnak akart látszani. – Hát jó, – szólt – elmegyek. Ti engem már nem láttok többet. De szavamat adom neked, hogy nem azért jöttem vissza ide, mert a vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek. – Ugyan micsoda? – Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te megtudod… Nagyot nézett erre az elnök: – Ezt nem értem. – Most nem magyarázom meg, – dadogta Geréb és a kiskapu felé indult. Ott megállott és visszafordult még egyszer. Ezt mondta: – Hiába kérnélek mégegyszer, hogy vegyetek vissza? – Hiába. – Akkor hát… nem is kérlek. Kirohant és becsapta a kis ajtót. Boka egy pillanatig -137- habozott. Életében először volt kegyetlen valakivel szemben. És már meg is mozdult, hogy utána menjen, hogy utána kiáltson: «Gyere vissza, de aztán jól viseld magad!», – mikor hirtelen eszébe jutott egy jelenet. Az a nevetés, amellyel Geréb a minap elszaladt előle a Pál-utcában. Amikor kinevette őket. Mikor ott állottak Nemecsekkel a gyalogjáró szélén, szomorúan, lehorgasztott fővel, a fülükben azzal a gúnyos, kaján nevetéssel, amellyel Geréb elugrott előlük. -138- «János, én belátom, hogy nagyot vétettem.» «János, én belátom, hogy nagyot vétettem.» – Nem, – szólt önmagának – nem hívom vissza. Ez rossz fiú. Azzal megfordult, hogy a farakások felé menjen, de meglepetésében meg kellett állnia. Ott álltak a farakások tetején az összes fiúk, mind, valamennyien és nézték ezt a jelenetet. Még azok is ott álltak, akik nem voltak az erődökbe rendelve. Az egész kis hadsereg némán sorakozott fenn a szabályos fakockákon, egyik se szólt egy szót sem, mindenik visszafojtott lélekzettel várta, hogy mi fog történni Boka és Geréb között. És mikor Geréb kiment s Boka a farakások felé indult, az elfojtott izgatottság kitört és az egész hadsereg hirtelen, egyszerre, mint egy ember kezdett el éljenezni. – Éljen! – hangzott a sok friss gyerekhang a farakások felől és sapkák repültek a levegőbe. – Éljen az elnök! S egy rettenetes fütty hasította végig a levegőt, akkora fütty, amekkorát talán még a gőzmozdony se tud produkálni, ha még úgy összeszedi is magát. Harsány, diadalmas fütty volt. Persze, hogy Csónakos füttyentett. És boldogan nézett szét és vigyorogva mondta: – Na, soha életemben még nem fütyültem ilyen jóízűet! Boka pedig megállott a grund közepén és meghatva, boldogan szalutált a hadserege felé. Most megint a nagy Napoleonra gondolt. Azt szerette ilyen nagyon az ő öreg gárdája… Mindenki látta a jelenetet és most már mindenki tisztában volt Gerébbel. Nem hallatszott odáig, hogy -139- a két fiú mit beszélt a kapuban, de látták a mozdulatokat és ezekből megértettek mindent. Látták Boka elutasító mozdulatát. Látták, hogy nem adott neki kezet. Látták, amikor Geréb sírva fakadt s azt is, ahogy elment. Akkor, mikor a kapuban visszafordult s visszaszólt Bokának, mindnyájan megszeppentek egy kissé. Ezt suttogta Leszik: – Jaj… hátha most megbocsát neki. De amikor Geréb mégis elment s látták, hogy Boka tagadólag rázza a fejét, egyszeribe kitört belőlük a lelkesedés. És felharsant az «éljen!», mikor az elnök feléjük fordult. Tetszett nekik, hogy az elnökük nem gyerek, hanem komoly férfi. Szerették volna megölelni és megcsókolni. De háborús volt az idő, nem lehetett egyebet tenni, mint kiáltani. Azt aztán meg is tették, teli tüdőből, ahogy csak bírta a torkuk. – Kemény legény vagy, papuskám! – mondta Csónakos büszkén. De meg is ijedt és kijavította hirtelen: – Nem «papuskám»… bocsánat… elnök úr. S ezzel megkezdődött a gyakorlat. Harsány vezényszavak hangzottak, csapatok száguldoztak a farakások közt, erődöket rohantak meg s repültek a homokbombák jobbra-balra. Minden pompásan ment. A kiosztott szerepet mindenki jól tudta. S ez nagyra növelte a lelkesedést. – Győzni fogunk! – hallatszott mindenünnen. – Ki fogjuk őket verni! – Össze fogjuk kötözni a foglyokat! – Magát Áts Ferit fogjuk elfogni! -140- Csak Boka maradt komoly. – Ne szálljon a fejetekbe a dicsőség, – mondta nekik. – Majd háború után legyetek jókedvűek. Most pedig aki akar, haza mehet. Még egyszer mondom: aki holnap idején nem lesz itt, az szószegő! Ezzel vége volt a gyakorlatnak. De nem volt kedve senkinek sem haza menni. Csoportokra oszlottak és a Geréb-ügyet beszélték meg. Barabás rikácsoló hangon kiabált: – Gitt-egylet! Gitt-egylet! – Mit akarsz? – kérdezték a fiúk. – Közgyűlés! Kolnaynak eszébe jutott a közgyűlés, melyet az imént megigért s melynek színe előtt neki tisztázni kellett magát ama vád alól, hogy az egyleti gittet ki hagyta száradni. Szomorúan nyugodott bele. – Hát jó, – mondta – közgyűlés. Kérem a tisztelt tagokat, vonuljunk félre. És a tisztelt tagok, élükön a kárörvendő Barabással, kivonultak a farakások közűl, előre, a palánk mellé, hogy ott tartsák meg a közgyűlést. – Halljuk, halljuk! – kiabált Barabás. Kolnay pedig hivatalos hangon szólt: – Megnyitom az ülést. Barabás úr jelentkezett szólásra. – Khm, khm! – köszörülte a torkát vésztjóslóan Barabás. – Tisztelt közgyűlés! Az elnök úrnak szerencséje volt, mert a hadgyakorlat miatt már majdnem elmaradt ez a gyűlés, mely az elnököt le fogja csapni. -141- – Ohó! Ohó! – kiáltott az ellenpárt. – Nekem hiába ohóznak, – ordított a szónok, – mert én tudom, hogy mit beszélek! Az elnök úr a gyakorlattal elhalasztotta a dolgot egy kicsit, de most már nem halaszthatja tovább. Mert most… Hirtelen abbahagyta. A palánk kis kapuján erős zörgetés hallatszott s mostanában nagyon ijedeztek a fiúk minden zörgésre. Nem lehetett tudni, nem az ellenség jön-e. – Ki volt az? – kérdezte a szónok. És mindnyájan figyeltek. Most újra hallatszott az erős, türelmetlen zörgetés. – Az ajtón zörögnek, – mondta reszkető hangon Kolnay s azzal kinézett a palánk deszkái közt levő hasadékon. Aztán csudálkozó arccal fordult a fiúk felé: – Egy úr van itt. – Egy úr? – Igen. Egy szakállas úr. – Hát nyisd ki neki. Kinyitotta a kaput. Valóban, egy jól öltözött úr lépett be, nagy fekete, galléros felöltőben. Fekete körszakálla volt és szemüveget viselt. Megállott a küszöbön és bekiáltott: – Ti vagytok a Pál-utcai fiúk? – Igen, – felelt az egész gitt-egylet egyszerre. Erre bejött a köpönyeges ember és egyszerre szelidebben nézett rájuk. – Én a Gerébnek az apja vagyok, – mondta, miközben becsukta maga mögött a kis kaput. -142- Erre csönd lett. Ez már komoly dolog volt, ha Gerébnek az apja jött ide. Leszik oldalba lökte Richtert: – Szaladj, hívd ide Bokát. Richter elrohant a gőzfűrész felé, ahol Boka éppen a Geréb viselt dolgait beszélte el a fiúknak. A körszakállas úr pedig a gitt-egylethez fordult: – Hát miért dobtátok ki innen a fiamat? Kolnay állott elő: – Mert elárult minket a vörösingeseknek. – Kik azok a vörösingesek? – Az egy másik csapat fiú, akik a füvészkertbe járnak… de most el akarják tőlünk venni ezt a helyet, mert nekik nincs lapdaterületük. Ezek a mi ellenségeink. A szakállas ember összeráncolta a homlokát: – A fiam most az imént sírva jött haza. Sokáig faggattam, hogy mi baja, de nem akarta kivallani. Végre aztán, mikor ráparancsoltam, annyit bevallott, hogy árulással gyanusítják. Hát erre azt mondtam neki: «Én most veszem a kalapomat és elmegyek azokhoz a fiúkhoz. Beszélni fogok velük és meg fogom tőlük kérdezni, hogy mi igaz ebből. Ha nem igaz, akkor én követelni fogom tőlük, hogy bocsánatot kérjenek tőled. Ha azonban igaz, akkor nagy baj lesz belőle, mert a te apád világéletében becsületes ember volt és nem fogja tűrni, hogy az ő fia a pajtásainak az árulója legyen.» Ezt mondtam neki. Hát most itt vagyok és felszólítalak benneteket, mondjátok meg becsülettel, igaz lelketekre, áruló volt-e köztetek az én fiam, vagy nem. Nos? Néma csönd lett erre. -143- – Nos? – ismételte Geréb apja. – Ne féljetek tőlem. Mondjátok meg az igazat. Nekem tudnom kell, hogy igaztalanul bántottátok-e a fiamat, vagy hogy büntetést érdemel-e? «Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?» «Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?» Nem felelt senki. Nem akarta senki sem elkeseríteni ezt a jónak látszó köpönyeges embert, aki ilyen nagyon féltékeny a kis gimnazista fia jellemére. Ez pedig Kolnayhoz fordult: – Te mondtad, hogy elárult benneteket. Most neked kell bizonyítanod! Mikor árult el? Hogy árult el? -144- Kolnay hebegett: – Én… én… én csak hallottam… – Az semmi. Ki az, aki biztosat tud felőle? Ki látta? Ki tudja? Ebben a pillanatban feltűnt az erődök alatt Boka meg Nemecsek, Richter hozta őket. Kolnay föllélekzett. – Kérem, – mondta – ott jön… az a kis szőke… az a Nemecsek… az látta. Az tudja. Megvárták, amíg a három fiú a közelükbe érkezett. De Nemecsek egyenest a kapu felé ment. Kolnay odakiáltott: – Boka! Gyertek csak ide! – Most nem lehet, – felelt Boka – tessék egy kicsit várni. A Nemecsek nagyon rosszul van, köhögési rohamot kapott… most haza kell kísérnem… A köpönyeges ember, mikor meghallotta a Nemecsek nevét, rákiáltott: – Te vagy az a Nemecsek? – Igen, – mondta halkan a kis szőke és odament a fekete emberhez. Ez szigorúan mondta neki: – Én a Geréb apja vagyok és azért jöttem ide, hogy megtudjam, áruló-e a fiam, vagy nem. A pajtásaid azt mondják, hogy te láttad, te tudod. Hát felelj igaz lelkedre: igaz ez, vagy nem? Nemecseknek égett a láztól az arca. Most már komolyan beteg volt. Lüktetett a halántéka, forró volt a keze. És olyan különös volt körülötte az egész világ… Ez a szakállas, szemüveges bácsi, aki olyan szigorúan szólt rá, mint ahogy Rácz tanár úr szokott beszélni a -145- rossz tanulókkal… ez a sok bámuló fiú… a háború… ez a sok izgalom, minden… és ez a szigorú kérdés, amely mögött ott volt az is, hogy ha valóban áruló a Geréb-fiú, akkor nagy baja lesz… «Kinek köszönsz?» «Kinek köszönsz?» – Felelj! – sürgette a fekete ember. – Most beszéljetek! Felelj! Áruló volt? -146- És a kis szőke bátran felelt, a láztól piros arccal, a láztól ragyogó szemmel, csöndesen, mintha ő lett volna a bűnös, aki most bevall valamit: – Nem, kérem. Nem áruló. Az apa büszkén fordúlt a többiek felé: – Hát akkor hazudtatok? A gitt-egylet elképedve állott ott. Egy pisszenés se hallatszott. – Haha! – mondta gúnyosan a feketeszakállú ember. – Hát hazudtatok! Mindjárt tudtam én, hogy az én fiam becsületes gyerek! Nemecsek alig állott a lábán. Szerényen kérdezte: – Elmehetek? A szakállas ránevetett: – Elmehetsz, te kis mindentudó! És Nemecsek kitámolygott az utcára Bokával. Most már összefolyt a szeme előtt minden. Most már nem látott semmit. Zűrzavarban táncolt előtte a fekete ember, az utca, a sok farakás, furcsa szavak zúgtak a fülében. «Fiúk, az erődökre!» – süvítette egy hang. Majd egy másik hang ezt mondta: «Áruló a fiam?» És a fekete ember gúnyosan nevetett és nevetés közben akkorára nőtt a szája, mint az iskola kapuja… és ezen a kapun Rácz tanár úr jött ki… Nemecsek levette a kalapját. – Kinek köszönsz? – kérdezte tőle Boka. – Hiszen egy lélek se jár az egész utcában. – Rácz tanár úrnak köszönök, – mondta halkan a kis szőke. -147- És Boka sírni kezdett. Sietve vitte, húzta a sötétedő utcán haza a kis barátját. Benn a grundon előállt Kolnay és ezt mondta a fekete embernek: – Kérem, ez a Nemecsek egy hazug fráter. Mi árulónak mondtuk ki és kitagadtuk az egyletből. Az apa boldog volt és ráhagyta: – Meg is látszik rajta. Sunyi pofa. Rossz a lelkiismerete. És boldogan ment haza, megbocsátani a fiának. Az Üllői-út sarkán még látta, amint Boka Nemecsekkel átbotorkált a klinika előtt a kocsiúton a túlsó oldalra. De akkor már Nemecsek is sírt, nagyon szomorúan, nagyon keservesen, az ő közlegényszívének minden mélységes fájdalmával és ebben a lázas sírásban egyre csak ezt motyogta: – Kis betűvel írták a nevemet… kis betűvel írták az én szegény, tisztességes kis nevemet… -148- VII. Másnap délelőtt a latin órán olyan nagy volt az izgalom az egész osztályban, hogy Rácz tanár úr észre is vette. A fiúk mozgolódtak a padokban, elbámultak, nem nagyon figyeltek arra, aki éppen felelt s nemcsak a Pál-utcaiak voltak ilyen rendkívüli állapotban, hanem a többiek is, mondhatnám: az egész iskola. A nagy hadikészülődéseknek hamar hírük ment a nagy épületben s még a felső osztályokba járó fiúk, az úgynevezett hetedisták és nyolcadisták is nagyon érdeklődtek a dolog iránt. A vörösingesek a józsefvárosi reáliskolába jártak s így a gimnázium a Pál-utcaiaknak kívánta a győzelmet. Sőt némelyek egyenesen az iskola becsületét kötötték ehhez a győzelemhez. – Mi van ma veletek? – kérdezte türelmetlenül Rácz tanár úr. – Mozgolódtok, szórakozottak vagytok, valami máson jár az eszetek! De nem nagyon firtatta tovább, hogy mi van a fiúkkal. Megelégedett azzal, hogy az osztálynak ma nyugtalan napja van. Zsörtölődő hangon mondta: – Persze, itt a tavasz, a golyózás, lapdázás… most nem esik jól az iskola! Majd adok én nektek! -149- De ezt csak mondta. Rácz tanár úr szigorú képű, de szelídlelkű ember volt. – Leülhetsz! – szólt annak, aki felelt és keresgélni kezdett a noteszében. Ilyenkor mindig halálos csönd volt az osztályban. Mindenki visszafojtotta a lélekzetét, még az is, aki jól el volt készülve és mereven nézte a tanár ujjait, amelyek lassan forgatták a kis noteszben a lapokat. A fiúk már azt is tudták, melyiküknek a neve a notesz melyik lapján van. Mikor a notesz végén lapozott a tanár, az A és B betűsök lélekzettek fel. Mikor aztán a névsor végéről hirtelen visszafordított az elejére, akkor meg az R, S, T betűsöknek kerekedett jókedvük. Böngészett a névsorban és aztán halkan ezt mondta: – Nemecsek. – Nincs itt! – harsogta az osztály. És egy hang – egy jól ismert Pál-utcai hang – hozzátette: – Beteg. – Mi baja? – Meghűlt. Rácz tanár úr végignézett az osztályon és csak ennyit mondott: – Mert nem vigyáztok magatokra. De a Pál-utcaiak összenéztek. Ők jól tudták, hogy hogyan és miért nem vigyázott magára Nemecsek. Szétszóródva ültek az osztályban, ki az első padban, ki a harmadikban, sőt Csónakos, mi tagadás, az utolsóban, de most összenéztek egymásra. Minden arcról le lehetett olvasni, hogy ez a Nemecsek valami szép dologban hűlt -150- meg. Egyszerűen szólván: a hazáért hűlt meg szegény Nemecsek, megfürdött vagy háromszor, egyszer véletlenül, egyszer becsületből, egyszer meg kényszerűségből. És a világért nem árúlta volna el senki ezt a nagy titkot, pedig most már mindenki tudta, még a gitt-egylet is. Sőt a gitt-egylet kebelében mozgalom is indúlt meg az iránt, hogy Nemecsek nevét kitörüljék a fekete könyvből, csak egyelőre még nem tudtak megegyezni arra nézve, hogy előbb javítsák-e ki a kis kezdőbetűket nagy kezdőbetűkre s csak azután törüljék-e ki, avagy hogy kitörüljék minden teketória nélkül. Minthogy Kolnay, aki még mindig elnök volt, azt mondta, hogy teketória nélkül kell kitörülni, természetes, hogy Barabás pártot alakított, mely azt vitatta, hogy előbb vissza kell adni a nevének a becsületet. De ez most mellékes kérdés volt. Az érdeklődést a háború kötötte le, melyet ma délután kellett megvívni. A latin óra után tömegesen jöttek idegen osztálybeliek Bokához s ajánlkoztak, hogy eljönnek segíteni. Boka mindenkinek ezt felelte: – Nagyon sajnáljuk, de nem fogadhatjuk el. Mi magunk fogjuk megvédelmezni az országunkat. Ha a vörösingesek talán erősebbek is, mint mi, majd győzzük mi ügyességgel. Lesz, ahogy lesz, de mi már csak magunk akarunk harcolni. Oly nagy volt az érdeklődés, hogy nemcsak a más osztályok növendékei jelentkeztek, hanem egy órakor, mikor hazafelé rohantak valamennyien ebédelni, a törökmézet áruló ember, aki még mindig ott volt a -151- szomszéd kapualjában, szintén felajánlotta szolgálatait Bokának. – Ifiúr, – mondta – ha én odamegyek, egymagam kidobom valamennyit! Boka mosolygott: – Csak bízza ránk, öregem! És sietett hazafelé ő is. Az iskola kapujában az osztálytársak körülvették a Pál-utcaiakat és mindenféle hasznos tanácsokkal látták el őket. Még olyanok is akadtak, akik megtanítottak egy-egy Pál-utcait arra, hogy hogyan kell gáncsot vetni. Mások kémeknek ajánlkoztak. Ismét mások arra kérték őket, hogy legyen szabad végignézniük a küzdelmet. De erre sem kapott engedelmet senki. Boka szigorú rendelete az volt, hogy a harc megkezdésekor a kaput be kell csukni s csak akkor kell a kapuőröknek megint kinyitni a kaput, mikor már kifelé szorítják az ellenséget. De mindez csak néhány percig tartott. A fiúk elszéledtek, mert pontban két órakor már a grundon kellett lenniük. És egynegyed kettőkor már néptelen volt a gimnázium tájéka, a törökmézes is csomagolt és csak az iskolaszolga pipált csöndesen a kapu előtt, miközben néhányszor gúnyosan szólt rá a törökmézes emberre: – Na, a maga élete se lesz hosszú itt a szomszédban. Eltiltjuk innen azzal a sok szeméttel! Amire a törökmézes nem is felelt, csak a vállát vonta. Ő nagy úr volt, neki piros fez volt a fején, ő holmi iskolaszolgával szóba se állott. Különösen ilyenkor, mikor érezte, hogy annak a holmi iskolaszolgának van igaza. -152- És pont két órakor, mikor Boka, fején a Pál-utcaiak színeit viselő piros-zöld sapkával, megjelent a grund kapujában, katonás sorban állott a telek közepén az egész hadsereg. Ott volt mind egy szálig az egész társaság, csak egyetlenegy tagja hiányzott: Nemecsek, aki betegen feküdt otthon. Így történt, hogy a Pál-utcaiak hadserege a csata napján, éppen a csata napján közlegény nélkül maradt. Aki ott volt, mind hadnagy, főhadnagy, kapitány volt. Maga a közlegény: maga a tulajdonképpeni hadsereg otthon feküdt a Soroksári-utca egyik kertes kis házában, annak is egy csöpp kis ágyában, betegen. Boka rögtön munkához kezdett. Katonás hangon kiáltotta: – Vigyázz! Mind haptákba állottak. Boka harsányan szólt: – Ezennel tudatom veletek, hogy leteszem az elnöki rangot, mert ez csak békés időben jó. Most hadiállapot van, tehát fölveszem a tábornoki címet. Mind nagyon meg voltak hatva ebben a pillanatban. És valóban, fölemelő, szinte történelmi pillanat volt az, mikor a háború napján, a legnagyobb veszedelem idején, Boka fölvette a tábornoki címet. Majd hozzátette: – És most utóljára elmondom a haditervet, hogy aztán semmi félreértés ne legyen. El is mondta s ámbátor már mindenki könyv nélkül tudta a hadiparancs minden szavát, feszülten figyeltek. És mikor vége volt, csak ennyit vezényelt a tábornok: -153- – Mindenki a helyére! Hirtelen eloszlott a sor, csak Csele, az elegáns Csele maradt Boka mellett, aki a beteg Nemecsek helyett a hadsegédi tisztet teljesítette. Az oldalán sárgaréz-trombita függött, amit közös költségen vettek egy forint negyven krajcárért, mely összegben benne van a gitt-egyletnek egész, huszonhat krajcárra rúgó vagyona is, amelyet a hadvezér hadicélokra egyszerűen lefoglalt. «Ezennel tudatom veletek…» «Ezennel tudatom veletek…» Szép kis postástrombita volt s ha belefújtak, épp úgy hangzott, mint a katonák trombitája. Mindössze csak három jelzés volt a trombitával. Az egyik azt jelentette, -154- hogy jön az ellenség, a másik rohamot jelentett s a harmadiknak az volt a jelentősége, hogy mindenki siessen a tábornokhoz. Ezeket a jelzéseket még a tegnapi gyakorlaton megtanulták a fiúk. Az őrszem, aki kötelességéhez híven fölmászott a palánk tetejére és a jobb lábát kilógatta a Pál-utcára, bekiáltott: – Tábornok úr! – No, mi az? – Jelentem alássan, egy cseléd akar bejönni a grundra egy levéllel. – Kit keres? – Azt mondja, hogy a tábornok urat keresi. Boka odament a palánkhoz: – Nézd meg jól, hogy nem valami vörösinges-e, aki női ruhába öltözött, hogy kémkedni jőjjön ide. Az őrszem kihajolt az utcára, úgy, hogy majdnem kipottyant. Aztán jelentette: – Tábornok úr, jelentem alássan, jól megnéztem. Igazi hölgy. – Nohát, ha igazi hölgy, akkor bejöhet. És ment ajtót nyitni neki. Az igazi hölgy bejött és szétnézett a grundon. Valóban igazi hölgy volt. Kendő nélkül, csak úgy papucsban szaladt ide, úgy, ahogy épp a konyhát felmosta. – A Geréb úréktól hozom ezt a levelet, – mondta. – Az ifiúr azt mondta, hogy nagyon sürgős és hogy válasz van rá… Boka felbontotta a levelet, mely «Nagyreményű Boka -155- elnök úrnak» volt címezve és tulajdonképpen nem is levél volt, hanem valóságos paksaméta. Volt abban mindenféle papiros: irkapapír, levélpapír, a nővére levélpapirosának egy darabja, árkuspapír, mindenféle, végesvégig teleírva nagy ákombákom betűkkel s pontosan megszámozva minden oldal. Elolvasta. A levélben ez volt: «Kedves Boka! Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen állasz velem szóba, de ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék veletek. Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt is belátom, hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem, mert olyan gyönyörűen viseltétek magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy én elárúltalak benneteket. Az apám olyan büszke volt, amiért nem bizonyúlt rám az árulás, hogy még aznap megvette nekem a «Lángbaborúlt szigettenger»-t Verne Gyulától, amit már régen kértem, csakhogy kiengeszteljen. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba Nemecseknek, pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna olvasni, pedig az apám másnap kérdezte: «Hol a könyv, te csirkefogó?» és pedig én erre nem is tudtam semmit felelni, mire az apám azt mondta: «Haszontalan, már el is adtad az antikvárnak, megállj, soha többé nem kapsz tőlem semmit!» – és már meg is kezdte, mert nem kaptam ebédet, de nem bánom, ha a szegény Nemecsek ártatlanúl szenvedett énmiattam, most én is szívesen szenvedek ártatlanúl egy kicsit őmiatta. De ezt csak mellékesen írom neked, mert nem ez a fődolog, amit mondani akarok. Tegnap az iskolában, ahol nem is beszéltetek velem, azon gondolkoztam, -156- hogy hogyan tehetném jóvá a hibámat. És végre ki is találtam a módját. Gondoltam: épp úgy fogom jóvá tenni, ahogy elkövettem. Ezért aztán mindjárt ebéd után, mikor tőletek szomorúan elmentem, mert te nem akartál visszavenni, egyenesen kimentem a füvészkertbe, hogy nektek valamit megtudjak. Utánoztam a Nemecseket, mert fölmásztam a szigeten ugyanarra a fára, amelyiken ő gubbaszkodott egyszer egész délután, persze még akkor, mikor senki se volt a szigeten a vörösingesek közűl. Végre úgy négy órakor megjöttek és engem nagyon szidtak, amit igen jól hallottam a fáról, de most már nem bántam, mert magam is a Pál-utcainak éreztem megint magamat, akárhogy dobtatok is ki, mert a szívemet nem dobhattátok ki, mert azzal tiveletek érzek és nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem sírtam örömömben, mikor Áts Feri azt mondta, hogy: «ez a Geréb azért közéjük tartozik, ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is a Pál-utcaiak küldték ide közénk kémkedni». És nagy gyűlést tartottak és én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy miután Nemecsek mindent kikémlelt, most már nem jöhetnek ma harcolni, mert ti el vagytok készülve. Hanem elhatározták, hogy csak holnap lesz a harc. De még valami nagy ravaszságot is eszeltek ki és erről olyan csöndesen beszéltek, hogy nekem két ággal lejebb kellett másznom a fán, hogy hallhassam, mit beszélnek. Mikor így lemásztam egy kicsit, meghallották a zörgést és a Vendauer azt mondta: «Talán megint a fán van az a Nemecsek?» De ez csak vicc volt, mert szerencsére föl se néztek a fára és ha föl is néztek volna, nem láttak volna meg, mert oly sűrű volt már a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy azért holnap ugyanúgy fognak támadni, mint ahogy te tudod, -157- ahogy Nemecsek kihallgatta. Mert az Áts Feri azt mondta: «Ezek most azt hiszik, hogy mert a Nemecsek mindent hallott, mi meg fogjuk változtatni a haditervet. De mi nem változtatjuk meg, éppen azért, mert ők már másképp várnak bennünket.» Ezt határozták el. Aztán gyakorlatoztak és én fél hétig gubbaszkodtam a legnagyobb veszedelemben a fán, hiszen képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül észrevesznek. Alig bírtam már a kezemmel tartani magamat és ha fél hétkor nem mentek volna el, valószínűleg úgy elgyöngűltem volna már a fáradságtól, hogy lepottyantam volna közibük, mint egy érett barack, arról a nagy fáról, pedig én nem vagyok barack és pedig az nem is barackfa. De ez csak vicc, mert a fő az, amit az előbbiekben írtam. Fél hétkor aztán, mikor üresen maradt a sziget, én is lemásztam a fáról és haza mentem és vacsora után, egy szál gyertya mellett kellett a latint tanulnom, mert az egész délutánt elvesztettem. Kedves Boka, én most már csak egyre kérlek tégedet. Légy szíves és hidd el, hogy igaz, amit írtam és ne hidd, hogy ez csak hazugság és hogy én titeket félre akarlak vezetni, mint vörösinges kém. Én ezt azért írom, mert vissza akarok kerűlni hozzátok, és ki akarom érdemelni hogy bocsássatok meg nekem. Én nektek hű katonátok leszek, még azt se bánom, ha a főhadnagyi rangról lecsapsz, mert én szívesen megyek vissza mint közlegény, most úgy sincs nálatok közlegény, mert a Nemecsek beteg és csak a Janó kutyája az egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya és én legalább fiú vagyok. Ha most még az egyszer megbocsátasz nekem és visszaveszel engem, akkor én már ma eljövök és a csatában veletek fogok harcolni és a harc hevében fogom magamat úgy kitűntetni, -158- hogy ezáltal minden hibámat jóváteszem. Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jőjjek-e vagy ne jőjjek és ha azt üzened, hogy jőjjek, akkor rögtön jövök is, mert amíg a Mari tenálad bent van a grundon ezzel a levéllel, addig én itt állok a Pál-utca 5. sz. alatt a kapu aljában és várom a feleletet. Maradok hű barátod Geréb.» Mikor Boka a végére ért ennek a levélnek, úgy érezte, hogy Geréb nem hazudik s hogy annyira megjavúlt, hogy érdemes visszavenni. Magához intette tehát a hadsegédjét, Cselét. – Hadsegéd, – mondta neki – fújja meg a harmadik számú trombitajelet, amely azt jelenti, hogy mindenki jőjjön a tábornokhoz. – Mi a válasz, kérem? – kérdezte a Mari. – Maga várjon egy kicsit, Mari, – felelt parancsoló hangon a tábornok. És megharsant a kis trombita, melynek éles hangjára bátortalanul bukkantak elő a fiúk a farakások közül. Nem értették, hogy mi ez, hogy miért hívja őket a trombita a tábornokhoz. De miután látták, hogy Boka nyugodtan áll a helyén, előmerészkedtek s egy perc múlva ismét ott állott a tábornok előtt az egész hadsereg, katonás rendben. Boka felolvasta nekik a levelet és megkérdezte tőlük: – Visszavegyük? És a fiúk, mi tagadás, jó fiúk voltak. Valamennyien egyszerre ezt válaszolták: – Vissza. Boka pedig a cselédhez fordult és így szólt: -159- – Mondja meg, hogy jőjjön ide. Ez a válasz. Mari bámulta az egész dolgot, a hadsereget, a piros-zöld sapkákat, a fegyvereket… De aztán kipöndörült a kis kapun. – Richter! – kiáltott Boka, mikor magukra maradtak. Richter kilépett a sorból. – Melléd fogom rendelni Gerébet, – mondta a tábornok – és te fogsz rá vigyázni. Ha az első gyanús jelet észreveszed, azonnal megfogod és bezárod a kunyhóba. Nem hiszem, hogy erre kerül a sor. De azért mindig jó egy kis óvatosság. Pihenj! Ma nem lesz csata, mint a levélből is láthatjátok. Mindaz, amit mára terveztünk, holnapra marad. Ha ők nem változtatnak haditervet, hát nálunk is minden a régiben marad. Épp folytatni akarta, mikor a kaput, amelyet a szolgálólány után nem zárt be senki, most berúgta valaki s Geréb ugrott be rajta ragyogó arccal, boldogan, mint aki az igéret földjére végre beteheti a lábát. De mikor az egész hadsereget meglátta, elkomolyodott. Odalépett Bokához és általános figyelem közepette sapkájához emelte a kezét. A Pál-utcaiak piros-zöld sapkája volt a fején. Szalutált és ezt mondta: – Tábornok úr, jelentkezem! – Jó, – mondta Boka minden ceremónia nélkül. – Richter mellé vagy beosztva, egyelőre mint közlegény. Majd meglátom, hogy viseled magad a csata napján és akkor visszakaphatod a rangodat. Azzal a hadsereg felé fordult: -160- – Tinektek pedig valamennyiőtöknek a legszigorúbban megtiltom, hogy Gerébbel az ő hibájáról beszéljetek. Ő jóvá akarja tenni a bűnét, mi pedig megbocsátunk neki. Senki egyszóval ne bántsa, hibáját a szemére ne vesse. És őneki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most be van fejezve. Néma csönd lett erre. A fiúk megint ezt mondták magukban: «Mégis csak okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok.» S azzal Richter rögtön magyarázni is kezdte Gerébnek, hogy a csatában mi lesz a dolga holnap. Boka Cselével beszélgetett. S amint így csöndesen diskuráltak, az őrszem, aki még mindig a palánk tetején lovagolt, egyszerre csak bekapta a jobb lábát, amelyet eddig kilógatott az utcára. Az arca rémült kifejezést öltött s ijedten dadogta: – Tábornok úr… az ellenség jön! Boka mint a villám ugrott a kapuhoz és bereteszelte. Mindenki Gerébre nézett, aki halálsápadtan állt Richter mellett. Boka haragosan kiáltott rá: – Hát mégis hazudtál?! Megint hazudtál?! Geréb a meglepetéstől nem tudott felelni. Richter megkapta a karját. – Mi ez?! – ordított Boka. Erre aztán nagynehezen dadogott valamit Geréb: – Talán… talán észrevettek fönn a fán… és így akartak félrevezetni… Az őrszem kinézett az utcára s aztán leugrott a palánkról, fölkapta a fegyverét és a sorba állott a többiekhez. -161- – Jönnek a vörösingesek, – mondta. Boka a kapuhoz ment és kinyitotta. Bátran kiállott a kapu elé, az utcára. Valóban, jöttek a vörösingesek. De csak hárman voltak. A két Pásztor jött, meg Szebenics. És amikor Bokát meglátták, Szebenics egy kis fehér zászlót húzott elő a kabátja alól és azzal integetett Boka felé. Már messziről kiáltotta: «Tábornok úr, az ellenség jön.» «Tábornok úr, az ellenség jön.» – Követek vagyunk! Boka visszament a grundra. Szégyelte magát Geréb előtt egy kicsit, amiért ilyen hirtelen meggyanusította. Odaszólt Richternek: – Bocsásd el. Csak követek jönnek, fehér zászlóval. Bocsáss meg, Geréb. -162- Geréb, szegény, föllélekzett. Már majdnem belekerült a csávába, ártatlanul. De az őrszem kikapott. – Te pedig – kiáltott rá Boka – jól nézd meg, hogy mi van, mielőtt tüzet kiabálsz. Adta ijedős csacsija! És vezényelt: – Hátra, mindenki, a farakások közé. Velem nem marad itt más, csak Csele meg Kolnay. Indúlj! A hadsereg katonás léptekkel ment el és nemsokára eltünt a farakások mögött, Gerébbel együtt. Épp akkor tűnt el az utolsó piros-zöld sapka, mikor a kapun zörgettek a követek. A hadsegéd ajtót nyitott nekik. Bejöttek. Mind a háromnak vörös inge és vörös sapkája volt. Fegyvertelenül jöttek és Szebenics magasra tartotta a fehér zászlót. Boka tudta, mi illik ilyenkor. Fogta a lándzsáját és a palánkhoz támasztotta, hogy őneki se legyen fegyvere. Kolnay és Csele szó nélkül követték a példáját, sőt Csele odáig ment a buzgóságban, hogy még a trombitát is letette a földre. Az idősebbik Pásztor lépett elő: – Hadvezér úrhoz van szerencsém? Csele felelt: – Igen. Ő a tábornok. – Mi követségbe jöttünk, – mondta Pásztor, – és én vagyok a követség vezére. Azért jöttünk, hogy hadvezérünk, Áts Ferenc nevében megizenjük a háborút. Mikor a vezér nevét említették, az egész követség szalutált. Bokáék is a sapkájukhoz emelték a kezüket udvariasságból. Pásztor folytatta: -163- – Nem akarjuk meglepni az ellenfelet. Mi pontban fél háromkor jövünk ide. Ezt akartuk mondani. Kérjük a választ. Boka érezte, hogy ez nagyon fontos pillanat. Kissé reszketett a hangja, mikor felelt: – A hadizenetet elfogadjuk. Valamire nézve azonban meg kell állapodnunk. Én nem akarom, hogy ebből verekedés legyen. – Mi sem akarjuk, – szólt komoran Pásztor és ahogy szokta, mellének szegte a fejét. – Én azt akarom, – folytatta Boka, – hogy mindössze háromféle harcolási mód legyen. Homokbombák, szabályszerű birkózás és lándzsavívás. Tudják jól a szabályokat, ugy-e? – Igen. – Akinek mind a két válla érinti a földet, az le van győzve és többé nem birkózhatik. De azért szabad a másik két módon harcolnia. Beleegyeznek? – Bele. – A lándzsával pedig sem verekedni, sem szúrni nem szabad. Vívni kell. – Úgy van. – És kettő egy ellen nem támadhat. De csapatok csapatok ellen támadhatnak. Elfogadják? – Elfogadjuk. – Akkor nincs több mondanivalóm. Szalutált. És Csele meg Kolnay is haptákba állván, szalutált. A követség viszonozta a tisztelgést és Pásztor ismét megszólalt: -164- – Még valamit kell kérdeznem. A vezérünk azzal is megbízott, hogy kérdezősködjünk, mi van Nemecsekkel. Azt hallottuk, hogy beteg. És ha beteg, akkor arra is megbízásunk van, hogy meglátogassuk, mert olyan bátran viselkedett a multkor nálunk, hogy mi az ilyen ellenséget nagyon becsüljük. – A Rákos-utcában lakik, a harmadik szám alatt. Nagyon beteg. Erre néma tisztelgés következett. Szebenics ismét magasra emelte a zászlót, Pásztor elkiáltotta magát: «Indúlj!» – és a követség kivonúlt a kapun. Még hallották az utcáról a kis trombita harsogását, mellyel a tábornok ismét maga köré hívta a hadsereget, hogy a történteket elmondja nekik. A követség pedig sietve masirozott a Rákos-utca felé. Az előtt a ház előtt, amelyben Nemecsek lakott, megállottak. A kapuban állt egy kis lány, attól megkérdezték: – Lakik itt a házban bizonyos Nemecsek? – Igen, – mondta a kis lány és odavezette őket a szegényes földszinti lakáshoz, melyben Nemecsek lakott. Az ajtó mellett kis kékre mázolt pléhtábla volt, ezzel a felírással. «Nemecsek András, szabó.» Beléptek, köszöntek. Elmondták, miért jöttek. A Nemecsek anyja, egy szegény, sovány kis szőke asszony, aki nagyon hasonlított a fiához – vagy jobban mondva: akihez nagyon hasonlított a fia – bevezette őket a szobába, ahol a közlegény az ágyban feküdt. Szebenics itt is magasra emelte a fehér zászlót. És itt is Pásztor lépett elő: -165- – Áts Ferenc üdvözletét küldi neked és kívánja, hogy gyógyulj meg. A kis szőke, aki sápadtan, borzas fejjel feküdt a párnán, erre a szóra felült az ágyban. Boldogan mosolygott és ez volt az első kérdése: – Mikor lesz a háború? «Mikor lesz a háború?» «Mikor lesz a háború?» – Holnap. Erre elszomorodott. – Akkor én még nem lehetek ott, – mondta bánatosan. De a követség erre nem felelt. Sorra kezet fogtak Nemecsekkel és a komor, vad-arcú Pásztor elérzékenyülve szólt: – Nekem pedig bocsáss meg. – Megbocsátok, – mondta csöndesen a kis szőke -166- és köhögni kezdett. Visszafordult a párnára és Szebenics megigazította a feje alatt a párnát. Aztán azt mondta Pásztor: – Na most megyünk. Megint fölemelte a zászlótartó a fehér zászlót és mind a hárman kimentek a konyhába. Ott a Nemecsek anyja sírva mondta: – Ti mind… ti mind olyan derék jó fiúk vagytok… hogy így szeretitek az én szegény kis fiamat. Ezért… ezért… mind a hárman kaptok most egy csésze csokoládét… A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt. De azért mégis előlépett Pásztor és most az egyszer nem hajtotta a mellére, hanem fölemelte szép barna fejét és büszkén mondta: – Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indúlj! És kimasiroztak. -167- VIII. Gyönyörű tavaszi nap volt a háború napja. Reggel esett az eső és az iskolában, szünet alatt a fiúk szomorúan néztek ki az ablakon. Azt hitték, az eső el fogja verni az egész csatát. De dél felé szépen elállott az eső és kitisztult az ég. Egy órakor már ragyogott az édes tavaszi napsugár, fölszikkadt a kövezet s mikor a fiúk hazamentek az iskolából, megint meleg volt és friss illatokat hozott a szellő a budai hegyekről. Ez volt a legszebb csataidőjárás, amit csak kívánni lehetett. Az erődökben felhalmozott homok megázott, de meg is száradt egy kicsit délutánra. A bombák így használhatóbbak voltak. Nagy volt a szaladás egy órakor. Rohant haza mindenki és már háromnegyed kettőkor a grundon zsibongott a hadsereg. Némelyiknek még a zsebében volt az ebédről maradt kenyér, onnan eszegette. De most már nem volt oly nagy az izgalom, mint tegnap. Tegnap még nem tudták, mi lesz. De a követek megjelenése eloszlatta az izgatottságot, melynek helyébe a komoly várakozás lépett. Most már tudták, mikor jönnek és tudták, milyen lesz a harc. Forrott valamennyiben -168- a harckészség és már szerettek volna az ütközet hevében lenni. Az utolsó félórában azonban változtatást tett Boka a haditerven. Mikor a fiúk összegyülekeztek, meglepetve látták, hogy a 4-ik és 5-ik erőd előtt nagy és mély árok húzódik. Az ijedősebbek rögtön arra gondoltak, hogy ezt az ellenség csinálta és megrohanták Bokát: – Láttad azt az árkot? – Láttam. – Ki csinálta? – Janó csinálta, ma hajnalban, az én megrendelésemre. – Minek ez? – Ezzel megváltozik a haditerv egy része. Megnézte a jegyzeteit és előhívta az A és B zászlóalj parancsnokait: – Látjátok azt az árkot? – Látjuk. – Tudjátok mi a sánc? Nem nagyon tudták. – A sánc – mondta Boka – arra való, hogy a sereg meghúzódjék benne, el legyen rejtve az ellenség elől s csak a kellő pillanatban kezdje el a harcot. A haditerv megváltozik, mert ti nem a Pál-utcai kapunál fogtok állani. Rájöttem, hogy ez nem jó. Ti mind a két zászlóaljjal a sáncárokban fogtok elbújni. Mikor az ellenségnek ez a része bejön a Pál-utcai kapun, az erődök azonnal megkezdik a bombázást. Az ellenség az erődök felé megy, mert nem látja a farakás tövében a sáncot. Mikor öt lépésnyire van a sánctól, ti kidugjátok az árokból -169- a fejeteket és onnan hirtelen bombázni kezditek őket homokkal. Az erődök közben egyre tovább tüzelnek. Ekkor ti kirohantok a sáncból és rávetitek magatokat az ellenségre. Nem kergetitek őket rögtön a kapu felé, hanem megvárjátok, míg mi végzünk a Mária-utcai résszel és csak mikor én rohamot fuvatok, akkor kergessétek őket a kapu felé. Mire mi a Mária-utcai részt beszorítottuk a kunyhóba, az 1-ső és 2-ik erőd legénysége átrohan a többi erődbe és a mi Mária-utcai seregünk a ti segítségetekre jön. Tehát ti csak feltartóztatjátok őket. Értitek? – Hogyne. – És ekkor fuvatom a rohamot. Ekkor már kétszerannyian leszünk, mint ők, mert az ő seregük fele akkor már a kunyhóban lesz. És a törvények szerint csapattámadásnál nem baj, ha többen vagyunk. Csak a személyes támadásnál nem szabad kettőnek egy ellen menni. Mikor ezt mondta, Janó odament a sánchoz és megigazgatta néhány kapavágással. Aztán még egy talicska homokot öntött be. Az erődök legénysége ezalatt serényen munkálkodott, sürgött-forgott a farakások tetején. Az erődök úgy voltak csinálva, hogy a fahasábok közül csak a fejük látszott ki a fiúknak. Le-lehajoltak, eltüntek, majd újra felbukkantak. Csinálták a homokbombákat. Minden erőd fokán kicsiny piros-zöld zászlót lengetett a szél, csak a sarkon levő, harmadik számú erődről hiányzott a zászló. Ez a hiányzó zászló volt az, amit Áts Feri annak idején elvitt. -170- Ennek a helyébe nem tűztek másikat, mert ezt a csatában akarták visszafoglalni. Igen ám, de még emlékezhetünk rá, hogy ez a sok viszontagságon átment zászló legutóbb Gerébnél volt. Először Áts Feri vitte el s a vörösingesek elrejtették a füvészkerti romban. Onnan elvitte Nemecsek, akinek az apró lábnyomait a porban fölfedezték. Amaz emlékezetes estén, amikor egyszerre csak a vörösingesek közé pottyant a kis szőke a fáról, a Pásztorok kicsavarták a kezéből és ismét visszakerült a tomahawkok közé, a vörösingesek titkos fegyvertárába. Onnan legutóbb Geréb hozta el, hogy kedveskedjék vele a Pál-utcaiaknak. De már akkor megmondta Boka, hogy nekik visszalopott zászló nem kell. Ők becsülettel akarják visszaszerezni a zászlót. Tehát tegnap, alig hogy eltávozott birodalmukból a vörösinges küldöttség, egy Pál-utcai küldöttség kelt útra a zászlóval a füvészkert felé. A füvészkertben épp nagy haditanács volt, mikor odaértek. Csele vezette a követeket, akik ketten voltak: Weisz és Csónakos. Cselénél fehér zászló volt s a piros-zöld zászlót újságpapirosba göngyölve vitte Weisz. Az őrök elibük álltak a fahídon: – Állj, ki vagy? Csele kihúzta a kabátja alól a fehér zászlót és magasra emelte. De szólni – egy szót se szólt. Az őrök nem tudták, ilyenkor mi a szokás. Hát bekiáltottak a szigetre: – Huja! Hopp! Idegenek vannak itt! -171- Erre Áts Feri ment ki a hídra. Ő már tudta, mit jelent a fehér zászló. Beeresztette a követeket a szigetre. – Követségbe jöttetek? – Igen. – Mit akartok? Csele előlépett: – Visszahoztuk ezt a zászlót, amit elvettetek tőlünk. Már nálunk volt, de nekünk így nem kell. Hozzátok magatokkal holnap a csatába és ha el tudjuk venni tőletek, akkor elvesszük. Ha nem, akkor a tiétek marad. Ezt üzeni a tábornokom! Intett Weisznek, aki nagy komolyan csomagolta ki a papirból a zászlót s mielőtt átadta volna, megcsókolta. – Szebenics fegyvertáros! – kiáltott Áts. – Nincs itt! – hangzott a sűrűből. Csele megszólalt: – Épp most volt nálunk követségben. – Igaz, – mondta Áts Feri, – ezt elfelejtettem. Hát jőjjön elő a helyettes-fegyvertáros. Egy bokor ágai széthajoltak és a kis fürge Wendauer jelent meg a vezér előtt. – Vedd át a követektől a zászlót – mondta – és tedd el a fegyvertárba. Azzal a követekhez fordult: – A zászlót a csatában Szebenics fegyvertáros fogja vinni. Ez a válaszom. Csele ismét fel akarta emelni a fehér zászlót annak jeléül, hogy elmennek, mikor megint megszólalt a vörösinges vezér: -172- – A zászlót – mondta – valószínűleg Geréb vitte vissza hozzátok. Csönd volt. Nem felelt senki. Áts megkérdezte: – Geréb volt? Csele haptákba vágta magát: – Erre nincs megbízásom! – mondta katonásan, aztán rákiáltott a legényeire: – Vigyázz! In–dúlj! És otthagyta a vezért. Nem hiába mondták Cseléről, hogy gigerli, nem hiába volt elegáns fiú Csele, meg kell neki adni, hogy ezt katonásan csinálta. Nem volt hajlandó elárulni az ellenségnek senkit, még az árulót sem. És Áts Feri e pillanatban egy kicsit le volt főzve. Wendauer ott állott a zászlóval és bámult. Aztán dühösen kiáltott rá a vezér: – Mit bámészkodol itten!? Vidd a zászlót a helyére! Wendauer elkullogott és közben azt gondolta: «Mégis csak nagyszerű fiúk ezek a Pál-utcai fiúk! Ime, ez már a második közülük, aki lefőzte a rettenetes Áts Ferit!» Így került vissza hozzájok a zászló. És ezért nem volt zászló a harmadik számú erődön. Az őrszemek már fenn ültek a palánkon. Az egyik a Mária-utcai palánk tetején lovagolt, a másik a Pál-utcain. A farakások közül, a siető, sürgő-forgó, rendezkedő csoportból elősietett Geréb. Boka elé állt és összecsapta a sarkát: – Tábornok úrnak alásan jelentem, egy kérésem volna. -173- – Mi az? – Tábornok úr ma azt parancsolta nekem, hogy a 3-ik erődbe menjek vártüzérnek, mert az a sarkon van és a legveszélyesebb. Meg azért is, mert arról hiányzik a zászló, amit én már egyszer elhoztam ide. – Igen. És mit akarsz? – Azt akarom kérni, hogy még ennél is veszedelmesebb helyre jussak. Már cseréltem is Barabással, aki a sáncba van rendelve. Ő jó dobó, neki hasznát lehet venni az erődben. Én meg nyiltan akarok harcolni, a sáncból, az első sorban. Tessék ezt megengedni. Boka végignézett rajta: – Mégis derék fiú vagy, Geréb. – Megengedi? – Meg. Geréb szalutált, de ott maradt a tábornok előtt. – No, mit akarsz még? – kérdezte ez tőle. – Csak azt akarom mondani, – válaszolt kissé zavartan a vártüzér, – hogy örültem, amiért azt mondtad: «derék fiú vagy, Geréb». De nagyon fájt, hogy így mondtad: «mégis derék fiú vagy, Geréb.» Boka mosolygott: – Erről nem tehetek. Ennek te vagy az oka. De most ne érzékenykedjél. Hátra arc, indúlj. Eredj a helyedre. És Geréb elmasirozott. Örömmel bújt be a sáncba és rögtön hozzá kezdett a nedves homokból való bombagyártáshoz. A sáncból pedig egy maszatos alak mászott ki. Barabás volt. Odakiáltott Bokának: – Megengedted? -174- – Meg! – kiáltott vissza a tábornok. Szóval még nem nagyon hittek ennek a Gerébnek. Így jár az, aki hűtlen volt. Ellenőrzik még akkor is, amikor igazat mond. De a tábornok szava ezt a kétséget is eloszlatta. Barabás felmászott a sarok-erődre s lehetett látni alúlról, amint az erőd parancsnokánál szalutálva jelentkezett. De a következő pillanatban már mind a kettő lekapta buksi fejét a bástya mögé. Dolgoztak ők is. Gúlákba rakták a bombákat. Így telt néhány perc. A fiúk szemében néhány óra volt ez a néhány perc és a türelmetlenség annyira fokozódott, hogy ilyen kiáltások hallatszottak: – Talán meggondolták? – Megijedtek! – Cselt főztek ki! – Nem jönnek! Két óra után néhány perccel a hadsegéd benyargalta az összes hadállásokat azzal a paranccsal, hogy minden piszmogásnak vége legyen, mindenki vágja magát «Vigyázz»-ba, mert a tábornok megtartja az utolsó szemlét. És mikor a hadsegéd az utolsó hadállásnál jelentette ezt, az elsőnél már megjelent Boka, némán, szigorúan. Előbb a Mária-utcai sereget nézte meg. Ott minden rendben volt. A két zászlóalj mereven állt a nagy kaputól jobbra-balra. A parancsnokok előléptek. – Rendben van, – mondta Boka. – Tudjátok a kötelességteket? – Tudjuk. Futást színlelünk. – Aztán… hátba! -175- – Igenis, tábornok úr. Majd a kunyhót vizsgálta meg. Az ajtót kinyitotta és a nagy rozsdás kulcsot kivülről dugta be a zárba. Meg is forgatta benne, hogy jár-e. Aztán az első három erődöt nézte meg. Két-két legény állt minden erődben. A homokbombák készen, gúlába rakva. A hármas számú erődben háromszor annyi bomba volt, mint a többiben. Ez volt a fő-erősség. Itt három tüzér vágta magát haptákba, mikor a tábornok megjelent. A 4., 5., 6. erődökben tartalékbombák voltak. – Ezekhez ne nyúljatok, – szólt Boka, – mert a tartalékhomok arra való, hogy legyen mivel tüzelni, ha a többi erődökből átparancsolom ide a tüzéreket. – Igenis, tábornok úr. Az ötös erődben oly nagy volt a «drukk», hogy mikor a tábornok odaérkezett, a túlbuzgó tüzér ráordított: – Állj, ki vagy?! A másik oldalba lökte. Boka pedig rákiáltott: – A tábornokodat se ismered meg? Te szamár! Aztán hozzátette: – Az ilyet legjobb volna mindjárt főbelövetni! Az izgatott tüzér halálra ijedt. Eszébe se jutott hamarjában, hogy nem nagyon valószínű, hogy őt itt főbelőjjék. Sőt Boka sem törődött azzal, hogy ezúttal – ami csak nagy ritkán esett meg vele – bolondot mondott. Tovább ment és a sánchoz ért. A mély árokban két zászlóalj guggolt. Köztük kuporgott Geréb, boldog mosollyal az arcán. Boka felállt a sánc dombjára. -176- – Fiúk, – kiáltott lelkesen, – tőletek függ a csata sorsa! Ha ti fel tudjátok tartóztatni az ellenséget, amíg a Mária-utcai sereg végez, megnyertük a csatát! Ezt jól jegyezzétek meg! Harsány ordítás felelt erre az árokból. A guggoló alakok tűzbe jöttek. Mulatságos kis figurák voltak, amint a sáncárokban ordítoztak és lengették a sapkájukat, anélkül, hogy felállottak volna. – Csönd! – kiáltott a tábornok. És kiment a grund közepére. Ott már várta Kolnay a trombitával. – Hadsegéd! – Parancs! – Nekünk valami olyan helyre kell mennünk, ahonnan az egész harcteret láthatjuk. A hadvezérek a csatát rendszerint dombtetőről szokták nézni. Hát mi fel fogunk mászni a kunyhó tetejére. A következő percben már a kunyhó tetején állottak. A nap megcsillant Kolnay trombitáján és ez roppant harcias külsőt adott a hadsegédnek. A tüzérek az erődökből mutogatták egymásnak: – Nézd… S ekkor előkerült Boka zsebéből a színházi gukker, mely már szerepelt egyszer, a füvészkertben. A vállára akasztotta a szíjját, s e percben alig hogy némi csekély külsőségekben különbözött a nagy Napoleontól. Hadvezér volt, annyi szent. És vártak. Történetíróhoz pontos időszámítás illik, tehát pontosan jegyezzük föl, hogy hat perccel ezután a Pál-utca -177- felől trombitaszó hangzott. Idegen trombita volt. És erre a hangra fészkelődni kezdtek a zászlóaljak. «Fiúk, tőletek függ a csata sorsa!» «Fiúk, tőletek függ a csata sorsa!» – Jönnek! – adták szájról-szájra. Boka egy kicsit elsáppadt. – Most! – mondta Kolnaynak. – Most dől el a birodalmunk sorsa. Néhány pillanattal ezután mind a két őrszem leugrott a palánk tetejéről és futva igyekezett a kunyhó felé, melynek tetején a tábornok állott. A kunyhó előtt megálltak és szalutáltak. – Jön az ellenség! – Helyre! – kiáltott Boka és a két őrszem rohant a helyére. Az egyik a sáncba, a másik a Mária-utcai sereghez. Boka a szeméhez emelte a látcsövet és halkan mondta Kolnaynak: – Vedd a szádhoz a trombitát. Ez is megtörtént. Aztán hirtelen levette szeme elől Boka a gukkert, pirosság ömlött el az arcán és lelkes hangon mondta: – Fújd! És felharsant a trombitajel. A birodalom mindkét kapuja előtt megálltak a vörösingesek. Ezüstvégű lándzsáikon szikrázott a napfény, vörös ingükben, vörös sapkájukban olyanok voltak, mint a vörös ördögök. Az ő trombitáik is rohamot fújtak és most tele volt a levegő izgató trombitaharsogással. Kolnay egyre fújta, egy pillanatra sem hagyta abba. – Tata… tra… trara… – hangzott egyre a kunyhó tetejéről. «Boka szeméhez emelte távcsövét.» «Boka szeméhez emelte távcsövét.» -178- Boka most Áts Ferit kereste a távcsővel. Felkiáltott: – Ott van… Áts Feri a Pál-utcaiakkal jött… Szebenics is vele van… ott viszi a mi zászlónkat… kemény dolga lesz a Pál-utcai seregnek! A Mária-utca felől jövőket az idősebbik Pásztor vezette. Vörös zászlót lengettek. És harsogott a három trombita, szünet nélkül. A vörösingesek pedig csak álltak a kapukban, zárt csatasorban. – Valamit terveznek, – mondta Boka. – Mindegy! – kiáltott a hadsegéd, egy pillanatra abbahagyva a trombitálást. De a következő pillanatban már tovább fújta, teli tüdőből: – Tata… tra… trara… Aztán hirtelen elhallgattak a vörösingesek trombitái. A Mária-utca felől jövők hatalmas csataordításban törtek ki: – Huja hopp! Huja hopp! És berohantak a kapun. A mieink egy pillanatra elibük álltak, mintha fel akarnák venni a harcot, de a következő pillanatban már vad futással rohantak, ahogy a haditerv parancsolta. – Bravó! – kiáltott Boka. Aztán hirtelen a Pál-utca felé nézett. Az Áts Feri serege – nem jött be a kapun. Állott a sereg, mint a cövek, a nyitott kapu előtt, az utcán. Boka megijedt: – Mi ez? – Valami csel, – mondta reszketve Kolnay. Majd -179- megint balra néztek. A mieink futottak s a vörösingesek ordítva vetették magukat utánuk. Most Boka, aki eddig komolyan, majdnem megszeppenve nézte az Áts Feri hadosztályának tétlenségét, egyszerre olyat csinált, amire az ő életében eddig még nem volt példa. Feldobta magasra a sapkáját, ordított egy nagyot, táncolni kezdett a kunyhó tetején, mintha megbolondúlt volna, úgy, hogy a korhadt alkotmány majdnem beszakadt alatta. – Meg vagyunk mentve! – kiáltotta. Rárohant Kolnayra, megölelte és megcsókolta. Aztán táncolni kezdett vele. A hadsegéd ebből egy szót sem értett. Meglepetve kérdezte: – Mi ez? Mi ez? Boka arrafelé mutatott, ahol Áts Feri állott a seregével, mozdulatlanul: – Látod azt? – Látom. – No, hát nem érted? – Nem én. – Ó, te buta… mi meg vagyunk mentve. Győztünk! És te nem érted?! – Nem én! – Látod, hogy mozdulatlanul állnak? – Hogyne látnám! – Nem jönnek be… várnak. – Látom. – Hát miért várnak? Mire várnak? Arra várnak hogy a Pásztor hadosztálya végezzen a Mária-utcában. -180- És ők csak akkor fognak támadni? Én ezt rögtön megláttam, mikor látható volt, hogy nem egyszerre támadnak! Az a szerencsénk, hogy ők ugyanolyan haditervet csináltak, mint mi. Azt akarták, hogy Pásztor kergesse ki seregünk felét a Mária-utcába és akkor a másik felét egyszerre támadják meg: Pásztor hátulról, Áts Feri előlről. De ebből nem esznek! Gyere! És már mászni kezdett lefelé. – Hova? – Csak gyere velem. Itt nincs mit néznünk, mert ezek ugyan meg nem moccannak. Gyerünk segíteni a Mária-utcai seregünknek! A Mária-utcai sereg gyönyörűen csinálta a dolgát. Össze-vissza futkosott a gépház előtt, az eperfák körül. Ravaszúl csinálták, mert még ilyeneket is kiabáltak: – Jaj! jaj! – Végünk van! – El vagyunk veszve! A vörösingesek ordítva üldözték őket. Boka most már csak azt figyelte, hogy bele fognak-e menni a csapdába. A mieink ugyanis hirtelen eltüntek a gépház mellett. A sereg fele a kocsiszínbe, a másik fele a kunyhóba menekült. Pásztor kiadta a jelszót: – Utánuk! Fogjátok el őket! És a vörösök utánuk rohantak, a gépház mögé. – Fújd! – kiáltott Boka. És a kis trombita megharsant, jelezve, hogy az erődök kezdjék a bombázást. És vékony gyerekhangok -181- diadalordítása jött az első három erőd felől. Tompa puffogás hallatszott. A homokbombák repülni kezdtek. Boka piros volt és egész testében reszketett. – Hadsegéd! – kiáltott. – Jelen! – Rohanj a sáncba és mondd meg, hogy várjanak. Ők csak várjanak. Majd ha rohamot fuvatok, akkor kezdjék. És a Pál-utcai erődök is várjanak! A hadsegéd már rohant is. A kunyhónál azonban hasra feküdt és a sánc földhányása mögött hason csúszva ment előre a sáncig, hogy a kapuban még mindig mozdulatlanul álló ellenség meg ne lássa. Suttogva adta le a parancsot a legszélsőnek s aztán úgy, ahogy jött, hason csúszva ment vissza a tábornokhoz. – Rendben van, – jelentette. A gépház mögött tele volt ordítással a levegő. A vörösingesek azt hitték, hogy győztek. A három erőd derekasan tüzelt és ez megakadályozta őket abban, hogy felrohanjanak a farakásokra. A szélső erődben, a nevezetes harmadik erődben Barabás ingujjra vetkőzve úgy harcolt, mint egy oroszlán. Egyebet se csinált, csak az öregebb Pásztort vette célba. Egymás után puffantak a puha homokbombák Pásztor fekete fején. És minden bombával kiáltott egyet Barabás: – Nesze, öcsém! A puha homok szemét-száját teleszórta Pásztornak, aki dühösen prüszkölt. – Megállj, jövök! – ordította haragosan. «Nesze öcsém!» «Nesze öcsém!» -182- – Csak gyere! – kiáltott Barabás, célzott és dobott. Most megint tele lett a szája homokkal a vörösingesnek. Óriási éljenzés tört ki az erődökön. – Egyél homokot! – kiáltott nekihevülten Barabás és két kezével szórta a bombát, valamennyit Pásztor felé. És a másik kettő se volt rest. A sarokerőd úgy dolgozott, hogy öröm volt nézni. A gyalogos sereg pedig némán kucorgott a kocsiszínben meg a kunyhóban, várta a parancsot, hogy előrohanjon. A vörösingesek most már az erődök tövében voltak és a legkeményebb harcot vívták. Pásztor újra parancsot adott: – Fel a farakásokra! – Puff! – kiáltott Barabás és orron dobta a vezért. – Puff! – vették át a jelszót a többi erődök is és a felkapaszkodni készülők fejére valóságos homokzáport zúdítottak. Boka megfogta Kolnay karját. – Fogytán van a homok, – mondta, – innen látom. Már Barabás is csak egy kézzel dobál, pedig a sarokerődben háromszor annyi volt… Valóban, most mintha gyöngült volna a tüzelés. – Mi lesz? – kérdezte Kolnay. Boka most már nyugodt volt: – Győzni fogunk! E pillanatban a második számú erőd megszüntette a tüzelést. Nyilván elfogyott a homok. – Itt a pillanat! – kiáltott Boka. – Rohanj a kocsiszínbe. Támadjanak! -183- Ő maga a kunyhóhoz ugrott. Felrántotta az ajtót és bekiáltott: – Roham! És ugyanegy pillanatban rohant elő a két zászlóalj, az egyik a kocsiszínből, a másik a kunyhóból. Épp jókor érkeztek. Pásztor már féllábbal fenn volt a második erődön. Belekapaszkodtak és lehúzták. A vörösingesek most megzavarodtak. Ők azt hitték, hogy a futó sereg a farakások közé menekült s hogy az erődök arra valók, hogy ne eresszék be az ellenséget a farakások közé. És íme, egyszerre hátba támadták őket azok, akik az imént még előlük futottak… Komoly haditudósítók, akik igazi háborúkban vettek részt, azt mondják, hogy a háború legnagyobb veszedelme a zavar. A hadvezérek az ágyúk százaitól sem félnek úgy, mint egy parányi kis zavartól, mely pillanatok alatt általános kavarodássá szokott növekedni. És ha az igazi, ágyús, puskás hadsereget meggyöngíti a zavar, ugyan hogy vágta volna ki magát ebből a bajból néhány vörös tornaingbe öltözött kis gyalogos katona? Nem értették a dolgot. Az első pillanatban még azt se tudták, hogy ezek ugyanazok, akik az imént eltűntek előlük. Azt hitték, ez új hadsereg. Csak mikor ráismertek egyesekre, látták, hogy megint azokkal kerültek össze. – Honnan a föld alól kerültek ezek elő? – kiáltott Pásztor, miközben két erős kar belekapaszkodott a lábába és lehúzta az erődről. -184- Most Boka is harcolt. Kinézett magának egy vörösingest és birkózni kezdett vele. Birkózás közben lassan és ügyesen a kunyhó felé szorította. A vörösinges e pillanatban látta, hogy nem boldogul Bokával. Kapta magát tehát és gáncsot vetett neki. Az erődökről, ahonnan figyelemmel kísérték ezt a párharcot, felhangzott a tiltakozás: – Gyalázat! – Gáncsot vetett! Boka a gáncs következtében elesett. De ugyanabban a pillanatban már talpon is volt. Rákiáltott a vörösre: – Gáncsot vetettél! Ez törvényt bont! Intett Kolnaynak s egy szempillantás alatt a kunyhóba vitték a kapálózó vörösingest. Boka rázárta az ajtót. Lihegve mondta: – Ostoba volt. Ha rendesen birkózott volna, nem birtam volna vele. Így azonban jogunk volt kettőnknek ellene menni… És újból a csatasorba rohant, ahol már párokra oszolva birkóztak a legények. Ami kevés homok még az első két erődben volt, azt arra használták a tüzérek, hogy a birkózó ellenségre szórják. A Pál-utcai telekre néző erődök hallgattak, vártak. Kolnay épp birkózáshoz akart kezdeni, mikor Boka rárivallt: – Ne birkózzál! Eridj, vidd a parancsot, hogy az első és második erőd legénysége menjen át a négyes és ötös erődbe! -185- «Csónakos ölbe kapta és vitte…» «Csónakos ölbe kapta és vitte…» Kolnay keresztül vágta magát a birkózók során és vitte az üzenetet. Az első két erődről csakhamar eltűnt a zászló, mert ezt is magukkal vitték a fiúk az új harcvonalba. És egyik diadalkiáltás a másik után hangzott fel. De a legnagyobb akkor hangzott, amikor Pásztort, magát a rettenetes, legyőzhetetlen Pásztort Csónakos ölbe kapta és úgy vitte a kunyhó felé. Egy pillanat és Pásztor már tehetetlen dühvel dörömbölt a kunyhón, csakhogy – belülről… -186- Óriási lárma tört ki erre. A vörösingesek csapatja érezte, hogy veszve van. A fejüket végleg elvesztették, amikor a vezérük eltűnt közülük. Most már csak abban bizakodtak, hogy az Áts Feri hadosztálya fogja helyreütni a csorbát. És egyik vörösingest a másik után hurcolták be a kunyhóba, egyre fölharsanó, meg-megújuló diadalordítás közepette, ami elhangzott a Pál-utcai küszöbön mozdulatlanúl álló sereghez is. Áts Feri, aki fel-alá sétált az arcvonal előtt, büszke mosollyal mondta: – Halljátok? Mindjárt megkapjuk a jelt. Az volt ugyanis a vörösingesek közt a megállapodás, hogy mikor a Pásztor-hadosztály végez a Mária-utcában, megfuvatják a trombitát s akkor egyszerre támad Pásztor és Áts Feri. De már akkor a kis Vendauer, aki a Pásztorék trombitása volt, benn dörömbölt a többivel együtt a kunyhóban és a trombitája homokkal teletömve nyugodott szép csöndesen a harmadik erődben, a hadizsákmányok között… Míg ezek itt történtek a gépház és a kunyhó körül, Áts Feri nyugodtan biztatta embereit: – Csak legyetek türelemmel. Amint meghalljuk a trombitajelt, előre! De a várva-várt trombitajel csak nem jött. Az ordítozás, kiabálás egyre gyöngébb lett, sőt határozottan úgy hallatszott, mintha valami zárt helyről jönne… És mikor a két piros-zöld sapkás zászlóalj az utolsó vörösingest is betuszkolta a kunyhóba s mikor erre kitört a leghatalmasabb diadalordítás, amit a grund -187- még valaha életében hallott, az Áts Feri hadosztályában ideges mozgolódás volt észrevehető. A fiatalabbik Pásztor kilépett a sorból: – Azt hiszem, – mondta – valami baj történt. – Ugyan miért? – Mert ez nem az ő hangjuk, ez csupa idegen hang. Áts Feri fülelt. Valóban, ő is úgy hallotta, hogy ez idegen torok muzsikája. De azért nyugodságot színlelt. – Nem történt azokkal baj, – mondta – ők csöndben harcolnak. A Pál-utcaiak kiabálnak, mert bajban vannak. E pillanatban, mintha csak azért történt volna, hogy Áts Ferit megcáfolja, tisztán hallható «éljen» harsant fel a Mária-utca felől. – Ej, ha! – mondta Áts Feri – ez éljenzés volt. A kisebbik Pásztor izgatottan szólt: – Aki bajban van, nem szokott éljenezni! Talán mégse kellett volna oly biztosra venni, hogy a bátyám serege győzni fog… És Áts Feri, aki okos fiú volt, most már érezte, hogy nem sikerült a számítása. Sőt már azt is érezte, hogy ezzel az egész serege elvesztette a csatát, mert most ő neki magának kell a Pál-utcaiak egész seregével fölvenni a harcot. Az utolsó reménye, a várva-várt trombitajel pedig nem harsant fel… Hanem felharsant ehelyett egy másik trombitajel. Egy ismeretlen trombita hangja, mely a Boka seregének -188- szólt. Ez azt jelentette, hogy a Pásztor serege utolsó szál emberéig el van fogva, be van zárva és hogy most kezdődik meg a támadás a telek felől. S valóban, a trombitajelre ketté oszlott a Mária-utcai hadsereg s egyik része a kunyhó mellett, a másik része pedig a 6-os erőd mellett bukkant fel, kissé megtépett ruhában, de csillogó szemmel, diadalmas jókedvben, egy győzelmes csata tüzében megedzve. Most már teljes bizonyossággal tudta Áts Feri, hogy Pásztor serege meg van verve. Egy-két pillanatig farkasszemet nézett az újon érkezett két zászlóaljjal s hirtelen a fiatalabbik Pásztorhoz fordúlt. Izgatottan mondta: – De hát ha megverték őket, hol vannak? Ha kiszorították őket az utcára, miért nem sietnek hozzánk? Kinéztek a Pál-utcára, sőt Szebenics elrohant a Mária-utcáig. Sehol senki. Egy téglás-szekér cammogott végig a Mária-utcán s néhány járókelő ment csöndesen a dolga után. – Sehol senki! – jelentette kétségbeesve Szebenics. – De hát mi lett velük? És csak most jutott eszébe a kunyhó. – Ezeket bezárták! – kiáltott magánkívül a haragtól. – Ezeket megverték és bezárták a kunyhójukba! Most pedig – az iménti cáfolat helyett – megerősítést kapott a kijelentése. Tompa dübörgés hallatszott a kunyhó felől. A bezártak öklükkel verték a deszkát. De hiába. A kis kunyhó ezúttal a Pál-utcai fiúk pártján volt. Nem engedte kidönteni sem az ajtaját, sem az oldalát. Keményen állta az ökölcsapásokat. És a foglyok -189- pokoli hangversenyt rendeztek benne. Lármájukkal magukra akarták vonni az Áts Feri seregének figyelmét. Vendauer, szegény, akitől elvették a trombitát, tölcsért csinált a két tenyeréből és abba trombitált torkaszakadtából. Áts Feri a seregéhez fordúlt. – Fiúk, – kiáltotta – Pásztor elvesztette a csatát! Rajtunk áll, hogy megmentsük a vörösingesek becsületét! Előre! És úgy, ahogy állottak, egyetlen széles sorban, bevonultak a telekre és futólépésben támadtak. De Boka most már megint a kunyhó tetején állott Kolnayval s a lába alatt dörömbölő, lármázó, visító pokolmuzsikát túlharsogva kiáltott: – Fújd meg a trombitát! Roham! Erődök, tűz! És a sáncárkok felé rohanó vörösingesek egyszerre meghőköltek. Sorjában négy erőd kezdte őket bombázni. Egy pillanatra elborította őket a homokfelhő, nem láttak. – Tartalék, előre! – kiáltott Boka. A tartalék előrohant, bele a porfergetegbe, neki a támadó sornak. A sáncárokban még mindig tétlenűl guggolt a gyalogság és várta, mikor kerül rá a sor. És az erődökből bomba bomba után vágódott a csatasorba s nem egy közülök Pál-utcai fiú hátán puffant szét. – Sebaj! – kiáltották. – Előre! Nagy porfelhő kerekedett. Mikor egy-egy erődből elfogyott a bomba, marékkal dobták a száraz homokot. A telek közepén pedig, a sáncároktól alig húsz lépésnyire toporzékolt, kavargott az egymásba keveredett két -190- sereg s a porfergetegből csak itt-ott villant ki egy vörös ing vagy egy piros-zöld sapka. De ez a sereg már fáradt volt, míg Áts Feriék pihent erővel vették fel a küzdelmet. És egy-egy pillanatra úgy látszott, mintha a küzdők közelebb jönnének a sáncárokhoz, ami azt jelentette, hogy nem bírják feltartóztatni az ő emberei a vöröseket. És minél közelebb értek az erődökhöz, annál biztosabban találtak a bombák. Barabás megint a vezérre vetette magát. Most Áts Ferit bombázta. – Nem baj! – kiáltott. – Edd meg! Hiszen csak homok! Úgy állt fenn a vár fokán, mint valami gyorskezű kis ördög, vigyorogva, nagyokat kurjantva, miközben villámgyorsan hajolt le újabb bombákért. Áts Feri tartalékja hiába hozott magával kis zsákokban homokot. Ennek most nem vehették hasznát, mert minden emberre szükségük volt a csatasorban. Hát eldobták a zsákokat. És közben lelkesítően, izgatóan, egyre hangzott mind a két trombita: a Kolnayé a kunyhó tetejéről, meg a fiatal Pásztoré a kavargó tömegből. Most már csak tíz lépésnyire voltak a sáncároktól. – No, Kolnay, – kiáltott Boka, – most mutasd meg, mit tudsz! Eredj le a sáncba ne törődj a bombákkal és ott lenn fújd meg a riadót. Kezdjen tüzelni a sáncárok és amikor a homokja elfogyott, rohanjon ki! – Hahó! Hó! – kiáltott Kolnay és leugrott a kunyhó tetejéről. Most már nem csúszott hason, hanem fölemelt fővel szaladt a sáncárok felé. Boka kiabált utána -191- de hangját elnyomta a lába alatt forrongó pokol dörömbölése, meg az Áts Feriék folytonos trombitálása, a kiáltozás. Csak nézett utána, nézte, hogy eltudja-e vinni a hírt a sáncba, még mielőtt a vörösingesek meglátják az árokban rejtőzőket. Egy erőteljes alak vált ki a küzdők közül és Kolnay felé ugrott. Megkapta a kezét és birkózni kezdett vele. Vége volt. Kolnay nem teljesíthette a parancsot. – Magam megyek! – kiáltott kétségbeesve Boka, ő is leugrott a kunyhó tetejéről és a sáncárok felé szaladt. – Megállj! – ordított feléje Áts Feri. Fel kellett volna venni az ellenséges vezérrel a harcot, de ezzel talán kockára tett volna mindent. Tehát rohant tovább az árok felé. Áts Feri utána. – Gyáva vagy! – kiáltott rá. – Elszaladsz előlem! De ne félj, utólérlek! És utól is érte, épp abban a pillanatban, mikor Boka a sáncba ugrott. Csak annyi ideje volt, hogy elkiálthassa magát: – Tűz! És a szembe jövő Áts Feri a következő pillanatban egyszerre vagy tíz friss bombát kapott a vörös ingére, a vörös sapkájára és a vörös arcára. – Ördögök vagytok! – kiáltott. – Most meg a föld alól lövöldöztök? De akkor már kifejlődött az egész vonalon a tüzérségi támadás. Az erődök felülről bombáztak, a sánc alulról. Viharzott a homok és a lármába most friss hangok -192- vegyültek. Megszólalt a sánc is, mely eddig hallgatni volt kénytelen. Boka elérkezettnek látta a pillanatot a végső támadásra. Ő maga állt a sor szélére, melytől alig két lépésnyire birkózott Kolnay egy vörösingessel. Kiállott a sánc szélére, előkapta és magasra emelte a piros-zöld zászlót és kiadta az utolsó parancsot: – Teljes roham! Előre! És valóban, a föld alól bújt ki egy új sereg. Rohamlépésben támadtak s gondosan vigyáztak arra, hogy páros birkózásba ne bocsátkozzanak. Zárt sorban mentek a vörösök felé s szorították őket, el a sánctól. Barabás lekiáltott az erődről: – Nincs homok! – Gyertek le! Roham! – felelt futtában s erre kezek, lábak jelentek meg az erődök falain és lemászott a tüzérség. Ez volt a második zárt csatasor, mely lépésben ment az első mögött. De most már elkeseredett volt a harc. A vörösingesek, vesztüket érezve, nem nagyon tartották be a szabályokat. Nekik a szabályok csak addig kellettek, amíg azt hitték, hogy szabályszerű harccal is győzni fognak. Most azonban sutba dobtak minden formaságot. Ez veszedelmes volt. Még így is jobban birták, dacára annak, hogy félannyian voltak, mint a Pál-utcaiak. – A kunyhóhoz! – üvöltött Áts Feri. – Szabadítsuk ki őket! És az egész gomolyag, mintha megfordúlt volna, a kunyhó felé kezdett nyomulni. Erre a Pál-utcaiak nem -193- voltak elkészülve. Kisiklott előlük a vörösinges had. Mint amikor kalapál valaki s egyszerre csak azt érzi, hogy elgörbült az ütés alatt a szög, úgy görbült el balra a támadó sor. Elől Áts Feri, vadúl rohanva, a diadal reményével a hangjában: «A meglepett vezért a földhöz teremtette.» «A meglepett vezért a földhöz teremtette.» – Utánam! S e pillanatban, mintha a lába elé gurítottak volna valamit, hirtelen megállott. Egy kis gyerek-alak ugrott -194- elibe a kunyhó mellől. Megtorpant a vörösinges vezér és mögötte megállt, egymásnak lökődött a harcoló sereg. Egy kis fiú állott Áts Feri előtt, egy kis fiú, aki egy fejjel volt kisebb, mint ő. Egy vézna, szőke gyerek emelte két kezét a magasba, tiltólag. És gyerekhang kiáltotta: – Megállj! A Pál-utcai sereg, mely már megszeppent a hirtelen fordulat miatt, egyszerre harsogó hangon kiáltott fel: – Nemecsek! És a kis szőke, vékonycsontú, beteg gyerek abban a pillanatban ölre kapta a nagy Áts Ferit és rettenetes erőfeszítéssel, amelyhez csak a láza, a forró, lüktető láza, az önkívülete adta szegény kis testének az erőt, a meglepett vezért annak rendje és módja szerint a földhöz teremtette. Aztán lerogyott rá ő is, ájultan. Ebben a pillanatban minden rend felbomlott a vörösingesek közt. Mintha a fejüket vágták volna le: mikor a vezérük elesett, nekik maguknak is meg volt pecsételve a sorsuk. A pillanatnyi zavart felhasználták a Pál-utcaiak. Összefogóztak, nagy lánccá alakúltak és kifelé szorították a meglepett sereget. Áts Feri feltápászkodott és haragos piros arccal, villogó szemmel nézett szét. Leverte a port a ruhájáról s látta, hogy egyesegyedűl maradt. A serege már valahol a kapu körűl kavargott, összekeveredve a diadalmas Pál-utcaiakkal s ő itt állott egyedűl, megverten. Mellette feküdt a földön Nemecsek. -195- S mikor az utolsó vörösingest is kiszorították a kapun s a kaput bezárták mögötte, mámoros diadal űlt az arcokon. Harsogott az éljen, a győzelmi kiáltás. Boka pedig futva érkezett a gépház felől a tóttal. Vizet hozott. Janó óvatosan fektette a földhányásra. Janó óvatosan fektette a földhányásra. Most aztán mind a földön fekvő kis Nemecsek köré gyűltek s halálos csönd váltotta fel az imént még nagyban zúgó éljenzést. Áts Feri külön állott és komoran nézte a győzteseket. A kunyhóban még mindig dörömböltek a foglyok. De ugyan ki törődött most velük? Janó óvatosan fölemelte Nemecseket a földről és a -196- sánc földhányására fektette. Aztán vízzel kezdték mosogatni a szemét, a homlokát, az arcát. És néhány perc múlva felnyitotta szemét Nemecsek. Bágyadt mosollyal nézett körűl. Mindenki hallgatott. – Mi van? – kérdezte csöndesen. De mindenki annyira el volt fogódva, hogy erre a kérdésre senkinek se jutott eszébe felelni. Értelmetlenűl néztek rá. – Mi van? – ismételte és felült a földhányásra. Most Boka odament hozzá: – Jobban vagy? – Jobban. – Nem fáj semmid? – Nem. Mosolygott. Aztán ezt kérdezte: – Győztünk? De erre már nemcsak hogy nem hallgatott mindenki, hanem mindenki felelt. Egyszerre riadt a kiáltás minden ajkon: – Győztünk! Azzal nem törődött senki, hogy Áts Feri még mindig ott állt egy farakás tövében és komolyan, bús haraggal nézte a Pál-utcaiak családi jelenetét. Boka szólalt meg: – Győztünk és most a végén már majdnem baj történt és hogy nem történt baj, azt neked köszönhetjük. Ha te hirtelen meg nem jelensz köztünk és nem leped meg Áts Ferit, akkor kiszabadítják a kunyhóból a foglyokat és nem tudom, mi történik. -197- A kis szőke mintha megharagudott volna ezért. – Nem igaz, – mondta, – ezt ti most azért mondjátok nekem, hogy örüljek, azért mondjátok, mert beteg vagyok. És végig simította kis homlokát. Most, hogy visszatért arcába a vér, ismét piros volt, látszott rajta, hogy égeti, emészti a láz. – Most – mondta Boka – azonnal haza fogunk téged vinni. Elég ostobaság volt, hogy ide jöttél. Nem is tudom, hogyan eresztettek ide a szüleid. – Nem eresztettek. Magam jöttem. – Hogy-hogy? – Az apám elment hazulról, ruhát vitt valahova, próbálni. Az anyám pedig átment a szomszédba, melegre tenni a köménymagos levesemet, nem zárta be az ajtót és azt mondta, hogy ha kell valami, csak kiáltsak. És én akkor egyedűl maradtam. És felültem az ágyban és hallgatóztam. És nem hallottam semmit, de azért mégis úgy éreztem, mintha hallanék valamit. Zúgott valami a fülembe, lovak jöttek, trombita is volt, kiabálás. Hallottam a Csele hangját, mintha azt kiáltotta volna: «Gyere, Nemecsek, mert bajban vagyunk!» – Aztán hallottam, mikor te kiáltottál: «Ne gyere, Nemecsek, te nekünk nem köllesz, mert te beteg vagy, úgy-e, tudtál jönni, mikor golyóztunk meg mulattunk, bezzeg most nem gyössz, mikor harcolunk és elvesztjük a csatát!» Ezt mondtad, Boka. Én úgy hallottam, hogy ezt mondtad. No és akkor hamar kiugrottam az ágyból. És elestem, mikor kiugortam, mert már olyan régen -198- fekszem, hogy egészen el voltam gyöngülve. De föltápászkodtam a földről és kiszedtem a ruhámat a szekrényből… és a cipőmet is és hamar felöltöztem. És már fel voltam öltözve, mikor az anyám bejött. Mikor hallottam a lépését, hogy jön, hamar beugrottam az ágyba, ruhástól és magamra húztam a paplant, egészen a szájamig, hogy ne lássa rajtam a ruhát. Akkor azt mondta az anyám: «Csak bejöttem megkérdezni, hogy nincs-e szükséged valamire.» – És én azt mondtam: «Nincs» és ő megint kiment és akkor én elszöktem hazúlról. De én nem vagyok egy hős, mert én nem tudtam, hogy az olyan fontos, mert én csak bejöttem ide harcolni a többiekkel, hanem mikor megláttam az Áts Ferit, akkor arra gondoltam, hogy én azért nem harcolhattam veletek, mert ez engem a hideg vízben megfürösztött és akkor nagyon el voltam keseredve és gondoltam: «Na, Ernő, most vagy soha» – és behúnytam a szememet és… és… neki ugrottam… Oly hévvel beszélte ezt el a kis szőke, hogy egészen belefáradt. Köhögni kezdett. – Ne beszélj tovább, – mondta Boka, – majd elmondod máskor. Most haza fogunk téged vinni. Most Janó segítségével egyenkint kibocsátották a kunyhóból a foglyokat. Amelyiknél még volt fegyver, attól elvették. És rendre, szomorúan ballagott ki valamennyi a Mária-utca felől. És a kis fekete vaskémény most mintha gúnyosan pöfögött, köpködött volna. És utánuk sivított a gőzfűrész, mintha ő is barátja lett volna a Pál-utcai győztes seregnek. -199- Áts Feri maradt utoljára. Még mindig egy farakás tövében állott és a földet nézte. Kolnay meg Csele odalépett hozzá és el akarta tőle venni a fegyverét. De Boka rájuk szólt: – Ne bántsátok a vezért. Azzal odaállt Áts Feri elé: – Tábornok úr, – mondta neki, – maga hősiesen harcolt! A vörösinges szomorúan nézett rá, mintha azt mondta volna neki: «Mit érek én most már a te dicséreteddel?» Boka pedig hátra fordúlt és vezényelt: – Tisztelegj! S erre a Pál-utcai seregben elnémúlt a csevegés. Valamennyien sapkájukhoz emelték a kezüket. Előttük állott mereven Boka, ő is a sapkájához emelt kézzel. És a szegény kis Nemecsekben is fölébredt most a közlegény. Nagynehezen feltápászkodott a földhányásról s támolyogva, úgy, ahogy tudott, ő is vigyázzba vágta magát és szalutált. Tisztelgett szegény annak, aki oka volt az ő nagy betegségének. És Áts Feri, miután viszonozta a tisztelgést, elment. A fegyverét magával vitte. Ő volt az egyetlen, aki magával vihette. A többi fegyver: a híres ezüstvégű lándzsa, a sok ezüstös indián csatabárd ott hevert halomban a kunyhó bejárata előtt. A harmadik számú erődre pedig ki volt tűzve a visszahódított zászló. Geréb vette vissza Szebenicstől a legerősebb harc hevében. – Geréb itt van? – kérdezte nagyra nyílt, csodálkozó szemmel Nemecsek. -200- – Igen, – állt elő Geréb. A kis szőke kérdőleg nézett Bokára. Boka pedig felelt: – Itt van és jóvátette a hibáját. És ezennel visszaadom neki a főhadnagyi rangját. Geréb elpirúlt. – Köszönöm, – mondta. Aztán csöndesen hozzátette: – De… – Mi az a «de»? Geréb zavartan szólt: – Tudom, hogy ehhez nincs jogom, mert ez a tábornoktól függ, de… én úgy gondolom… én úgy tudom, hogy Nemecsek még mindig közlegény. Nagy csönd lett. Gerébnek ebben igaza volt. A nagy izgalomban mindenki megfeledkezett arról, hogy az, akinek immár harmadszor köszönhettek mindent, még mindig közlegény. – Igazad van, Geréb, – szólt Boka. – És mindjárt teszünk is róla. Ezennel kinevezem… De Nemecsek közbevágott: – Én nem akarom, hogy kinevezz… én nem azért tettem… én nem azért jöttem ide… Boka szigorúnak akart látszani. Rákiáltott: – Nem az a fő, hogy miért jöttél ide, hanem az a fő, hogy mikor már itt voltál, mit csináltál. Ezennel kinevezem Nemecsek Ernőt kapitánnyá. – Éljen! Ezt mindenki egyszerre kiáltotta. És mindenki szalutált -201- az új kapitánynak, még a hadnagyok és főhadnagyok is, sőt legelől állott maga a tábornok és olyan katonásan kapta a kezét a sapkájához, mintha ő lett volna a közlegény és a kis szőke a tábornok. Észrevették, egy szegényes ruhába öltözött kis asszony sietett végig a hátuk mögött a grundon és most egyszeribe elibük került. – Jesszus! – kiáltotta. – Hát itt vagy? Mindjárt tudtam, hogy ide jöttél! A Nemecsek édesanyja volt. Sírt szegény, mert már mindenütt kereste a kis beteg fiát s ide csak azért jött, hogy kérdezősködjék a fiúknál utána. A fiúk körülvették és csitították. A szegény asszony pedig fölpakolta, a maga kendőjét a nyakába kerítette és vitte hazafelé. – Kísérjük el! – kiáltott Weisz, aki eddig egy szót se szólt. És ez az ötlet mindenkinek megtetszett. – Kísérjük el! – kiáltotta mindenki és már szedelőztek is fel. A zsákmányfegyvereket hamar bedobálták a kunyhóba és az egész raj a szegény asszony után zúdult, aki magához szorította a fiát, hogy a saját teste melegéből is adjon neki valamit és sietve vitte hazafelé. A Pál-utcán kettős rendekbe sorakoztak, úgy mentek utána. Már rájuk borúlt az alkonyat. Gyújtogatták a lámpákat és boltokból erős világosság áradt ki a gyalogjáróra. Az emberek, akik az utcán sietve mentek a dolguk után, meg-megálltak egy pillanatra, -202- mikor ez a különös menet mellettük elhaladt. Elől egy sovány, szőke kis asszony, aki kisírt szemmel, sietve ment, magához szorítva egy kis gyereket, akinek csak az orra látszott ki egy nagy kendőből – s mögöttük egy sereg katonásan lépő, párosával sorakozott fiú, valamennyi egyforma piros-zöld sapkával a fején. Voltak olyanok is, akik mosolyogtak. Egy-egy csirkefogó hangosan nevetett rajtuk. De ők erre most nem adtak semmit. Még maga Csónakos is, aki máskor az ilyen nevetést rögtön és a lehető legalaposabban szokta megtorolni, most nyugodtan ment a többi között, nem is törődve a vidám mesterlegényekkel. Ez olyan komoly és szent dolog volt az ő szemükben, hogy ezt nem zavarhatta meg a világ legvidámabb csirkefogója sem. A Nemecsek anyjának pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a hadsereggel törődjék. A Rákos-utcai kis ház kapujánál azonban kénytelen volt megállani, mielőtt belépett volna rajta, mert a kis fia megbicsakolta magát és nem volt az a földi hatalom, amely be tudta volna húzni a kapu alá. Kibontakozott az anyja karjából és oda állt a fiúk elé. – Szerbusztok, – mondta. Sorra kezet fogtak vele a fiúk. A keze forró volt. Aztán eltűnt anyjával a sötét kapualjában. Egy ajtó csapódott az udvarban, egy kis ablakban világosság gyúlt ki. És csönd lett. A fiúk azon vették észre magukat, hogy egyikük se mozdúlt a ház elől. Nem szóltak egymáshoz, csak néztek, -203- bámultak be az udvarra, arra a kis világos ablakra, amely mögött a kis hőst most visszafektették az ágyába. Végre aztán sóhajtott egy nagyon szomorút valamelyik. Csele azt mondta: – Mi lesz? És erre ketten-hárman elindúltak a sötét kis utcán az Üllői-út felé. Most már mind fáradtak voltak, kimerítette őket a harc. Hűvös szél járta az utcát, erős tavaszi szél, amely az olvadó havak hideg lehelletét hozza a hegyekről. Majd másik csoport indúlt meg, le a Ferencváros felé. Végre nem maradt a kapu előtt más, csak Boka meg Csónakos. Csónakos feszengett, várta, hogy Boka menjen. De mivel Boka meg se mozdúlt, szerényen megszólalt: – Jössz? Boka csöndesen mondta: – Nem. – Maradsz? – Igen. – Hát… akkor szerbusz. És elment szép lassan, csoszogva, ő is. Boka utána nézett és látta, hogy vissza-visszafordúl. Majd a sarkon eltünt. És a kis Rákos-utca, mely szerényen húzódik meg a lármás, lóvasutas Üllői-út mellett, most sötétben, csöndben nyugodott. Csak a szél zúgott rajta végig s erősen zörgette a gázlámpák üvegtábláit. Egy-egy hevesebb szélrohamra egymásután végig csörgött valamennyi, mintha valami titkos csörömpölő jelet adtak volna -204- egymásnak a reszkető, libegő-lobogó gázlángok. Ember e pillanatban nem volt más az egész kis utcában, mint Boka János, a tábornok. És mikor Boka János, a tábornok szétnézett az utcán és látta, hogy egyedűl van, akkor úgy összeszorult a szíve, hogy Boka János, a tábornok neki dőlt a kapu félfájának és keservesen, szívből, amúgy istenigazában sírvafakadt. Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük se mert kimondani. Ő is látta, mint pusztúl az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi lesz ennek a vége s tudta, hogy már nem sokára lesz vége. Nem bánta ő most, hogy győztes hadvezér, nem bánta, hogy ezúttal először nem volt férfias, komoly, nem bánta, hogy kitört belőle a gyerek, csak sírt és egyre ezt mondogatta: – Kis barátom… édes jó barátom… édes jó kis kapitányom… Arra jött egy ember és rászólt: – Mit sírsz, kis fiú? De ennek nem felelt. Az ember vállat vont és ott hagyta. Aztán egy szegény asszony jött, nagy kosárral, az is megállt, de az nem szólt. Nézte egy kicsit, aztán ő is elment. Majd egy alacsony termetű emberke jött s befordúlt a ház kapuján. Onnan nézett rá vissza. Megismerte: – Te vagy az, Boka János? Boka ránézett: – Én vagyok, Nemecsek úr. A szabócska volt, hozta a ruhát a karján. Budán volt, ahova próbálni vitte a fércelt ruhát. De ez az ember -205- már értette Bokát. Ez se azt nem kérdezte tőle: «Mit sírsz, kis fiú?» – se meg nem bámúlta, hanem odament melléje, megölelte okos kis fejét és versenyt kezdett vele sírni. Úgy, hogy fölébresztette Bokában a tábornokot. – Ne sírjon, Nemecsek úr, – mondta a szabónak. A szabó megtörűlte a szemét a kezefejével és intett egyet a levegőbe. Mintha azt mondta volna: «Úgyis mindegy már minden, legalább egy kicsit kipityeregtem magamat.» – Isten megáldjon, kis fiam, – mondta a tábornoknak. – Eridj szépen haza. És bement az udvarba. Most aztán Boka is megtörűlte a szemét és nagyot sóhajtott. Körűlnézett az utcán és hazafelé akart indúlni. De mintha valami nem eresztette volna. Tudta, hogy nem használ vele semmit, de úgy érezte, mintha szent, komoly kötelessége volna most itt maradni és díszőrséget állani a haldokló katonája háza előtt. Néhány lépést sétált a kapu előtt. Aztán átment a túlsó oldalra és onnan nézte a kis házat. Most lépések kopogtak az elhagyott kis utca csöndjében. «Valami munkás megy hazafelé», – gondolta és lehorgasztott fővel sétált a túlsó oldalon. Tele volt mindenféle furcsa gondolattal, ami eddig még soha nem jutott az eszébe. Az élet meg a halál járt az eszében. És sehogy se tudott eligazodni ebben a nagy kérdésben. A lépések egyre közelebbről hangzottak, de most úgy hallatszott, mintha az, aki jön, meglassította volna a -206- járását. Óvatosan ment egy fekete árny a házak tövében s a Nemecsekék előtt megállott. Benézett a kapun. Be is ment egy pillanatra a kapu alá, aztán megint kijött. Megállt. Várt. Aztán fel-alá kezdett járni a ház előtt s mikor először ért az egyik gázlámpa alá, a szél félrefújta a kabátja szárnyát. Boka oda nézett. A kabát alól vörösing villant elő. Áts Feri volt. És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először álltak egymással szemtől-szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a lelkiismerete. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak nézték egymást. Aztán Áts Feri megindúlt és tovább járt fel-alá a ház előtt. Soká, nagyon soká járt. Addig, amíg a házmester elő nem került a sötét udvarból, hogy bezárja a kaput. Akkor odament hozzá Áts Feri, megemelte a kalapját és csöndesen kérdezett tőle valamit. Elhallatszott Bokáig, amit a házmester felelt. Azt mondta: – Rosszul. És becsapta a nagy, nehéz kaput. Ez a dörrenés felzavarta az utca csendjét, de aztán elhalt, mint hegyek közt a mennydörgés. Áts Feri elindúlt, lassan. Jobbra ment. És Bokának is haza kellett már mennie. Süvöltött a hideg szél és az egyik hadvezér jobbra ment, a másik balra. Még ekkor sem szóltak egymáshoz egy szót sem. És most végleg elaludt a friss tavaszi éjszakában a kis utca, melyben most már egyedül sétált, uraskodott -207- a szél, megrázva a lámpák üvegjét, megtépázva a sárga gázlángok fényes üstökét, megríkatva egy-két rozsdás szélkakast. Befújt minden hasadékon, befújt még abba a kis szobába is, ahol az asztalnál egy szegény kis szabó űlt, újságpapirosba göngyölt szalonna mellett, csöndesen vacsorázgatva s ahol egy kis ágyban egy kis kapitány lihegett, forró arccal, égő szemmel. Megzörgette az ablakot, meglebbentette a petróleumlámpa lángját. A csöpp asszony betakarta a gyerekét: – Fúj a szél, kis fiam. A kapitány pedig szomorú mosolygással, alig hallhatóan, szinte súgva mondta: – A grund felől fúj. Az édes grund felől fúj… -208- IX. Néhány oldal a Gitt-Egylet nagy könyvéből: BEJEGYZÉS. «A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk és bejegyezzük őket ezennel az egyleti nagy könyvbe. 1. §. A nagy könyv 17-ik oldalán van egy beírás, mely így hangzik: nemecsek ernő, kis betűvel. Ezen beírás ezennel érvénytelen. Mert ezen beírás tévedésen alapúlt és ezennel a közgyűlés kijelenti, hogy a nevezett tagot ok nélkül sértette az egylet és ő ezt tisztességesen tűrte, a háborúban mint valóságos hős vett részt, mely történelmi tény. Az egylet ezért kijelenti, hogy a multkori beírás az egylet hibája és hogy ezennel a jegyző ideírja a tag nevét végig csupa nagy betűvel. 2. §. Ezennel beírom végig csupa nagy betűvel: NEMECSEK ERNŐ Leszik, jegyző, s. k. -209- 3. §. A Gitt-Egylet közgyűlése egyhangúlag köszönetet szavaz Boka János Tábornokunknak azért, mert a tegnapi harcot úgy vezette, mint egy hadvezér a történelemkönyvben és tiszteletünk jeléül elhatároztuk, hogy a Gitt-Egylet minden egyes tagja köteles otthon a történelemkönyvében a 168-ik lapon fölülről a 4-ik sorban «Hunyadi János» cím mellé tintával odaírni: «és Boka János». Ezt azért határoztuk el, mert megérdemli tőlünk a hadvezér, mert ha ő nem csinálta volna olyan jól, akkor a vörösingesek megvertek volna minket. És mindenki köteles a «Mohácsi vész» című fejezetben Tomori érsek neve fölé, mert őtet is megverték, ceruzával odaírni: «és Áts Ferenc.» 4. §. Miután Boka János Tábornok tiltakozásunk dacára és erőszakkal lefoglalta az egyleti vagyont (24 kr.), mert hadi célokra mindenkinek oda kellett adni amije volt és pedig ebből csak egy trombitát vettek 1 forint 40-ért, pedig a Rőser-bazárban lehet kapni 60-ért és 50-ért, mégis muszájt nekik a drágábbat venni, mert erősebb hangja van és pedig elfoglaltuk a vörösingesektől az ő harci trombitájukat és most már van két trombita, pedig már egy se kell és ha éppen kell, hát elég egy is, hát elhatároztuk, hogy az egylet kérje vissza az egyleti vagyont (24 kr.) és inkább a Tábornok adja el valahol a trombitát, de nekünk a pénzünk kell (24 kr.), amit ő meg is ígért. -210- 5. §. Az egyleti elnök, Kolnay Pál ezennel megrovást kap a tagoktól, mert az egyleti gittet ki hagyta száradni. Miután a vitát jegyzőkönyvbe kell foglalni, a vitát ezennel jegyzőkönyvbe foglalom: Elnök: Én a gittet azért nem rágtam, mert a háborúval voltam elfoglalva. Barabás tag: Ja, ez nem kifogás. Elnök: Barabás mindig heccel és én rendreutasítom, én szívesen megrágom a gittet, mert tudom, mi a tisztesség és azért vagyok elnök, hogy rágjam az alapszabályok szerint, de heccelni nem hagyom magamat. Barabás tag: Én nem heccelek senkit. Elnök: De heccelsz. Barabás tag: De nem. Elnök: De igen. Barabás tag: De nem. Elnök: Jó, legyen tied az utolsó. Richter tag: Tisztelt egylet! Én azt indítványozom, hogy az elnök ellen írjunk be a nagy könyvbe egy megrovást, mert elmulasztotta a kötelességét. A tagok: Úgy van! Úgy van! Elnök: Én csak arra hivatkozom, hogy most az egyszer bocsásson még meg nekem az egylet, legalább azért, mert tegnap olyan jól harcoltam, mint egy vad oroszlán és én voltam a hadsegéd és én a legnagyobb veszélyben kirohantam a sáncra és lenyomott a földre az ellenség és szenvedtem a birodalomért, hát most -211- mért szenvedjek még külön is, mert nem rágtam meg a gittet. Barabás tag: Az más. Elnök: Az nem más. Barabás tag: De más. Elnök: De nem. Barabás tag: De igen. Elnök: Jó, legyen tied az utolsó. Richter tag: Kérem indítványom elfogadását. Egylet: Elfogadjuk, elfogadjuk. A baloldalon: De nem fogadjuk el. Elnök: Szavazzunk. Barabás tag: Kérek névszerinti szavazást. Elnök: Névszerinti szavazás. Szavazás megejtetik. Elnök: Három szótöbbséggel kimondta az egylet, hogy Kolnay Pál elnök megrovásban részesül. Ez disznóság. Barabás tag: Az elnöknek nincs joga gorombáskodni a szótöbbséggel. Elnök: De van. Barabás tag: De nincs. Elnök: De van. Barabás tag: De nincs. Elnök: Jó, legyen tied az utolsó! A napirendnek nem lévén több pontja, elnök az ülést bezárja. Aláírva: Leszik, jegyző s. k. Kolnay, elnök s. k. még most is fenntartom, hogy disznóság. -212- X. A Rákos-utcai kis sárga házban nagy volt a csönd. Még a lakók is, akik rendszerint hangos pletykára szoktak gyűlni az udvarra, most lábujjhegyen mentek el a Nemecsek szabó ajtaja előtt. A cselédek hátra vitték porolni a ruhát, meg a szőnyeget az udvar legvégébe és ott is csak kíméletesen bántak velük, csakhogy a beteg meg ne hallja a lármát. Ha a szőnyegek álmélkodni tudtak volna, most el is álmélkodtak volna azon, hogy a dühös püfölés helyett ma szelíd kis ütésekben van részük… És be-benéztek a lakók az üvegajtón: – Hogy van a kis fiú? Mindenik ezt a választ kapta: – Rosszul, nagyon rosszul. A jó asszonyok hoztak egyet-mást: – Asszonyság, fogadja el ezt a kis jó bort… Vagy: – Ha meg nem sértem, itt van egy kis cukorféle… A kis szőke asszony, aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, -213- de hasznukat bizony nem nagyon vette. Meg is mondta egyiknek-másiknak: – Nem eszik szegényke, már két napja alig hogy belé tudjuk önteni azt a pár kanál tejecskét. Három órakor hazajött a szabó. Az üzletben volt, ahonnan munkát hozott haza. Vigyázva, csöndesen nyitott be a konyhába és nem is kérdezett semmit a feleségétől. Csak ránézett. És a felesége meg őreá nézett. És már mind a ketten értették is egymást. Csöndesen állottak egymással szemben, a szabó le se tette a kabátokat, amelyeket a karján hozott. Aztán lábujjhegyen bementek mind a ketten a szobába, ahol a kis fiú feküdt az ágyon. Bizony nagyon megváltozott a Pál-utca egykor vidám közlegénye, most szomorú kapitánya. Lesoványodott, a haja megnőtt, az arca beesett. Nem volt halavány és talán éppen az volt a dologban szomorú, hogy mindig piros volt a két orcája. Nem egészséges pirosság volt ez. A belső tűznek volt a sugárzása, ami napok óta szüntelenül égette. Megállottak az ágy mellett. Szegény, egyszerű emberek voltak, akik sok bajon, viszontagságon, búbánaton mentek már keresztül, hát nem sopánkodtak. Csak állottak lehorgasztott fővel és a földet nézték. Aztán nagycsöndesen megkérdezte a szabó: – Alszik? Az asszony nem is mert szóval felelni, csak a fejével bólintott igent. Mert most már úgy feküdt az ágyban -214- a kis fiú, hogy még azt se lehetett tudni: alszik-e vagy ébren van. Szerény kopogtatás hallatszott kívülről, az udvari ajtó felől. – Talán a doktor, – súgta az asszony. A férje küldte: – Nyiss ajtót. Az asszony kiment és ajtót nyitott. Boka állott a küszöbön. Az asszonyka arcán szomorú mosoly jelent meg, mikor a fia barátját meglátta. – Bejöhetek? – Be, fiam. Bejött. – Hogy van? – Sehogy. – Rosszúl? Meg se várta a feleletet, bement ő is a szobába. Az asszony utána. És most hárman állottak az ágy mellett és hárman nem szóltak egy szót sem. S ahogy így állottak az ágy mellett, a kis beteg mintha megérezte volna, hogy őt nézik, hogy miatta hallgatnak, csöndesen, lassan kinyitotta a szemét. Előbb az apjára nézett nagyszomorúan, aztán az anyjára. Mikor azonban végül Bokát meglátta, elmosolyodott. Alig hallható, gyönge hangon mondta neki: – Te itt vagy, Boka? Boka közelebb lépett az ágyhoz. – Itt vagyok. – Itt is maradsz? -215- – Itt. – Egészen addig, amíg meghalok? Most erre nem tudott mit felelni Boka. Rámosolygott a barátjára, aztán mintegy tanácsot kérve, hátranézett az asszonyra. De az asszony akkor már háttal fordúlva állott és a köténye csücskét valahova a szeme közelébe emelte. «Egészen addig, amíg meghalok?» «Egészen addig, amíg meghalok?» – Bolondot beszélsz, fiam, – mondta a szabó és köszörülte a torkát. – Khm! Khm! Bolondot beszélsz. De Nemecsek Ernő ezúttal rá se hederített arra, amit az apja mondott. Bokára nézett és intett a fejével az apja felé. – Ezek nem tudják, – mondta. Most már Boka is megszólalt: – Dehogy nem tudják. Jobban tudják, mint te. Megmozdúlt, valahogyan nagynehezen föltápászkodott -216- a vánkosáról és felült az ágyban. Nem tűrte, hogy segítsenek neki. Felemelte az ujját a levegőbe és komolyan mondta: – Ne hidd el nekik, amit mondanak, mert csak heccből mondják. Én tudom, hogy meghalok. – Nem igaz. – Azt mondtad: nem igaz? – Azt. Szigorúan nézett rá: – Hát én hazudok talán? Csitították, hogy ne haragudjék, mert senki sem vádolja hazugsággal. De ő ezuttal szigorú volt és rossz néven vette, hogy nem hisznek neki. Tekintélyes arcot vágott és kijelentette: – Hát szavamat adom neked, hogy meghalok. A házmesterné dugta be a fejét az ajtón: – Asszonyság… az orvos. Bejött az orvos és mindenki tisztelettel üdvözölte az orvost. Nagyon szigorú öreg ember volt a doktor. Egy szót se szólt. Nagy mogorván biccentett egyet a fejével és egyenesen az ágyhoz ment. Megfogta a fiú kezét, aztán a homlokát simította végig. Majd a mellére hajtotta a fejét és hallgatózott. Az asszony nem állta meg hogy meg ne kérdezze: – Kérem… doktor úr… rosszabbul van? Most szólt először az orvos: – Nem. De ezt nagyon furcsán mondta. Úgy mondta, hogy rá se nézett az asszonyra. Aztán vette a kalapját és -217- indúlt. A szabó szolgálatkészen szaladt ajtót nyitni neki: – Kikisérem, doktor úr. Mikor a konyhában voltak, a doktor intett a szemével a szabónak, hogy csukja be a szobaajtót. A szegény szabó sejtette, hogy mit jelent az, mikor a doktor négyszemközt akar vele beszélni. Becsukta az ajtót. Most mintha valami barátságosabb kifejezést öltött volna az orvos arca. «Ez a kis fiú nem éri meg a reggelt.» «Ez a kis fiú nem éri meg a reggelt.» – Nemecsek úr, – mondta neki, – maga férfiember, én magával őszintén fogok beszélni. A szabó lehajtotta a fejét. -218- – Ez a kis fiú már nem éri meg a reggelt. Talán még az estét se. Meg se mozdúlt a szabó. Csak néhány pillanat múlva kezdett némán bólingatni a fejével. – Azért mondom, – folytatta az orvos, – mert maga szegény ember és baj volna, ha a csapás váratlanul érné. Hát… jó lesz, ha… ha gondoskodik… ha gondoskodik arról… amiről ilyenkor gondoskodni szokás… Nézte még egy kicsit, aztán hirtelen a vállára tette kezét. – Isten áldja meg. Egy óra mulva visszajövök. A szabó már nem hallotta ezt. Csak bámulta maga előtt a konyha tisztára súrolt tégláját. Észre se vette, hogy az orvos kiment. Csak egyre az kavargott a fejében, hogy gondoskodni kell. Valami olyanról kell gondoskodni, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Mit értett ez alatt az orvos? Csak nem koporsót? Betámolygott a szobába és leült egy székre. Nem lehet szavát venni, hiába ment hozzá a felesége: – Mit mondott a doktor? Csak bólogatott, bólogatott. Most mintha valami vidámság ömlött volna el a kis fiú arcán. Bokához fordult: – Te, János. Gyere ide. Odament hozzá. – Ülj ide az ágyam szélére. Mersz? – Hogyne mernék! Ugyan miért ne mernék? – Mert esetleg félsz attól, hogy meg találok halni, amikor -219- te éppen itt ülsz az ágyamon. De ettől nem kell félni, mert ha én érzem, hogy meghalok, akkor én előbb szólok. Odaült mellé. – No, mit akarsz? – Te, – mondta a kis fiú, átölelve a nyakát és a füléhez hajolva, mintha valami nagy titkot mondana neki, – mi lett a vörös-ingesekkel? – Megvertük őket. – De aztán? – Aztán hazamentek a fűvészkertbe és gyűlést tartottak. Vártak egészen késő estig, de Áts Feri nem jött. Aztán megunták a várást és elmentek haza. – Hát mért nem jött Áts Feri? – Mert szégyelte magát. És tudta, hogy le fogják csapni a vezérségről, mert elvesztette a csatát. Aztán ma ebéd után megint gyűlést tartottak. Erre már eljött Áts Feri. Tegnap itt láttam éjszaka a házatok előtt. – Itt? – Igen. Megkérdezte a házmestertől, hogy jobban vagy-e. Erre nagyon büszke lett Nemecsek. Nem hitt a füleinek: – Ő maga? – Ő maga. Jól esett neki. Boka folytatta: – Hát mondom, gyűlést tartottak a szigeten és nagy lármát csaptak. Borzasztó veszekedés volt, mert mindenki le akarta csapatni Áts Ferit és csak ketten voltak az ő pártján: a Vendauer meg a Szebenics. És a -220- Pásztorok nagyon ellene voltak, mert az idősebbik Pásztor akart vezér lenni. És az lett a vége, hogy le is csapták a vezérségről és vezérré választották az idősebbik Pásztort. De tudod, mi történt? – Mi? – Az történt, hogy mikor végre lecsöndesedtek és megvolt az új vezér, akkor odament a szigetre a fűvészkerti őr és azt mondta nekik, hogy az igazgató ezt a lármát nem tűri tovább és kidobta őket a kertből. A szigetet meg bezárták. Ajtót tettek a hídra. Ezen szívből nevetett a kapitány. – Na ez jó, – mondta. – És honnan tudod. – Kolnay mesélte. Most, mikor ide jöttem, találkoztam vele. Ment a grundra, mert megint közgyűlése van a gitt-egyletnek. Erre a szóra elfintorította az arcát a kis fiú. Halkan mondta: – Ezeket már nem szeretem. Ezek kis betűvel írták a nevemet. Boka sietett megnyugtatni: – Már kijavították. Nemcsak hogy kijavították, de csupa nagy betűvel írták be a nagy könyvbe a nevedet. Nemecsek tagadólag rázta a fejét: – Ez nem igaz. Ezt te nekem csak azért mondod, mert beteg vagyok és meg akarsz vigasztalni. – Dehogy azért mondom. Azért mondom, mert igaz. Szavamra mondom, hogy igaz. A kis szőke megint fölemelte sovány ujjacskáját a levegőbe: -221- – Most még a szavadat is adod a hazugságra, hogy megvígasztalj. – De… – Ne beszélj! Rákiáltott. Ő, a kapitány, a tábornokra! A szó szoros értelmében rákiáltott, ami a grundon rettenetes bűn lett volna, de itt nem volt az. Boka mosolyogva tűrte. – Jó, – mondta, – ha nem hiszed nekem, majd meglátod mindjárt magad. Külön díszokiratot csináltak a számodra és mindjárt itt lesznek vele. Elhozzák neked. Eljön az egész egylet. De a kis szőke még most se hitte: – Ha majd látom, akkor elhiszem! Boka vállat vont. Azt gondolta magában: «Még jobb is, hogy nem hiszi, legalább annál nagyobb lesz az öröme, ha meglátja őket.» De ezzel a dologgal akaratlanul is felizgatta a beteget. Nagyon bántotta szegényt ez az igazságtalanság, amit a gitt-egylet vele szemben elkövetett. Önmagát ingerelte. – Látod, – mondta, – amit ezek velem elkövettek, az csúnyaság volt! Boka már nem mert szólni, mert félt, hogy még izgatottabbá lesz. Sőt mikor megkérdezte tőle: – Úgy-e, igazam van? Ráhagyta: – Igazad van. – Pedig, – mondta Nemecsek és felült a párnájára, – pedig én úgy harcoltam értük is, mint a többiekért, -222- hogy nekik is megmaradjon a grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már többé úgyis soha nem látom a grundot. Elhallgatott. Törte kis fejét ezen a rettenetes gondolaton, hogy nem látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent ezen a földön, csak a grundot, a grundot, az «édes grundot» ne kellett volna itt hagynia. És ami az egész betegsége folyamán nem történt meg vele, most erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe. De nem a szomorúság ríkatta meg, hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, ami nem engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál-utcába, az erődök alá, a kunyhó mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín, a két nagy eperfa, amelyről levelet szokott szedni Cselének, mert Cselének nagy selyemhernyó-tenyészete volt otthon és azoknak kellett az eperfalevél és Csele gigerli volt és Csele sajnálta a finom ruháját fáramászással tönkretenni és Csele ezért őt küldte fel a fára, mert ő volt a közlegény. A nyurga kis vaskéményre gondolt, mely vígan pöfögött s fújta a tiszta kék ég felé a hófehér gőzfelhőcskéket, melyek gyorsan, pillanat alatt oszlottak semmivé. És mintha idáig hallatszott volna az az ismerős, süvítő hang, amit a gőzfűrész ad, mikor neki megy a hasábfának és apróra metéli. Kipirult az arca, felragyogott a szeme. Felkiáltott: A grundra akarok menni! És mivel senki se felelt erre a kiáltásra, megismételte, de most már dacosabban, követelő hangon: -223- – El akarok menni a grundra! Boka megfogta a kezét: – Majd eljösz, a jövő héten, ha meggyógyulsz, megint eljösz. – De nem! – erősködött. – Most akarok odamenni! Most rögtön! Adjátok rám a ruhámat és én fölteszem a fejemre a Pál-utcai sapkát. A párnája alá nyúlt és diadalmas arccal kotorászta onnan elő a laposra nyomott piros-zöld sapkát, amelytől egy pillanatra se vált meg. Föltette a fejére. – Adjátok rám a ruhámat! Az apja búsan mondta: – Majd ha meggyógyulsz, Ernő. De most már nem lehetett bírni vele. Ahogy beteg tüdeje bírta, kiabált: – Én nem gyógyulok meg! És miután ezt parancsolólag mondta, senki se mondott neki ellent. – Nem gyógyulok meg! – kiáltotta. – Ti hazudtok nekem, mert én jól tudom, hogy meghalok és én ott halok meg, ahol nekem tetszik! Én ki akarok menni a grundra! Persze erről szó sem lehetett. Odasiettek mind hozzá rábeszélték, csitították, magyarázták neki: – Most nem lehet… – Csúnya az idő… – Majd a jövő héten… És most visszatért mindig a szomorú szó, amelyet már alig mertek az okos szemébe mondani: -224- – Majd ha meggyógyulsz. De minden szóra rájuk cáfolt. Mikor a csúnya időről beszéltek, melegen, fényesen sütött be a nap a kis udvarra, az éltető, erős sugarú tavaszi nap, amitől minden életet kap s amitől csak éppen Nemecsek Ernő nem tudta visszakapni az életet. És valósággal elöntötte a láz a kis fiút. Bolondul hadonászott, piros volt, kitágultak finom kis orrlyukai. És szónokolt: – A grund – kiáltotta – az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok, mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért! Künn kopogtattak. Az asszony kiment. – Kérlek, – mondta az urának – Csetneky úr van itt. A szabó kiment a konyhába. Ez a Csetneky úr fővárosi hivatalnok volt, a ki a ruháit Nemecseknél csináltatta. Mikor a szabót meglátta, idegesen szólt: – Mi van a dupla-sorgombos barna ruhámmal? Belülről hallatszott a szomorú szónoklat: – Harsogott a trombita… és csupa por volt a grund… Előre! Előre! – Kérem, – mondta a szabó, – ha tetszik, most felpróbálhatja a nagyságos úr, de arra kell kérnem, hogy itt a konyhában tessék… ezer bocsánat… mert a kis fiam nagyon beteg… benn fekszik… – Előre! Előre! – hangzott a szobából egy rekedten kiabáló gyerekhang. – Utánam! Teljes roham! Látjátok ott a vörösingeseket? Elől megy Áts Feri az ezüst lándzsával… most mindjárt a vízbe fognak dobni! -225- Csetneky úr figyelt: – Mi az? – Kiabál szegényke. – Hátha beteg, minek kiabál? A szabó vállat vont: – Már nem is beteg az, kérem… a végét járja… lázában beszél az istenadta… És kihozta a szobából a dupla-sorgombos barna kabátot, mely fehér szálakkal volt összefércelve. Mikor az ajtót nyitotta, kihallatszott: – A sáncárokban csönd! Vigyázz! Most jönnek… már itt is vannak! Trombitás, fújd meg a trombitát! Tölcsért csinált a kezéből: – Tratá… trará… tratatá! És rákiáltott Bokára: – Te is fújjad! És Boka is kénytelen volt tölcsért csinálni a kezéből és most már ketten trombitáltak: egy fáradt, rekedt, gyönge kis hang, meg egy másik, egészséges hang, amely azonban oly szomorúan hangzott. Bokának már a torkát fojtogatták a könnyek, de azért bírta, emberül állta és úgy tett, mintha neki is örömet okozna, mikor fújja. – Sajnálom, – mondta Csetneky úr, miközben ingujjra vetkőzött, – de nekem nagy szükségem van a barna ruhára. – Tratá! Tratá! – hangzott a szobából. A szabó ráadta a kabátot. És csöndesen kezdett beszélgetni: -226- – A hóna alatt vág. – Igenis kérem. (– Tratá! Tratá!) – Itt ez a gomb magasan van, ezt varrja majd lejebb, mert szeretem, ha a vasalás szépen kifekszik a mellre. – Igenis, nagyságos úr. (– Teljes roham! Előre!) – És az ujja mintha egy kicsit rövid volna. – Nem gondolom. – De nézze csak jól meg. Minden kabátnak rövidre csinálja az ujját, ez a maga baja! – Dehogy ez az én bajom! – gondolta a szabó és megjegyezte a krétával a kabát ujját. Benn pedig nőttön-nőtt a lárma. – Haha! – kiáltott a gyerekhang – hát itt vagy? Most itt állsz előttem! Végre megfoghatlak, te rettenetes vezér! Na most, na most! Lássuk, ki az erősebb? – Vattát tegyen bele, – mondta Csetneky úr. – A vállába egy kicsit és a mellre egy kicsit, jobbról-balról. – Puff! (Földhöz vágtalak!) Csetneky úr levetette a barna kabátot és a szabó rásegítette azt, amiben jött. – Mikor lesz készen? – Holnapután. – Jó. De dolgozzon rajta, nehogy megint csak egy hét mulva kapjam meg. Van most egyéb dolga is? – Csak a gyerek ne volna beteg, nagyságos uram. -227- Csetneky úr vállat vont: – Az szomorú dolog, én nagyon sajnálom, de mondom, nekem a ruhára szükségem van és nagyon sürgősen kell. Lásson csak hozzá azonnal. A szabó sóhajtott egyet: – Hát majd hozzálátok. – Ásszolgája! – mondta Csetneky úr és vígan távozott. Még az ajtóból egyszer visszakiáltott: «Sajnálom, de nagy szükségem van a kabátomra.» «Sajnálom, de nagy szükségem van a kabátomra.» – De rögtön üljön neki! A szabó megfogta a szép barna kabátot és arra gondolt, amit az orvos mondott. Gondoskodni kell arról, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Hát jó, nekiül azonnal a munkának. Ki tudja, mire kell az a pénz, amit majd ezért a barna kabátért kap. Talán az asztaloshoz vándorol ez a néhány forint, ahhoz az asztaloshoz, aki a kis koporsókat csinálja. És Csetneky úr büszkén fog feszíteni a dunaparti korzón az új ruhájában. -228- Visszament a szobába és rögtön nekilátott a varrásnak. Most már oda se nézett az ágyra, csak gyorsan kapkodta a tűt, a cérnát, hogy hamarosan végezzen a munkával, mert a munka mindenképen sietős volt. Csetneky úrnak is kellett, meg talán az asztalosnak is kellett. A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott és felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején kackiásan félre volt csapva a piros-zöld sapka. Szalutált. Most már hörögve beszélt és a tekintete valahol a semmiben révedezett: – Jelentem alásan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért, kérem az előléptetést! Úgy nézzenek rám, hogy én most már kapitány vagyok! Én harcoltam a hazáért és én meghaltam a hazáért! Trará! Trará! Fújjad, Kolnay! Félkezével belekapaszkodott az ágya fejébe: – Bombázzatok, erődök! Hahá! Ott a Janó! Vigyázz, Janó! Te is kapitány leszel, Janó! És neked nem fogják kis betűvel írni a nevedet! Pfuj! Rossz szívű fiúk vagytok! Irigykedtetek rám, mert a Boka engemet szeretett és mert én voltam a barátja, nem pedig ti! Az egész gitt-egylet egy butaság! Kilépek! Kilépek az egyletből! Csöndesen tette hozzá: – Kérem jegyzőkönyvbe venni. És a szabó a kis alacsony asztal mellett most se nem látott, se nem hallott. Fürgén járt csontos ujja a kabát szövetjén, villogott a tű, a gyűszű. Az ágyra nem -229- nézett volna a világért sem. Attól félt, hogy ha oda talál nézni, egyszeribe elmegy a kedve mindentől, földhöz csapja a Csetneky úr finom barna kabátját és odaborul a kis fia mellé. Most leült az ágyban a kapitány és hallgatagon nézte a paplant. Boka halkan kérdezte: – Fáradt vagy? Nem felelt. Boka betakargatta. Az anyja megigazította feje alatt a párnát: – Most maradj csöndben. Pihenj. Ránézett Bokára, de látszott a tekintetén, hogy nem látja. Csodálkozó arcot vágott. Azt mondta neki: – Apa… – Nem, nem, – szólt fojtott hangon a tábornok, – én nem vagyok az apa… nem ismersz? Én Boka János vagyok. Fáradt hangon, értelmetlenül mondta utána a beteg: – Én… Boka… János… vagyok… Most hosszas csönd lett. A kis fiú lehunyta a szemét s hosszasat, nagyot sóhajtott, mintha minden szomorú ember minden fájdalma az ő kis lelkébe szorult volna. Csönd volt. – Talán el fog aludni, – súgta a kis szőke asszony, aki már alig állt a lábán a sok virrasztástól. – Hagyjuk, – felelt suttogva Boka. Félre ültek, egy kopott zöld divánra. Most a szabó is abbahagyta a munkát, letette a térdére a barna kabátot s lehajtotta a fejét az alacsony asztalra. Mindenki -230- hallgatott. És álmos csönd volt, a légy röpülését is meg lehetett volna hallani. Az ablakon át gyermekhangok szűrődtek be az udvarról. Mintha sok gyerek lett volna künn, amint csöndesen beszéltek egymással. És egyszerre ismerős szó ütötte meg Boka fülét. Egy nevet hallott, amint suttogva mondta valaki: – Barabás. Fölkelt és lábujjhegyen kiment a szobából. Mikor a konyha üvegajtaját kinyitotta és kilépett az udvarra, ismerős arcokat látott. Egy csomó Pál-utcai fiú állott félénken az ajtó közelében. – Ti vagytok? – Igen, – suttogta Weisz. Itt van az egész gitt-egylet. – Mit akartok? – Hoztunk neki egy dísz-okiratot, amelyikben piros tintával le van írva, hogy az egylet bocsánatot kér tőle és hogy a nagykönyvbe csupa nagy betűvel írtuk be a nevét. Itt van a nagykönyv is. És itt van az egész küldöttség. Boka a fejét csóválta: – Hát nem tudtatok előbb jönni? – Miért? – Mert most alszik. A küldöttség tagjai egymásra néztek. – Azért nem tudtunk hamarább jönni, mert nagy vita volt, hogy ki legyen a küldöttség elnöke. És eltartott egy félóráig, amíg a Weiszt megválasztottuk. -231- Az asszony jelent meg a küszöbön. – Nem alszik, – mondta – most félrebeszél. A fiúk mereven álltak. Mind meg voltak döbbenve. – Gyertek be, fiúcskák, – mondta az asszony – talán föleszmél szegényke, ha benneteket meglát. És kitárta előttük az ajtót. Sorra beléptek, elfogódottan, tisztelettel, mintha templomajtón mentek volna be. Már künn, a küszöb előtt levették a kalapjukat. És mikor a legutolsó után csöndesen becsukódott az ajtó, már mind a szobaajtó küszöbén állottak, némán tisztességtudóan, nagyranyílt szemmel. A szabót nézték, meg az ágyát nézték. A szabó még erre sem emelte föl a fejét, a karjára hajtotta és hallgatott. Nem sírt. Csak már nagyon fáradt volt. Az ágyban pedig nyitott szemmel feküdt a kapitány, nehezen, mélyen lélegzett, vékonyszélű kis szája nyitva volt. De nem ismert meg senkit. Ő most már talán olyan dolgokat látott, amiket földi szemmel nem is lehet látni. Az asszony tolta előre a fiúkat: – Menjetek oda hozzá. Lassan meg is indultak az ágy felé. De nehezen mentek. Egyik bátorította a másikat: – Eredj te. – Te menj előre. Barabás szólt: – Te vagy a küldöttségi elnök. És Weisz erre szép lassan az ágyhoz ment. A többiek is odasomfordáltak mögéje. A kis fiú rájuk se nézett. – Beszélj, – súgta Barabás. -232- És Weisz remegő hangon kezdte: – Te… Nemecsek… De nem hallotta Nemecsek. Lihegett és merően nézett a fal felé. – Nemecsek! – ismételte Weisz és már a torkán volt a sírás. Barabás a fülébe súgott: – Ne bőgj. – Nem bőgök, – felelt Weisz és örült, hogy ennyit is mondhatott sírás nélkül. Aztán összeszedte magát. – Mélyen tisztelt kapitány úr! – kezdte a beszédet és egy írást húzott elő a zsebéből. – Midőn itt megjelentünk… és én mint elnök… ezennel az egylet nevében… mert mi tévedtünk… és mi mind tetőled most bocsánatot kérünk… és ebben a dísz-okiratban… itt le van írva az egész… Hátra fordult. Már két könycsepp ragyogott a szemében. De a hivatalos hangot, az ő legnagyobb örömüket, nem hagyta volna el a világ minden kincséért sem. – Jegyző úr, – sugta hátra – adja ide az egyleti könyvet. Leszik szolgálatkészen adta oda. Weisz félénken tette le az ágy szélére és fellapozta benne azt az oldalt, ahol a «Bejegyzés» volt. – Ide nézz, – mondta a betegnek – ez az. A beteg szeme azonban lassan lecsukódott. Vártak. Aztán Weisz megint szólt: – Nézd meg. Nem felelt. Most mind közelebb mentek az ágyhoz. -233- Az asszony reszketve tört magának útat a fiúk közt. Ráhajolt a gyermekére. – Te, – mondta valami idegen, csodálkozó, reszkető hangon a férjének, – ez nem lélekzik… A mellére hajtotta a fejét. «Nézd meg.» «Nézd meg.» – Te! – kiáltott most hangosan, nem törődve semmivel. – Nem lélekzik! A fiúk hátra húzódtak. A kis szoba egyik sarkába állottak, szorosan egymás mellé. Az egyleti könyv leesett az ágyról, nyitva, úgy, ahogy Weisz fellapozta. Az asszony most már sivított: – Te! Hideg a keze! És a nagy, fojtott csöndben, mely ezeket a szavakat követte, hallani lehetett, amint a szabó, aki eddig némán, mozdulatlanul ült a zsámolyon, fejét a karjára hajtva, egyszerre zokogni kezdett. Csöndesen, alig hallhatóan, ahogy komoly, felnőtt emberek szoktak. És a -234- válla rángatózott a sírástól. És még most is vigyázott szegény a Csetneky úr barna kabátjára, mert lecsúsztatta a térdéről, hogy a könnyei rá ne folyjanak. Az asszony pedig ölelte, csókolta a kis halott gyereket, aztán letérdelt az ágya elé, a kis párnába temette az arcát és ő is zokogni kezdett. Nemecsek Ernő gitt-egyleti titkár, a Pál-utcai grund kapitánya pedig örök csöndességben, falfehéren, lehúnyt szemmel feküdt hanyatt az ágyban s most már bizonyos volt róla, hogy semmit nem lát és semmit nem hall, ami körülötte történik, mert a Nemecsek kapitány látásáért és hallásáért eljöttek az angyalok és elvitték oda, ahol csak az olyanok hallanak édes muzsikát és látnak fényes tündöklést, mint amilyen Nemecsek kapitány volt. – Későn jöttünk, – súgta Barabás. Boka a szoba közepén állott és lehorgasztotta a fejét. Még az imént, néhány perccel ezelőtt, mikor az ágy szélén ült, alig tudta visszafojtani a sírást. És most csodálkozva érezte, hogy nem jön könny a szemébe, hogy nem tud sírni. Aztán körülnézett, valami mérhetetlen ürességgel a lelkében. Meglátta a sarokban meghúzódó fiúkat. Elől Weisz, kezében a dísz-okirattal, amit Nemecsek már nem láthatott. Odament hozzájuk: – Menjetek szépen haza. És ezek, szegények, szinte megörültek annak, hogy elmehetnek innen, ebből az idegen kis szobából, ahol halva feküdt a pajtásuk az ágyon. Egymásután somfordáltak ki a szobából a konyhába, a konyhából a napfényes -235- udvarra. Utolsónak maradt Leszik. Szándékosan maradt utolsónak. Mikor már mind künn voltak, lábujjhegyen odament az ágy mellé és csöndesen fölvette a földről az egyleti könyvet. Ránézett az ágyra és a csöndes kis kapitányra. Aztán kiment ő is, a többiek után, a napfényes udvarra, amelynek gyatra fácskáin madarak csipogtak, fiatal, vidám kis verebek. Nézték a madarakat, álltak az udvarban. Nem értették az egészet. Tudták, hogy a pajtásuk meghalt, de az értelmét nem tudták. Csodálkozva néztek egymásra, mint akik elbámulnak valami nagyon érthetetlen, nagyon idegen dolgon, amit most láttak először életükben. * Alkonyatkor nekivágott Boka az utcának. Tanulnia kellett volna, mert holnap nehéz nap következett. Nagy latin lecke. És már régóta nem felelt, biztosra vette, hogy Rácz tanár úr ki fogja hívni. De nem volt kedve a tanuláshoz. Félrelökte a könyvet meg a szótárt és elment hazulról. Cél nélkül kóborolt az utcákon. Valahogyan kerülgette a Pál-utcát meg az ismerős környéket. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy viszont kell látnia a grundot a mai szomorú napon. De akármerre is ment, mindenütt emlékeztette valami Nemecsekre. Az Üllői-út… Itt baktattak hárman, Csónakossal, mikor először mentek kémszemlére a fűvészkertbe. -236- A Köztelek-utca… Emlékezett rá, mikor egyszer, délben, iskola után megállottak ennek a kis utcának a közepén és Nemecsek nagykomolyan előadta, mint vették el az előttevaló napon a Pásztorok a Múzeum-kertben a golyóikat. Csónakos meg a dohánygyárhoz ment és a pinceablak vasrostélyáról dohányport szippantott fel. Hogy tüszköltek! A Múzeum környéke… Onnan is visszafordult. És érezte, hogy minél inkább kerüli a grundot, annál erősebben vonzza arrafelé valami fájó érzés. És mikor aztán egyszerre elhatározta magában, hogy elmegy a grundra, kerülő nélkül, egyenesen, bátran, akkor valami könnyebbség szállott a lelkére. Sietett, hogy minél előbb érjen oda. És minél közelebb érezte magát az ő birodalmukhoz, annál nagyobb volt a nyugalom, mely a szívét elárasztotta. A Mária-utcában már oly tisztán érezte ezt s hogy szaladni kezdett, csakhogy minél előbb érjen oda. És amikor az egyre sötétedő alkonyatban a sarokra ért és meglátta a jól ismert szürke palánkot, megdobbant a szíve. Meg kellett állnia. Most már nem volt miért sietnie, most már itt volt. Lassú léptekkel közeledett a grund felé, melynek kis ajtaja nyitva volt. Az ajtó előtt, a deszkapalánkhoz támaszkodva pipálgatott Janó. Mikor Bokát meglátta, vigyorogva intett feléje: – Megvertung őket! Boka szomorú mosollyal felelt. De Janó tűzbe jött: – Megvertung… Kidobtung… Kikergetung… -237- – Igen – mondta csöndesen a tábornok. Aztán megállt a tót előtt, kis ideig hallgatott, majd ezt mondta: – Tudja-e, Janó, mi történt? – Mi? – Meghalt a Nemecsek. A tót nagyot nézett. Kivette a pipát a szájából. – Melyik az a Nemecsek? – kérdezte. – Az a kis szőke. – Aha! – mondta a tót és visszatette a pipát a szájába. – Szeginy. Boka bement az ajtón. Most csöndesen nyugodott előtte a nagy, üres darab városi föld, mely annyi vidám órának volt már tanuja. Lassan végig ment rajta és elérkezett a sáncárokhoz. Még látszottak a sáncon a harc nyomai. A homok tele volt lábnyomokkal. A földhányás egyes darabjai leomlottak, mikor másztak elő az árokból a fiúk. És sötéten, feketén állottak egymás mellett a farakások, tetejükön az erődökkel, melyeknek oldalfalai végig voltak öntve az ő saját külön puskaporukkal: homokkal. Leült a földhányásra a tábornok és a tenyerére támasztotta az állát. Most csönd volt a grundon. A kis vaskémény így estére kihűlt, s várta a reggelt, amikor a szorgalmas kezek megint alája fűtenek. A fűrész is pihent és a kis ház aludt a rügyező vadszőlő-indák között. Messziről, mintha álomban hangzott volna, ide hallatszott a város robaja. Kocsik robogtak, emberek -238- kiáltottak innen-onnan és egy szomszéd ház valamelyik hátsó ablakából, ahol talán a konyha volt s ahol már égett a lámpa, vidám énekhang szállott feléje. Valami cseléd énekelt. Felállott Boka és oldalt került, a kunyhó felé. Megállt azon a helyen, ahol Nemecsek leterítette Áts Ferit, mint hajdanta Dávid Góliáthot. Lehajolt a földre és úgy kereste a drága lábnyomokat, amelyek épp úgy el fognak tűnni a homokból, mint ahogy az ő kis barátja eltűnt ebből a földi világból. Fel volt túrva azon a helyen a föld, de lábnyomokat nem látott benne. Pedig megismerte volna a Nemecsek kis lábának a nyomát, hiszen olyan kicsi volt, hogy még a vörösingesek is elbámultak, mikor a fűvészkerti romban meglátták a cipője nyomát, amely még a Wendauerénél is kisebb volt. Azon az emlékezetes napon… Sóhajtva ment tovább. Elment a harmadik számú erődhöz, amelyen először látta meg a kis szőke Áts Ferit. Mikor az ránézett és lekiáltott rá: – Félsz, Nemecsek?! Fáradt volt a tábornok. Testét-lelkét elgyötörte ez a mai nap. Támolygott, mintha erős bort ivott volna. Nagynehezen felkapaszkodott a második számú erődre és meghúzódott benne. Itt legalább senki sem látta, senki sem zavarta, elgondolkozhatott a kedves emlékeken és talán ki is sírhatta volna magát, ha ugyan tudott volna sírni. Hangokat hozott feléje a szellő. Lenézett az erődről és két kis sötét alakot látott meg a kunyhó előtt. -239- A sötétben nem ismerte meg őket s figyelt, hogy vajjon közéjük tartoznak-e, rájuk ismer-e a hangjukról. A két fiú csöndesen beszélt egymással. – Te, Barabás, – mondta az egyik – hát most itt vagyunk ezen a helyen, ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat. Hallgattak. Azután ez hallatszott: – Te, Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs értelme annak, hogy mi haragudjunk egymásra. – Jó, – mondta meghatottan Barabás, – én kibékülök veled. Úgyis azért jöttünk ide. Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben és mindenik azt várta, hogy a másik kezdje a békülést. Végre aztán megszólal Kolnay: – Hát szerbusz. Barabás elérzékenyülten felelt: – Hát szerbusz. Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy szót se, csak összeölelkeztek. Ez is megtörtént. Ez a csoda is megesett. Boka felülről, az erődből nézte őket, de nem árulta el magát. Ő is egyedül akart maradni, meg aztán arra is gondolt, hogy mi az ördögnek zavarja meg őket. Aztán elindult a Pál-utca felé a két kis ember, halkan beszélgetve. Azt mondta Barabás: – Holnapra sok van latinból. – Igen, – mondta Kolnay. – Neked könnyű, – sóhajtott Barabás, – mert te -240- tegnap feleltél. De én már régen nem feleltem, én rám a napokban rám kerül a sor. Kolnay ezt mondta: – Vigyázz, mert a második caputból a tizedik sortól a huszonharmadikig kimarad. Ki van jegyezve a könyved? – Nincs. – Hát csak nem fogod azt is megtanulni, ami kimarad? Majd én elmegyek most hozzád és kijegyzem a könyvedet. – Jó. Íme, ezeknek már a lecke járt a fejükben. Ezek hamar felejtettek. Amért Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, főképpen pedig életben maradtak ők is. Elballagtak, eltüntek az est sötétjében. És most végre egyesegyedül maradt Boka. De nem volt nyugta az erődben. Meg aztán későre is járt az idő. A józsefvárosi templom felől lágy harangszó szállott. Lejött az erődből és megállt a kunyhó előtt. Látta visszajönni Janót a Pál-utcai kis kapuból a kunyhója felé. Farkcsóválva, szaglászva szaladt mellette a Hektor. Megvárta őket. – Na? – mondta a tót. – Ifiúr nem hazamegy? – De már megyek, – felelte Boka. Megint vigyorgott a tót: – Otthon jó meleg vacsora. – Jó meleg vacsora, – ismételte gépiesen Boka és arra gondolt, hogy a Rákos-utcában, a szegény szabóéknál -241- is vacsorához ül most a konyhában a két kis ember: a szabó meg a felesége. És benn a szobában gyertyák égnek. És ott van a Csetneky úr dupla-sorgombos szép barna kabátja. Úgy véletlenségből bepillantott a kunyhóba. A deszkafalhoz támasztva furcsa eszközöket látott meg. Kerek piros-fehér bádogtáblát, olyanféle korongot, aminőt a vasuti őrök tartanak a rúdjánál fogva, mikor a gyorsvonat elrobog az őrház előtt. Meg egy háromlábú alkotmányt, amelynek a tetején sárgaréz-cső volt. Meg fehérre festett karókat… – Mi ez? – kérdezte. Janó benézett: – Ez? Ez mérnök úré. – Milyen mérnök úré? – Építészmérnök úré. Bokának rettenetesen megdobbant a szíve: – Építészmérnök? Mit akar az itt? Janó szippantott egyet a pipából: – Építeni fognak. – Itt? – Igen. Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot… csinálnak pince… fundamentum… – Mi!? – kiáltott Boka. – Ide házat építenek? – Házat, – mondta egykedvűen a tót, – nagy háromemeletes házat… akié a grund, az csináltatja házat. És bement a kunyhóba. Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szemeiből a könnyek. Sietett, aztán rohanvást futott -242- a kapu felé. Menekült innen, erről a hűtelen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára, örök időkre. A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el, örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gitt-egylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt. És másnap, amikor az egész osztály néma, ünnepi csöndben ült a helyén és Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap délután három órakor valamennyien fekete, vagy legalább is sötét ruhában gyülekezzenek a Rákos-utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.

gutenberg

{"language": "hu", "text_id": 69689, "title": "A P\u00e1l-utcai fi\u00fak: Reg\u00e9ny kis di\u00e1kok sz\u00e1m\u00e1ra", "issued": "2023-01-02 00:00:00", "authors": "Moln\u00e1r, Ferenc, 1878-1952", "subjects": "Boys -- Fiction; Budapest (Hungary) -- Fiction", "locc": "PH", "bookshelves": ""}

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI A VÉN GAZEMBER MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI     HETEDIK KÖTET     KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX. A VÉN GAZEMBER     AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.   MINDEN JOG FENNTARTVA   Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten. -1- A báró Inokay-családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott öreg úr, ezer ránczczal az arczán. Mikor én gyerek voltam, még élt s minthogy az én édes atyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg Gézát, per «koma» szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta mögött soha se nevezte máskép apámuram, mint «az a vén tolvaj», vagy «a vén gazember». Maga a földesúri familia, Inokayék, akik a nagy kastélyban laktak, hasonlóképen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehénből is kilopta a borjút. Az erdőből eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom áron adta el a zsidónak, miután ezért illendő «rebachot» alkudott ki magának, együtt trafikált a bérlőkkel, a felesekkel. Szóval, olyan szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét: – Ugyan miért nem néznek jobban a körmére? De a báróné, egy beteges, törékeny teremtés, aki mindig fejfájásról panaszkodott, csak a vállát vonogatta, fáradtan, unottan: -2- – Oly régen van már az uram családjánál, hogy sokat el kell neki nézni; az apja, öregapja, sőt a szépapja is már az Inokay báróknál szolgált, úgyszólván összeforrt a családdal, az uram nem jó néven venné, ha áskálódnám ellene. A báró barátai (ámbár igazabban csak kártyázó czimborái voltak) szintén szóba hozták néhányszor: – Te, Gottfried, vezet-e ez a te tiszted valami számadásokat, könyveket? Inokayt ugyanis Gottfriednek hívták, emlékezetül arra az ősére, aki a keresztes hadjáratokban Bouillon Gottfried zászlaja alatt harczolt. Inokay elgondolkozott. – Lehet, hogy vezet. – Sok furcsát beszélnek az emberek. Nem szoktál beléjük nézni? – Az emberekbe? – Nem. A könyvekbe. – Tudom, hogy csal a vén gazember, – felelte az oligarcha-ivadék – ennélfogva undorodom beléjök nézni. – Nagy könnyelműség, kedvesem. El kellene őt csapnod brevi manu! – Minek már arra a rövid időre? – felelte a báró álmatagon. Ebből aztán meg azt sem lehetett tudni, mire érti a rövid időt. Arra-e, hogy Borly már hetven éves aggastyán, tehát már nem lop sokáig, vagy arra, hogy már úgy is rövid az az időszak, amíg neki valamije lesz. Mit érne, ha megtoldhatná is egy csipetnyi idővel? Nem érdemes, hogy e miatt fáraszsza magát. Valóban, ezt az utóbbit is lehetett érteni, mert Inokay Gottfried a tönk szélén állott, mindössze a -3- sulyoki birtoka volt meg, az is megterhelve apadt a végromlás teljes bizonyosságával. Hej, hol vannak a régi nagy uradalmak? Drégely vára, Szanda vára, Végles, Korpona, mérföldnyi búzaföldek, hatalmas erdőségek tele vaddal, malmok, korcsmák, hidak, melyeken vámot szedtek s a tömérdek jobbágy, mely nekik dolgozott s kikkel, ha fegyverbe öltöztették, vígan lehetett elszedni a másét. Lecsaptak a váraikból rablókalandokra, hogy a kis vagyonokat magukhoz szedjék a kúriákból, összetörve pályákat, szíveket és életeket. Az embernek szinte a háta borzong, ha az egykori oligarchákra gondol. Pedig talán nincs is értelme, hogy fázik az emlékükre. Meglehet, szükségesek voltak, a természet rendje szerint, mint ahogy megvannak a tengerben a czápák, akik az apróbb halakat felfalják. A nagy tengerparti városok, mióta a czápák ritkábbak lettek, már szinte arról tanácskoznak, miképen lehetne a város közelében házi czápát tartani, mint tisztasági faktort, aki fölegye a beesett mindenféle emberi és állati testeket és hulladékokat, melyek a tengert elpiszkítják. Egy czápa olyan szükséges rossz a tengerben, mint egy kormányzó a szárazföldön. Hasztalan a hosszú harcz a Balassák, Bacsók, Bebekek és Inokayakkal. Pedig hány emberöltő pusztult bele! Országgyűlések, bölcsek és tudósok századokig csinálták az institutiókat az oligarchák és rablók ellen. Kommasszálták az erdőket és újra felosztották, hogy némi aequilibrum támadjon, a sokból elvettek és a kicsihez hozzáadták, körülbástyázták a tulajdon szentségét paragrafusokkal, úrrá tették a bírót a legkisebb és a legnagyobb fölé; lassan-lassan haladt a világ és távolodott az oligarcháktól -4- és rablólovagoktól. Hogy az úton járó kereskedőktől el ne szedhessék útközben a készpénzt, kitalálták a váltót. A váltóból sarjadzott ki a hitel modern formáiban s annak mindenféle szövevényei és finomságai fejlődtek fokozatosan, és mikor már azt hitte volna a társadalom, hogy az oligarchák letűntek, századok óta alusznak a várromok alatti kriptákban, egyszerre megint szembe találja őket, csakhogy nem pánczélruhákban, sisakosan, de redingot-kabátban pénzintézetek élén, ahonnan lecsapnak a kis vagyonokra, mint elődeik. Csak a forma változott – maguk az oligarchák megvannak. A világ haladása mindössze egy kis optikai csalódás. Az örök változás elmélete érvényesült. Az emberek porából fű nő, a fűvet megeszi a bárány, a bárányt megint megeszi az ember (a pápuák legfeljebb közvetlenebbül csinálják), a régi oligarchákat is az uj oligarchák falták fel, csak a csontokat hagyták meg az olyanfajta embereknek, mint Borly kasznár. Különben originális apró emberke volt a kasznár, tele bibircsókkal kerek képén, mely a vérbőségtől úgyszólván lilaszínbe játszott. Kegyetlen és savanyú, legalább látszólag, ami nem is csoda, mert nagy megpróbáltatások érték. A felesége korán meghalt, mind a két fiát eltemette embernyi korban s csak az egyik, Géza után maradt két unokája: László és István. Ezeknek élt, nyilván ezeknek gyüjtött, de ezeket se szerette, el volt fásulva a világ iránt. Vagy hogy bolond volt, mert arra is mutatkoztak jelek. Mikor uj tornyot építettek a sulyokiak és gyüjtöttek rá, Borly nem adott rá egy árva garast sem, pedig a legszegényebb özvegyasszony is részt -5- vett annak építésében a maga filléreivel. Hát azt mondaná az ember erre, hogy fösvény, azért nem adott, de viszont egy külön házikót építtetett a kertje végében beteg kutyák menhelyéül, ahol ő maga gyógyította a környék beteg, sánta kutyáit, drága orvosságokat hordogatva sebeikre s ő ingyen foglalatoskodék azokkal. Egyszer valaki szemére is vetette, hogy a toronyra nem adakozott, Istennek nem adott semmit, holott az ebeknek hajlékot épített. – Istennek az ő háza – felelé az istentelen – az egész világ, neki nincs is szüksége házra, még kevésbbé arra, hogy én adjak neki valamit, sőt én várok tőle, ő adjon nekem (no iszen, csak azt lesse a vén imposztor). A torony a papoké s én a papoknak nem adok semmit, elég fundácziójuk van s elég sok embert elbolondítanak úgy is, de a beteg kutyákra senki se vet gondot, pedig azok hű állatok, megérdemlik a gyámolítást. Mesélik azonban, hogy ennek rejtélyes oka volt. Hiszen nem lehet a babonában hinni, de az emberek száját se lehet befogni. Szörnyű dolgot mesélnek. Gyurcsányi Pál, Kiriáky Józsefné, Varga Istók élő emberek s látták Lucza napján éjfélkor, mikor egy csomó kutya csörtetett elő a temetőből s megmarta a Galandánét, s hogy az egyik lompos farkú kutya maga a kasznár volt. És ahogy ez a kisérteties hír bejárta a környékbeli fonókat, azóta többen megfigyelték, hogy valahányszor a kasznár elutazik Pestre (vagy hogy ez csak ürügy), akkor mindig megjelenik vagy itt Sulyokon, vagy a szomszéd községekben egy-egy idegen kutya, akinek a tekintetében (dícsértessék a Jézus Krisztus!) fölismerhető a gonosz kasznár. Semmi se bizonyosabb, suttogják, -6- mint hogy a kasznár nem megy Pestre, de valahogy kutyává vedlik át (és ekkor van ő a maga helyén) máskor aztán hosszú ideig megint ember, de csak nézzék meg jól kegyelmetek, van valami az arczában, a homlokában, a szemeiben a kutyából. A két Borly-árva velem diákoskodott Rimaszombatban. Egy osztályba jártak, mert ikrek voltak, csinos fiúcskák, valóságos két Adonisz; még most is élénken emlékszem csattanó piros orczáikra, sugár alakjukra. Testben szinte a felösmerhetetlenségig hasonlítottak, míg szellemi tulajdonokban nagyon is elütöttek egymástól. Laczi első eminens volt, István hátul faragta a padot, vásott «durae capacitatis puer» volt, akinek tölcsérrel se lehetett volna a fejébe valami nagy okosságot önteni, egész nap pigézett, vagy gombozott, vagy verekedett, míg ellenben a gyors felfogású Laczkó a múzsákkal és az auctorokkal társalgott s bámulat tárgya volt lelki ékességei miatt. Kevélyen mondogatták a professzorok: – Borly Lászlóról vegyetek példát. Micsoda ember lesz abból! Egy kis Deák Ferencz a maga nemében már most is. De mennyire összeomlanak a legtudósabb emberek egész sokaságának megjegyzései és jóslatai egyetlen egy embernek egyetlen egy ostoba bogarával szemben, annak kiáltó jele volt Borly kasznár úr elhatározása, hogy t. i. Laczkót kiveszi az iskolából és lakatosnak adja, míg ellenben Pistát tovább nevelteti papnak. A professzor urak szörnyűködtek s valóságosan megrohanták az öreget. – Hát van önnek lelke, kasznár úr, hogy ezt a jeles ifjút erőszakkal kitépi a tudományok kertjéből -7- és a másikat hagyja itt, akinek ahhoz semmi hivatása? – Hm, – felelt az öreg – a lakatossághoz sok ész kell, tehát azért adom az okosabbat lakatosnak, versenyeznie kell egy városnak valamennyi lakatosával úgy az árúk készítésében, mint azoknak eladásában, míg ellenben a papnak csak eklézsiához kell jutnia, a többi mind magától megy. Isten az ügyetlen szolgáit se csapja el. Bárhogy erőlködtek, nem sikerült eltéríteni tervétől, állhatatos maradt. Neki – úgymond – nem telik két fiút iskoláztatni, hát azt taníttatja tovább, amelyik nagyobb szamár. Punktum. Persze szapulták e miatt is a környéken: – A vén gazember tönkre teszi azt a geniális gyereket. Igazi daemoni lélek. Örül a szíve, ha valami rosszat tehet. Még a saját unokáját se kíméli. Szégyen, gyalázat. Sőt hülyeség. Összelopkod az unokáinak egy nagy vagyont s aztán lakatosnak adja az egyiket, a derekabbat. Megeheti aztán a hagyatékot. Minek egy lakatosnak a nagy vagyon? Ami magát a Laczi gyereket illeti, neki tetszett az uj mesterség. Tanulni vágyó lelke nem kereste a megtanulni valókban a különbségeket; arra még nem volt elég érett. Sőt különb dolognak tartotta, ha valaki egy csutorát ki tudott esztergályozni, mintha valaki egy szép verset komponált meg vagy egy szép kriát. A lakatosmesterség titkai érdekelték, izgatták fantáziáját. Még ezt az utolsó vakáczióját otthon töltötte a nagyapai háznál, de már nem oly vidáman, mint tavaly vagy harmadéve, mikor még az urasági park, tavával, kuglizójával, bújócskáival nem volt eltiltott paradicsom, mikor még együtt játszottak ők ketten -8- és a kis Pál báró, meg a Mária baronesz. Kergették a lepkéket, csónakáztak a tavon, horgásztak a Sulyok vizében, kiszedték a fészkeket a magas fákról. Egyszer harmadéve a kis Mari (mert nagy ördög volt a kis Mária) olyan magasra mászott föl galyról-galyra egy fészekért, hogy mikor a magasból letekintett, szédület fogta el és zsibbadás. Görcsösen kapaszkodott meg a felső ágban, olyan volt ott rózsaszín szoknyácskájában, hátára lecsúszott szalmakalapjával, mintha egy nagy virágja nyílt volna ki a fának. Csakhogy a virág reszketett és sírva fakadt. – Jaj, nem tudok többé lemenni. Nem merek. Apa, mama, ne hagyjatok! Pál báró (akkor tizenhárom éves volt) elképedve futott a kastély felé a szülékért. Borly Pista segítségért kiabált, Laczi azonban egyenesen utána mászott, mint a mókus s mire a kastélyból előszaladtak a szolgák és cselédbeliek dunyhákkal, lepedőkkel, létrákkal, már akkorra fenn volt a legtetején. – Kapaszkodjék a nyakamba baroneszka, én majd leviszem. A kis lány átfogta a nyakát, odatapadt hozzá szorosan. – Az egyik kezemmel fogom a lábacskáját; ne féljen semmit. – No, már nem félek. Jó lesz így? – Jó. Már nevetett is hozzá; ilyen a leányszem; mosoly lakik benne a könyek alatt is. Denique lehozta a fáról szerencsésen, mire a báró megdícsérte a fiút és megveregette a vállát. – Boszorkányos Varga János, ezt nem hagyhatjuk jutalom nélkül. Válaszsz, mit akarsz inkább? -9- Egy baraczkot a fejed búbjára, vagy egy flóbert-puskát? – Se az egyiket, se a másikat – felelte a fiú a verejtéket törülve a homlokáról. – Hanem? – Hanem adjon a bárókisasszony egy csókot! – követelte bátran. Az oligarchák ivadékának tetszett a szó, elnevette magát, pedig ritka volt a mosoly penészszínű, bágyadt arczán. – Ohó, te paniperda! Hát már te regényeket olvasol? A várkisasszony egy csókot ad az életét megmentő lovagnak, amit az térdenállva vesz át. Nos, ugorj oda Miczi és csókold meg a leventét… Miczi fülig pirult, aztán elpityeredett. – Hát nem akarod megcsókolni? – Mert ha előre megcsókolnám, aztán nem venne feleségül, – mentegetőzött a kis lány – úgy járnék, mint Rozália tante az orosz ezredessel. – Ostoba liba vagy! – förmedt rá haragosan a báró. – Kitől hallottad ezt a sületlenséget? – A madame beszélte. – Takarodj a szobádba! – parancsolta szigorú hangon. A báró mérges volt és nagy patáliát csapott a bárónéval (született Münster grófnővel) és a franczia gouvernante-tal, hogy a kis Mária elhanyagolt nevelésű, akinek lelkét holmi illetlen és pikáns pletykákkal már eleve közönségessé teszik. A madame visszafeleselt, amiből éles jelenet támadt. A báró menten el akarta csapni a madame-ot a háztól, a madame is rögtön el akarta hagyni a házat, de minthogy a fizetése több évről bent volt az uraságnál -10- és hirtelen kifizetni nem tudta, minden a régiben maradt, bebizonyosodván ujra és ujra, hogy a hitvány anyagiság, a pénz, sokszor elnyomja a lelkek finomságának érvényesülését. Annyi mégis történt, hogy a kis Máriának ezentúl nem lehetett olyan szabadon elkalandoznia fivérével és a kasznár-fiúkkal; egyedül szedték a réteken a magvast, üldözték a kenderáztatókban a békákat és molesztálták csúzlijukból a falubeli kutyákat. (Látná csak a kasznár, lenne, tudom, ne mulass.) A báró különben tökéletes nagyúr volt. Az ő szava okmányszámba ment, mint a királyé s a legközelebbi napok egyikén, mikor Pestre ment (gyakran vonzotta oda a Nemzeti Kaszinó), egy flóbert-puskát hozott kasznár Laczinak, át is küldte az inasával, mihelyt megérkezett, de az inas visszahozta. – No, mi az? Nem volt a fiú otthon? – De otthon volt, hanem azt mondja, ő mást kért, a puska nem kell neki. Hogy amit mondott, megmondta. – Itt van, – nevetett a báró gúnyosan, egyenest a madame felé tekintve – a kisasszony egy csókkal tartozik és a követelő fél nem enged. (Aztán az inashoz fordult.) Vidd vissza a puskát, a másik fiúnak. A flóbert-puskát tehát Borly Pista kapta, amely esemény, ha a sulyoki verebek rendes történelmet vezetnének, véres betűkkel lenne felírva a verébannaleseken, így azonban nyomtalanul zajlott le, ha csak azt nem veszszük, hogy Pista azóta nagy háládatosságot érzett a bárói család iránt, szolgálatkész volt és elnéző, valóságos meghunyászkodással engedte birkózás közben, hogy a vézna Pál -11- báró földhöz verje. Úgyszólván lefeküdt neki, a puskáért. Az öreg kasznár, aki a keritésen át látta a Pista szolgai önmegtagadását, körülbelül ilyenfélét dörmögött magában: – Nem, ez nem való mesterségre. A mesterembernek vissza kell ütni az öklével, mert különben nem becsülik meg a társai. Ez a nagyurak közé való, enged nekik, ilyet szeretnek, püspök lesz. Talán ez adta neki az első impulzust, hogy Pistát taníttassa és a Lacziból faragjon lakatost, amely mesterséget azért szerette, mert a megboldogult apósa után, aki lakatos volt, mind megmaradtak a szerszámok, elrakta szépen ládákban a padlásra. Itt meg a szerszámok adtak impulzust. De mindegy is, akár a lakatos van meg előbb és csak azután szerez szerszámokat, vagy a szerszámok vannak meg előbb és csak azután neveltetik hozzájok a lakatos. Az öreg kasznár ezt a tervét még csak érlelte az a kis epizód, hogy a piskóta-dongájú kis báró, vérszemet kapván a Pista feletti hatalmaskodás által (mert a hatalmaskodást csak egyszer kell megkóstolni, hogy rászokjék az ember: roppant jó íze van), a Laczi gyerekkel is olyan fölényesen akart elbánni, mire az úgy elagyabugyálta rövidesen, hogy a kis báró vért köpött egy pár napig. Az öreg báró éktelen dühbe jött s első perczben korbácscsal kereste a kasznár Laczit, úgy hogy az elszaladt az erdőbe és ott a csősznél húzta meg magát egy pár napig. Azontúl is kerülnie kellett a kastélyt, mert a báró megmondta nyiltan Borlynak: – Az unokájának pedig mondja meg, hogy ne -12- mutatkozzék többé a szemem előtt, mert ki nem kerüli a pofont. Az utolsó vakáczióban tehát már a tájékára se ment Laczkó a kastélynak, – ahol egy csókkal tartoznak neki és egy pofonnal. Pedig veszedelmes várandóság volt együtt a kettő. Nehéz a mérleget megcsinálni róla. A «követel» rovatba kell-e tenni, – vagy a «tartozik»-ba az egyiket? Majdnem elepedett a csókért (semmi sem makacsabb a gyerekszerelemnél) és minden vére felforrt a pofon gondolatára (semmi sem érzékenyebb, mint a kamasz-büszkeség). Pedig nem juthatott eszébe az egyik a másik nélkül. Mintha egy pajkos dzsin kivenné a szívét s folyton mártogatná felváltva mézbe, marólúgba. Szerette volna, ha találkozik Marival, úgy, mint azelőtt, minden este kiszínezte ágyában azt a jelenetet, ha be találna állni másnapra, de a baroneszka is kurta kapiczányra volt most fogva, gyorsan kezdett fölfelé nyúlni, a tavalyi szoknyácskán mind ki kellett ereszteni a hajtásokat s megjött a lánygyerekek első halálos ellensége: a «Nem illik»; többé már nem lehetett künn kószálni a réteken és a faluban, az urasági parkban ellenben Laczinak volt koczkáztatott vállalat mutatkozni. Így mult el az utolsó vakáczió is anélkül, hogy valami történt volna. A végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgát. Ő maga pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt behajtani a másikat. Szent Mihály-napkor mindennek vége lett. («Csak még egy napig lehetnék itthon» – sóhajtozott Laczi.) A borjúbőrös ládát föltették a kocsira s azzal upre pupos bevitte a nagyapa a városba, -13- egyenest a templom-utczába, Disznósy Mihály uramhoz, akinek a czégtáblája egy alacsony sárga házacskán volt kiakasztva, egy akkora kulcsot ábrázolván, aminővel talán csak Szent Péter nyitogatja az ég óriás kapuit. A mester éppen künn szipákolt a boltajtóban, hosszú megyszárát lelógatva s kezeit zöld posztó köténye alá dugva, miközben hangosan beszélt, a felhőket nézegetve, mintha azokkal disputálna. Mivelhogy háttal volt fordulva, nem vette észre Borly kasznárt és unokáját, akik a piaczon hagyván a szekerüket, gyalogosan közeledének. – Adj isten jó napot, Disznósy Mihály uram, – köszöntött rá Borly. – Úgy látszik, önmagával beszélget kegyelmed? Disznósy uram megrezzent, hátra fordult, de egy csöpp meglepetést se árult el. – Hát azt teszem, – felelte – mert szeretek becsületes emberrel beszélgetni, aki tovább nem adja, amit mondok. Fogadj isten azonban. – Elhoztam a fiút, Disznósy uram. Lopva bandzsalított rá a mester, majd így szólt az ő szokásos finom módján, mert igen finom beszédű vala a neve végett. Meg akarta mutatni a világnak, hogyha Disznósy is, azért nem disznó. – Szívemből épülök látásának körülményein és mikéntjén. – Neveljen belőle embert – tette hozzá a kasznár. – Magától nő a fa görbére vagy egyenesre – jegyzé meg Disznósy uram és kivette az egyik kezét a köténye alól, hogy a kasznáréba tegye. Mire lemozdult a boltajtóbul s előre ereszté a vendéget, mondván: -14- – Falak között vagyon a komoly megbeszéléseknek a barázdája, hogy a mag át ne guruljon a szomszédba. Beléptek a boltba, hol senki sem volt s hol száz meg száz lakat és kilincs fénylett az üvegrámák alatt. A belső helyiségekből, hová egy ajtó nyílt, kalapácsolás, fűrészelés, nyiszálás zaja hallatszott be. A kasznárnak egy kis támlanélküli széket gurított a gazda, mialatt még egyszer végigmustrálta a gyereket a tekintetével, aztán megnyomogatta a vállpereczeit: – Hogy hívnak? – Borly Lászlónak. – Rossz név, – mondotta elégedetlenül – nem lakatosnak való. Miska, Gyurka a lakatosoknak való név. László nevű lakatost az öregapám se ösmert, talán nem is lehetséges, de azért meg lehet próbálni. – Reménylem, áll a multkori szavunk – törte meg a csöndet a nagyapa. – Nem szoktam a kötelet elrágni – felelte a lakatos gőgösen. – Úgy állapodtunk meg, hogy a fiút kitanítja a mesterségre. – No, no – bólintott fejével a mester. – De már azt nem szeretném, hogy a fiúval mégis úgy bánjon, mint más inasokkal szokás, hogy az öreg legények megüssék, fülét megczibálják, mert a fiú igen önérzetes és ki nem állná. Az öreg Disznósy kétkedve csóválta szőrös, idomtalan fejét, melyen rajta volt a mongoltipus. – Hogy ki nem állná? Kiállja azt mindenki. Nem láttam még én soha lakatos-inasból cserepet. De legyen úgy, ahogy a nemzetes úr mondja. -15- – Hát abban állapodtunk meg, ugyebár, hogy a gyerek kosztját én fizetem fél huszasával naponként, de ebben benne van háromszor hetenként a pecsenye és a tanítás is, mert semmi munkát nem köteles végezni, amit az inasok szoktak, csak olyant, ami a mesterséggel jár. – Szóval, hogy egy Esterházy herczeget tartok itt a műhelyben – egészíté ki a mester keserűen. – Ebben maradunk. – No, no – bólintott ismét a lakatos. – A fiú tehát most már itt marad, a ládáját majd ide hozzák, ott van a kocsin. Ami pedig a tartási pénzt illeti, azt előre kifizetem egy félévre. S ezzel elővett egy zacskót az oldalán levő bőrtarisznyából és kiöntötte tartalmát a pulpitusra, csupa fényes, csillámló huszasokat, amelyekből három tett ki egy forintot. – Egy fél esztendő száznyolczvan nap, tehát itt van kilenczven huszas, olvassa meg kegyelmed. Disznósy uram föltette a rezes okulárét savószín szemeire s elkezdte megszámlálni a huszasokat, külön garmadára rakva, egy, kettő, három, négy, fel egész ötvenhatig, itt aztán elúnta a monoton dolgot és így szólt: – Ej no, ha eddig stimmelt, ezután is stimmel – mire a kezével nagy hirtelen besöpörte mind a két ezüstgarmadát a nyitva álló fiókjába, melynek alján tallérok, huszasok és mindennemű rézpénzek voltak összehalmozva. Laczi tehát ott maradt a lakatos-műhelyben és szorgalmasan tanulta a mesterséget. Azt lehetett volna hinni, hogy nem szokja meg a lakatosságot, de ellenkezőleg történt: a lakatosok őt nem bírták megszokni. Kirítt e szurtos környezetből a nyalka -16- úrfi, a tintanyaló, amint nevezték. Nem tudott összeforrni velök, nem húzott sem a legényekhez, se a magához hasonló inasfiúkhoz, nem hanczurozott velök, hanem könyveket olvasott vagy rajzolt, ha üres ideje volt. Nem is igen szerette a személyzet. – Mit keres itt köztünk? Hát már mindenki mesterember akar lenni? Megéljük még, hogy az esztergomi érsek is maga csinálja meg a lakatokat a pénzesszekrényeire. Még csak az kellett, hogy az urak kapjanak rá a mesterségünkre. Akkor aztán miből éljünk meg? A városka egyéb lakosai sem vették komolyba a Borly fiú lakatosságát. – A kis Capet Lajost is csizmadiához adták inasnak a hóbortos párisiak – emlegette Buriusz Ferencz, a városbíró. De maga Disznósy uram hova-tovább kezdett más nézeten lenni s nem egyszer lehetett hallani, amint a fiú felől beszélgetett magában. – A külseje egy patikáruslegényé vagy egy grófé, de a lelke, az egy igazi lakatos lelke. Egy félév alatt csakugyan bámulatos eredmény lett. A fiú fölszedte az egész mesterséget az öt újjába, úgy hogy csodájára járhattak volna. Minthogy a rajzolásra is igen könnyű vala a keze, többet ért a legjobb öreg legényeknél is, a második félévben pedig egy olyan lakatot talált fel, hogy Disznósy uram majd megbolondult örömében, jeges borogatásokat kellett rakni a fejére, legott szabadalmat is vett rá s megküldte egy bécsi üzletnek a mintát, aki negyvenezer ilyen lakatot rendelt ennek folytán, mire másodszor is borogatni kellett a Disznósy uram fejét. -17- Mikor egy kicsit magához jött, megiratta a bécsi üzletnek, hogy negyvenezer lakatot ugyan nem készit (minek is volna annyi lakat a világon?), hanem öt darabot, ami kész, itt küld prezentbe. A másik levelet pedig megiratta Sulyomra, a kasznárnak, mellékelvén ahhoz mintegy harmincz darab huszasokat, írván, hogy a fiú odáig emelkedett agyvelejének ékességében és kezének ügyességében, miszerint e naptól kezdve, nem hogy a nemzetes kasznár úr fizetne érte naponként félhuszasokat, ellenkezőleg, ő (Disznósy Mihály) fizetend a fiúnak naponkint két egész huszasokat. Borly uram nagyon jó szívvel vehette a Disznósy Mihály levelét, mert mikor a következő hetivásárra bejött, egy disznófő-sajtot hozott a mesternek ajándékba, a Laczi fiúnak pedig egy ezüst órát, melyet egy nyájas hátbaütés kiséretében adott vala a ficzkónak. – Látom, hogy ember lesz belőled, Laczkó fiam. Csak te iparkodj ezentúl is, mert hidd meg nekem, hogy minden pálya jó, csak jónak kell lenni hozzá az embernek is. Az pedig mégis a legjobb, amelyik a legkevesebb embernek kell. Ha volna például esőt csináló mesterség, mindjárt odaadnálak inasnak. Mire aztán panaszkodott a nagy szárazság ellen, hogy nem lesz mit enni, hogy éhen fognak halni az idén, még talán az uraság is, majd elbúcsúzván Disznósyéktól, ekképen szólt: – Hanem most pünkösdre még talán akad egy kis pogácsa, gazd’uram: azért hát bocsássa el a gyereket vagy három napra; megérdemli azért a lakatért. Disznósy uram komor méltósággal szólt közbe: – Megfogja a macska az egeret anélkül is, hogy Ferencz József-rendet kapjon érte. -18- – Te pedig vigyázz az órádra, hékás, – folytatá a kasznár a fiúhoz szólva – mert igen jó óra. Bécsben vettem egy megszorult török zarándoktól s az a tulajdonsága vagyon, hogy egy kicsit lassan jár. De hát tíz forintért nem is szaladhat lóhalálában. A báróé ötszázforintos chronometer, annak meg az a baja, hogy siet. És az se jó. Látod, nekem soha se volt órám, mégis itt vagyok. Tudom az időt, a napról, az árnyékról, meg a gyomrom hangulatából. Nekem nem is kell óra. Ostobaságnak tartom. Hanem azt mondja a zarándok, hogy pompás szerkezete van. Csakhogy holmi regulák szükségesek és ezeket be kell tartanod. Adj rá kezet, amicze, hogy mindig be fogod tartani a regulákat és akkor pompás óra lesz a zsebedben. No, adod a kezedet vagy nem adod? – Adom, nagyapa! – No, így már jól van. Hát minden reggel pont négy órakor fell kell húznod és egy félórával előre igazítanod, ha napközben még se járna jól vagy megállna, megrázod egy kicsit, mintha rostálnál vele. A rázás addig tart, míg megindul, mert okvetlenül megindul. Az egész megállás csak egy kis móka, egy kis kötekedés tőle, ne ijedj meg, egy porszem esett bele vagy eféle, mert filigrán, finnyás portéka. Este féltízkor megint felhúzod és megint előre igazítod háromnegyedórával, aztán föltétlen nyugalomban hagyod reggel négyig, azaz vízszintesen fekvő helyzetbe teszed az asztalra vagy a párnád alá, szóval, hogy ne járj vele. Ezek a szokásai. Különben remek jószág, pompás gépezet. Valami csodálatos, kedves ketyegése van. Vigyázz, nehogy elrontsad. Laczi boldog volt az órával és igyekezett a -19- természetéhez alkalmazkodni, korán kelt, korán feküdt, hogy az órának eleget tegyen s e közben édes álmodozások közt gondolt a pünkösdi napokra, amikor talán Mária is meglátja az órát a zsebében. Hogy fog az annak imponálni! Hiszen órája Pál bárónak sincs. Míg Laczi színes terveket szőve, mohó vágygyal készülődött Sulyomra, sőt éjszakánkint álmaiban már ott is járt Mari mellett az urasági parkban – addig ott meglehetős rossz ünnepekre volt kilátás. Sötét felhők tornyosultak, kivált a kastély fölött. Az egész községben arról beszéltek, hogy az uraság nagy bajban van. Az a bizonyos suttogás volt ez, mely a dobpergést szokta megelőzni. Végrehajtók egymásnak adták a kilincset, de ez nem lett volna baj, hiszen volt a bárónak prókátora, az öreg Tartsányi Ezékiel, aki el tudta húzni a pöröket, ameddig a bárónak tetszett; a báróné is beteg volt, de ez se lett volna baj, hiszen ott volt doktor Arendorffer György, aki mediczinákkal tartotta benne a lelket, ameddig a léleknek tetszett – hanem az volt a nagy felfordulás oka, hogy a báró Pesten járt és a Kaszinóban egy pár ezer forintot veszített becsületszóra. A kártyaadósság pedig nagy dolog. A többi bliktri. Fizeti az ember, ha lyukas hídon talál. De a kártyaadósság parancsol. Annak meg kell lenni, ha a pokolból kerülne is ki. A pokolnál azonban vannak még valamivel közelebb eső helyek: az uzsorások zsebei. Onnan kell az összeget kiteremteni szép szóval, igérettel, előre eladott terméssel vagy akármivel. (Betáblázást, sajnos, már nem lehet igérni.) – Borly, – mondá a báró a kasznárnak, mikor Pestről hazajött – pénzre van szükségem. -20- – A hitelünk kimerült, méltóságos uram. A pénzintézetek nem adnak. – Meg kell a zsidókat próbálni. – A zsidók is megokosodtak, méltóságos uram. – Hát mit csináljak? Vesztettem. Maga okos ember, tudja, hogy mi az. Főbe kell lőnöm magamat, vagy fizetni. A vén gazember vállat vont. – Nagyurak bolondsága. – Hát mit tanácsol? – Ne fizessen és ne lőjje főbe magát. – De hiszen kizárnak a kaszinóból. – Bárcsak régen kizárták volna. Nevetséges logika. Mert a kaszinóból kizárnák, ami csak egy ház Pesten a hatvani-utczában, méltóságod ki akarná magát zárni az egész világból. Hát a két gyerekből: a baroneszből és a kis Pál báróból mi lesz aztán? Ej, ej, méltóságos uram! – Borly! – szólt a báró szigorúan. – Ne tartson nekem prédikácziókat, hanem szorítsa meg a zsidókat, adjon el valamit, adjon el mindent, ha kell, de a pénznek meg kell lenni. A vén gazember most már nyakába vette a környék uzsorásait, de eredmény nélkül jött haza, fáradtan, leverten azzal a jelentéssel, hogy a tőke óvatos. – Hát hol járt? – Mindenütt. – És mindenütt elutasították? – Mindenütt. – Bajomban is volt Flucknál? – Ott is. – Nem beszélt Sternnel Koppányban? – Beszéltem. -21- – Hát az ujfalusi Glück, mit mondott? – Azt mondja, nincs most pénze. Pukkadjon meg ott, ahol van. – Egyebütt aztán nem volt? – Kinél kellett volna még lennem? – Persze, persze – hagyta rá Inokay nagy flegmával – ilyenkor tűnik ki, Borly, hogy még mindig kevés a zsidó. Borly uram figyelmesen nézett a gazdájára; tudta már, hogy a húr a végsőig feszült, mikor az akasztófahumor első csöppje kibugygyan. – Bizony nehéz a helyzet, de nem reménytelen, – szólt azután – egy mód még van. – Halljuk, halljuk, bátyóka, beszéljen! – sürgette a báró nyájasan. Ha kényeztetni akarta az öreget, bátyókának szólította, mint valaha gyerek korában. Pedig most már nagy megerőltetésébe került, undorodott tőle, nem becsülte, gazembernek tartotta, gondolván magában: «A tolvajnak bizonyosan van pénze, eleget összelopkodott; ha akarna, adhatna nekem, visszaadnám busásan; hiszen nem lehet az, hogy már nekem soha se legyen pénzem többé.» Többször ott lebegett már ajkán a szó: «Hát magának nem volna egy kis pénze, bátyóka?» de mindig visszanyelte. Nem, nem. Egy Inokay mégse teheti azt, hogy a gazdatisztjétől kérjen pénzt. De hiába is tenné. A vén gazember, ha nem akar adni, úgy is eltagadná; ha pedig adni akar, maga is ajánlkozhatik. Talán éppen azt pedzi most… – Halljuk, halljuk, bátyóka! – Azt gondoltam, méltóságos uram, hogy talán, hm, a családi ékszerekből lehetne csinálni egy kis pénzmagot. -22- – Azok a feleségemé. Neki adtam; anyám, dédanyám viselték – nem tehetem. – Hiszen ki lehetne váltani – vélte a kasznár. – Mikor? – kérdé a báró. – Valamikor – mosolygott gúnyosan a kasznár. – Ha méltóságod akarja, elvinném Pestre és elhelyezném a zálogházban. A báró szabadkozott eleinte, de minthogy nem volt más mód, pünkösd előtt két nappal csakugyan összecsomagolta a családi ékszereket; zafir-, rubin-, gyémántgyűrűket, régi kelyheket, keleti gyöngyökkel kirakott imakönyvtáblákat, forgókat, násfákat egy egész ládányit. A ládát aztán elvitte Borly uram Pestre, úgy hogy az egész úton rajta ült, mint Bónis Samu bátyánk a koronát rejtő vasszekrényen. De az öreg útja nem volt szerencsés. Másnap azt sürgönyözte Pestről, hogy a zálogház nem adja meg a megkívántató összeget, hát mit csináljon? A báró elszaladt Kékkőre barátjához, báró Balassa Antalhoz (annak se volt soha pénze), vele tanácskozott. Balassa az örök áron való eladást tanácsolta. «Akkor még marad is egy kis pénzed, még tán nekem is kölcsönözhetsz.» Inokay tehát visszasürgönyözte: «Adja el az ékszereket». Ebből aztán megint nagy sürgönyözés keletkezett. A zsidók keveset akartak adni, Inokay túlsokat akart kapni, végre is a zsidóknak lett igazuk, a báró kifogyott türelméből és potom pénzen kapták meg az ékszereket. – Látom, – mondá Inokay egy furcsa mosolylyal Balassának – hogy a vén gazember (Borly) nagy összeget akar most lopni, hát mit tehessek ellene? Ezalatt pedig nagyban készült Laczkó a pünkösdi -23- ünnepekre. A városka egyik díszkertjében egy gyönyörű feslő rózsabimbót pillantott meg, pünkösdkor nagy ritkaság egy ilyen rózsa. Nézte-nézte a vasrácson át és az a bohókás gondolata támadt, hogy ez a rózsa Inokay Mária. Csillagban is volt már egy ilyen Inokay Máriája az égbolton. A harmatos gyermekszerelem gyakran táplálkozik e fajta szertelenségekből. Laczi kétszer is megnézte napjában a rózsát, mely egyre jobban kezdte kibontogatni zöld zacskójából az összegyömöszölt szirmokat s olyan ismerősen mosolygott már a végén Laczira, hogy szinte integetni látszott neki. «Hm, – gondolta Laczi – de nagy dolog volna, ha azt a rózsát hazavihetném a baronesznak. Igen, de át tudnám-e neki adni? Lesz-e alkalmam találkozni vele, mert a báró még mindig haragot tart rám! Ejh mit! Betenném éjjel, lopva az ablakába, vagy elküldeném a Zsuzsa szolgálótól.» Hova-tovább mind jobban megbarátkozott ezzel a gondolattal. És a rózsa is szólította: Bizony jól tennéd, Laczika, ha letépnél, hideg van még itt, korán születtem (az éjszakák még hűvösek voltak). A kert magas falkerítéssel volt körülvéve, csak a vaskapu rácsain lehetett belátni; a háttérben egy nagy, komor épület meredezett mansard-tetővel és tömérdek galambbal, melyek szerelmetes búgással ültek egymás mellett a tető zsindely-fodrain. – Miféle ház ez? – kérdezősködék Laczi. – Az angol szűzek zárdája. – Nincsen ennek soha a kapuja kinyitva? – Az apáczák nem járnak sehova, csak néha mennek ki sétálni a növendékekkel. Némelykor egy öreg kertészt látott csoszogni Laczi a szép kavicsos utakon a kert orgonabokrai -24- közé, melyek most nyiltak javában. Oldalt a magas kőfalba egy ajtó volt vágva, mely a szomszéd ház udvarára szolgált. A szomszéd ház az «Arany bárány» czímű vendéglő volt. Hajdan ez is a klastromhoz tartozott; egy Balassa kisasszony volt a fejedelemasszonya, ki a vőlegénye, Drugeth Pál halála miatt szent fogadalmat tett, hogy apácza lesz, de később megbánta a dolgot (minden asszony csak asszony), jó vér is forrt benne, hát egy palotát építtetett a klastrom mellé s néha éjjelenként oda szökött át a titkos ajtón, ahol levetvén apáczaruháit, a legpikánsabb franczia toiletteben jelent meg az odahítt férfivendégek, leginkább katonatisztek közt s álnév alatt mulatott pezsgő vidámsággal, ledér pajzánsággal. A háziasszony tisztét a palotában egyik titoktartó társalkodónője, valami Villárczy kisasszony vitte. Sok tarka-barka bohóság történt itt. A városka őszhajú matrónái még most is mesélik ezeket az istentelen históriákat. Később (egy század mulva) a Bárány-fogadó lett a Balassa Ágnes bűnös palotája helyén, a palotát átalakították vendégszobákká, de a zárda régi állapotában maradt s még most is ott az ajtó, mely a Bárányba nyílik. Laczi látta egyszer, hogy a vén kertész kinyitja az ajtót egy rozsdás kulcscsal s átszalad egy pohár sörre a Bárányba, csak úgy könnyedén betéve az ajtót maga után. Ez adta neki az eszmét, hogy mikor a kertész bent iszogat a Bárányban, az udvarról egész kényelmesen be lehet szaladni a zárdakertbe és kihozni a rózsát. Hiszen a viráglopás úgyse bűn. Az is bizonyos volt, hogy a kertész napjában többször is megjárja a Balassa Ágnes útját, őt is a -25- titkos gyönyörök csalogatván, csak ki kell az alkalmas pillanatot választani. Lesbe állt hát Laczi pünkösd szombatján délután az átellenes szíjjgyártó kapujában s nem sokáig kellett várnia, míg a kertész megjelent, gereblyével egy kicsit pepecselt a kavicsok közt, mialatt a mellékajtóhoz jutott s kinyitván azt, iszkiri, eltűnt az ajtó mögött. Ez volt az alkalmas percz. Laczi ott hagyta leshelyét és egyenest a Bárányba tartott, ahol a vörös terítékű szobában találta a tiszteletreméltó kertészt, amint éppen a vendéglős tubákos szelenczéjéből merített egy csipetnyit, nagyot prüsszentvén utána. – Egészségére Tumbus apó! – Köszönöm Kovács úr. Igazán finom burnót. A pinczér hozta a sört. – Friss csapolás – szólt a vendéglős. A pinczér észrevette a belépő Borly Laczit és a szokásos hosszadalmas vallatás alá vette: – Mi tetszik ifjú úr: sör, vagy bor? – Bor. – Milyen bor? Butelliás bor vagy asztali bor? – Asztali bor. – Fehér vagy vörös? – Hozzon fehéret. – Egy verdungot vagy egy messzelyt? – Egy messzelyt. – Vízzel vagy anélkül? – Anélkül. Laczi felhajtotta a zavaros italt s leszúrta az árát, aztán az udvarnak tartott a söntés melletti ajtón, mely a pitvarba nyilt. – Erre van a kijárás – figyelmeztette a pinczér. -26- – Egy szekeret várok otthonról, megnézem, nincs-e az állás alatt. – Ott most csak egy szekér van. – Talán éppen az enyém. Minden gyanu nélkül sikerült kijutnia, az állás alatt valóban csak egy szekér volt, zsákokkal megrakva, a zsákokon egy tót paraszt aludt jóízűen hortyogva. Laczi körülnézett, az udvar néptelen volt, csak egy kis fiúcska ült egy ledöntött nagy fán, lábait lelógatva, egy bádog-messzelyt tartott kezében. – Nem vesz bort bácsi? – kérdé Laczitól. – Nem. Hát bort árulsz? – Bort. – És hol van a borod? – Itt a lyukban. – Hol veszed a bort? – Az apám pinczéjében, leveszem a kulcsot a szögről, amikor nem látják és én is hozok egy-egy kancsóval. – Ide öntöd a fa odvába? – Ide öntöm, de csak ha az apám nem látja, mert megharagudnék, ha megtudná, hogy én is kocsmát nyitottam. – Bolond vagy te fiú. Sokkal jobban elmulathatnál a piaczon. Egy generálisruhába öltözött majmot mutogat ott egy talján. Se szó, se beszéd erre a hírre, felugrott, levágta a messzelyt a földre s úgy szaladt a piacz felé, mintha puskából lőtték volna ki. Laczi most már egyedül volt, sietve lépett az ajtóhoz, szíve nagyot dobbant. Hátha a kertész jön. Eh, mindegy. A macska fél, én nem félek. Hirtelen betaszította az ajtót s egy iramodással, nem nézvén -27- se előre, se hátra, csak a rózsatőre, ott mellette termett. Enyim vagy hát, szép rózsaszálam! De amint lehajolt, hogy letépje, egyszerre eszébe jutott a mesékből a rózsává elátkozott királykisasszony, akinek az életfonalát metszi el, aki leszakítja. Hátha ez a rózsa mégis maga a baroneszka. Hah, hogy megszúrta egy tövis! Csupa tövis a szára. Idegesen nyúlt a bicskája után s amint már rátenné, hirtelenül megcsendűl egy félénk, mégis parancsoló hang: – Jaj, nem szabad. Nem szabad, uram! Laczi összerezzen, a tollkés kiesik kezéből erre a hangra, ijedten néz fel s majd sóbálványnyá mered, fojtott, tompa hangon dadogva: – Szent Isten! Inokay Mária. – Nini, nini, – kiált fel a leány vidáman – hisz maga az izé… a lakatos. Különös vizsga pillantást vetett rá, mialatt Laczi tollkéséért lehajolt. – Hogy megnyúlt a fiú, – gondolta magában. Aztán egyszerre furcsának találta a keskeny, feketedő csíkot az ajka fölött. «Hiszen magának már bajusza van» akarta mondani és kaczérságra nyilt ki már a piczi szája, nevetni kezdett már a pajkos szeme, de elharapta, inkább nem mondott semmit, csak piros lett, mint a pipacs. (Nem lehet a bajuszt kinevetni, nagy dolog az.) – Megijedt tőlem ugy-e? – kérdé Laczi zavarral, csak éppen hogy mondjon valamit. – Hogyne ijedtem volna meg, mikor a virágomat le akarja tépni. – Hát a maga virágja? – szólt a fiú csendesen, tompán. – Tudtam, éreztem. – Tudta? És mégis le akarta tépni? Szép magától. -28- – De hiszen magának akartam elvinni – mentegetődzött az ifjú. – Köszönöm szépen, – jegyzé meg a leány gúnyosan – itt nevelem nagy fáradsággal. Minden áldott este és hajnalban tüzet rak Tumbus apó két felől mellette, csaljuk a szegény virágot, hogy azt higyje, mintha már júniusi éjszakák volnának és mindezt azért, hogy maga leszakítsa idő előtt. De hát hogy jött be ide? – A kertész nyitva hagyta az oldalajtót és a rózsát el akartam vinni Sulyomra, holnap oda megyek, azt gondoltam, magának viszem. – Hát nem tudta, hogy én itt vagyok a zárdában? – kérdé a leányka közömbösen. – Oh Istenem, ha tudtam volna! Azt hiszem most is, hogy csak álmodom. Miképen is történhetett ez? – A madame elhagyott bennünket, összeveszett apával, – felelte a leányka a régi, őszinte hangon, – apa aztán behozott ide a zárdába. És most itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok. S pajzánul meghajtotta magát Laczi előtt, megperdülvén a saját tengelye körül gyerekesen, miközben a szoknyái lágyan lesímuló szegfűformából széles haranggá puffadtak fel a szélben. Virágok, bokrok és füvek mind nevették ezt a bohókás irgést-forgást. A májusi napfény szétöntötte megolvasztott aranyát az egész természeten, még a két szürke hamufolt is a rózsatő mellett olyannak látszott, mint két nagy vidám szem. A hétpöttyös bödék, az Isten tehenkéi, ott játszogattak a hamuban, tetszett nekik, hogy ez nem olyan terület, mint a többi. – Nagy szerencse, – szólt Laczi álmodozó hangon – hogy végre megtaláltam. -29- – Úgy tesz, mintha keresett volna. – Hát azt gondolja, hogy a nap minden órájában nem jár az eszemben? – Én nem gondolok semmit; én csak azt tudom, hogy csúf dolgot akart elkövetni, le akarta tépni a rózsámat, amit én a Szűz Máriának szántam, mert a jövő héten a kékkői búcsújáró helyre megyünk, odaviszem a rózsát. Magam ültettem el a tőt tavasz elején s akkor megfogadtam a fejedelemnő asszony jelenlétében, hogy az első virágját a Szűz Mária oltárára teszem. A fejedelemnő kinevetett: «Nem nyílik az még ki akkorára, édes lányom, mikor mi a búcsúra megyünk.» «Kényszeríteni fogom, – feleltem – mert kényszeríteni csak arra nem lehet, hogy ne nyíljék, azt mondja a népdal, de arra, hogy nyíljék, talán lehet; hiszen virág, hiszen szelid, ha virág, és szófogadónak kell lennie, ha szelid. Hát nincs igazam?» Laczi csak a fejével bólintott, hallgatta, hallgatta a kedves csacsogását és majd fölfalta tekintetével az igézetes kis teremtést. – Aztán volt még egy skrupulusom, meg is kérdeztem Ottilia nővértől (mert tudja, minden apáczát nővérnek hívunk) «mondja meg nekem, Schwester, szabad-e a virágot megcsalni? Nem vétek-e az?» A Schwester gondolkozott és azt mondta: «A virágnak nincs lelke, nem gondolkozik, a virágot szabad megcsalni.» Testvér, feleltem neki, ha a virágnak nincs lelke, hát akkor honnan van az illata? A testvér vállat vont. Azt mondja, hogy nem tudja. Hát már most azt az egyet én sem tudom. Nem tanult maga erről semmit? – Nem. De azt hiszem, hogy van lelke. – No, az meglehet, de azt látom, hogy magának -30- nincs, mert különben nem akarta volna leszakítani. Ugyan nagy bajba hozott volna. Mert én azzal tartozom a Szűz Máriának. – Szép, hogy számon tartja tartozását, baroneszka. Hát nekem nem tartozik valamivel? Olyan buta pofácskát vágott erre, mint egy aluszékony fiókmacska. – Nem emlékszem, – szólt vontatottan és megrázta a fejét, hogy a körülnyírt haja repkedni látszott az arcza körül, a fülbevalóiból pedig kikapcsolódott az egyik és a kavicsokra esett. Lehajolt érte kecsesen, hanyagul. – Tudja-e, hogy már kifúrták a fülemet? – dicsekedett. – Mult vasárnap. Nem fáj az. – Most már tudom és igérem, hogy el nem felejtem, – gúnyolódott Laczkó, – de maga, úgy látszik, elfelejtette, hogy lehoztam a fáról… emlékszik: mikor? A kis baronesz elpirult. – Aha, tudom már, – szólt nyugtalanul, szétnézve, nem jön-e az utakon valaki. – Persze. Igen, igen. Emlékszem most már, lehozott és… és… Laczi most vakmerően két lépést tett feléje: – Egy csókot kértem akkor jutalmul. – Akkor én még kis leányka voltam – ellenveté kérlelő tekintettel. – Hiszen még most is kis leányka. – Annak tart? – kérdé a leány elbiggyesztve ajkait. – Annak, természetesen. – Úgy? Hát minek magának a csók egy gyerektől? – Hát csak – felelte a legényke nyeglén, vállát vonva. -31- – Tudja mit, ha gyerek vagyok, hát adok magának helyette egy pacsit. Egy nagy pacsit, keresztül, kasul, szúrom, pacs. Jó lesz? Laczi elmosolyodott. – Inkább beösmerem, hogy már kisasszony. – Köszönöm, igen kegyes. Nos hát, nem fizetek, tisztelt hitelező úr. Laczi homloka elborult. – Haragszik rám? – Nem. – Miért nem fizet hát? – Mert egy igazi kisasszony csak olyan valakit csókolhat meg, aki valamikor a férje lesz. – Nem mondta-e mindig, hogy az én feleségem lesz? Emlékezzék vissza, Mariska! Nem tettünk-e szent fogadást egymásnak a kápolnában? – Tettünk, tettünk, – felelte idegesen – de lássa, azóta sok történt. – Nevezetesen? – Azt mondja a világ, hogy az most már lehetetlen. – Mit ért a világ alatt? – A barátnéimat, kikkel bizalmasan közöltem titkomat, mert mi itt az intézetben mindent elmondunk egymásnak. Pfuj! azt mondta nekem gróf Starwitz Kati, egy lakatosinast szeretsz! Nem szégyenled magadat? Laczi lehorgasztotta a fejét, mint egy vádlott. – És maga mit mondott erre, Mária Karolina? (Mert ezen a néven szólították a családban Inokay kisasszonyt.) Mit mondott erre, kérem, feleljen nekem? – kérdezte fázékonyan, türelmetlenül. – Én azt a kérdést vetettem fel előttük, hogy előfordul-e ilyesmi a regényekben? -32- – És mit feleltek? – Jetefalvy Örzsi, aki az összes német regényeket fölfalta már (én még csak vagy ötöt olvastam), azt mondta erre: «A regényekben sok csodás dolog előfordul, de ilyesmi még soha se történt és soha sem is történhetik. Egy Inokay bárókisasszony épp oly kevéssé lehet felesége egy lakatosnak, mint nem lehet egy szarvasbogáré vagy egy iramszarvasé.» Laczi ereiben megdermedt a vér, úgy állt ott, mint egy elitélt. – Hát már most én mit csináljak? – kérdé sötéten, rekedten. – Azt én nem tudom – vonogatta vállait Mária Karolina. – Én nem tehetek róla, én mosom a kezeimet, – majd látva a Laczi szomorúságát, fájdalmát, szelíden, szánakozóan hozzátette: – Lássa, lássa, minek lett lakatos? Aztán mintha egyszerre kiesnék a természetes hangból, a gyermekszerelem édes szamárságaiból egy nyegle szerepbe, – hátra vetette a szép fejét negédesen s lendületes gesztussal szavalta a nyilván regényekből eltanult mondatot: – Ön két lény családi boldogságát tette tönkre e lépésével. Oh, szegény kis lelkek, szegény bakfisok! Oly egyenlőtlenek vagytok és oly félszegek. Valami, amit az égből hoztatok magatokkal s valami, ami már rátok ragadt ahhoz a földi salakból. Olyanok vagytok, amilyen a strikkeléstek a kis kosaratokban, amibe a mama is belestrikkelt, a tante is, a nevelőnő is és csak az a kedves belőle, ami a magatoké. – Hát olyan bűn lakatosnak lenni? – tört ki Borly Laczi szilajan és meg akarta ragadni a leányka karját. -33- De az egy sikolylyal ugrott el előle. – Jaj, meg ne szúrjon! Csak nem akar megölni? Ugy-e nem? Szinte habozva mondta, szinte csalogatón, félig incselkedve, mintha talán szeretné, hogy megszurkálja. Mert hát szerelmi tragédiája lenne, nagy eset lenne, tíz napig beszélnék és irigyelnék a növendékek. Laczi csak most vette észre, hogy a nyitott peneczilus, melylyel a rózsát akarta lemetszeni, még a kezében van, ijesztő lehetett hát, amint ott hadonászott a késsel, Mariska karja után kapkodva. – Oh, bocsánat, bocsánat, Mária Karolina. De ne menjen! Hiszen elteszem a kést. Inkább magamat ölném meg, mintsem magát. Oh, dehogy, dehogy. Én csak azt kérdeztem magától (és a hangja lázasan remegett), hogy olyan nagy bűn-e a lakatosság? Hisz nem bűn. – No, tudja, én se hiszem, hogy bűn volna, – szólt húzódozva – de ha egyszer a világ ilyen, hát akkor ilyen. S ezzel kedvesen rámosolygott Laczira, búcsút intve neki a kezével. – Sokáig beszélgettem, már keresni fognak. Isten önnel, Laczika. Ha hazamegy, csináljon egy kis lakatot és tegye a szájára, érti-e? Laczi utána iramodott. – Mária Karolina, – lihegte lázasan – álljon meg egy perczig. Ne hagyjon így el! Segítsen rajtam! – Hogyan? Miben? Miképen? Ne bolondozzék. Menjen már haza, meglátnak az ablakból. Kissé félre lépett, ahol egy nagy platán eltakarta. -34- – Akarja-e, – szólt a fiú eltökélt hangon – hogy ne legyek lakatos? Dacz ült a homlokán és keménység az összevont szemöldjein. – Hát az jó volna, – szólt a leány hanyagul, felületesen – de hát akkor mi lenne? – A mivé maga akarja, hogy legyek. A leány elkaczagta magát. Tetszett neki a gondolat, hogy ő mondja meg egy férfiúnak, mi legyen. Hogy ő tőle függ, ő irányít, ő rendelkezik. A szemei is megcsillantak. Oh, azok a fénylő, világító Szent János-bogarak azokban a szemekben! – Nos, tudja mit, legjobban szeretném, ha katonatiszt lenne. – Katonatiszt? – Igen, nekem tetszenek a katonatisztek, szépen vannak öltözve – folytatta ismét, gyerekesen, piczinyt selypítve. – A barátnéim is a katonatiszteket csodálják legjobban, Katalin levelezik is egyikkel. – Levelezik? Hát lehet innen? – Lehet. Hogyne lehetne? – Hisz akkor mi is levelezhetnénk. – Persze. Föltéve, hogy katona lesz. – Az leszek, Mária Karolina, biztosíthatom. És hát, hogy levelezik az a bizonyos Katalin? A postán? – Dehogy. Különös módja van annak. Megmondhatom. Mert maga előtt most már nem szabad titkomnak lenni. Igaz-e, hogy nem szabad? Egyszerre közlékeny lett, szinte megolvadt hangja a melegségtől, bensőségtől, amint folytatá: – De, mondom, ez nagy titok, úgy vegye. Lakatoska, lakatot tessék tenni a szájacskájára! Hajoljon ide közelebb. Hát úgy van az, hogy van -35- nekünk itt egy csacsink, akivel Tumbus apó együtt öntözi a kertet, a csacsi nem öntözi, hanem ő húzza a talyigát és a vizes hordót, amely a talyigán van. Ez a csacsi nappali dolga. De reggel a Tumbus és a csacsi bevásárolni mennek a piaczra. A csacsinak olyan nagy füle van, mint egy zacskó, hát a nagy fülébe betesz Katalin egy levelet, azt aztán a piaczon kiveszi a csacsi füléből a katonatiszt, Littmanek Eduard hadnagy úr, haza megy, felel rá, mire megírja a választ, akkorra már a csacsi a Sánta mészáros üzleténél áll. Littmanek odamegy, beteszi a választ a szamár fülébe és mi, itthon, mikor senki se látja, kiveszszük onnan. Hát már most tudja. Legyen ezzel is okosabb! Laczi elmosolyodott a történeten, de mégis csak a maga dolga állt előtte elsőbbnek. – Ezt most már tudom. De mit érdekel engem Littmanek hadnagy? Azt szeretném én inkább tudni, mily módon levelezhetnénk mi ketten? – Furcsa! Hát a csacsinak a másik fülében. Hiszen két füle van. – Úgy, de hátha az én levelemet venné ki a Littmanek? E pillanatban léptek hallatszottak, galyak ropogtak, madarak rebbentek fel a bokrokból, ami valakinek a közeledését jelentette. Laczi elsápadt. – Bajban vagyunk – suttogta és körülnézett. – Pszt, csendesen! – szólt a leány elkomolyodó homlokkal. – Nem kell megijedni! – Csak maga miatt. – Én miattam? – kaczagott fel, az egyik vállát fölhúzva. – Azt hiszi, hogy engem könnyű zavarba hozni? Csalódik. -36- Az öreg kertész jött a ribizkével szegélyzett gyalogúton. Egy darázs szállingózott, zümmögött a feje körül, vele jött makacsul, talán virágnak képzelte az orrát s rá akart ülni, a kertész kergette, vagdalkozott, hadonászott a feje körül a két karjával, de a darázs nem tágított. – Hess, hess, oktalan állat, ne légy annyira szemtelen! – Tumbus apó! Tumbus apó! Ne csukja be még a kis ajtót, – kiáltá eléje a baronesz nyájas, behízelgő hangon, amint megpillantotta a galyak hézagain át, sőt néhány lépést előre tett a kanyarodóig, ahol láthatóvá lett. – Hopp, hopp, itt vagyok. Mi tetszik? – kiáltá vissza Tumbus apó a maga rozsdás hangján. – Ne csukja még be a kis ajtót, apóka. – Bah, már becsuktam. Hát miért is ne csuknám be? Meleg van kisasszonyka, hm. Eredj te czudar! (Ez a darázsnak szólt.) – Valakit ki kell eresztenie, apóka. Az öreg a szemeit meresztette, mígnem észrevette a fiatal embert. Kegyetlen vigyorgásra fintorodott el az arcza. – Hehe, hehe! No, szépen vagyunk! Huj, huj, micsoda meleg, micsoda pokol. S azonfelül még idegen szagot érzek… Szimatolni kezdett a levegőben. – Idegen szag. Haj, idegen szag. Fiatal uracska, hihihi. Itten, ahol a madár se jár. Szörnyűség! Na, szépen vagyunk. Éreztem, éreztem, azért siettem annyira! (Kivicsorította a fogait, mint aki éppen valami ilyenbe akar beleharapni.) Hát már most mit csináljunk vele? Kivallatjuk, hehehe, hogy hol vette itt magát és mit akar itt, hihihi, ahol a sármányból -37- is csak az asszonya jár? Honnan jött, tu-tu-tu? Apáczák leimádkozták, az égből pottyant le. (Tumbus apó minden lépéssel megállt s a hasát fogta, úgy nevetett.) No-no-no, jelentést teszünk a fejedelemasszonynak. Katonásan, regula szerint. Kutya kutyánszki, macska macskánszki! Laczkó a falak és a vaskerítés magasságát méregette szemeivel, hogy nem lehetne-e menekülni, de a falak magasak voltak, a vaskerítés pedig kopjahegyekben végződött. Lehetetlen, lehetetlen. Itt csak a madár tud kimenni! Tumbus apó ellenben a becsípett ember bőbeszédűségével nyomogatta, hempergette, kapargatta a pikáns, érdekes eseményt, mint az eb a csontot, hogy nem találna-e rajta valami ennivalót. – Hát már most mit csináljunk vele? – motyogta. – Olajba sütjük vagy porrá törjük és minden apáczának beadunk belőle egy evő kanálnyit? Annyira kaczagott, hogy egy fába kellett fogódzkodnia. – Tumbus! – kiáltá rá a baronesz parancsoló hangon és a lábával toppantott, – micsoda szemtelenségeket beszél maga itt össze-vissza? Ez a fiatal ember apám gazdatisztjének a fia, érti-e, behíttam az utczáról, hogy a szüleim felől kérdezősködjem s ő bejött, mert kend részegeskedni ment a korcsmába és nyitva hagyta a kis ajtót, szigorú kötelességszegést követvén el. Hát már most forduljon vissza menten és nyissa ki az ajtót, mert különben én teszek mindjárt jelentést a fejedelemasszonynak. Egy, kettő, három, mars! – Hiszen megyek már, megyek, – szólt egyszerre megjuhászodva. – Ez már más, kisasszonyka. Hiszen ha mindjárt úgy tetszett volna -38- hozzám szólni, kisasszonyka, hogy «parancsolom, Tumbus». – Egy szót se többet, Tumbus. S ezzel csipőjére tette a kezecskéit s haragosra, morczosra vonván össze a homlokát, a villámló szemeivel intett Tumbusnak, hogy előre menjen. – Jőjjön hát, ifjú úrka – makogta az apó alázatosan. S mintha egyszerre kijózanodott volna, egyenletes léptekkel ment kinyitni az ajtót, bizalmasan morogván az utána ballagó Laczkónak: «Szép kis bolondság! Micsoda asszony lesz ebből! Mikor már mint palánta is ilyen. Ujujuj, de ránczba szed ez valakit.» A kulcs megcsikordult az ajtóban. A legényke még egyszer visszafordult, még egy utolsó pillantást vetett rá. A kis leány egy nyírfa lehajló ágára ülve himbálózott és a kezével búcsút integetett neki. * * * Mindez pedig abban az évben történt, mikor az uralkodó azt a szinte félénk kérdést intézte egy bölcs emberhez, vajjon nem lehetne-e ebben az évben kétszer szedni ujonczot, mire felelé a patriarkák ékesszólásával az illető nagy ember: «Az anyák nálunk csak egyszer szülnek egy esztendőben.» Szóval, ebben az évben a legértékesebb gyümölcs a férfiember volt (olcsó portéka máskor). Most királyok áhítoznak utána. Ilyen időknek örül a Halál, mert ezt az ázsiót ő okozza; sokat bevon a künn levő nyerskészletéből. Borly Laczi, illetve a kis Mária ugyancsak eltalálta, milyen pályát kell választani. (Mintha Ámor is császári királyi ügynök volna.) Dehogy gondolt e percztől piros pünkösd ünnepére -39- többé a szilaj vérű, daczos akaratú fiú: mit bánta ő Sulyomot és a pünkösdi fánkot a nagyapa házánál? Első dolga volt a lakatosságot lerázni és a helyett, hogy haza ment volna, a zárdakertből egyenest a kaszárnyába indult, jelentkezett az őrnagynál, akit Nasztálszky Ferencznek neveztek. – Mit akar? – kérdé az őrnagy. – Katonának akarok beállani. Végigtekintett a sugár gyereken, szép, lelkes szemei, intelligens arcza legott megnyerték. – Jól van. Hogy hívják? – Borly László. – Csak nem Borly Gézának a fia? – De igen. – No hát akkor nem jól van! – kiáltott fel az őrnagy élénken. – Édes apád a legjobb barátom volt. Folyton levelezésben állottunk. Halála előtt azt írta csodálatos sejtelmek közt: «Kár, hogy nem vagy közel, szeretném a fiam jövőjét reád bízni. Valami ilyen vágy száll a szívemre, mely gondolataimat, valahányszor halálsejtelmeim megujulnak, reád irányítja.» És te most nálam akarsz beállni? Hát mi bajod? Mi végzet hoz ide? Miért akarsz katona lenni? – Csak úgy – felelte az ifjú Borly. – És elhatározott szándékod? – Megmásíthatlan. – No, abból semmi se lesz. Én nem engedem meg. Különösen ilyen időkben. Más, ha pályának választottad volna, de csak így oda menni ágyútölteléknek az önkéntes csőcselék közt, atyád emléke iránti kegyeletből nem hagylak. Különben is gyenge vagy még a puskához meg a borjúhoz. Azért tehát balra nézz, fordulj és takarodj a nagyapádhoz! -40- Laczit elkeserítette ez a véletlen, de nem olyan fából való volt, akit az akadály visszatart. Elhatározta, hogy Pestre megy és ott áll be. A fővárosban már úgy is fel volt ütve a verbung a «Nyúlkaszárnyában». (Jó magyar gondolat osztrák kaszárnyát így nevezni.) Szívesen látták a jelentkezőket. Valami nagy tolongás mindazonáltal nem volt észlelhető a kaszárnya környékén. Összeszámította a pénzkészletét, tíz huszasa volt, több, mint három pengő forint. Ezzel bátran meg lehet indulni, két huszas Váczig a postakocsin egy ülés, onnan pedig beviszi a hajó egy huszasért. Élelemre s egyéb szükségesekre még mindig marad hét huszas. Reggel egy kis batyut kötött a fehérneműjéből s ezzel elbúcsúzván Disznósy uramtól, mintha haza, Sulyomra készülődnék, kiment a piaczra, megkereste a zárda csacsiját, mely a Zeheriné asszonyom zöldséges sátra mögött állt a talyiga előtt könyező szemekkel és egy levelet csúsztatott a fülébe. Amint a fülébe nyúlna, észrevette, hogy ott két levél van. Kivette és szíve megdobbant örömében, az egyik levél neki szólt (a másik Littmaneknek), hamar felbontotta és ezt olvasta belőle: «Kedves Laczi, a mamám nagyon beteg, éppen most küldtek értem kocsit, hogy haza menjek. Ne írjon nekem levelet, mert nem vagyok itt. Sokat szeretnék írni, de nem érek rá. Én egészséges vagyok és nagyon búsulok szegény mamán. Levelemet senkinek se mutassa meg, szakítsa szét.» Laczi zsebébe csúsztatta a drága kincset, a levelet, hogy majd az úton milliószor átolvassa s ujra a szamárhoz közeledett, hogy visszavegye levelét. Jaj, csak oda ne nézzen valahogy Tumbus apó! -41- Tumbus apó oda nem nézett, nagy alkuban volt egy tyúkos ketrecz előtt s a szamár is békén engedett kotorászni a fülében. Őt másforma levelek érdekelték, a Zeheriné asszonyom sátrában egy kosárból frissen, inycsiklandozóan kikandikáló salátalevelek. De hogy ezeket elérje, egyet kellett volna rántania a talyigán s arra mostani siestájában lusta volt. Azaz, hogy más körülmény is hozzájárult, a visszaemlékezés keserűsége, hogy t. i. Zeheriné asszonyom némelykor már rajta érte ilyen csinyeken és az asztalon keverő kis minczérral ütött egyszer-kétszer a pákosztos szájára. Éppen ezen filozofált hát, érdemes-e vagy nem a vállalkozás s talán éppen azon könyezett, hogy ilyen nehéz, fejtörő problemák közt kell szomorú napjait tengetnie. De ideje volt a levelekkel végezni. A postánál már szerszámozták a lovakat. Éppen csak hogy odaért, megindult a sárga-fekete jármű vidám trombitaszóval végig a városon. Ennek a hangjára kinyíltak a rozmarintos violás ablakok utczahosszat, mert itt az is esemény, ki megy, ki érkezik a postakocsin. A másik ülést egy körülbelül harminczéves asszonyka foglalta el, ki útközben a Kálvária-utcza egy sárga házánál szállott fel, tömérdek skatulyával és kosárral. Csinos, köpczös asszony volt, pirospozsgás arczczal, fényes, élveteg szemekkel. Fehér szalmájú franczia kalapot viselt, mely azonban nem vallott jó izlésre rikító pipacs-virágaival. Semmi esetre sem volt előkelő, még talán úri asszony se, mert szembetűnő módon igyekezett annak látszani. Gyanús dolog a pszichologia pápaszemén át. Mert aki otthon igazi úri asszony, az abban pihen meg útközben, ha csekélynek nézik, holott az otthon -42- csekély: útközben kényes. Úton mindenki annak szeret látszani, ami nem. Eleinte behunyva tartotta a szemeit (két éhes tigrist lánczon), de úgy látszik, nem vette be a természete a nyugodtságot. Izgett-mozgott váltig, mint az eleven ezüst. A keztyűit húzogatta fel s hosszan odatartotta fehér kezét a nap felé. Hadd lássa a fiatal ember is, hogy ez a kéz nem szokott dolgozni, aztán felgyűrte a sáfrányszínű ruhája újját, fel egész vállig, mintha melege lenne, hadd lássa a fiatal ember, hogy ez a gömbölyű kar ölelni való. Laczkó észre se vette őt. Elhúzódott, meglapult a sarokban és a maga belső világában barangolt. Ezalatt az asszonyság nyitogatta a skatulyáit, hol zsebkendőt keresett, hol a kis fésűjét vette elő és az aranyos szőke fürteit kezdte fésülni, miközben sűrűn kérdezgetett a kocsistól egyet-mást, de úgy, hogy nem bánta volna, ha helyette az ifjú felel. Mikor érünk Kopolyházára? Lehet-e ott jól ebédelni? (Kopolyházán egy félórát etetett a posta.) Mert ő jó koszthoz van szokva és talán meg is halna, ha egy nap meg nem kapná a maga tányér levesét és ahhoz egy kis frissen sültet. Ah, Istenem, milyen nagy áldás egy jó szakácsné! Vajjon mit csináltak az első emberek, Ádám és Éva, mikor még nem volt szakácsné? A kocsis vídám öreg ficzkó volt s amint gyalog ügetett a kocsi mellett fel a hegynek, a Vargyas erdőben, tiszteletteljesen felelt a különböző kérdéseire, melyeket a hegyek, az előbukkanó kastélyok vagy romok felől hozzá intézett. Ösmerte az egész útvonalat, mindig ezt járta. Elmondta a vidék összes történeteit, a katasztrófákat, emlékeket, melyek egyes helyekhez, fákhoz, házakhoz, árkokhoz fűződtek. -43- Különösen a Vargyasról beszélt sokat, ahol most is zsiványok tanyáznak. Csak az imént mutatott egy behorpadt sírhalmot az erdő szélén, ahol egy postakocsis, Milik István fekszik, kit a híres Patkó ütött le, mikor tízezer forint volt a kocsiban; most megint egy ilyen sír következett, vadméhek döngték körül, ez is egy postakocsisé, ismeretlen haramia lőtte le a bakról. – Mind itt vannak elpotyogtatva a kocsis pajtásaim – tette hozzá nagy vigyorgással. – Hát nem fél? – kérdé az asszonyság fázékonyan. – Mit félnék? – felelte egykedvűen, az évezredes argumentumhoz nyúlva. – Ha az ember mindig a kocsin van, a kocsin hal meg. Hát a tekintetes asszony nem fél az ágyba feküdni, mikor minden ismerőse az ágyban halt meg? Az asszonyság nevetett és olyan fehér fogsort mutatott, mint a marmancs-virág czikkelyei. De biz a Laczkó azt se látta. Majd az egyik kosarába nyúlt és cseresznyét húzogatott ki, nagy kényesen ette, mint egy királykisasszony; minden szemet külön megtörölt a keszkenőjével, ketté törte, hogy nincs-e benne valaki (mert hát a pondró is szereti a jót) s aztán csak az egyik felét dugta be egyszerre a piczi szájába, mintha csak valami filigrán madarat etetne. Uczczu lelkem, de kényes, ez ugyan nagy urasághoz lehet szokva, hanem, ami aztán következett, elrontotta emezt, mert a magokat a két újja közé fogva, megczélzott valami tárgyat és ellőtte, ahogy a parasztgyerekek szokták. No, ez már nem volt úri modor. Hanem arra jó volt, hogy egyszer csak csupa véletlenségből eltrafálta valahogy a Laczi fiút. Éppen az -44- orrára pottyant. Ijedten rezzent fel, mint akit hirtelen felköltenek, az asszonyság elpirult s mentegetni kezdte magát. – Jaj, de bolond vagyok! Bocsásson meg, kérem. Elhiheti, hogy nem akartam. Fáj? Laczi még nálánál is jobban elpirult és zavartan dadogta: – Nem, nem, biztosíthatom. – Az ember ilyen bohóságokkal űzi el az unalmat útközben. Úgy restellem, de úgy restellem. – Szót se érdemel, kérem alásan. – Ön nagyon is udvarias fiatal ember, – folytatta bűnbánó kaczérsággal, lehorgasztva fejét – de ugy-e, igazán nem haragszik? (S ezzel odanyujtotta neki a keztyűs kezét.) Adjon rá kezet, hogy nem haragszik. Így ni. S egy egész perczig kezében tartotta a kezét, miközben szemének delejes villanata az ifjú szemét kereste. De az tiszta volt, mint egy hegyi pataknak a vize, amelyet meg nem zavarhat a beledobott kavics, mert szintén kő van az alján és egy csöpp sár sincs. Hanem a beszélgetés most már megindult. Ezer kérdezni valója volt és tudta a módját, kihúzni a szavakat belőle. – Hova utazik? – Pestre megyek. – Ott lakik? – Nem, csak dolgom van ott. – Volt-e már többször Pesten? – Voltam a nagyapámmal vagy kétszer. – Úgy látszik, a nagyapja sokat jár Pestre? De jó neki. – Most már nem igen jár, de azelőtt ott lakott az egyik nővére, Máli néni. Ahhoz jártunk. -45- – És most már nem lakik ott? – Meghalt. – Reménylem, örököltek utána egy pár házat? – Egy telket örökölt a nagyapa utána, a «Három páva»-utczában. – No, az se rossz, kivált ha kétemeletes ház is van rajta. – Mindössze egy félszer-féle van rajta, hol a Máli néni férje valamikor üres hordókat tartogatott, mert borkereskedő volt. Az asszonyság elbeszélte, hogy ő meg Pozsonyba megy a beteg nővérét látogatni, a haldokló kívánja, de első utazási czélja csak Vácz, mert a kocsiút nagyon kifárasztja, tehát Váczon hál meg, kipiheni magát a fogadóban és csak a reggeli vonattal megy tovább Pozsonyba. – De hátha a nővére meghal azalatt? Ájtatosan emelte szemeit ég felé. – Az Isten mindenre képes. – Az Isten igen, – felelte a fiatal Borly – de ön persze nem képes éjjel utazni. A menyecske fölkaczagott, szívből, édesdeden. – Ah, kis skorpió! No, lássa az ember! Még csípni is tud. Ilyen dévaj, kötődő hangon folytatá Potifárné az attakot a szemérmes József ellen, akit nehéz volt megmelegíteni, de Potifárnét talán éppen az ingerelte. Elhagyták az erdőt, melyet szamóczaillat töltött be s a tündéries Kopolyka völgy tárult eléjük szétszórt falvaival, bádogos tornyaival. Az egyikben valamelyikben delet harangoztak. – Hé, kocsis, messze van-e még a vendégfogadó? – Egy kurta félóra mulva ott vagyunk. -46- – Hát Váczra mikor érünk? – Gyertyagyujtáskor. Az asszonyka a fiatal Borly felé fordult. – Ön ma akar Pestre utazni? – Természetesen. Hiszen nyolczkor megy a vonat. – Tudja mit, – mondá fojtott hangon, szemérmetesen lesütve a szemeit – maradjon ön is Váczon. – Minek? – kérdé ez csodálkozva. – Hát csak úgy – felelte a vállát vonogatva. – Háljon meg ott. A «Csillag»-ban jó szobák vannak. Kedélyesen elbeszélgetjük az estét… a vacsoránál. Képzelheti, milyen unalmas magamnak. – Sietek – felelte Laczi. – A sietés az ördög – kaczagott fel Potifárné. – Kihez siet. (A boldogságomhoz, gondolta Laczi, de nem mondta.) – Dolgom van – mondta. – Mi ön? Diák ugy-e? Vagy efféle? – Semmi se vagyok. – Az a legszebb hivatal. Úgy látszik, úri fiú? (És nagy mamlasz – tette hozzá magában.) – Ahogy veszszük. – Van vagyona? – Vagyonom bizony nincs. – Az mindegy, ha várandósága van valahol. (Hát az van, gondolta magában Laczi: egy csók meg egy pofon.) Tra-tra-tra-tram! Megszólalt a kocsis trombitája. Faluhoz értek. Ez Kopolyháza. Az izzadt lovacskák csöngetyűi vígabban szóltak, mert ők maguk is sebesebben gurították a nagy járművet le a lejtőn, be a fogadó udvarába az állás alá, ahol a -47- szekerek egész raja állt már. Zaj, elevenség volt az udvaron. Lengyel zsidók hagymát ebédeltek a viaszos vásznú fedeles kocsikban. Az állatok csendesen kérőztek a rúd mellett vagy ittak. A vödör föl s alá szaladgált a csikorgó kerekes kúton, a lovak feje zabos tarisznyákba veszett, a kocsisok pedig durákot játszottak egy megfordított kád fenekén, vagy a szolgálókkal legyeskedtek, segítvén nekik csirkéket fogni az udvaron, amelyek fürgén szaladgáltak a lovak és ökrök lábai alatt, mialatt a pinczér odabent az ebédlőben végzetes igéreteket tett a fejükre. – Fél rántott csirke salátával, igen is, mindjárt hozom, két percz alatt itt lesz. – Menjünk be az ebédlőbe – szólt az asszony. Laczi megtapogatta huszasait a zsebében és ő is leugrott a kocsiról. Az ebédlőben éppen csak egy asztal volt még üres. A másik négynél vendégek ültek; egy kanonok a szokásos hugával, egy család bakfis-leányokkal, bizonyosan a nevelőből hozták vagy oda vitték, az asszonyság minduntalan igazított valamit a ruhájukon, az öreg úr, nyilván rokon lehetett, gyöngéden, udvariasan foglalkozott velök, mint valami herczegnőkkel, vizet töltött nekik, fölemelte a földről egy udvarló fürgeségével az elejtett asztalkendőjüket, miközben egyre csipkedte az állukat vagy simogatta a tömött dióbarna hajfonataikat, nem győzvén ismételni szokásos mondását: – Lányok, lányok, földi boszorkányok! A harmadik asztalnál két kereskedő számolt valamit papiroson. A negyediknél, leghosszabbnál ellenben a helyi intelligenczia ebédelt. Itt még lett volna elég hely, de a mi utasaink az ötödik üres asztalhoz ültek. -48- – Hozzon, ami éppen készen van, – parancsolá Potifárné a pinczérnek fenhéjázó hangon – levest, pecsenyét, tésztát, bort. Csak gyorsan, gyorsan. Az a fődolog. (Majd Laczi felé fordult.) Legyen kérem, vendégem. Laczi elhárító mozdulatot tett. – Se szó, se beszéd, meg kell lenni. Az ilyenben nem szokás kosarat adni, fiatal ember. Tanuljon egy kicsit mórest. Most már azért is meg kell lenni. – De kérem. – Mondom, hogy egy szót se. Mert ha még egyet mukkan, vacsorára is megmarasztom Váczon. Foglyom lesz ma estére, érti-e? S gyöngéden megnyomta a lábát az asztal alatt. – Pardon! – mentegetőzött Laczi. – Oly ügyetlen vagyok. Úgy rémlik, hogy ráhágtam a lábára? – Nagy csacsi maga – nevetett az asszony és ránézett kedvteléssel, mint a pók a szunyogra, mely már a hálójában vergődik. Laczi érezte arczán a tüzes tekintetét, mint a hangya-mászkálást s epedve várta a nyíló ajtót, hogy zavarának véget vet az ételek megérkezése. Csakugyan léptek hallatszottak künn. Az ajtó nyilt s belépett rajta az öreg Borly, a sulyomi kasznár. Lacziban megfagyott a vér; csak bámult-bámult megzsibbadva, a megüvegesedett szemeivel, hogy álmot lát-e vagy valóságot? Az öreg Borly nem nézett se jobbra, se balra, egyenest a hosszú asztalnak tartott és ott helyet foglalt, háttal az unokájának. A Laczi szíve hangosan dobogott. Ezt a szerencsét fel kell használni. Aki mer, az nyer. Zsebkendőjét ösztönszerűleg arcza elé tartotta; felugrott -49- és kirohant az ajtón. Potifárné utána szólt: «Mi lelte magát!» Azt hitte, az orra vére indult meg s ahogy szokásos ilyenkor, a kúthoz rohan. Várta, csak várta egy darabig, de nem jött vissza, tudakozódott a pinczértől, az se tudott róla semmit, kiment a postakocsishoz, aki egy kicsit szundikált a kocsibakon, felvilágosítással azonban ő se szolgált, hanem a fiatal ember czók-mókja és a köpenyegje nem volt a kocsiban, tehát megszökött. – Pedig ki volt fizetve a helye egész Váczig, – mondá a kocsis. Az asszonyka fejet csóvált s kedvtelenül mormogta: «Soha ilyen élhetetlen fiatal embert…» Laczi pedig ezalatt lelkendezve ment-ment batyujával egyenest a mezőknek. Nagyatyja váratlan megjelenését arra kellett magyaráznia, hogy üldözi. Talán az őrnagy értesítette, vagy Mária árulta volna el közös titkukat? De nem, nem, Mária ezt nem tehette. Különben is Mária csak reggeli után indulhatott Sulyomra és ha tőle tudta volna meg a nagyapa, akkor még nem lehetne itt; majdnem bizonyos, hogy az őrnagy küldött ki még tegnap este lovas embert az öreghez, ki aztán bejött reggel a városba s miután Disznósyéknál hült helyét találta, kérdezősködések nyomán meg birta állapítani, hogy Vácz felé ment. Biztos volt tehát, hogy a nagyapa üldözi s ez ellen kellett megcsinálni neki is a maga húzásait. Ezek pedig nem lehettek mások, mint letérni az országútról, még pedig úgy, mintha Nagy-Maros felé menne, elérni a Dunához, átmenni csónakon Szent-Endrére, ott meghálni és másnap aztán elveszve az ellenség szeme elől, a Duna másik partján egész nyugodtan és teljes biztonságban eljutni Budára. -50- Hiszen persze sokkal egyszerűbb lett volna, ha Laczi a kopolyházi vendéglő udvarán megkérdezi a kocsisoktól, hogy a kutyafejű öreg urat melyik hozta és honnan hozta, – mire kisült volna, hogy Borly kasznár egyenesen Váczról jön és eszeágában sincs az unokáját elfogni. Hanem iszen éppen az! Ha az emberek mindig eltalálnák, melyik úton menjenek, sok nagy bonyodalomtól kimélhetnék meg magukat! Ment, mendegélt hegyről le, völgyből fel, lapályon, csalóka gyalogutakon, míg végre uzsonnatájt kiéhezve, elgyengülve valami füstöt pillantott meg a Naszály erdő szélén. A füst ellenállhatlanul vonzotta. Benne van abban az étel fogalma, a hajlék nyájassága. De hátha zsiványok főznek lopott húst a fa alatt, ahogy a mesékben szokott lenni? Mindegy. Az éhség nagyobb úr a félelemnél. Akaratlanul is a fák felé vitték a lábai. Alig tett nehány lépést be az erdőbe s ime, kibontakozott eléje az egész kép egy tisztáson. Csakugyan zsiványok ültek egy bogrács körül, négy marczona alak. Az egyik az ételt kavarta, a másik rőzsét rakott a tűzre, kettő pedig hasmánt feküdt a szűrén, füstölgő pipákkal az agyarukban. Visszahökkent; szeretett volna elfutni, de az illetők már észrevették. Az egyik intett is neki: – Ide, ide, ifjú uram! Laczi észrevette most a háttérben az épületeket, egy veres fedelű aklot, egy-két csűrt és lakóházakat. Világos tehát, hogy valami majorba került. Alkalmasint a váczi püspökébe. Mert amerre a szem lát, az mind az övé itt. Felbátorodva lépegetett a tűzhöz s rájok köszönt: – Adjon az Isten jó napot. – Hozta Isten, ifjú uram. Talán eltévedett? -51- – Bizony nem lehetetlen. Szent-Endrére tartok. Az öreg, aki az ételt keverte, neki döfött egy pontnak nyugaton a varecskával. – Ott van a ráczok városa egyenest! – Át lehetne-e menni kompon? – Ma már nem, de csónakon, ha van hozzá csónakos, akármikor. Azért hát nem kell sietni. Üljön le, ifjú uram és legyen vendégünk. – Megköszönöm a szíves barátságot és elfogadom, mert biz én megéheztem. Az egyik guggoló alak legott odább csúszott a szűréről, hogy a vendégnek is jusson, de Laczi el nem fogadta: – Köszönöm a szívességet, de köpönyegem magamnak is van. Azzal leterítette a köpenyegét és ő is a tűz mellé telepedett a többivel, mire megindult az ismerkedés. Csakugyan a püspök számadó-juhásza, a faragó-gazda, meg annak a Penczről idejött két sógora tartottak ott egy kis majálist pünkösd vasárnapján, mivelhogy a birkapörkölt csak a bográcsban, szabad levegőn főve jó, – meg aztán azért is jöttek ki ide kijebb, hogy a bojtárféle népnek a nyála ne folyjon. Itt volt a kulacs is, azt a pencziek hozták, ahol jó bor terem, nyujtották is mindjárt a vendégnek: – Húzzon belőle előjáróba egy-két kortyot. – Majd ha eszünk – hárította el Laczi. Eközben megindult a világ dolgáról való beszélgetés, hogy hát lesz-e háború, nem lesz-e, mert nagyon beszélik. Hallott-e az úrfi valamit? – Én úgy tudom, hogy lesz – felelte Laczi. – A burkussal? – Hogy a burkussal. -52- Az egyik penczi sógor, egy körteképű ember, aki egyébiránt nem közönséges perszóna, de maga a penczi szőlőbíró, ekképen okoskodott: – Azt mondják, nem lesz, mert úgy hallatszik, hogy a mi királynénk, meg a Rothschild zsidónak a felesége valami nagy uzsonnán voltak együtt. Asszonyokban nem marad meg a szó, folyt a trics-tracs, a háború felől is, és azt mondta volna a királyné: no, az uramnak sok baja lészen a háborúban, hanem azért nem fél egy csöppet se, nem vehetik el semmijét, mert az országait mind átiratta telekkönyvileg az én nevemre, ha valaki területet veszít, csak a porosz veszíthet. Mire azt felelte volna Rothschildné: «Ne búsuljon semmit, felséges asszonyka, nem lesz a háborúból semmi, mert az én férjem nem ad hozzá pénzt.» Így szőtték-fonták a saját elméjük guzsalyához kötve a szállingó hírek színes kenderét, míg a pörkölt megfőtt. Akkorára kihozta a majorból a vászonnép a tányérokat, kanalakat, meg a kenyeret s olyan traktamentumot csaptak, hogy a püspök se eszik olyat odaát Váczon. Aztán, ha már bor van, meg vászonnépség, nem lehet messze a duda se. Előkerültek a bojtárok, a nyájat odahajtva közelbe s utczu, hopp, olyan táncz kerekedett, hogy még a bárányok is ugrándoztak, játszadoztak a dudaszó édességénél. A holt birka bőre olyan szépen tud az élőkhöz beszélni. Laczinak azonban nem volt maradása. – Bocsássák meg kegyelmetek, de előttem még nagy út áll, már én megyek. Köszönöm az emberséges vendéglátást. – No, az ugyan szót se érdemel. Isten vezérelje. -53- Hanem a számadó juhász szép lányai zokon vették a távozását. Különösen a fiatalabbik, a Zsuzsika csalódott. Az ő szűk eszében úgy látszott a dolog, hogy a legényke egy álöltözetű juhászbojtár, aki háztűznézni jött ide, íme kisül, hogy mégis csak úr. Hát menjen a pokolba! Elfordult durczásan, rá se nézett többé. A többiek mind kezet fogtak vele. A penczi sógor azonban nem biztatta. – Attól félek, hogy nem talál csónakost ilyen nagy ünnepen. – Magam is aggódom emiatt, pedig nem szeretnék Váczon hálni. (Félt, hogy Váczon mozgásba hozza az öregapó a rendőrséget és felkutatják.) A juhászgazda benyúlt erre a lajbizsebébe és kivett onnan egy csipetnyi taplót. – Tudja mit, ifjú uram, mondok valamit. Menjen egyenest Váczra és állítson be a széléről harmadik dunai malomhoz, ott keresse meg Gobóczy Mátyást, a molnárt, ha este, ha éjfélkor és mondja meg neki, hogy tiszteletét üzeni Baligó Demeter uram (már mint én) és kéreti, hogy vigye át a Dunán a csónakján. Ha megteszi, jó, ha meg nem teszi… – Akkor mit csináljak? – Akkor fogja ezt a taplót; csiholjon ki és tegye rá a pipájára, de úgy, hogy a szagát feléje vigye a szél; erre aztán megteszi. Laczi ajkán kétkedő mosoly jelent meg, Baligó észrevette, de nem haragudott meg. – No no, csak tegye azt, amit én mondok. Ezzel aztán felfrissülve megindult Borly Laczi és szép csendesen beért még éjfél előtt Váczra a harmadik vízimalomhoz, ahol megtalálta volna Gobóczy -54- Mátyást, csakhogy aludt már akkor, de csak úgy, mint a nyúl, mert amint meghallotta, hogy valaki a legényével beszélget, megszólalt: – Ki van itt, hé? – Egy fiatal úr keresi gazduramat. – No, mit akar? – kérdezte haragosan. – Éjjel se hagyják már az embert pihenni. Ezzel talpra ugrott, apró termetű emberke volt, de a szemei élénken világítottak, mint a macskáé. – Hát mit hozott? – förmedt rá a jöttre, miután jól szemügyre vette. – Baligó Demeter uram tiszteletét hoztam. – No, az ugyan kevés, nem tört el alatta a dereka. Egyebet nem hozott? – Egyebet nem. – Hát ki az a Baligó Demeter? – kérdé csodálkozó hangon. – Nem ismeri a molnár úr? – Az öreg apám se hallotta a hírét. És miért, mi végből tiszteltet? Búzája van itt, vagy mije? Akar valamit? – Hogy azt mondja, vigyen át engem molnár úr a csónakján Szent-Endrére! – Hát elment annak az embernek az esze? Én vigyem át a csónakomon? Hogy én? Ejnye forgós teremtette! – Bocsássa meg uram, – kérlelte Laczi, – látom most már, hogy egy kis pünkösdi tréfát járatott velem a juhász, én nem vagyok az oka. De ha nem használ, hát nem árt; elővett a taplóból egy csipetnyit s kinyitván a pipája kupakját, rá tette a serczegő tüzes dohányra s amint szállt, szállt a tapló illata a levegőben, egyszerre csak szimatolni kezdett az öreg, majd rárivallt a legényére: -55- – Oldd le hamar a csónakot, János, ha már így áll a dolog. Menjünk, fiatal ember! (Megismerte finom illatáról a báránycsecs taplót, melyet csak ő és Baligó használ a környéken s mely csak fenyvesekben nő, ott is ritkán.) János eloldotta a csónakot, mire Gobóczy uram előre tuszkolta a legénykét, aztán maga is beugrott és a csendes éjben, mely titokzatos édes rejtelmekkel volt megtelve, ringató csobogás mellett síklott a kis jármű rézsút keresztbe a nagy folyamon, melynek ezüst lapján nézegette magát a holdvilág. Nincs miért elbeszélni a Laczi apró viszontagságait, hogyan ért Szent-Endrére, ahol fel kellett zörgetnie a korcsmárost, hogy szobát kapjon. Másnap későn kelt fel, hogy már éppen delet harangoztak a toronyban és csak délután indulhatott Buda felé megkönnyebbült szívvel, mert itt bizonyára senki se fogja üldözni és megkönnyebbült zsebbel, mert a pénzkészlete veszedelmesen megapadt. Egy huszast a molnárlegénynek adott, két huszast a szobáért fizetett, két huszasért ebédelt, egy huszast felváltott a boltban, ahol dohányt, kenyeret, szalonnát és gyufát vett, úgy, hogy nem volt már csak két huszasa. Azzal pedig nem nagy úr az ember egy olyan gazdag városban, mint Pest. Kocsira nem telt ebből, pedig lett volna alkalma az úton itt-ott fölkérezkedni egyik falutól a másikig, de azért borravalót kellett volna adni, tehát inkább ment gyalog, ami nem bolondság, ha még a holmiját is magával czipeli az ember a perzselő melegben. Eltikkadva pihent meg itt-ott valamely fa alatt, vagy egy forrásnál. Uzsonnatájt egy magyar faluhoz ért, a szélső háznál egy köcsög aludt tejet kért, megkérdezte a szíves háziaktól, mivel tartozik. -56- – Hát ugyan mivel is tartoznék? – förmedt rá a gazda – nem kerül az nekünk semmibe és nem ér semmit. A következő sváb helységben egy pázsítos teret, hol a szomszédos házak apró libái tanyáztak, keskeny gyalogút szelt át, mely némileg megrövidíté a helységen keresztül vezető utat, Laczi a gyalogösvényre tért s minthogy nem eléggé vigyázott, egy a lába alá tévedt ügyetlen libácskát agyon taposott. A libapásztor leányok mind összeröffentek, éktelen kiabálás támadt; a vénasszonyok előkerültek a szép fehérre meszelt házikókból, ki seprővel, ki piszkafával, sőt megjelent maga a községi biró is és megállapítván a kis liba bekövetkezett halálát, egy huszas bírságra ítélte a fiatal utast. Szóval, midőn végre későn este elfáradva, kimerűlve megérkezett Budára, nem volt egyebe, csak egy huszasa és a nagy étvágya, mely a budai kis vendéglőkből kiáradó pecsenye-illatokra ágaskodni kezdett, mint a türelmetlen paripa. Nem birt sokáig ellentállni, betért a «Fehér farkashoz», egy nyájas külsejű egyemeletes házba a Fő-úton, ahol szinészek és szegény díjnokok, írnokok voltak a törzsvendégek. Nagy élénkség volt bent, zsivaj, disputa. Egy vézna cseh lány a cziterát verte szüntelenül. Egy-egy becsípett vendég közbe kurjantgatott. A kiszolgálatot maga a korcsmárosné végezte, akit mindenki «sógorasszonynak» szólított. – Még egy messzelyt, sógorasszonyka! – Egy rostélyost kérek, sógorasszony! – Sógorasszony lelkem, nézze csak meg az ablakokat, mintha léghuzam volna valahol. Laczi egyenesen hihetetlennek találta, hogy annyi -57- sógora legyen, hanem azt örömmel tapasztalta, hogy az étel olcsó és pompás; valakinek, aki rostélyost evett a szomszéd asztalnál és egy messzely bort ivott hozzá, húsz krajczárt számított a sógorasszony. Megéri a pokolban is. Laczi vérszemet kapott, nagyon éhes volt, még egy tésztát is rendelt, káposztás koczkát, kedvencz ételét. Holnap úgyis vége mindennek, következik a prófunt és a birkózás az élettel. Messze, az ötödik asztalnál három katona mulatott. Nagy szeretettel nézegette őket. Holnap már ő is ilyen lesz. De sokért nem adná, ha hallani lehetne, hogy miről beszélgetnek. Addig-addig hegyezte a füleit, hogy a cziterahangok daczára valamit meghalljon, míg egyszer megkisebbedtek a szemei, a fáradtság elnyomta, feje lehanyatlott váll-lapoczkái közé, pipája kiesett a szájából, ő maga elaludt és hortyogni kezdett. Maga se tudja, meddig tartott, csak azon rezzent föl, hogy valaki megdöfte. A sógorasszony állt előtte. – Nagyon hortyogtál, édes fiam. Megrázkódott, kitörölte az álmot szemeiből. – Elaludtam egy kicsit – szólt röstelkezve. – Én pedig nem azért fizetem a cziterás lányt, hogy te itt agyonnyomd az instrumentum hangjait a hortyogásoddal. – Hát az igaz – mondá bűnbánó mosolylyal. – Fizetek, asszonyság. – Mid volt? – Egy rostélyos, egy tészta, két kenyér és két messzely bor. A vendéglősné figyelemmel megnézte vendégét, finom ruháit, urias arczát és így szólt: -58- – Fizetsz kereken egy pengő forintot. Laczit már maga a tegezés is bántotta, hanem az egy forint rémületbe hozta, minden vér a fejébe tódult, vörös lett, mint a paprika, majd holthalavány. – Hogyan? – hebegte – hiszen a rostélyosért az imént csak tizenöt krajczárt számított egy úrnak? – Hát persze, – felelte az asszony nevetve – szegény ember nem fizethet többet, de te fizethetsz. Neked a rostélyos hatvan krajczár. Csak szúrd ki! – Lehetetlen az, – felelte Laczi elképedve, nagy zavarral nyomogatva ujjaival az egyetlen huszasát – a rőf mindenkinek egyforma rőf, a nap is egyformán süt mindenkinek. – A nap azt teheti, ami neki tetszik, – pattant fel a sógorasszony emeltebb hangon – én azonban nem sütöm egyformán a rostélyosokat. Tegnapelőtt is bejött a szemben lakó gróf Zichy, másfél forintba számítottam neki a borjúszeletet. Az Isten se egyformán osztja fel a javakat az emberek közt, édes fiam, hát istentelenség volna, ha a korcsmáros is nem ehhez tartaná magát. Szegény vándorló legénynek egy garas a pörkölt adagja a sógorasszonynál. Tudja azt egész Buda. – Hiszen szép, szép, – hebegte Laczi röstelkedve – de én erre nem gondoltam és most nagy bajban vagyok, mert éppen csak egy huszas van nálam. – Hát akkor ezt mondtad volna előbb, teringette faszekere. Hiszen én nem láthatok a zsebetekbe. Nem vagyok én Isten. Felöltöztök, mint valami báró úrfiak, mint valami pávakakasok, feszíteni, -59- mutatni tudtok, de a zsebetek rátok czáfol. Nem szeretem az ilyen embereket. Menjetek lábat lógázni a Privorskyba, ne a sógorasszonyhoz, mert a sógorasszony potentát a maga szemetjén és adót vet ki a nyegleségekre. No, hát add ide azt az egy huszast és eredj Isten hírével! Laczinak ez volt az első keserves megszégyenülése, amelyre rá nem szolgált, de amely ellen még se tehetett semmit. Mert az életnek nem a tragikus botlásokból nőtt konfliktusai a legkeservesebbek, hanem azok a tűrhetetlenek, melyekbe csak úgy esetlegből ütődik bele. Odaadta huszasát és kisomfordált, mint a leforrázott kutya. Ott künn szép, lanyha, csillagos éjszaka volt, csak kelet felől látszott egy kis borulat. Habozva állt meg az utczán, hogy merre menjen. Legjobb volna lefeküdni valahol, de a zsebében már csak rézkrajczárok csörögtek. Egy sétányt keresett, ahol leülhet, batyuját feje alá tette és végigdőlt a padon, betakarva magát köpenyegével, szemhéjjai legott édesen kezdtek tapadozni, midőn ott termett a sétányok ismeretes poloskája, az invalidus katona és a főváros nevében megrázta istenesen. – Hé! Ni! Mi ez? Itt nem szabad aludni! – Hisz azzal nem bántok senkit. – Bántja a rendet és a rend a fő, punktum. Laczi ványadtan szedte fel a czók-mókját s elhatározta, hogy járkálni fog reggelig, megnézi az érdekes házakat odaát Pesten, melyeket azóta építettek, ahogy itt járt, de alig ment egy félórát, rettentő bágyadtság, kimerültség vett rajta erőt. Gondolta, hogy egy éjjeli kávéházba nyit be és egy asztalnál ülve várja be a reggelt, megszámlálta krajczárjait, de nem volt annyi, hogy feketekávét -60- rendelhessen vagy akár egy pohár szilvóriumot. Ejnye no, mit tegyen már most? Most légy okos, Domokos! Más ember kétségbeesett volna, de ő nem. Ifjúság, bolondság. Hiszen ott volt a nagy kincs a zsebében, a Mariska levele. Ha nem volt étele, elolvasta, ha álmos volt, elolvasta. Ha nem tudott hová menni, egy utczai lámpáig mindig eljuthatott s ez már is czél volt, mert kivette a levelet a lámpánál és ujra elolvasta. Talán a kávéházat is csak azért óhajtotta, hogy milyen lehet abban a ragyogó gázvilágításban a Mariska kezeírása. De hát a kávéház lehetetlen a krajczárok csekély száma miatt. Azok pedig nem kölykeznek meg maguktól. No, semmi, ott a verbunk, lesz felpénz holnap s kezdődik a gyöngypálya. Csak az éjszakát kellene még eltölteni nyugodtan valahol. Egy mentő gondolata támadt. Hopp, elmegy a Hárompáva-utczába, fölkeresi a nagyapa puszta telkét, ott úgyis van egy félszer-féle, nyugodtan lefekszik, senki se fogja háborítani s legalább a maga földjén van. Ösmerte jól az utczákat, nosza nyomban megindult és meg sem állt, csak mikor már odaért, pedig egészen künn volt a Krisztina városrészben. Magas palánk vette körül, de mi volt az Laczinak, bedobta előbb a czókmókját, aztán áthajította magát a palánkon, könnyedén, ruganyosan, akár egy akrobata. Nem sokat érő telek volt, mindössze néhány száz négyszögöl, benőve labodával, farkastejjel és mindenféle vadbokrokkal. A balszögletben nyitott faoszlopokon valami tákolmány pipiskedett, olyan, aminők a szénaszárító pajták falun, csakhogy ezt egy vihar egyenesen lefejezte, a korhadt fedelet lecsapta -61- a földre, csak az oszlopok ágaskodtak az égnek, mint akasztófák. Az öreg Borly nem sokat törődött vele, bár kérték a szomszédok, nem adta el. «Hadd nőjjön benne a pénz». Laczi sokszor járt itt kis gyerek korában a nénikével, mikor még itt tartották az üres hordókat, amelyeken pompásan lehetett dobolni. Most is ott állott még néhány öreg hordó s egész halom szétesett donga. De biz ő ezekkel nem sokat törődött, feje alá csapta batyuját egy óriás hordó tövében, betakaródzott a köpenyegével, egy perczig fölnézett a hunyorgató csillagokra, vajjon melyik az ő csillaga és melyik a Mariskáé, aztán elaludt. Talán föl se ébred, csak világos reggel, ha eközben a keletről jövő felhő szét nem húzza a maga fekete köpenyegét szinte egész végig az égbolton s nem kezd a csendes nyári eső cseperegni. Már ennek aztán fele se tréfa. Egy-két kövér csöpp az orrára pottyant, meg a nyakába gurult. Fölriadt. Az uj viszontagság egészen elkedvetlenítette. Hát csakugyan minden összeesküdött a nagy mindenségben, hogy ő ki ne pihenhesse magát? Az ördög műve, hogy azt a fedelet elvitte a szél. Azelőtt itt állott tíz évig, most egyszer vehetné hasznát és nincs többé. De nini, itt vannak a hordók. Egynémelyiknek nincs feneke. Éppen egy olyan állt a fejénél is. Egy nagy ötvenakós alkotás, ha oldalt gurítja, szépen belefekhet, meg nem ázik. Hiszen Diogenes is ilyenben lakott. Nosza, neki gyürekezett és feldöntötte s amint a taszítás folytán odább csúszott a vén hordó feneke, a szuroksötétségben valami csillámló pont szúrta meg Laczi szemét a hordó előbbi helyén. Olyan volt, mint egy szentjános-bogár teste, csakhogy még sokkal élénkebben -62- csillogott, tündökölt és szinte szikrázott, megvilágítva kicsike körben a barnás talajt. Laczi lehajolt, odanyúlt, de csakhamar ijedten kapta el az újját. Valami megszúrta. Hah, talán valami mérges pók vagy Isten tudja mi? Előkereste gyufáját s megvilágította a helyet. Hát egy melltű volt, akkora darab gyémántgömbbel, mint egy borsószem. Laczi ugyan még soha se látott gyémántot, de hallott meséket a karbunkulusról, mely a sötétben világít. Erről legott ráösmert a becses kőre s megörült neki: «No, ezt egyenesen az Isten hajította le nekem most, mikor a legnagyobb szorultságban vagyok, reggel eladom a zsidónak». Minthogy az eső még mindig permetezett, bebújt egészen a hordóba s megörült egyszerű ötletének, mert ott mentve volt minden bajtól. A Szűz Mária kötényében sem volt jobb dolga a szent gyermeknek. Egyrészt, hogy pompás sötétség volt odabent, mint egy kosnak a szarvában, másrészt, hogy odakünn azalatt megeredt a zápor s altató monoton czuppogással verdeste a hordó dongáit kivülről. Csak egyetlen eshetőség maradt fel aggályosnak: ha annyi esővíz talál lezuhanni, hogy fölemeli a hordót s elúszik lakójával a kert közepén terpeszkedő régi meszes gödrökbe és pocsolyákba. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, nyugodtan aludt s kipihenve ébredt fel. Kidugta a fejét. Fölnézett az égre, hát bizony az aranykarika már magasan járt, volt elég szárítani valója, de a nagyobb részt már bevégezte, csak még a fűvek és a falevelek tartották meg csillogó gyémántjaikat, a vízcseppeket s himbálták kaczérkodva. Ezekről eszébe jutott az esteli gyémánt-tű – vagy talán csak álom volt? Mohón kapott a kabátja hajtókájához, ahova -63- szúrta, és nini, csakugyan igazi tű. Most már hirtelen röppent ki szemeiből az álmosság. Megmosakodott a hordók tetején felgyűlt vízben s aztán megvizsgálta a helyet, ahol a tűt találta. Érdekes volt. Az eső egy kört vájt ki azon a helyen, ahol a talaj lazább volt, mint egyebütt, tehát beljebb nyomta a zápor s mert mint piczinyke pocsolya húzódott a támadó mélységbe a víz, az állandó nyomással rohamosan átdolgozta sárpéppé a talajt. – Itt gödör van, – gondolta Laczi s egy éles végű dongával elkezdte a sarat kihányni. – Ide valamit elástak. Hányta, piszkálta ki a sarat, míg nagyot kondult valami; vashoz ért a donga. – Hopp! Megvan! Szíve hangosan dobogott, mint otthon Sulyomban, mikor a madárfészekbe benyúlt és megtalálta vagy a tarka-barka tojásokat, vagy a kopasz, meleg kicsinyeket. – Itt vagy, kutya? – szólt végre, a kezét egész hónaljáig bedugva, miközben óvatosan emelte ki a súlyos tárgyat. Hát egy kis vasládikó volt, erős rovátkos pántokkal, a zárján külön egy kis rézlakat. Szerette volna Laczi kinyitni, hogy mi van benne, feszegette, nyitogatta a bicskájával, egy követ talált, verte, paskolta a lakatot, de nem birt vele boldogulni. (Kár, hogy nem hozott magával szerszámot.) Ez a lakat jobban hozta ki a sodrából, mint maga a ládácska s ami kiváncsiság hajtotta, az a lakat belsejének, nem a kis láda tartalmának szólt – mert a lakat szerkezete tulajdon annak látszott, amit ő talált fel Disznósy uramnál. A művész hökkent meg; nem a találó örült meg, de a feltaláló sápadt -64- el, hogy amit ő kigondolt, azt már mások előbb tudták. A kíváncsiság mellett, hogy a szerkezetet megvizsgálhassa, lehangoltság, elkedvetlenedés vett rajta erőt, mint mikor az ember valami nagy polczról szédül le a semmibe. Mindegy, egyelőre mégse lehet tenni egyebet, mint begöngyölgetni a vasládát a czókmók közé, aztán bemenni a városba, egy kis pénzt csinálni a gyémánttűből, megreggelizni derekasan, aztán odaállni, ahol a verbunk szól. Úgy is tett, valahol, a káptalan se tudná a sok utcza közül, egy boltot talált, ahol ki volt írva: «Arany ezüst ékszerekre pénz-kölcsönök. Ékszerek esetleg meg is vétetnek.» De így a batyuval restelt bemenni, odament tehát előbb egy kofához, hat krajczárért cseresznyét vett nála, hogy ismeretséget kössön vele. – Édes-e a cseresznye, szüle? – Édes bizony, édes. – Nincs benne pondró? – Ropogós, mint a mandula – felelte az anyóka. – Engedje meg néni, hogy egy darabig itt hagyhassam a holmimat. Egy kis dolgom van itt a közelben (a zálogházra mutatott). Az öreg asszony titokzatosan hunyorított. – Nincs benne pondró, hé? A «pondró» szóra bizonyos hangsúlyt tett s petyhüdt ajkai vigyorogva húzódtak szét. Laczi nem felelt, nem értette, hova czéloz, letette a batyut a sátor alá, aztán bement a zálogos boltba, hol egy nagyszakállú zsidó üldögélt a rács mögött, a «szegénység tornya», a különböző elzálogolt csomagok padlásig érő garmadája alján. -65- Vöröses pillájú szemeivel fáradtan pillantott fel az érkezőre, aki némán nyujtotta oda a gyémántos tűt. A zsidó figyelmesen nézegette, – a Laczi szíve hangosan dobogott. – Hátha valami hamis ékszer, cseh üveg, vagy mármarosi gyémánt. – Száz forint – mondá a zsidó egykedvűen. Laczi elsápadt a rémítő összeg hallatára, ennyi pénze még soha se volt s szó nélkül bólintott a fejével, mire a rács mögötti ember gyorsan lebonyolítá az ügyletet, kezébe nyomta a bankókat és a zálogczédulát. Rohant ki vele, mint a bolond (mert hátha visszaszívja a zsidó), künn az utczán is ment, ment czél nélkül, mint akit kergetnek, csak valami messzi mellékutczában jutott eszébe, hogy nini, ott hagyta a holmiját a kofánál. De a nagy öröm, a gazdagság szédítő mámora annyira megkonfundálta, hogy sehogy se tudott többé az utczák labirintusából kiigazodni. Elveszett előle az a pont, ahol a kofa volt, mintha az ördög nyelte volna el. Olyan formájú zálogos boltot hiszen talált, de a kofa sátra nem volt ott, viszont hasonló kofát is látott egy helyütt, de itt meg a zálogház hiányzott az átellenes sarokból. Loholt, futott, kapkodott az útvonalak közt vagy egy óráig, míg végre megpillantotta az öreg anyókát. Már messziről hívogató mosolylyal tekintett feléje. Laczi odasietett örvendezve a sátrához, de a jószágát sehol se látta a cseresznyés, szamóczás kosarak, a tojások és a zöldség-boglyák közt. – Hová tette a holmit, nénike? – Miféle holmit? – kérdé az élesen. – Amit itt hagytam. – Én nálam? -66- – Hát persze. Csak talán nem akarja eltagadni? – Fusson ki a szemem, ha láttam – s ezzel megrázta magát, mint mikor a pulyka fölborzolja a tollait. – No hallja, fiatal ember, miféle kolmark ez? Korán kezdi a csirkefogóságot, galambom. De jóra talált az öreg Cserepesnében. Ám csak volna itt valahol egy rendőr, hogy a nehéz nyavalya jőjjön rá valamennyire kapitányostól. Hanem most már azt mondom (és a csípőjére rakta fel a kezeit, katonás magatartásban), takarodjék innen íziben, mert különben a hátán lesz ez a néhány záptojás, Isten engem úgy segéljen. De már erre csakugyan megfutamodott a hadsereg legujabb katona-palántája s csak a szögleten állt meg, bekukucskálván az ott lévő zálogos-bolt üvegajtaján, amennyire a zöldfüggöny engedte s csak miután látta a nyíláson, hogy ott egy másforma zsidó ül, ámbár a rács meg a batyu-gúla szakasztott olyan volt, kezdett némileg habozni, hogy hátha még se az a bolt, még se az a kofa. – Eh, ostobaság! – szőtte a gondolatait – nem lehet azt már megtalálni. Sőt talán nem is érdemes. Egy kis fehérnemű van benne, egy pár czipő, a fésűje, kendői, harisnyái. Tegnap még ez volt mindene, de ma már a száz forint mellett haszontalanság, csekélység, vesz másikat, jobbat. Hisz most már ő úr. Beül egy kocsiba, bevásárol, behajtat egy vendéglőbe s miellőtt a «gyöngyéletbe» belemenne, csinál még magának egy jó napot. Eszébe jutott, hogy még nem is reggelizett. Egy kirakatnak a sonkái, pörzsölt szalonna-darabjai, fehér czipói, pirosló szalámirudacskái incselkedve nevettek rá. -67- Ejh, menjünk reggelizni! Az ördög vigye el a holmit is, ha már az öreg kofát elvitte, hanem a vasláda… Ohó, a vasláda! Bizony, majd elfelejtette. Teringette, a vasládát mégis kár volna ott hagyni. Nem, az nem lehet. Legalább látta volna, mi van benne. Aztán a lakat. No, a lakatot meg éppen nem hagyhatja, ha térdig nyüvi is lábát a mászkálásban. A legelső fiakker-állomásnál megtapogatta a zsebében levő bankócsomagot, ott van-e még és mivel az Isten rendesen észt is ad annak, akinek pénzt ád, legott megtalálta a jobbik eszét. – Hej, kocsis! Ösmeri maga a budai zálogházakat? – Hogyne – szólt az röhögve. – Többet járok oda, mint a templomba. – Hát vegyük őket sorba. – Melyik tájon? – Hiszen ha tudnám. Maga csak figyelmeztessen, ha valamelyikhez odaér. A helyszínén majd megösmerem, melyik volt. Czipelte vagy másfél óráig a Rácz-városban, a Vízivárosban, mindenfelé, de eredmény nélkül. Ez sem az, meg ez sem. A beszédes kocsis megszagolta végre rajta a vidéki embert, s ő kezdte a dolgok mibenlétét firtatni. – Talán megcsalta valamelyik zálogos az ifjú urat? Laczi a fejét rázta. – Talán zálogban van valamije? Laczi a fejével bólintott. – Hm, értem. Elvesztette a zálogczédulát? – Nem, megvan. -68- – Ejnye gigom-gágom! – rikkantott fel a kocsis. Hiszen a czédulán rajta van a zálogház czíme, száma. Laczi a homlokára ütött. – No, erre igazán nem gondoltam volna – szólt felvillanyozva s mohón előhúzta pénze közül a vastag sárga czédulát. – Látszik, hogy nem pesti ember – kaczagott a kocsis diadalmas, szinte fenhéjázó arczczal. – Már az igaz – hagyta rá. – Itt sok mindent kell tudni, ha az ember meg akar élni. Éles ész kell ide. A czédulából aztán kiokoskodták a helyet s nehány percz mulva megtalálták az igazi zálogházat és az igazi gyümölcsárus asszonyt. Mintha gyárilag készülnének ezek a kofa-pofák, éppen olyan volt, mint a többi. Csodálkozott, hogy kocsiról látja leszállani és bizalmasan vigyorgott. – Hát sikerült? – kérdé rekedten kapzsi, irígy pislantással. – Igen! – mondá Laczi őszintén és a holmija után nyúlt. – Nem oda Buda, – ugrott fel a székéről, mikor látta, hogy Laczi távozni akar – egy kis borravaló nekem is kijár a zsákmányból. Laczi zsebébe nyúlt és egy forintos bankót adott neki, majd föltette podgyászát a kocsira és a «Fehér farkas»-hoz parancsolta magát vitetni, eszébe jutott a «sógorasszony», akinek kevesebbet adott tegnap este egy huszassal, mint amennyit kért. Útközben megállította a kocsit egy vaskereskedésnél, ahol feszítő vasat s egyéb szerszámokat vásárolt, amelyekkel aztán a «Fehér farkas»-nál, ahol szobát rendelt, magára maradván, feltörte a vasládikót. -69- A lakat csakugyan szomorúságot okozott neki, mert éppen olyan volt, mint az ő lakatjai, megesküdött volna rá, ha valahol otthon találja, hogy ő csinálta, de szomorúságát csakhamar eltompította az ámulat, mert amint fölpattant a vasláda zárja, elkáprázott a szem, mintha az «Ezeregy éjszaka» valamelyik meséje ugrana ki belőle valóságnak. Színültig tele volt a láda kincsekkel, arany lánczokkal, smaragd kösöntyűkkel, rubinttal, topázzal, kirakott csattokkal, egy násfa gyémántokkal, egy könyvnek (alkalmasint imádságos könyvnek) az arany táblája, kirakva ezerféle színekben tündöklő nemes tüzű opálokkal, két arany serleg, drágakövekkel rakott gyűrűk, fülbevalók, nyolcz sor keleti gyöngy, akkorák, mint a legnagyobb borsószemek, de ki győzné azt mind elszámlálni. Valóságosan megijedt a sok kincstől. Mit fog ő ezekkel csínálni? Hamar megtalálta a választ szívében. Hát mit csinálna velök, vesz egy kis faládát, abba rakja, aztán elküldi Inokay Mariskának Sulyomra. Hogy fog az azoknak örülni, hogy ugrál majd a tükör előtt, mint egy kis bárány. Fölpróbálja valamennyit s találgatni fogja, ki küldhette? Az aranykönyvtáblába imádságos könyvet köttet be a kompaktornál, aztán imádkozni fog belőle azért a derék emberért, aki a csecsebecséket küldte. – Ő reá persze gondolni sem fog, hogy is küldhetne egy rekruta ilyesmit? Milyen szép lesz aztán, ha hosszú évek mulva, mikor már öregek lesznek, a kandallónál ülve, lábukat melengetve téli estén, egyszer csak így szól hozzá: «Mesélj valamit öregem» (már mint ő, Laczi), mire aztán így szól: «Hát mit meséljek, édes szívem? Jó lesz, ha elmondom, -70- kitől kaptad te kis lányka korodban azt a sokféle aranyholmit?» Úgy elábrándozott ezeken, hogy reggelizni is elfelejtett. Már delet is harangoztak, mikor lement az ebédlőbe, ahol a «sógorasszony» pompás töltött káposztát adott és rántott csirkét és számított neki az egészért tizenöt krajczárt – mert akinek az Isten pénzt ad, annak szerencsét is ád. Ebéd után azonban hozzálátott a dolgaihoz, megvette a faládát s feladta a postára a kincseket, úgy, hogy harmadnapra furcsa jelenet fejlődött ki ebből a sulyomi kastélyban. Éppen a kastélyban járt délelőtt az öreg Borly és miután a Pestről hozott pénzt még tegnapelőtt átadta az uraságnak, most csak a letisztázott részletes kimutatást nyujtotta be arról, hogy milyen árakon adott túl az Inokay családi kincseken. Nyolcz különböző ékszerész és régiségkereskedő vette meg a portékát. Ebből három bécsi czég (mert azt mondja, Bécsben is járt a vén gazember s fölszámította a költségeit). Az egész lajstromot ott hagyta az uraságnál, az bele is nézett s szokott könnyedségével megelégelte, hogy vagy két-három tételt megfigyelt. Egy arany serleg kétezer frt. Egy régi emaillirozott láncz szebeni ötvösöktől háromszáz forint. Keleti gyöngysor kétezer frt. Egy gyémántos násfa ötszáz forint. Hanyagul az íróasztalra dobta a lajstromot. Minek most mérget nyelni? Majd előveszi máskor. Már azért se szeretett ezzel a dologgal foglalkozni, mert bántotta a lelkiismeret, fájdalmat okozott neki az ereklyék elpocsékolása. Legjobb az ilyenre nem gondolni többé. -71- Volt, nincs… Pezsgőbe fojtani az egészet. – Hej, Baptiste, hozz egy palaczk eliquot-t a pinczéből, de itt legyen az egyik lábad. Délután azonban éppen a verandán ült a beteg feleségével és a leányával, mikor a postás csomagot hozott haza a levelek közt, a csomagra ez volt írva: Báró Inokay Mária kisasszonynak Sulyom. U. p. Bokrosd. – Mit rendeltél, lányocskám? – kérdé a báró. – Semmit. – Valami csomagod van. – Nyisd fel, papa. Neked van peniczilusod. A báró elmetszette a spárgát, fölfeszítette a fadobozt és ámulva kiáltott fel: – A családi kincseink! Hát hogy lehet ez? A beteg úrnő, ki egész fülig gyapjas nagykendőkbe volt beburkolva, gépiesen ismételte: – A mi kincseink? Ne beszélj! Aztán sóhajtott és köhécselt. – Istenemre mondom, itt vannak – lihegte a báró. – Csodálatos egy eset. Mind itt vannak. Megfoghatatlan! Elsápadt, mint akivel valami kísérteties történik s egymás után kezdte behányni a beteg asszony ölébe a násfákat, gyűrűket, fülönfüggőket, kösöntyűket. Az a reszkető sovány kezét kinyujtotta és babrált rajtok, simogatta őket és téveteg mosoly játszott az elsárgult ajkai körül. Örült nekik, mint egy gyerek. Mariska is csodálkozott a jeleneten. Azon csodálkozott, hogy a szülei min csodálkoznak. – Hát hol voltak az ékszerek? – kérdé. Férj és feleség összenéztek, a grófnő aztán behunyta a szemeit és nem felelt, magának a bárónak kellett felvilágosítást adni. -72- – Elküldtük az ötvösnek Pestre. – No és az mostan visszaküldte. Hiszen ezt könnyű megérteni. Hát mit nem értesz még, papa? – Nagy csacsi vagy, lányocskám; az ékszereket nem egy ötvöshöz küldtük, egyik részét elküldtük Bécsbe ehhez, ahhoz, tudod, igazítás kedvéért, mert más a serlegek mestere és más a gyöngyök befoglalója és elküldtük anélkül, hogy egyik a másikról tudott volna és most visszakapjuk az összes ékszereket egy helyről, egy dobozban a te nevedre czímezve, anélkül, hogy az aranyműveseknek valaha megmondtuk volna, hogy egy ilyen nevű lányunk van. No, már erre Mariska arczán is látszott a megütődés. – Hisz ez képtelenség! – No, látod! – Nincs valami kisérő levél? – kérdé a beteg grófnő – amely világosságot áraszthatna. – Nincs – szólt a báró, megvizsgálva a dobozt. – A csomag Budán adatott fel. Ez az egész. – Talán Borly adhatna felvilágosítást? – Alig hiszem. Éppen az ő jelentése teszi megfoghatatlanná a dolgot. De minek is koptassuk az eszünket. Haza kerültek, mint a Polycrates gyűrűje. Ez a fő. – Mariska, kérlek, kelj föl és hozd ki szívem az orvosságot. Mariska távozása arra kellett, hogy a grófnő egy kellemetlen gondolatját közölje az urával. – Félek, Gottfried, hogy az ékszereket még sem szabad a magunkénak tartani. – Természetesen, Francziska. Arra egy perczig sem gondoltam. Mi már fölvettük az árukat, tehát nem a mieink. Elég olcsón vesztegettük el, az igaz. -73- – Nem gondolnám, hogy Borly ezúttal is csalt. – Sőt bizonyosnak tartom, hogy valami miskulancziát csinált. Vagy legalább nem járt egyenes úton, mert az egyenes úton nem teremnek csodák. Az egyenes utakon kavicsok vannak és kátyuk, de ez az esemény, hiszen majd megjön a nyitja, azt engedi hinnem, hogy valami rendkívüli disznóságról van szó. Rendkívüli komplikácziók rendkívüli disznóságokból fejlődnek. – Nem lehetséges-é, – találgatta a grófnő – hogy Borly valami ismerősünkkel közölte az ékszereladást, aki vele járt mindenütt s mikor Borly hazakerült, ő visszavásárolta az ékszereket és elküldte ajándékba Miczinek? – No, persze, – nevetett gúnyosan Inokay – az anyáknak és a regényíróknak mindig van egy történetkéjük. Különösen az anyák esze termékeny. Egy herczeg vagy egy álruhás királyfi, aki a kisasszonyra vetett szemet. Oh, Francziska, Francziska, nincsenek ma már ilyen ismerősök… De bármiként magyarázták is, az eset folyton talány maradt. Várták, hogy az idő belevilágít, de az idő nem mutatott ehhez semmi kedvet. Ment, ment feltartóztatás nélkül és hozta magával, amit a sors a kerekei közé vetett. Előjöttek sorba régi húszéves adósságok, ellágyult pillanatoknak, apró ballépéseknek, nemes gavallér-stikliknek végzetes következményei, csak az ékszerek visszatérése maradt kifürkészhetlen titok. A jezsuita-atya, aki gyóntatni szokta az Inokayakat s minden évben két hetet töltött a kastélyban, maga is fejet csóvált az eset hallatára s végre is csodának minősíté a dolgot, hogy a családi kincsek, melyeknek alapját a szent földön harczoló I. Inokay Gottfried vetette meg, maguktól -74- térnek vissza a családhoz. Istennek dicsősége és Urunk Jézus Krisztus ereje nyilatkozik ebben. Utoljára a ház barátja, Balassa is, aki pedig mindenféle furfangokat képzelt eleinte, beadta a derekát és a jezsuita-atya nézetét fogadta el, azzal a záradékkal, hogy talán meg kellene még egyszer próbálni. Falun lassan, csöndesen múlik az idő – az emberek máskép élnek, a világrázó események máskép hatnak. Azaz, hogy nincsenek is események. Idáig el nem jönnek. Ha egy kolosszus törik is össze valahol, itt nem hallatszik semmi recsegés. Még a szöcskék ugrálása is nagyobb neszt okoz a fűvek közt. A fűvek pedig megnőnek minden évben, csak egyszer-másszor vagy nagyobbra vagy kisebbre és ez itt a nagy esemény. Az összetört kolosszusból talán elvetődik nemsokára egy cserépdarab… de azt se lehet tudni, miből való. Ágyúk bömbölnek a messzeségben, mindegy, itt azért tisztán hallatszik a fülemilék hangja a bokrokból. Száguldó lovak dübörögnek a csatatereken villogó szablyájú huszárok alatt – eh, semmi, itt vígan ficzánkolnak azért a kis csikók a pázsiton. S ha ide ér is egy-egy morzsája a nagy eseményeknek, drámáknak, az csak olyan, mint mikor a finom pernye leszáll a sárga kalászra, mint fekete czérna és ringatja magát rajta, – hát ugyan ki gondolna arra, hogy az ötödik faluban egy templom égett el s abból való a kis fátyolszilánk? Hanem ’iszen azért ide is eljut, ami ide való. Különösen, csodálatosan, de eljut. Csak az, ami ide való, nem úgy, mint a nagyvárosokba, ahová minden beér, még az is, ami sehová se való; Disznósy uram példának okáért beüzeni a kőszenet fuvarozó sulyomi emberektől, mondják meg Borly Laczinak -75- vagy a nagyapjának, hogy mit lustálkodik otthon a gyerek, csak hadd jőjjön vissza a zöld posztókötényhez, elég herőczét ehetett már. A kőszenes emberek azt felelik Disznósy uramnak, hogy a fiú tán nincs is otthon, mert nem látták mostanában, hanem azért majd megmondják, ha otthon volna, ő neki, ha otthon nem volna, az öregnek. Így ér be a fiú elveszésének híre a kőszenes emberektől, mint ahogy minden beér, csak nem a rendes úton. Lám az özönvíz-katasztrófa is beért a kőszénben, – most már Sulyomban is látják, hogy a kőszéndarabok valaha fák voltak és hogy kívül voltak. Nagy dolog lehetett, mikor úgy befelé fordult a világ, ez a nagy bunda, a fürtös, szőrös oldalával. Borly uram vállat vont a hírre és beüzente Disznósy uramnak, hogy a fiú nincs itthon, nem is volt; az ördög tudja, hol van. Egy ideig nem is keresték. Rossz pénz nem vész el. De bizony a fiú csak nem jött. Az öreg pedig nem ért rá bemenni a városba, a sok mezei munka miatt, míg végre a legközelebbi vásárkor mégis belátogatott Disznóssy uramhoz, hogy mi az hát azzal a gyerekkel. – Elveszett, kasznár uram, – mondá a lakatos ünnepélyes mosolylyal – pedig micsoda elme volt! – De mégis, milyen körülmények közt tünt el? – Azt mondta pünkösd vasárnapján, haza megy Sulyomba. – Hm, hm. Ott ugyan nem volt. És egyebet nem mondott? – Nem szólt egy kukkot se. – Szomorú volt? Disznósy uram vállat vont. -76- – Minden lakatos szomorú. Már t. i. délelőtt – tette hozzá. Az öreg Borly homlokára ránczok ültek ki. – Föl nem foghatom, hová lehetett. Nem hallott semmit? – Nem. – Mit kellene csinálni? Disznósy uram gondolkodott, látszott, kinlódik bent a kis agyveleje, borsónyi izzadságcsöppek gyültek a halántékára. – Talán ki kellene doboltatni – tanácsolta aztán bizonytalanul. – Eh, bolondság – szólt a nagyapa. – Nem mopszli az én unokám, vagy arany gyűrű, hogy meg lehessen találni. Majd előkerül, ha akarja. Bízzuk a dolgot az időre. De már erre kitört Disznósy uramból a fölháborodás. – No hallja, kasznár úr, maga ugyancsak rossz ember; más egy bornyúért is jobban búsulna, mint maga azért a kitűnő unokáért. Ez már istentelenség, kasznár úr. Az öreg kasznár egy bölcs gunyoros nyugalmával mosolygott. Volt benne daemoni és visszataszító, de egyszersmind a patriarkából valami fönséges, megható erő. – Legyen nyugodt, – felelte csendesen – az én öreg nagyapai szívem megérezné, ha a fiú bajban volna. Disznósy uram megvetőleg fordított neki hátat. – A te szíved? – morogta magában. – Egye meg a kutya a szívedet! De azért mégis imponált neki a kasznár, mikor még egyszer visszafordult a boltajtóból, ezeket mondva: -77- – Az ifjúság tele van megmagyarázhatlan bohóságokkal. A fiú nem közönséges lélek. Tehát nem is jár közönséges utakon. Tehát nem is lehet megtalálni. Tehát hiábavalóság is keresni. Punktum. Istennek ajánlom, Disznósy uram! Lassanként az egész környéken híre ment, hogy Borly Laczi eltűnt. Beszélték, hogy öngyilkos lett, – mert elkeseredett, hogy lakatosnak kényszerítette a nagyapja. Beszélték, szinészek közé állott. Látta is valaki játszani Szegeden. Az egyik vasasnémetet adta a «Peleskei Nótárius»-ban. Beszélték, hogy betyár lett és a herencsényi erdőkben együtt garázdálkodik a gonosz Krudy Kálmánnal. Pedig micsoda becsületes jó képe volt! Maga a méltóságos báró is érdeklődött a dolog iránt. – Igaz-e, – kérdé egyszer a kasznárt, – hogy az unokája elszökött a lakatostól? – Sajnos, igaz. – Lelketlenség volt őt arra a pályára adni. – Én csak jót akartam, méltóságos uram. (Az öreg lehorgasztotta a fejét.) – A fiú karakter volt. Nekem is tetszett – folytatá a báró. – Figyeltem őt. Sokszor összehasonlítottam a fiammal. Szerettem volna, ha olyan lenne a fiam. – Oh, a fiatal báró sokkal több, finom, előkelő lélek – szólt Borly. – Más anyag, egészen más. Nem is lehet egy napon említeni. – No igen, a Pali izé, csínos gyerek, de puhány. Ebben a Lacziban volt valami keménység. Valami különös gentlemanlike. Egy kis izé, egy kis vadság, de nem nemesség nélküli. Mindig eszembe jutott, izé – szólt a felesége felé fordulva. – Sapristi! -78- – mi is jutott csak az eszembe? Hát igen, hogy gyerekkorában ilyen lehetett a Széchenyi Stefi. Hja, bizony egy kis vadság. Ez a karakter virágja. Ha a nap süti, kibontja a szirmait, ha árnyék éri, befogja a penész. Egy rablóbetyárból könnyen válhatott volna kedvező viszonyok közt hadvezér s Napoleon talán a Bakonyban végzi életét, ha magyar parasztgyereknek születik, – ámbár iszen így se végezte valami fringiásan. Natürlich. A fiút nevelni kellett volna, hogy a vadságot levakarják róla az izék, a professzorok, nem odaadni mesterembernek, ahol csak izék, uj durvaságok ragadnak le rá. – Szegény az eklézsia, méltóságos uram, – panaszkodott Borly a verenda oszlopához dőlve – nem győztem kettőt taníttatni. – Paperlapap! – nevetett fel a báró gúnyosan, ki ritkán volt olyan beszédes kedvében, mint éppen ma. – Maga engem szamárnak tart Borly? Mi? – Oh, uram, méltóságos uram! – Csak vallja be. Maga minden nagy urat izének, szamárnak tart, mi? Azért, hogy tükörből fésülködünk, gondolja magában: «Nektek csak hajatok van, de agyvelőtök nincs.» Pedig lássa, nekünk is van eszünk (s mereven, megvetően, fixirozta Borlyt). Azt hiszi, én nem tudom, hogy maga gazdag ember? – Hogy én? – Hogy pénzei vannak a losonczi takarékpénztárban, a miskolcziban, az egriben. Ön gyüjt, mint a méhecske. Ön szorgalmas, mint a méhecske. Hanem okosabb, mint a méh, mert az egy rakásra gyüjti a mézet s jön őszszel a gazdasszony és kiszedi a kaptárból. Ön azonban három-négy kaptárba rakja a dolgait és erre van is oka, mi? Én legalább méltánylom az okait, mert a méh a virágokról -79- gyüjti a mézet s ezt nem szükséges neki eltitkolni, ön ellenben nem a virágokról gyüjti, de erről a thémáról nem akarok beszélni, mert én tükörből fésülködöm. Hiszen ért engem? Hanem azért azt a gyereket taníttatni kellett volna, nagy vétek érte, ha valami ferde dologba bonyolódott. Az öreg kasznár fülig vörösödött, mindamellett gunyorosan, fölényesen mosolygott. (Borszasztó szemtelen fráter – gondolta magában a báróné.) – Majd megmutatkozik az én igaz lelkem egy napon, higyje meg, méltóságos uram. Majd lát engem még a méltóságos úr az én igazi ruhámban. – Hiszen látnám én most is, ha nem tartanám a szemem behunyva, – felelte Inokay csípősen. – De nem akarom tovább feltartóztatni – tette hozzá fáradtan, hidegen. – Tudom, hogy sok dolga van. Ily jelenetek gyakran előfordultak a kastélyban, kivált az utolsó időkben. A főúr idegeit megviselték a ki- és bejáró végrehajtók. Ingerlékeny lett. A szegénység nemcsak az arczon szánt barázdákat, hanem a lelken is. A simaság eltünik s még a modor is hepehupás lesz. Annyiszor figyelmeztették a kasznár üzelmeire, hogy végre is megszokta őt vagyoni megrontójának tekinteni. A saját könnyelműsége, mint ártatlan mellékszereplő, mind ritkábban jelent meg a színen, minél jobban közelgett végkifejléséhez a dráma. De mégse birt volna szakítani Borlyval. A totum fac nélkül élni se akart volna. Végre mégis csak az öreg segítette ki minden bajból. Nagy szorultságban még a kőből is ki tudott pénzt préselni. Olyannak tünt fel nem egyszer a báró előtt, mint a gondviselés, kivált mióta egyre szegényebb lett. Mikor utolsó forintját költötte, mikor az inség -80- beköszöntött (mert az is megérkezett csakhamar) és már nem volt semmi kigondolható forrás, az öreg rendesen előtoppant valamivel: – Nini, majd el is felejtettem, itt járt nálam egy ványoki paraszt és lefizetett ötven forintot, hogy azt mondja, még a méltóságod apjának tartozott vele. Itt van, elhoztam a pénzt. Máskor valami száz év előtt kötött üzletből jött vissza hetvenhárom forint húsz krajczár. És ez így ment mindig a tizenkettedik órában. Mintha a gondviselés hajigálna le a bárónak éppen a kellő pillanatokban némi kenyérmorzsákat. De a bárónak úgy tetszett, (mert a báró kombináló fej volt), hogy ebben Borly uram is segít egy kicsit a gondviselésnek. S voltak perczei, amikor szinte jó szívvel gondolt a totum facra. A vén gazembernek mégis van szíve. A vén gazember mégse olyan kapzsi. Hiszen ezeket a pénzeket, amelyekről senki se tud, mind megtarthatná magának. Ellenben az unokájával való elbánás mindig felháborította, pedig ez idő szerint ennek az eltünése volt a környék legérdekesebb beszélgetési csemegéje. Mindennap bukkantak fel uj és uj hírek, de a valóságot senki se tudta, csak talán a baronesz sejtette, aki azonban anyja felgyógyulása után visszament a zárdába és talán nem is sokat törődött a szegény fiúval. De hát akármilyen nagy a világ, mégse vész el abban egy gombostű sem, és végre mégis csak eljutott a valóság, mely a hazug híreknél lassabban jár, a nagy messzeségből a kicsiny faluba, mivelhogy Korporal Johann Bőrös huszár levelet írt a soktornyú Majlándból a szeretőjének, Kovács Juditnak, Sulyom helységébe, Nagy Magyarországon, -81- – amelyben megírta, hogy hála istennek egészséges, csak éppen a lábán támadt egy bütyök, akkora, mint egy huszas, amiatt van most ispotályban, ahol minden órában ezerszer gondol az ő Jutkájára és a huszasról jut eszébe, hogy véghetetlen keserves szerelmében és dologtalanságában, mert most a lovat is más puczoválja, (hiszen legalább az lenne mellette ágyánál a nagy bánatjában), az jól esnék, ha egy kis dohányra valója lenne, de az sincs, pedig a dohányzás vígasztalná. Azért hát küldj drágám két forintot, de jól bepecsételd, hogy az olaszok útközben ki ne lopják, mert olyanok. Ujság itt nincs egyéb, csak egyre beszélik, hogy háború lesz. A generálisunk magának a császárnak a testvére. Aztán még az az ujság, hogy itt van a kasznár Laczi is a regementben, aki a legfiatalabb huszár, beállott valahol Pesten önkénytesnek, bizonyosan a gonosz nagyapja adta el, és olyan szép legény, hogy valamennyi rozmaringos ablakból őt nézik a majlándi fehérnépek, de én ugyan rájok se nézek, mert ne félj rózsám, ha te nem látsz is engem, én mindég látlak. Az Isten áldjon meg erővel, egészséggel, de a két pengőrűl, meg az én epedő szivemről felejtésbe ne essél. Mint a villám futott szét a híre Bőrös János levelének, a nótárius úr olvasta el, hát el is híresztelte. – Ahol ni, katonának állt be a Borly-fiú. Otthagyja a foga fehérét szegényke. Mert van is a golyónak esze? Lám, mivé fejlődik egy gonosz ember cselekedete. Mert bizonyosan a fölötti elkeseredésében állt be, hogy mesterembernek adták. Nagy szenzáczió lett ebből. A sulyomi lányok még nótát is csináltak rá. Nem emlékszem már -82- szórul-szóra, csak azt tudom, hogy magát a Laczit szólaltatták meg, mintha ő panaszkodnék: Tudod-e drága nagyapám, Hová adtál? Véres rózsák ahol teremnek, Rózsának szántál. Tudod-e drága nagyapám, Mi az ebédem? Pecsenyém lóbul, Italom hóbul, Ez az ebédem. Tudod-e drága nagyapám, Milyen az ágyam? Jéghideg kövön Egy durva köpeny, Ez az én ágyam. Hanem iszen nem így volt ez versbe rakva, ahogy én irom, hanem sokkal szebben, úgy hogy összebongtak a szavak a sorok végén, mint a csöngetyűk a lovak nyakán, én csak úgy nagyjában emlékszem és tudom, hogy gyönyörű és megható dal volt. Az öreg Borly is hallotta nem egyszer, mert csak éppen azért is fújták a szénagyűjtő leányok, hogy ő arra ment, de nem haragudott érte, legalább nem mutatta, csak egyetlen egyszer tört ki nagy haragosan: – Ostoba libák vagytok! Van is ilyenkor Majlandban hó! Hó ugyan nem volt Milanóban, inkább a szokottnál is nagyobb melegük az olaszoknak, – mert a háború csakugyan kiütött Olaszországban is, bár ez csak olyan mellék-epizód volt; az igazi nagy hadjáratot a porosz király indította. -83- Nekünk egyébiránt meglehetősen közömbös volt. Egy háború, melynek nem lehet rossz kimenetele. Mert okvetlenül megverik benne a németet. Vagy a mi saját németünket, vagy a másik németet. De mégis jobb volna, ha a mienket vernék meg. Sulyomban mindez a legkisebb izgatottság nélkül esett meg. Balassa Antal báró hajtatott négyesén egy hétfőn éjfélkor Kékkőre a városból. Sulyomban a kastély előtt megállott, de már nem volt módja bemenni: kapu, ajtók becsukva; csak az Inokay ablakát zörgette meg, ahol világosságot látott. Inokay, aki franczia regényeket olvasgatott, kiugrott az ágyból, fölkapta a revolvert és az ablakhoz futott. – Ki az? Mi az? Mit akar? – Én vagyok, Balassa. Nagy hírt hoztam. – Mi történt? – Megvertek minket – kiáltá be lihegve. – Vége Ausztriának. Fut a seregünk Königgrätz alól. – Áldassék érte az úr szent neve! – felelte Inokay ájtatosan. Szép világ volt ez. Az első föllélegzés. Mintha csak gonosz álom lett volna az eddigi élet. Új hír jött reggelre, hogy Klapka seregével az ország határain betört. Hol vette, hol nem vette a seregét, de jön vele és most már megint mindnyájunknak el kell menni. Mozogni kezdenek már a rögök is. Nagy dolog az, mikor egy egész nemzet reménykedik, vár valamit. Nem is tudja, mit. Csodákat. A falusi legény mustrát tart apja istállójában a lovak közt: melyikre illenék legjobban a nyereg? A kis parasztgyerekek ellopkodják az üres pálinkás hordókat és dobolnak rajtuk. Az arató lányok -84- abba hagyják a Szűts Marcsa románczát és azt kezdik dalolni: Jön már Kossuth, Klapka. Itt van már Horpáczon. Hamar a nyergemet, ott van a padláson. Itt a vesztett csatákról a részleteket várják, Bécsben már tudják ezeket, – ott meg azt figyelik, hogy miként dobolnak a kis gyerekek az üres hordókon a falvakban. Félelmes hangot adnak azok ilyenkor. Azt mondják azok a hangok, hogy a legélesebb kardot nem solingeni aczélból kell verni, hanem a népek szeretetéből. A Burg termeiben komoran sétál a császár és nem azon gondolkozik, hogy a hódítókkal kellene beszélnie, hanem a meghódítottakkal. Egy udvari tisztviselő kel titkon útra Kehidára az öreg «tekintetes úr»-hoz, hogy a császár szeretne vele beszélni… és így szövődik a történelem olyan szálakból, amelyekre senki se gondol. De azért Sulyomnak is megvannak a maga kis tragédiái. Egy-egy öreg asszony sírdogál a padkán, mely a napraforgós, muskátlis előkertben lapul meg a falnál. Ez annyit jelent, hogy valahol egy legény elesett. A kasznár úr, vagy maga a báró úr olvasta az ujságból. Sokan megsebesültek, némelyek elvesztek a futásban. Ezekért is reszketnek itthon a családtagok. Katonalevelek jönnek, azokat az egész faluban széthordják az írástudók és felolvassák a kutaknál vagy a faluháza előtt, ahol nagyobb fajta gyülekezés vagyon. Ezek sokkal szebbek, sokkal érdekesebbek, mint az ujságok. Hát bizony Tóth Pál is beleharapott a fűbe valahol Morvaországban. Sőt Bőrös Jancsit is derékon szakította egy kartács. Az se ír már többet levelet Juditjának. Hanem a kasznár -85- Laczival meg mi történt? Azt írja Kazi István öreg szüleinek, hogy egy előörsi csetepatéban hat olaszt vágott le, olyan nagy virtus cselekedetet mutatván, hogy másnap maga Albrecht főherczeg napiparancsban dícsérte meg az egész ármádia előtt s azon melegében kinevezte hadnagynak. Bizony, hallja kegyelmetek, öreg szülém, az úr a pokolban is úr, könyvekben hízott elméjével többre megy mindenütt, mint mi szegény legények, ha megszakadnánk is a vitézségben. A hír valónak bizonyult a lapokból is, hol «egy magyar huszár bravurja» czímen volt leírva a Borly László vitézi kalandja. A báró maga vitte át a lapot a kasznárházba a vén gazembernek. A gazdasszony azt mondta, nincs itthon. – Hát hol van? – Elszaladok érte – vállalkozott a szakácsné. – Majd magam megyek, hol van? – Megkövetem alásan, a kutyái közt. A pajtában volt az ebek gyógyterme, az öreg úr felgyűrt ingújjakkal, derekára kötött köténynyel dolgozott köztük, kötözgette a sebeiket, pemecselt velök olyan fontoskodással, mint egy nagy operateur; egy öreg szánnak az alja tele volt orvosságos üvegekkel, zsírtégelyekkel és mindenféle furcsa szerszámokkal. A báró vidáman nyujtotta eléje az öreg «Pesti Napló»-t. – Olvassa el, – szólt mohón – hogy mit művel az unokája. – Olvastam már – felelte közömbösen. – És ezt maga csak így mondja? Hisz ez nagy dolog! A fiú karriérje meg van állapítva. Ember lesz abból. -86- – Azért, mert hat embert összevagdalt? – kérdé a kasznár gunyorosan. – Meg van maga bolondulva? Az öreg Borly vállat vont. – Könnyű hat emberen akár száz sebet vágni egy félóra alatt, de nehéz, méltóságos uram, csak egy sebet is begyógyítani. Itt látszik ezeken a kutyákon. Ezt a bundást már két hónapja gyógykezelem s még mindig fáj a lába. Fáj még, Bundáskám? (Lehajolt hozzá, szeretettel simogatta.) Nagyon fáj még, szegénykém? A báró fejet csóvált s elujságolta mindjárt a bárónőnek, hogy az öreg egy csöppet se látszott örülni az unokája sikerének, mert az hat embert összevagdalt és hogy milyen gyöngédséggel gyógyítja az ebeket. – Talán mégis van szíve – vélte Inokayné. – Van annak ördöge, nem szíve. Pietista lett, ez az egész. Ami gyakori jelenség éppen a nagyon bűnös embereknél és a parázna multú asszonyoknál, hogy életük alkonyán elkezdik a Bibliát olvasni, a templomot bújni, a szegényeket istápolni, az erényeket prédikálni. Szóval, fölveszik az apostoli allure-öket, hogy most meg az Istent bolondítsák, miután már az emberek ellen eleget vétkeztek. Borly Laczi tehát hadnagy lett, de még ezzel nem ért véget a szerencséje. További hírlaprészekből, részint saját leveleiből még a következőket kell róla elmondani. A főherczeg egy nap Mantuához közel a Mincio balpartján ütött tábort s egy parasztházat foglalt el lakásul. A vidék délről nyitott volt, éjszakról ellenben hegyes, erdőborított. Második éjjel, mikor a tábor már nyugovóra -87- tért, a főherczegnek eszébe jutott, jóval túl éjfél táján, miután úgy se tudott aludni főfájása miatt, hogy egy kis sétát tesz a táborban, egy kis friss levegőt szí a csillagos éjben s megnézi az előörsöket. Segédtisztjétől követve, végigment a roppant alvó táboron. Csak imitt-amott pislogtak még tábortüzek, mint macskaszemek a sötétben. Az egyik tűznél egy fához támaszkodva egy huszártisztet vett észre. Lépteit szándékosan arra irányozta. Kiváncsi volt, hogy a tiszt mért nem alszik és mit figyel. A tiszt is észrevette a főherczeget és szalutált. A tűz amint reá világított az arczára, a fővezér ráismert Borly Laczira, aki néhány nap előtt lett hadnagygyá. – Ön még nem alszik, hadnagy úr? – Nem, fenség. – Talán észre vett valamit? – kérdé a főherczeg. – Igen, fenség s éppen azon gondolkoztam, hogy felköltöm ezredesemet és jelentést teszek neki. – Ah – szólt a főherczeg meglepetve. – És mit vett észre? – Igen gyanús dolgokat, fenség. – Sapperlot, hadnagy, beszéljen hát. – Attól tartok, hogy az ellenség a hátunkba jön és meglep az éjszaka álmunkban. – Az lehetetlen! – mondá a főherczeg elgondolkozva. – Hiszen az előőrseink fel vannak állítva és még eddig semmit se jelentettek. – Mert még ők nem vették észre az ellenséget és az későn is talál lenni. – De hát akkor miből szopja ön ezeket? -88- – A madarak sokasága röpül ki az erdőségből órák óta, pedig ezek a madarak aludnának, fenség, ilyenkor, ha az erdőben csend volna. Az erdőben hadtestek nyomulnak előre felénk s ezek verik fel a szárnyasokat. A fővezér lábai a földbe gyökereztek. – Sapperlott, önnek igaza lehet! – kiáltotta s maga is figyelni kezdett. Csakugyan hallani lehetett az erdő felől s annak monoton zúgásától megkülönböztetni az elütő rebbenés neszét: zsr, zsr, amit csak madárszárnyak suhogása okozhat. A fenséges fővezér rögtön kiadta a parancsot a tábor fölébresztésére s hogy harczra készen álljon. Alig egy óra mulva visszatért éjjeli pihenő helyére, de még le sem ereszté fejét a vánkosra, mikor már az előőrsök puskalövései az ellenség közeledését jelentették. A támadásra kész sereg most már pozdorjává verte őket s Borly László ezért a megfigyeléseért megint fölvarrhatott a dolmányára egy csillagot. – Ha így fog haladni ez a fiú, – mondogatták a táborban – hogy minden héten egyet lép előre, egy esztendő mulva Isten lehet. Ehhez az epizódhoz a kiegészítő magyarázatot egy katona-levél adta meg, mely egy pár hónap mulva megérkezett Sulyomra a kasznár úrhoz. «Kedves nagyapka! (így szólt a levél.) E soraimat Bécsből írom, ahol a Ringlottengasse 15. szám alatt lakom. Jó tágas udvari szobám van, tíz forint havonkint. Mindenekelőtt kezeit csókolom és bocsánatát kérem, kedves nagyapka, hogy híre-tudta nélkül otthagytam Disznósy uramat és a lakatosságot, de ez a pálya nem birt kielégíteni és a sors úgy -89- akarta, hogy katona legyek. Ha megszomorítottam ezzel a lépésemmel, talán vétkes vagyok az Isten előtt, de másrészt csak az ő szent akarata olthatott belém oly vágyakat, melyeknek ellentállni nem tudtam s melyek a katonaéletbe vittek. Eddig, hála Istennek, nincs okom panaszkodni, a szerencse kísért uj pályámon, a golyó megkímélt s kitüntetések értek. Közkatonából főhadnagy lettem rövidesen. Amiben az Istennek én hozzám való jóságát látom és azt, hogy a nagyapa órája nekem szerencsét hozott. Mert mikor a Mincio mellett feküdtünk a táborban és egy éjjel egész tizenegyig inspekcziós voltam, órámat a nagyapa meghagyása szerint, hogy azt pont fél tízkor minden este kitegyem a zsebemből, hogy nyugodt, vízszintes helyzetben legyen s ne járjak vele, ösztönszerűleg gépiesen azon este is kitettem a mondott időben, mint ahogy általában mindazt teljesítettem és teljesítem most is az órával, amit akkor rám parancsolt nagyapka. Nem találgatom, miért mondta ezt vagy amazt, teljesítem, amit mondott. Ahogy aztán tizenegy óra után magam is le akartam hajtani a fejemet nyugalomra, egyszer csak megtapogatom magam, hát nincs az óra a zsebemben (megijedek, hiszen az az egyetlen emlékem otthonról), halaványan emlékezni vélek, hogy kitettem valahol a zsebemből, de hol? Talán valamelyik tábortűznél, ahol megfordultam. Alkalmasint letettem szórakozottan a gyepre. Nosza, indulj Laczkó, keresd meg az órádat. Keservesen esik, de meg kell keresni. Kerestem, kerestem, szinte egész hajnalhasadásig, amikor végre megtaláltam, de épp e keresés közben lettem figyelmes a közeli erdőség felhessegetett szárnyasaira, amihez járult a fővezér váratlan megjelenése, akinek erről jelentést tettem -90- (reménylem, már olvasta nagyapa az ujságokból) s így léptem megint előre egy fokkal, amit, mert babonás vagyok, egyenesen az órának köszönök, vagyis annak, hogy a tanácsokat, melyek hozzá fűződnek, betartottam. Csak azért nem írtam előbb, mert be akartam várni, míg a haragja kihül irántam. Ha már kihült volna, írja meg, kedves nagyapa, mert már nagyon szeretném látni. Ha ki nem hült is, szeretném látni. Kezeit csókolja szerető unokája László. U. i. Én most a Feldmarschall Kapronszki adjutánsa vagyok. Az éjjel nagyapkáról álmodtam. Hát a kastélybeliek mit csinálnak? Pistát csókolom, ő is írjon.» Ez a levél csak fölfrissítette azokat a legendákat, melyek a gyermek főhadnagyról szálldogáltak a mi vidékünkön. Na, ha abból nem lesz nagy ember, akkor megette a fekete herkenytyű az egész ármádiát. Ime, mit érhet egy kis megfigyelés! Ha az a fiú észre nem veszi a madarak röpülését, Olaszországban is könnyen Benedeket fog az ellenség. Mert mind Benedek az – az Isten akárhová tegye őket. Egy félmillió Benedek. Hanem ebből a fiúból, majd meglássák, valami Savoyai Eugén ugrik ki. Hiszen Napoleon se kezdte jobban. Voltak, akik ezt se hitték. Végre is nem minden kaparás származik oroszlánkörömtől. És hát mit ért, hogy Olaszországban mi győztünk? Mit ártott volna, ha ott is elvesztjük a csatát – mikor a béke azért úgy lett megkötve, mintha elvesztettük volna? Velencze, Lombardia az olaszé lett. A professzor úr a gimnáziumban, ahol Inokay -91- Pál báró és a nehézkes eszű Borly Pista tanult, ragyogó arczczal jött be egy reggel az osztályba és a kék czeruzájával a mappán kijelezte, ami Olaszország figurájából visszaszármazott Olaszországnak. – Mars ki a csizmából!1) – mondá, mintha a szegény Ausztriához intézné szózatát s aztán felénk fordult és elmagyarázta a világra szóló fordulatot, kiéreztetve a szavak háta mögül, hogy Ausztria most már meglehetősen mezítláb van. Azt is kisejtettük, hogy bár ő húzta ki a lábát a csizmából, mégis a mi lábunk (a magyaroké) szabadult meg a szorítástól. Jókedvében lévén, az egész óra alatt a custozzai és a königgrätzi csatákról mesélgetett, el nem felejtkezve arról sem, hogy ott messze a csatatereken is a főiskola egyik kiváló növendéke, Borly Laczi tüntette ki magát a legjobban (bizony használhatta volna az eszét másra is), kiemelte a megfigyelések hasznát minden téren, ez lévén a tudományok tudománya s miután ezeket elvégezte, kiszólította az első eminenst, Inokay Pál bárót és a következő kérdést intézte hozzá: – Mondd meg nekem ezek után Inokay, hol kel fel a nap? Pali báró elgondolkozott a szokatlan kérdésen, minthogy növénytani óra volt, aztán így felelt meg hasonló ünnepélyes hangon: – Sadovánál. – Valde bene, fiacskám. Valde bene. Szeretnélek megölelni e helyes feleletért. Csak egyben hibáztál. Königgrätzet kellett volna mondanod. – Én Sadovát olvastam az ujságban. – Igaz, vitás a dolog; a poroszok Sadovát -92- mondanak, az osztrákok Königgrätzet, de én az osztrák pártján vagyok ebben. Csendes, kedvetlen morgás futott végig az osztályon. – Mert, hogy kit hol vertek meg, – folytatá az ő professzoros humorával, – arra visszaemlékezni mindig a megvert az illetékes. Tényleg felkelt a nap Königgrätznél. Rásütött a rögökre, a hangyák kibújtak alóluk, rásütött a koporsókra, a halottak feltámadtak, bevilágított a kulcslyukon, a nyirkos börtönök megnyíltak, öreg, fakó irások, amelyek már nem értek semmit, bástyákká váltak és felvonó hidakká; nyüzsögni, mozgolódni, élni kezdett a nemzet. De Sulyomra persze ennek is csak bágyadt visszfénye jut el. A falu csak falu. Mit lát az ebből az ujjászületésből? A nagy halleluja-zengésből akkora lesz, amit a cserebogár szárnyverése is elnyom. Nincs itt se szózat, se fáklyafüst. Legfeljebb arról lehet egy kicsit sejteni az uj aerát, hogy a bíró uram bemeszelteti a sárga-fekete oszlopot, melyen ott áll a táblácska a maga primitiv rébuszával: Sulyom Helység pipá-zás tilos. Hanem az már itt is valami, mikor egyszerre csak nemzetiszín zászlók jelennek meg a házakon, mintha a fakó, füstös zsúpfedelekből nyiltak volna ki. Vajjon megérzik-e ezt a csodát a Kossuth-bankók, amiket a nagyapó tizenhat évvel azelőtt szintén oda dugott a zsúpok közé? Ma már rájok se tudnak akadni. Pedig hátha még eljön az idejük. Csak lobogj, lobogj öreg zászló, régen nem lobogtál; játszszál vele szellő, régen nem játszottál! -93- Hanem iszen, ha a szellő nem játszott volna is a zászlókkal, játszottak volna ők maguk eleget az emberi szívekkel. Két név volt rájok írva: «Éljen Inokay Gottfried képviselőjelöltünk» az egyiken, Peszerényi Gábor a másikon. Hja, ezek a zászlók! Bizonyára a legszebb hely a fehér közepük, ahová egy emberi nevet felírni lehet. Fölfelé már csak a történelembe visz az út, – de lefelé is mehetni. Innen pedig rendesen a hivatalos lapba kerül a név, az «Árverés» rovatba. Mert a fülemile-nyelveknél is, melyek egykor a Lucullus-lakomán szerepeltek, költségesebb eledel a választói nyelvek, az éljenek és a szavazatok. Már hatvanegyben is Inokayt akarta fölléptetni a sulyomi kerület, de akkor Borly lebeszélte a méltóságos urat. – Isten ments. Mit gondol a báró úr? Hisz az nagy költséggel jár. Nem birjuk meg. A birtok nagyon meg van terhelve. Nincs pénzünk hozzá. De ha még volna is a választáshoz, nincs a Pesten való tartózkodáshoz. Ha csak egy évet töltene ott a báró úr rangjához illően a családjával, összeroppanna minden. Csőd lenne ennek a vége. Gondoljon az apró gyerekeire méltóságod. Inokay engedett akkor az érveknek, meghökkent a következményektől és nem lépett fel. Most megint felszólították a kerületben és most már Borly is azt javasolta, hogy föl kell lépni. A báró csodálkozott. – Maga nyilván meg van bolondulva, Borly. Hiszen tudja, hogy a tönk szélén állok, hogy a fiamért, a leányomért a kosztot nem tudom fizetni, hogy már a helybeli mészáros húst nem akar hitelbe adni s ennek daczára azt javasolja nekem, -94- hogy lépjek fel. Miből, honnan vegyem a költségeket? Talán valami aranybányát fedezett fel? – Hát ’iszen éppen azért kell föllépni, mert nem fedeztem fel és mert a tönk szélén áll méltóságod. Ezt a helyzetet még csak úgy lehet ideig-óráig fenntartani, ha most megválasztják. A hitelezők lecsitulnak, sőt még a hitel zsilipjei is megnyilnak egy időre. – De hát aztán? Borly a vállát vonogatta. – Ami «aztán» van, az már Isten dolga. – És mi lesz szegény gyermekeimből? – sóhajtott a főúr, fejét gondterhelten lehorgasztva félkönyökére. Ritkán voltak ilyen világos pillanatai. Menekült az efajta gondolatok elől, de ha megragadták, finom lelke összetört alattok. – A gyermekei? Az szintén az Isten dolga, – mondta Borly szinte vallásos kenetességgel. – Ő fog azokról gondoskodni, a maga módja szerint. Sőt én azt tartom, hogy már gondoskodott is. – Hogy érti azt? A vén gazember zavarba jött, elvörösödött, mint a czékla. – Úgy értem… hogy is érthetném máskép? Tudniillik, – hogy szavamat ne felejtsem… Mit is mondtam, hogy is mondtam csak? Igen, úgy értem, hogy a baronesz igen szép, tehát férjhez megy. – De kihez? – Valami derék emberhez. – Hozomány nélkül? – A derék ember nem keres hozományt. – De hol van ilyen derék ember? – Bizony nem mindig a grófok és bárók között. -95- Ilyenkor rendesen sóhajtott Inokay, kinézett az ablakon, a felhőkből képződő alakzatokat bámulta hosszan, majd így szólt: – Rosszul hajtanak a kopók! Ez volt a rendes szavajárása. Eleinte csak a birtokra vonatkozott, mely rosz termést hoz, később pedig magára Borlyra, a kopókra semmi esetre sem, mert azokat és a fajlovakat egyenként adogatta el, már nem volt egy sem. Az adósságok egyre fenyegetőbb jellegben kóvályogtak a feje fölött, a hurok mindig jobban összeszorult a nyaka körül, – de azért csak múltak a napok és valahogy majd csak mindig lesz. Apró örömei most is csak úgy voltak, mint azelőtt. Nagy örömei pedig egy nagy úrnak soha sincsenek. Ilyen apró öröme volt, hogy fia első eminens. Írták a professzorok, hogy milyen derék fiú. Ha még megvolnának a dominiumok, föl se venné, – de így egy pompás napot szereztek neki. Igaz, hogy uj bánatot is, mert fájt a szíve, hogy meg kellett szüntetnie a mentort, akit eddig mellette tartott s aki egyszersmind angol nyelvre tanította. De hát a Gondviselés is vigyáz egy Inokayra s nemsokára levelet kapott a fiútól, hogy egy angol nyelvmester annyira megszerette, minden héten ingyen ad neki két órát az angolból, tovább gyakorolhatja magát s ugyanekkor valami franczia madame is megismerkedett a kis báróval, az meg sétákat tesz vele reggelenként s az öreg Dumas nyelvén csacsog vele. Csak aztán bele ne szeressen a lurkó! Ami azonban közelről nem festett olyan veszedelmesen, mert a madame a hetvenedik tavaszban járt. Így izmosodott szellemiekben a fiatal Inokay és -96- ily apró szerencsék érték. Az öreg is tudott ezeknek örülni. A szegénység talaján jobban és sűrűbben tenyésznek a virágok. De hát a fiú meg is érdemelte a sors kedveskedéseit. Pompás, szeretetreméltó ficzkó lett. Nem a régi oligarchák folytatása, hanem teljesen uj hajtás. Olyas valaki, aki egyenlő erővel akar versenyre szállni a társaival, hogy melyik a különb legény, ki vág nagyobb rendet az élet küzdelmei közt? Szinte resteli, hogy ő báró Inokay. Jobban szeretne lenni Tóth János. Mikor húsvétkor otthon volt, eljárt a parasztokhoz, bekukkantott a mezőn a csőszhöz, annak a kunyhójába s engedelmet kért az apjától, hogy egy éjszaka ő is künn hálhasson, hogy milyen élet a csőszé, tudvágyó, igénytelen, szerény és mégis nagyratörő, mert amellett, hogy a paraszttal szóba áll, a múzsáknak is teszi a szépet. De már ez az ő legbensőbb titka. Erről csak Borly bácsi tud. Mert az utálatos vén gazembert csakis ez a gyerek szereti igazán. Csodálatos egy gusztus. Pedig azt mondják az emberek, hogy a gyerek ösztöne csalhatatlan, legjobban találja el, ki a jó barát, ki az ellenség. Ha tudná a szegény báró úrfi, hogy ez a vén ember tette tönkre a szüleit s földönfutóvá őt. Hanem annyi esze most még nincs. Egy nagy költői beszélyt kezdett komponálni a vizsgára, «Jurisics Miklós Kőszegen», csupa gördülékeny hexameterben s ha egy-két strófát kifaragott belőle, nyomban átszaladt a kasznárlakba, hogy az öregnek felolvassa, aki nagy barátja a versificatoroknak és a sánta kutyáknak (hanem a sánta hexametereket talán még se szereti). Ilyenkor bezárkóznak, a szakácsné, aki a kulcslyukon nézeget be, azt beszéli, hogy az úrfi -97- most is, mint kis gyerek korában, oda ül az öreg ölébe s úgy olvassa fel neki egy papirosról a szavakat, melyek szépen pattognak mintha bolhákat roppantana az ember. Perkál Zsuzsa pletykája terjed a vidéken, mert olyan itt, ami a kastélyból jön, mint ami Bécsben a Burgból kiszivárog, minden bolondság nagy esemény. – No, hát jó is, – mondják – hogy a kis báró költő lesz, még pedig emilyen; mert már amolyan nem lehet, aminő az apja volt. E pletykából az öreg báró is megtudja, hogy a fiú verseket ír. Még el is mosolyodik. Ártatlan foglalkozás. Úrnak se derogáló. Gróf Zrinyi is írt, Balassa Bálint is, Koháry is. Aztán a hősöket énekli, Jurisics Miklóst. Hát jól van, csak a vers is jó legyen. Ámbár majd kitudódik, elmegy a vizsgára, meghallgatja. De biz azt soha se hallotta meg az öreg Inokay, mert a Palinak vagy elment a kedve a thémától, vagy nem bírta tovább szőni, jobb időre hagyta és a «Tavaszhoz» czímű poemát készíté a vizsgára, mely is rendes szokás szerint már a vizsga előtt egy héttel jelent meg a többi jelesnek ítélt vizsgai dolgozattal az önképzőkör lapjában, a «Korány»-ban. Mindamellett a vizsga napján az egybegyűlt szülők előtt egy csomagot mutatott fel az igazgatótanár úr, dr. Bogdán Lukács a következő szavakkal: – Ismeretlen kézből egy csomag érkezett azzal a kívánsággal, hogy azt közvetlen a magyar költészeti dolgozatok felolvasása után nyissam ki s az abban foglalt kérelemnek eleget tegyek. Íme felbontom a csomagot. Fölszakítván méltóságteljes nyugalommal a pecséteket, -98- miután a csomag kioldózott, félénken fogta meg a szélét a mutató és a nagyujjával, mely a diákok szerint lapos volt, mert az örményeké állítólag lapos a kecske-nyúzástól és azért fogta meg félénken és tartotta messze magától, hogy hátha robbanóanyag van benne, nagy súlya miatt nagyon gyanus volt. Valahogy ügyetlenül lefelé fordítá a nyílását, mire aranyok, valóságos uj veretű körmöczi aranyok kezdtek belőle ömleni s legurulni vidám csengéssel a hepe-hupás, repedezett padlóra. Nosza lőn nagy bámulat és nagy ijedtség. Bogdán direktornak a czvikkerje is leesett az orráról. Nagy poczakja miatt képtelen volt lehajolni. – Hamar nebulók, hamar, hamar! – kiálta. – Szedjétek fel! A nebulók kiugráltak a padokból és hirtelen fölszedték az aranyakat. Bogdán úr egy csomóba rakta a kathedrára. Gyönyörűséges sárga csikók, egy egész ménes! Mindjárt látszott, hogy száz darab. Most ismét föltette szemüvegét és a kezei közt maradt papirosokból kihúzta az összehajtott levél formájút. Néma csönd támadt, míg átfutotta, mindenki az ő arczát nézte. – Igen különös – szólt most a tanár. – E levél azt tartalmazza, hogy e száz darab aranyat egy magát megnevezni nem akaró költészetbarát báró Inokay Pál «Jurisics Miklós Kőszegen» czímű imént felolvasott költeményének jutalmazására küldi. A kis Inokay Pali elpirult, mint egy kis leány, aki bókot hall, száz és száz szem keresi, (ott ül az első padban elől), az öreg báró is jelen van a szülők közt s felvillanyozva kiált közbe: – Sapristi! -99- Tölcsért csinál a tenyeréből, a füléhez tartja s úgy hallgatja előre hajolva a többit. – Igen különösnek mondám az esetet, – folytatá az igazgató, szokott magyarázó modorában, – de mondhattam volna rendkívülinek vagy furcsának; különösen pedig először azért (s itt fölemelte a kecskenyúzó lapos hüvelyk-ujját), mert a Maecenások már ritkák, sőt nincsenek is, másodszor azért (a mutató ujját emelte fel) mert az aranyak szintén ritkák, sőt nincsenek is, harmadszor azért (kibökte a középső ujját) mert maga az Akadémia sem ád nyulfarknyi versezetért száz aranyat, csak a hosszú színműveket szokta eképpen jutalmazni és különös főképpen azért (most már a gyűrűs ujj következett), mert «Jurisics Miklós Kőszegen» czímű vers ma itt nem olvastatott sem Inokay, sem más tanítvány által, azért tehát… A konkluziót akarta levonni, de megzavarodva pillantá meg, hogy még egy ötödik ujj is van a tenyere legvégén, minélfogva hirtelen visszarántá az elindított mondatot és kiigazítá magát. – Vagyis ötödször azért különös, mert rendkívül különös s ez okból felszólítlak báró Inokay, nyilatkozz fiam, mit tudsz a rejtélyes dologról? – Semmit – felelte a kis Inokay, illedelmesen fölemelkedve a padsor élén. – Nem komponáltál ilyen czímű verset? – Komponáltam, de nem fejeztem be. – Nincs meg valahol a zsebedben a fragmentum? – kérdé a professzor. – Nincs. Elszakítottam. Hanem a fejemben megvan. – Az nem ér semmit. Meg tudnád-e mondani ki küldte a száz aranyat? -100- – Fogalmam sincs róla. – Hát mit gondolsz? Kié ezek után a pénz? – Az enyém semmi esetre sem – felelte a diák önérzetesen. Részint a helyeslés, részint a csodálkozás moraja hömpölygött végig a klasszison. – Miért nem? – Mert a jutalom egy itt felolvasott «Jurisics» versnek szól, holott egy felolvasott Jurisics vers nincs. – Valde bene, kis fiam. Hát kié már most a pénz, ha nem a tied? No ne habozz, mondd ki bátran, hogy a gimná… – Nem a gimnáziumé tanár úr, – felelte pillanatnyi habozás után – visszaszáll az adakozóra a rendelkezési jog. – Helyes! – kiáltott fel a tanár nagy páthoszszal. – Roppant helyes! Nekem se higyj. A logikának higyj. A józan okosságnak. A józan okosság a tanárok fölött áll. Sőt az igazgatótanár fölött is. Leülhetsz. Megfeleltél. Ember vagy a talpadon. Inokay Gottfried diadalmasan dagadó mellel hagyta el az ódon iskola-épületet fiával, boldogabban, mint talán annak idején Első Inokay a Szentföldet, ahol a szaraczénokon vett erőt. – Úr vagy, – mondá ottkünn, megszorítva a fiú kezét – szépen feleltél. Hanem mondd meg nekem, ki küldhette azt a pénzt? – Nem tudom, apa. – Olyan valaki tehette csak, – kombinálta idősb Inokay – aki tudott a versről. Hát ki tudott róla? – Nem tudott róla egy lélek se, az öreg Borlyt kivéve. -101- – No, ez ugyan nem küldte a száz aranyat. Gondolkozz csak, hátha mások is hallották? – Nem hallhatta azt emberi fül, ha csak a kosztadó gazdám, a Neuschlosser nem, mert hangosan szoktam felolvasni éjjel, amint egy-egy sorral szaporítottam, s ő a mellettem levő szobában hált. – Gazdag ember ez a Neuschlosser? – Elég jómódú. – Hátha ő küldte a pénzt? – No, ez ugyan nem küldte – nevetett a diák. – Miért ne küldhette volna? – Mert egy szót se tud magyarul. Hm. A báró hallgatagon lépkedett fia mellett, végig a nagy piaczon, mialatt gondolataiba mélyedt. Különös föltevések nyargaltak agyán keresztül, néha egy-egy vállvonogatás, vagy hangosan kiejtett szószilánk jelezte, hogy két ellenkező gondolattal tusakodik. Ki tudja? Hátha! Ej, ej! Furcsa volna. De nem nem. Ami lehetetlen, lehetetlen. Ah, haj! – Mondtál valamit apa? A báró összerezzent. – Nem, semmit sem mondtam fiam, csak egy kicsit hangosan gondolkozom erről az esetről. Ilyen is csak egy Inokayval történhetik. Ilyen beszélgetés és gondolatok közt tért be apa és fiú a «Zöld fába» ebédelni, ahol, vizsgák idején, mikoron számos nagy úr gyűlt be a vidékről a fehér czipók városába, a híres Csutorásné szokott főzni, kinek ételei egy egész országrészben úgy emlegettettek, mint csodák. Csutorásné asszonynéni kastélyból-kastélyba vándorolt, ahol névnap vagy lakodalom esett, előre prenumerálva voltak rá a familiák, a messze Gömörből még Kis-Mártonba is elvitte egyszer herczeg Esterházy s egy ezrest adott -102- neki naponként, mikor pedig állandóan akarta volna szerződtetni, a derék asszonyság, aki egy rimaszombati hentes özvegye volt, hidegen, gőgösen utasítá el: – Az nem lehet, instálom. Csutorásné nem főzhet familiának, Csutorásné az egész nemzeté. Úton is volt ő kigyelme jóformán az egész évben, hanem a vizsgák idején pontosan beállított a «Zöld fába». A «Zöld fa» volt az ő kedvencz orgánuma. Innen árad szét híre, neve dicsősége az országba, szétviszik a mindenünnen összegyűlt urak. Fölösleges mondani, hogy pompásan ebédeltek meg, különösen a lúdgége-leves, meg a csirke volt remek, melyet Csutorásné a saját methodusa szerint «prézli» nélkül mártott be egyszer-kétszer forró zsírba és azután sütötte meg, külön a «rurá»-ban. Ebéd után nagy ferbli kerekedett az urak közt, az extrában. Természetesen Inokay is leült játszani. Sőt ő indítványozta: – Egy kis alkotmányos költséget szeretnék nyerni tőletek. Eleinte nyert is, panaszkodtak a Szentmiklósyak, Ragályiak, Radvánszkyak, akik játszottak: – Nagyon szomjasak lehetnek a választóid. – Kicsi érdemeket borral kell megtoldani – tréfálkozott Inokay. Délután vele volt a szerencse, este azonban elfordult tőle s reggelre minden pénzét elvesztette, még a szép sárga négyesét is elnyerte egy Radvánszky. Az Isten is a tótokkal tart. Hanem az azért mindegy volt, Inokay olyan egykedvű maradt, mintha babba menne a játék, nyugodtan felkelt az asztaltól reggel, egyet-kettőt nyujtózkodott a sok ülés után, aztán barátságosan megrázta a partnerek kezét. -103- – Már most aztán még arra kérlek, – szólt oda Radvánszkyhoz – hogy tartsd meg a parádés kocsisomat is, mert nincs rá szükségem. – Hogy-hogy? Hiszen a többi lovaknál is hasznát veszed. Inokay keserűen mosolygott. – De nincsenek ám más lovaim. Ha csak azt a száz sárga csikót nem veszed, amit a fiam majdnem megnyert. – No hát csak vidd el most még a lovakat. Hiszen nem ereszthetlek innen világ csúfjára fogadott kocsin. Majd ideadod őket őszszel vagy télen, ha ujakat veszel, addig ott hagyom használatra. – Majd bolond vagyok, hogy az én drága takarmányomon hizlaljam a lovaidat – utasítá vissza az ajánlatot gavallérosan. De abba mégis belenyugodott, hogy a fogaton most előbb hazamegy. Azután küldi el otthonról. Pompás útjok volt szép juniusi napon. Az apabáró valóságos akasztófa-humorban volt, az egész úton derülten beszélgetve a fiával, tele volt ötlettel, sziporkával, anekdotával. Amint azonban a kerületébe érkezett, a házakon lengő zászlók, melyeken az Inokay név kígyózott, mélabús hangulatba hozták. A kis Inokay szívét a lelkesedés dagasztotta ezektől, az idősb Inokayt az önvád mardosta. Pedig igen egyszerű pszihologikus tünet. Léha embereknél gyakran tapasztalni. Lefelé az örvénybe, a mélységbe bátran, elfásultan lépegetnek, sőt bizonyos nyegle virtussal, – de a mélységből fölfelé esik nehezökre egyet lépni s elszorúl a szívük, hogy immár milyen nagyot csúsztak le. Kalapot lengettek a parasztok, a szérűkről, az Inokay-ház régi jobbágyai, meg az apró bocskoros -104- nemesek a falvakon, a gyerekek éljeneket visítottak. A kovács-műhelyben, Daróczon egy lovat patkoltató palócz-nemes elrikkantotta magát: – Inokay Pozsonyba, Peszerényi puttonyba! (Pozsony alatt, régi módiasan, a diétát értette ő kigyelme, puttony alatt a megbukást). – Szeretnek apám – mondá villogó szemekkel a kis Inokay. Amivel aztán egészen elszomorította az öregjét, egy szót se szólt, csak a fejét horgasztotta le, néha meg elfordítá, talán azért, hogy egy előszivárgó könyet töröljön ki a szemeiből. – Mit ér már az nekem? – felelte egy mérfölddel odább. Talán mindig ezen gondolkozott azóta. Az elhibázott életén. A tizenhét elátkozott esztendőn, amikor a magyar a maga sírját is megásta. Ha már nincs haza, minek van ő is? Pedig benne kellett volna élnie a hitnek, hogy a haza halhatatlan. Ime itt van a haza és hívja a hatalmas Inokayak sarját, hogy lépjen előre építeni, áldozni. De kit talál? Egy tehetetlen koldust, egy tékozlót, akinek ma-holnap mindenét elliczitálják. Hát előlépjen? Nem szemtelenség-e az? Igazán fájt neki ez a népszerűség. Hagynák őt az elzüllés útján, egyet se szisszenne, egyet se mukkanna, de így kitört belőle a keserűség. Fia próbálta szétbeszélni, de csak rövidesen felelt. – Mit csinál a mama? – Megvan. – Hát az öreg Borly? Kedvetlenül vont vállat. – Az ördög tudja. -105- – Hát a Miczi otthon van-e már? – Igen, őt már a mult héten haza hozta mamád a zárdából. – Megnőtt? – Rá sem ösmersz. Igazi nagy lány. – Hosszú ruhát visel? – Persze. – Szép-e benne? – Minden Inokay kisasszony szép fiatalon. – Talán már kérője is van? Megint egy fájdalmas helyre ért a beszéd. A hozomány, a hozomány! sikoltozott az Inokay lelke, mely tele volt ilyen sebekkel. – Szamár beszéd – felelte mogorván. Két emberből volt összetéve. Egy finom lelkületű, érzékeny idealistából, akinek minden igazságtalanság fáj, amit másoknak okozott, és egy léha főúrból, akiről mindig mások gondoskodtak s aki minden akarat nélkül él egyik napról a másikra, a környezete mindent elszed tőle, mindent elfojt benne, csak a szenvedélyeit hagyja meg. Van ugyan véleménye mindenről és okos véleménye, de lusta azt megformálni, mindig annak az akaratába öltözik, akivel legutoljára beszélt. A sulyomi Virgoncz zsidó jellemezte legjobban: «A méltóságos úr mindig vagy túlkorán jön a vasúthoz, vagy lekésik, mert másoktól kérdezi meg, hány óra, ahelyett, hogy a saját zsebébe nyúljon, ahol a legpontosabb chronométer óra ketyeg.» Hogy ím hazafelé közelgett – az éjjeli kártyaveszteség is bosszantani kezdte, egyre levertebb lett s mikor végre egy kanyarodónál előbukkant a kastély bádogtornya s mellette mint egy meglapult cserebogár a kasznár-lak barna zsindelyfedele, félénkség -106- fogta el, hogy mit fog mondani Borlynak, mikor majd reggel útnak kell indítani a négyes fogatot az uj tulajdonosának. A fogat olyan, mint a mindennapi kenyér, minden perczben szükséges és neki azt kell mondani: elkártyáztam, nem az enyém többé. Hiszen úri tempó – ha aztán egy ménes van otthon, de hajh, mit mondjon ilyen esetben Borlynak? Hiszen talán a báróné is megkérdezi, elhalványodik és sírni fog titkon, ahol senki sem látja, de ez mind nem olyan borzasztó, mint mikor a vén gazember rámereszti a szemeit, ahogy azt előre elképzelte, gúnyosan, mélabúsan: «Hát már most min parádézunk a kerületben?» Keresztül-kasul, zagyván kergették egymást a keserű gondolatok, majd szétlökték a koponyáját, mely lüktetett a halántékoknál. Ejh, mit, hadd törjön, ami törni való. Hiszen minden oldalról repedezik már az exisztenczia. Az árverések az ingatlanokra is ki vannak tűzve, csak a vén gazember tudja még őket elodázni mindenfelé furfangokkal – jele, hogy még mindent el nem lopott. A négyese miatt is bizony csak azért fog haragudni, mert ha ő adhatja vala el, egy kis polgári hasznot csinálhatott volna magának. És végre is mit alterálja őt a kasznár? Hát tartozik ő neki felelősséggel? Ejnye, de bohókás gyerek vagyok – biztatta magát a báró. Fölkaczagott hangosan, vidáman. – «Félek a saját kasznáromtól.» Pali csodálkozva nézett körül. – Min nevetsz, apa? – Valami furcsa jutott eszembe. Úgy volt, mint mikor az ijedt ember éjjel egyedül fütyülni kezd, el akarván magával hitetni a fütyüléssel, hogy nem fél. Tüzelte magát Borly ellen. -107- A vén kutya az oka mindennek. Ő vitt be ezekbe a bajokba. Az ő lopásai, pusztításai. Versenyeztünk egymással. Siettem költeni, hogy neki ne maradjon. Ő pedig sietett lopni, hogy megelőzzön. De végre is én az enyémet költöttem. Szinte vígasztalására szolgált, hogy egy nap minden össze fog roppanni, minden, minden, de legalább Borlytól is megmenekszik. Borlytól? Lehetséges-e, hogy Borly ne legyen? Nem birta elképzelni azt az állapotot magára nézve. És végre is, mit ér az efféléken tünődni? Az bizonyos, hogy még most megvan Borly és hogy holnap reggel a fogatot el kell küldeni Radvánszkynak és hogy Borly furcsa szemeket vet akkor ő rá és hogy ehhez képest a kerékbetörés is kisebb kín, talán sziszegés nélkül kiállaná, de ezekben a szemekben, babona vagy nem babona, de úgy érzi, mintha az ősök szemrehányó tekintete meredne rá és az valami szörnyű… szörnyű… Hess! Megcsikordul sarkaiban a két kőoroszlános oszlop között az ónos kapu. Hess, gyötrő aggodalmak, szívet fojtogató gondok! A hintó begurul az udvarra, Mariska baronesz a mamájával már ott állnak a lépcsőháznál kipirult arczokkal, repeső örömmel. A vén komondor, az Ipoly, fel akar ugorni kis gazdájához a hintóba. A cselédség is előkullog, ki az istállók, ki a kertészlak mögül, az ifjú urat látni. Jaj, hogy megsoványodott szegényke! Aztán jönnek az ölelések! Hát hogy vagy? Hogy megnőttél! Jézus Mária! Nagy melegetek volt. Éhes lehetsz, szívecském! Csupa por vagy, lelkem! Hamar adjatok egy kefét. De talán mégis ennél hamarább. Gyere, terítve van! Hamar az ételeket, kulcsárné! -108- És nézik, nézik, csókolják, nem tudnak a gyerekkel betelni. Hát így megy ez itt is. A nagy urak is csak emberek. Ott benn aztán megindul az ezer meg ezer kérdezni való. Először a fontos dolgok, a bizonyítvány, hogy milyen volt a koszt, hogy ment a vizsga, azután a Pali kérdezősködik az itthoni dolgokról, nagy-e már a «Viczke» (az agár), megvan-e még a kis farkas, akit tavaly fogtak az erdőben s nem történt-e valami baja a papagálynak és hogy mi ujság a faluban? – Bizony nincsen itten semmi ujság. Micsoda ujság is lehetne Sulyomban? – Hát az öreg Borly hol lehet, hogy nem mutatja magát? – Az öreg Borly? Az most beteg. – De csak nem fekszik? – kérdezte a báró mohón. – Ágyban fekszik, sőt orvos is jár hozzá – felelte a báróné. – Ejnye – szólt megkönnyebbülten a báró. – Hát mi baja történt? – Én bizony nem is tudom. A Johann tudja a részleteket, ő vele volt, mikor feldőltek. A Johann éppen a fekete kávét hozta be egy tálczán, a báró tehát ő hozzá fordul: – Mi baja a kasznárnak? – Bort vittünk Lázonyba a választóknak s átmenve a Berkenyés patakon, bedőltünk a vízbe, a kasznár úr valahogy a kocsi alá került, úgy hogy megnyomta egy kicsit az oldalát. A komornyik elbeszélte aztán, hogy a kasznár úrnak nem annyira a feldőlés ártott, mint inkább az, hogy azon módon vizesen, lucskosan megint a -109- szekérre ült és elment a pinczébe, – holott ilyen esetben az első regula haza menni és pedig nem lépésben, hanem szaladva a kiizzadásig, hogy otthon száraz ruhát váltson az ember; ő maga (a komornyik) így is tett, de a kasznár makacs vén ember, aki mindent jobban akar tudni; pedig a pincze a maga nyirkosságával a legveszedelmesebb hely ilyenkor. – Hát mi dolga volt a pinczében? A komornyik megszeppent, ötölt-hatolt, kereste a szavakat. – Te valamit takargatsz. – Nem merem jelenteni, kérem alásan. – Mit félsz? Nem eszlek meg. – A hordó, amit a választóknak kellett elvinni, a feldőlésnél összetört és a bor, kezét-lábát csókolom, befolyt a patakba. – A patak pedig kiitta – fejezte be a báró nagyúri közömbösséggel. – A kasznár úr uj hordóért ment a pinczébe… Mindjárt mondtam neki akkor: Nagy baj lesz ebből, nemzetes uram, olyan tüdőgyuladást szed fel, majd meglássa, hogy fűbe harap tőle. És ehol van, ni. – Tüdőgyuladást kapott? A báróné, aki egy almát hámozott, letette a kést. – Igen, Gottfried, az öreg rosszul van. Éppen az imént járt itt az orvos. Azt hiszem, meghal. – Miből gondolod? Az orvos mondta? – Nem éppen. Inkább a beteg magaviselete ébreszti bennem ezt a hitet. – Elmehetsz – mondja a báró a komornyiknak. – Hozd el a csibukomat! (Majd a bárónéhoz fordult.) Önkívületben van? -110- – Nincs, észnél van; beszél, intézkedik és ír. Vagy legalább egész délelőtt írt a gyúródeszkán, amit a dunyhájára tettek. – Nem is hal az akkor meg. Pedig nem bánnám, ha meghalna, – jegyzé meg a báró mogorván – legalább megszabadulnánk tőle. – Gottfried, Gottfried! Hogy lehetsz olyan rossz szívű, olyan kereszténytelen! – Tolvaj volt. Tönkretett bennünket. – Megengedem, sőt magam is azt tartom, hogy gonosz, ártalmas ember volt, de a halál mindenért kiengesztel. – Ne féltsd még. Sőt azt mondom, nincs is tüdőbaja. Vagy ha van, abba se hal meg. Mert ahogy én ismerem, míg az én tüdőm megvan, addig ő nem a magáéval lélekzik. – Eredj, ki nem állhatom az ilyen rossz vicczeket. – Hát ugyan honnan veszed, hogy meghal? – Onnan, hogy ő maga érzi a végét. – Miből látod ezt, ha az orvos semmit se szólt? – Abból látom, hogy délelőtt haza sürgönyözte az unokáit. – A főhadnagyot is? – Azt is. A baronesz, aki egy divatlapot nézegetett, összerezzent s egyszerre arcza elé emelte a sustorgó papirlepedőt; bizonyosan a pirulást akarta eltakarni. – Haza hozhattuk volna szegény Pistát – szólt közbe Pál báró megdöbbentő komorsággal. – Hát Pista nem jött veletek? – csodálkozott a báróné – azt hittem, leszállt a kasznárlaknál. -111- – Ő szupplikálni ment az idén. – Mi az a szupplikálás? – kérdezte a báróné. – A protestáns iskolákban van az, mama. A protestáns iskolák szegények, a diákjaik is szegények. A legszegényebb diákjaik a vakáczióban felosztják egymás közt az országot s kuriáról-kuriára mennek pénzt kéregetni a kabátos emberekhez az iskolájukra. Víg élet jár ezzel, sok kaland, sok jó tapasztalat és a gyüjtött pénzecskéből is egy kis perczent. A diák, mint a tücsök, összegyüjti nyáron a télire valóját. – Szegény teremtések! – sóhajtott föl a báróné, megcsókolva fia homlokát. – Sajnálod őket, mama? – Sajnálom. – De miért? – Mint ahogy sajnálom a kis csikót, mikor a paraszt idő előtt hámba fogja. Te talán nem sajnálod? – A csikót igen, de a diákokat nem… Sőt magam is szegény diák szeretnék lenni. A báróné ajka veszedelmesen kezdett mozogni, görbülni mindenféle szögletre, ami nála a közeli sírást jelentette s csakhamar elő is törtek a könyek szemeiből; átfogta a fia nyakát, szívéhez szorította őt s lehajtván a deresedő fejét, a fiú szőke hajában törülte le a könyeit. – Oh, fiam, fiam, ne kívánj ilyet, – rebegte zokogva – mert hamar beteljesedhetik. A fiú fülébe súgta: – Engedd meg, mamuskám, hogy meglátogassam Borly urat. – Eredj, fiam. Jól teszed, ha elmégysz. Látom, jó szíved van. -112- Az öreg báró nem állhatta az asszonysírást. Kiment csibukjával a verandára, ahol belevetette magát a piros nádszékbe és nézte az úszó felhőket az égen, melyek nyugat felől gyülekeztek. Sajátságos lehangoló érzés vett rajta erőt. Valami rejtélyes, félemlítő csend honolt a természetben. Az ispánlak felől különös, hátborzongató kutyavonítás hallatszott. Az öreg Borly beteg kutyái. Talán tudják, hogy a patronusuk haldoklik. Ki nem ment az eszéből. Mégis csak furcsa lesz, ha már az öreg Borly nem lesz. Nem is hinné az ember, hogy mennyivel üresebb lesz a világ Borly nélkül. Próbált valami egyébre gondolni. Hiszen végre is nem nagy eset. Hetven éves ember odavaló. Aztán sok becsületesebb embert akasztottak már fel, akiket senki se sajnált. Ejh, egy eltaposott hangyáért is nagyobb kár. Próbált valami egyébre gondolni. De a felhőfoszlányok olyan szeszélyesen gömörögtek, alakultak, hogy vagy egy csomó koporsó úszott az ég peremén, vagy maga az öreg kasznár lovagolt egy kecskén vagy sárkányon. – Johann! – kiáltá az udvaron őgyelgő komornyikra – gyere csak ide. – Parancsoljon a méltóságos úr. – Eredj le a pinczébe, van ott a balszögletben néhány palaczk tokaji esszenczia, hozz fel egyet a kabátod alatt és vidd el a kasznárnak, de ne szólj semmit a bárónénak. – Értem. – Mert nagyon restelném előtte. A kasznárra csakugyan ráfért az életet adó nektár, mert már csak hajszálon lógott benne az élet. Nagyon átfázott, nagy bolondot csinált, hogy a feldölés után még mindig elvitte Lázonyba a hordó -113- bort a választóknak. Pedig már akkor is beteg volt, mert a kocsiból kiugorván, régi begyógyult sérve fölszakadt, megujult és fájni kezdett, de ő csak tartotta magát és elvitte a bort, együtt ivott a választókkal, lelkesítő beszédeket tartott nekik, hanem estefelé hirtelen elzöldült, kitört rajta a borzongatós hideg, rögtön haza kellett szállítani. A sulyomi doktor (mert okos asszony Perkálné, mindjárt elhívatta) tüdőgyuladást állapított meg s nosza, lett hirtelen sürgés-forgás és szaladgálás. Eredj, Zsuzska, jeget kérni a méltóságos bárónétól! Szaladj, Gyurka fiam (az ostoros gyerek volt Gyurka) pióczákat fogni a nádas tóhoz. Éjjelre egy kis könnyebbséget érzett, a láz is engedett a harminczkilenczből, reggel felé elszunnyadt egy piczinykét, de közben egyre beszélt álmában. Perkálné, aki jeges borogatásokat rakott rá, azt mondja, hogy a kis báróval beszélgetett folytonosan. Oda ne adja a száz aranyat az öregnek. Menjen rajta utazni! Aztán úgy tett, mintha lovakat hajtana, csettentett a szájával, kezével a gyeplőt látszott tartani, szóval összeálmodott prücsköt-bogarat. Reggel nagyobbodott a láza, szemei homályosulni kezdtek. Perkálné megkérdezte gyöngéden, nem kíván-e valamit? – De igen, sürgönyözök az unokáimnak, látni szeretném őket, hadd vigye be egy lovas ember a városba. – Hát egyebet nem kíván-e? – Ugyan, mit kívánnék még? – kérdezte csendesen. – Talán papot? – Papot nem. Hanem tudja mit, Perkálné, adja ide a pipámat még egyszer. -114- Az orvos pipázva találta, összecsapta csodálkozásában a kezeit, mire a beteg elmesélte, hogy egyik ősét, Borly Tamást karóba húzatta Heister a Rákóczi-időkben s az így karóba húzva is a borzasztó kínok közt pipázott. Családi nyavalya ez a Borlyaknál. Tiszta eszénél volt szinte egész nap; papirost kért és a gyúródeszkát a dunyhára téve, megfogalmazta a sürgönyöket unokáinak, jegyzeteket csinált, mindenféle számadásokat végzett, déltájban azonban nyugtalan lett s minden szekérzörgésre fölzavarta Perkálnét: – Talán a kis báró jön. Nézzen csak ki, Perkálné! Türelmetlenül várta Pál bárót, panaszkodott, zsörtölődött, hogy már itt kellene lenniök, ha csak valami bajuk nem esett útközben. Váltig ezzel foglalkozott, úgyszólván velök utazott szellemileg, most körülbelül Pákonyán vannak, itt etetnek, most indultak el, Majornokon itatnak… nem lehetnek már nagyon messze. Perkálné misékre járó ájtatos asszonyszemély lévén, titokban mégis elküldött a papért, ki tudja, mi történhetik, a nemzetes úr lelkére, úgy gondolta, bizony ráfér egy kis reperáczió, de hogy csak úgy nyisson be a plébános úr, mintha látogatni jönne, a minisztráns-gyereket a szent szerekkel hagyja egyelőre kívül. Főtisztelendő Malinka János úr megértette a dolgot és úgy jött, amint Perkálné mondta. – No, mi dolog az, kasznár úr? Mit látnak szemeim? – Már engem visznek, – mondá a kasznár egyszerűen. -115- – Ejh, annyira talán mégse vagyunk. – Paratus sum – felelte a beteg nyugodtan. – No, ha paratus, annál jobb, akkor aztán tisztuljon meg a bűnöktől is. Jó vadász szárazon tartsa a puskaporát, jó keresztény tehertől mentesen tartsa a lelkét. Nem kivánja fölvenni a haldoklók szentségét? – Nincsenek bűneim – felelte. – Senki se tiszta ezektől – szólt a pap szigorúan. – Én az vagyok – mondá a beteg önérzetesen. Malinka úr meg nem állhatta, hogy hátra fordulva, oda ne szóljon Perkálnénak: – No hallja, ez már mégis nagy szemtelenség. Nem használt semmi rábeszélés, a Perkálné rimánkodása, nem vette fel az utolsó kenetet. «Aludni akarok», szólt, és mint egy pogány, a fal felé dőlt. Majd az a vágya támadt, hogy a Miczi bárókisasszonyt szeretné látni (hogy ugyan mire való az?) Perkálné átment a kastélyba, megvinni a méltóságos bárónénak a beteg kívánságát, ki is beleegyezett hogy a baronesz oda menjen (de a bárónak nem szabad róla tudni). Mariska tehát elindult Perkálnéval s útközben egy piros rózsát szakított a parkban s azt a kezében himbálva lépett be a beteg szobájába, hol a leeresztett zsaluk miatt félhomály volt. A beteg felrezzent a szoknyasuhogásra és félkönyökére próbált emelkedni. – Ki az? – kérdé gyenge hangon. – Én vagyok itt, Borly úr. – Ah, eljött a kisasszony. Köszönöm, hogy nem félt eljönni. – Dehogy is féltem. Mért féltem volna? – szabadkozott Mariska. – Egy rózsát hoztam magának. -116- Az öreg elmosolyodott. Mariska pedig egész bátran odalépett az ágyhoz és letette a rózsát a paplanjára. – Milyen szép – mondá az öreg a rózsát nézegetve, majd reszketeg kezével utána nyúlt, megfogta, megszagolta, de már nehéz volt tartani, kiesett az újjai közül a mellére. – Perkálné, Perkálné! – Itt vagyok nemzetes uram. – Ezt velem fogja eltemetni. Így legyen a mellemen a halálom után is. Érti-e Perkálné? Perkálné zokogni kezdett. Mire a baronesz szemei is megteltek könynyel, mert a sírás is ragadós. – Ne sírjon, kisasszonyka, – szólt a beteg – jól esik nekem, hogy sír, de minek az? Nincs én rajtam semmi megsiratni való, tessék elhinni. Ami pedig magát illeti, Perkálné, most már menjen ki! Perkálné engedelmeskedett. – Jőjjön kérem közelebb, lelkem kisasszonyka, mert az a vén béka bizonyosan hallgatózik a kulcslyuknál. Valami eszembe jutott, amit elfelejtettem felírni s amit a kisasszonynak most már csak élő szóval mondhatok meg, mert már nem birja kezem az írást, de figyelje meg pontosan, jól teszi, ha otthon följegyzi magának. No, jőjjön hát, még közelebb! – Hiszen itt vagyok már, Borly bácsi. Az öregnek láthatólag jól esett a «bácsi» szó, lázas, zavaros szemeiben zöldes fény csillant meg, majd behúnyta azokat: – Budán a Páva-utczában egy telkem van, – susogta az öreg – ezen a telken van egy nyitott félszer-féle, a félszer hossza tizenkét lépés, szélessége hat lépés. Éppen a közepén, ahol a hosszúság -117- akármelyik széléről eléri a hatodik, és a szélesség a harmadik lépést, el van a földben ültetve valami. Érdekes kis fészek, majd meglássa. Ami benne van, magáé – az esküvőjére ajándék… a Borly bácsi ajándéka ezért a rózsáért… El ne felejtse, baroneszka. – Nem, nem, – igérte mohón a bárókisasszony, csak hogy már szabaduljon. – Isten áldja meg, Borly bácsi! Ne ijeszgessen engem, úgyis tudom, nem lesz semmi baja. S kifelé szaladva a szobából, amint nagy szélesen föllibbenté a fehér lepedőt, melyet a legyek inváziója ellen akasztanak az ajtókra a falusi kis urak, szemben találta a doktort. – Nos, hogy van a beteg? – kérdé a nevezetes férfiú halkan. – Azt hiszem, félrebeszél. Olyan csodálatosakat mondott, valami budai telekről, ott egy félszerről a… Nem lehet azt érteni. – Adott neki egy kis tokajit? – kérdé az orvos a pitvarban szomotyoló Perkálnétól. – Nem adtam, kérem alásan. Az orvos felhúzta szemöldjeit. – És miért nem adott neki? – Mert nincs tokaji borunk. – Hát mért nem szólt? – mondá a bárókisasszony. – Hoztam volna én neki. – Az Isten is megáldja, édes drágám – hálálkodott Perkálné. Mariska haza futott, hol a kis báró megérkezésének örömére éppen fel volt bontva egy palaczk tokaji esszenczia. Jó szerencse, nem volt az ebédlőben senki, nosza hamar keresni egy fölösleges poharat, de a pohárszék helyett nagy zavarában az ősi ezüst -118- griffekkel kivert szekrényt nyitotta ki, történetesen benne van felejtve a kulcs s ott a csodálatosan hazakerült arany billikomokat pillantja meg. No ez éppen jó lesz, fedele van, tehát ki nem csordul belőle útközben a bor, elviheti a kötény alatt, senki se tudja meg. Legott utána nyúl a kisebbiknek, melyen a Mátyás és Beatrix arczképe van kivésve, megtölti a palaczkból, de most mit csináljon a palaczkkal, hogyan pótolja a hiányt? Ejh, hát mire való a víz? A palaczkra rá van írva: «1850. termés». Úgyis rossz esztendő, elfér még rajta ez a kis gáncs a többi mellett. A baroneszka elvitte a bort, de a parkon keresztülszaladva, meg nem állhatta, hogy kiváncsiságból föl ne menjen a dombra, ahol egy veres fedelű gloriette állt, innen szétnézve megpillantotta a kígyózó országúton a malom fűzfái irányában a négylovas fogatot. «Jön már a Pali, jön már a Pali,» – kiáltozta gyerekesen és sietve berohant a kasznárlakba s átadta Perkálnénak a billikomot. – Itt van ni, fogja Perkálné, a pohárért majd eljövök én magam. Jön már a Pali! – No, hála Istennek, mert a nemzetes úr is nagyon várja. Mariska visszaszaladt, hogy ott legyen a megérkezés első perczeiben. Mert a legnagyobb öröm is csak olyan, mint egy köcsög aludttej, hogy csak a tetején van egy kis vékony réteg tejföl. Perkálné pedig bevitte a bort a betegnek és mindjárt most az orvos jelenlétében elkezdte kínálni. – Nem iszik egy kis tokaji borocskát, nemzetes uram? Az öreg tagadólag rázta a fejét s oda se nézett. – Nem kell. Hagyjon békét, Perkálné. -119- – Meg kell inni – parancsolta a doktor. – No ugyan. Csak egy piczinykét, nemzetes uram. Jaj be finom, jaj be jó. (S csettentett a nyelvével Perkálné, mint ahogy a gyerekeket szokás ilyesfélékkel rávenni.) Az a kis angyalka hozta, a baronesz. Olyan ez, mint a manna. Meggyógyul ettől a halálos beteg is. Majd meglássa, milyen erős lesz mindjárt, még talán fel is kel mindjárt. Aztán micsoda gyönyörű kancsóban van, csak a király iszik ilyenből. De már a kancsóra fölpislantott az öreg, nézte-nézte a meredt, zavaros szemeivel, fölemelte a fejét s izgatottan kalimpált remegő karjaival s lassankint fölismervén azt, élettelenül rogyott vissza párnáira a rémület hörgő kiáltásával: – Az aranypohár, az aranypohár! Azontúl nem nyerte vissza öntudatát. Mikor délután eljött a kis Pál báró, már nem ösmerte fel. – Pedig hogy várta, milyen nehezen várta a méltóságos úrfit. Tízszer is tudakozódott utána napközben. Bizonyára mondani akart valamit. – Istenem, Istenem! – sopánkodott Pál báró, a könyes szemeit törülgetve. – Én reménylem, hogy még jobban lesz. Ugy-e, elküld értem, Perkál néni, ha magához tér? – Oh, dehogy is nem küldök, édes szívem. Este maga az öreg báró is beosont a kasznárházba megnézni, de őt se ösmerte már fel a vén gazember. Ott volt az orvos és a plébános is, akiket ismételve elhivatott Perkálné. Az egyiket, aki visszatartsa ezen a világon, a másikat, aki ellássa útravalóval a másvilágra. De biz az nem reagált egyikre sem. Ott úszott ő már a bizonytalan vizeken és inkább volt már a tulsó parton. A melle -120- szörcsögött, a szemei beestek és az arcza is megváltozott. – Félek, – mondá a doktor – hogy a gyuladás átment a tüdő balszárnyára is. – Meg lehet-e még menteni? – kérdé a báró, aggódón lesve az orvos válaszát. Az orvos vállat vont. – Most már az Isten kezében van – felelte az orvos németül. – Mit mondott? – kérdé halkan Perkálné a tisztelendő úrtól. – Hogy nagyon rosszul áll a dolga, – fordítá le az Isten szolgája az orvos szavait, meglehetős szabadon, de híven. – Mentse meg, kedves doktor, ha lehet, – lágyult el a báró – a legjobb két tehenemet küldöm el önnek ajándékba. A doktor gyanusan mosolygott; ő már tudta, hogy azoknak a tejéből nem köpül vajat a doktorné. Csak a «miért» lehetett még érdekes. Hogy ő miért gondolja? Azért nem köpül-e, mert a tehenek hatóságilag le vannak foglalva és elárvereztetnek, vagy azért nem köpül, mert a vén gazembert már nem lehet megmenteni? – Ma éjjelre várható egyébiránt a krizis – dohogta dodonai arczulattal. Az éj be is köszönt. Csak olyan volt, mint a többi éj. Csillagok ragyogtak fenn az égen, pásztortüzek égtek az erdőszéleken, békák brekegtek a mocsarakban, vidám kurjongatások verték föl a csöndet a mezőkről, hol lovaikat legeltették csintalan parasztlegények, milliárd élőlény nyüzsgött-mozgott, czirpelt, sustorgott a park füvei közt, – talán több élő féreg és parazita van csak egy fán -121- is, mint a hány ember a világon, – a kakasok megszólaltak éjfélkor és hajnalban, éppen úgy, mint mindennap, csak a beteg kutyák üvöltöttek, vonítottak most hangosabban a kasznár betegápoldájában s mikor kibukkant virradat után a nap, friss, édesen csiklandozó sugaraival bevilágítván mindenüvé, a kastélybeli lakók mindent abban a rendben találtak, ahogy tegnap vagy tegnapelőtt, kivévén, hogy Perkálné, aki máskor ez időtájban a kávét pörkölte vagy főzte, úgy hogy annak illata átszűrődött a park fáin és messze szállt, szállt a szűz reggeli levegőben, most a kasznárlak küszöbén sírdogált, mély keserűségét, ha valakit a keritésnél megpillantott, hangos szavakba öntve: – Oh jaj, oh jaj, kire fogok én ezentúl mosni? – Csak talán nem halt meg a kasznár úr? – kérdé Gyuri, a gulyásbojtár. Ma ő kelt fel elsőnek s nem ok nélkül. A kasznár úr dohányát akarta egy kicsit megdézsmálni, mely az ablaka alatti belső kertecskében növekedett. Még ugyan zsenge dolog ilyenkor, de a krumplilevélnél mégis jobb. S íme, már ébren találja a vén áspiskígyót. Perkálné csak a fejével intett, hogy meghalt. – És mikor halt meg? – kérdé egykedvűen a bojtár. – Most egy óra előtt – nyöszörögte Perkálné. – Ejnye, a kirielejszomát – fakadt ki csodálkozva, mintha nem az volna a lényeges, hogy meghalt, hanem az, hogy egy óra előtt halt meg. – Furcsa ez a világ, – tette hozzá elgondolkozva – hogy egy ilyen nagy ember is elpusztulhat. Szinte hihetetlen. Mit szóljon aztán az ilyen magunkforma ember, ha éri is valami? -122- Gyurka rögtön beszaladgálta az urasági portát a szomorú esettel. – Meghalt a kasznár, mondá a kocsisnak, aki a lovakat vakarta. – A kasznár letette a kanalat, – ujságolta a kocsis, betekintvén a tehénistállóba is, ahol Borcsa szolgáló a teheneket fejte. Borcsa szolgáló bevitte a hírt a belső szobákba, ahol a szakács a reggelit főzte. – No, bezzeg a kasznár is elment már deszkát árulni Földvárra. A komornyik a reggelivel, melyet rendszerint az ágyban költött el a báró, együtt tálalta fel az éj eseményét. – A szegény nemzetes úr beadta a kulcsot. S míg így ment a hír fülből-fülbe, szörnyűködést és megilletődést okozva, addig az öreg úr megmeredve feküdt halottas ágyán, nem volt rajta semmi különös, ha csak az nem, hogy az egyik szeme nyitva maradt, sehogy se lehetett lecsukni. «Még les valamire,» suttogták a béresnék, akik átöltöztették fekete ruhájába, szépen megfésülték a szürke haját, két gyertyát is gyujtottak melléje két oldalt, a piros rózsát meg (melyet a baroneszka hozott tegnap) a mellére tették, ahogy ő kívánta. A faragó béres ellenben, aki mindig haragudott az ápolás alatt levő kutyákra, kiereszté azokat kórházukból: «mars ki innét», de azok, csodák csodája, nem futottak szét, bár sok faluból valók voltak, hanem összecsődültek a kasznár udvarán az ajtaja előtt, mintha a jobbágyai volnának és attól várnák a legfőbb szót, hogy mit csináljanak. Oly csodálatos volt mindez, hogy a népeket a babonás félelem lepte meg «Ime az oktalan ebek eljöttek a temetésére.» Vagy -123- hogy talán ő maga is köztük van és csak a gyarló emberi hüvelye maradt ott a terítőn a Perkálné és a kisebb eszűek bolondítására, míg lelke voltaképen egy kutyába költözködött. Legalább esküvel állította Hódi Mihályné, aki gyakran segédkezett az ápolásukban, hogy egy kutyával több van, mint tegnap este volt, minthogy pedig tegnap este óta nem volt az ápolda nyitva, nyilvánvaló, hogy hová czéloz. Bolondság hiszen, bolondság, de a plébános úr, mikor meghallotta a kisérteties esetet, ahelyett, hogy összeszidta volna a terjesztőjét, az égre emelte a szemeit. – Hja, sehogy se akart meggyónni, hogy a bünös lelkét feloldhattam volna. A babonás rémület gyorsan oda csődítette az egész falut s okos, sőt tapasztalt emberek se restellették szembe vizsgálni (persze csak nagy messziről) a kutyákat, hogy melyik hasonlít a megboldogulthoz legjobban. «Ez lesz az», fogták rá az egyikre, akinek az egyik szeme hiányzott és vetették a kereszteket, mondván: «Ez a hiányzó szem az, amit a béresnék benyomtak a halotton». A Gyuri gulyásbojtár is jobbik eszéhez nyúlt, lemondván a gondolatról, hogy a dohányt megdézsmálja, mert látja azt a nemzetes úr. S mikor úgy déltájban azzal bízta meg a báró, hogy kergesse szét az udvarról az odaszoktatott kósza ebeket, akik undorító látványt nyujtanak a sebeikkel és béna tagjaikkal, nekik rontott vitézül egy nagy husánggal, de a világért se merte volna megütni vagy csak fenyegetéssel megriasztani az egyiket, azt a bizonyosat, aki a nemzetes úr. Kevéssel délután csengős, féderes fiakker hajtatott be a kasznárlak udvarára. Délczeg fiatal huszártiszt ugrott ki belőle. Szájtátó népek, kik künn a -124- kerítésnél áldogáltak, szinte felszisszentek az ámulattól, kivált az asszonyfélék. Jaj de szép! Piktor se festhet annál különbet. Perkálné felsikított a pitvarban: – Szent Isten! A Laczika! – Én vagyok – szólt mohón a főhadnagy. – Hogy van a nagyapa? Perkálné egy szót se felelt, csak a sírása indult meg, mint a befagyott patak, ha léket ütnek rajta és a keze legyintésével mutatta, hogy mindennek vége. – Meghalt? – Ma hajnalban. – Hol fekszik? – kérdé sötéten a főhadnagy. Perkálné némán mutatott a balra eső szobára. A gyermekfőhadnagy megfogta a kardját, hogy ne csörömpöljön, aztán bement és néhány perczet töltött egyedül a halottnál. – Nem sokat változott meg – szólt végtelen szomorúsággal, mikor kijött. – Mi baja volt? – Tüdőgyuladás – tagolta Perkálné fuldokolva. – Nem hagyott valami írást vagy üzenetet? – Semmit se tudok. – Pista öcsém nincs itthon? – Nincs, de neki is ment sürgöny. – Ki intézkedik a temetés iránt? – Senkije se maradt, senkije a világon – síránkozott Perkálné. – Hát a földesúr? – Az nem szerette. No, azt bizony magától is gondolta Borly Laczi. Már mint gyerek sokszor hallotta, hogy az öreg úr keze magához hajlik és hogy bolond a földesúr, bolond, ha tűri. Mikor uj csizmát kaptak vagy uj -125- kalapot, a többi gyerekek rájok kiabálták, amit a szülőktől hallottak: «Könnyű nektek, eleget lop a nagyapátok.» – Ha a földesúr nem törődik a szegény nagyapával, akkor én veszem kezembe a tisztességes eltakarítását – szólt keserűen. – Mi történt már eddig? – Semmi egyéb, csak hogy itt volt a hatóság és bepecsételt mindent, még az én ládámat is. Laczi átment a paphoz, megállapította a temetés határidejét másnap délutánra, beszólt a rektorhoz, aki már javában izzadt a búcsúzó versezet megkomponálásában s fel is olvasott egy kész strófát belőle: Az Isten megáldja, kedves uraságom, Mit ellene véték, bizony szánom-bánom. Vegye méltóságod végső számadásom, Odaáltal lészen már az én lakásom. – Ugy-e szép? – kérdezte a rektor hevült arczczal. – Csinos, – szólt a főhadnagy szórakozottan, belenézvén a kéziratba – de ön a bárókisasszonytól is búcsúztatja őt, amint látom, ez pedig talán nem szükséges. – Enélkül se olcsóbb – mondá a rektor – s a théma csábító, mert a bárókisasszony egy rózsát hozott a haldoklónak, amit vele fognak az ő kívánságára eltemetni. Így beszélte el nekem Perkálné. A gyermekfőhadnagy elpirult. – Talán éppen azért. Lássa, a kisasszonyra kellemetlen lehet ez a leleplezés. Hátha a szülei megdorgálják ezért a tettéért, mert szegény nagyatyámat nem nagyon szerették a kastélyban. – Hát persze sok tarka macskája volt neki. Nem bánom különben, ahogy a főhadnagy úr parancsolja. -126- – Nem szeretném, hogy kellemetlenség történjék. Az öreg báró furcsa ember. – Nem sokat törődik az a dolgokkal, tessék elhinni. – Az igaz, ott se volt ma, úgy látszik. – Elutazott. – Elutazott? – ütődött meg a főhadnagy. – És itt se lenne holnap a temetésre? – No, azt már mégse teszi. Csak úgy kirándult. A kerülete székhelyén van valami értekezlet délután. Oda kocsizott el. Mind a pap, mind a rektor nagy szívességgel és becsülettel fogadták, könnyen észrevehette, hogy a nagy távolság nagyra növelte itthon a nimbusát; a rektor pláne visszakísérte a gyászházhoz s ellátta tanácsokkal, hogy ha beszalad a városba, hol vegye meg a koporsót, hol a szemfedőt, mi jár a sírásóknak, mennyi a papnak fizetendő stóla stb. Utczahosszat kijöttek a parasztok a kapu elé és köszöntötték, a muskátlis, napraforgós kertekben kibukkant egy-egy menyecskefej, a bokrok közül is rámosolygott, csak a hatalmas, kevély kastély meredezett rá mogorván, közömbösen, becsukott szemekkel, leeresztett zsalujú ablakokkal. Csak az nem vette őt észre. De ki tudja, nem leselkedett-e ott is egy édes szempár a fehér csipkefüggöny mögül? Hiszen az a rózsa, mely a halott mellén hervadt, ki másnak szólhatna? Hazaérve, azt parancsolta a főhadnagy a vele jött fiakkeresnek, hogy fogjon be, beviszi a szomszéd városkába, aztán Perkálnéhoz fordult, ki megint sírni kezdett, hogy megpillantá. – Az éléskamrát is bepecsételték? Mert ehetném valamit, Perkál néni, még ma nem ebédeltem. -127- – Nincs itt, lelkem, szentem, a világon semmi, kivált ilyen nagy úrnak, mint maga, ha csak egy kis rántottát nem csinálnék. – Hát csináljon! – De hagyja abba a sírást, Perkálné, – szólt közbe a rektor – mert a főhadnagy úr nem akarja a rántottával a könyeit is megenni. Azok különben is a megboldogultat illetik. – Hisz csak azt tudnám, hogy megemlékezett-e rólam, hűséges kutyájáról a végrendeletben? Mert oly hirtelen történt! Oh, Istenem, ki hitte volna! A rántotta csakhamar elkészült s Laczi a városkába hajtatott, ahol megvette a szemfedelet, megrendelte a koporsót, a keresztet és minthogy a betük csak reggelre készülhettek el, elhatározta, itt várja meg. Megszállt az «Arany bárány» vendéglőben, hová édes emlékek kapcsolták. Szobájából belátott a zárda kertjébe, hol most is ott gyomlálgatott Tumbus apó, míg a csacsi, kinek füle egykor levélszekrényül szolgált, most valami csurgató készüléket czipelt, öntözve az utakat és a gyepet. Úgy tervezte Laczi, hogy Disznósy uramhoz is ellátogat, de a hangulata nem volt most arra való. Az ottani levegő, a fölfrissült emlékek, a haláleset és a vele kapcsolatos eszmekör úgyszólván bilincsbe verte lelkét. Tudta, hogy az öregnek nagy vagyona van, látta gyerek korában, amint pénzeket hord, küld Miskolczra, Losonczra, Váczra, különböző takarékpénztárakba, azt is sejtette, hogy a vagyon nem egészen tiszta eredetű. Bizonyára a földesúr is tudja ezt. Egy-egy elejtett szava cseng-bong a fülében s ha összeállítja, biztosan meg lehet állapítani, hogy Inokay mindent tud. No már most kész gyűlölet, ha ez a vagyon, mely -128- az Inokay-gyerekektől van elszipolyozva, a Borly-gyerekekre esik. Hiszen a gazdaság jó, híd a baroneszhez, de ez a gazdagság válaszfal. Az is jobb, ha ő neki (Laczinak) van valamije és Máriának nincs, mintha megfordítva, Máriának volna és neki nem. Hiszen mind jó volna, ha mástól jönne az örökség, de a nagyapó bizony még ezzel is csak megkeseríti unokáját, akivel egész életében szigorúan bánt. De hát talán jót akart, mert furcsa ember volt. Isten nyugosztalja. Hánytorgatván elméjében a dolgokat, arra is gondolt, hogy hátha lemondana az örökségről, de ez nagy szamárság volna, aminő csak a regényekben van s azonfelül nem vezetne czélhoz; a regényekben is csak azért vezet, mert az író az egyik szamárhoz, aki lemond a vagyonról, egy füst alatt kikomponál egy másik szamarat is, akit ez a gyöngéd érzés meghat s lábaihoz omlik az előbbi szamárnak. Mindenféle bántó gondolatok szorongatták. Hátha ott se lesz a baronesz a temetésen? Hátha látni se fogja? Hátha a báró se lesz a temetésen s így nem nyílik alkalma a kastélyba menni és megköszönni a részvétét? De ha elmegy is a kastélyba, kérdés, Mariskát láthatja-e; vagy ha láthatja is, kérdés, beszélhet-e vele? És így tologatja az egyik gondolat a másikat, mint a széttúrt zsombékból ezrével másznak ki a hangyák, hangya tetején másik hangya. Isten tudja, hogy fogadja majd a báró. Hiszen az utolsó elválásuk az volt, hogy egy pofonnal fenyegetőzött. Hátha lenézi, fumigative bánik vele és éppen a baronesz előtt? Oh, de borzasztó lenne! Neki (a baronesznek) is fájna az. Azaz, ki tudja? Hiszen hol van az megírva, hogy a baronesz még mindig szereti? Hátha nem is szerette sohasem? -129- A föltúrt zsombék hangyái járnak-kelnek, mászkálnak, rágódnak a szívén, csiklandozzák, égetik, ingerlik, míg szeme, kihajolván a zárda kertjére nyíló ablakon, ott kalandoz, hol a fűvek is beszédesek… Ott állt, arra ment, ott himbálózott egy fa ágára ülve… Minden, minden ő róla beszél, jönnek, czikáznak az emlékek innen is, onnan is, szívét édes bánatba mártogatják, míg végre kigyúl az égen az első csillag, utána a második, harmadik, aztán egyszerre valamennyi, ezeknek mind közük van a szerető szívekhez, azok kedvéért is jönnek fel, valamelyik a végén megszánja és okvetlenül így szól hozzá: «Oh, Borly főhadnagy, ne légy olyan ostoba, hiszen szeret az téged, mert odavitte azt a kis piros rózsát a nagyapádnak, te miattad. Oh, te ostoba Borly főhadnagy, gazdagabb vagy te Rothschildnál, mert ő szeret s boldogabb vagy te a földnek minden lakójánál, mert ezzel a hittel mehetsz te most vacsorálni az étterembe.» Ezt mondja a csillag s ha a csillag nem mondaná, egy felhő mondaná s ha az se vállalkoznék rá, egy susogó falevél vagy egy virágnak az idetévedt illata is megsúgná. Úgy elábrándozott, hogy szinte már tíz óra is elmult, mikor eszébe jutott, hogy vacsorálni kellene. Szerelem idején nem úr a gyomor. Átment a rostélyos-illatoktól terhes folyosón az épület túlsó szárnyába s benyitott az ebédlőbe, mely egy nagy s egy kisebb teremből állt, a harmadik, vörös terítékes részt, hol Tumbus apó iddogált a levélhordóval s hol Garibaldi vörös inges arczképe függött a falon, nem is említve. Laczi különben az első nagy teremben foglalt helyet, hol a szokott kisvárosi alakok vacsoráltak a szétszórt kerek asztaloknál. -130- Az egyiknél két fiskális ült s a «Galgavölgy» czímű hírlap szerkesztője, odább a megyei főorvos disputált Hlinkó árvaszéki elnökkel, egy helyütt fiatal kereskedők a kucséberrel bolondoztak. Odább egy katonatiszt ült egy hölgygyel. Katona szeme a katonát veszi legelőbb észre. Borly Laczi szalutált neki s leült egy magános asztalnál. A kardcsörömpölésre felpillantottak a vendégek, ahogy szokás kis városokban, mindenki az ujon jöttet nézte. – Tyűh, a teremburáját, de gyönyörű gyerek! – S milyen fiatal, hisz ennek még szopnia kellene! – S már főhadnagy! Bizonyosan valami nagy úr. Meglehet, főherczeg. Az egész társaság tűkön ült, de kivált a «Galgavölgy» szerkesztője. Csak a katonatiszt nem mutatott különösebb érdeklődést, annak méltóságán alul van a csodálkozás, ámbátor csak gyalogtiszt, de a hölgyet nem kötelezte ilyenfajta kevélység, váltig odanézegetett a legyezője alól. Laczi addig is, míg a pinczér a rendelt szeletjét meghozza, a helyrajzi viszonyok tanulmányozására adta magát. Ez alól nem ment senki. Nézte, ismergette a gyalogos főhadnagyot és egyszerre csak eszébe nyilalt, nini, hiszen ez Litmaneck, aki gróf Starvitz Katival levelezett. Az asszony is ismerősnek látszott előtte. Ezt már látta valahol, de hol, nem tudta volna megmondani. A többi arczok is csupa ismerősök voltak, csak egy kicsit durvábbak, mint ahogy emlékében éltek. Az idő eljár, hiába. A szomszéd teremből (oda nem láthatott be) czigány muzsika szólt s ha néha kinyílott az ajtó s elállt a muzsika, nagy zsongás, zaj hallatszott ki vagy pedig valamely hazafias mondat -131- ütötte meg a füleit, nyilvánvaló, hogy egy-egy szónok dolgozik odabent. Mikor a pinczér elhozta az ételt, önkénytelenül megkérdezte: – Talán lakodalom van odabent? – Nem, a követjelölt vacsorál ott a híveivel. – Ide való jelölt? – Nem a mi jelöltünk, de innen a megyéből. Idáig kisérték a falusi urak. – Hát ezt a főhadnagyot nem ismeri? – De igenis. Ez Litmaneck főhadnagy úr. – És a hölgy? – Az a felesége. – Nem tudja a születési nevét? (Kiváncsi volt Laczi, hogy csakugyan Starvitz Katit vette-e el? Ámbátor nem lehet, mert a hölgy nem olyan volt még az esteli világítás mellett sem, mint aki nem sok idő előtt került volna ki a nevelőből.) – Nem tudom a nevét, de gazdag asszony lehet. Különben ő is azt kérdezte az imént tőlem, hogy nem tudom-e a főhadnagy úr nevét. – Az én nevemet kérdezte? – Igen is, kérem alássan. Fokozottabb érdeklődéssel fordítá figyelmét a csinos asszonyra, kinek tekintete némi kaczérsággal vágott a gyermek főhadnagy felé. A főhadnagy se aludttej; tünődött rajta, honnan ösmeri. Majd úgy találgatta, hogy az arczvonásait vizsgálta, majd úgy, hogy behúnyta a szemeit és az emlékeiben keresgélte az élveteg arcz mását. Amint aztán megint kinyitotta a szemeit, látta, hogy a belső teremből, hol a muzsika szólt, egy nagy szakállú robusztus alak csörtet ki, mint egy -132- megvadult bölény s megáll a Litmaneckék asztala előtt, valamit mond a főhadnagynak, mire az szó nélkül fölkel s egy fülkébe vonulnak, beszélgetnek és az egyedül maradt menyecske most már egész szemtelenül incselkedik vele a hamis szemeivel, azon a nemzetközi nyelven, mely a drót nélküli sürgönyzést fölöslegessé teszi, mintha csak azt mondaná: «Tetszel nekem, a többi a te dolgod.» Borly Laczi lesüti erre a szemeit, csak lopva néz oda. A szemlesütésről ráösmer az asszony és gúnyosan, sajátszerűen mosolyog. A gúnyos mosolyról ráösmer a gyermek főhadnagy. Ahá, ni! Hiszen ez a váczi asszony, akivel együtt utazott a postakocsin, mikor katonának ment Pestre. Elfordítá róla a tekintetét Litmaneckre, de későn, mert Litmaneck már visszalépegetett hölgyéhez, ami éppen nem lett volna különös, de annál jobban meglepte az, hogy a nagyszakállú Herkules-alak egyenesen az ő magánosan álló asztala felé tart s odáig érvén, meghajlik s mogorva, zordon hangon mutatja be magát. – Brivinszky. – Borly – felelte a főhadnagy csendesen. – Nyugalmazott császári kapitány és földbirtokos – tette hozzá az óriás. – Igen örülök, – mormogta Borly a szokott frázist – parancsolsz valamit, kapitány úr? – Egy kis lovagias szívességre kérlek. Engemet megsértettek. Vérben forgó szemeivel szétnézett a teremben s nagyot fújt, ziháló melléből hörgésszerű hangok törtek ki. – Engem! Egy Brivinszkyt! Litvánia ősi kormányzóinak ivadékát! -133- Ujra áttekintett a vacsorálók feje fölött, mintha csodálkoznék, hogy a mennyezet össze nem roppant, hogy a petroleum-lámpák világítanak s hogy az emberiség nyugodtan eszik és csámcsog. – Ez vért kíván! – folytatá, miközben megcsikordultak a fogai, hogy a csikorgás szinte kihallatszott a hegedűhangok közül. – Nem maradt számomra más út, mint a legelső két kollégát felszólítani, hívják ki nevemben a dölyfös sértegetőt. A kis főhadnagy érdeklődéssel vizsgálta az óriás kapitányt, ki inkább látszott volna széles, pirospozsgás arczával, tömpe orrával, szürke zekéjében mészárosnak, mint veterán kameradnak, csak a nadrágja szabása vallott katonatisztre. Mindent megváltoztathat a változó életmód, de a nadrágot soha. A katonát a lábszárairól lehet felismerni. – És mikor lenne ez? – kérdé csendesen. – Most mindjárt. Borly meghajtotta magát. – Szolgálatodra állok, kapitány úr. – Köszönöm, kamerad. Akkor hát ide hivom Litmaneck főhadnagyot is. Mire megfordult és a szemeivel intett a szöszke Litmanecknek, kit a kenderszínű haja miatt «Pleznyáknak» híttak cseh nyelven a cseh származású ezredben. Litmaneck kinyílott a szemintésre, mint egy bicska, felkelt s jött, mire Borly is felkelt és eleibe ment, úgy hogy a fele úton találkoztak, mint valami udvariaskodó fejedelmek. – Litmaneck. – Borly. Kezet fogtak s így szólt Litmaneck: – Átjöttem az asztalodhoz, mert itt nincs asszony, akinek ez nem való. -134- Letelepedtek mind a hárman az asztalnál. – Borzasztó akarok lenni, – hörögte Brivinszky – két egyenlő részre fogom a fejét hasítani. Olyan egyenlő lesz a két rész, hogy mérő serpenyőbe lehet tenni. – Mindenekelőtt az a kérdés, – szólt Borly – hogy van-e rá elegendő ok? – Litmanecknek elmondtam az okot. Litmaneck a fejével intett. – Igen, a sértés kétségtelen, bár tagadhatatlanul furcsa formában van. – Mi és hogyan történt? Brivinszky halántékán kidagadtak az erek s ajka idegesen remegett, szemei zöldes fényben szikráztak, amíg beszélt. – Hogy van-e elegendő ok? – szisszent fel. – Itéld meg, kis főhadnagy. Két gentleman ül egymás mellett egy nagyobb társasággal, iszogatnak, kocczintanak. Az egyik gentleman én vagyok, a másik ő. Egyszer csak megint nyujtja én felém a poharat és az enyémhez üti barátságosan. «Igyék, kapitány úr, nem boldog a magyar»; fölemelem a poharamat és így szólok: «Ejh, mit «kapitány úr», legyünk pertu, kedves öregem». Ő erre rám néz, hátraszegi fejét kevélyen s így szól kifogástalan udvariassággal: «Igen sajnálom, kapitány úr, de nekem fogadásom van, hogy csak kétszáz emberrel leszek egyszerre pertu életemben és sajnos, most ez a létszám teljesen be van töltve. De mihelyt valaki meghal közülök és üresedés támad, el nem mulasztom rögtön értesíteni és igen szerencsésnek fogom érezni magamat, ha ilyen bizalmasabb barátjává lehetek.» – Hallatlan szemtelenség! – hüledezett Litmaneck. -135- – Két egyenlő részre fogom hasítani a fejét. (Tenyerével az asztalra csapott, hogy minden tányér és pohár tánczolt rajta.) Egy lattal se lesz több az egyik fele, mint a másik, ki fogad rá? Állom. – Csodálom, hogy nem ütötted pofon – véleményezte Litmaneck. – Mert türtőztettem magamat, mert így gondolkoztam magamban: te oroszlán vagy, Brivinszky s az oroszlánhoz méltóság illik és flegma. Hát a flegmát erőszakoltam magamra. Pedig felforrt bennem a méreg, mert a társaság gúnyosan kaczagott, mintha csak valami jóízű élczet mondott volna az illető. Ezer ördög, kiáltám bonhomiával, tréfára fogva a dolgot, hisz akkor nincs más mód, mint egyet kipéczézni az ön pertu barátjai közül és üresedést csinálni, azaz két egyenlő részre hasítani egyiket. Azt gondoltam, elneveti magát és észre tér, de ő metsző gúnynyal nézett rám és hidegen elfordult. Erre én dühösen kirohantam és most azért fordulok hozzátok, kamerádok, hogy kérjetek nekem elégtételt ettől az embertől és majd meglássátok, mi lesz vele. – Jó, jó, tudjuk már, két egyenlő részre hasítod, – türelmetlenkedett Litmaneck – gyerünk már. Borly fölkelt, elővette kardját a szögletből s mialatt felkötni kezdte, így szólt: – Hát kit is kell kihíni? – Litmaneck ösmeri. Litmaneck a fejével bólintott, Brivinszky pedig folytatá: – Egy elszegényedett falusi bárót, egy bizonyos Inokay Gottfried nevűt. A gyermek főhadnagy elsápadt erre a névre, kiejté a kardja kötőjét kezéből s a kard csörömpölve hullott alá. -136- – Rossz omen, – szólt Litmaneck nevetve, mialatt a kis főhadnagy lehajolt a kardért. – Úgy látszik, az anyád szokta felkötögetni otthon. Felemelte e közben és csendesen visszatámasztotta a szögletbe. – Nem vállalom el a megbízatást. – Micsoda? Hogy nem vállalod? – fortyant fel Brivinszky és majd felöklelte a rettenetes szemeivel. – Nos és miért? Reá szegezte szörnyű tekintetét, mint a rohanásra iramodó fenevad. – Mert nekem más dolgom van. – Miféle dolgod? – A nagyapámat kell temetni, mi végből hajnalban haza megyek. A koporsóért jöttem be a városba. – Úgy, de azért hajnalban haza mehetnél – sziszegte Brivinszky. – Mindegy, nem vállalom el a dolgodat. Bocsásd meg, kapitány úr. – De hisz az imént már elvállaltad és most azt mondod, hogy haza kell menned. Nos, mit szólsz erre, kis hadnagy? – Semmi egyebet, csak hogy nem vállalom. – Hisz akkor te egy himpellér tacskó vagy, akit én felfricskázok! Borly a kardja után kapott. – Kapitány! – mondá és minden vére arczába szökött – ön meg fog ezért lakolni. Ön elégtételt ad nekem azonnal, föltéve, hogy ön valóban kapitány, aminek kiadja magát s nem valami csavargó élősdi lengyel. – Elég, – menydörgé Brivinszky – végezni fogunk! -137- – Szép, holdvilágos este van, kapitány. – Igen, csillagok vannak az égen… Egyik lefut az éjjel. – Csak a vén asszonyok fenyegetőznek, kapitány. Borly ezt emeltebb hangon mondta. A társaságok ide kezdtek figyelni. Litmaneck közbeszólt: – Ne csináljatok itt botrányt! Brivinszky, legyen eszed, vagy különben én is magadra hagylak. – Jól van, – szólt Brivinszky tompán sziszegőn – időt és helyet. – Itt a vendégfogadó mögött egy kis akáczos van – felelte Borly. – Jó hely. És mikor? – Most mindjárt. – Jobb lesz, ha ön legalább egy órát vesz igénybe s ezalatt a szüleinek ír. – Nincsenek szüleim. – Mit tudom én kinek, a szeretőjének. – A szeretőm a kardom. – Jól van, tehát egy félóra mulva. Borly a pinczérnek csengetett, hogy fizet, mialatt a kapitány Litmaneckkel váltott szót. – Szaladj át, kérlek, a kaszárnyába, küldj nekem két tisztet, akik kihívják Inokayt, a párbajt reggelre tegyék, te pedig egy harmadik tiszttel gyere el az akáczosba. – De hát a feleségemet hova tegyem? – hökkent meg Litmaneck. – Vidd haza! – De hátha nem akar menni. – Parancsolj rá. – Könnyű az ilyet mondani, Brivinszky – sóhajtott fel Litmaneck szomorúan. Borly egyenest a fiskálisok asztalának tartott s -138- csak úgy találomra a «Galgavölgy» szerkesztőjét szemelte ki magának. – Egy szóra kérem, uram. – Parancsoljon. – Én Borly főhadnagy vagyok; egy kis affairem támadt, melynek azonnal vége lesz, úgy hogy egy óra mulva csendesen lefeküdhetünk (most tizenegy óra van), legyen ön segédem. «Galgavölgy» rettenetes ura, ki nem hajlik meg a hatalmasok előtt s rettentő ostora a hadseregnek, alázatosan meghajolt. – Nagyon szívesen, főhadnagy úr. Ünnepélyes, méltóságteljes arczot vágott és a sétabotját kereste. A fizetőpinczér lihegve szalad oda, de Galgavölgy csak a kezével intett fönségesen: – Most nem érek rá. Irja fel! – Bocsássa meg, ha alkalmatlanságot szereztem, – szólt Borly – de bizalmam volt önhöz. – Ön valóban éles szemű férfiú, főhadnagy úr, nem csoda, hogy erről az oldalról olvastam és írtam önről a legközelebbi hadjáratok idejéből egy kedves és vitéz dolgot, de ön most se tévedt, megtalálta a czélra alkalmas gentlemant. E városkában rég ideje az én vállamon nyugosznak az úgynevezett lovagiassági ügyek. Mielőtt ide jöttem volna, a becsületről alig voltak az itteni embereknek fogalmaik. Ah, mi volt itt azelőtt! – Nagyon lekötelezne ön, ha még valakit megnyerhetne ügyünknek a jelenlévő urak közül. – Nagyon helyesen. Barátom, Gyengő István ügyvéd éppen jó lesz. Gyere csak ide, Pista! Pártfogói hangon szólította oda s olyan modorban tudatta vele a segédkezési szerepet, mintha egy dominiumba ültetné be. Hamar rendben voltak és -139- elindulhattak az akáczos felé. Az apáczaasszonyok órája a zárda tornyán éppen tizenegyet ütött. Csendes, hűs szél fujdogált, szénaillatot hozva a frissen kaszált rétek felől. Különben csendes volt minden s egy emberi lélek sem járt a közelben. – Még egy kicsit sétálhatunk is, míg az ellenfél megjön. – Ki lesz az ellenfél? – Brivinszky kapitány. Ösmerik az urak? – Oh, hogyne. Mint a rossz pénzt. Gazdag birtokos itt a közelben. Arról nevezetes, hogy egyszer a három feleségével whistezett együtt. – Úgy látszik, szeret házasodni – jegyezte meg a gyermek főhadnagy. – Különben nem rossz ember, – folytatta a szerkesztő – csak azt veszik neki rossz néven, hogy a mostani felesége vagyonából él. – Még csunyább volna, – mosolygott a főhadnagy – ha az előbbi felesége vagyonából élne a mostanival. – Nem vennék azt rossz néven, – szólt közbe Gyengő ügyvéd – inkább azt kifogásolják, hogy a felesége nem szép módon szerezte pénzét, melyen a birtokot vette. – És mivel szerezte? – Virágokat árult Törökországban. – No, azt nem lehet éppen rút foglalkozásnak tartani. – Eleven virágokat, főhadnagy úr. Telt az idő, kétszer is körüljárták a kis akáczost, melyet a balga gőg «városi parknak» keresztelt, találtak is egy tisztást, ahol pompásan lehet verekedni, de csak nem jött az ellenfél, az óra a felet ütötte és még se jött. -140- – Pedig nekem korán reggel mennem kell – türelmetlenkedett a főhadnagy. – Tudom, – szólt az ügyvéd – ön temetésre siet, de az csak délután lesz. – Úgy, de nekem ott funkczióm van. – Nekem is – felelte az ügyvéd. – Hogy-hogy? – A megboldogult öreg úr én reám bízta a végrendeletét. – Régen? – Vagy három év előtt hozta hozzám lepecsételve, holnap fogjuk felbontani. – Tehát nem tudja, mi van benne? – Nem közölte velem. E pillanatban léptek hallatszottak a vendéglő felől és beszélgetés nesze. – Hop, hop! – jelezte «Galgavölgy» szerkesztője az irányt, amelyben vannak, miközben érdekes történetekkel mulattatta a helyi hirlap kalandos multjából. Hogyan keletkezett első párbaja? Egy élite-bálon vett részt, ahonnan elküldte a hölgyek névsorát a segédjének, hogy késő este még a nyomdába adhassa. Sietve vetette papirosra a tudósítást, milyen volt a dekoráczió, a buffet, a zene, a hangulat s kik voltak a legszebbek, Szabó Ilonka, Brányi Vilma és Sipeky Mária, – tehetsz vele, amit akarsz. Ez a «tehetsz vele, amit akarsz» a segédjének szólt, hogy fésülje meg, cziczomázza fel a szokásos frázisokkal a tudósítást, kurtítsa, tódítsa, ahogy tetszik, de a marha leadta a hevenyészve írt sorokat a magok nyerseségében és most már egyenesen Sipeky kisasszonyra vonatkozott, hogy tehetsz vele, amit akarsz, amit zokon vettek az udvarlói és kihívták. Az egyik Seladonnak aztán belelőtt -141- a lábába, az még most is sántít, de még most se vette el. Megzörrentek a galyak és előbukkantak az alakok: Litmaneck, Brivinszky, egy új tiszt, egy katonadoktor és tiszti szolga, aki műszereket és kardokat hozott. Némán üdvözölték egymást, mire a segédek félre vonultak tanácskozni s aztán közölték a föltételeket, hogy tekintve a sértés csekélységet, a párbaj első vérre megy. Litmaneck felállította a feleket, aztán így szólt: – Béküljenek ki, uraim, hiszen sértés voltaképen nem is történt. Brivinszky a fejét rázta. – En garde! – kiáltá most Litmaneck. Egy vaczkából fölvert nyúl egyenesen nekik iramodott és a Brivinszky lába között futott el. – No nézd, még ez is mit mer. Szemtelen egy állat! – Rossz omen – dünnyögte Gyengő. – Rajta! – vezényelt Litmaneck. A két hajlékony penge összecsapott, mintha két sziszegő kígyó nyelve érne össze. Az óriás Brivinszky hevesen rohanta meg a kis főhadnagyot, olyan csapásokat mérve rá, hogy iszonyat, de Borly ügyes és nyugodt, nem támad, kiméli erejét és kiparírozza a vágásokat. Mintha egymás gondolatát tudná a két kard s nem is az első vér a férfitesteken volna a fő czél, hanem az első hét-nyolcz szikra, melyet egymásból csal ki a két összeütköző aczél. Szikra már kihasadt kilencz is, a két kard szisszen, csattan, lesiklik egyik a másikról s «Halt»-ot kiált Litmaneck, keresi az első -142- vért a holdvilágnál, de még mindig nincsen. Csóválja a fejét Litmaneck. Ez egyszer kemény gyerekre akadt Brivinszky. Megint összecsapnak; szuszog, fúj Brivinszky, mint a duda, emelgeti a mellét a düh meg a szégyen. No nézd, a nyálas kölyköt, milyen nehéz elbánni vele! Rezgeti kardját arabs módra, hogy ha levág, ne a tompa lapjával találjon, előszedi a cselvágásait, a Villenois-féle terczet, a Colesseti suhogóst, melyet vérhozónak is neveznek az olasz mesterek. Mind nem ér semmit, a vágást mindenütt felfogta Borly könnyedén, játszva, minden fáradság nélkül, amit úgy lehetne csak szavakban kifejezni, hogy kardjába öltözik, azaz kardjából pánczélruhát támaszt maga körül, néha szinte meginog, hátratántorodik a súlyos vágástól. Hun, csikorgatta a fogait Brivinszky – két egyenlő részre hasítom a fejedet. No most, no most, és villan, lecsap a fényes aczél egyenesen a fejének. Fentartja Borly, s abban a pillanatban alúlról fölfelé vág az óriás jobb hónaljába; vérsugár szökik fel, aláhányatlik a Brivinszky karja, fölordít, mint a megsebzett bika. Halt! kiáltják a segédek. De ha nem kiáltanának is, vége van; a kard kihull erőtlen kezeiből. A katonaorvos odaugrik: – Sapristi, ez veszedelmes vágás! Borly sipkájához emeli a kezét: – Igen sajnálom, kapitány úr. – Psja krev (kutya vér) – morogja a lengyel elszontyolodva. – Mi lesz belőlem? Mi lesz a másik párbajomból? – Az ördögbe is, – vág közbe Litmaneck; – hadd menjen valaki vissza vendéglőbe és mondja meg Inokay bárónak, hogy vis major jött közbe, -143- hogy a reggeli párbaj elmarad; – milyen határidőt tegyünk doktor? – Nem tudom, – felelte a doktor sötéten – mindenek előtt egy hordágyra lenne szükség. Így végződött a Brivinszky-Borly párbaj. Borly megköszönte segédei fáradságát s szobájába vonulhatott lefeküdni, de alig bogozódott első álma, ajtókopogtatásra ébredt fel. Ki az, mi az? Senki sem felelt, mert nem az ő ajtaján kopogtattak, hanem a szomszéd utasén. A szomszéd is felriadt s hallani lehetett, hogy ő is kérdezi, ki az? Litmaneck főhadnagy, hallatszott tisztán a folyosó felül. Aha! Tehát az én Litmaneckem van itt. Kis vártatva fölkelt a szomszéd szoba lakója, bebocsátotta a kopogtatót és a vékony falon át hallani lehetett némelyeket a beszélgetésből és látni a gyertyavilágosságot az oda szolgáló ajtó hasadékain át. – Hogy nem lesz meg a párbaj, mondja ön? – kérdé egy álmos hang. – Hát mi történt? – Egy másik párbaja volt az imént és az ön ellenfele megsebesült. – E szerint el lesz halasztva? – Az Isten tudja, – hangzott a Litmaneck szava – nem lesz annak, ahogy én nézem, a kezében se pisztoly, se kard többé. – Micsoda? Annyira megsebesült volna? – A jobb hóna alatt kapott egy vágást fölfelé, mindjárt leesett a karja, az ér is át van vágva. Laczi szíve nyugtalanul kezdett dobogni, felült ágyában, fejét félkönyökére hajtva. – És ki vágta meg? – kérdé a szomszéd szoba tulajdonosa, akinek hangjában lassan-lassan felösmerte az Inokay báróét. -144- – Egy gyerkőc. Valami Borly főhadnagy. – Borly főhadnagy? Hát itt van? Igaz, persze. De hisz ez nagyon érdekes. És hogy keletkezett a párbaj? – Az étteremben vacsorált s Brivinszky őt szólított fel első ízben, hogy önt kihívja, báró úr, s ő megtagadta. – Hiszen oka volt nem párbajozni. A nagyapja temetésére jött haza. – Igaz, ez elég ok lett volna, de eleinte vállalta és csak mikor önt megnevezte, hátrált meg. – Mit mondott? – Nem adott magyarázatot. Egyszerűen nem vállalta. Különben mondhatom, helyes fiú. Nem sokáig diskuráltak, hallotta félálomban, aztán csak reggel ébredt fel s miután a Nr. 8-ban fekvő kapitány hogyléte felől tudakozódott, (bár annak 39 fokos láza volt) gyorsan dolgai után látott, és már kilencz órára otthon volt Sulyomban a koporsóval, szemfedővel, viaszgyertyákkal. Nagy, népes temetés volt. Már délben gyülekezni kezdtek a kocsik a két sulyomi korcsma előtt. A megboldogult ismerősei majd mind eljöttek a végtisztességtételre, egész tömege az apró uraknak, akik fürhéczes kocsin járnak, de voltak itt ismeretlen úrias alakok is, messze földről érkezettek. Azt mondják, az öreg szabadkőmüves volt és hogy az egy külön titokzatos ország, ahol ő nagy rangot viselt; egy szó mint száz, annyi emberrel, amennyi ide verődött, két grófot is lehetne temetni, nem egy kasznárt. Nagy sürgés-forgás keletkezett a korcsmában, készült a tűzhelyen a sok rántotta és lúdzsiros pirítós, a vendéglők nélküli ország két étele, mely minden háznál gyorsan kapható. Eljöttek -145- továbbá a környék valamennyi kisasszonyai, hogy a bárókisasszonyt lássák, aki jelen lesz a temetésen, sőt olyanok is voltak, akik a legendárius kis főhadnagy látására kászmálódtak föl kuriájukból, teljes közömbösséggel viseltetvén a halott iránt. Mindenki eljött, még Disznósy Mátyás uram is, csak Borly István nem, akit a sürgöny nyilván nem talált otthon, mert csak a szupplikácziós diák az, akit a villanyos drót se ér utól. Megjött közvetlenül a temetés előtt Gyengő István ügyvéd is és egyenesen a kastélyba hajtatott, bemutatván magát Inokay bárónak. – A temetés után a megboldogult végrendeletét vagyok hivatva kihirdetni. Hol kivánja ezt méltóságod? Inokay közömbösen vont vállat. – Nem érdeklődöm a megboldogult hagyatéka iránt. Nem is látom be, hogy mennyiben érintene az engem – mondta a báró. – Azt beszélik, hogy sokat gyüjtött az öreg úr. – Nincsen kizárva – szólt a báró ásítva. – Tehát méltóságod nem is tudja? – Soha se néztem bele a számadásaiba. – A megboldogult mindamellett azt az óhajtását írta rá a lepecsételt végrendelet borítékjára, hogy felbontandó és kihirdetendő a báró Inokay-család és két unokája, Borly László és Borly István jelenlétében. – Ha azt kívánta, tehát nincs semmi ellenvetésem ellene. Szíveskedjék ide fáradni a temetés után a két Borlyval, mert a tisztilakban nincs alkalmas szoba. – Csak az egyik Borly érkezett meg a temetésre. -146- – Akkor hát az egyikkel. A temetés minden különösebb esemény nélkül ment végbe. A kántor uram versei nagyon tetszettek, a szép diófa-koporsó mindenkinek imponált, az öreg Vargyasnét ellenben a csipkézett szemfedő kilátszó szegélyzete hozta bámulatba. «Istenem, Istenem, milyen jó lehet abban pihenni.» A koporsónál csak maga a szép főhadnagy állt. Az se sírt, csak állt ott, lehajtott fejjel, némán, haloványan, mint egy kőszobor. Feltűnő volt, hogy a földesúri család, melynek pedig utat nyitottak volna a tömegben, nem ment a koporsóhoz közel, hanem csak a széleken húzódott meg, inkább nézőnek, mintsem résztvevőnek. Ezek a nagyurak ott döfik be a tüskét az ember vékonyába, ahol nem is gondolja. Aztán egy koszorút vagy csak egy bokréta virágot mégis csak köthetett volna a kertészük a koporsóra, hiszen akármilyen volt, mégis csak őket szolgálta. Ezen kívül zavarólag csak egy oda tévedt kutya éktelen vonítása hatott, éppen az ének alatt, de ezt is eligazította egy-két rúgással az egyházfi: «Csiba te, vagy talán azt hiszed, hogy te vagy a kántor, no, majd mindjárt megtanítalak én móresre.» Oh, de gyönyörü volt a baronesz! A noszpályi református papkisasszonyok figyelték minden mozdulatát, kár, hogy a ruhája szabását, a szoknya formáit nem tudták olyan messziről kivenni. De annál jobban emlékezetükbe vésték a fejtartását, a módot, amelylyel a félrecsapott napernyőt tartotta a nap ellen, a fejbicczenést, amelylyel a köszönők üdvözlését viszonozta s ez az, amit jó lesz megtanulni; de aztán olyan is volt, amin megbotránkoztak a nevezett papkisasszonyok, hogy a baronesz a lesütött szempillái alól gyakran tekintgetett lopva a deli -147- katonagyerekre, akihez fogható tisztet csak a mézeskalács szívekre szokás festeni a szokásos versikék fölé. Ma jött meg vendégül Amália tante is (az Inokay Bécsben élő testvére), egy régi világból való öreg dáma, szürke selyemkalappal, wuklikkal és aranyos pápaszemmel az orrán, az is váltig a főhadnagyot nézte s kíváncsian kérdezte unokahúgát: – Ki az a fess tiszt? – Az öreg Borly unokája – kiáltotta be a fülébe félhangosan a baronesz, minthogy Amália tante egy kicsit süket volt. A szemeivel pislogott s most már lorgnettejét is elővette a pápaszem elé, hogy jobban lásson. – Pompás gyerek, mint a gyertyaszál. Bocsásd meg, szívem, tudod, egy kicsit hibás a fülem, nem jól hallottam, hogy ki az. Mondd meg, kérlek, még egyszer. – Az öreg Borly unokája – ismételte Mária és elpirult. – Úgy, – szólt a vén dáma a fejével bólintgatva – köszönöm. Pedig azt gondoltam, hogy az öreg Borly unokája. Aztán véget ért a beszentelés, elhalt a csodaszép ének «Et cum Lazaro, quondam paupere» s csak a Perkálné görcsös, fuldokló zokogása hangzott ki a beállott csöndben. A minisztráns gyerek átvette a plébános úr kezéből a szent füstölőt, a keresztet vivő Kozár Jancsi glédába helyezkedett, a halottvivő legények most már fölkapták a Szent Mihály lovát (könnyű volt a nemzetes úr, mint a pehely). A bárói család csodálatos módon eltűnt onnan a szögletről, Disznósy uram pedig felhasználván az alkalmat, oda furakodott a főhadnagyhoz s megfogva annak mind a két kezét, fölkiáltott: -148- – Milyen kár volt, milyen kár volt! Az emberek csodálkozva néztek oda. Ez volt az egyetlen hang, mely sajnálkozást fejezett ki e különös temetésen. Holott Disznósy uram is úgy értette, hogy kár volt őt ott hagyni a Laczkónak. Mert aztán Majza Jánoshoz, a mézeskalácsoshoz fordult, aki a megboldogult kasznártól a mézet szokta megvenni évenként s eképen szólott: – Az Isten lakatosnak teremtette, de a császár elvette katonának. Borzasztó kár volt. Ha meggondolom, hogy micsoda lakatot csinált az a gyerek és látom most rajta ezt az uniformist, hát dühbe jövök. Megmozdult a menet lassú, ünnepélyes lépegetéssel a temető felé, a parasztgyerekek előre futottak, hogy a koporsó leeresztését közelről lássák (mert csak az az egy szép van a temetésekben). Mindez gyorsan történt és ezzel most már vége a kasznárnak. Csak egy piczinyke púp jelzi a földön, hogy ő is volt. Lassanként elszállingóztak a keresztény hívek, csak még a sírásók szedték össze egykedvűen a csákányaikat és fülkosaraikat s Perkálné zokogott a kereszthez omolva, reá szent képecskét, Mária mennybemenetelét ragasztva. A főhadnagy is ott állt megilletődve, midőn egy kéz a vállát érinté. – Szervusz, Laczi! Borly megfordult és Pál bárót látta maga előtt. Magas, nyurga fiatalember volt; jól kihúzta őt is az idő. – Ah, ön is eljött, Pál báró? – szól a főhadnagy meglepetve. – Csak nem akarsz talán magázni, – pattant fel a báró röstelkedve – azért, hogy én még semmi se vagyok. -149- – Nem, nem, de látod, azt se tudom, hogy hol a fejem. Igazán szép tőled, nagy megtiszteltetés, hogy ide is eljöttél – mondá. – Értelek. A családra neheztelsz és talán jogosan. De lásd, én más vagyok, én máskép gondolkozom. És hát a család, tudod, mi minden érte, talán tudod, milyen szegények vagyunk és az ember végre is azért tart magának törülközőt, hogy a maga szennyét beletörülje és azért gazdatisztet, hogy a maga könnyelműségét ráfogja. De én… én szerettem az öregedet, ő is szeretett engem, jól tudom és fáj a szívem utána. Pálnak mind a két szeme megtelt könynyel. Borly észrevette és szeretettel fűzte karját a Paliéba. – Hát te hogy vagy? – Csak úgy (vállat vont), de gyerünk innen. – Hová? – Hát egyelőre hozzánk, ahol még a végrendeleten kell átesned, azután majd szabad léssz és velem is ráérsz egy kicsit beszélgetni. – Hozzátok? – kérdé fojtott hangon, szinte félénken. – Igen, édes apám azt akarja, hogy nálunk legyen a végrendelet felolvasása s nekünk is szabad lesz bemenni. – Kik azok a «nekünk»? – Hát a Mari testvérem. Nem emlékszel már rá? – Hogyne emlékezném! – Azért mondom, – fecsegett Pál – mert ti katonák könnyen felejtitek, azt mondja, a lányokat. Andere Städtchen, andere Mädchen. – Ki mondja azt? – Mari testvérem. – Ő mondta? -150- – Ő, de mit csodálkozol ezen? A kastély kopjás vaskerítésénél Gyengő ügyvéd várt rájok s egy pár lépést tett eleibök; ugyanott a szolgabiró, Bekeházy Gábor mutatta be magát a főhadnagynak. – Sok szépet hallottam felőled – szólt nyájasan a vidéki gentry mindjárt bizalmas modorában. Mindez megmelegítette egy kicsit Laczit az epedve várt és most mégis rettegett pillanathoz, a bárói család elé lépni. Mindamellett inkább rontott volna rá egymaga egy porosz ezredre. Sajátszerű szepegéssel ment végig a parkírozott udvaron, az ügyvéd a kocsijához lépett és annak a ládájából egy kis bőrtokot húzott ki, azt a hóna alá fogta, a szolgabiró pedig anekdotákat beszélt a közelebbi korteskedésből, hogy a siroki kántor betanította a papagályát «Éljen Inokay követünk» kiáltásra és most a madárnak is három forint napidíjat követel a szemtelen. Így értek föl a lépcsőn a szarvas-agancsokkal és mindenféle vadász-trofeumokkal díszített előcsarnokba, melyből a társalgó szoba nyílt. Mivel a zsaluk le voltak eresztve, a napsugaras fényözönből belépők csak lassan, nehezen különböztették meg a tárgyakat és alakokat. Inokay fölállt és a szolgabirónak nyujtá kezét. – Mi hír a kerületben? Széna, szalma? – hadarta gyorsan, mintegy annak jeléül, hogy nem kíván rá feleletet. Egy igazi nagyúr nem kíváncsi. – Ah, a mi főhadnagyunk! – szólt könnyedén, a tiszthez fordulva. – Mikor jött? – Még tegnap, méltóságos uram! – Hogyan, hiszen én úgy tudom, hogy tegnap még a városban volt. -151- – Igen, de már innen mentem be a városba, egy kis dolgom volt ott. – Igen kevés lehetett, – felelte meleg mosolylyal s jelentőségteljes pillantással – mert az enyémet is elvégezte. Borly meghajtotta magát és azt se tudta, hogy hova tegye kezét-lábát, úgy rémlett neki, ha egyet lép, megbotlik a kardjában és elesik, pedig már nem is volt homály a szobában. Sőt ellenkezőleg, még fényesebb nap világított, mint odakünn, még hozzá kettő, a Mária két fényes szeme s hozzá az az egész fehér arczocska, csodálatos édességével. Laczi nem mert odapillantani és mégis mindenünnen oda látott. Szédülés fogta el, forgott vele a szoba és különben is olyan furcsa volt minden, egy beszabadult zöld legyecske zümmögött bent, de ezt olyannak érezte, mintha egy egész czigánybanda játszanék és csak az volt különös, hogy az óra halk ketyegése keresztülverte magát e hangokon. Vagy talán nem is az óra volt az, hanem a saját szívének hangos, zavaros dobogása. Ott állt a kicsike az anyja mellett, a lovon hadakozó Inokay Sebestyén bárónak Mányoki által festett nagy képe alatt. Mint az alvajáró, ment gépiesen Laczi is a többiek után a báróné felé, ki úgy vette ki magát, Uram bocsáss, a holdvilág arczával, a terebélyes krinolinban, mint egy sátor a félholddal a tetejében. Sovány kezét lomhán, fáradtan nyujtotta csókolásra, míg a baronesz kislányos pukkedlit csinált az urak előtt és odahajolt az anyja mögé a nagy karosszékre. – Foglaljanak helyet, uraim – szólt a báró – és essünk át a mai szomorú alkalomnak utolsó részén is, mely szorosan véve, nem is tartozik mi -152- reánk, de minthogy a megboldogult kívánságáról van szó… – Igen is, – vágott közbe az ügyvéd – ő maga kívánta, hogy végrendelete a méltóságos bárói család előtt bontassék fel és hirdettessék ki. Talán inkább a szolgabíró úr lesz szíves felolvasni. Átnyujtotta a bepecsételt iratot Bekeházynak, aki felbontván azt, páthoszszal kezdte olvasni: – Az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében! Én, nemes Borly Gáspár, alulírt tanúk előtt lelkemet Istennek, törékeny testemet az anyaföldnek ajánlván, fenmaradó földi vagyonomról ép elmével, átgondolt akarattal a következő végintézkedést teszem. – Halljuk – szólt az ügyvéd, elfelejtve, hogy ilyen előkelő társaságban még köhécselni sem illik. – Áll pedig a vagyonom – olvasta tovább Bekeházy – a sulyomi 115. számú telekjegyzőkönyvben bekebelezett csekély ingatlanomból és viskómból, továbbá a budai telkemből. Az elsőt, a sulyomi ingatlant hagyom örökös tulajdonul hűséges ápolásért özvegy Perkál Józsefnének. Senki őt örököseim közül abban ne háborgassa, a budai telket ellenben, melyet tízezer forintra becsülnek, hagyom egy alapra, mely a beteg kutyák gyógyításának czéljaira szolgáljon, mert minden háziállatot gyógyítanak az emberek, csak a kutyát nem, holott minden háziállat között a kutya áll a legelső rangban tehetségben, szolgálatkészségben, hűség és pajtáskodás dolgában. – Menjünk tovább – szólt közbe a báró közömbösen. Ingóságaimat ugyancsak Perkálné örökölje, a könyveken kívül, mivelhogy nem tud olvasni. – Ohó, egy homályos pont – csapott le az ügyvéd a szövegnek egy részére, mint a keringő héja. -153- – Kérem csak még egyszer felolvastatni ezt a kikezdést! Az ingóságokat kapja-e Perkálné azért, hogy olvasni nem tud vagy a könyveket nem kapja azért? – Mindegy az, kapja, mert kapja, punktum – vélte a szolgabíró és olvasta tovább a következőket: «Vagyonom főrésze, részint készpénzben, részint papirokban, a losonczi, miskolczi, egri takarékpénztárakban és az egri káptalannál van letéve, kitesz kamatok kamatjaival összesen négyszázhuszonnyolcz ezer forintokat.» – Ah – röppent el a báróné ajkairól a csodálkozás önkénytelen felszisszenése. A báró gúnyosan mosolygott. Borly főhadnagy lesütötte szemeit. Mária kötése fölé hajolt. A szolgabíró pedig letette meglepetésében a végrendeletet az asztalra és fölkiáltott. – Hallatlan összeg! (a báróra tekintett, aki egy ringaszéken ülve, egykedvűen lóbázta magát, miközben egyet-egyet csikordult a szék.) Tetszett tán valamit mondani? – Nem – felelte Inokay fáradtan. – Akkor hát tovább olvasok. «Ennek az összegnek a főrészét abból a czélzatból szereztem, mert előre láttam, hogy az én szeretett uram, Inokay Gottfried, úgy lelki jósága, valamint urias könnyűvérűsége és kedvtelései miatt, előbb-utóbb tönkre fog menni…» Bocsánat, báró úr, ha talán parancsolja, hogy abbahagyjam? – Dehogy. Csak folytassa – szólt a báró hidegen. – Sőt csak most kezdek kíváncsi lenni, hogy miféle gorombaságokkal traktál kasznárom a másvilágról. – Ez okból – folytatta a felolvasást Bekeházy – elhatároztam, hogy amit lehet, megmentek -154- az én kis uram, báró Inokay Pál és kis úrnőm, báró Inokay Mária részére. Loptam én is az egész világgal, ahol észre nem vették, még talán ott is, ahol észrevették és összegyüjtöttem nekik kerek négyszázezer forintot, amely összeget ezennel nekik hagyományozom, illetve az övék az, az övékből való, úgy hogy azért engem semmi hála, semmi köszönet nem illet, nekem ezt az eszmét csak a sajnálkozás és az az érzés sugallta, hogy így édesebb pihenésem lészen az anyaföldben. Templomi csönd támadt, szinte dermesztően ünnepélyes. Mintha a megholt szelleme suhogna bent, egy ablakot kitaszított egy hűs áram és végigsurrant a szobán. A báróné szemei megüvegesedtek és egyszerre megteltek könynyel. A báró elfelejtette magát ringatni székén s mereven bámult maga elé, mint hogyha álmot látna. Csak a zöld legyecske döngött, dudált vidáman, meg-megkoppantva az ablaküvegeket. Az ügyvéd felugrott és meghajtotta magát a baronesz előtt. – Gratulálok, kisasszony. – Ah, istenem! – sóhajtott az öreg báróné és nyugtalanul kereste szemeivel a főhadnagyot. A finom asszonyi lélek gyorsan meglátta a neki gyujtott örömtüzeknél másoknak a bánatát s kínos tapintatlanságnak vette az ügyvéd gratuláczióját Borly jelenlétében. Mária piros lett, mint a pipacs s csak az ujját tette a szájára, – figyelmeztetve az ügyvédet, hogy már nem szólhat, mert a szolgabiró tovább olvas. – Rendelem végül, hogy a fenmaradó huszonnyolcz ezer forintnyi összeget, mint tulajdon takarékosságom gyümölcsét, egyenlően oszsza fel Gyengő -155- István, hites ügyvéd, végintézkedésem végrehajtója, két unokám, Borly László főhadnagy és Borly István tanuló között, kikre, valamint földes uraimra az ég áldását kívánom. Atya, Fiú, Szentlélek Isten nevében Ámen. Van még valami? – Még egy Post Scriptum – s olvasta odább Bekeházy. – «Nagy tajtékpipámat hagyom a helybeli kántornak, Boczkó Péternek a búcsúztató versekért, könyveimet Inokay Pál bárónak, budai telkemnek földalatti részét Inokay Mária báró kisasszonynak menyasszonyi kelengyéül, a padláson levő lakatos-eszközöket egy jól tanuló sulyomi parasztgyereknek, aki lakatosmesterségre érez hajlandóságot.» Eddig van. Ritka egy eset, – tette hozzá – nem vagyok mai gyerek, de ilyet még nem hallottam. Négyszázezer forint! Forgós teringette! S ezzel fölkelt és átnyujtotta a nagyértékű okmányt Inokaynak. Az pedig fogta, amint úgy négyrét volt hajtva, kétfelé szakította és az asztalra dobta. – Az isten szerelméért, mit cselekszik? – kiáltott fel a szolgabíró. Az ügyvéd, aki egy kicsit asztmás volt levegő után kezdett kapkodni, maga a báróné is ijedten ugrott fel. – Azt, amit tennem kell – mondá a báró kipirulva, büszke, csengő hangon; szinte szép volt most és kiegyenesítve termetét, egy fejjel látszott magasabbnak. – Azt, amivel az egyik nemes embernek kell, hogy feleljen a másik nemes ember, a halottnak az élő. – Apa, apa mit tettél? – szörnyűködött a baronesz. – Borly megfosztotta a saját unokáit egy olyan -156- vagyontól, ami a törvény szerint már az övéké volt, én visszaadom azt nekik, bár a törvény szerint most már az én gyermekeimé lehetne; ez a legkevesebb, amivel tartozom ama nagyszívű ember unokáinak, akit én egész életemben félreismertem. – Igy lesz, punktum, mert úgy akarom és szeretném látni, ki akadályozza meg? – Én – felelte egy kellemes érczes hang, a fiatal Borlyé. – Mi nem fogadhatunk el olyan vagyont, mely a méltóságtoké. Mi becsületes emberek vagyunk és tudunk dolgozni s nincs joga minket senkinek megsérteni, bár csak Borlyak vagyunk. A báró csodálkozva hallgatta a főhadnagy heves kifakadását s ez a hevesség visszaadta hidegvérét. – Ön rosszul ítéli meg szavaimat, főhadnagy úr, ha ilyen értelemben magyarázza azokat. Lekicsinyítésről szó nem lehet; bizonyára rosszul választott alkalom volna az Isten és emberek előtt. A Borlyak az én szememben e percztől kezdve egyenrangúak lettek a nemességben az Inokayakkal, de csak úgy, ha az az Inokay, aki most beszél önnel, méltó lesz ahhoz a Borlyhoz, aki az imént szólott hozzánk abban az iratban. Reménylem, megértett engem? Amit mondtam, megmondtam. S ezzel egy szót se várva, nehéz, határozott léptekkel ott hagyta a termet. Pali kiosont apja után, elfogta valahol a korridoron és lehajolt, kezet csókolt neki. – Értelek, Inokay – szólt és eltűnt szobája ajtaján. A többiek megrőkönyödve néztek össze. Hát mi lesz most? Valóságos tanácstalanság állt be. A báróné felállt, ünnepélyesen fölvette az asztalról a berepesztett -157- végrendeletet, majd magához intve lányát, eltávozott, egy fejbólintással üdvözölve az urakat. – Szép spektákulumot csinált apád – panaszkodott útközben. – Most, mikor idáig vagyunk! (Ujját a torkára tette.) Ki látott ilyet? A gondviselés egy mentődeszkát nyujt feléje, sőt egy hidat és ő elrugja, mert kevély. – De mikor a kevélység úgy megszépíti az apát, édes mamám. – Köszönöm szépen. Ha kevély akart maradni, takarékosnak kellett volna lennie. Rá kell küldeni a tantet, hadd beszéljen a fejével. Gyere, beszélnünk kell a tante-tal. Ah, Pali, jó, hogy elémbe jösz. Eredj be, kérlek és mondd meg az uraknak, várjanak egy kicsit, mert így nem maradhat a dolog. Istenem, Istenem! Mennyi baja van az embernek. Bent a nagy teremben csak a három úr maradt, az ügyvéd, a szolgabíró és a hadnagy. Az inas hűsítőket hozott be. A szolgabíró dühös volt, de azért mégis felhajtott egy pohár jégbe hűtött vizes bort. – Valóságos ternó egy ilyen végrendelet, választások idején, de egyébként is. Mindig nagy kortesnek tartottam az öreg Borlyt, de hogy ilyen slágert kivágjon, soha sem hittem volna. Gyönyörű ez. Hisz ennek már a szele is elég, hogy elsöpörje az útból Peszerényit. De hogy egy ilyen mennyből aláhullt mannát el ne fogadjon Inokay, ez mégis hihetetlenebb mindennél. Gyengő fiskális mosolygott: – Majd előveszi a jobbik eszét. Ösmerem már én az efféle felbuzdulásokat. – No, no, a báró nagyon makacs ember, szóval karakter – vélte a szolgabíró. -158- – Hát már most mit csináljunk? – kérdé a főhadnagy. – Azt hiszem, valami jegyzőkönyvet kellene felvenni – szólt a szolgabíró habozva. Az ügyvéd elgondolkodott. – Az eset nagyon komplikált – mondá. – A végrendeletet a bárónak semmi esetre se volt szabad szétszakítani, mert az nemcsak az ő gyermekei jogát tartalmazza, de a Perkálnéét is. A szétszakítás azonban nem képezi a végrendelet megsemmisülését, mert hiszen fel volt olvasva, ki volt hirdetve és tanuk vannak alatta. Aztán az is kétséges, van-e a bárónak joga lemondani olyas valamiről, ami nem az övé, mert a báró végre is, igaz, természetes gyámja a gyermekeinek, de ő maga nem örökös. A báró úr lemondása különben már azért se érvényes, minthogy a főhadnagy úr ezt el nem fogadta. Igaz viszont, hogy az ön visszautasítása – az öné, főhadnagy úr – szintén érvénytelen, mert ha jól tudom, ön még kiskorú. Persze ennek ellenében föl lehetne hozni, hogy egy császári főhadnagy állásánál fogva nagykorúnak veendő, föltéve mondom, de meg nem engedve. Ám ha megengednők is, semmis volna a báró lemondásának elfogadása, abból az okból, mert ön csak ön és semmi esetre sem képviseli kiskorú Borly Istvánt, annak nevében tehát nem nyilatkozhat. Ez egy egész labirinthus, uraim, amelyben én sem tudok hirtelen eligazodni, egy egész gordiusi csomó… De egy jegyzőkönyv még se árthat. – Oh, a jegyzőkönyv soha se lehet felesleges – mondta a szolgabíró lelkesen. – Az már olyan a mi szakmánknál, mint a gyógyászatban a hashajtó. «Vegyen be a patiens egy kis hashajtót.» Ez mindenesetre -159- jó. Vegyünk fel tehát a dologról jegyzőkönyvet. Ez a czivilizáczió szimboluma. Csak az az ország lehet boldog és szilárd, ahol az előforduló bajok és esetek jegyzőkönyvbe vannak fölvéve. Itt azonban ez csak a kezdet, magam is beösmerem, hogy ez egy gordiusi csomó. Ezt valahogy merészen kell keresztülvágni! Amint mondani szokták, karddal. – Hát majd szétvágom én! – kiáltott föl a főhadnagy kipirúlva. – Hogyan? – kérdezték kíváncsian. – Ez az én dolgom. (S ezzel a belépő Pálhoz fordult.) Pál báró, jelents be, kérlek, édes apádnál. – Mi végre? – kérdé Pál báró. – Apámat nagyon megrázta a jelenet, ilyenkor rosszul érzi magát, azért kérdezem, mi végre. – El akarok tőle búcsúzni – felelte nyugodtan. – Ilyen hamar? – Meg kell lenni. – Hát jól van, gyere velem. E perczben nyitott be a komornyik is, hogy a méltóságos asszony kéreti az ügyvéd urat. De még ennél is jobban gomolyodott a dolog, mert a Balassa almásszürke négyese is most gurult be nagy ostorpattogtatás mellett az udvarra. A szolgabíró kitekintett az ablakon s vígan dörmögte magában: «Az ördög mindig készenlétben tartja a maga emberét, hogy ahol valami nemes munka folyik, közbelépjen.» S ezzel kiszaladt Balassa felé, hogy elbeszélhesse neki a történteket. A korridoron azt mondta Pál báró a főhadnagynak: – Várj egy kicsit, beszélek előbb az apával, mert ő furcsa ember. -160- Borly a régi ismerős képeket nézegette a folyosón, Tátikáról, Csobánczról, Kisfaludy regéiből vett tárgyakról, odább függött üveg alatt rámában az Inokay-nemzetség családfája, az első pánczélos ős ágyékából kinőtt törzs teli almával s minden almán egy név, a legfelső ágon csak két alma volt, az egyiken ez a szó: «Mária». Az első embert is egy alma tette szerencsétlenné. Itt áll most megint, ahol annyiszor epekedett fiúkorában, hogy erről a fáról szakítson. Az oldalt eső szalon ajtaja félig ki volt nyitva és nagyon kiabálva beszélhettek, mert minden szó jól ide hallatszott. – Szörnyűség ilyet tenni! – szólt egy rezes, tompa hang. – Ilyenkor. Szerdára megint árverés van kitűzve. S én nem adhatok nektek többet. Itt valamit tenni kell. Sequestrumot kell kérni Gottfried ellen, ha másként nem lehet. Különben nincs joga lemondani. Az örökség a gyerekeké. Sequestrum neki. – Meg kell a «máskéntet» próbálni – vegyült bele egy másik hang, a bárónéé. – A dolog menni fog. A főhadnagy derék ember, nem fog nehézségeket csinálni. – Mit, derék ember! – rikácsolta az előbbi női hang. – Minden főhadnagy egyforma, mind flasztertretter. Ismerem őket. Elég főhadnagygyal volt dolgom. Egy közös zsákba kellene őket varrni és behajítani az Ipolyba. – Oh, tante, ő olyan szépen, nemesen viselte magát! – védelmezte egy csengő szózat. – Nem igaz, mama? A főhadnagynak minden vére megbizsergett. Ez a Mária szava volt. – Valóban Málika – bizonyítá a báróné. – -161- A főhadnagy engem is bámulatba ejtett, hogy szinte hinni kezdtem a beszédeket, amiket Gottfried a parasztoknak tart, hogy az emberek egyenlők… – Paperlapap – ellenkezett a siket tante (mert csak az lehetett). – Ösmerem a dörgést, honnan jön. Azt hiszed, hogy a tante már öreg, nem lát semmit, hogy a tante együgyű, ki nem talál semmit. Láttam a hadnagyodat ma chère, a temetésen. Azt hiszed, nem tudtam, hogy kicsoda, az nem a kíváncsiság volt, hanem a vizsgálóbíró ravaszsága. Elpirultál, mikor kérdeztem. Látni akartam, nem tévedtem-e. Azért kérdeztem megint. És te megint elpirultál. Hát én most már semmit se kérdezek és te se szólj semmit se. – Nem igaz, gonosz tantika, gonosz tantika. – No no, ne sírj hát azért. Legyen hát nem igaz. Hanem azért az összes hadnagyokat az Ipolyba kellene fojtani fölfelé a kapitányig. Mert a becsületes ember az őrnagynál kezdődik. De mondom már, hogy ne légy bolond, ne sírj azért. Hej, pedig már a főhadnagy is csak egy kis híja volt, hogy ríva nem fakadt odakünn a lelkében tomboló boldogságtól. – Laczkó! Hol vagy Laczkó? – Itt vagyok – felelte fojtott hangon, de félt hogy nem fog tudni onnan elmozdulni s hogy Pál is észre veszi, miként leste meg a hölgyeket pongyola érzéseikben. És sajnálta is, hogy nem tart tovább. Csak még egy perczig itt lehetne, csak még egyetlen hangját hallhatná. Hasztalan, mennie kellett, ahonnan a Pál léptei kopogtak, ahol a folyosó kiszélesedik. Azelőtt is gyakran kiabálták itt: «Hol vagy Laczkó?» – hej, de ez régen volt és akkor még vesszőkön ültek, -162- rövid bársony czik-czakos szoknyácskájában, egy nádpálczán lovagolt a leány is, még most is mintha hangzanék szava a komor ünnepélyes oszlopok közt: «Gyü te Ráró». Ejnye, iszen itt is van a Ráró! (Egy poroló nádpálcza volt a szögletbe támasztva.) Az izzó napfény vakító sugarait ide is belövelte, pajkosan szaladgáltak az agancsokon, a falakon keresztbe rakott lándzsákon, vérteken és kopjákon, melyek szinte jegyzőkönyvekbe vannak már véve a bíróságok fiókjaiban, a két leander, mely nagy abroncsos zöld vödrökben őrt állani látszott az ajtónál, megperzselt, lekonyult virágaira néhány vad méh és darázs szemtelenkedett be. Ezek keringtek ott őrülten, a zsákmány körül. – Apa szívesen lát – jelentette Pál báró. – Bent van nála báró Balassa. – A báró van itt? – szólt Borly megütődve. – Megállj csak, kedves Pali. – Nem lehetne az, hogy ő méltósága külön fogadjon? – Hiszen előtte is elbúcsúzhatsz. A báró kedves ember, ismered. Miért akarsz az öregemmel külön beszélni? – Csak úgy, – felelte Borly – szeretnék. Pál báró vállat vont, némi gyanakodással. – Hát eredj be ebbe a szobába, bemegyek, megmondom neki. Az úgynevezett Zrinyi-szobára mutatott. Ebben hált állítólag valamikor Zrinyi Miklós, a költő, aki udvarlóképen fordult meg egyszer a sulyomi kastélyban. Amaz Inokay kisasszony, Katherina, aki kikosarazta az ország első lovagját és költőjét, ott lóg életnagyságban a falon keleti gyöngyből rakott pártában, – abban is temették el. -163- A szoba küszöbén kiöltött piros nyelvvel egy lihegő kutya feküdt, a méltóságos úr agaraiból. – Cziczke! – szólítá meg Borly. – Eressz be Cziczke! Cziczke felugrott, megrázta magát, hogy szinte pattogott a bőre, a farkát csóválta, látszott, hogy felösmerte. Borly benyitott a szobába és megállt az Inokay Katherine képe előtt, aki aranyzöldbe játszó brokát selyem ruhában ábrázoltatik egy sólyommadárral a kezében. A madarak és az asszonyok mindig összetartottak. Csakhogy mostanában már csak a kalapjaikon szerepelnek kitömve. Nézte sokáig, nézte a képet, kereste a hasonlatosságot a régi és a mostani Inokay kisasszony vonásai közt. Milyen furcsa, hogy gróf Zrinyi Miklós ebben a szobában lakott. És talán itt kapta a kosarat is. Nagyot dobbant a szíve és olyan sápadtnak mutatta a régi velenczei tükör, hogy megijedt magától. Ejh, mért volna furcsa? Hiszen ha itt volt Zrinyi Miklós, hát csak kellett valahol hálnia is. Valami bútor pattant. Összerezzent. Majd egyszerre látománya támadt, egy villanat s eltünik a kép, és előtte áll Inokay Gottfried báró. Nevetve állt ott, mind a két kezét kinyujtva feléje barátságosan. – Ah – ön megijedt – kedves főhadnagy. Persze nem gondolta, hogy ez a kép rámástól voltaképpen egy ajtó. Ezt természetesen maguknak el nem árultuk, mikor mint gyerekek itt szaladgáltak, mert játéknak véve, bizonyosan tönkretették volna a sok próbálgatással a szegény Inokay Katherinát. Sajnálkozva hallom Palitól, hogy ön itt akar bennünket hagyni. -164- – Mindamellett szeretném, ha előbb ez a hagyatéki ügy rendbe jönne. A báró szivarokat vett ki egy szekrényből és szivélyesen megkínálta. – Gyujtson rá, főhadnagy úr és üljön le egy kicsit nálam. Igen örülök, hogy önnel kezet szoríthatok. Ami pedig az örökséget illeti, vegye úgy, mintha nem volna végrendelet. Nagyatyjuk után a két unoka örököl, punktum. Ez másképp nem is lehet. – De… – Semmi de, kedves főhadnagyom. Én nem fogadhatom el az örökséget önök elől. (Előre elmosolyodott attól, amit mondani akart.) Pedig voltaképpen én is csak beteg kutya vagyok, mint a többiek, kikről az én öreg barátom gondoskodott. Sőt én vagyok a legbetegebb. – De hisz a gyüjtött pénz a méltóságod vagyonából van véve. – Én azt most már nem hiszem. – De ha maga a megboldogult mondta? – Éppen azért. – Nem értem. – Lássa, ha én most azt a pénzt elfogadnám, örökké bántana a lelkiismeret, hogy azt önök elől elraboltam; mert tegyük fel, hogy csakugyan elharácsolt az öreg úr egyet-mást tőlem, engedelmeskedve annak a nemes érzésnek, mely őt szinte szentté teszi én előttem, (a báró arcza kimelegedett és hangja lágy lett, majdnem reszketeg), csak az ő szerencsés keze, az ő gazdálkodása, roppant takarékossága és üzleti ügyessége mellett nőhetett az fel akkora összegre. Borokat vett olcsón s drágán adott el. Gabonával is spekulált. Mindezt azzal a gondolattal, hogy a gyermekeimnek legyen. Nálam az a -165- pénz épp úgy elolvadt volna, mint a többi. Hanem azért én most seperjem be, ugy-e, tekintet nélkül arra, hogy az ő unokáinak marad-e vagy nem marad? Ugyan mondja meg, mit tartana rólam a világ? Hát megmondom én, mit tartana: azt, hogy Inokay hitvány ember, aki elfogadta attól a hű szolgától hosszú életének keserves verejtékét s kifosztotta az unokáit. Azt ugyan senki se hinné, hogy az a négyszázezer forint tőlem van elcsipegetve. Sőt komolyan mondom, most már én se hiszem. – De hát akkor mit csináljunk? – szólt a főhadnagy szinte megijedve. – Mert az örökséget én se fogadhatom el, ha akarnám se, hiába hagyja nekem méltóságod. – És miért? – Mert rajta van a stigma. Maga az örökhagyó bélyegezte meg, rámutatva, hogy lopott vagyon. Engem a tiszti kardbojt kötelez arra, hogy visszautasítsam. Inokay meglepetésében lenyelte a csibukja füstjét, köhögni kezdett tőle. – Hm, erre nem is gondoltam. Ejnye, ez furcsa kezd lenni. – Annyira furcsa, – vette fel a szót a főhadnagy – hogy végre is oda kellene adni csupa becsülettudásból az öreg úr hagyatékát valami jótékony czélra, idegeneknek. De hát akarhatta-e ő azt? Okos lenne az? A mai viszonyok között? Hiszen kaczagna rajtunk a világ. Ez a szó uj perspektivát nyitott Inokay elé. Nevetségessé lenne. Persze nevetségessé. Ettől ijedt csak meg komolyan; ezt kerülte egész életében, ezért volt finnyás némely dologban s némelyekben könnyelmű és most íme ott áll, hogy éppen a finnyássága, -166- a gavallérossága miatt váljék nevetségessé. A negyvenes évek pózoló nemzedékéhez tartozott, mely egy fönséges színjátékot játszott el Európa előtt, – maga dolgozván önmaga ellen, fölszabadítá jobbágyait, levetette bíbor palástját, eleresztette szolgáit, mintha mondaná: «Nem akarok úr lenni többé», csapra eresztette a zsírt, hadd folyjon el. Ez a nemzedék annyi ideig hányattatott a színpadon, hogy a való életről és annak követelményeiről megfeledkezett, pedig hát élni mégis csak kell, ingyen senki se ad semmit, a varga nem varr csizmát, a szíjgyártó nem ad lószerszámot. E fényes föllobbanások nem lehetnek állandók se egy ember, se egy nemzet életében. A realizmus és az idealizmus kell, hogy fölváltsák egymást, mint az éjt a nap és viszont. Mert akár az egyiket viszi túlságra, akár a másikat, elpusztul bele. A sovány ember is épp oly közel áll a szélhüdéshez a soványsága miatt, mint a kövér a hájáért. Inokay szinte hátra tántorodott e bepillantásnál az így fölvetett kérdés belsejébe. Úgy van, úgy, a főhadnagy igazat beszél! Inokay Gottfrieden kaczagni fognak. Oh hogyne! Hahaha! Don Quichote de la Mancha kidobta a négyszázezer forintot az ablakon s Rozinante éhesen nyerít az istállóban. – Igaza van, főhadnagy, igaza van, – motyogta elszontyorodva – az nem volna okos dolog, sőt a legnagyobb esztelenség lenne. Valamit tehát ki kell gondolni. Valóban benne van abban a végrendeletben, hogy ez a vagyon tőlem van elszedve? – Valóban benne van. – Milyen szavakkal, mert én nem figyeltem a kifejezésekre? – Azt hiszem, azt a szót használta az öreg úr, hogy «loptam». -167- – Bizonyos ön ebben? – Jó volna talán elkérni a szöveget, a méltóságos asszony vette magához. A báró csengetett a komornyiknak. – Kérd el a bárónétól a végrendeletet, szükségem van rá. A komornyik elhozta pár percz alatt, még egy kis czédula is volt hozzá mellékelve, behajtva pikkelyes kígyó alakra. A báró kibontotta és elolvasta a tartalmát. Csak egy sor volt: «Légy eszeden, Fredi. Szerdán itt árverés lesz, és azután is. Máli». Idegesen gyűrte össze egy gomolyaggá az ujjai közt, miközben figyelemmel olvasta végig a végrendeletet. Síri csönd volt a szobában. A nyitott ablakon egy bignoniának a fehér virágos ága behajolt. A főhadnagy azzal mulatta magát, hogy a fürtöket olvasta rajta, bizonyosan ötjével a régi mód szerint, szeret – szívből – színből – egy kicsit – sehogy sem. – Csakugyan a lopott szó fordul itt elő, – morogta Inokay mintegy magában – és mégse tehetem, nem visz rá a lelkem, megcsömörülnék magamtól… Így elmélyedve önmagában, dünnyögve olvasta tovább, míg egyszerre élénken felkiáltott: – Hopp! Megvan! A főhadnagy kérdőleg tekintett rá. – Megtaláltam a megoldást. – Hogyan? Mit? – A szegény öreg úr nem volt józan eszénél, mikor a végrendeletet csinálta. – De ez alkalmasint csak föltevés. – Dehogy. Bebizonyítható. Megsemmisíthető az egész végrendelet, tehát a stigma is. Nem marad -168- egy körömfeketényi ok se, hogy az unokák becsülettel be ne üljenek az örökségbe. Olyan jel van itt arra, hogy az öreg bolond volt, mely a napnál is világosabb. – Hol? – Hát ez a tétel, hogy a budai telkének föld alatti részét Mari leányomnak hagyja. Hát van ennek valami józan értelme? Budán csak nincs se kőszén-, se ezüstbánya a föld alatt? Mi hát az a föld alatti része az ő budai telkének, ha nem egy megzavart agyvelőnek a fantazmagóriája? – A telek föld alatti részét? – ismétlé zavartan a főhadnagy, és olyan piros lett, mint a kapos. A báró észrevette, hogy sarokba szorította, és most egész kéjjel akarta ledömöczkölni, gyönyörködvén saját elméjének élességében s ki akarván annak a diadalát élvezni fenékig. – No, ugy-e megvan az arkánum? Most tessék aztán beszélni. Érdekes eset, Istenemre. Hogy fog Balassa csodálkozni!… S e pillanatban csak az a vágya volt, hogy Balassával bámultassa meg magát. Ha nem lett volna illetlen, legott átszalad hozzá. – No, az ördögbe is, ugy-e nem hitte volna? – hadarta ezután. – Milyen megoldás! És a fiskális se vette észre. Ne hivassam be a fiskálist? És felugrott, a csöngetyűzsinór felé indulva. – Nem, méltóságos uram. Mert én magam is felvilágosítom, hogy tévedni méltóztatik. Sajnos, ez a théma még így négy szem közt is kényes rám nézve, de immár kénytelen vagyok vele. S legott belátja méltóságod, hogy nincs meg a megoldás. – Én pedig határozottan állítom, hogy megvan. – Hallgasson meg előbb! -169- A báró hitetlenül rázta fejét, mialatt Borly belefogott az elbeszélésbe, akadozva, vontatottan, elváltozott hangon, mint mikor az oskolás fiú olyan thémából felel, amelyre el nem készült, miközben szórakozottan morzsolta ujjaival kardbojtját. Elmondta, amit már tudunk, hogyan hált meg egy éjszaka a budai telken egy üres hordóban, hogy találta meg a gyémánt-tűt s ennek révén mint lett figyelmessé, hogy a hordó alatt kincsek lehetnek elásva. – No és? – vágott közbe a báró türelmetlenül, a hosszúra nyúló elbeszélést megszakítva. – Kerestem és megtaláltam a kincseket. A báró gúnyosan kaczagott föl. – Hozsánna, oh Boccaccio! Köszönöm a kedves mesécskét. A főhadnagy úr le akar engem pipálni. A főhadnagy úr kincseket talál a nagyapó fundusán, amelyek a leányomnak vannak testálva, azokat természetesen kiemeli, elpezsgőzi, elkártyázza a kantinban, minélfogva most már nem csak azért illeti az én gyermekemet a hagyaték, mert az öreg az övékéből lopta, hanem azért is, mert az unoka elherdálta a kincseiket. És ezt persze Inokay báró el is hiszi. Mert hát az ilyen báróféle ember nem gondolkozik, nem kombinál, hanem csak ugrik a fényes után, mint a csóka. – Bocsánat báró úr, de én soha se szoktam hazudni. – No, no, édes fiam, – szólt a báró a rokonszenves melegség hangján – nem is úgy van az értve, de ha két jó ember valami dologban a dialektika fegyvereivel vetélkedik, az egyik fegyverrel szabad a másik fegyvert kiparirozni. Azért hát, ha ön kincset talált a budai telek belsejében, mutassa elő és én megadom magamat. Dixi. -170- Nagyot fujt és hosszú lélekzetet vett, mint aki megint kilőtt egy bombát. – A kincs megvolt, méltóságos uram (a báró gúnyosan mosolygott), bizonyára mondom, hogy megvolt, magam néztem át darabonkint, de… – Hiszen éppen az a de – vágott közbe nevetve. – De nem akartam megtartani, hát elküldtem postán a méltóságod leányának, a baronesznek. Inokay felugrott, mintha egy villámáram lökte volna fel. – Ez volt az? – kiáltott fel. – Kibújt hát a megfoghatatlan rejtély! Igen, igen, most kezdem már érteni az összefüggést. Az öreg úr sajnálta a családi ékszereinket és a maga pénzéből vette meg egy költött eladási lajstrom szerint, valójában pedig elásta a telkén Miczi számára. Most a főhadnagyon volt a meglepetés sora. – Hogyan? A méltóságtok ékszerei voltak? – Sajnos, mi adtuk át az öreg úrnak, hogy zálogosítsa el, s miután több pénz kellett, azt az instrukcziót kapta, hogy adja el. Ő aztán el is adta, be is mutatta, milyen czégek vették meg, melyik darabot mily áron. Képzelheti ennélfogva meglepetésünket, midőn egy napon megérkeztek a különböző firmáknak eladott ékszerek együtt egy ládában a lányom nevére czímezve. Azóta sem mertünk hozzájuk nyúlni, senki se viselte, mert nem tartottuk a mienknek. – És az öreg úrtól nem kértek felvilágosítást? – Resteltük volna előhozni. Annyit azonban mégis gondoltunk, Isten bocsásson meg, hogy valami inkorrekt dolgot cselekedett. Pedig hát egy szent volt ő akkor is köztünk. Mit érezhetett az ő hófehér lelke a mi gyanakodó, szemrehányó tekinteteink -171- alatt? Oh istenem, istenem, mily vakok voltunk! Milyen igazságtalanok. De legyen ön megnyugodva, én is foglalkozom egy gondolattal, kiásatom és az Inokayék kriptájába temettetem el. Elégtételt adok neki. – Köszönöm, méltóságos uram. – Ha van túlvilági élet, – folytatá a báró ellágyulva – bizonyára jól fog neki esni ez a kis figyelem. De mondja csak, főhadnagy, tudta már ön akkor a végrendelet tartalmát? – Hogy tudtam volna? – Hát talán fölismerte az ékszereket? – Miről ismertem volna fel? – Hát akkor miért küldte a leányomnak? Egyszerű volt a kérdés, de a főhadnagyot ugyancsak megakasztotta. Nem jó sokat beszélni, kivált katonának, mert befonódik a saját kifejezéseibe, mint az Ábrahám báránya az iszalagok közé. Kínos verejték ütött ki a homlokán, míg arcza csupa láng lett. – Nem haragszik meg méltóságod, ha egészen őszinte leszek? Nem ítél meg engem? – tagolta idegesen, szomorúan, zavartan, – ha elmondom, tekintve a körülményeket, a helyzetet, amit talán nem kellene, amit, hogy is mondjam csak, oh Istenem… de talán mégis… – Csak beszéljen őszintén. Hiszen máskép nem érthetnők meg egymást. A főhadnagy lehunyta szemeit és a kardjába fogodzott, szédült, a szoba forgott vele. – Fiatal gyermek voltam akkor – szólt el-elhaló, rekedt hangon. – És tudja a báró úr, milyenek a gyermekek, nem veszi rossz néven, szerelmes voltam a kis baroneszbe. Félve nyitotta ki szemeit, hogy áll-e még a -172- világ és csodálkozott, amit látott és hallott. A bignonia-gallyak csak úgy lóbázták a fürtjeiket, mint azelőtt, a nap besütött és fényes aranysávot vont az Inokay Katherina brokát szoknyáján, a madarak csipogtak odakünn, a báró pedig nevetett. – Aha, ni! Hát így sülnek ki a selymaságok? Aztán lássuk csak, – mondá évelődve – meddig tartott ez a szerelem? – Bocsánat, de az már nem tartozik ide, – sóhajtá mélán, álmadozón. – Bizonyos esetben idetartozik. – S ez az eset, méltóságos uram? – kapott a szón Borly, mint az éhes hal a csaléteken. – Ha még most is szereti – felelte Inokay csöndesen, kiégett csibukját leeresztve a padlóra. A hadnagy lesütötte szemeit, mint egy elítélt. – Ha szeretem-e? – szólt szenvedélylyel, álmodozón. – Ki se lehet azt mondani. – No, iszen akkor mégis nekem van igazam, hogy megtalálható a megoldás. – Hogyan? – nyögte a főhadnagy, kételkedő, réveteg tekintettel. – Föl van adva a rébusz, találja ki, – mosolygott a báró. – Méltóságos uram! Igaz lenne? Nem tréfa? Szabad szólanom? – Csak egyenesen, katonásan, mint a nyíl, katona uram. – Hát adja nekem feleségül a baroneszt. – Én pedig két kézzel adom oda, – szólt egyszerűen, minden ünnepélyesség nélkül a báró – föltéve, hogy ő is akarja. S ezzel mintegy jelképileg oda nyujtotta a főhadnagynak mind a két kezét. -173- A főhadnagy pedig lehajolt, elöntötték szemeit nagy boldogságában a könyek, némán megcsókolta kezét, de érezte a báró, hogy egy-két köny is hull rá s ezzel hirtelen átnyalábolta a fejét, a melléhez szorította, hogy síró katonát ne lásson és a nyaka tarkóján csókolta vissza. – Mi ketten végeztünk, édes fiam: mostan eredj be az asszonyhoz és végezz a leányommal magad! A főhadnagynak sem kellett több. Boldogan hagyta ott a bárót, szinte mámorosan az örömtől. A milyen kishitű volt a kezdet kezdetén, éppen olyan elbizakodott lett; katonaerkölcs az. Ha félig sikerül az attak, a győzelem nem lehet kétséges többé. Ment, ment, azaz hogy szinte futott a hangos folyosón, megszólítván kurtán, parancsolón az ott ődöngő komornyikot. – Jelentsen be a hölgyeknél. – Nem szabad senkit bebocsátani, bent tanácskozik a két méltóságos asszony az ügyvéd úrral és Balassa báró úr ő méltósága is bent van; azt mondták, zavartalanul akarnak maradni, hogy még a bárót se bocsássam be. – Hát a kisasszony? – Az kiment a kertbe. Iszen éppen az kellett Borlynak, hogy az öregek nélkül találja. Ámor okosan diktálja az ilyenfajta dolgokat a gondviselésnek. Megindult a komoran susogó ős platánok alatt, vizsgálva a kavicsot és a füvet, nem mutatják-e meg a kis czipők nyomait. Bizony nem mutatták. Bolyongott ide-oda, de a kisasszony sehol se volt, csak kis mókusok riadtak meg lépteire és futottak fel a fákra. Végre valahol a zöldséges kert tájékáról -174- parasztnóta csendült meg: «Magas a kaszárnya teteje.» A második sort elnyomta a kerekes kút zörgése. Aztán megint kicsattant a nóta: Hej csak egy kis magyar szót hallanék, A kitől az rózsámnak üzennék. Borly mellét kevélyen feszegették az üde hangok, a katona után epedő lányka keserűsége (amiben már benne van a nyelvi kérdés is embrióban.) A dal a kerekes kút felől hangzott. A káposztapalántát öntözgette a kertész lánya, kit a kút melletti szomorúfűz takart el a szem elől. Körös-körül vidám volt minden, csak a nótában rejtőzött valami kis szomorúság. Méhek, darazsak zöngtek a szerelemről, gyíkok suhantak a füvek között, virágokhoz tapadt bogarak ringatták magokat vékony száron. Illatot, mámort lehelt minden, még a szomorúfűzfa is nevetett. Laczi a dal irányában a kertészlányhoz ért. – Nem látta, kérem, a bárókisasszonyt? – A búzamosókhoz ment – felelte a leány. – Merre vannak a búzamosók? – Nem tudom. A pataknál valahol. Igen ám, de a patak, a Litva, végigfolyt az egész ötven holdas parkon, most tehát még kevésbbé tudta Borly, merre induljon. Mert a fák miatt az ember csak egy arasznyit lát a parkból egyszerre. Fülelt, hallgatott, semmi nesz, csak a harkály kalapácsolt valahol messze s fönn magasan száll egy vagy két galamb. Tovább megy, megint szárnysuhogás a levegőben, megint galambokból száll egy kis csapat, ez is bal irányban. Hopp, menjünk a galambok után! A főhadnagy irányt változtatott. Hiszen a madarak segítették már egyszer megtalálni a szerencsét, miért ne indulna ezúttal is utánuk? -175- Amit megkezdtek, hadd végezzék be. Ha búzát mosnak valahol, a kis torkosoknak tudniok kell, hol van ma a lakoma. Tudták is. Hír jár erről galambok országában. Csakugyan ott mosták a búzát a béresasszonyok rostákban, teknőkben a Litva patakban, azután lepedőn szárították. Ebből lesz a kalács az urasági asztalon. Ugyancsak a pataknál a túlsó parton fehérítették az otthon szőtt vásznat, mely szét volt teregetve a pázsiton. Ebből lesz a bárókisasszony kelengyéje. A galambok nyomán oda talált Laczi. Mihelyt kiért a sűrűségből, messziről megpillantott egy óriási pipacsot. Az volt a bárókisasszony napernyője. Ott ült a patakparton buja páfrányok közt, a lábait lelógatva, horgát leeresztve az elsikló pisztrángok közé. Mellette a lepedő szélein, ahol a búza száradott, egy csomó galamb járt-kelt és csipegetett nagy biztonsággal. Fél is a galamb a galambtól! Se ők nem vetettek rá ügyet, se ő rájuk, mélázva hallgatta a patak csobogását. Hanem egyszer csak mi történik? A patak olyanformán kezd csörögni, nem ahogy a víz, de ahogy egy kard szokott. Ez mégis rendkívüli, ez mégse lehet. Hátra tekint, elsápad és felugrik. Megdermed benne a vér, mozdulni se tud. A főhadnagy jön. Az első ösztönszerű mozdulat az apró lilavirágos szoknya gyüremléseit lesimítani. Majd megjelenik szemében a halálos rémület. A búzát rostáló asszonyok bent állanak a patakban s szoknyáik felgyűrve és a deréknál görcsbe kötve láttatni engedik fehér lábikráikat, föl egész térdig, sőt még felül is. Jaj, mindjárt meghal a szégyentől, ha ezt a főhadnagy meglátja. -176- – Le a szoknyákat! – kiáltja hevesen, mint egy vezényszót. – Hamar, hamar! A béresasszonyok csodálkozva neszeltek fel s látván a közeledő tisztet, eltalálták az ijedtség okát, mire meg is szólalt a csintalan Horpácsi Verona nevetve: – Jaj, lelkem kisasszonykám, ne féltse a katonát. Látott az már az asszonyból többet is. De már ekkorára oda is ért a főhadnagy nagy sebbel-lobbal s messziről kezdte a beszélgetést németül, hogy a cselédség ne értse. – Önt keresem, kisasszony. – Engem? – csodálkozott Mária (pedig ugyan ki mást keresett volna ott?). – Szép, hogy én is eszébe jutottam. – Sohase is ment ki onnan. – Katona szava lőpor nélküli füst – mosolygott Mária, kék pántlikás kalapját megigazgatva fején, mely alól hátul két vastag szöszke hajfonat lógott végig a derekon, le egész a szoknya csipkefodráig. – Hát mivel mulatja itt magát? – Képzelje, horgászgatok. – És fogott-e valamit? – Semmit, uram, semmit. Nincs szerencsém. – Azért hagyja abba? – Azért, mert maga jött. – Ne zavartassa magát. A baronesz szót fogadott, lehajolt a horgáért, aztán ujra le akart ülni, de Borly figyelmeztette: – Talán menjünk följebb, mert a halak megijednek a rostáló asszonyoktól és visszaúsznak. Fölfelé mentek a zizegő füzesekkel szegélyezett parton, míg végre a főhadnagy talált alkalmas helyet egy satnya bodzafa mellett. -177- – Ez a jó hely. Itt fogtam én sok halat azelőtt. – Hátha azóta már megváltoztak a halak is – ellenveté a leány. – Hát még ki változott? – Mit tudom én? – felelte Mária vállat vonva és leeresztette a horgot. Leült, kecsesen elrendezvén szoknyája redőzetét a térdein, míg a két hajfonat sziszegve lecsapódott végeivel a földre a fűtestvérei közé. – Engedje meg baronesz, hogy én tartsam az ernyőjét. – Ha nem restelli. A hadnagy tartotta most már a piros ernyőt, föléje hajolván, folyt a társalgás közömbös dolgokról, imitt-amott ejtvén egy-egy czélzást, amit a baronesz gondosan kikerült, mint a vízben úszkáló pisztrángok a horgot. – Engedje meg baronesz, hogy én is leüljek melléje. – Mit? már elfáradt? Nem, nem, csak maradjon. – Attól tart talán, hogy a halak megijednének tőlem? – Ugyan ki félne magától? – Hát maga sem fél? – Én? Hogy félnék? Hiszen meg nem esz. – És mégse enged magához leülni? – No, hát üljön le, nem bánom. Így ültek aztán ketten egymás mellett és megint csak ilyen dib-dáb dolgokról beszéltek. Kakuk szólt valahol. Annak a szavát számlálták. Egy vén kecske jött a túlsó partról szomjasan s éppen velük szemben leereszkedett a patakba inni. Mária megint igazította a szoknyáját, nehogy a kecske megláthassa alulról a bokáit. A főhadnagy édesdeden nevetett -178- az efféléken, a nap pedig szállt-szállt lefelé elbágyadva, szóval, telt az idő és nem jött alkalmas gondolat, amelylyel a főhadnagy megkezdhetné a rohamot. – Hát maga azóta mindig Bécsben lakik? – Igen. – Vannak-e ott szép lányok? – Szép lányok mindenütt vannak – felelte Borly. – Persze el sem jött volna, ha ez a szomorú eset nem történik. – Még nem. – Ugy-e furcsának tetszik most a falu? – Szebbnek találom, mint valaha. – De a mi kertünk nemde csunyább most, elhanyagolt? A papának nincs rá pénze. Sok szép dolog elpusztult. Az áloék, a nagy agavék, amiket nyáron kiültettünk. – Az én eszem most csak két növény körül jár, – felelte a főhadnagy rejtélyes arczczal – azokból kell egyet elvinnem. S az mind a kettő megvan. A többinek pedig nem érzem a hiányát. – No, ugyan melyik két növény az? – Hát az egyik ez – felelte Borly, leszakított egy pitypangot s a Mária ölébe tette. – A másik? – A másik meg ez – letörte egy fűzfavesszőnek a felső végét és azt is odabocsátotta a pitypang mellé. – No, ezek, mondhatom, nem valami nagy ritkaságok. Maga igen szerény. – Nem ritkaságok, de nagy jelentőségük van. – Hogy-hogy? – A pitypangból lánczot és gyűrűt csinálnak a falusi leányok, a fűzfából pedig a kosarat fonják. -179- Mária elértette és elfordította a fejét, hogy pirulása ne lássék. Amint pedig a fejét elfordította, láthatóvá lett, hogy egy hernyó mászik a hófehér nyakán. Laczi ösztönszerűleg odakapott, de a hernyó becsúszott a ruha derekán, azon a tündérárkon, mely a nyakból kezdődik, hát bizony minden komolyabb megfontolás nélkül gallér alá kellett nyúlni és kivenni a szörnyeteget. Hanem hát a baronesz se rest s ha nem érzi meg a hernyót a nyakán, megérzi a főhadnagy izzó, lüktető újjait, felugrik, mint egy megriadt őzike s eközben haragosan hátra legyintett a tenyerével, hogy a főhadnagy kezét megüsse, de éppen az arczot találja nagy csattanással. – Haragszom, menjen, menjen! – De hisz a hernyót vettem le a nyakáról – védekezik a főhadnagy elszontyolodva s arcza kipiroslik, nem annyira az ütéstől, mint a gondolattól, hogy ütés érte. – Mi történt köztetek? – csendült meg e perczben mögöttük egy ismerős hang, a báróé, aki keresésükre jött s akit a nagy izgatottságban észre sem vettek. – Összevesztetek? Mária makacsul elfordította fejét és lenézett a vízbe, Borly is hallgatott. – Látom, történt valami. Nos? Tegyen jelentést, főhadnagy uram! – Hát csak az történt, – felelte Borly – amit igértek az Inokay-házban. Betelt rajtam a végzet. Egy csók várt rám itt hosszú idők óta és egy pofon. Nos, hát megkaptam a csókot is, a pofont is, de megfordítva, ahogy képzeltem. A csókot a ház gazdájától, a pofont a ház kisasszonyától. Inokay bosszús arczot vágott. -180- – Talán egy kicsit ajtóstól rohant a leánykérésnek, főhadnagy uram? – Még el se értem odáig – szólt a főhadnagy sóhajtva. – De hát akkor mint történt a dolog? – Egy hernyót vettem le a kisasszony nyakáról. – Ejnye, Mária, hát pofonokat osztogatsz, mint egy markotányosnő? – Hiszen csak a kezét akartam – szólt Mária elpityeredve. – És alkalmasint nem nagyon? Mária ujból nem felelt. – No, felelj hát. Nagyon akartad vagy nem nagyon? – Nem nagyon – tagolta Mária fáradtan. – Látod, pintyőke, nem szép volt tőled. Hiszen Borly csak udvarias volt és semmit nem tett és nem mondott, pedig tőlem felhatalmazása volt többre is. – Tőled? – hebegte Mária csodálkozva és megfordult, hogy a könyein keresztül apja lelkébe mélyeszsze tekintetét. – Hiszen ha nem szereted, arról nem tehetek, – folytatta – tégy úgy jövendő sorsodra nézve, ahogy akarsz, de ez egyenesen illetlen volt, azért hát ne durczáskodj, eredj oda, engeszteld meg Borlyt, nyujts neki kezet. Mária lehajolt a halászó botjáért, a napernyőjéért és ha már ott hevert, felemelte a pitypangvirágot is, odament Borlyhoz és átnyujtotta neki… – Hát itt van a pitypangja, de most azután ne okoskodjék többé. A megdicsőülés verőfénye ragyogott a főhadnagy arczán. Lehajolt, megcsókolta a hófehér kezecskét, -181- mely a pitypangot nyujtotta. Mária pedig szemérmetesen lehúzta a nagy szalmakalapját a lángoló arczára. – Nos, rendbe jöttetek? – kérdé Inokay meglepetve. – Örökre – felelte a főhadnagy boldogan. – Hát mégis szereted? – szólt Inokay nevetve. A leány a fejével bólintott, hallgatagon, mélán lépegetve mellette a kastély felé, halászbotjával a rögöket ütögetve. Áthaladva a sűrűségen, a vakmerő fiatal hős (a hogy Laczit a hadseregben nevezték) egy-kétszer titkon a Mária kis kezecskéjét a magáéba merte zárni s Mária engedte is, de a hol a kert megnyílt titkon lappangható emberi szemeknek, ott csendesen kihúzta. A mint kijutottak a park gondozott részébe, a hajdani szökőkúthoz, a kavicsos úton szembe jött a bárónő, Máli tante és Balassa. Máli néni meglátván a horgászó botot a Mária kezében, szokása szerint messziről elkezdte a zsörtölődést. – Nos hát, pintyőke, hogy szolgált ma a szerencse? Fogtál valamit? – Oh, igen, – kiáltá eléje Inokay hamis szemhunyorítással. – Egy főhadnagyot. Lábjegyzetek. 1) Olaszország a térképen egy csizmához hasonlít. Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 29 vétek-e az? vétek-e az?» 29 igazam? igazam?» 46 Es nagy És nagy 57 vakinek valakinek 59 feketekávé rendelhessen feketekávét rendelhessen 76 megvelőleg megvetőleg 80 senki te tudta senki se tudta 132 földbir okos földbirtokos 143 határídőt határidőt 160 ágyakéból ágyékából 162 melynagy mely nagy 163 szint pattogott szinte pattogott 172 felelségül feleségül 173 tarkójan tarkóján 178 Vannak-e a ott Vannak-e ott

gutenberg

{"language": "hu", "text_id": 69738, "title": "A v\u00e9n gazember", "issued": "2023-01-07 00:00:00", "authors": "Miksz\u00e1th, K\u00e1lm\u00e1n, 1847-1910", "subjects": "Hungarian fiction -- 20th century", "locc": "PH", "bookshelves": ""}

-1- BIRÓ LAJOS A RABLÓLOVAG SZINJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN   Magyart a magyarnak   BUDAPEST 1912 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA Copyright 1912 by dr. Márton Miksa Budapest. BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. -3- SZEMÉLYEK Ferenc gróf László gróf Emma grófnő Mihály gróf Margit grófnő Stefi gróf Viktor gróf Galambos Anna Kürt Történik ma; a második felvonás három héttel az első után. -4- -5- ELSŐ FELVONÁS. (Egy nem nagy, nem éppen pompásnak berendezett kastély hallja. Van benne íróasztal, fegyverállvány, zongora, karosszék-gruppok stb. Hátul üvegfal, rajta túl veranda. Jobbra és balra hátul, folyosóra nyíló ajtók. A veranda a parkra néz, a parkon túl szelíd hegyi táj.) ELSŐ JELENET. (Ebéd után. Feketekávés csészék az asztalokon, szivarok, cigaretták.) Stefi gróf (bele van omolva egy karosszékbe és csak az illendőség gátolja meg benne, hogy hosszúra nyujtott lábait fel ne rakja egy diványra). Anna (a verandán ül – az üvegfalon át látható – és olvas). László gróf, Emma grófnő és Kürt (elől, a jobboldalon ülnek, egy ujságokkal megrakott asztal körül. Olvasnak és beszélgetnek). Kürt (halkan László grófhoz): Nem mondod meg? László gróf (mosolyogva int nem-et, halkan): Nem. Ferenc gróf (átjön a hallon, megáll a hármas társaság előtt): Mihályék még mindég nincsenek itt! László gróf: Igen… nincsenek… -6- Ferenc gróf (ránéz Emma grófnőre): Azt táviratozták, hogy ebéd után itt lesznek. Emma grófnő (mentegetődzve): Igen, csakugyan azt táviratozták. Ferenc gróf: Mi már egy félórája, hogy megebédeltünk és még mindig nincsenek itt. Stefi gróf (megszólal a karosszék mélyéről): Ők biztosan az ő ebédjükre gondoltak, nem a mienkre és most talán még csak a levesnél tartanak. (Fenyegető, rendreutasító pillantások érik; visszadől és nagy füstfelhő mögé rejtőzik.) Ferenc gróf (jupiteri pillantással fordul el tőle): Miért nincsenek még itt? Kürt (nyugodtan, mindig nagyon nyugodtan beszél, szinte egyhangon, halkan, mozdulatlan arccal): Bizonyosan a vonat késik. Ferenc gróf (fenyegetően): A vonat! Kürt: Igen. Ferenc gróf: Ez már a mult héten is megtörtént. Kürt: Igen… én nem tehetek róla… ez meg szokott történni. Ferenc gróf: A vonat! Ön azt mondja, a vonat? Egyszer már odalent Cserháton is egy órahosszat kellett rá várnom. Stefi gróf: Az más vonat volt. (Szemrehányó pillantások.) Ferenc gróf: A vonat! Én ezt nem fogom türni! (Megfordul és kimegy, hátra a verandára.) Stefi gróf (föláll és lötyögő léptekkel odasétál a társasághoz. Utána néz Ferenc grófnak): Meglátjátok, meg fogja büntetni a vonatot. Emma grófnő: Ugyan Stefi! László gróf: Kérlek Stefi! -7- Stefi gróf (visszasétál a helyére): Meg fogja büntetni a magyar királyi államvasutakat. (Kis szünet.) László gróf (Kürthöz és egy kissé Emma grófnőhöz): Kérlek, Ferencnek annyi a bosszúsága. Itt van ez a kétszáz hold szőlleje, a parasztok folyton lopkodják és ő semmit sem tud ellenük tenni. Kürt (nyugodtan, halkan): Hát miért akar ellenük tenni valamit? László gróf: No hallod! Amikor lopják! Kürt: Hát mennyit lopnak el tőle? A termése háromnegyedrészét? (Intés: nem.) A felét? (Nem.) Az ötödét? (Igen, körülbelül.) Nohát, az ötödét hadd lopják. Úgy ahogyan volt valamikor papi tized, ez most a szegény-ötöd. Ezt hagyni kell. László gróf: Nem is azért, amit ellopnak. Az elv miatt. Kürt (nyugodtan, sohasem szentenciózusan, inkább közömbös egyhangusággal): Éppen az elv miatt kell hagyni. Hadd lopjanak egy kicsit. A mai élet lopással enyhitett pénzuralom. Ez jár a szegényeknek. Ha semmijök sincs, legalább lopniok legyen szabad. Ezen ne háborodjék föl az, akinek sok van. Örüljön, hogy még annyi marad neki. László gróf: Pszt, te! Jön az öreg… No ez szép kis programmbeszéd… Meg ne hallja… az isten szerelmére ilyet ne mondj előtte… Kürt: De igen. Éppen ő előtte. (Halkan.) Kezdem unni a dolgot; – megmondod végre, minek vagyok itt, igen vagy nem? László gróf: Várj még… egy kicsit… még ma! Ferenc gróf (visszajött, megáll): Ha a vonat Cserháton mégegyszer késik, beszüntetem a cserháti állomásfőnök ujévi ajándékát. -8- Stefi gróf (fölkacag és ég felé nyujtja a két lábát, azután visszadől a székbe egy füstfelhő mögé). Ferenc gróf (végignézi egy megsemmisítően lenéző pillantással): Nem tűröm ezeket az állapotokat. Innen a faluból már megint négy paraszt vándorolt ki Amerikába. László gróf: Hm, hm! Hallatlan. Emma grófnő: Igen… így van Ompolyon is… az én szegény sógorom kénytelen volt tizenhat éves lányokkal arattatni. Stefi gróf: Szegény, szegény, szegény… Ferenc gróf: Mennek a gazemberek a kőszénbányákba. (Kürthöz.) Ez a következménye annak, amit ott Pesten csinálnak. Ez ellen lehet-e tenni valamit? Kürt: Igen. Ferenc gróf: Hm! Ön tud valamit. Hogy el ne mozdulhassanak? Kürt: Igen. Öt dollár napszámot kell nekik fizetni itthon is. Ferenc gróf (végignézi, nem tudja elhinni, hogy ez komoly beszéd, azt sem, hogy csúfolódás, megfordul és föl és le járkál). László gróf (idegesen, halkan Kürthöz): De kérlek szépen… hát ha mondtam… Stefi gróf (odasétált Kürthöz): Ez nagyon jó… hogy mondta kérem? Emma grófnő (szintén idegesen, halkan): Stefi, az Isten szerelmére, ülj már le. Stefi gróf (megnézegeti őket, azután visszaül). (Szünet.) László gróf (azért, hogy másról beszéljen, ideges lapozgatás után): Haha… he… he… mit ír ez a lap… Drágffy Géza… kitünő… -9- Ferenc gróf (odamegy hozzá): Mi az? Drágffy Gézáról? László gróf: Igen… itt… Ferenc gróf (elolvassa): Arcátlanság! Mi köze neki ehhez? (Kürthöz, szinte kihivóan.) Én nem olvasok ujságot. Kürt: Én sem. Ferenc gróf (kissé meglepetten): Galambos nekem kivágja, mit csinál a király, ki halt meg, ki házasodott meg, hol adtak el birtokot, mennyi a buza ára, más nekem nem kell. Kürt: Nekem még ennyi sem kell, gróf úr. Én még erre sem vagyok kíváncsi. Ferenc gróf (otthagyja, kimegy a verandára). László gróf (Kürthöz): Igazán nem értem, hogy beszélhetsz ilyesmit. Öt dollár! Hiszen a mai bérükért sem dolgoznak meg a gazemberek. Kürt: Ha megdolgoznának érte, fölemelnéd a bérüket? László gróf (vállat von). Kürt (nagyon nyugodtan, sohasem prédikálóan): Ha pedig a saját jószántodból nem emelnéd föl a bérüket, jól teszik, ha minél kevesebbet dolgoznak. Ne dolgozzanak. Okosan teszik. Végre rájöttek, hogy fölösleges megerőltetniök magukat… Tartott vagy kétezer esztendeig… László gróf: No de hát csak van kötelesség. És erkölcs. És becsület. Kürt: Van. Arra a célra, hogy a szegények ne háborgassák a gazdagok nyugalmát. László gróf: Hát látod… persze, hogy nem lehet a paraszttal bírni, ha úriemberek így beszélnek. „Lopni szabad“, „dolgozni nem kell“. Tudod mi lesz ennek a vége? Fölfordul az egész társadalmi rend. Kürt: Bánom is én. -10- László gróf: Mit?… Fölfordul az egész társadalom… jön az anarchia… Kürt (nagyon nyugodtan): Bánom is én. László gróf: De hát végre is… Kürt: Mi közöm nekem a társadalomhoz? Mit bánom én a társadalmat? László gróf: De hát te előtted csakugyan nincs semmi, ami szent? A társadalom alapjai, a család… a… Kürt: A… a tulajdon… vagyon? A tietek? Nincs! László gróf: De… de… hát… végre valami csak van… tudod mi jön így? Stefi gróf (fölkel, lassan odamegy, ráteszi a kezét a László gróf vállára, kifelé int; mintha nagyon súlyos dolgot mondana): Automobil. Biztosan Mihályék. László gróf (mérgesen lerázza magáról a kezét, szólni akar, meggondolja a dolgot, kimegy). Stefi gróf (utána sétál). Emma grófnő (ránéz Kürtre). Kürt (előrehajlik, visszanéz rá). Emma grófnő (elmosolyodik). Kürt (is egy kicsit. Nagyon komolyan mondja): Grófné… az ura kitünő vitatkozó. Emma grófnő (elneveti magát): Maga egy… Megharagította. Tudja, Kürt, mi a legérdekesebb magában? Az, hogy sohasem lehet tudni, komolyan beszél-e, vagy tréfál. Kürt: Nem lehet tudni? Emma grófnő: Nem. Tudja… ez olyan ingerlő… ez olyan… ebben van valami… az ember szeretné magát egyszer úgy látni, amikor egészen őszinte, amikor… tudja, amikor nem lehet hazudni, amikor igazán komolyan beszél… Kürt: Én mindig komolyan beszélek… -11- Emma grófnő: Ugyan menjen! Persze, mert nem nevet. De csak nem mondja komolyan, hogy azt hiszi… (vállat von) nincs női erkölcs például. Kürt: Grófné, mondja meg komolyan, van női erkölcs? Emma grófnő (kacérul): Azt hiszem volt is egy kis alkalma már meggyőződni róla. Kürt: Oh… a kelleténél sokkal több alkalmam, ha erről van szó… (A keze után nyúl.) Tökéletesen meg vagyok győzve grófné és most már itt az ideje… Emma grófnő (elhúzza a kezét): És csak nem vonja kétségbe azt, hogy a házasságra szükség van, mint a társadalom alapjára. Kürt (a kezét kergeti): Isten ments… a házasságra szükség van. De nézze grófné, ha egy ilyen fátyolos nézésü… forrószáju asszony, egy ilyen szép, szép, szép, szép, szép asszony férjhez ment, örököst ajándékozott az urának, akkor tökéletesen eleget tett a társadalom iránt való minden kötelességének. Eddig szolgált a házassága a társadalom alapjául. Ezentúl arra szolgál, hogy nyugodtan kereshesse azt, aki legjobban megérti, aki a legtöbb hálával fogadná a jóságát, aki (megfogta a kezét) a legforróbban vágyódik utána és aki a legforróbban szeretné. Emma grófnő (kissé bágyadtan, ki akarja szabadítani a kezét. Mosolyogva): Nem tudom. Kürt, őszinte-e, igazat mond-e, sohasem tudom komolyan beszél-e. Kürt: Én mindig komolyan beszélek. Emma grófnő: Utálom a hazugságot. Kürt: Én is. (Halkan.) Grófné… én éjszakánként ki szoktam nézni a parkba… és azt gondolom, hogy éppen felettem, ott van maga és talán éppen így kinéz a parkba… és hogy én most a hátsó lépcsőn fölmehetnék… Ha fölmehetnék, látja, akkor… úgy volna, hogy nem lehet hazudni… akkor komolyan beszélnék, akkor egyetlen szóból, -12- egyetlen sóhajtásból megértene mindent, akkor hinne nekem… (Kiáltás kívülről: Emma!) Kürt (gyorsan): Akarja? Emma grófnő (kiszabadítja a kezét): Nem!… Nem… tudom… nem tudok magának hinni, Kürt… Anna (bejön a verandáról): Téged hívnak, Emma. Emma grófnő: Megyek. (Egy pillantás Kürtre, kimegy.) MÁSODIK JELENET. Kürt, Anna. Anna (bejön; végigsétál a hallon; keresetten távol tarja magát Kürttől, a tulsó oldalon babrál ujságokkal, könyvekkel). Kürt (nagy figyelemmel nézi; fölállott, nem közeledik feléje, de minden mozdulatát figyelemmel kíséri): Nagyon kedves, Anna, hogy bejött. Anna (nem néz rá, szinte ellenségesen): Vendégek érkeztek. Be kellett jönnöm. Kürt: Hát csak azért? Anna, amióta itt vagyok, még egyszer sem voltam magával egyedül. Anna (nem néz rá; lenézően): Nem is igyekezett valami nagyon. Szenzációsan el volt foglalva. Kürt: Ah, mi ez? Egy kis féltékenység? Anna (feléje fordul a legnagyobb lenézéssel): Ne képzelődjék. Féltékenység? Maga most éppen ott van, ahol lennie kell… majd sorszámot kap… azután nemsokára helyet csinál az utódjának… Féltékenység? Inkább utálat, hogy ezt néznem kell. Kürt: Hm… szeretné Anna, ha elmennék? Anna: Szeretném tudni, minek van itt? -13- Kürt: Hja… azt még magam sem tudom bizonyosan… És maga, Anna? Miért van itt maga? Anna: Azt… nemsokára megtudja. Kürt: Jó. Várjunk türelemmel. (Szünet.) Milyen furcsa ez, Anna, hogy itt vagyunk. (Anna nem felel.) Milyen különös, hogy itt találkoztunk. Nem? (Válasz nincs.) Akárhol találkoztunk volna, nem lepett volna meg engem… vasúton, fürdőn, szállodában, Pesten akárhol… de éppen itt… Nekem furcsább volt, hogy én idekerültem, mert hiszen maga… magát már bizonyos tradiciók fűzik ide… Anna (ideges mozdulatot tesz). Kürt: No… nem akarok róluk beszélni. A maga dolga. (Szünet.) De tudja-e, Anna, hogy ez nem az igazi? Ez csak olyan vadászkastélyuk nekik, három éves az egész, ide eljutni nem sokat jelent. A cserháti kastélyuk, vagy a budai palotájuk: az igen. Anna, mit gondol, eljutunk-e mi oda is? Anna (makacsul hallgat). Kürt: Én azt hiszem, igen. (Nagyon nyugodtan, sohasem kiélezetten.) Tudja, Anna, én azt hittem róluk, hogy ilyen öregek (mutatja), de most látom, hogy ilyen fiatalok. (Anna elmosolyodik.) Anna, én azt hiszem, mi ketten tutira vesszük őket, nem? Anna (megfordul): Kürt, maga egy pesti csirkefogó. Kürt (nagyon nyugodtan): Persze, éppen azért. Nincs igazam, Anna? – ezt mondja meg. HARMADIK JELENET. Voltak. Viktor gróf. Viktor gróf (fölhevülten bejön, Kürthöz udvarias gőggel): Bocsánat, én Anna kisasszonnyal akarok beszélni. (Kürt elé áll.) -14- Kürt (elébe lép): Én is. (Odamegy Annához, halkan, nagyon nyugodtan): Csak ezt: mit szól ehhez a kis grófhoz Anna, most bujt ki a tojásból és már olyan orrhangon beszél, mintha husz esztendeje ülne a főrendiházban és olyan arrogáns, mintha negyven esztendeje volna tagja a Nemzeti Kaszinónak. Egyébként átengedem neki. (Mosolyogva meghajlik Anna előtt, kimegy.) Viktor: Mit mondott ez az ember magának, Anna?… Ne higyjen ennek az embernek. Mit akar ez itt? Minek hozta ezt ide a papa? Ez… nem korrekt ember, én érzem rajta, ez nem tisztességes ember… maga ismerte már azelőtt is… ugy-e nem lehet benne bízni… Anna: Igen, ismertem. Viktor: És? És olyan ember, akiben… Anna: Nem… Nem olyan ember, akiben bízni lehetne. Viktor: Látja, én rögtön megéreztem. Ez gazember. Anna: Nem, Viktorka… az talán nem. Gazember…? Istenem, bízni nem lehet benne, de azért nem gazember még. (Viktor szólni akar.) Mutassa mit hozott? Viktor: Igen, hisz ezért jöttem. Nézze, most megjött a posta és megjött ez a pisztoly is, amelyet rendeltem. Most megtanítom majd rá, hogy kell vele bánni: a szerkezete nagyjában olyan, mint azé az ismétlő puskáé, amelyet tegnap mutattam. (Mutatja.) Így nyílik… nem, nem úgy… fegyvert mindig a föld felé kell fordítani, még akkor is, ha az ember bizonyosan tudja, hogy nincs megtöltve. Mert a bizonyos sem bizonyos… és maga nem akar embert ölni. Anna: Nem, Viktorka, azt én nem akarom. Viktor: Azon is fölháborodik, ha mi vadászunk. Anna: Én utálom az ölést Viktorka. Viktor: Hát miért akarja akkor mégis megtanulni, hogyan kell fegyverrel bánni? -15- Anna: Azért, Viktorka, mert ezt minden nőnek tudnia kellene. Minden nő rá van szorulva, hogy néha maga védje meg magát… és a nők azért tehetetlenek, mert nemcsak gyöngék, hanem olyan gyávák is, hogy fegyvert sem mernek fogni a kezükbe. Viktor: És… és volt már úgy, hogy maga szerette volna, bárcsak lenne töltött fegyver a kezében? Anna: Volt úgy Viktorka. Viktor (mutatja a fegyvert): Nem, nem, nem úgy záródik. Így. Látja… az első patront kiveti a robbanás és automatikusan jön a helyébe a másik… És… és… hiszen maga nem tudna egy élőlényt megölni, Anna! Anna: Egy őzet nem. Egy gyönyörü fácánt nem. De embert, igen. Viktor: Nem. Anna: De igen. Viktorka maga még nem tudja, de látja, vannak árulások a világon… tőrbe csalások… olyankor ölni is szabad… olyankor annál inkább kell ölni, minél jobb és minél becsületesebb az ember. Viktor: Maga… maga jó Anna. Anna: Igen, Viktorka, én azt hiszem, jó vagyok. Viktor: Én… én… (gyorsan, elszántan:) én szeretem magát, Anna. (Megöleli.) Én szeretem magát. Anna (védekezik, ki akar bontakozni, meglepetten): De Viktorka, na… nézze… Viktor: Anna… én szeretem… Nem tűröm, hogy mással beszéljen… már egy hete meg akarom mondani… (A veranda felöl megjelenik Emma grófnő. Mögötte Margit grófnő.) Anna: De kérem… hát hagyjon… hát ez mégis… (Kitépi magát.) -16- Viktor: Anna… Anna (meglátja Emma grófnőt, felindultan, szinte sírva): Kérlek… kérlek, mondd meg a fiadnak, hogy… hogy… nem jól viselte magát. (Kimegy.) NEGYEDIK JELENET. Viktor, Emma grófnő, Margit grófnő, azután Viktor nélkül voltak, László gróf, Mihály gróf és Stefi. Emma grófnő (fölháborodottan): Viktor, meg vagy te őrülve? Viktor (magánkívül): Én nem vagyok megőrülve és előre is megmondom, mama, ne leckéztess most engem. Ne tarts nekem most szent prédikációt. Emma grófnő: Viktor, hogy mersz így… Viktor (magánkívül): Soha többé áhitatosan velem ne beszélj, mert te neked arra semmi jogod, sem neked, sem a papának. Emma grófnő: Viktor, te elfelejted… Viktor: Én nem felejtek el semmit, én most már tudok mindent. Ne kívánd, hogy elmondjam, kínos és szégyenletes volna nekem is. De egyet mondok: nem fogom tűrni, hogy ez a fráter, ez a Kürt, akivel legujabban láthatólag kellemesen szórakozol, itt maradjon tovább is. Emma grófnő: Viktor, most rögtön hallgass… Viktor: Nem hallgatok. És én nem fogom tűrni, hogy a mamám szórakozásai kedvéért tovább is kis fiu maradjak… Te én nekem megengednéd már, – igen, – hogy Stefi bácsival elmenjek a Folies Bergèresbe, de én nem akarok olyan házaséletet élni, mint ti és ezért kijelentem neked, hogy feleségül veszem Annát. -17- Emma grófnő (a felindultsága eltünt, inkább álmélkodik): Kit? Viktor: Annát. Galambos Annát. A Galambos lányát. Emma grófnő: Ah, te is? Viktor (dacosan): Én… Csak én. Aki még akarná, azzal leszámolok. Emma grófnő: Viktor, én csak egy szót fogok neked szólni… Viktor: Ettől a szándékomtól el nem térít semmi. Emma grófnő: Csak egy szót mondok neked. Viktor: Ha nem engeditek, én majd megmutatom. Emma grófnő: Csak azt mondom meg neked, ki akarja még ezt a lányt elvenni. Viktor gróf: Akárki akarja (mind a két kezét ökölbe szorítja és fölemeli) én keresztülmegyek rajta. Hát ki akarja? Emma grófnő (halkan, diadalmasan, de nem mosolyogva): Ferenc bácsi. Viktor gróf (összeomlik, a keze lehull): Fe… Fe… Emma grófnő: Ferenc bácsi. Ostoba! Viktor gróf: Ferenc… Emma grófnő: Ferenc bácsi. Szállj szembe vele. Tökfilkó. Viktor gróf: Ferenc bácsi… Emma grófnő: Igen. És most takarodj. Viktor gróf (egészen összeomlott, küzd a könnyeivel, a szeméhez emeli a kezét, habozik, szólni akar, azután kirohan). Emma grófnő: Láttad! Ezt míveli ez a lány velük. Meg vannak bolondulva. Margit grófnő: És Ferenc csakugyan elveszi? Emma grófnő: Igen, el. Margit grófnő: Ferenc! Ferenc! Éppen ő… Ilyen szégyen, ilyen gyalázatosság. És nem lehet vele beszélni? -18- Emma grófnő: Próbáld meg. Mered? Margit grófnő: Én megpróbálom. Én merem. Én megmondom neki. Emma grófnő: No erre kíváncsi vagyok. Margit grófnő (másról beszél): És hát nincs törvény, mely ezt meggátolja? Egy hatvanéves ember… hát szabad ezt… Szabad annak megházasodnia? Emma grófnő: Szabadni szabad, csak illeni nem illik. Margit grófnő: Hát lehet egy hatvanéves ember a férje egy húszéves lánynak? Emma grófnő: Lehetni lehet. Margit grófnő: De micsoda férje lesz… Emma grófnő: Hja, az már az ő dolguk. A törvény ebbe nem szól bele. Margit grófnő: Mert a törvényeket is a fiskálisok csinálják. De hiszen ez rablás. Te azt hiszed, ugy-e, hogy majd nem lesz gyerekük és Cserhát mégis a tietek lesz? Emma grófnő: Hát Istenem… Ferenc hatvanéves… Margit grófnő: De az asszony húszéves. Tudod, az majd gondoskodik róla. Tudok én olyan eseteket, amikor az asszony örököst akart és… Emma grófnő: És? Margit grófnő (haragosan): És szerzett magának. (László gróf, Mihály gróf és Stefi gróf jönnek. Mihály grófnak szakálla van.) Margit grófnő (elébük siet): Laci, én föl vagyok háborodva… én ezt nem fogom türni… és nem értem, hogy viselitek el ti ilyen nyugodtan ezt a szégyent, ezt a rablást. László gróf: Kedves Margit, mi megtettünk mindent, amit tenni lehetett. Egyébként még semmi sem késett el. Ha ti tudtok valamit, most rákerülhet a sor. (Hallgatás.) -19- László gróf: Nos? Mihály gróf (óvatosan): Számos példa bizonyítja, hogy az ilyen kései föllángolások nemcsak az aggkor gyöngült akaraterejével, hanem teljes fizikai… teljes szellemi leromlásával vannak kapcsolatban, és nem merész az a következtetés, hogy az ilyen váratlan, egy egész életet meghazudtoló elhatározások egy bomlott és a szolgálatot fölmondani készülő agynak a szülöttei. (Nagy hallgatás. Vizsgálódás, félénk pillantások, szemlesütések, senki sem mer szólni.) László gróf (lassan): Vagyis… te azt akarod mondani, hogy az öreget… jó volna… teljes gyógyulásig… egy… hm… alkalmas (suttogva) gyógyintézetben elhelyezni. Mihály gróf, Margit és Emma grófnők (megkönnyebbülten, lelkesen): Úgy van! Persze, hogy azt! Természetes, hogy azt! Hiszen ez a tiszta téboly. Persze, hogy azt. Stefi gróf: Persze, hogy azt. Csukjuk be egy kicsit a bolondokházába a család tiszteletreméltó fejét. Mindnyájan: Stefi, hallgass. Izetlen vagy. Ne beszélj. László gróf: Szóval, azt gondoljátok…? Mindnyájan: Persze, hogy azt. Természetes. László gróf: Hát – én is gondoltam már erre. (Elhallgatás.) László gróf: Nagyon sokszor gondoltam rá. Margit grófnő: És? Mihály gróf: És? Emma grófnő: És? László gróf: És – próbáljátok meg ti, ha meritek. Menjetek, mondjátok neki, hogy… megvizsgáltatjuk, elszállíttatjuk, vagy fogjatok hozzá másképpen, – csak forduljatok egy orvoshoz és tudja ő meg. Csináljátok, ha meritek. -20- Én nem merem. A vége az volna, hogy ő csukatna be bennünket valahová, arról nem is szólva, hogy akkor azután igazán vége mindennek. Akkor azután búcsúzhatunk mindentől, ami Cserháti-birtok volt valaha. Hát azért próbáljátok meg, ha meritek. (Szünet. Elszomorodás.) Mihály gróf (méltóságosan): Ah… hát én nem… én ilyesmire nem is gondoltam… én mindössze egy tudományos jellegü föltevést kockáztattam meg, de távol állott tőlem az a gondolat… Stefi gróf (méltóságosan): Tá-á-vol állott tőle ez a gondolat… László gróf: Jó. Hiszen én nem mondom meg neki. A vége azonban, ugy-e, az, hogy ti semmit sem tudtok, amivel ezt a házasságot meg lehetne gátolni. Mihály gróf, Margit grófnő (szomoruan): Nem. Stefi gróf: Te azonban tudsz. László gróf: Talán. Mihály gróf, Emma, Margit grófnő: Mit? Mi az? László gróf: Nyugalom. Egyelőre terv az egész. Talán sikerül. Mindenesetre pénz kell hozzá. Sok pénz. (Hallgatás.) László gróf (Mihály grófhoz): Az a kérdés, hajlandó vagy-e áldozatokat hozni arra a célra, hogy Ferencnek ezzel a… Galambos-lánnyal való házassága meggátoltassék. Margit grófnő (határozottan közbeszól): Igen. László gróf: Sok pénz kell hozzá. Mihály gróf: Kérlek, én korlátlan mennyiségben hozzájárulok – addig, ameddig te. László gróf: Korlátlan mennyiségben, – ameddig én? No így is jó. -21- Margit grófnő: Járuljon hozzá Stefi is. Stefi gróf: Én? Eszemágában sincs. Margit grófnő: Hát te rendben levőnek találod azt, hogy ez a lány Cserháti Ferencné legyen? Stefi gróf: Azt nem. Margit grófnő: No látod. Stefi gróf: Én nem találom rendben levőnek, mert sajnálom ezt a kedves lányt, hogy közénk kerül. No jó helyre jut. Mindnyájan (a rendes fölszisszenés hangján): De Stefi! Kérlek! Már megint! Emma grófnő: Hát ez a megszokott blague. De csak neked is érdeked, hogy Ferenc el ne vegye ezt a lányt. Stefi gróf: Miért? Emma grófnő: No hallod… majd… majd gondoskodik ez a lány róla, hogy gyereke legyen. Stefi gróf: Bánom is én. Mindnyájan: De Stefi… No hallod!… És Cserhát? Stefi gróf (unottan): Kérlek, engem egyszer és mindenkorra hagyjatok békén ezekkel a dolgokkal. Az enyém már úgyse lesz a hitbizomány, ha pedig nem az enyém, én nem bánom akárkié. Azt az éhbért, amit most Ferenctől kapok, mindig megkapom. Még tőletek is, ha rákerül a sor. Mert ha nem, akkor én Budapesten bérelek egy boltot és kiirom rá: „kis- és nagycserháti, ompolyi, fegyverneki és poroszlai gróf Cserháti István, – szatócs.“ „És… leánykereskedő.“ Ezt vegyétek tudomásul. A többihez nincs közöm. Pénzt nem adok. (Ledől egy karosszékbe.) A többiek (fölháborodva, sértődötten, utálattal összenéznek, vonogatják a vállukat, elfordulnak). László gróf: Stefi javíthatatlan. (Mihályhoz:) De veled rendben van a dolog, igen? -22- Mihály gróf: Igen. De szeretném tudni. László gróf: Később. Most… Margit grófnő: De általában miféle állapotok vannak itt. Kik jutnak ide! Ki ez a Kürt például? Mi ez? Hogy kerül ez ide? Mihály gróf: Ki ez? Mi ez? Tolakodó egy fráternek látszik. (Emmához:) Nem? Emma grófnő (vonogatja a vállát): De igen… meglehetősen tolakodó. Szemtelen. Stefi gróf: Mulatságos egy ripők. László gróf: Tűrhetetlen. Mihály gróf: De már mért van akkor itt? László gróf: Várjatok egy percig. Mindjárt elmondom. Ne szidjátok Ferenc előtt, inkább dicsérjétek. Előbb gyorsan megmondom (Margit grófnőhöz) neked, mit kíván tőled Ferenc. Nemsokára idejön és bemutatja neked a Galambos-lányt. Azt kívánja tőled, hogy – csókold meg, – tegezd, – fogadd rokoni szeretettel és mondd neki, hogy reméled, jól érzi majd magát a körünkben. Margit grófnő (minden kívánság külön kígyócsípés volt a számára): Hát ezt nem. Hát ez mégis csak sok. Ezt – én – nem – teszem. Azt a luxust nem engedem elvétetni magamtól, hogy ezzel a perszonával éreztessem, mi róla a véleményem. Hiszen ez kétségbeejtő. Ez hallatlan. László gróf: Emma megtette. Margit grófnő: Emma megtehette, ha akarta, én nem teszem. Én nem csókolom meg, én nem tegezem, én nem mondom neki, hogy örülök, hanem megmondom neki, és megmondom Ferencnek, hogy mi a véleményem arról, ha… László gróf: Csönd! Itt jönnek. (Halkabban.) Én átadtam az üzenetet, a többi a te dolgod. -23- ÖTÖDIK JELENET. Voltak, Ferenc gróf, Anna. Ferenc gróf (előrebocsátja Annát, a veranda felől jönnek). Anna (a bejárat közelében megáll). (Feszült várakozás.) Ferenc gróf (beljebb jön): Kedves Margit és Mihály, bemutatom nektek Galambos Annát, akit én menyasszonyomnak kiválasztottam. Fogadjátok őt rokoni szeretettel. (Kis szünet.) Margit grófnő (nagy küzdelmet vív magával): Isten hoz… hoz… hozott közöttünk… kedves Anna… Remélem jól érzed majd magadat… a körünkben. Ferenc gróf (aki összehúzott szemmel, szinte hipnotizálóan nézte a grófné viaskodását, most odafordul Annához és egy mozdulattal előbbre invitálja). Anna (odamegy a grófnéhoz): Köszönöm a jóságtokat és én rajta leszek, hogy hálával viszonozzam. Ferenc gróf (még mindig nézi őket). Margit grófnő (ismét keserves harc után odahajlik Annához és megcsókolja; azután bágyadtan fordul el és omlik be egy székbe). Ferenc gróf (ránéz Mihályra). Mihály gróf (kezel Annával). Ferenc gróf: Igy. Most még csak egyet akarok tudomásotokra hozni. Ezt a mátrai kisebb birtokot, összesen kilencszázhúsz katasztrális holdat, kétszáz hold szántó, kétszáz hold szőllő, százhúsz hold erdő és vadaskert, menyasszonyomnak ajándékoztam a rajta lévő kastéllyal együtt. -24- A kastély ezentúl az Anna-villa nevet viseli. (László grófhoz.) Értesíteni kell róla a hadügyminisztert. László gróf (bámulva): Kit? Ferenc gróf: A hadügyminisztert. László gróf: Miért a hadügyminisztert? Ferenc gróf: Két évvel ezelőtt, mikor itt katonai térkép készült, a kastélyt, amely akkor egyéves volt, Cserháti-kastély néven vették föl a térképbe. Ezt ki kell javítani. László gróf: De… bocsáss meg… hiszen, ha Anna-villa lesz is a neve, azért tovább is Cserháti-kastély marad. Ferenc gróf: Nem. A kastély menyasszonyom tulajdona. Elhatározásom most egy éve kelt, mikor menyasszonyom egy… egy… szóval rövid időt itt töltött a kastélyban. Már akkor az övé volt. Most tehát mi mindannyian az ő vendégei vagyunk. A hadügyminisztert pedig értesíteni kell. László gróf (belenyugszik, a vállát vonogatja): Majd értesítem. Ferenc gróf (leül). (A társaság is lassan elhelyezkedik.) (Szünet.) Ferenc gróf (ránéz Annára). Anna (szeretetreméltóan Margit grófnőhöz): Jól utaztatok, kedvesem? Margit grófnő: Rettenetesen drágám. A vonat… Ferenc gróf: A vonat! Stefi gróf (kibuggyan belőle a nevetés): A vonat! Margit grófnő:… a vonat rémítő. Ferenc gróf: Késett! Margit grófnő: De milyen emberek vannak benne. Rettenetes. Nem bérelhettünk egész szakaszt és együtt kellett -25- lennünk öt óra hosszat (borzadva) egy tanárnéval, egy miniszteri hivatalnoknéval és egy izraelitával. Anna: Rettenetes lehetett. Margit grófnő: Borzasztó volt drágám. (Szünet.) Ferenc gróf: Ti most át akartok öltözködni… Margit grófnő (nem akarnak): Mi… Ferenc gróf: Ti most meg akartok fürödni. Mihály gróf: Mi… Ferenc gróf: Ti most szeretnétek pihenni, egy kicsit. Margit grófnő: De mi… Ferenc gróf: És szeretnétek beszélgetni egy kicsit Emmáékkal. (Föláll.) Helyes. Mihály gróf: Igen, át akarunk… Margit grófnő: Igen szeretnénk… Ferenc gróf: Helyes. Viszontlátásra. A társaság – Ferenc gróf és Anna kivételével, elvonul hátra. HATODIK JELENET. Ferenc gróf, Anna, később Galambossal, majd Galambos nélkül. Anna (odamegy Ferenc grófhoz): Köszönöm. Ezt nagyon köszönöm. Ferenc gróf (megfogja az állát): Hát sikerült egy kis örömet szereznem magának, Anna? Meg volt lepetve? Anna: Igen. Ferenc gróf: De nem mutatta. Az nagyon jó volt, Anna. Az embernek nem szabad meglepetve lennie. Anna: Ha meg volt velem elégedve, jó. Ferenc gróf: Meg voltam elégedve. Általában: meg vagyok magával elégedve. Nem is hinné Anna: én egyre jobban örülök magának. Nem is hinné. -26- Anna (mosolyogva, bizonyítja): De! Én elhiszem. Ferenc gróf: Tudja Anna, ne higyje azt, hogy én olyan öreg vagyok. Tudja, a mult héten lementem a tanyára, a magtárba… Mindenkit elküldtem… Anna: Miért? Ferenc gróf: Hogy megpróbáljam, föl tudok-e még emelni egy százkilós búzás-zsákot. Anna: És? Ferenc gróf (diadalmasan): Tudok. Mint amikor húszéves voltam és Drágffy Mukival együtt versenyeztünk a kocsisokkal: ki a legkülönb zsákemelő. – Tudok. És egy hónappal ezelőtt tizenkét órát ültem nyeregben és hatszor átugrattam az Ördög-árkot és szabad szemmel lövöm a héjját és virradatig táncolnék a lakodalmunkon, ha… és… és… (Megfogja a kezét és magához húzza.) Anna!… Anna (engedi a kezét, de az öleléséből diszkréten kibontakozik). Ferenc gróf (más hangon): Anna én csak egyet kérek: sohase tegyen nevetségessé. Anna: De mit gondol? Ferenc gróf: Akármi történik is, Anna, – hiszen én remélem, én tudom, hogy maga majd szeret engem, – de akármi történik is: teljes őszinteséget akarok. Tökéletes nyiltságot. Az igazat, mindig az igazat. Megigéri ezt nekem, Anna? Anna: De mikor… Ferenc gróf: Megigéri ezt, Anna? Anna: Megigérem. Ferenc gróf: És mondja meg nekem: most nem szeret senkit? Nem gondol senkire… Most nincs a szívében vonzalom… más valaki iránt? Se vágyódás, se emlék? Anna: Nincs. -27- Ferenc gróf: Akkor jó. Csak most ne legyen, mielőtt a feleségem lesz. Azután: az az én dolgom. Igy jó. (A zsebébe nyúl.) Itt van Anna ez az okirat, amely az Anna-villa tulajdonjogát magára ruházza. (Átadja.) A telekkönyvi átírás is. Az ajándékozás közjegyző előtt történt… Vigyáztam a formákra… ez most megtámadhatatlanul a magáé, Anna. Én – ki tudja – holnap meghalhatok… A menyasszonyom sorsa akkor se legyen bizonytalan. Anna: Meghalni! Mindnyájunkat túlél. Száz évig fog élni. Ferenc gróf: Tudja Anna: ha jól összeszámítom, így sem nagyon sok, ami hátra van. Anna (mosolyogva): Negyven év. Hol leszünk mi már akkor. Negyven év! Ferenc gróf: Keveslem. No, de mindegy, lesz amennyi lesz. Mindenesetre azt akartam, hogy ez legyen a magáé… hogy jobban érezze itt magát… maga legyen a vendéglátó és a többiek a vendégek. Anna (meghatva, mosolyogva nyújtja a kezét). Ferenc gróf (megcsókolja a kezét): Az okiratban benne van, hogy az elhatározásom – egy évvel ezelőtt kelt… Akkor maga egy… egy… éjszakát töltött itt Anna, az csak úgy volt lehetséges, ha a kastély már akkor a tulajdona volt. Anna (kissé elszomorodva, fanyarul, de nem haragosan, elfordítja a fejét). Ferenc gróf: Erről pedig nem beszélünk többet. Most úgyis egy más ügyet kell rendeznem, amely ezzel összefügg. (Kimegy a verandára, lekiált.) Galambos! Anna (meglepetve és idegenkedő kíváncsisággal várja, mi lesz). Ferenc gróf (visszajön, utána). Galambos (ősz ember, a grófnál fiatalabb, de sokkal -28- összetöröttebb; a ruhája afféle fél-vadász-, fél-turistaruha, kopott, elhanyagolt, alkoholista). Ferenc gróf (keményen, szinte pattogva, ahogyan vele beszélni szokott): Galambos! – a lánya ezentul itt marad a kastélyban. Örökre. Értette? Galambos (ijedt, alázatos): Igenis, méltóságos úr. Anna: Apám… nincs ez ellen… semmi… kifogása… nincs semmi… mondanivalója? Galambos (dadog): A… ahogyan a méltóságos úr… úr… úrnak parancsolni… tetszik… úgy van az jól. Anna (elfordul). Ferenc gróf: Galambos, ide figyeljen. Anna úgy marad itt, hogy a kastély úrnője lesz. Én feleségül veszem. Galambos (kiegyenesedik, levegő után kapkod): Hogy… hogy a gróf úr… Annát… (mámorosan), hogy úgy tartja itt, hogy feleségül veszi… Istenem, istenem… (szinte sír, nem tudja, mit mondjon). Igaz ez… (Annához.) Igaz ez… Anna (elfordul). Galambos (Ferenc grófhoz): Igaz ez… úgy értem, hogy a méltóságos úr nem parancsol… nem tréfál-e… Ferenc gróf: Elég, Galambos. Nem tréfálok. Csöndesedjék le. Mert ide figyeljen: a maga helyzete azért nem változik. Maga marad ott, ahol volt, az, aki volt. Értette? Galambos: Igenis, méltóságos úr. Ferenc gróf: Szólítson gróf urnak. Hányszor mondjam még. Ma minden buzakupec és Zeitungsschreiber méltóságos úr. Galambos: Igenis, gróf úr. Ferenc gróf: Annát elveszem, de azért magával semmiféle rokonságban nem vagyok. Nem óhajtom, hogy ebből az összeköttetésből a maga helyzetére bármilyen következések -29- származzanak. Mindjárt jobban meg fogja ezt érteni. Ma… tizedike van. Számoljon el, Galambos, a vad-pénzekkel. Galambos (egészen összeomlik): Méltó… Gróf úr… alázattal könyörgök kegyes bűnbocsánatért; ismét megtévedtem. Ferenc gróf: Elitta! – Jó! – Üljön le. Irja. Galambos (leül az íróasztalhoz). Ferenc gróf (diktál): Ezennel elismerem… Galambos (mint aki sokszor irott dolgot ismétel): … hogy gróf Cserháti Ferenc ő méltóságától 156 Ferenc gróf: azaz százötvenhat koronát… Galambos:… kegyes jóságával és bizalmával… Ferenc gróf: visszaélve… Galambos:… ismét sikkasztottam. Ferenc gróf:… Dátum… Galambos Péter. (Odament a háta mögé, nézte az aláírást, elveszi az írást.) Jól van, Galambos. Elmehet. Galamos (szólni akar). Ferenc gróf: Elmehet, Galambos. Galambos (elmegy). Anna (alig bírta a fölháborodását és a türelmetlenségét türtőztetni, most odamegy Ferenc grófhoz): Addig, amíg ez a boldogtalan és elzüllött öreg ember itt volt, nem akartam megmondani, mennyire fölháborít ez a dolog. Ferenc gróf: Azt helyesen tette, Anna. Nézeteltérések nem valók a személyzet elé. Anna: De most. (Kiveszi a Ferenc gróf kezéből az írást, széttépi és rátapos.) Ferenc gróf: Anna! Anna: Ezt nem tűröm… ezt nem nézhetem. (Sírni kezd, leül egy székre, zokogva.) Mégis csak az apám! Ferenc gróf: No, Anna… hát… Csak ne sírjon… -30- Anna (zokogva): Hát ezért nem tudott innen elmozdulni. Ezért nem tudott innen szabadulni. Hányszor mondtam neki: jőjjön el; könyörögtem, jőjjön hozzám Budapestre; mindig elsápadt és remegni kezdett… A börtöntől félt… Hány ilyen írása van itt? Minden évben egy… kettő?… Ferenc gróf: Három… négy… Anna: Szegény, elzüllött öreg ember. Nem bír magával, nem tud ellentállni a kegyetlen szenvedélyének… elissza… De miért bíznak rá pénzt akkor? (Fölemeli a fejét.) Tudja, hogy ez nem szép dolog. Ez… ez rút dolog. Ferenc gróf: Anna, ezt maga nem érti. Azok ott fönt az ostoba törvényeikkel minden eszközt kivettek a kezünkből… ez az egyetlen mód rá, hogy a cselédséget megfékezzük (egy kemény ökölmozdulat) fogjuk, munkára szorítsuk, földhöz kössük. Anna: Nem… ez nem szép. (Föláll.) Én azonban erről most nem akarok vitatkozni, én csak azt akarom, hogy az apám ne legyen többé szolga… a szolgák közt is az utolsó… nyomorult jobbágy… Ferenc gróf: De én így akarom, Anna. Anna: Én pedig nem akarom. És ha ez a kívánságom nem teljesedik, akkor… akkor én… elmegyek. Ferenc gróf: De Anna… hát ne mondja ezt ki ilyen könnyen. Várjon, hát beszélgessünk a dologról. Velem lehet vitatkozni. És magának szabad akarata van. Engem meg lehet győzni. Anna: Galambos Péter az én apám… Ferenc gróf: De Anna… én csak magát veszem feleségül és az apját nem. Ellenkezőleg: távol akarom őt magamtól tartani, el akarom magát tőle szakítani. Anna: Távol tartani őt lehet, de rabságban tartani nem. -31- Ferenc gróf: Magának ő hozzá attól a perctől kezdve, mikor Cserháti Ferencné lesz, nincs semmi köze. Anna: De ő akkor is Cserháti Ferencné apja lesz. Ferenc gróf: Hja… (Türelmetlenül.) Anna, magával nem lehet vitatkozni: maga mindig ellentmond. Anna (elneveti magát): Nem, azzal csakugyan nem lehet vitatkozni, aki ellentmond. De látja: meg kell szoknia, hogy én ezt tartom vitatkozásnak. Ferenc gróf: Majd megpróbálom. De próbálja meg maga is, hogy szabad akaratát úgy érvényesítse, amint én akarom. Anna (mosolyogva): Majd megpróbálom. Egyelőre azonban: hol vannak a többi irások, amelyek ehhez itt hasonlítanak. (A földön heverő papírdarabokra mutat.) Azokat most rögtön meg fogjuk semmisíteni. Nem itt? (Az íróasztalra mutat.) Ferenc gróf: Nem. Azt hiszem lent vannak a kis irodában. De Anna, tudja, hogy maga kétségbeejtő: föllázítja ellenem a személyzetemet, fölszabadítja a cselédeimet, tönkreteszi minden hatalmamat. Anna (már megy): De cserébe érte belehajtom a magam fejét egy kemény igába. Ne merje azt mondani, hogy veszített a cserén, mert különben… (A visszalépést jelzi.) Ferenc gróf: Dehogy mondom. Isten ments… még sokkal többet is hajlandó volnék… (Jobbra kimennek.) HETEDIK JELENET. László gróf, Kürt. László gróf (benéz a veranda felől): Nem, nincs itt senki. Gyere be, itt nyugodtan beszélgethetünk. Kürt (bejön, leül, kényelmesen elhelyezkedik). -32- László gróf (föl és le járkál, nagyon nyugodt és felsőbbséges akar lenni, az egész beszélgetés mintegy a felsőbbségért való harc): Hát… hát… (cigarettára gyújt, az asztalon lévő holmival babrál, nem néz rá Kürtre) hát nagyon kíváncsi vagy rá, mért vagy itt? Kürt (most még nyugodtabb, mint rendesen; úgyszólván en garde van; a hangja állandóan halk és megrezzenés nélkül való): Én? Egy cseppet sem. László gróf: Nem? Kürt: Nem. László gróf: De hisz az előbb azt mondtad, hogy végre tudni akarod… Kürt: Most már nem. László gróf: De hát… hát… végre is… hát… én értem, ha kíváncsi vagy rá. Kürt: Most már nem vagyok. László gróf: Hát… hát… szóval nem is akarod tudni… Kürt: Nem. László gróf: Most már nem sürgeted. Kürt: Nem. László gróf: De hát miért? Miért sürgetted az előbb és miért nem sürgeted most? Kürt (ránéz, alig észrevehetően elmosolyodik): Mert te most már úgyis elmondod. (Mint egy fáradt király.) Tessék. Hallgatlak. László gróf (elámulva és kissé fölindultan fordul vele szembe). Kürt (félig lehunyt szemmel állja a tekintetét): Tudod mit: megmagyarázom neked a dolgot. Az előbb úgy lett volna, hogy te adsz nekem audienciát. Igy pedig én adok neked audienciát. (Ismét egy fáradt kézmozdulat, amely annyit jelent: tessék.) -33- László gróf (elfordul, lenyeli a mérgét, járkál egy kicsit, – megkerül egy asztalt, – azután visszafordul): Hát kérlek, hiszen itt nincs mit diplomatizálni. A következőkről van szó: Stefi most leteszi a cserháti mandátumot; Ferenc kívánja; nem engedi, hogy a családunk tagjai belekeveredjenek… szóval nem akarja, hogy akármelyikünk vállalja. Minthogy pedig a mandátumról mi rendelkezünk, olyan embert akarunk kiválasztani, aki igazán alkalmas rá, hogy… bennünket… hogy az érdekeinket méltóan képviselje… (Mosolyogva, barátságosan.) Már most én rád gondoltam; meghívtalak ide; azért nem szóltam neked, hogy Ferenc zavartalanul szemügyre vehessen egy hétig… a próba jól ütött ki, csak még Mihállyal kell pár szót váltanod, – rajtad áll, és egy-két hónap múlva bent vagy a képviselőházban és útban vagy a miniszteri szék felé. (Nagyon kedvesen.) Nohát, – erről van szó. – Hát meg vagy elégedve vele? Kürt (nagyon nyugodtan, mozdulatlan arccal): El vagyok ragadtatva tőle. Egész életemben szeretettel foglalkoztam a közügyekkel és lángolóan érdeklődtem a politika iránt. László gróf: Na hát… ez nagyszerü! Igazán pompás… igazán örülök. Majd pár szót kell még váltanod, mint mondottam, Mihállyal; – remélem, ilyen körülmények között nem hangoztatsz majd olyan extrém-nézeteket, mint az imént. Kürt: Természetesen. Hiszen itt nem meggyőződésről van többé szó. László gróf: Persze nem, – hanem mandátumról. És igen: nekünk nincsenek ugyan előítéleteink, de arra nézve természetesen megnyugtathatom Ferencet, hogy jó polgári családból származol. -34- Kürt: Oh igen… Az apám… államhivatalnok volt. László gróf: Igen… és te is rendezett anyagi viszonyok között voltál. Hivatalod volt. Vagyonod. Mert hiszen gentleman-módra éltél… Kürt: Igen… igen… igen… László gróf: Igen… igen… hát ez így kitünő; (feléje megy) gratulálok neked és gratulálok magamnak a dologhoz. (A kezét nyújtja.) Kürt (ültéből fölnéz rá, nem nyújtja a kezét). László gróf: No… mi az? Kürt: És te azt hiszed, hogy én elhiszek egy szót is ebből az egészből? László gróf: De kérlek… Kürt: Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen link dolgokba bebukom. (Föláll. Lemosolyogva.) László gróf: No de, ha mondom neked, hogy két hónap múlva cserháti képviselő leszel. Kürt: Nem leszek. László gróf: Ha csak te vissza nem utasítod a dolgot, az leszel. Kürt: De én visszautasítom. László gróf: De hiszen az előbb azt mondtad, hogy mindig nagyon érdeklődtél közügyek iránt… Kürt: Egész életemben fütyültem a közügyekre és sohasem érdeklődtem politika iránt. László gróf: Akkor miért… Kürt (odamegy hozzá): Továbbá: ha tudni akarod és Ferenc grófot is meg akarod nyugtatni: jó polgári családból származom, – a nagyapám szabó volt. Kondásnak hítták. Az apám pedig államhivatalnok volt: – iskolaszolga. Továbbá: a világ legrendetlenebb viszonyai az én -35- anyagi viszonyaim és gentleman-módra a kártyanyereségeimből élek. És ezt te éppen olyan jól tudtad, mint én… (Nagyon nyugodtan.) és én tudtam, hogy te tudod és te tudtad, hogy én tudom, hogy te tudod, – hát hogy képzelhetted, hogy én majd bedőlök neked. Ugyan menj! (Visszatér az előbbi helyére.) Ilyen fiatal vagy. László gróf: No de kérlek… hát tévedsz… hát ha mondom… biztosítalak… hiszen majd meglátod… Ferenc nemsokára maga mondja meg neked. Kürt: Az lehet. De mégsem azért vagyok itt. László gróf (gőgösen, szelid orrhanggal): Ami pedig… a szavaid tónusát illeti, azt annak tulajdonítom, hogy végre még sem illeszkedhettél be ilyen rövid idő alatt teljesen a mi körünkbe. Ebben a körben vannak bizonyos… öröklött szabályok… bizonyos… már az ember vérébe átment törvények… Vannak tehát dolgok, amelyeken átsiklik az ember, nem mondja ki őket… Vannak hazugságok, amelyek kötelezők… Ezt nem érezheti az, aki kívülről jött… Te egy héttel ezelőtt kerültél ide… természetes, hogy bizonytalanul érzed magadat… és ingadozik a lábad alatt a talaj… Kürt: Ah, – ezt vártam már. No, végre. László gróf: Mit vártál? Kürt: Mikor tör ki belőled az a dölyf, amely úgy kísér benneteket, úgy lobog körülöttetek, mint egy nagy fekete felhő. László gróf: Hát igen… végre is, te csakugyan egy más világból való ember vagy: és ezt érezned kellene. Kürt (megint föláll, odamegy hozzá, a vállára teszi a kezét, nagyon nyugodtan): Kedves! – ha erről van szó, menj a tükrödhöz, nézz bele és akkor mondd meg, kettőnk közül ki a plebejus és ki az arisztokrata. László gróf (orrhanggal): De kérlek. -36- Kürt: Ami pedig a többit illeti: ha te belépnél egy terembe, ahol királyok vannak, csupa király, – zavarba jönnél. Elütnél tőlük. Én nem. Ha itt más vagyok, mint ti, az azért van, mert nem vagyok vendég. (Nyomatékosan.) Nem vagyok az. Nem tudom még, mi vagyok, de vendég nem. Azt hiszed, nem érzem: hogy röpítenétek ki, hogy vinne ki innen süvöltve a dölyfötök… ha… (Visszamegy, a helyére ül.) László gróf: Ha? Kürt (nyugodtan): Ha szükségetek nem volna rám. (Szünet.) László gróf (kínosan): De hát… kérlek… mit gondolsz te voltaképpen… hogyan volna nekünk… Kürt: Majd te megmondod. Én nem tudom. Én nem gondolok semmit. László gróf (vidáman): De hát ez igazán hallatlan… miket képzelsz te… mikre gondolsz te… mikor szó sincs róla… egyszerüen arról van szó, hogy én beszélgetni akartam veled egy kicsit. Hiszen mi olyan jó viszonyban vagyunk; mi olyan jó barátságot kötöttünk… Kürt: A bac-asztal mellett… László gróf (kissé idegesen): Kérlek, ezt ne mondd Ferenc előtt. Ő nem helyesli a játékot. – Szóval, ugy-e mi kitünő viszonyban voltunk mindig… (Odaül hozzá.) Látod, én téged mindig irigyeltelek. Kürt: Miért? László gróf: Mert olyan hallatlan szerencséd van az asszonyoknál. Nekem bizony nincs. Kürt: Nincs? (Ránéz.) Ne mondd. László gróf: Hidd el. Csakugyan nincs. Kürt: Lehetetlen. László gróf: De. Igy van. Te, – elhiszed-e nekem, -37- (most csaknem őszinte és rezignált a hangja) hogy engem még soha nő nem csókolt meg ingyen. Kürt: No de, – kérlek, – hát a grófné csak igen!… László gróf (hirtelen): Ő a legkevésbbé. – (Más hangon.) De hiszen ez más… itt másról van szó… más nőkről… Sohasem szeretett egyik sem önzetlenül. Kürt: Hihetetlen… és Louise… és Panni… László gróf (fanyarul): Azok sem. Hidd el, akármennyit fizetek nekik, nem akarnak magamért szeretni… Kürt: Megfoghatatlan. Talán ha kevesebbet fizetnél nekik… László gróf: Akkor még kevésbbé! Akkor nyiltan csalnak meg, ahelyett, hogy titokban csalnának meg. – Látod, ezért irigyellek téged. Téged önzetlenül szeretnek, mi? Kürt: Igen. László gróf: De ezzel is telik el az életed. Te a nőknek élsz… mi? Kürt: Igen. László gróf (bizalmasan): És… néha a nőkből, mi? Kürt (ránéz: nyugodtan): Ha örömet szerzek vele neked, szívesen mondom, hogy igen. De parancsold ezt hangosabban mondani, vagy akkor ismételni, amikor más is van jelen és megkapod a pofonodat, mint Ozorai és megkapod utána azt a golyót is a bordáid közé, amelyet Ozorai kapott. László gróf: De hát eszemágában sincs… hiszen irigyellek érte… hiszen azt szeretném tudni, azt akartam tőled megkérdezni, hogyan csinálod… mi a titka… hogyan bánsz el velük… Kürt: Te nem ezt akarod tőlem… László gróf (tiltakozó mozdulatot tesz). Kürt: Te nem ezt akarod, de azért ezt mégis szeretnéd tudni. Megmondom. -38- László gróf: Igazán nagyon kíváncsi vagyok rá. Kürt: Elhiszem. – Hát figyelj ide. Háromfajta asszony van. Az első fajtánál egyszerüen munkáról van szó. László gróf: Munkáról? Kürt: Igen, munkáról. Fáradságról. Folyton a nyomában lenni… reggel, este… esőben, sárban… nem sajnálni az embernek magát… makacsul hajtani és semmi egyebet nem mondani neki, mint hogy szép, szép, szép, szép. László gróf: Hogy szép, szép, szép, szép? Kürt: Igen, hogy szép, szép, szép, szép. Megfő. Puhára fő. A tied lesz. László gróf: Ez volt az első. Kürt: Igen, ez volt az első, a legkönnyebb fajta. Az akárkié. Aki fárad érte. Úgy gyűjtheted, mint az indiánfőnök a skalpokat. A második fajta, az is puhára főzhető így, de akármilyen puha, nem dől el… László gróf: Nem? Kürt: Nem. Szeretne… de – „nem“. Ennél, – mikor érzed, hogy itt az ideje, de nem előbb és nem később, – erőszakot kell alkalmazni. László gróf (kissé megbántottan, de nagy érdeklődéssel): Erőszakot? Kürt: Erőszakot. Utólag hálás lesz érte. Sikolt, rúg, harap, – de utólag hálás lesz. Ez volt a második fajta. László gróf: És a harmadik? Kürt: A harmadik fajta – annál mindez nem ér semmit. László gróf: Hát annál mit lehet csinálni? Kürt: Semmit. László gróf: Semmit? Hát akkor… Kürt: Ennél a fajtánál vagy te vagy az, aki kellesz neki, vagy nem te vagy. Ha te vagy, – jó. Ha nem te vagy – akkor megfeszülhetsz és beszélhetsz az angyalok nyelvén, -39- mégsem ér semmit. Ezek: a tisztességes nők, – akár grófnék társadalmi állásukra nézve, akár kis babák, mint Louise és Panni. Eddig van. László gróf (egy kissé elbámult): Úgy? Kürt: Most tudod, amit tudni akartál. László gróf (ismét az előbbi hangon): Igen… és te… te egyre ezt tanulmányozod… ennek élsz… úgyszólván ez az élethivatásod… a fachod. Kürt: Igen: ha úgy tetszik, ez a metierm. Én most harmincéves vagyok; tizenhárom év óta nem volt nap, amikor én asszonnyal ne foglalkoztam volna. László gróf: He… he… Hát amióta itt vagy? Azóta is? Hiszen, csak ne tagadd, tudom én, hogy itt is foglalkoztál valakivel. Kürt (meghökken egy kissé): Nem, nem… nem kell szóról-szóra venni. László gróf: Csak ne tagadd… tudom én… láttam én… jó szemem van nekem. Kürt: De hát, ha mondom… biztosítlak róla… László gróf: No ne tagadd már, hiszen nincs azon semmi. Hiszen (elismerően) jó izlésed van, az bizonyos. Kürt (zavarodottan): Igen? László gróf: Bizony. Jó ízlésed van… határozottan. Szép nő… (beavatottan) szép, szép, szép, mi? Kürt (ostobán): Igen? László gróf: Gyönyörü lány ez az Anna, az bizonyos. Kürt (hirtelen): Hja úgy, Anna! László gróf: Mit hja úgy? Miért hja úgy? Miért mondtad, hogy hja úgy? Kürt (megint nagyon nyugodtan): Semmit! Csak: hja úgy. Azt mondtam; hja úgy, – persze, – szép, – lány, ez az – Anna. Hja úgy. Szép, szép, szép. László gróf (visszatér a beszélgetés előbbi fonalához): -40- Hát – nagyon szép lány. Hiszen (egy kissé lesben állva) te majdnem elvetted, mi? Kürt (összeráncolja a homlokát): Honnan tudod te azt? László gróf: Az az én titkom. (Diadalmasan.) De ugy-e igaz? Köztetek volt valami. Kürt: Ha lett volna is, ahhoz neked semmi közöd. És kérlek, hogy erről ne beszéljünk (föláll, egy kis sétát tesz – elfordultan – a szobában, azután ismét teljes nyugalommal visszaül a helyére). László gróf (nagy figyelemmel nézte, most biztos a maga dolgában): Hát kérlek, én egészen őszintén fogok most veled beszélni. Kürt: No ugy-e? Hiszen megmondtam én. László gróf: Egészen őszintén. Kürt: Legfőbb ideje. Tessék. László gróf: Te egy éjjel – kicsit ittál és beszédes voltál – azt mondtad, hogy egyetlen nagy vágyad van: egy kerek kis tőkét szeretnél szerezni. Összegyűjteni. Összenyerni. Minek? Kürt (nyugodtan, kissé fanyarul): Az az én dolgom. László gróf: Jó. A te dolgod. Százezer koronát – azt mondtad. És hogy nem tudod elérni. A szerencse az utolsó pillanatban mindig ellened fordul. Mikor az utolsó százas, az utolsó tizes után nyujtod ki a kezedet – elfujja egy ezresedet. Igaz? Kürt: Igaz. László gróf: És – igaz-e – hogy azt mondtad, ölni is tudnál érte, nyugodt lélekkel meg tudnál érte ölni valakit. Kürt: Igen. László gróf (nevetve, a kezeit dörzsölve): Igen, például egy vaskos börziánert. Kürt (bosszantja a nevetés): Azt nem mondtam. Miért -41- börziánert? Miért nem grófot? Ha pénzről van szó, én nem vagyok antiszemita. Egy grófot is… László gróf (kizökken az öröméből, idegesen): De kérlek, hagyd el már ezeket a… az igazán plebejus megjegyzéseket. Nem kell mindig mutatnod, mennyire gyűlölöd a… a mi körünket. Kürt: Ki? Én? Gyűlölöm? Az arisztokráciát? Nincs semmi a világon, amit jobban tisztelnék, amiért jobban lelkesedném. A gyerekkorom óta nem volt más vágyam… de ez nem tartozik ide. László gróf: Hát akkor miért viselkedel velünk szemben úgy, mintha… Kürt: Azért, mert… Ne beszéljünk erről. Mondd tovább. László gróf: Igen. Hát szóval neked a fővágyad, a nagy óhajtásod az, hogy azt a kis tőkét megszerezd. (Föláll, nagy nyomatékkal.) Hát én azt a kis tőkét megszerzem neked. Kürt (halkan): Ah! László gróf (ettől fogva egyre nagyobb lendülettel): Én – azt – megszerzem neked. Nem akarod tudni, hogy hogyan? Kürt: Te majd megmondod. László gróf: Én megmondom. Ugy-e, mi abban egyetértünk, hogy ott, ahol pénzről van szó, nincs helye a szentimentálizmusnak. Mi ott voltunk a küzdők között, mikor a félszemü Zsadányi mindent leadott… Lekeféltük, pedig tudtuk, hogy másnap fogja a pisztolyt. Te is ott voltál. Kürt: De én nem dicsekszem vele. László gróf: Én igen. Gyenge ember ne fogjon játékba. Hát szóval, ahol pénzről van szó, ott nincs szentimentálizmus. Pénz beszél! Hát… hát én most egészen őszinte leszek. Kürt: Fogj már hozzá az isten szerelmére. -42- László gróf: Nézd, bennünket egy nagy csapás… azaz mondjuk egy kínos veszteség… azaz… hát egy kellemetlen dolog fenyeget. (Megáll.) Kürt (nem szól; ránéz). László gróf: És pedig az, hogy Ferenc… az én Ferenc bátyám… el akarja venni… ezt a Galambos-lányt. Kürt (fölugrik, azután megfékezi magát, fölindultan, de a rendes fegyelmezett hangján, elámultan): Mi? mit mondasz? László gróf: Ugy-e… mit szólsz hozzá… ilyen őrültség… vén fejjel. Kürt (nem bír az álmélkodásával): Hát… azért van itt… hát… nem a… szeretője (már megbánta, hogy kimondta ezt a szót, visszafordul, lassan leül). László gróf: Dehogy, dehogy!… Bár úgy volna. Bár úgy volna. Hiszen az volna a természetes, az volna az érthető, az volna a tisztességes… mi is azt szerettük volna… Kürt (a foga között): No… én… nem annyira… László gróf: Mi? Mit mondasz? Kürt: Hogy… persze, persze… az volna… László gróf: Hát persze. Egész életében úgy volt, most öregségére egyszerre megbolondul és ezt… ezt a… ezt a lányt el akarja venni. És mi egészen tehetetlenek vagyunk, ez a… ez a lány azt teszi vele, amit akar… Betolakodott ide… ez… ez vérlázító… ez fölháborító… egy ilyen… egy ilyen… A Galambos lánya. Fölháborító, nem? Kürt: Engedd meg, hogy én ne legyek fölháborodva. László gróf: No hallod kérlek. Kürt: No hallod kérlek, én is csak jó polgári családból származom, a nagyapám szabó volt, az apám… -43- László gróf: No de hát ez egészen más… Hiszen különben is itt arról van szó, hogy mi nem tudtunk ez ellen az elhatározás ellen semmit sem tenni. Nem – tud – tunk. Hiába minden. Egyszerűen tehetetlenek vagyunk. Ez a helyzet. Kürt: Úgy… hm… mondd csak kérlek… és most talán… Mondd csak, nem gondoltatok arra, hogy az öreg urat elhelyezzétek egy… jótékony nyugalmu intézetben… valami engedékeny szanatóriumban. László gróf (méltatlankodva): Ah, hová gondolsz! Hogy tételezheted föl az ilyesmit rólunk. Hogy juthat ez eszedbe. Mit gondolsz: a családunk fejét bolondokházába. Hogy lehetne az… Kürt: És ha mégis lehetne… László gróf: Ha lehetne, az egészen más volna. (Röviden.) De nem lehet… És minthogy nem lehet: látod a te érdeked találkozik a mienkkel. Te úgyis érdeklődöl ez iránt a lány iránt. Ez a… a fachod. Ez a metierd. Hát látod, ha mi meg tudnók győzni Ferencet róla, hogy ez a lány nem szereti őt, – hiszen nem szeretheti! – hogy nemcsak nem szereti őt, hanem rögtön hűtlenné is lesz hozzá, mihelyt egy… egy arravaló ember akarja, akkor mi hozzájuttatnánk téged ahhoz a… ahhoz a tőkéhez, amelyet olyan nagyon szeretnél és amelyet a szerencse olyan makacsul megtagad tőled. Kürt (nyugodtan): Vagyis? László gróf (még közelebb megy hozzá és nagyon behatóan mondja): Vagyis az kellene, hogy kézzel foghatóan bizonyíthassuk a dolgot, hogy kétségtelenül demonstrálhassuk a hűtlenséget, hogy… (kezével jelzi szónok módra) flagrant delit-t konstruálhassunk. Kürt: Úgy? Hm. -44- László gróf: Igen… hiszen neked végre is a fáradság csak kellemes lehet… én irigyellek érte, mondhatom. A munka a fachodba vág, a metierd és… és (egyre fölhevültebben) mi mindnyájan segítenénk benne. Kürt: Köszönöm. Igazán példátlan nagylelkűség. László gróf (gyorsan, fölhevülten): Hja kérlek, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet. Kürt: Az úgy van. Tökéletesen az én nézetem. Minthogy pedig itt pénzről van szó… hát mennyi pénzről van szó? László gróf (korrektül): Kérlek, egy fillérrel se kevesebbről, mint amennyit te óhajtottál. Százezer koronáról. Kürt: Igen. Én rám nézve. És rátok nézve. László gróf: Hja kérlek, az nem tartozik te rád. Kürt: Nem, tirátok. Várj csak. (Gondolkozik.) A… a cserháti hitbizomány… húszezer hold… a fegyverneki uradalom hatezer… az ompolyi tizenegy… a poroszlai nyolc… Tizenöt-húsz millió mindent összevéve. És ezt akarjátok ti nekem százezer… százezer koronával megfizetni? László gróf: De hisz az úgyis a mienk. Kürt: Ha a tietek, akkor én itt fölösleges vagyok. László gróf: De hiszen az… nekünk úgyis jár. Kürt: Az nektek jár és amit én kívánok, az nekem jár, ha hozzájuttatlak benneteket. László gróf: Hát kérlek, hát mit kívánsz… milyen összeget. Hiszen annak idején te magad mondtad, hogy egy kis tőkét akarsz… százezer koronát. Kürt (nagyon nyugodtan): Azóta nőttek az igényeim. Nagy a drágaság is. Most is csak egy kis tőkét akarok: ötszázezer koronát. László gróf (izgatottan): Hó! Hohó! Meg vagy őrülve? -45- Hát mit gondolsz, hát hogy képzeled ezt. Hát lopjuk mi a pénzt? Ez lehetetlen. Ennyi pénzt mi nem tudunk neked adni. Kürt: Ez lehetséges. Ti ennyi pénzt fogtok nekem adni. László gróf: Ah, de hiszen ez őrültség. Hát… hát van szíved ennyi pénzt csak kérni is. Kürt: Van. Szívem, az van. Ti ezt a pénzt meg fogjátok fizetni. László gróf: De hát ez kétségbeejtő. De hát végre belátásodnak is kell lennie… nem rabolhatsz ki bennünket. Kürt: Ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet. László gróf: Óh, óh, de… de nem ott, ahol ennyi pénzről. Inkább köszönöm, nem kérek az egészből, de ennyi pénzt; nem! Kürt: Ennyi pénzt: igen. László gróf: Nem. Kürt: Igen. Ezt utólag. És ezenkívül előleget. László gróf: Mit? Miiiit? Kürt: Előleget. Foglalót. Százezer koronát. László gróf (már csak nevetni tud): He… he… Ezen nevetek. Nagyon jó. (Integet a kezével.) Nagyon jó. Kitünő. Kürt (fölkel): Te tehát nem vagy hajlandó nekem arra a szerződésre, amelyet fölajánlottál, egy szerény előleget adni. László gróf: Szerény! He… nagyon jó… Egy vasat se! Kürt: Nem? László gróf: De nem bizony… Egy megveszekedett fillért sem. Kürt (körülsétálta a szobát és szorgalmasan nézegetett -46- kifelé): Nem?… Nem? (Más hangon.) Ah gróf úr, jó hogy jön. Jó hogy jön, gróf úr. Ferenc gróf (bejön, az íróasztalnak tart, ahol kinyitja a fiókokat és keresgél): Tessék… tessék… László gróf (megdermedve nézi a dolgot). Kürt (nagy gesztussal): Szabad az idejét egy percre igénybe vennem? Szeretnék egy érdekes ügyet előterjeszteni… a nagylelkűségéhez, a lovagias gondolkozásához, az élettapasztalatához szeretnék egy kérdéssel fordulni. Ferenc gróf (szórakozottan keresgél): Tessék… tessék… Kürt: Mi most Lászlóval beszélgettünk, őszintén bevallom miről, – egy üzleti ügyről. László gróf (kétségbeesett jelbeszéd, amely hallgatást könyörög). Kürt: Egy üzleti ügyről beszélgettünk. Egy ajánlatról, amelyet… amelyet én kaptam, amely a metiermbe vág. Egy munkát kellene elvégeznem és ezért a munkáért pénzt kapnék. Ferenc gróf: Azt el lehet fogadni. Munkáért nem szégyen pénzt elfogadni. Kürt: Magam is ezen a véleményen vagyok. Ha azonban én ezt a nekem nagyon kellemes munkát elvégezném, ártanék valakinek, mondjuk, önnek, gróf úr. A kérdés már most ez: ha én önhöz lépnék és azt mondanám, uram, téged meg akarnak károsítani, nekem egyszerűen üzletem ez a dolog, a metiermbe vág, de aki megbízott vele neked ártani akar, én téged tisztellek, nagyrabecsüllek, azért tehát jövök és ime elmondom, vajjon nem volna ön akkor hajlandó nekem a kétszeresét is megfizetni annak, amit a megbízóm kinál? Ferenc gróf: De! De igen! Határozottan. Még meg is -47- köszönném, hogy eljött hozzám. Ez becsületes dolog. Igy kell tenni. Kürt: Szóval gróf úr azt hiszi, menjek el az illetőhöz és mondjam meg neki… Ferenc gróf (kivett egy csomó papírt): Határozottan. Menjen el. Mondja meg neki. Csak mondja meg neki. Kürt: Köszönöm gróf úr. Ha rákerül a sor, elmegyek hozzá és megmondom neki… Ferenc gróf (a papírokkal föláll): Csakugyan itt voltak… (kifelé megy a verandán) Anna… Anna… (el). Kürt (nyugodtan fordul László gróf felé). László gróf (remeg): Hát… ez… ez… ez példátlan eljárás… ez a legrútabb… ez… ez… Kürt (tanító hangon): Ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak. László gróf: De ez… ez árulás… ez nem korrekt dolog… Kürt: No olyan korrekt még lesz, mint az az istenes szándék, amelyre te föl akarsz engem használni. László gróf: Jó. Arról a szándékról meg lehet mindenkinek a maga véleménye… de az ember nem árulja el a társát… Végre is van… van bajtársi becsület… Kürt: Zsiványbecsület? László gróf: Ha akarod: zsiványbecsület. Kürt: Kedves! Azt a gyenge zsiványok találták ki. Gyenge ember pedig ne menjen zsiványnak. Gyenge ember, ugy-e, ne játsszék?… László gróf (kínzottan): Hát végre is… végre is mit akarsz? Kürt: Mindenekelőtt az előlegemet. László gróf: Hát… én most nem tudom… honnan vegyek én most rögtön annyi készpénzt… -48- Kürt: Ki beszél készpénzről. Nem vagyunk mi szatócsok. Csekket. László gróf: Nekem nincs akkora… Kürt: Cscscs! A Központi Bankban hatszázezer koronás letéted van. Ez a játék-letéted. A kártya-tőkéd. Bölcsen teszed, hogy ezt külön tartod. Nyulj be tehát a zsebedbe… László gróf (önkéntelenül megteszi). Kürt: Vedd elő a csekkönyvedet. László gróf (megteszi). Kürt: Ülj vele az íróasztalhoz… (Megtörténik.) és írd: száz-e-zer korona… a bemutatónak. Úgy. Leitatni. Kitépni. Rendben van. Most add át nekem a helyedet… (Megtörténik.) Hol van itt egy boríték… megcímezem. László gróf: Kinek? Kürt: Ahhoz semmi közöd. Elküldöm. (Íráshoz fog.) Egy kis levelet mellékelek. László gróf: De az Isten szeremére… hát azt mondd meg legalább, hogy most már rendben van-e legalább ez a dolog. Kürt: Az előleg dolga rendben van. László gróf: Azt tudom. De a többi? Kürt: Azokkal a föltételekkel, amelyeket megszabtam, – igen. László gróf (nyel): Jó. Hát azokkal a föltételekkel. De most már… garantálod legalább? Kürt: Semmit sem garantálok. László gróf: De igyekezni fogsz legalább… pénzünkért… Kürt: A pénzetekért? Inkább a magam kedvéért… most már (föláll) a magam kedvéért… ohó, most már… hogy tudom… László gróf: Mit? Kürt: Semmit. Rendben vagyunk. Az üzlet kész. De -49- értsük meg egymást: ha Ferenc grófnak Galambos Annával való házassága (nyomatékosan) akármilyen módon elmarad, én kapok… László gróf (fogcsikorgatva): Annyit, amennyit kikötöttél. Kürt: Jó. A behajtásról én majd gondoskodom. Az üzlet perfekt. Én igyekezni fogok, hogy pontos legyek a liferálásban. NYOLCADIK JELENET. Ferenc gróf, voltak, egy ideig Kürt nélkül, azután Kürt. Mihály gróf, Stefi gróf. Margit grófnő, Emma grófnő, Viktor gróf. Ferenc gróf: Mihály nincs még itt? László gróf: Nincs… de mindjárt jön… Ferenc gróf: Beszélni akarok vele… Azután a két vasderest akarom neki megmutatni. Kürt: Parancsoljanak. Én úgyis megyek. Egy levelet küldetek le a postára. Ferenc gróf (egy királyi mozdulat, amely azt jelenti, tessék). Kürt (kimegy). Ferenc gróf (türelmetlenül): Hol van Mihály? László gróf: Átöltözködött. Beszélget Emmával. Ferenc gróf: De mi jut eszébe… most beszélgetni, amikor én akarok vele beszélni. László gróf (a veranda ajtajában): Mihály!… (visszafordul): Jönnek már. (Mihály gróf, Emma grófnő, Margit grófnő, azután Anna és Stefi gróf, végül Viktor gróf bejönnek. A társaság csoportokra -50- oszlik, elhelyezkedik; Anna a baloldalon leül egy karosszékbe; Stefi gróf foglalkozik vele; Viktor gróf keserűen bámul maga elé és néha odapillant Annára.) Ferenc gróf (az íróasztal mögött áll): Mihály, el akarom végre intézni ezt a dolgot… a te megkérdezésed nélkül nem akartam határozni. Ti tehát azt hiszitek, hogy ez a Kürt alkalmas ember. Mihály gróf (megfontoltan): Igen… Igen… László gróf: Határozottan. Az egyetlen alkalmas ember. Margit grófnő: Nagyon okos embernek látszik. Emma grófnő: Szellemes. Bátor. Stefi gróf: Elragadó. Ferenc gróf: Hm! Hát ti azt hiszitek… És korrekt ember? László gróf: Óh – abszolute. Kezességet vállalok érte. Ferenc gróf: Gentleman? Mihály gróf: Amennyire csak az ő társadalmi helyzetében lehetséges. Ferenc gróf: Különös embernek látszik… üzletekről beszél… László gróf (sietve): De az üzleti ügyeiben hozzáférhetetlen. Ferenc gróf: Igen, hiszen az előbb beszélt róla. László gróf: Persze… hiszen az előbb beszélt róla. Ferenc gróf: Az, amit akkor mondott, az tetszik nekem. László gróf: Nekem is. Nekem is. Ferenc gróf: Különös politikai nézetei vannak… szeretnék végezni vele, hogy mehessen. Mihály gróf: Hm… éppen azért kellene még vendégül látnunk egypár hétig, hogy megszokja… beszívja… -51- hogy a tehetségét egészen a… a mi ügyünk szolgálatába állíthassa… Ferenc gróf: Hát… ha ti azt hiszitek… Mindnyájan: Óh igen… határozottan… nagyszerü ember… pompás ember… korrekt… kitünő… Ferenc gróf (Lászlóhoz): És jó családból való? László gróf: Igen, igen. Kitünő jó polgári családból. Régi… régi polgári… patricius családból. Az apja államhivatalnok volt. Ferenc gróf: És vagyona van? László gróf: Óh igen… nem nagy vagyona… de biztos kis tőkéje… az van… az már van… Ferenc gróf: Hát akkor hívjátok. László gróf (a verandán): Igen… gyere, kérlek. Kürt (bejön). Ferenc gróf (az íróasztalnál áll): István gróf tehát, amint tetszik tudni, lemond a cserháti mandátumról. Családom tagjai közül egyik sem vállalja: sem László gróf, sem Mihály gróf. Én nem akarom. Nem keveredhetnek ezentúl… Nem tehetik ki magukat. (Hirtelen.) Hogy ezek az ujságok mit engednek meg maguknak. Mit ír az egyik most Drágffy Gézáról! Kürt: Mit, gróf úr? Ferenc gróf: Ah, kérem, nem is akarom… Hallatlan. Kürt: Mit ír? Ferenc gróf (fölveszi az ujságot, méltatlankodva): A kopasz Drágffy Géza. Kérem, mi köze neki ahhoz, hogy Drágffy Géza kopasz. (Végigsimítja ritkuló haját.) Mi köze neki hozzá. Ilyeneknek nem teszem ki többé családom tagjait és így önt szemeltük ki arra, hogy a mandátumot elvállalja. -52- Kürt: Köszönöm ezt a kitüntetést és a megtisztelő bizalmat. Ferenc gróf: Mihály gróf, mint tudományokkal foglalkozó ember, mond majd pár szót arról, hogyan képzeljük mi a dolgot és mik a mi kívánságaink. Mihály gróf: Igen. (Odamegy Kürthöz.) Hát… mi természetesen a társadalmi összeolvadás hívei vagyunk, Ferenc gróf azonban nagyon helyesen mondja, hogy mindenki maradjon a maga gondviseléstől rendelt helyén. Kürt (nagyon nyugodtan): Értem, gróf úr. Társadalmi összeolvadást úgy, hogy a társadalom ne olvadjon össze. Mihály gróf: Hm… igen… igen. (Gyorsan.) Mert látja, a demokrácia kétségtelenül kívánatos és helyes stádiuma a fejlődésnek, de van egy rút öröksége: a féktelen gúnyolódás, a felsőbb társadalmi rétegek iránti tiszteletlenség, amely már annyira fajult, hogy felsőbb társadalmi körökhöz tartozó ember csak mint léha… semmittevő… mint, mint… ostoba szerepel… Ez ellen kell harcolnia éppen annak, aki maga is a polgárságból ered. Kürt: Hm… én azt hiszem… ez ellen ne harcoljunk gróf úr. Ez hadd maradjon így. Mihály gróf: Hogyan? Hadd tartson a polgárság… eleve… egy… arisztokratát… Kürt: Ostobának. Mihály gróf: De kérem. Kürt: Hadd tartsa gróf úr. Mert ha annak az embernek, aki a bőrt ledolgozza a kezéről, még az a vígasztalása sincs meg, hogy az arisztokrácia legalább léha, tudatlan, gőgös és ostoba emberekből áll, akkor ez az ember nem lesz hajlandó sokáig tűrni a grófjainak a kivételes helyzetét. Még okosak is legyenek? Az nem lehet. Nyugodjunk bele, gróf úr, hogy… -53- Mihály gróf:… hogy… ostobának tartanak… Kürt (nem mondja, csak inti az igent). Ferenc gróf (közbeszól): Elég volt. Megírom a névjegyet Halmágyinak. (Leül. Ír.) Mihály gróf (Kürthöz): Önnek érdekes nézetei vannak. Ez tetszik nekem. Tudja, én ki nem állhatom a buta embereket. Kürt: Én is, gróf úr. Mihály gróf: Ön valóban intelligens embernek látszik. Kürt (nagyon udvariasan): Ön is, gróf úr. Mihály gróf (meghökkenve néz rá). Ferenc gróf (föláll): Tessék. Ezzel a névjeggyel tetszik majd fölkeresni Halmágyit. Az a jószágigazgatóm. A pártelnök. Kürt (meghajlik, nézi a névjegyet, toll után nyúl). Ferenc gróf: Mi az? Mi az kérem? Kürt (legnyugodtabb arcátlanságával, kedvesen): Egy l betü véletlenül kimaradt… „kell megválasztani“, a kell-t általában két l-lel szokás írni. Ferenc gróf (hátraszegi a fejét, egy másodpercig habozik, azután fejedelmi dölyffel): Az én uradalmaimban egy l-lel szokás írni. Kürt: Minthogy azonban innen Cserhátig más uradalmak is vannak… nem volna talán helytelen eltérni ettől a szokástól. (Nyújtja a tollat.) Ferenc gróf: Hát írja be azt az l-et. Úgyis jó lesz. Kürt (beírja). Ferenc gróf (nézi; azután megfordul. Mihályt magához inti. Kimegy). László gróf (halkan Kürthöz): Az isten szerelmére, viseld magad okosabban… hiszen ennek az lesz a vége, hogy kidob. -54- Kürt: Ti majd megvédtek. Határtalanul bízom bennetek. László gróf: De hát végre is vigyáznod kell… (Kívülről Mihály hangja: László!) Emma grófnő: Téged hívnak. Ferenc a lovait akarja megmutatni, a két új vasderest. László gróf (indul). Emma grófnő (egy pillantással Annára, Viktorhoz): Nézzük meg mi is. Viktor gróf (nem mutat nagy kedvet a távozásra). Emma grófnő: Nézzük meg mi is. (Mennek.) Stefi gróf (fölállott. Margit grófnőhöz): Tudod, azért is van ilyen furcsa kedvem… mert borzasztó álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy macska vagyok… (Kimennek.) KILENCEDIK JELENET. Anna és Kürt, később az egész társaság. Anna (körülnéz, látja, hogy egyedül maradt Kürttel; föláll és kifelé indul). Kürt: Anna… maradjon itt. Anna (alig láthatóan nemet int a fejével; megy tovább). Kürt: Anna… maradjon itt. (Mikor látja, hogy a lány tovább megy, elébe áll). Itt marad Anna. Anna (ingerülten): Mit akar Kürt? Miért áll elém? Eresszen az utamra. Kürt: Miért kerül engem olyan kihívóan. (Anna nem felel.) Olyan sürgős az, hogy közöttük legyen? Olyan jól érzi magát közöttük? Anna (vállat von, ki akar menni). Kürt: Mondja Anna, nem érzi maga azt a jeges dölyföt, -55- amely róluk magára árad? Nem érzi, hogy megalázza magát ez a dölyf, milyen lealacsonyító dolog, tűrni ezt az elfojtott gőgöt. Nem érzi a szükségét, hogy néha elmeneküljön tőlük, hogy egy percre elfelejtse mindezt… föllélegzen… úgy beszéljen valakivel, mint ahogy ember szokott az emberrel, barát a baráttal… egyenlő rangon, nyílt tekintettel, őszinte szívvel… Anna (feléje fordul; halk, nagy keserűséggel): Maga nekem nem barátom Kürt. És én tudom, hogy ők gyűlölnek engem. De magához nem menekülhetek; és nekem mégis jobb közöttük, akikkel harcban állok, mert magát, magát én gyűlölöm, Kürt. Kürt: Jó. Ennek örülök. Akkor maradnia kell. Anna: Maradnom… Ezért?… Kürt: Igen. Hiszen a gyűlölet még nagyobb erővel sodorja az egyik embert a másik felé, mint a szeretet. Ennek örülök. Anna: Miért örül neki? Kürt: Mert attól tartottam, közömbös vagyok magának. Ha gyűlöl: jó. Anna (hevesen, de halkan): Gyűlölöm, utálom, megvetem. Kürt: Nagyon jó. Látja Anna, akkor megmondom magának, miért vagyok én itt. Anna (gúnyosan): Most már tudja? Kürt: Megmondom, miért vagyok itt, megmondom, mert tudom, miért van maga itt. Anna: Azt is tudja? Akkor hát!… Kürt: Megmondom, miért vagyok én itt: maga miatt. Anna (megvetően): Kürt, ne hazudjék! Kürt: Csak maga miatt vagyok itt Anna. Semmi -56- másért. Semmi más értelme, semmi más célja nincs az ittlevésemnek, csak maga. Anna: Nem igaz. Kürt: Higyje el Anna… ha maga nem volna itt… én sohasem kerültem volna ide… Anna (kínzottan): Nem igaz, nem igaz… El akarja velem hitetni, hogy ez az egész dolog itt az előbb komédia volt. Kürt: Az volt. Szavamra mondom, hogy az volt. Anna: És maga nem akar képviselő lenni? Kürt: Eszemágában sincs, Anna. Egész életemben fütyültem a közügyekre és utáltam a politikát. Anna (megvetően): Hát akkor mirevaló volt ez az egész. Csalni… Utálatos és rút dolog. Kürt: Mi módon juthattam volna másképpen a maga közelébe? Milyen jogcímen kerülhettem volna ide? Mondhattam azt, hogy futok egy édes száj után, amely valamikor rám mosolygott, két fátyolos, szomoru szem után, amely valamikor az én szemembe nézett bizalommal, egy meleg, erős, szép, szép, szép kéz után, amelyet ostoba módon elszalasztottam?… Anna (szinte az akarata ellenére végighallgatta, most kifakad): Menjen el előlem, Kürt. (Elmegy tőle.) Ne álljon az én utamba, Kürt! Miért mondja mindezt most én nekem? Mit akar én tőlem, Kürt? Mit akar most én tőlem? Kürt: Ezt kérdezi Anna? Anna (magánkívül, de halkan): Ne álljon az én utamba, Kürt. Én jó vagyok… a jó Isten látja a lelkemet, hogy én jó vagyok… én mindig jó akartam lenni… Maga pedig hideg, sívár, szívtelen, számító, lelkiismeretlen, rideg, kegyetlen, lelkeket fosztogató, asszonyvadász. Egyszer már az utamba került… megsebzett… fájdalmat okozott nekem… megbénított… Azóta… kihevertem… -57- meggyógyultam… újra megerősödtem… találtam egy olyan útat, amely, azt hiszem, nyugalomhoz és elégedettséghez vezet. Ne álljon elém Kürt, mert én jó vagyok… de magát!… de magával…! (Ökölbe szorítja a kezét. Azután halkabban.) Menjen az utamból, Kürt! (Szünet.) Kürt (kissé bágyadtan): Csodálatos… hiszen maga csakugyan jó, Anna. Miért gyűlöl engem ilyen féktelenül? Anna: Még kérdezi. Kürt: Istenem… én szerettem magát… és meg is mondtam. Ez az egész. Anna: Úgy tett, mintha szeretett volna. Azt mondta… nekem is azt hazudta, hogy szeret. És amikor látta, amikor látta, hogy nem vagyok olyan olcsó, mint azok, akikkel magának dolga szokott lenni… amikor látta, hogy én csak egy életre tudok valakit szeretni, akkor… elment. Nem: ott hagyott. Nem, – megszökött tőlem. Egy jó, egy őszinte szó nélkül, gyáván, hazugul. Kürt: Anna… én most nem akarom mentegetni magamat. Nem akarom elmondani, hogy én éppen annyit szenvedtem, mint maga. Csak azt akarom megkérdezni: valóban olyan nagy ok ez a gyűlöletre… az utálatra?… Mi történt magával? Teljes épségben van, frissen ragyogó szépségben van… mit veszített maga? Anna: A bizalmamat. A magamban való hitemet. Azt a meggyőződésemet, hogy az én életem megér egy másik életet, hogy ha én valaki mellé akarok állni egy életre, akkor az nem csapás, amely elől szökni kell, hanem ajándék… hanem öröm… hanem szeretettel fogadott szövetség. Kürt: De gyűlöletre ezért még sincs oka… Ha minden lány gyűlölne mindenkit, aki nem vette el. Kiheverik, elfelejtik, mást szeretnek. -58- Anna: Gyűlöletre… talán igazán nincs. És nem minden lány gyűlöli azt, aki nem vette el. Kiheverik. Elfelejtik. De megmarad bennük a méltatlanul elpazarolt nagy leányszeretet salakja… a megszégyenülés… az utálat… az utálat a rút mult iránt, az utálat egy betegség iránt, az utálat az iránt, aki a lelkünket elárulta. Ez marad meg. (Szünet.) Kürt (ismét magához tért): Anna… mindebben talán igaza volna, ha én… elhagytam volna. Elárultam volna. De hiszen én itt vagyok. Anna: Ne akarja velem elhitetni, Kürt, hogy én miattam van itt… Magán csak erőt vett egy percre… a vadászszenvedélye, azért mondta mindezt nekem. Kürt: Nem, Anna. Meglátja, holnap is ezt mondom és holnapután is, amíg csak itt lehetek. Igen, én tudom, nekem persze nehéz versenyeznem… a Cserháti-hitbizománnyal. Én nem kinálhatok milliókat. Anna (fölszisszenve): Ne mondja ezt, Kürt, maga nagyon jól tudja, milyen kevéssel tudtam volna én megelégedni. Ne mondja ezt. Kürt: Én azért vagyok itt, hogy ezt mondjam. Anna: Nem igaz. Miért nem mondta akkor eddig? Kürt: Mert nem tudtam még, miért van itt maga, Anna… ide figyeljen… hiszen én tudom, hogy maga tavaly töltött itt egy éjszakát… Tudom, tudom, mi történt akkor, ne tiltakozzék. De látja, én most azt hittem… ne haragudjék érte… bevallom, azt hittem, maga odadobta magát, hogy maga a szeretője. Anna (halkan fölsikolt). Kürt (gyorsan): Vártam, figyeltem. És amióta tudom, hogy nem az, látja, azóta tudom, miért vagyok itt. (Halkan.) Azért vagyok itt, Anna, hogy ezt a házasságot meggátoljam. -59- Anna: Menjen, menjen, menjen, Kürt. Én ezt az öreg embert szeretem; derék, jó, nemes, nagylelkü. Felém nyujtotta a becsületes erős kezét. Tele van iránta hálával a szívem, nincs benne hely semmiféle más érzés számára. Én hozzá ragaszkodom, én hozzá hű vagyok, én hozzá hű maradok. Menjen, Kürt. Kürt: Anna… egy öreg ember… hatvanéves aggastyán… Nem pirul Anna? Nem szégyelli magát Anna? Odaadja magát neki. Nem érzi, milyen megalázó milyen becstelen dolog ez? Anna: Hallgasson, hallgasson. Kürt: Eladja magát. Eladja magát, Anna. De én szeretem. Én szeretem és én – ezt a házasságot meg fogom gátolni. Anna: Nem! Kürt: Igen! Anna (könyörögve): Menjen el innen. Kürt: Itt maradok. Mert szeretem. Anna: Én nem tűröm ezt… ne beszéljen velem így… akkor én neki mondom meg… Kürt: Mondja meg neki, Anna. Áruljon el. Dobasson ki. Én szeretem magát, Anna… menjen és mondja meg neki. Anna (fuldokolva): Megmondom. Egy percet sem várok. Kürt: Mondja meg… szeretem… meggátolom ezt a házasságot… Mondja meg, Anna. Ferenc gróf (jön a veranda felől, utána beszállingóznak a többiek). Anna (sápadtan támaszkodik a zongorához). Kürt (nyugodtan nézi). Ferenc gróf: Ah, itt van, Anna? Kerestem. Mit csináltak itt? -60- Anna: Beszélgettünk… Ferenc gróf (nem gyanakodva, inkább kedvesen): Ilyen sokáig. Miért nem jött le? Miről beszélgettek? Anna: Ah… Mindenféléről… mindenféléről… (Egy másodpercre föllobban a haragja.) Kürt… Kürt… Kürt… (elfulladva:) pesti történeteket adott elő. Ferenc gróf: Utálom Pestet. Az emberek le nem vennék a kalapjukat… bottal kellene leverni a fejükről… Anna, a maga két új deresét mutattam meg Mihálynak. Egy hét mulva maga hajtja őket. Csak jó kemény ököllel megfogni a gyeplőt… puha szájuk van, de tüzesek… Mutassa az öklét. Anna (mosolyogva mutatja). Stefi gróf (időközben odasétált): Micsoda pompás ökle van. Nagyszerü! Ferenc gróf: Mi! Mi! Sima, mint a bársony, de kemény, mint a vas. (A társaság elhelyezkedett.) Stefi gróf: Boldog, szép, nagyszerü egészség. Jókedvü, egészséges fiatalság. Nekem nagyon rossz kedvem van… (Leül egy asztal mellé, Annával szemben.) Ferenc gróf (most mögöttük áll). Anna: Miért, Stefi? Stefi gróf: Látja, Anna, a többiek nem értik. Maga meg fogja érteni. Én az éjjel azt álmodtam, hogy macska vagyok. Anna: Ez nem olyan nagy szerencsétlenség még. Stefi gróf: Várjon csak, Anna. Egyszer egy bölcs már álmodta ezt. És most én is úgy vagyok, mint ő: nem tudom, az éjjel voltam-e ember, aki azt álmodja, hogy macska, vagy most vagyok macska, amelyik azt álmodja, hogy ember. Érti ezt? Kétségbeejtő. Érti ezt? Anna (mosolyogva): Értem, de nem kétségbeejtő. -61- Stefi gróf: Nem? Nem? Hogy az embernek még az élet realitására sincs semmiféle bizonyítéka. Látja: most nem tudom, ébren vagyok-e, vagy álmodom. Nem tudom. Nem tudom. (Gondolataiba merül.) Anna (mosolyogva áthajlik hozzá és megcsípi a karját). Stefi gróf: Jaj! Anna (mosolyogva bólint neki): Ébren van Stefi! Ferenc gróf (harsányan felkacag). Mihály gróf (a tulsó oldalon, ahol a társaság másik része verődött össze): Szóval, ön azt mondja, hogy hazudni kell. Kürt (nagyon komolyan): Mindig, gróf úr. Emma grófnő (ugyanúgy ül Kürttel szemben, mint előbb): Látja, én mindig mondtam, az ember sohasem tudja, mikor higyjen magának. Kürt (komolyan): Sohase, grófné. Emma grófnő (halk keserűséggel): Sohase, igazán kedves az őszintesége. Kürt: De grófné, miért hiszi el éppen most az egyszer, hogy igazat mondtam? Emma grófnő: Hogyan… mit… nem értem. Kürt: Ha sohasem lehet nekem hinni… akkor akkor sem lehet, mikor azt mondom, hogy (kézmozdulat). Emma grófnő: Hja… úgy… most értem! Kürt: Hiszen én egyébként csak azt akartam mondani, hogy a hazugság a magasabb, talán legmagasabb életforma. (Lászlóhoz:) Ugyebár vannak hazugságok, amelyek kötelezők? És minden társaságbeli fegyelemnek, minden magasabbrendü társaséletnek – minek mondjam ezt! – nagyszerü hazugságok az alapjai! Mihály gróf: De ön azt mondja, minden sikernek is! Kürt: Igen, gróf úr. -62- Ferenc gróf (odafülelt, odaáll): Mit, ön azt mondja, hogy hazudni kell? Kürt: Igen, gróf úr! Ferenc gróf (nagyon méltatlankodva csóválja meg a fejét; nem szól; nyilvánvaló, hogy a Kürt következő kis előadása fölháborítja). Anna (is odafigyel). Margit grófnő: De ön azt mondta, hogy az élete első sikerét egy hazugságnak köszönheti. Hogyan történt az? Kürt: Az úgy történt grófné, hogy én az első gimnáziumba Budapesten jártam. Abban az évben volt a múzeumban az ornitológiai kiállítás. (Egy kérdő tekintetre.) Kitömött madarak… Én több ízben kaptam pénzt rá, hogy bemenjek ebbe a tanulságos kiállításba; a múzeum lépcsőjéig el is jutottam, be is bámultam az első nagy terembe, de azután győzött az ördög: másra költöttem a pénzt. Következő évben az apámat, – aki államhivatalnok volt. – vidékre helyezték. Itt vidéken, a második gimnáziumban madarakról beszél egy napon valamelyik tanárom és azt kérdezi: „Igaz, nem látta közületek valaki véletlenül Budapesten az ornitológiai kiállitást?“ Én fölugrom. Fölrobbanok. – Én. – A tanár rámnéz. Valami gyanúja támad. „Úgy“, – mondja, – „hm, hm… hát ha láttad, mondd meg nekem…“ Az én eremben megfagy a vér. „Mondd meg nekem, milyen madár volt az, amelyik mindjárt a bejárattal szemben a terem közepén volt.“ A szívem egy nagyot dobban: „Halászsas, – pandion haliaetus“, – vágom ki keményen. Azt az egyet tudtam, azt az egyetlenegyet, mert ötvenszer bámultam rá be a bejáraton keresztül. Megdícsértek. Kitünő fiu vagyok. Szorgalmas. Értelmes. Derék. Ezt a hitet azután ki nem lehetett irtani. Ragyogó bizonyítványaim voltak. (Nevetés.) Ez volt, grófné, az én első sikerem a hazugsággal. És azóta tudom, hogy hazudni kell. -63- A hazugság jó, hálás, termékeny, a hazugság a művészek, a bátrak és az előkelőek világa, másodrangu ember ebben a világban egy lépést sem tehet, de aki arra való, az ragyoghat és repülhet itt. Hazudni kell, művészettel, bátran, fönségesen kell hazudni. (Mindenki Kürtöt hallgatja; a terrasz felől két inas jön tálcákkal, csészékkel; egy csevegő előkelő társaság képe.) (Függöny.) -64- -65- MÁSODIK FELVONÁS. (Az első fölvonás hallja. Este vacsora után. A terraszon egy szivarozó, cigarettázó társaság bizonytalan körvonalai. Jóformán csak a cigaretták parazsa látszik be.) (A férfiak ebben a fölvonásban – Kürt kivételével – valamennyien vadászathoz vannak öltözve.) ELSŐ JELENET. Stefi gróf, azután Anna és Kürt. Stefi gróf (áll a pianinónál és egy dalt ütöget ki rajta). Anna (bejön a terrasz üvegajtaján és indul jobb felé. Kissé meglepetve): Mit csinál, Stefi? Stefi gróf: Hangszerelek. Anna: Mit? Stefi gróf: Egy filozófiai költeményt. Egy bölcselmi népdalt. Ma tanultam. Hallgassa meg. (Nagyon komolyan.) Azt mondja: Meghalt a juhász; – Ki mondja most a kutyának: – Csiba te. (Elhallgat; ránéz.) -66- Anna (nevet). Stefi gróf: Gyönyörü, mi? Én egészen melankólikus vagyok tőle. Megyek friss levegőre. Kürt (a terraszról nyíló ajtóban): Én meg jövök a friss levegőről. Egyelőre elég volt. (Félig Annához.) Csakugyan hűvös van már arra, hogy az ember kabát nélkül üldögéljen odakint. (A hátsó társaság lemegy a terraszról.) Anna: Én megyek is föl a billiárdozókhoz. Stefi gróf (egy pillantást vet rájuk és megy kifelé). Anna (indul jobbra). Kürt (mikor Stefi mögött becsukódott az ajtó): Anna! (Közelebb megy hozzá.) Anna (aggódva): Vigyázzon. A terraszról belátnak. Kürt: Lementek sétálni. Anna: De Stefi még itt van. Kürt: Ő is lemegy. Egy szót csak, Anna! Anna: De gyorsan. Kürt (könyörögve): Anna!… Nem? Anna: Nem! Kürt: Anna, én nem várhatok tovább. Nekem el kell utaznom. Nem mehetek el így. Beszélnem kell magával. Anna: Eleget beszéltünk. Mindent elmondott nekem. Kürt: Anna, annyi mondanivalóm volna még. Ezek a töredezett szavak, ezek a siető vallomások, ezek a gyors és mindig kettészakított beszélgetések semmit sem mondhattak el. Ma éjjel van az utolsó alkalom, – ezt is el akarja szalasztani? Anna (habozik). Kürt: Ez az elszalasztás egy életre szól. Ne legyen gyáva, Anna. Nézzen bele a szívébe: hiszen maga is óhajtja ezt a beszélgetést, hiszen maga is vágyódik utána… Anna, a szeme ellágyult és sóvárgó, maga éppen úgy eped az után, -67- hogy meghallgassa, amit mondani akarok, mint én, hogy elmondjam. Anna: Istenem… Istenem… Kürt: Anna, hiszen maga már hajlott felém… a keze visszaadta már az én kezem szorítását, a szeme kivilágosodott, ha szóltam magához. Ne legyen gyáva, Anna. (Más hangon.) Hiszen a félelemre nincs is oka, nem történhetik baj, nem érhet bennünket meglepetés, nem tudja meg senki. Anna: De ez már csalás. Kürt. Én utálom a csalást. Én nem tudok csalni. Kürt: Magát ne csalja meg Anna. Attól az egytől féljen, hogy önmagát csalja meg. Ez a végzetes, az életpusztító, a boldogságölő, az embergyilkos csalás. Anna, egy óra mulva mind elmennek itthonról. Anna, nekem ma éjjel beszélnem kell magával. Anna (összerezzen): Jaj… jön valaki… (A terrasz felé.) Nincs ott valaki? Kürt: Senki. De látja, ugy-e egy nyugodt szót nem lehet így elmondani? Ugy-e hiába akarnék én a szívéhez egészen közel jutni, hiába akarnék olyan dolgokat elmondani, amelyektől megmelegedne a szíve, amelyek körülölelnék és átmelegítenék magát, hiába érzi maga, hogy magának is szüksége van ezekre a szavakra, maga is várja őket, szomjas rájuk, – nem lehet. Ehhez egyedül kell lennünk, távol a többiektől, teljes magánosságban, megzavarhatatlanul. Anna, nekünk ma éjjel találkoznunk kell. Anna (reszketve): Istenem… de hol? Kürt: A maga szobájában, Anna. Anna (gyorsan): Nem, nem. Azt nem lehet. Azt nem engedem. Kürt: Hát az én szobámban. Anna (kínzottan): Kürt! Kürt: Hát itt. -68- Anna: Itt. (Utálattal.) Nem szeretem ezt a helyet. Kürt: Nincs más, Anna. Nincs más választás. Itt kell. Ide kell jönnie. Anna (összerezzenve): A terraszon van valaki. Kürt: Senki. De jöhet valaki… Figyeljen hát ide, Anna. Ha a férfiak elmentek… és a többiek lefeküdtek… én itt várok magára. Egész éjjel várok, ha kell. És ha éjjel nem jönne, még reggel is itt talál. De el fog jönni. Látom, hogy eljön. Tudom, hogy jön. Anna (kínzottan): Milyen csúf dolog ez… milyen méltatlan és csúf dolog. Éjjel… lopva… És ha mégis idetéved valaki? Kürt: Azért jó ez a hely. Hát aztán? Nem jön ide senki, mert az asszonyok az emeleten laknak. De ha valaki jönne, messziről meghalljuk. És ha repülni tudna, még akkor is mi volna benne: – itt vagyunk, beszélgetünk. Hát aztán. Anna (rémülten): Valaki van a terraszon. (Jobbfelé indul.) Kürt (halkan): Anna, ide kell jönnie. Idejön. Mondja gyorsan. Igen? Igen? Igen? Anna (elsiet): Igen. MÁSODIK JELENET. Kürt, László gróf. Kürt (elgondolkozva néz Anna után, azután előre sétál és maga elé néz: nem diadalmasan, inkább elkomolyodva, úgy mint aki hideg szemmel mérlegeli a jövő eshetőségeit). László gróf (kinyitja a terrasz ajtaját és belép). Kürt (hátra fordul): Hm, – csakugyan volt a terraszon valaki? No, mi az, – hallgatózunk, hallgatózunk? -69- László gróf (a Kürt módját utánozza: a vállára teszi a kezét): Kedves, elég volt a szemtelenkedésből. Mi három héttel ezelőtt egy üzletet kötöttünk; én a kötés révén rámhárult kötelezettségeket pontosan teljesítettem. Te viszont pontos liferálást igértél. Adsza nesze. Itt a pénz… hol az áru? (Leül; mindent a Kürt módjára csinál.) Kürt (mérgesen, megvetően): Nem buza ez… se nem repce. (Most ő járkál és László gróf ott ül, ahol ő ült volt.) László gróf: Nem: nem buza, se nem repce, de – ugy-e – az üzlet üzlet. Kürt: Ne gyötörj örökké. Ne sürgess minden percben. Majd megadok mindent, megadok, de sürgetni nem hagyom magamat. Ne gyere mindennap a nyakamra, mint valami ijedt hitelező. László gróf: Hm! Mint valami ijedt hitelező… Hm! Nem rossz, nem rossz. Egy bizonyos: ha az ember hitelező, akkor idejekorán ijedezzék. Kürt: Mi ez? Mit jelent ez? László gróf: Ez azt jelenti, kedves, hogy te itt egy csendes kis hitelezési csalást akarsz elkövetni. A hitelezett áru csendes eltüntetése… (A lopás mozdulatát mutatja.) Kürt (rábámul): Te, – te itt csakugyan hallgatóztál. László gróf (mosolyogva tárja szét a két kezét, mint aki azt mondja: nem lehet tudni, úgy is történhetett). Kürt (mélyen fölháborodva): Hát tudod, mit mondok neked: ez aztán a legeslegutolsó dolog a világon… utolsó… komisz… közönséges… kapcabetyártempó… szégyelni való… fölháborító… László gróf: Hja, ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentalizmusnak. Az üzlet üzlet. Kürt (majd megfullad mérgében, azután hirtelen összeszedi -70- magát. Nyugodtan végignézi a grófot): De hiszen nem is igaz. Hiszen nem is hallhattál semmit. László (nem válaszol, a Kürt módjára vonogatja a vállát). Kürt: Hiszen nem is hallottál semmit. Hiszen nem is tudod, miről beszélgettünk. (Gúnyosan): No, nagyon kiváncsi vagy rá? László gróf (a Kürt módjára): Nem. Egy cseppet sem. Kürt: Nem? Nem vagy rá kiváncsi? László gróf: Nem én. Mert te majd úgyis elmondod. Kürt (előbb ki akar fakadni, azután ismét meggondolja a dolgot. Vállvonogatva): Elmondom… persze, hogy elmondom. Miért ne? Hát kérlek… hát én ostromoltam… könyörögtem neki… ahogy tudtam, imádkoztam hozzá, de édeskevés eredménnyel. Nem akar. Hiszen igen: fő… fő… lágyul, puhul, melegszik… kis dolgokban enged is valamennyit… amint már mondtam… de magát az ügyet illetőleg, a lényeget illetőleg úgy áll, mint a Mátra odakint. Nem lehet… Hát mit csináljak? Várni kell… tovább kell főzni… László gróf: Szóval a tudományod itt csődöt mond. Kürt: Még nem tudom… de (maga is bizonyítja:) nem lehetetlen, igazán nem lehetetlen. László gróf: Ez a lány a – harmadik fajtából való. Vagy te vagy az, aki kellesz neki, akkor jó, vagy nem te vagy és akkor hiába beszélsz neki az angyalok nyelvén is. Hát… hm… úgy látszik: nem te vagy az, aki kell neki. Kürt: Hát… úgy látszik… Bizony, úgy fest a dolog. Azért… nem mondom, minden reményt nem kell még föladni… hiszen azért haladtam én, csak várni kell egy kicsit, várni, várni. Kérlek, nyugodj ebbe bele. És nyugodjanak bele a többiek is. Jó? -71- László gróf: Hát jó… ha nem lehet egyebet csinálni. Kürt: Nem lehet. Nem lehet. No én most veszem a kabátomat és kinézek egy kicsit… László gróf: Nézz ki. Jó mulatást. Kürt: Köszönöm. (Indul.) Nem jössz? László gróf: Nem. De várj csak te is egy percig. Kürt (megáll). László gróf: Gyere csak ide. Kürt (odamegy). László gróf (halkan, nyugodtan): Mondd csak, kérlek, azt hiszed te, hogy én elhiszek egy szót ebből az egészből? Kürt: No de kérlek… László gróf: Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen dolgokba bebukom. (Föláll, lemosolyogja.) Kürt: No de hát kérlek, ne akarj itt mindenáron fölébem kerekedni. Hidd el, amit mondok. Ha mondom, hogy úgy van, akkor… László gróf: Akkor nincs úgy. Kürt: De hát végre is hogyan bizonyítsam neked?… László gróf: Sehogyan. Akármit csinálsz, az ellenkezőjét bizonyítja. Akárhogy teszel, rosszul teszed. De ne hidd azt, hogy mi mindnyájan vakok és süketek vagyunk és ne hidd azt, hogy bennünket az orrunknál vezethetsz. Mi nagyon jól látunk mindent és nagyon jól hallunk mindent. Tudunk mindent, még azt is tudom, hogy te tudod, hogy én tudok mindent. Hogyan képzelhetted hát, hogy én bedülök neked… Ilyen fiatal vagy. (Visszamegy a helyére.) Kürt (elámulva hallgatta): No, de kérlek… (más elhatározással) hát jó… hát mit akarsz? László gróf: Azt akarom, hogy teljesítsd a szerződésünkben elvállalt kötelezettségedet. -72- Kürt: De ha nem tudom. Ha még nem lehet… Ha egyszer várni kell. László gróf: De várni nem lehet. Kürt: Hja… sajnálom. László gróf: Hja igen… magam is sajnálom. Akkor tehát nincs más hátra, mint hogy utazz el. Kürt (meghökkenve): Mint hogy elutazzam? László gróf: Igen: mint hogy szedd a cókmókodat és – adieu! Kürt (gőgösen): Hiszen jó, rendben van, – de miféle hang ez? László gróf: Én ezt bizonyosan nem mondtam volna neked, vagy ha mondtam volna, másképpen mondtam volna, ha te nekünk vendégünk lettél volna. De minthogy nem voltál vendégünk, hanem… szóval, minthogy az üzlet üzlet, – hát ajánlom magamat. Kürt: De hiszen, ami az üzletet illeti, az még… esetleg… László gróf: Nem várhatunk tovább. Az esküvőhöz szükséges iratok megszerzését nem tudom tovább meggátolni, pár nap mulva utazunk innen, Budapesten már nem lehetsz velünk, le kell tehát mondanunk a dologról. Mi belenyugszunk abba, amin, úgy látszik, nem lehet változtatni. Próbálj te is másképpen boldogulni. No, – Isten veled. Kürt (kissé dacosan): Hát jó. Holnap reggel utazom. László gróf: Nem. Kürt (azt hiszi felülkerekedhetik): Mit nem? De igenis. Egy perccel sem maradhatok tovább. Holnap reggel utazom. László gróf: Tévedés. Kürt: Mit? Mi a tévedés? László gróf: Hogy holnap reggel utazol. Kürt: Miért? -73- László gróf: Mert még ma éjjel utazol. Kürt: Miii? László gróf: Ne szólj semmit, kérlek, nincs semmi akadály. Most félkilenc. Félóra alatt összecsomagoltathatod a holmidat. Az autó tíz perc alatt ott van veled az állomásnál. Féltízkor indul a vonat, még vársz is egy negyedórát. Reggelre Budapesten vagy. Kürt (kínlódva): De én… én… én… (hirtelen) nem szeretek éjjel utazni. László gróf: Hja, sajnálom, akkor… menj le talán a faluba… vagy szállj ki valamelyik állomáson… de itt nem maradhatsz éjszakára. Kürt: De miért? László gróf: Nem maradhatsz itt… mert mi nem töltjük itthon az éjszakát… és… mert nem tűrhető, hogy akkor te itt maradj… egy fedél alatt azzal a nővel… aki gróf Cserháti Ferenc menyasszonya és akihez téged, és akit hozzád régi s új vonzalom szálai fűznek. Kürt: De hiszen ez őrültség… hiszen Ferenc gróf erről nem tud semmit… László gróf: Elég, ha mi tudunk. A bátyánk becsülete nekünk van olyan drága, mint a magunké. Kürt: De hiszen én mindent megtettem… hiszen a gróf engem nagyon megkedvelt, mióta jól viselem magamat. Hiszen a grófnak esze ágában sincs gyanakodni. László gróf: Légy nyugodt: mi majd fölnyitjuk a szemét. Hát… hm… Kürt (forr benne a méreg): Úgy? László gróf: Igen: úgy. Hát hm… Isten veled. Kürt: Ohó! Ti ki akartok engem innen dobni? László gróf: Igen. Ki akarunk dobni. Kürt: Úgy? Hát figyelmeztetlek rá, hogy ez nem fog -74- sikerülni. Ohó, ilyen könnyen velem nem lehet elbánni. Te ragyogsz az örömtől, hogy visszaadtad nekem a kölcsönt… hát én az örömedet kissé meg fogom keseríteni legalább. (A rendes, nyugodt hangján beszél most már.) Ha lebonyolítjuk az ügyet, bonyolítsuk le egészen. Ha őszinteségre került a sor, hát legyünk egészen őszinték. Te nagyon jól tennéd, ha kissé visszariadnál a teljes őszinteség korszakától. László gróf (vontatottan): N… n… nem! Én… n… n… nem. Kürt: Nem? Te, úgy látszik, elfelejtetted, mit jelent az, ha én őszinte kezdek lenni. László gróf: N… n… nem!… Én nem felejtettem el. Engem nem zseniroz. Csak tessék… Kürt: Úgy? Úgy? (Ingerülten jár föl és le; önmagát utánozza.) Jó, hogy jön gróf úr. – Jó, hogy jön! (Ránéz Lászlóra.) László gróf (a legnyugodtabb érdeklődést mutatja): Ah, mi ez? Kürt: „Uram, én egy megbízást kaptam; belevág a metiermbe, nekem üzleti ügyem; de neked károd volna belőle, én téged tisztellek, nagyrabecsüllek, szeretlek, tehát elmondom neked.“ (Szünet.) Mit gondolsz… mi történik akkor, ha én odalépek Ferenc grófhoz és ezt mondom neki? László gróf: Hogy mi történik? Kürt: Igen, igen, – mi történik? László gróf: Az történik, jó fiu, hogy úgy kiröpülsz innen, hogy csak úgy ropog, hogy nem vasúton mégy el innen, hanem repülsz, mintha repülőgépen mennél. Az történik, jó fiu. Kürt: Ohó, ezt majd meglátjuk. László gróf: Majd meglátjuk. Tessék, próbáld meg. Hát te, jó fiu, hát azt gondoltad te, hogy ezzel a stupid kis fogással -75- másodszor is boldogulsz? Szegény ember vagy te mégis! – hogy még egy másik ötletre sem telik neked. Azt hiszed, nem gondoskodtam én róla, hogy ha eszedbe jutna még egyszer így ugrálni, akkor a saját fejedet verd bele a plafondba? – Hát menj… mondd el… Ferenc akkor jön én hozzám és azt kérdezi: mi igaz belőle? Semmi, mondom én. Semmi, mondjuk mindnyájan. Ez az ember meg van bolondulva, elszédült ettől a levegőtől, részeg lett a szokatlan környezettől, plebejus, bugris, duhaj, részeg szegénylegény, pénzt akar, zsarolni akar, – ki vele. (Halkan.) Ki vele! Ki a zsarolóval! Mars ki innen! – Ez fog történni, öcsém! Kürt (lihegve): Az… az nem olyan bizonyos. Én elmondok mindent. László gróf: És mi mindenre azt mondjuk, hogy hazugság. Hazudik! Zsarol! Ki vele! Szegény ember, csak nem gondolod te, hogy ha állítás van szemben állítással, akkor Ferenc, Ferenc! neked fog hinni. (Orrhangon.) Hazudik! Zsarol! Ki vele! Kürt (mint a fogoly tigris): Én… én… be fogom bizonyítani neki… László gróf: Mivel bizonyítod? Miféle bizonyítékod van? Szavak… (Orrhangon.) Hazudik! Kürt (kétségbeesve töri a fejét): Hahó… van bizonyítékom. Van bizonyítékom. Az előleg, amelyet adtál. A foglaló. A csekk. Azt nem tagadhatod le. Az megvan. Az bizonyít. László gróf (föláll, lemosolyogja): Szegény fiu! Csak nem gondolod, hogy ilyen fontos dolgokról megfeledkeztem? Kürt: Mit mondhatsz arról? Mit foghatsz rá? Miért adtad azt? László gróf (nyugodtan): „Kedves Ferenc… milyen igazad van, hogy gyűlölöd a kártyát. Be kell vallanom neked, -76- hogy veszítettem… elég jelentékeny összeget… Olyan ember nyerte el tőlem, akiről azt hittem korrekt ember. Gentleman. Kifizettem neki. Utóbb már arra nézve is kétségeim támadtak, korrektül játszott-e… egyelőre nem leplezhetem le, meg sem nevezem, de vigyázok a kezére és ha rákerül a sor, lecsapok rá.“ Kürt: No… ez sokat fog érni… Ha ezt utólag elmondod neki. Hiszen ez nyílvánvalóan hazugság. Hát csak tessék. Majd meglátjuk, mit érsz vele. Én elmondom a magamét, meglátjuk mit ér, ha ezt utólag elmondod neki. László gróf: Kedves! Én ezt három héttel ezelőtt mondtam el neki. Kürt (a torkán akad a szó): Há… rom… László gróf: Három héttel! Egy nappal azután, hogy a csekket átadtam neked. Hát most csak tessék, próbáld meg… Kürt (megsemmisülten áll). László gróf: De siess vele, mert aztán menned kell. Menj! Menj! Nem vagy ide való, a metierdet sem érted, a fachodban is kontár vagy, plebejus vagy, szegény szegénylegény vagy, megbuktál, menj. Kürt (habozik, menjen-e. Már menne, de ekkor): László gróf (halkan, óvatosan): Ha azonban kiderülne, hogy a metierdet mégis érted… ha… ha… az üzletünk le volna bonyolítható… akkor a kötésünk áll. Akkor egyelőre maradhatnál és… amikor mégy, akkor sem mégy üres kézzel. Kürt (habozik, rágja a száját, ökölbe szorul a keze.) László gróf: Én minden kötelezettségemet állom. Én… promptúl fizetek. Liferálás után. Tehát vagy maradni és… (Kézmozdulat.) Vagy menni. Rögtön. Kürt (elszánta magát, kemény, kegyetlen, lelkiismeretlen): Eh! Mit!… Maradok. Mit kívánsz tőlem? -77- László gróf: Hogy mondd meg nekem, mit beszéltél a Galambos-lánnyal. Nem: – hogy mondd meg, mikor találkozol vele. Kürt (halkan, közömbösen): Ma éjjel. Ha elmentetek. László gróf: Hol? Kürt: Itt. László gróf: Itt? És mikorra lehet ebből a találkozásból… flagrant delit. Kürt (vonogatja a vállát). László gróf: Nem lehetne, hogy innen… átsétáljatok… például a te szobádba. Kürt: De… Remélem… Megpróbálom. Lehet. László gróf: Alkalmazz erőszakot. Ez alighanem a második fajta. Szeretne, de: „nem“. Alkalmazz erőszakot Rúg, harap, de utólag… Kürt (fanyarul): De utólag? László gróf (maga is egy kis mosollyal): De utólag hálás lesz neked. Nekem egyébként nem kell más, csak az, hogy a szobádban legyen. Ott lesz? Kürt: Ott. László gróf: Ez úgyis alkalmatlan hely… tágas… téres… hideg… Hogyan tudom én meg, hogy bizalmasabb helyre, intimebb környezetbe kerültetek? Kürt: Hát ti… hol lesztek? László gróf: Mi… (gondolkozik) elhajtatunk és… a (kimutat a verandán túlra) a park végén a kertilakban várunk. Miből tudom meg, hogy?… Kürt (vonogatja a vállát). László gróf: Nézd kérlek… ha a dolog komolyra válik… csavard le a terrasz felé világító lámpákat. (Mutatja a villamos lámpa csavarját.) Minek akkor már az a -78- nagy világosság… kedves félhomály kell… lágy tónusok… intim világítás… Hangulat! Stimmung! Jó? Kürti (elszántan, de halkan): Jó. László gróf: Akkor hát ez áll. Rendben van. És hogy az én kötelezettségeimre nézve semmi kétséged ne legyen, itt van egy levél, (mutatja) utasítottam benne a bankomat, hogy azt az összeget, amelyben megállapodtunk, írja javadra. Ezt a levelet én rögtön elküldöm… Ha minden úgy lesz, amint remélem, akkor ez végleges intézkedés; ha te… valami módon… szóval, ha csalódnám benned, akkor táviratilag egyszerűen megsemmisítem a rendelkezést. A pénz a markodban van… rajtad áll, hogy ki ne ereszd belőle. Kürt (megnézte a levelet): Ezt rögtön elküldöd? László gróf (megnyom egy csengőt, a belépő inashoz): Ezzel a levéllel lemenni az esti vonathoz. A postakocsiban expressz föladni. Egy-kettő. (Leragasztja a levelet.) Az inas: Igenis, gróf úr. (Elmegy.) László gróf: Ez az utolsó… és egyetlen próba. Másodszor nem menne. Vagy megszerzed ma ezt a pénzt, vagy soha. Most rajtad áll… Hát rendben vagyunk? Kürt (kezd izgatottá lenni): Igen. László gróf: Jó. Akkor én most itthagylak. Ne felejtsd el, ha a dolog komollyá válik… (Mutatja a villamos csavart.) Ez nem feltünő. Ne felejtsd el. (Menni készül.) Kürt (izgatottan, de nem külső, hanem belső izgatottsággal): Várj csak… most te persze ezt megmondod a többieknek… De… mi történik akkor, ha… az öreg úr fogja a puskáját és a gyönyörüen megkonstruált flagrant delit láttára egyszerüen belém lő? László gróf: No de hát… kérlek… attól csak nem tartasz? -79- Kürt: Dehogy nem tartok. Most már éppen eléggé ismerem. „Házam becsülete.“ „Nevetségessé tettek“. „Hazudtak nekem.“ „Itélkezni fogok.“ Bizonyos, hogy ez jön. László gróf: No de kérlek… hiszen most már úgy megkedvelt… Kürt: Annál inkább. László gróf: De hát csak nem félsz? Kürt: Hogy az ördögbe ne félnék. László gróf: De hát ezt ne mondd nekem. Te nem vagy gyáva. Kürt (mérgesen): Dehogy nem vagyok gyáva. Minden okos ember gyáva. László gróf: De hiszen te annyi példáját adtad a vakmerőségednek. Kürt: Csak az ostobák vakmerőek. Én bátor vagyok, ha kell. Bátor vagyok, ha nem lehet másképpen és akkor senkinek sem tanácsolom, hogy velem szembe kerüljön. (Nagyon mérgesen.) Bátor vagyok, ha nem lehet elszaladni. Érted? Minden okos ember így bátor. László gróf: Hát kérlek, ha komolyan attól tartasz, én kezeskedem róla, hogy semmi bajod sem történik. Én meg-fo-gok gátolni mindent, ami erőszak, bosszúállás, „itélkezés“ volna. Megnyugtat ez? Kürt: Nem nagyon. László gróf: Miért? Kürt: Miért? Mert rád nézve az volna a legkellemesebb elintézése az ügynek, ha az öreg úr engem olyan alaposan keresztüllőne, hogy meg sem mukkanok. Akkor sietve telegrafálnál Budapestre… és nemcsak a pénzed maradna meg és nemcsak a házasság maradna el, hanem az öreg is elmaradna: őt is bedugnák egy kicsit valami nyugalmas intézetbe. -80- László gróf (habozik). Kürt: Erre nem gondoltál eddig, de a tanács megér néhány millió forintot, mi? László gróf: Ugyan menj kérlek, csak nem hiszed… én engedem, hogy a családunkra ekkora botrány zuduljon rá. És minek volna ez nekünk? Ha egyszer a házasság nem lesz meg, mi elértük a célunkat. És gondold meg: ha te… te csak megsebesülsz… és ha azután beszélni kezdesz… Kürt: Légy nyugodt, kezdek. László gróf: Nohát, hogy tarthatsz akkor ilyesmitől. Légy nyugodt: én a magunk érdekében meggátolok minden… szerencsétlenséget. Én állok az útjába. Én vetem magam elébe. Hiszen nekem nagyobb érdekem, mint neked. Hát akkor: én most sietek, mert nemsokára indulunk. Mindenesetre: viszontlátásra. Kürt (elgondolkozva): Viszontlátásra. László gróf (indul kifelé). Kürt (gondolkozva áll, azután elmegy balra). László gróf (várta, míg elmegy, kiszól a terraszra): Stefi! HARMADIK JELENET. László gróf. Stefi gróf. Kürt. Stefi gróf: Itt vagyok. László gróf (gyorsan): Igazad volt. Arról beszéltek. Stefi gróf: Nohát…! Az én szemem…! Szerelmi dolgokban…! És most mi lesz? Mikor kezdődik az isteni szinjáték, az elragadó, örök, örök komédia? László gróf (gyorsan): Én mindjárt visszajövök. Várj itt, egy percig. Ha Kürt ki akarna jönni, tartóztasd föl -81- addig, míg én a többiekkel beszélek. Ne engedd kimenni… azután a többiek kint fogják, amíg én Ferenccel beszélek. Stefi gróf: Jó, jó… (Dörzsöli a kezét.) Zajlik az élet, zajlik az élet. (László gróf kimegy, de ő tovább mondja.) Én csak mint amatőr gyönyörködöm már a zajlásában, de így is elragadó, sőt csak így van tiszta, művészi öröme az embernek belőle. Nekem mindegy: jobbra dől, vagy balra dől… (A szava dünnyögésbe vész; a pianinóhoz sétál, játszani kezd rajta.) Kürt (balról jön, felöltő van rajta). Stefi gróf (ekkor nagy nyomatékkal kezd játszani és hangosan – de szavak nélkül – dudol azzal a célzattal, hogy Kürt megálljon). Kürt (meg is áll egy másodpercre, meg akarja kérdezni, mi a dal, de ideges; egy ideges mozdulattal abbahagyja tehát a dolgot és indul kifelé). Stefi gróf (félszemmel nézte; azután – mikor látja, hogy megy – úgy tesz, mintha most vette volna észre): Hallo old boy! Ön még nem hallotta? Kürt: Mit? Stefi gróf: Nem? Pedig ön fogja igazán méltányolni. Kürt: Mit? Stefi gróf (lassan): Tudja: én utálom a népdalokat. Galambom, gerlicém, gerlém, tubám, subám, bundám, gallérom, (erre emelkedőbb hangon:) nadrágom, sás, káka, nád, ruca, csillag, hólyag, haramia! – utálom. Az egész népköltészet blague, vicc, mumpic. De néha talál az ember egy olyat, hogy sírni tudna örömében és elragadtatásában. Kürt (szórakozottan): Igen… van néhány olyan… Stefi gróf: Ön tud olyat? Például. Kürt (szórakozottan): Hát istenem… például: „Amerre én járok, még a fák is sírnak…“ -82- Stefi gróf (undorral): A… á… áh! Dehogy. Hiszen ez is csillagom, subám, gallérom, nád, káka, sás! – Nem ilyent. Olyant, amiben filozófia van. Tud olyant? Kürt (szórakozottan, menni akar): Nem… olyant nem tudok. Stefi gróf: De én igen. Most találtam. Ez mégis csak nagyszerü egy vidék… Ma hallottam. Hallgassa meg: Meghalt a juhász! – Ki mondja most a kutyának: – Csiba te. (Szünet.) Elragadó, mi? Kürt: Igen. Ez… ez az egész? Stefi gróf: Igen. Ez benne a nagyszerü. Semmi bundám, bánatom, csillagom: nem négy sor, nem két negyed, a dalforma is át van törve, – egyszerűen: meghalt a juhász… Kürt (szórakozottan, menni akar): Igazán, nagyon érdekes. Stefi gróf: Több, mint érdekes. Mély; bölcs, elmés, schoppenhaueri. Látja: minden filozófiának a halál a kezdete. Az ember ott válik emberré, mikor gondolkozni kezd a halálról. (Fájdalmasan.) „Ki mondja most a kutyának: csiba te!“ Ebben benne van minden: a juhász élete, a kutya élete, a juhásznak a kutya iránt való hálátlansága is, a kutya további sorsa, elhagyatottsága, az emberre ráutalt volta. (Kürt ideges és menni szeretne.) A megható a dologban az, hogy a juhász meghalt. Pedig mit veszített? Mindössze azt: nem mondhatja a kutyának: csiba te. Másrészt: a juhász és a kutya: ez egy kis közösség, egy életszöglet, egy mikrokozmosz. Ennek most vége. És föltárul a nagy probléma: hogyan alakul a kutya sorsa: „Csiba te“, ez nem volt kedveskedés. De (tragikusan) ki mondja ezentúl? (Kürt menni akar.) És… és… ebben a vonatkozásban -83- maga a „csiba te“ önálló létet kap, egy bizonyos autonómiát, függetlenné lesz embertől és kutyától… és… és… (A terrasz ajtajában megjelenik László gróf.) Kürt (szórakozottan): És? Stefi gróf (megkönnyebbülten): És… eddig van. Vége. Gyönyörü, mi? Kürt: Elragadó! (Szórakozottan indul kifelé.) László gróf (az ajtóban Kürthöz): Menj, menj, az asszonyok reklamálnak. Kérdezni akarnak tőled valamit, udvaroltatni maguknak, vagy udvarolni neked egy kicsit. Kürt (szórakozottan): Igen, megyek. (Megy és az ajtóban találkozik Viktor gróffal, aki ingerülten, dühvel, utálattal akar a szemébe nézni.) Kürt (észre sem veszi, hanem kimegy). NEGYEDIK JELENET. László gróf, Stefi gróf, később Viktor gróf és Anna. Stefi gróf: Csakhogy itt vagy már. Legfőbb ideje volt. A filozófia kezdett elfogyni… Megmondtad nekik? László gróf: Igen. Stefi gróf: Boldogok? László gróf: Képzelheted. Stefi gróf: Képzelem. Asszonyok számára mégis csak a legnagyobb öröm, ha egy másik asszonyt visznek a vesztőhelyre. A szerelmi mészárszékre. László gróf (türelmetlenül): Ferenc még nem jött le? Stefi gróf: Nem. Billiárdozik. (Filozófusan.) Az örök férj. Ha hatvan esztendős vőlegény is… Billiárdozik. László gróf: Ha én Mihálynak nem tudnám elmondani a dolgot, hozzád küldöm majd. Stefi gróf: Küldd hozzám. Én elmondom neki. Nagy -84- örömhír! Örvendetes családi esemény. A család fejének menyasszonyát lekapják a lábáról… László gróf: Hallgass. Jön valaki. Anna (jobbról jön). László gróf: Mi az, kedves Anna… Vége a partienak? Anna: Nem. De mindjárt vége lesz. Nemsokára jönnek le. László gróf: No, én addig fölnézek hozzájuk. Ki győz? Anna: Oh, természetesen Ferenc gróf. László gróf: Természetesen. Anna: Negyven point-nel van előnyben. Ő vele nem lehet mérkőzni. László gróf: Persze, hogy nem… (Megy jobbra.) Stefi gróf: Persze, hogy nem… (kisétál a terrasz felé). Viktor gróf (eddig meglapult a bal szöglet hátterében. Nem rejtőzött, csak irtózatos izgatottsággal meghúzódott. Remeg a fölindulástól.) Anna (egy másodpercig habozik, mit csináljon, azután le akar ülni. Észreveszi Viktort, kissé meglepetve): Ni, Viktorka, maga itt van? Miért olyan csendesen, meghúzódva? (Leül.) Tudja-e Viktorka, hogy olyan ott a szögletben, mintha lesben állna? Viktor gróf (remegve): Kire állnék lesben, Anna? Nincs itt senki, aki bújkál. Nincs itt senki, aki titkol valamit. (Szünet.) Ugy-e nincs? Anna (mereven): Nincs, Viktorka. Viktor gróf: Egészen más volna, ha itt olyan emberek járkálnának, akik… csalók… árulók… Akkor… akkor igenis lesben állnék azért, hogy rácsaphassak a… a gazemberre, hogy megfogjam a torkát és péppé rugdaljam -85- a koponyáját. Utálom az árulót, a szemétfickót, a gazembert, a kutyáknak tudnám hajítani a testét… Anna (kissé elcsodálkozva): Kire haragszik úgy?… Milyen furcsa kedvben van, Viktor. Embergyűlölő, rossz, keserü kedvü… Viktor: Nem lehet mindenkinek olyan jó kedve, mint magának, Anna. Anna: Mint nekem? Honnan gondolja, Viktor, hogy nekem jó kedvem van? Viktor gróf: Hát istenem… bizonyosan jókedve van… egy ilyen szép lány, mint maga… akit mindenki szeret… Bizonyosan jókedve van. Anna: Nem, Viktorka. Ideges, fáradt és szomoru vagyok. Viktor gróf (közeledik hozzá): Úgy? Hm. És… miért ideges? Anna (egy intéssel válaszol). Viktor gróf: Van talán valami oka az idegességre? (Nagyon idegesen.) Nincsen? Ugy-e? Mi oka is lehetne rá? Minden úgy történik, amint akarja, azt teszi, amit akar… nem törődik senkivel, egészségesen kegyetlen. Anna: Ne Viktorka… ne bántson. Nézze, jőjjön: üljön le ide. Hiszen maga a barátom, ugy-e? Üljön le ide és legyen kedves hozzám, legyen jó hozzám, úgy, amint szokta. Viktor gróf (alig bír a megindultságával; leül, megragadja az Anna kezét): Anna… ha tudná… Anna (kiszabadítja a kezét): Ne Viktorka, ezt nem. Hiszen megállapodtunk. Hiszen maga is belenyugodott, amióta tudja, hogy a Ferenc gróf felesége leszek. Viktor gróf (a foga között): Az lesz? Anna: Mit mond, Viktor? Viktor gróf (másról beszél): De Anna… a kezét… a kezét csak szabad. -86- Anna: Nem, Viktor, azt sem. Viktor gróf (keserűen): És… senkinek sem szabad? Másnak sem szabad? Anna: Sen… (megakad a szava). De micsoda hangon mondta ezt… mit akar ezzel mondani, Viktor? Viktor gróf: Nekem gyönyörüen megmagyarázta, hogy az is csalás, ha a kezét megfogom és ha csak a kezét csókolom; nekem ezt sem engedi meg és… Anna: És? Viktor gróf: És… és… (dacosan vonogatja a vállát) semmi. Csak nekem ezt sem engedi meg és… Anna: Mit: és? Miért mondja ezt, Viktor? Folytassa. Mondja tovább. És… és?… Viktor gróf (keserűen): és… és csak maradjon is ilyen rideg és hozzáférhetetlen és korrekt, mert… Anna: Mert? Viktor gróf (nagy zavarban):… mert… csak… mert természetes, hogy csak… csak úgy lehet… a Ferenc bácsi felesége… (Dadog.) Másképpen nem… ugy-e… az természetes… hiszen… fölfedezhetnék… elárulhatnák… Anna (nagy szemmel, merőn nézi. Azután elszánja rá magát, hogy kiveszi a titkát): Viktor… ugy-e, maga barátom nekem? Viktor gróf: Igen. Anna: Őszinte, jó barátom. Viktor gróf: Én az vagyok. Anna (lassan közelebb húzódik hozzá): Viktor… nekem olyan nagy szükségem van egy megbízható, őszinte barátra. Én olyan elhagyatott vagyok, nekem nincs senkim, akiben megbízhatnám… Viktor gróf: De nem Anna… hiszen van magának más barátja is… régi barátja… akiben jobban bízik. -87- Anna (közelebb símul hozzá): Az úgysem tart már… legfeljebb egy-két napig. De azután… ha én a Ferenc gróf felesége leszek… akkor nem lesz senkim… senkim, Viktor. (Megfogja a kezét.) Akar-e akkor majd az én legjobb… legjobb barátom lenni; hívem; bizalmasam; az egyetlen; a legjobb… legjobb barátom… Viktor (reszket, sóhajtva): Anna! Anna (hozzásimul): Ha egyedül leszek, maga jön el hozzám. Ha szomoru leszek, maga vígasztal meg, ha fázom, akkor magához simulok… Akarja? Viktor gróf (reszketve): Akarom. Anna: Akkor hát így lesz… (vár)… ugy-e?… Viktor gróf (reszketve, szinte sírva bugyog belőle a szó): De Anna, akkor ne bízzék ebben az emberben. Ne higyjen neki. Ne… ne… ne engedjen… a… szavának. Megcsalja magát. Elárulja. Gazember; hiszen én mondtam magának, Anna, hogy gazember. Szemétfickó. Rongy. Gazember. Anna (nem ereszti el, a fölindulását legyűri): Jó. Ezt Kürtre mondja… de mivel bizonyítja ezt, Viktor? Viktor gróf: Mivel? Tudja, miért jött ez az ember ide? Anna: Miért? Viktor gróf (suttogva): Azért, hogy a maga házasságát Ferenc bácsival meggátolja. Anna: Igen… én ezt tudom. De… ezért még nem gazember. Hiszen én mondtam, hogy mi ismertük egymást régebben már… és… és… ő is el akart engem venni… nem gazember tehát, ha ezt a házasságot meg akarja gátolni. Viktor gróf (kétségbeesve): De Anna, hiszen nem azért akarta meggátolni. Hanem pénzért. Pénzért. Anna (lélegzet nélkül): Mi… Mit mond, Viktor? -88- Viktor gróf: Pénzért, ha mondom. (Suttogva.) A becstelen! Gazember! Fölbérelték, idehozatták, összeadták a pénzt… Már kapott is pénzt és még többet kap… ha… ha… Anna: Ha… ha… Viktor gróf: Anna… (keserűen, halkan) maga ide akart jönni a hívására… itt akart találkozni vele… éjszaka, mikor mindnyájan elmentünk. Anna (lélegzet nélkül): Pénzért… azt mondja… pénzért. Viktor gróf: Igen. Anna (lihegve): És mondja, Viktor, mikor kap még több pénzt? Ha… Viktor gróf: De nem kapja meg; a gazember; hiszen most már nem jön el ide, ugy-e nem, Anna? Anna: Nem. Nem. De… mikor kapott volna… Ha? Ha? Viktor gróf: Akkor, ha… ha Ferenc bácsi magát… nála találta volna. Anna (szinte elvakultan a fájdalomtól, a szeméhez emeli a kezét): De hogyan? Hát… igen, értem, mindent tudnak. De hiszen úgy van, hogy én itt találkozom vele. Hát hogyan nála? Viktor gróf: Úgy Anna… hogy maga… maga bement volna… innen a szobájába. Anna: Ah, ezt igérte meg? Viktor gróf: Ezt. Anna: Ezért kellene pénzt kapnia? Viktor gróf: Ezért. Anna (a homlokára és a szemére szorítja a kezét és hátratántorog). Viktor gróf: Mi az, Anna? -89- Anna: Semmi. Semmi. (A fegyverállványhoz támaszkodott. Hirtelen megfordul, kiránt egy fiókot és kivesz egy Browning-pisztolyt.) Viktor gróf: Anna, mit csinál? Anna: Elveszem ezt a pisztolyt. Hiszen nekem ajándékozta Viktor, ugy-e? Most köszönöm. És megtanított bánni vele. Köszönöm, Viktor. Viktor gróf: De Anna, minek ez most magának? Anna: Én megmondtam, Viktor, ugy-e, hogy vannak árulások a világon… vannak tőrbe csalások, amikor ölni is szabad, amikor ölni kell, annál inkább, minél becsületesebb és minél jobb az ember. Viktor gróf: De nézze… Anna… az Isten szerelmére, hiszen ez őrültség. Minek ez most, amikor már tudja… Amikor tudja, hogy gazember, amikor tudja, miért hívta magát. Minek most ez a védelem? Anna: Nem védelem ez már. Viktor: Maga most egyszerüen nem jön el. Egyszerűen nem jön ide. Anna: Idejövök. Viktor gróf: De hiszen akkor kiteszi magát mindennek… Anna: Mindennek. (Nagy lélekzet.) És ha… ha azért hivott… ha azt akarta… ha azt akarja, hogy meglephessenek, hogy én… bemenjek hozzá… akkor… akkor… Viktor gróf: Akkor? Anna (alig bír a sírásával; lehajtja a fejét, de azután felemeli): Akkor én megölöm. (Elmegy jobbra, útközben kibuggyan a sírása.) Viktor gróf: Anna… (utána akar menni, de Anna elhárítja). -90- ÖTÖDIK JELENET. Viktor gróf, László gróf, Mihály gróf, Ferenc gróf. László gróf: Kivel beszélgettél itt Viktor? Viktor gróf (nagy zavarban): Annával. László gróf: Mit beszéltél vele? Viktor gróf: Ah, semmi nevezeteset… vadászatról… fegyverekről… László gróf: Hová ment? Viktor gróf: Bement a szobájába. László gróf (bosszantja ez a hír, türelmetlenül csettint): Vajjon soká marad bent? Vagy hamarosan kijön? Viktor gróf: Nem tudom… De… mintha… nem érezte volna egészen jól magát… kis fejfájás talán. Mihály gróf (jobbról sietve): Hát mi ujság? Mondd el gyorsan. Csakugyan meglesz ma? László gróf: Nem jön még Ferenc? Mihály gróf: De igen, ő is jön… bekopogtatott Annához… (Hátrafordul.) Már jön is. László gróf (gyorsan): Menj Stefihez; ő majd elmondja. Kürtöt az asszonyok ne eresszék el egyelőre. Mihály gróf: Jó. Ferenc gróf: Ah, itt vagytok. Nem mentek ki? Mihály gróf: De igen. Megyünk… Jössz, ugy-e, Viktor? László gróf (Ferenchez): Nem jönnél te is ki egy kicsit? Lesétálnánk a nagy alléba… Ferenc gróf: Nem, én itt maradok. Megvárom Annát. Itt kellett volna rám várnia. Azt hittem, itt lesz, de bekopogtattam a szobájába… nem érzi egészen jól magát… László gróf: Igen… Viktor mondta… egy kis fejfájás. -91- Ferenc gróf: Én megvárom. Itt. Ti csak menjetek… Mihály gróf: Igen… (Viktorral elmegy.) Ferenc gróf (Lászlóhoz): Te nem mégy? László gróf: Nem. (Lassan.) Ha nem volna terhedre, szeretnék veled egyről-másról beszélgetni. Ferenc (nem is igen hallotta, mit mondott): Mi baja lehet vajjon?… Csak nem valami komoly dolog? László gróf (lassan): Nem… nem lesz semmi komolyabb baja. Ferenc gróf: Igen; azt mondta, hogy pár perc mulva kijön. László gróf: Úgy? No hiszen akkor bizonyosan… Ferenc gróf: Jó volna mégis az orvost fölhivatni. László gróf: Hiszen azt majd meglátod… Ferenc gróf: Igen. Ha kijön. Megvárom. (Leül.) Te mondani akartál valamit. László gróf: Szívesebben elhalasztanám. Ez nem alkalmas hely… megzavarhatnak… Nem jönnél föl inkább a billiárdszobába? Ferenc gróf: Nem. Itt akarok maradni az Anna közelében. Hátha szüksége van valamire. És ki zavarhatna itt? Legföljebb Anna jöhet és az nem baj. László gróf: Éppen ennél a beszélgetésnél az ő jelenléte sem volna kivánatos. Ferenc gróf: Ő minden beszélgetésnél jelen lehet, amelyet én folytatok. László gróf: Éppen ennél a beszélgetésnél az ő jelenléte az, amely legkevésbbé kívánatos. Ferenc gróf (föláll): Mi? (Szünet.) László gróf: Hm… igen… róla akarok veled beszélni. -92- Ferenc gróf (megvetően elmosolyodik, végtelen lenézéssel legyint egyet a kezével; azután visszaül a helyére. A gesztusa azt jelenti: tessék, de ez nemcsak hiábavaló, hanem rossz és megvetni való dolog is). László gróf: Én érzem, milyen nehéz az a feladat, amelyre vállalkozom. De az irántad való tisztelet és szeretet, a nevünk és a becsületünk féltése kötelességemmé teszi, hogy vállaljam. Ferenc gróf (megvetően): Csak egyre figyelmeztetlek: magának árt mindenki, aki én nálam Annának ártani akar. László gróf: Tudom. Az iránta való vonzalmadnak, ragaszkodásodnak és különösen korlátlan bizalmadnak minden jele azonban csak sürgősebbé teszi, hogy veled közöljem azt, amit közölni akarok. Ferenc gróf (egy kelletlen, fanyar gesztussal fölszólítja, megengedi, hogy beszéljen). László gróf (lassan, óvatosan, időről-időre aggódva átpillantva a jobboldali folyosóra, nem jön-e Anna). A… mikor… te közölted velem azt az elhatározásodat, hogy Galambos Annát a menyasszonyoddá választod, magad mellé emeled, akkor én egyetlenegy kétségemnek adtam kifejezést, annak, hogy az elhatározásoddal áthidalt nagy társadalmi különbség vajjon csakugyan áthidalható-e. Hogy egy… végre is más világból való lány a… legjobb akarata mellett is… tud-e méltóvá lenni ahhoz a helyhez, amelyet te juttatsz neki… hogy nevelés, megszokás, öröklött és szerzett hajlandóság nem vonja-e újra meg újra… a legkülönbözőbb… sokszor reánk majd bizonyára kínos módon vissza ahhoz a társadalmi réteghez, amelyet elhagyott… Ferenc gróf: Ostobaság. Annának egy királynő rangja sem volna sok. -93- László gróf: Minthogy te így gondolkoztál, nekem a kétségeimmel vissza kellett vonulnom. Minthogy te a menyasszonyod nyíltságában, őszinteségében, gondolkozásának előkelőségében föltétlenül megbíztál, nekem… nekünk hallgatnunk kellett. Ferenc gróf: Hallgatnotok kellett! Anna őszinte, becsületes és előkelő. László gróf: A kétségeink, a féltő… a szerető aggodalmaink azonban természetesen megmaradtak. És megdöbbenve, elszomorodva, lesújtva kellett konstatálnunk, hogy az idő – alig pár hét – nekünk ad igazat, igazolja a kétségeinket és fájdalmas bizonyossággá teszi az aggodalmainkat. Ferenc gróf (föláll; halk, komor, fenyegető): Mi? Hogy mered ezt mondani? Ez nyílt gyanusítás. Ez vád. Ez rágalom. László gróf: Négy hét óta van itt egy – a mi körünkben szintén szokatlan – vendéged: ez a Kürt, akit mi meg akartunk nyerni a mi ügyünk… a mi gondolkozásunk számára. Ferenc gróf: Kürt!… Én… úgy láttam… hogy a gondolkozása nagyon helyes átalakuláson ment át. László gróf: Igen… te is megkedvelted. Nem tehetségtelen ember. Hasznát lehetne venni. Az átalakulása azonban csak látszólagos volt és… ahelyett, hogy őt megnyertük volna egy előkelőbb gondolkozás, egy magasabb társadalmi réteg levegője számára… a helyett, – úgy látszik, – az történt, hogy ő nyerte meg Annát mindkettejük öröklött szokásai, lazább erkölcsi fölfogása, hiányosabb becsületbeli nézetei számára. Ferenc gróf (nagy, egyre fokozódó aggodalommal): Miből következteted ezt? -94- László gróf: Mi mindnyájan, – anélkül, hogy különös figyelmet fordítottunk volna rá, – azt vettük észre, hogy ez a két idegen környezetbe került, de kétségtelenül közös gondolkozásu ember… itt közöttünk… egymásra talált. Mi, – anélkül, hogy észleleteinket egymással közöltük volna, – egy titkos és egyre bensőbbé váló egyetértés jeleit véltük fölfedezni közöttük. Ferenc gróf (elfojtja, legyűri, lenyeli a kételkedését): Lehetetlen! László gróf: Egyre nagyobb nyugtalansággal szemléltük ennek az… az egyetértésnek a titkos, alig észrevehető megnyílvánulásait; végre is lehetetlen volt egymás előtt elhallgatnunk a félelmeinket és mikor megfigyeléseinket összevetettük: nem lehetett többé kételkedni benne, hogy az aggodalmaink jogosak. Nem lehetett benne kételkedni. Ferenc gróf: Hát én kételkedem benne. És én bizonyságot szerzek. László gróf: Hogyan? Ferenc gróf: Megkérdezem Annát: ha így van, amint mondod, ő azt fogja mondani igen; és ha ő azt mondja, hogy nem, akkor nincs így, ha százszor összevetettétek is a megfigyeléseiteket. László gróf: Ez a te nagylelkü bizalmad és előkelő nyíltságod jogos volna és célravezető volna akkor, ha itt nem eltörölhetetlen társadalmi különbségekről, vérbe is átment megszokásokról volna szó. Ha a mi körünkhöz tartozó nőről volna szó, én beszélnélek le minden más kisérletről… ellenőrzésről… próbáról. Ferenc gróf (tépelődve, komolyan): És így? László gróf: Így más módot kell ajánlanom, annyival inkább, mert a bizonyosság megszerzésére egy, fájdalom, nagyon is meggyőző alkalom kínálkozik. -95- Ferenc gróf: Miféle alkalom? László gróf (óvatosan): Mi… egy óra mulva… fölmegyünk a vadászlakba… Ferenc gróf (remegve): Csak nem akarod?… Ne merd azt mondani, hogy… László gróf: Én ma akaratlanul tanuja lettem egy beszélgetésnek, egy siető, halk hangu, izgatott megállapodásnak. Ferenc gróf: Anna?… Nem hiszem. Nem igaz. Hogy Anna? László gróf (állandóan figyelt jobbra; gyorsan): Vigyázz. Anna jön. Kérlek, ne szólj neki. Ferenc gróf: Szólok. Igenis, szólok… László gróf (gyorsan): Mindnyájunk érdekében, a nevünk érdekében… a bizonyosságért. Utólag, ha akarod, minden elégtételt megadhatsz neki. Ferenc gróf: Nem. Én megkérdezem. László gróf: Akkor sohasem szerezhetsz bizonyosságot. Soha. Anna (jön jobbról). Ferenc gróf (feléje indul, de útközben megáll. Félig elfordított arccal áll). László (a szoba másik végében, erőszakolt mosolygással). (Nagy hallgatás.) Anna (látja, hogy milyen beszélgetést zavart meg, Ferenchez): Csak azt akarom megmondani, hogy semmi komoly bajom nincs. Múló rosszullét… (Szünet.) Ferenc gróf: Igen… köszönöm… Anna: Beszélgettek? Nem akarom a beszélgetést megzavarni… (Lassan, mint aki várja, hogy talán szólnak neki, kimegy a terraszra.) -96- Ferenc gróf (fölindultan, mintha vissza akarná hozni, az ajtóig megy, visszafordul): Én most hazudtam neki. A hallgatásommal hazudtam. Ha te engem hazug módon kényszerítettél erre a hazugságra, akkor… (a fölemelt két ökle fejezi be a mondatot). László gróf (nyugodtan): Az az izgatott hangu megállapodás, amelynek én akaratlanul tanúja lettem, ez volt: miután mi elmentünk, miután az itthon maradtak visszavonultak, Anna idejön. Visszajön. Kürt itt várja. Addig, amíg valami meglepetés veszedelme fenyegetheti őket, itt maradnak, – ez ártatlan hely, – azután visszavonulnak… bizalmasabb beszélgetésre… talán (balra) a Kürt szobájába. Ferenc gróf (lélegzet nélkül, a torkát fojtogató indulattal hallgatta ezt a közlést: a keze fölemelkedik, a levegőt markolja meg kegyetlen szorítással): Ez?… Ezt?… (rettentő indulatában egy másodpercig még céltalanul rázza az öklét, azután megfordul, a fegyverállványhoz megy és levesz, leránt egy fegyvert. Megragadja.) Akkor én… én… (megrázza a fegyvert és fölszegi a fejét). (Szünet.) Ferenc gróf (leül, csendesebben): Én ítéletet tartok. László gróf: Ahhoz, hogy a letagadhatatlan bizonyosságot megszerezzük, el kell mennünk. De nem megyünk föl a vadászlakba. Ferenc gróf (magát emésztve, halkan): Nevetségessé tettek. László gróf: Megállunk a kerti háznál, – onnan át lehet ide látni, – amikor innen elmennek, – amikor itt homály támad, – akkor… Ferenc gróf: Hazudtak nekem. László gróf: Akkor átjövünk. -97- Ferenc gróf: A becsületem… megbosszulom. (Úgy fogja meg a fegyvert, mintha el akarná törni.) László gróf: Addig óvatosságra van szükség… hallgatásra… úgy kell tennünk, mintha elmennénk… (A terrasz felé.) Jön valaki… kérlek… bizonyos óvatosság kell… a haragodat addig… ÖTÖDIK JELENET. László és Ferenc gróf. Galambos, azután Anna. Galambos (fegyver van nála): Gróf úr, jelentem, hogy negyedóra mulva indulunk. Ferenc gróf (nem bír a dühével; föláll és mintha minden haragját rá akarná ontani erre az emberre, rádördül): Galambos, a maga lánya egy… Csalt! Hazudott! Kidobom… visszaröpítem a maga nyomoruságába… a szemétbe… ahonnan fölemeltem. László gróf (rémülten): Kérlek… hiszen így mindent kockára teszünk… Nézd, itt jön. Ferenc gróf (Galamboshoz): Galambos, egy szót se merjen erről Annának mondani. Érti? Ha csak egy szót mer!… (Az ökle a levegőbe emelkedik.) Anna (bejön a terraszról). László gróf: Hm… igen… hát: indulhatunk! Ferenc gróf: Galambos, rögtön indulunk. Fogasson. Anna: Nincs még korán az indulásra? A hold még nem kelt föl. Ferenc gróf (nem néz rá): Nem. Éppen ideje. Nekünk elég világos lesz. Megyünk. (Nem tud az Anna szemébe nézni; megfordul, jobbra elmegy.) László gróf: Én hivom is a többieket. (Megy a terraszra.) -98- Anna (gyötrődve megáll, az apjára téved a szeme): Apám… mit mondott magának a gróf? Galambos (rémülten, összezúzottan): Semmit… én nekem semmit sem mondott. Anna: Apám… rákiáltott magára… kihallatszott… nem mondott én rólam valamit…? Galambos (nagy lelki harc után): Nem, nem, semmit. Csak azt mondta, hogy indulhatunk már… itt az ideje… lehet fogatni… egyebet nem mondott. Anna: Egyebet nem? Galambos (gyötrődve): Egyebet nem. Anna (elfordul tőle): Jó. Menjen. Galambos (kétszer is visszafordul, hogy mindent elmondjon, azután összetörten, gyáván kilopódzik). Anna (leül egy karosszékbe és maga elé mered). HETEDIK JELENET. Anna, Kürt, Mihály gróf, László gróf, Ferenc gróf, Stefi gróf, Viktor gróf, Margit grófnő, Emma grófnő. Kürt (a két asszonnyal a terrasz felől jön be. Velük együtt víg zsivajjal, Mihály, László és Stefi is. Viktor utolsónak hallgatva, izgatottan.) (Mikor már bent vannak, bejön Ferenc gróf is. Hallgatva leül, a szobának az Anna helyével szembeeső, legtávolabbi részében.) Margit grófnő (Kürthöz): Hát csak az ősz? Kürt: Csak az ősz, grófné. A tavasz ordináré, alantas, közönséges. Plebejus évszak. Az ősz finom, nemes, tiszta, előkelő. Emma grófnő: De a mámor, maga mámorról beszélt. Kürt: Igen, van az ősznek egy mámora, ez az igazi. -99- A tavasz mámora olyan, mint a must: zavaros, piszkos, semmis. Az ősz mámora édes, de fanyar, gyönyörü és tiszta, hideg és borzongító, mint a pezsgő. Tavasszal kis ostobaságok történnek, ősszel nagy és nagyszerü őrültségek. Tavasszal plebejusok szeretnek, ősszel arisztokraták. (Kis hallgatás.) Mihály gróf: Kár, hogy ön nem vadászik. Ha valaki így szereti a természetet. Kürt: Én? Én utálom a természetet. Hiszen ezért szeretem az őszt. Csak akkor tudok megbocsátani a természetnek, mikor megszelidül, elbágyad, fáradtan liheg… A fákról karikázva hullanak a levelek és a halál illata árad el az erdőben. A halál borzongató illata: ez adja az őszi mámort. (Kis hallgatás.) Mihály gróf: Akkor tudná élvezni igazán, ha kint járna és fegyverrel tudna bánni. László gróf: De hiszen Kürt kitünően kezel minden fegyvert. Kürt: Igen. De állatot nem szeretek ölni. Csak embert. Ferenc gróf (nem tudja a haragját egészen elfojtani): Az ember védekezik. Kürt (vidáman): Éppen azért. Én azt szeretem. Az állat? Voltam egy-két vadászaton, a meglőtt nyúl csecsemősírással bukik föl, a meglőtt őz gyereksírással, a róka úgy vinnyog, mint egy szegény, öreg asszony. Nem szállok szembe nőkkel és gyerekekkel. László gróf: Azért megyünk mi fővadra. Kürt: A szegény szarvas…! Az is ősszel szeret. Arisztokrata. Megáll… belemennydörgi a szerelmét az erdőbe… És én egy mámoros, szerelmes férfit meglessek… orvul lelőjjem? (Kis hallgatás.) -100- Stefi gróf: Ez az egészben a legszebb. Az ember átveszi a gondviselés szerepét. Megyek, fogom a fegyveremet – most én vagyok a végzet. Az istenek akarata. Több. A bosszuálló sors. Ananké. Beleavatkozom életbe, szerelembe… eldördül a fegyverem… és az életben maradt szarvasok – a többiek – bűnről és bűnhődésről beszélnek, felsőbb hatalmakról, amelyek megfenyítettek egy elbizakodott vétkest. (Kis szünet.) Stefi gróf (folytatja): Én is úgy halok meg… valamikor… Szerelmesen, mámorosan bőgök majd… egyszerre jön a halál és felfordulok. „Ez a bűneim büntetése“, gondolom. Pedig csak valami láthatatlan felsőbb lény vadászott… cserkészett… rámkapta a fegyverét… éppen amikor a legszerelmesebben és legmámorosabban bőgtem… (Kis szünet.) Kürt: Lehet… lehet, hogy ilyenek a végzet utai. Én azonban semmi kedvet sem érzek rá, hogy beleavatkozzam az ilyen dologba… különösen szerelmi harcokba… Hadd verekedjék ki ezeket a harcokat maguk között: a szarvasok is, az emberek is. László gróf: A szarvasok már harcolnak odakint. Tegnap már behallatszott a bőgésük. Holdvilágos az éjszaka… pompás vadászat lesz. Stefi gróf: Egyet azért sajnálok: hogy az ember önkéntelenül is segítségére van az asszonyi léhaságnak. Hajh az asszonyok, az asszonyok! Az asszonyok közömbösen várnak, míg a férfiak életre-halálra tusakodnak. Azután, azután a győzőhöz csatlakoznak. Emma grófnő (mosolygó sértődöttséggel): De csak odakint. A szarvasoknál! -101- Stefi gróf: Nem a… a… Persze, a szarvasoknál. A szerencsésebbhez csatlakoznak. Ahhoz, amelyik elkerülte a golyót. Ezek az asszonyok, ezek az asszonyok! Kürt: Ezért nem volna szabad beleavatkozni a harcba. Hadd győzzön az erő. Hadd győzzön a támadó fiatalság, – ha tud, – a maga erejéből. (Kint kocsirobogás.) Ferenc gróf (föláll): A támadó fiatalságot véres fejjel kergetik vissza… odakint. Odakint többnyire az öregek győznek. Itt a kocsi. Mehetünk. Kürt: Jó mulatást. Jó vadászatot. Ferenc gróf (egy intéssel elbúcsúzik a maradóktól): Jó éjszakát Anna… Anna (föláll): Jó éjszakát. (Egy másodpercre farkasszemet néznek.) Anna (odahajtja a homlokát). Ferenc gróf (futóan, elfacsarodó arccal megcsókolja): Viszontlátásra. Anna: Viszontlátásra. (Gyorsan megfordul és kimegy.) László gróf, Mihály gróf és Viktor gróf (is mennek). Emma grófnő: Holnap délelőtt itthon vagytok? Mihály gróf: Igen, igen. Már tízre itthon vagyunk. (Anna kivételével mindnyájan kimennek a terraszra. Kint rövid búcsúzás. Kocsirobogás.) Emma grófnő, Margit grófnő és Kürt (visszajönnek). Margit grófnő (ásítozik): Istenem… de elálmosodtam… A lovaglás is sok volt… a tennisz pedig halálra fárasztott… (Ásítozik.) Kürt: Kimélnie kellene magát grófné. A sport túlhajtása árt ám a szívnek. Margit grófnő (kissé megijedten): Igazán?! (Más hangon.) -102- Majd vigyázok… most alig várom, hogy ágyban legyek. (Ásít.) Megyek is. Jó éjszakát. (Üdvözlések. Annához:) Jó éjszakát drágám. Anna: Jó éjszakát édesem. Margit grófnő (elmegy balra). Emma grófnő (Kürthöz): Azt hiszem, igaza van, mértéket kell tartani. Ma én is igazán elfáradtam. Anna (észreveszi, hogy egyedül akarják hagyni Kürttel, hirtelen föláll): Jó lesz ha te is lefekszel szívem. Én is jó példával járok elől. Jó éjszakát. (Megy jobb felé.) Emma grófnő: Jó éjszakát drágám. (Szünet. Kürt a grófnét nézi; az asszony kerüli a pillantását, de végre is rá kell néznie.) Kürt (a legnyugodtabb, kötekedő arcátlanságával): Grófné… egyedül hagytak bennünket… Nincs ebben valami gyöngéd szándékosság? Emma grófnő (egy olyan mozdulatot tesz, mint aki azt mondja: hát ez hihetetlen). Kürt: Asszonyok szeretik a vágyódókat… szívesen félreállnak az útjukból… örülnek, ha elvonulhatnak. Emma grófnő: Kürt, a maga szemtelensége fölülmúl minden emberi mértéket. Csak nem akar most nekem udvarolni. Kürt: De igen. Teljes lendülettel. Jó kedvvel. Félrecsapott kalappal, mint egy duhaj parasztlegény. Emma grófnő: Miket mert az előbb is mondani… nem félt? Maga hallatlanul vakmerő. Kürt (közeledik hozzá): És maga grófnő? Egy cseppet sem? Ha csak egy kis vakmerőség volna magában… egy kis kötekedő kedv… akkor megérezné, milyen furcsa az, hogy mi most itt egyedül maradtunk, hogy éppen bennünket hagytak egyedül… és… megérezné… hogy -103- legforróbb csók az, amelyet a legvakmerőbben vált az ember… a legelszántabban… a legfurcsábban kinevetve másokat… Emma grófnő (kissé bágyadtan): Ah… hogy mer ilyet mondani… én fölmegyek… Kürt: És én fölkisérem. Lábujjhegyen. Lopva. Összesímulva. Mindenkit megcsalva… nem egy embert, – tízet… Emma grófnő: Hiszen magának itt kell maradnia. Kürt: Az más. Arra ne gondoljon. Azzal ne törődjék. Az később van. Most fölvillant előttünk egy égő és csodálatos félórának a reménye… most elcikázott a szemünk előtt, mint a villám, egy páratlan, egy nagyszerü, egy mámoros vakmerőség gondolata… Csak ezt most! Semmi mást! (A hangja egy másodpercre sem válik meleggé. Ő maga maradt hideg, vizsgálódó, közömbös. Inkább kisérlet, megszokott vakmerőség az egész a számára, nem komoly vágy.) Emma grófnő: Lehetetlen. Lehetetlen. Nem jöhetne vissza idejekorán. (Ránéz; a Kürt hideg és vizsgálódó pillantása kijózanítja.) Ah, hiszen maga nem gondolja komolyan. Most is hazudott. (Elfordul; azután megindul, megáll és visszafordul.) Én megyek. Maga maradjon itt. És hazudjék több művészettel. (Elmegy balra.) Kürt (fanyar mosolygással, – egy kis ajkbiggyesztéssel néz utána; azután megfordul, átsétál a szobán, ahol egészen egyedül maradt, kinéz jobbra; előre jön, megáll és komolyan maga elé néz. Azután elűzi a saját komolyságát, vállat von, odamegy a pianinóhoz és – mintha a saját helyzetét travesztálná – halkan játsza rajta a Parasztbecsület intermezzóját, azután félhangon dudolja: „Oh Lola, arcod olyan, mint a liljom s mint ért cseresznye olyan az ajkad…“). -104- NYOLCADIK JELENET. Kürt, Anna. (A jobboldali ajtó kinyílik, halkan fölrántódik és az ajtón bejön, az ajtóban megáll Anna. Köpönyeg van rajta; jobb keze a köpönyege zsebében van, oda később is vissza-visszatéved.) Kürt (megfordul, meglepetve, komoly nyugalommal): Maga az, Anna? Anna: Én vagyok. (Az ajtónál marad.) Kürt (szeretné legyürni a saját izgalmát): Nem vártam még… Azt hittem, sokkal tovább kell még maradnom… Anna: Nem örül, hogy ilyen korán jöttem? Kürt: De igen… Örülök… csak… arra gondoltam, hogy meglephetnek. Jöhet valaki. Anna: Legyen nyugodt Kürt… Nem jön senki. Kürt: Miért olyan bizonyos ebben, Anna? Anna: Csak… gondolom… Fáradtak. Lefeküdtek. De ha jönne is valaki: mi van abban, ugy-e, hogy mi itt vagyunk… beszélgetünk. Kürt: Igen, igen. Persze… abban nincs semmi. Anna: De ha nem akarja, hogy maradjak… ha attól tart, ha fél valamitől… akkor visszamehetek. Kürt: Nem, nem. Miért áll ott, Anna. Jőjjön beljebb, jőjjön közelebb hozzám… (Elmozdul a pianinótól és eléje megy.) Örülök, hogy itt van. Rossz lett volna, ha nagyon megvárat… Anna (lassan jön beljebb): Én sem tudtam volna sokáig várni… Nem tudtam a szobámban maradni. Lefeküdtem… hátha pihenhetek egy kicsit… de két perc -105- mulva kiugrottam az ágyból… Borzongok; ez az őszi mámor talán… Kürt: Bizonyosan az… Anna: Borzongok… Nézze forró tőle a kezem. (Nyujtja a kezét. Kürt megfogja.) Forró tőle az egész testem… két percig sem tudtam az ágyban maradni, égett a párnám… kiugrottam… hajtott valami nagy nyugtalanság. Kergetett egy nagy türelmetlenség… pongyolát vettem és ezt a köpönyeget… Nincs is rajtam más, nézze… (Nyujtja, kínálja magát a Kürt tapintásának.) Kürt (végigsimítja a testét, megreszket az érintésétől. Most mély és őszinte a hangja): Anna, hogy vágyódtam én maga után… Hogy szeretlek, hogy kívánlak, milyen szomjas vagyok… (Lassan, félig lehunyt szemmel, igazán mámorosan magához öleli Annát és a nyakát csókolja meg.) Anna (hideg, fájdalmas, lesben álló arccal engedi): Igazán… nagyon szeret engem… Kürt… Kürt (a kezébe fogja az arcát és gyöngéden fölemeli): Téged, – senki mást. Téged, – soha mást. Veled, veled!… Veled elmenni, veled összebujni, nálad megpihenni, téged megölelni, veled elrejtőzni… Anna (lehunyt szemmel hallgatta; most kiszabadítja a fejét és elfordított arccal kérdezi): Szeretne velem… egyedül lenni… elrejtőzni… Kürt: Anna! (Megöleli; Anna engedi. Halkan, szinte súgva): Anna, menjünk el innen… ez nem jó hely… Anna, közel akarok hozzád lenni, csendben, sötétben hallgatni a szíved dobogását… menjünk el innen, Anna! Anna: Igen. Menjünk. (A jobb zsebébe nyúl; balra fordul): Hová?… Hozzád? Kürt (meglepetve): I… igen… -106- Anna (elfordított arccal): Igen… menjünk… Kürt (meglepetve, nagy zavarban): I… igen… (Egyre kínosabb zavarban.) I… igen… (Hirtelen.) Várjunk még, Anna. Várjon még. Üljön le ide, Anna. Anna (még mindig elfordított fejjel): Itt maradjunk? Nem szeretem ezt a helyet. Kürt: Maradjunk itt egyelőre, Anna. Üljön le. (Leülteti az elől lévő diványra. Föl és le jár.) Hiszen minekünk annyi beszélni valónk van, nekem annyi a mondanivalóm, a kérdezni valóm. Korán volna még abbahagyni ezt a beszélgetést. Anna: Úgy? Korán volna? Miért? Kürt: Mert én olyan régen vágyódom rá, hogy bátran, hangosan, szabadon beszélhessek magával. Én alig vártam ezt a találkozást, Anna. Anna: Én is. Kürt (örömmel): Maga is, Anna? Anna: Igen… izgatottan és türelmetlenül vártam. Kürt: Maga is azt érzi Anna, ugy-e, hogy mi… úgyszólván egy leszámolással tartozunk egymásnak, egy teljes, végleges, őszinte leszámolással. Anna: Igen. Én is úgy érzem: egy teljes, végleges, őszinte leszámolással. Kürt: Nagyon jó. Látja ennek örülök. A lelkemből örülök. Hát akkor… akkor én kezdem… és teszek egy őszinte vallomást. Én megmondtam magának, Anna, hogy miért jöttem ide. Anna: Igen… Azért – ugy-e – hogy meggátolja a gróffal való házasságomat. Kürt: Igen. Azért. Anna: És – és ez a szándéka megváltozott talán azóta? -107- Kürt: Nem. Anna: Nem? Kürt: Nem. De meg kell most magának mondanom, Anna, hogy amikor először beszéltem erről a… a szándékomról magának, akkor nem éreztem olyan… egészen mélyen… nem éreztem olyan parancsolónak, olyan ellenállhatatlannak, olyan elkerülhetetlennek… Anna: Nem volt egészen őszinte. Kürt: Látja, bevallom: nem. Anna: És most… most úgy érzi, mindenáron meg kell gátolnia, meg fogja gátolni. Kürt: Igen. Mert látja, azóta – három hét óta – amióta egyre többet és egyre nagyobb figyelemmel nézem magát és foglalkozom magával, azóta egyre nő, árad és dagad bennem egy olyan érzés, amelyet én eddig sohasem ismertem: egy parancsoló, türelmetlen és mégis gyöngéd nagy vágy… egy forró, lázas és mégis halk kívánság… Nemcsak az, hogy maga az enyém legyen, hanem az, hogy… hogy maga hozzám egészen közel jusson, (feléje nyul) nemcsak így: hanem lélek a lélekhez, hogy a maga szíve is édesen, tisztán és bizalommal fölmelegedjék. Magát egy jégkéreg választotta el tőlem… neheztelés, bizalmatlanság… hogy az elolvadjon, annak vége legyen… Anna: Annak egészen vége van, Kürt. Kürt: Hogy bízzék bennem. Anna: Én bízom magában, Kürt. Kürt: Korlátlanul és föltétlenül. Anna: Korlátlanul és föltétlenül bízom magában. Kürt: Hogy kövessen engem oda, ahova akarom. Anna (föláll): Én követem… oda, ahová akarja. Kürt: Hogy éppen olyan nagy, nagy vágyat érezzen… Anna: Én éppen olyan nagy vágyat érzek… -108- Kürt: Az után, hogy együtt legyünk, egyedül legyünk… Anna (lesütött szemmel): Igen. Én is azt akarom. Kürt: Anna! (Megöleli.) Odajössz, ahová akarom. Anna: Oda. Kürt: Menjünk innen… Akarod? Hozzám. Anna: Igen. Gyere. (Elfordul. Egy-két lépést tesz balra. A pisztoly után nyul.) Kürt (ismét megzavarodik, meghökkenve néz a lány után; áll; nagyon kínosan): Igen, Anna… igen… Anna (halkan, elfordulva): Menjünk el innen Kürt… Kürt: Igen, Anna… (Kínosan.) Várjon még Anna… Üljön le… Mi, ugy-e, azt akartuk, hogy ez a beszélgetés egy nagy, őszinte leszámolás legyen… Anna: Azt. Kürt: Akkor hát… maradjunk még… maradjon Anna… beszélgessünk… Anna (merev arccal): Azért hivott engem ide, Kürt, hogy beszélhessünk? Kürt: Azért… Nem… De igen… Milyen furcsa maga ma Anna. Anna: Én egészen olyan vagyok, mint máskor. És maga is… olyan, mint máskor. Kürt: Nem, én nem vagyok olyan, én… én… olyan izgalmat és felindulást érzek, mint még soha… azt a nagy vágyat, hogy magát egészen meghódítsam… visszahódítsam… remegek a türelmetlenségtől… Anna: Én is türelmetlen vagyok, Kürt és… azt a nagy vágyat érzem, hogy magát egészen megismerjem, hogy az arcát álarc nélkül lássam. Kürt: Ezt, igen, ezt – ezt akarom. Álarc nélkül! Őszintén! Egyenesen őszintén végre! Anna: Egészen őszintén! És csakugyan itt? -109- Kürt (kissé kellemetlenül érintve): Igen itt… miért? Anna: Nem volna jobb, ha elmennénk innen máshová… Ez… ez… nem jó hely… nem szeretem… Kürt: De igen, Anna. Maradjunk itt. Anna: Maradjunk? Ahogy akarja. Maradjunk itt… Kürt: Várjon csak, Anna. A hangjában van valami hidegség, valami idegenség… Szeretném, ha fölmelegednék. Maga nagyon megváltozott, Anna. Nem szereti már az embereket… Anna: Nem. Amikor én… régen… valamikor elmondtam magának, hogy szeretem az embereket, jót akarok nekik, bízom bennük, akkor maga azt mondta, Kürt, nem szabad szeretni őket, hidegen és ellenségesen kell velük szemben állni, nem szabad bennük bízni. Kürt: Igen… vigyázni kell az embernek magára. De én… én most itt vagyok… bennem bízzék most. Mondja, bízik bennem, Anna? Anna (elnéz a feje fölött): Bízom. Kürt: Hisz nekem, Anna? Anna: Hiszek. (Az arca mást mond.) Kürt: Akkor jó. Akkor én mindenekelőtt egy nagy vallomással tartozom magának, Anna. Meg kell mondanom… talán meg tudom értetni… miért hagytam el én magát… Anna: Miért? Kürt: Látja, Anna: nekem, szinte amióta gondolkozom, két keserves, nagy vágyam, nagy harcom volt: a pénzért, – az volt a könnyebb – és a… az asszonyért. Féktelen, nagy, fogatösszeszorító, kegyetlen hajsza volt… igen, bevallom, mindig éhes voltam… mindig új nő kellett… mindig asszony nyomában voltam… de mindig -110- – még mielőtt valamelyik az enyém lett volna, – már kellemetlenséget, kifáradást, megunást éreztem. Az enyém lett, de én már terhesnek éreztem a dolgot… már láncnak éreztem a viszonyt… már az első napon… És látja, Anna: én magát nagyon szerettem akkor is, de megrettentem attól, hogy egy egész életre… egy egész hosszu életre… És mert féltem, hogy gyenge leszek, azért hagytam el búcsu nélkül. Igen, én is éhesen és a hűség szándéka nélkül közeledtem az asszonyokhoz. De… az asszonyok is úgy fogadtak… úgy bántak velem… egy kis szerelem, néhány csók, azután vége. Anna: Kürt, maga nem is ismeri az asszonyokat. Kürt: Én? Anna: Maga. Ha százzal volt is dolga… egyetlenegyet sem ismert igazán. Nem is ismerhette meg őket, mert mohón… mert szívtelenül közeledett hozzájuk… Ha hitt volna bennük, ha hűséget várt volna, ha áldozatokat kívánt volna tőlük… majd meglátta volna. De a maga sorsát egy hazugság szabta meg… egy hazugság sikere mutatott magának utat… maga a hazugságot választotta… Maga nem is tudhatja, milyen lehetőségek vannak egy asszonyban… mennyi áldozatkészség… Nekem is van egy gyermekkori történetem, Kürt… Kürt: Mi az, Anna? Anna: Ah, ostoba kis történet. Csak nem fogunk most kis történeteket elmondani egymásnak, Kürt. Beszéljünk másról. Kürt: Nem, Anna. El kell mondania. Én mindent tudni akarok most magáról. Anna (belenyugszik): Én akkor nem voltam még tízéves… csak három-négy… Babákkal játszottam, nagyon szerettem a babáimat, azt mondtam, a gyerekeim… -111- Egyszer azonban kaptam ajándékba egy cserép ciklament. Budapesten laktunk még, az apám még katonatiszt volt, az anyám még élt… A ciklament betettük az én szobámba, a szegény kis növény arra fordult az ablak felé, a világosság felé. Én ápoltam. Én öntöztem, híven, lelkiismerettel, egy élőlény volt, amelyet rámbíztak. De ügyetlen, ostoba, három-négyéves kis lány voltam, a vizet, amelyet hoztam, mindig kilocsoltam, padlóra, butorra. Egyszer azután megtiltották a locsolást. Én sírtam: „Látod, – mondta nevetve az apám, – hullasd rá ezeket a nagy könnyeket a virágra… ez lesz a legjobb öntözés.“ Én addig engedelmes, jó gyerek voltam. Attól a naptól kezdve engedetlen lettem, szembeszálló, toporzékoló. Megvertek… mindennap kétszer-háromszor… Nekem rettentően fájt a verés – nem a verés, hanem a szégyen – és mégis engedetlen voltam… mindennap kétszer-háromszor megverettem magamat és szaladtam be a szobámba. Kürt: És? Anna: És egyszer gyanussá vált a dolog: utánam jöttek, megnézni, mit csinálok. És én ott állottam a ciklamen mellett, keservesen zokogva és a könnyeim hullottak rá a ciklamenre. Megverettem magamat… hogy a könnyeimmel öntözhessem a cikláment… (Elhallgat, maga elé néz, szomorúan mosolyog.) (Hallgatás.) Anna: Nem érti, Kürt? Kürt (hallgat; azután kissé meghatottan): Értem, Anna. Anna: Ostoba, ostoba, ostoba kis lány voltam… Kürt: Értem, Anna… drága Anna… De látja, én értettem ezt most már… mielőtt ezt a kis történetet hallottam volna. Én értem már magát, Anna. Én ismerem magát, Anna. -112- Anna (ránéz): Én is ismerem magát, Kürt. Kürt: Nem. De majd meg fog ismerni… Hanem… hanem… (Idegesen járkál.) Anna: Mi az, Kürt? Kürt (visszafordul): Anna – látja – én boldog vagyok, hogy ezt elmondotta nekem – de én mindent tudni akarok most magáról, Anna. Anna: Van még valami, amit ne tudna rólam? Kürt: Van. Van egy részlet a maga életében, amelyet én nem ismerek. És azt most el kell mondania nekem. Anna: Milyen részlet az? Kürt: Az: a maga tavalyi ittjárásának a története. Mikor innen hazajött Budapestre, akkor előbb nem akarta elmondani… halasztotta… Anna: Azután maga… maga elhagyott engem. Kürt: Igen, Anna; szembe kell néznem ezzel a szemrehányással, ezzel a váddal… Most már szembe merek vele nézni, hiszen most akarom jóvátenni. De ahhoz, hogy jóvátehessem, éppen az kell, hogy mindent tudjak. Anna: És éppen most akarja tudni? Kürt: Éppen most. Anna: Jó. Ahogy akarja. Beszélgessünk. Elmondhatom ezt a kis történetet is, – éppen most… így, ahogyan vagyunk… Tehát: én most egy éve… nem egészen egy éve… csikorgó téli idő volt már… egy éjszakát töltöttem a Cserháti-kastélyban… Kürt (egy kis gúnyolódással, amely önmagának is szól): Az Anna-villában. Anna: Igen, az Anna-villában. És ez így történt. Amikor a gróf az apámmal egyszer Budapesten járt, meglátott engem. Érdeklődni kezdett irántam, elhivatott magához és fölajánlotta pártfogását. Majd beszél a miniszterrel és szerez nekem egy postamesternői állást. Ez afféle kedves mágnástájékozatlanság, -113- – gondoltam. Amikor azután én megmagyaráztam neki, hogy én a hivatalomban osztályvezető vagyok, négy nyelven levelezek és háromszor annyit keresek, mint egy postamester, nagyon elcsodálkozott és kissé elkedvetlenedett. De azért még néhányszor látni kívánt… én szívesen mentem, mert azt gondoltam, segítek talán az apám helyzetén… Nem tudtam milyen a helyzete, de azt láttam, hogy nagyon rossz. (Elhallgat.) Kürt: Igen, Anna. És? Anna: És… most egy éve táviratot kapok. Hiszen ezt tudja: jőjjek ide, az apám nagyon beteg. Megérkezem, grófi kocsi vár, idehoz, itt az apám fogad. Most már nem olyan beteg… Holnap elutazhatom… Az ő idevaló szállása most lakhatatlan, a gróf olyan kegyes, hogy az éjjelre vendégül lát a kastélyban. Köszönöm. Megköszönöm a grófnak is, megvacsorázom. Lefekszem. Éjjel kopognak az ajtómon. Jőjjek, az apám rosszul van. Fölugrom, ruhát kapok magamra, rá egy köpönyeget, semmi mást… úgy mint most… Kijövök ide. Úgy mint most. Itt a gróf vár úgy… (Elhallgat; lehajtja a fejét. Szünet.) Kürt: Úgy… Anna: Úgy, mint most maga. Én meglepetve kérdezem, mi van az apámmal… megtudom, hogy semmi baja. – Semmi baja, a szobájában van, talán jóízűen alszik… csak… (reszkető hangon) egy gazságot követett el, csak… segített engem tőrbecsalni… (Elakad a szava, lehajtja a fejét.) (Szünet.) Kürt (izgatottan, halkan): És… mi történt? Anna (fölemeli a fejét, keserűen): Érdekes történet ugy-e? Értem, hogy nagyon érdekli magát, Kürt. – Tehát -114- itt voltam. Egyedül a gróffal. A cselédek messze innen, minden kijárat bezárva. Kint csikorgó tél… A gróf előbb nagylelkü, bőkezü, – békés ajánlatokat tett. Azután… azután… védekeznem kellett. A gróf hatalmas vágyu, fiatal éhségü, szívós, nagyerejü ember. De akkor megismerte (gúnyosan) az én öklömet is… az én kezemet is… és azóta becsüli nagyra. (Fáradtan, az utálat és az emlékezés egy kis borzongásával.) Egy irtózatos harc… órák hosszat… kézzel, foggal, ököllel… félig ájultan, elkínzottan, már szinte kimerülve… de végső lehelletig… egész éjszaka… hajnalig… a késő, szürke, szomoru téli hajnalig… Kürt (remegve, halkan): Hogy én nem lehettem itt akkor! Anna (ránéz, föláll, nagyon komolyan): De hiszen itt volt, Kürt. Kürt: Én… Anna: Itt volt. Mit gondol, Kürt, bírtam volna én ezt az irtózatos harcot, ezt a szörnyü küzdelmet ököl ellen, kérés ellen, fenyegetés ellen, egyre nagyobb igéretek ellen, ütések ellen hajnalig, ha maga… a magára való gondolat… nem lett volna velem. Egy lány nem birta volna ezt a harcot, csak egy szerelmes lány. Az erény nem, csak a szerelem és a hűség. Kürt (gyöngéden): Drága Anna… Anna: Mire itt volt a hajnal, a gróf már azt ajánlotta nekem… azt igérte nekem… a szavával fogadta… hogy feleségül vesz. És amikor én mégis elmentem… gyalog le a faluba… és amikor ott egészen elveszítettem az apámat, mert megtudtam, hogy ő csalt tőrbe… és mert megtudtam, hogy ő szokta a gróf számára szállítani azokat a parasztlányokat, akiket fogyaszt… amikor az apámat meg kellett gyűlölnöm és meg kellett utálnom… amikor egészen egyedül -115- voltam… és apátlanul, elárultan, tépetten, összetörötten, kék foltokkal a testemen fölkapaszkodtam egy parasztszekérre… fázva, szegényen, megverten, kiverten, fájó tagokkal, elhagyatva… akkor sem estem kétségbe, akkor sem veszítettem el a hitemet az életben, a bizalmamat az emberekben. Mert magát szerettem. És mert azt hittem, hogy maga szeret és megverve és kiverve, elárultan, de győzelmesen maga felé sietek. Maga vár rám… maga az enyém… és én a magáé leszek. Kürt (szégyenkezve hajtja le a fejét). Anna: Akkor nem veszítettem el a bizalmamat az emberekben. Kürt (félve, halkan): Hanem… Anna (visszafordul leül): Hanem amikor pár napra rá maga elhagyott… gyáván menekült előlem… egy jó szó nélkül megszökött előlem… amikor láttam, hogy nem igaz, amit hittem, hogy ha két olyan ember, mint mi, együtt nekivág az életnek, az öröm és boldogság, – akkor elveszítettem a bizalmamat. (Fanyarul, a vállát vonja.) Akkor… még tengtem-lengtem egy darabig… végeztem a munkámat… nem tudtam elszánni magamat rá… mert még föllobbant a szívemben az, hogy maga visszatér… de azután… eltelt sok hónap… abbahagytam mindent. Elszántam rá magamat. Ide jöttem. Elvétetem magamat – mondtam – a gróffal. Rút dolog, mindegy. Harcolni kell – fogok. A többiek gyűlölnek, – gyűlöljenek. Elvétetem magamat vele. És – elvétetem magamat vele. Kürt: Nem. Anna: De… (nagy szünet) igen… Vagy csakugyan meg akarja gátolni, Kürt? Kürt: Meg akarom. Ez… ez erkölcstelen, rút dolog, Anna. -116- Anna: Oh vannak ennél sokkal erkölcstelenebb és rútabb dolgok. Ő engem szeret… hiszen ahhoz, aki egyszer… hozzátartozik, ahhoz ő gyöngéd, jó, lovagias… én pedig… én pedig hozzá megyek. Kürt (könyörögve): De nem Anna, hiszen… Anna: De igen. És ami magát illeti, Kürt… hiszen mi… azért a régi vonzalmat érezhetjük egymás iránt… Mi azután is találkozhatunk… úgy mint most… Kürt (hevesen): Nem. Nem. Én ezt nem akarom. Hiszen ezt maga sem akarja. Anna (lassan): Hát mit akkor, Kürt? Mindenképpen – meg – akarja – gátolni – ezt – a házasságot? Kürt: Igen. És én meggátlom. Nem engedem. Anna (nagy szemmel, merev tekintettel néz rá). Kürt: Szegény, drága Annám… ez a sok keserűség… ezek a keserü könnyek elhomályosították a maga édes, szép szemét… a maga bátor, tiszta látását… Szegény, jó, nagylelkü Annám, a szívem csordultig tele van sajnálattal, szánalommal, szeretettel maga iránt… Anna (mereven): Sajnál? Igazán, Kürt? Igazán megszánt? Kürt: Anna… Anna: Szánalom a maga szívében, Kürt? Hogyan kerül oda szánalom? Tud maga mást érezni, mint nagy, kegyetlen, irgalmatlan éhséget?… Kürt: Nem. Ne így Anna. (Türelmetlenül elfordul.) Anna (hallgatva néz utána). Kürt: De igen. Igaza van. Igaza volt. Megérdemeltem mindent. De Anna… én mondok magának valamit. (Nagyon belülről. Egészen halkan.) Én még soha nem beszéltem őszintén senkivel. Harcban állottam a világgal… mindenkivel… férfival, asszonnyal… közel magamhoz -117- senkit sem eresztettem… De most őszintén beszélek. És én most úgy érzem, Anna, hogy oda kell mennem magához, le kell térdelnem maga előtt, (letérdel) az ölébe kell hajtanom a fejemet és azt kell mondanom: itt vagyok, idejöttem, meg akarok pihenni, bocsáss meg nekem, símogasd meg a fejemet, fogd meg a kezemet és vezess, ahová akarsz… Anna (megsimogatja – egyszer – a fejét): Most idejött hozzám… Itt térdel előttem, Kürt. Kürt: Itt térdelek, mint egy elfáradt és síró gyerek… Légy jó hozzám, simogass meg engem, én harcoltam, verekedtem, elfáradtam, megtéptek, meg akarok pihenni. Anna: Nálam? Kürt: Nálad. Veled. Bízzál bennem. Anna: Bízom. Kürt: Velem jössz? Anna: Veled megyek. Kürt (föláll, boldogan): Velem jössz. Most már velem jöhetsz… most már igen, ugy-e, Anna… nyugodtan, bizalommal. Anna: Igen. Most már nyugodtan és bizalommal. Kürt: Jőjjön, Anna… nézzen a szemembe… hadd fogjam meg a kezét… Oh, minden harcot magával, minden küzdelmet magáért. Anna: Minek a harc? Nem kell küzdeni… Hiszen én itt vagyok. Kürt: Anna, az enyém vagy… (Megöleli.) Anna: A tied vagyok. Kürt: Akarsz velem jönni? Anna: Igen. Ahová akarod… Kürt: Gyere velem. Elmegyünk innen. Gyere. (Balra vezeti.) Anna (vele megy). Kürt: Az enyém leszel. -118- Anna (lesben állva): Igen. Kürt (megöleli): Az enyém leszel. Gyere hozzám… Anna: Megyek. Kürt: Anna… (Elvonja róla a karját, gondolkozik.) Nem… Anna… (Megfordul, néhány lépést tesz; visszafordul.) Nem, Anna… Lemegyünk… végig a folyosón… a parkból kiszökünk… le a faluba… úgy, mint amikor összesimulva hazakísértelek néha… Parasztszekeret fogadunk. Elszökünk. Anna (bámulva): Mi… mit? Kürt: Elszökünk, Anna… mi keresnivalónk van itt… elszökünk, vígan, egy parasztszekéren… holnap Budapesten vagyunk… egy hét mulva megesküszünk… akkor leszel az enyém. Anna (álmélkodva, hebegve): De… de miért nem… Hiszen… itt… most… Kürt: Nem, Anna… Előbb a feleségemnek kell lenned. (Jókedvüen.) Anyakönyvvezető, pap, minden kell most már nekem. Anna: Kürt… maga… engem… nem akar… el akar innen… Kürt: El. Szöktetés holdvilágban. Parasztkocsin. Anna: És… engem… szeret… Kürt: Oh! Anna: És… el akar… feleségül… Kürt: El ám, még pedig – mondtam – anyakönyvvezető előtt, pap előtt. Anna (szédülve nyúl a fejéhez, egy gyors, ijedt mozdulatot tesz a zsebe felé; megtántorodik). Kürt (ijedten): Mi az, Anna? Anna: Kürt… hát… maga nem akar engem elárulni… tőrbe csalni. -119- Kürt (megdermedten): Hát tudta? Anna (kitör a zokogása; támolyogva keres helyet és keservesen, fájdalmasan, de fölszabadultan zokog): Tudtam… Hogy fájt… hogy fájt… Kürt (most egészen tehetetlenül áll előtte). Anna (fölemeli a könnyes arcát): Milyen irtózatosan fájt, Kürt, hogy maga… most… engem… pénzért… pénzért… pénzért… Kürt (lehajtja a fejét): Anna… én most megdöbbenve és egész tehetetlenül állok maga előtt. Anna: Nem az fájt nekem, hogy ebből a házasságból akkor nem lesz semmi, hanem hogy maga vállalkozott rá… hogy engem… elad… elárul… kiszolgáltat… Kürt: Anna… Istenem, mit mondhatnék én most. Hiszen ha maga tudta, akkor mindaz, amit most nekem mondott, nem igaz… Akkor nem (őszinte fájdalommal) nem szeret engem… és akkor nekem nem mentségem az, hogy ugy-e végül mégis csak… mégis csak szeretem magát. Akkor ez nekem… nem szerezhet bocsánatot. Anna (gyöngéden): De igen, Kürt, az magának bocsánatot szerez. Kürt: Hát velem jön? Anna: Nem. (Komolyan.) Azt azért nem lehet, Kürt. Kürt: Hát itt akar maradni? Felesége lesz?… Anna: Nem. Már amikor most idejöttem, tudtam, hogy nem. Azt hiszi hozzámennék… hozzámentem volna, amikor lesbe áll… amikor lesbe állnak mind… (Föláll.) Kürt, ha maga engem el akart volna árulni, akkor én… magát megöltem volna. Nézze… De maga nem árult el. Most jó akart hozzám lenni. A szövetségesem lesz. Ez rendben van. De rajtuk még bosszút akarok állni. Most együtt vannak… mind ellenem… hajtottak, mint egy vadat és várják, mikor -120- hozhatnak terítékre. Ha bosszút állhatnék rajtuk… Hogyan? Hogyan?… (Gyorsan.) Mondja, hol vannak. Kürt (szégyenkezve): A kerti házban. Várják a jeladást… hogy eloltsam a lámpákat. Ott vannak. Anna: Együtt. Az egész méltóságos család. Mondja… mondja… mondja… mit tegyünk most velük?… Ah, jó hűvös lehet most odakint… a hegy ontja a hideget… didereghetnek… Hát hadd dideregjenek… hadd vacogjon a foguk… hadd várjanak… Kürt (elmosolyodik, odalép hozzá): Anna mit gondol… nem volna az a legjobb, ha ők reggelig ott dideregnének és mi azalatt idebent… (az ölelés mozdulata nagyon diszkréten). Anna (harag nélkül, inkább anyásan): Nem. Nem, Kürt. Maga mindig a régi… Csirkefogó-ötletei vannak. Most… Együtt vannak. Várnak. Lesnek rám. Mit csináljak velük?… Kürt: Hallgasson csak. Jön valaki. (Behúzódnak egy-egy sarokba és feszült figyelemmel várnak.) (A jobboldali ajtó halkan fölnyílik és sietve, lihegve, de óvatosan belép rajta Galambos. Az arca véres.) Galambos (remegve, rémülten körülnéz. Előbb csak Annát látja meg. Elfulladva): Anna… itt vagy még… egyedül vagy… Anna (bámulva): Igen… miért? Galambos (beljebb jön, körülnéz, meglátja Kürtöt; reszketve, halkan Annához): Anna… ez az ember… gazember… megcsal téged… csábítani akar, hogy a gróf meglephessen. Anna (mérhetetlen csodálkozással): Apám maga… jön… maga mondja ezt… Galambos: Igen… ott vannak mind a kerti házban… -121- várnak… én elszöktem… a drótkerítésen átmásztam… Anna: Véres az arca… Galambos (legyint): Igen… a drótkerítés. Belopóztam ide… Ne higyj neki, Anna. Ne higyj neki, Anna. Meg akar csalni. Anna (nagyon meghatva): Apám… ide jött, hát mégis szeret engem… Galambos (nem sír; de fuldokolva nyeli le a sírását): Én szeretlek… te a lányom vagy… én nagyon szégyenlem magamat te előtted… de én nem engedlek téged… én… én… (összeszorított ököllel fordul szembe Kürttel). Kürt (odamegy hozzá, jóindulattal): Öreg úr… ne haragudjék én rám. Nem akarom én bántani Annát. Galambos (Annához): Nem? Anna: Nem apám. Kürt: Anna tudta ám már ezt. Galambos: Igaz ez Anna? Igaz ez? Anna: Igaz, apám. Galambos (sóhajtva): Akkor, akkor jó… (még egyszer fenyegetően) Hát azért… hát azért… Kürt (megnyugtatja): Igen, igen, öreg úr. Anna: De azért (nagyon gyöngéden) köszönöm apám. Köszönöm. Galambos (remegve): Anna… ha… ha… (kitárja a karját) ha megcsókolhatnálak… Anna: Apám!… Galambos (megöleli). Anna: Most menjen vissza, apám. Ne tartson semmitől. Menjen csak vissza hozzájuk. Galambos: Nem lesz semmi baj? A gróf nagyon haragszik. Anna: Hadd haragudjék. -122- Galambos (megdöbbenve néz rá). Anna: Nem lesz semmi baj. Csak menjen apám. Galambos: Jó… jó… Hát akkor jó. (Megy.) Anna (Kürthöz): Látja: ez nagy öröm nekem. Ez jó nap volt. Visszakaptam az apámat… Kürt: És… engem is, Anna. Az nem öröm? Anna (Kürthöz): De igen. Hanem mit csináljak azokkal? Hogyan álljak bosszút rajtuk? Kürt: Nézze Anna… miért akar rajtuk bosszút állni? Anna: Mert hajtottak, mint egy vadat. Mert lesben állnak. Mert rosszak hozzám. Kürt: De kedves, okos Annám… nézze, hát maga jó volt hozzájuk?… Maga jött… elhódítja a családjuk fejét… egy öreg embert… az örökhagyót… Elhódítja a vagyonukat, tönkreteszi a reménységeiket, – miért vár hát tőlük kiméletet. Hiszen tudja, hogy gyűlölik, harcban állott velük, – hát ez a háboru. Anna (dacosan vonogatja a vállát): Lehet, hogy igaza van, Kürt… De ha háboru, legyen háboru. Kürt: Jőjjön, Anna. (Kedélyesen.) Szökjünk el innen. Anna (a lámpa felé indul): Óh… mi volna, ha… ha én most lecsavarnám ezeket a lámpákat. Kürt (megkapja a kezét): Nem, Anna. Ne. Ennek semmi értelme. Anna: Akkor megindulnának… jönnének… ügetnének át a parkon… lihegve sietnének ide… Kürt: És itt találnának bennünket. Anna: Az arcukba nevetnék. Kürt: Mit érne el vele? Ez nem volna diadal. Még a gyanujukat sem oszlatná el. (Kedélyesen.) Jőjjön, Anna, – szökjünk el innen. Anna (makacsul): Nem. Itt maradok. Én szökve nem -123- megyek. Én itt maradok és ők maradjanak ott. Óh, ez lesz a legjobb. Én lefekszem. Kényelmesen kinyujtózkodom, nyugodtan elalszom, ők várjanak, fázzanak, dideregjenek és vacogjanak ott egész éjszaka a piszkos kertilakban. A lámpa itt égve marad… hadd várjanak hajnalig… hadd üljenek a piszkos lesben… hadd várjanak hiába a vadra… egész éjjel… egész, egész éjjel. Kürt: És reggel? Anna: Reggel… reggel majd találkozunk. Menjünk. Kürt (vele akar menni). Anna: Nem. Maga arra, én erre. Kürt (kísérletet tesz): Anna, nem volna jobb…? Anna: Nem. Most egy percig sem akarok tovább együtt lenni magával. Menjen a szobájába, feküdjék le és aludjék jól. Jól, jól, jól, aludjék… Ők hadd dideregjenek odakint… Menjen. Kürt (engedelmesen elindul balra). Anna (már a jobb ajtónál van; hátrafordul): Várjon. Így akar elmenni? Kürt (értelmetlenül néz rá). Anna (visszamegy a szoba közepéig; ingerült, nagy jókedvvel): Csak azért, hogy őket megcsaljuk… amíg ők odakint dideregnek… jőjjön ide. Kürt (odamegy hozzá). Anna: Ki akarom nevetni őket. (Megfogja a fejét és megcsókolja.) Kürt (ijedten): De Anna! Anna: Most maga védekezik? Kürt: Óh, Anna. Anna: Nem akarja megcsalni őket? Nem akarja kinevetni őket? Kürt: Anna! (Forró, hosszu csók.) -124- Anna (kiszabadítja magát): Most elég volt. Kürt: Anna! Anna: Nem. Menjen. Aludjék pompásan, aludjék nagyszerűen. És ők hadd dideregjenek kint reggelig. Aludjék jól, jól, jól. Jó éjszakát, Kürt. Kürt (még mámorosan): Jó éjszakát, Anna. (Búcsúpillantás. Még egy intés. A két ajtó bezárul mögöttük. A szinpad két másodpercig üresen áll teljes világításban.) (Függöny.) -125- HARMADIK FELVONÁS. (Szín: mint a második felvonás végén. A lámpák égnek. Kint dereng a reggel.) ELSŐ JELENET. (A verandára nyíló ajtó óvatosan kinyílik és bejön rajta Ferenc gróf, László gróf, Margit grófnő, Emma grófnő, Mihály gróf, Viktor gróf, Stefi gróf és Galambos. Lopózkodva bevonulnak és a baloldali ajtó előtt elhelyezkednek. Fáradtak, összetöröttek, álmosak.) László gróf (halkan): Jön valaki… Mégis tetten érjük őket… Ferenc gróf (a fegyverét a kezében tartva, mintegy rohamrakészen odaáll az ajtó elé. Az ajtó kinyílik): Megállj… Fickó! Az inas (aki az ajtón belépett): Jaj! (Általános elképedés.) Ferenc gróf (haragosan): Te vagy az? Mit kerestél itt? Hogy mersz idejönni? Az inas (ijedten, remegve): Én… kérem… az -126- ebédlőben terítettem reggelihez… Azt néztem, szabad-e már itt is eloltani a lámpákat. Ferenc gróf: Hol van Kürt úr? Az inas: A szobájában… Most kel föl. Ferenc gróf: Hát Anna kisasszony? Az inas: A szobájában… azt hiszem még alszik. Ferenc gróf (Lászlóval szembe fordul; fenyegetően megy feléje; László hátrál előle, végre leül egy székbe, vérszomjasan): Mi… mi… mi ez? László gróf: Ez… ez nagyon kellemetlen szituáció. Galambos (halkan fölzokog). Stefi gróf (előre kísérte Ferencet; filozófus arccal nézi a dolgot és – nagyon halkan – mintegy levonja a tanulságot): Meghalt a juhász… ki mondja most a kutyának: csiba te! Ferenc gróf: Mi történt itt? Nevetségessé tettél. Megcsaltál. László gróf: Nem… kérlek… engem csalt meg… az a gazember. Ferenc gróf: Ki? László gróf: Kürt. Becsapott. Azt mondta, el fogja oltani a lámpát. Ferenc gróf (megint középre megy. Az inashoz): Miért égett itt egész éjjel a lámpa? Az inas (középen az ajtóhoz jött már): Kérem… (László gróf felé) a méltóságos úr megparancsolta, hogy ne nyúljunk hozzá… ide ne jőjjünk reggelig. Ferenc gróf (tehetetlen dühében visszatér Lászlóhoz): Rágalmazó vagy. Megrágalmaztad Annát. László gróf: Nem… kérlek… hidd el… ők bizonyosan együtt voltak… mint hajdanában, mikor együtt voltak… fölhasználták most is az alkalmat… de Kürt nem tartotta meg az ígéretét… nem oltotta el a -127- lámpát. A gazember megint becsapott bennünket. (Segítséget kérve néz a többiekre.) Szószegő ravasz gazember… hidd el ő az oka… Margit grófnő: Bizonyosan ő az oka. Ravasz gazember. Mindnyájan: Igaz… gazember… Ő csinálta az egészet… Megint becsapott bennünket… Csak pénzt akart. Ferenc gróf (elámulva néz végig rajtuk): Mi? (Az inason akad meg a szeme.) Te takarodj. Az inas (elmegy). Ferenc gróf (a többiekhez): Mi?… Most szidjátok!… Becsapott benneteket. Nem oltotta el a lámpát? Hát ő (László grófhoz) neked mondta, hogy el fogja oltani a lámpát? Te jelt vártál tőle? Ti egyetértettetek vele? (Sorra veszi őket.) Ti… ti tőletek pénzt akar? És… Annával már azelőtt is egyedül volt? (Nagy szünet. Fölemeli a fejét.) Hát… (Megint nagy szünet.) Hiszen akkor… (Megint nagy szünet, fölsorolja.) Ti hoztátok őt ide. Ti tartottátok itt. Ti dicsértétek őt nekem. Hiszen akkor… (Megint fölemeli a fejét.) No várjatok! (A két öklét fölemeli és megrázza.) (Kínos hallgatás; feszengés; senkisem mer megszólalni.) Margit grófnő (összeszedi magát): Én nem tudom… mire gondolsz te, kedves Ferenc, de biztosítalak róla, hogy csalódol. Stefi gróf: Akármire gondolsz. Mihály gróf: Kétségtelen, hogy a föltevéseid egészen alaptalanok. Stefi gróf: Kétségtelen. Emma grófnő (kínosan mosolyogva): Szó sincs róla. László gróf: Persze, hogy szó sincs róla. Ferenc gróf (dühtől elfulladva): Miről? -128- Margit grófnő: Akármiről… amire gondolsz. Ferenc gróf (végigméri őket): Ti… engem… Óh, – várjatok csak! László gróf: De kérlek… biztosítalak… Ferenc gróf (a gondolataiba merülve): Ez a Kürt, akit ti hoztatok ide, alávaló gazember. László gróf: De szó sincs róla. Margit grófnő. Emma grófnő: ⎫ ⎬ ⎭ Óh, dehogy. Mihály gróf: Határozottan… éppen ellenkezőleg. Stefi gróf: Éppen ellenkezőleg. Ferenc gróf: Mi? Nem az? László gróf: Azaz… kérlek… ha itten fölhasználta a te vendégszeretetedet arra, hogy… hogy családi életedet… családalapítási tervedet… megzavarja… akkor igen. De (nyomatékosan, szélesen) egyébként… gentleman… kifogástalan gentleman… Stefi gróf: Kifogástalan. Mihály gróf: Még társadalmi helyzeténél is magasabb mértékben… Margit grófnő. Emma grófnő: ⎫ ⎬ ⎭ Óh, igen… igen… Ferenc gróf: Ti… ti… azért hoztátok ide… Mindnyájan: Szó sincs róla… Dehogy… Nem, nem, nem. Ferenc gróf: Pénzt akart tőletek. Mindnyájan: Szó sincs róla. Dehogy. Van ő neki. Hiszen vagyona van. Ferenc gróf: Azelőtt is ismerte Annát. Mindnyájan: Dehogy… Itt ismerkedett meg vele… Itt… minálunk… Ferenc gróf: Ti azt akartátok, hogy én Annát ne vegyem el… Gyűlölitek Annát. -129- Mindnyájan: Dehogy… Dehogy akartuk… Nagyon szeretjük… Ferenc gróf: Méltatlannak tartottátok rá, hogy a feleségem legyen. Mindnyájan: Dehogy… Mi méltónak tartottuk… ő méltó rá… Ferenc gróf (Lászlóhoz): Hát akkor… miért… miért volt ez? László: Azért… azért… mert nekünk mégis kötelességünk… őrködni… (Korrektül.) Ha azonban csalódtunk, akkor mi vagyunk az elsők, akik beismerjük a tévedésünket. Ferenc gróf (kihívóan): Anna méltó rá, hogy a feleségemmé tegyem. László gróf: Úgy látszik… úgy látszik… kétségtelenül… Mindnyájan (erősítik). Ferenc gróf: És én a feleségemmé teszem. Mindnyájan: Nagyon helyes… a feleségeddé kell tenned… mi is azt mondjuk… örülünk neki… Ferenc gróf (végignézi őket; a fejét csóválja): Ti… ti most hazudtok nekem. (Heves tiltakozás.) Ferenc gróf: Ti hazudtok nekem. Mindnyájan: Mit gondolsz? Hogy tételezheted föl rólunk? Igazán sértő. Stefi gróf (fájdalmasan): Hogy tételezheted föl rólunk? Ferenc: Én majd megtudom. Ha ti nekem hazudtatok… (Végignéz rajtuk, a szeme megakad Galamboson.) Mit akar itt, Galambos? Takarodjék innen. (Galambos -130- indul.) Megálljon! (Szünet.) Bemegy ide ehhez a Kürthöz és megmondja neki, hogy jőjjön ide. Én hivatom. Értette? Galambos (indul balra): Igenis, gróf úr. (Elmegy.) Ferenc gróf: Én majd megtudom… És ha ez a Kürt tagadna, Anna majd megmond mindent nekem. (Kínos feszengés.) Galambos (visszajön, általános várakozás fogadja). Ferenc gróf: No! Mi az? Galambos: Kürt úr… nemsokára jön. Ferenc gróf: Nemsokára? Miért nem rögtön? Mit csinál? Galambos: Most fürdik kérem. Stefi gróf (sóhajt): Fürdik… Ferenc gróf: Fürdik!… (Lenyeli a mérgét.) Én majd megfogatom a cselédemmel és kidobatom az országútra… Fürdik! Hát várjunk rá. Galambos, menjen Annához és mondja meg neki, jöjjön ide. Én hivatom. Rögtön. Galambos (elmegy jobbra). Ferenc gróf (leül): Hát várjunk itt rájuk. (Egyre nagyobb dühvel.) Hát várjunk rájuk. (Kiáltva.) Hát várjunk rájuk!? Galambos (visszajön): Anna egy félóra múlva itt lesz. Ferenc gróf (elfulladva): Egy félóra múlva. (Fölcsattan. Föláll.) Rögtön jőjjön ide. Miért nem jön rögtön? Galambos: Most ébredt föl… mélyen aludt… Stefi gróf (sóhajtva): Aludt. Galambos: És előbb fürdik. Stefi gróf (sóhajtva): Fürdik. Ferenc gróf (fölcsattanva): Fürdik! (Szünet.) Ferenc gróf (legyűri a mérgét): Elmehet Galambos. Galambos (a veranda felé elmegy). -131- Ferenc gróf: Mi pedig várunk. (Leül.) (Szünet.) Margit grófnő (ásít; fáradtan nyújtózik). Emma grófnő (szintén). (A többiek is.) Margit grófnő: Rettenetes… Emma grófnő: Borzasztó… Stefi gróf: És ők kialudták magukat. Margit grófnő (kényelmetlenül): Ez a ruha… Emma grófnő: Tegnap óta van rajtam… Stefi gróf: És ők fürdenek. Mihály gróf (fáradtan): Legalább átöltözködöm. Emma grófnő: Igen… legalább… (mindenki megmozdul). Ferenc gróf (végignéz rajtuk): Mindenki itt marad. (Kínos visszaülések.) Emma grófnő: Borzasztó ez a virrasztás. Stefi gróf: És milyen hideg volt… Igy vacog a fogam még most is. Mihály gróf: Az a tisztátlanság-érzés, amely ettől támad. Stefi gróf: Igen… a fáradtság a legpiszkosabb dolog a világon. Margit grófnő: Egész éjszaka!… Emma grófnő: És az a kertilak!… Stefi gróf: Egyetlenegy kanapé sem! Csupa szögletes szék. (Általános ásítás.) Mihály gróf: Ha legalább átöltözködhetnék az ember. Ferenc gróf (végignéz rajtuk): Mindenki itt marad. (Szünet.) Stefi gróf: És ők fürdenek. Mihály gróf: Átöltözködnek. -132- Ferenc gróf (rájuk néz. A fenyegető pillantásra nagy elhallgatás támad). (Azután őszinte ásítozások.) László gróf (eddig nem szólt; kétségbeesve törte a fejét, mit lehetne tenni): Az ember tíz esztendővel öregszik meg egy éjszaka! (Jelzi a többieknek, hogy ezzel a gondolattal tegyenek kísérletet.) Margit grófnő (rögtön megérti): Szent isten… nem merek tükörbe nézni… Ha titeket végignézlek és azt gondolom, hogy én is annyit öregedtem, mint ti… Ferenc gróf (kényelmetlenül mozdult meg már a László gróf szavára is). Margit grófnő (rémüldözve): Hallatlan, mi történt veletek… hát még ha eloltjátok a lámpát… Oltsátok csak el, hiszen reggel van. (Megtörténik. Viktor gróf oltja el.) Hu! Brr! Mintha a cserháti kriptából jöttetek volna ide. Mintha a saját őseitek lennétek. (Az egész társaság szörnyüködve vizsgálja egymást.) Ferenc gróf (kényelmetlenül feszeng a székén; őt eddig senki sem nézte meg). Stefi gróf (összeszedi minden bátorságát, elébe lép, megáll, szétterjeszti a karját, azután mély tisztelettel meghajlik). Ferenc gróf (bosszúsan, kényelmetlenül): Mi az? Stefi gróf: Ráismerek! Ferenc gróf (kényelmetlenül): Kire? Mire? Stefi gróf: Cserháti Szaniszlóra, nagy ősünkre, akit ezerötszáznyolcvanhatban százhatéves korában vett magához az Úr. A többiek (fölállnak): Igaz… (Meglepetve). Hogy hasonlít rá. Hihetetlen hasonlatosság. Ferenc gróf (nagyon kényelmetlenül forgolódik, szeretné lerázni őket). -133- Margit grófnő: Mit tesz egyetlenegy éjszaka! Emma grófnő: Egy éjszaka – negyven év. Stefi gróf: Hatvan éves és ennyire Cserháti. Ferenc gróf (akit most az egész társaság körülvett, a kényelmetlen és kissé nevetséges haragtól reszketve néz végig rajtuk). Margit grófnő (Ferenc grófhoz): Neked nem volna szabad átöltözködnöd. Emma grófnő: Nem volna szabad megmosakodnod. Stefi gróf: A hideg víz letörölné rólad azt a patinát. Mihály gróf: Van ebben a hirtelen öregségben valami tiszteletreméltó. Stefi gróf: Valami pátriárka-vonás. Mihály gróf: A családunk egész története egy nemes férfiarcon, egy ezüstfehér férfifejen. Margit grófnő: Nem fog rádismerni, aki tegnap látott. Emma grófnő (nagyon bátran): Hogy elbámul majd Anna… Ferenc gróf (fölugrik. Elhallgatás. Dördülő hangon): Menjetek… (Más hangon.) Menjetek átöltözködni. László gróf: Nem… minek? Fölösleges… Ferenc gróf: Türhetetlen ez a tisztátlanság-érzés. A fáradság piszkos. Mindnyájan: Oh… dehogy… nem is olyan nagyon… Ferenc gróf (kategorikusan): Tűrhetetlen. Megyek átöltözködni. Félóra mulva itt találkozunk. Addig… addig senki se beszéljen… se Kürttel… se Annával. László gróf: Kérlek… ha te kívánod. Ferenc gróf: Én kívánom. (Megy.) (A társaság részben vele együtt, részben a túlsó oldalon elmegy.) -134- (A szín egy másodpercig üres marad. Azután balról visszalopózik László gróf, utána Emma, a túlsó oldalról a többiek. Jelbeszéd. A túlsó oldalról jöttek jelbeszéddel mutatják, hogy Ferenc fölment. Mindnyájan lábujjhegyen járnak. Középen találkoznak.) MÁSODIK JELENET. Voltak és Kürt, később László gróf és Kürt. Kürt (benyit balról, nagyon vidáman, frissen, reggeli pihentséggel és elegánciával): Jó reggelt! (A társaság riadtan fordul feléje.) Kürt (nagyon kedvesen): Már visszajöttek?… Ah… vagy családi együttlét… Talán zavarok egy bizalmas beszélgetést… Akkor… (Kifelé indul.) (Szótlan szembenállás. Az egész család haragtól eltorzult arccal nézi Kürtöt.) Viktor gróf (ökölbe szorított kézzel indul feléje). László gróf (Kürthöz): Megállj! Kürt (megáll). (Hallgatás.) Kürt (a hozzá közel jutott Viktorhoz): De milyen rossz színben van, Viktor gróf! Viktor gróf (mint akit kígyó csípett meg, visszahökken). Kürt (Mihály grófhoz): És ön, gróf úr!… (Stefi grófhoz.) És ön, gróf úr! (Margit grófnőhöz.) S a grófné!… (Emma grófnőhöz.) És a grófné!… Istenem, csak nem valami rossz hír… csak semmi kellemetlenség talán. Emma grófnő (magánkívül): Maga… maga… maga… Mihály gróf: Ön. -135- Margit grófnő: Ön. Stefi gróf (orrhangon): Maga… (Egységes rátámadás készül.) László gróf (egy széles mozdulattal eléje áll a támadásnak): Kérlek… menjetek átöltözködni. Kürttel majd én végzem el, ami elvégzendő van. (A habozás jeleire.) Menjetek… (halkan) ha jót akartok. (Még halkabban, kikisérve őket.) Vigyázzatok: ha Ferenc jönne, értesítsetek engem. Menjetek. (Mindnyájan elmennek.) Kürt (nyugodt mosolygással nézte őket, most mosolyogva várja a visszaforduló László grófot). László gróf (visszafordul, keserűen, fenyegetően, szemrehányóan): Mondd meg nekem… mit… mit… Mit csináltál itt az éjjel? Kürt: Aludtam. László gróf (visszahökken): És… És Anna? Kürt: Ő is aludt. És… ti… Csak… (Mintha most jönne rá.) Csak nem? László gróf: Elég volt ebből a hangból. Én veled végleg le akarok számolni. Nem felejtek el telegrafálni Budapestre. Mindenekelőtt azonban… te én nekem tartozol egy fölvilágosítással, egy elszámolással, ha úgy tetszik: egy üzleti jelentéssel. Kürt: Úgy van. Tehát: becses fölszólításodra válaszolva értesítlek, hogy az árut nem liferálhattam. Hm… forgalmi zavarok… közlekedési akadályok… vis major… László gróf (dühtől remegve): Akkor miért nem adtál jelt nekem? Kürt: Miféle jelt? Azt, hogy… nagyon korán lefeküdtünk… ő ott… én itt? Ilyen jeladásra nem kaptam tőled megbizatást. László gróf: Hát akkor… hát akkor… miért -136- nem jöttél… (Észreveszi, hogy ennek semmi értelme.) Eh, akkor most rögtön elutazol innen. Kürt: Úgy van. Az üzlet nem bonyolítható le, a felek közös megegyezéssel megsemmisítik a kötést. (Mormogva indul.) Szolgálataimat továbbra is fölajánlva, kiváló tisztelettel… (Indul jobbra.) László gróf: Hová mégy arra? Kürt: Megyek reggelizni. László gróf (elképedve): Te most reggelizni akarsz? Kürt: Hogyne. Reggel van. Itt az ideje. Nagyon éhes vagyok. Ha az ember ilyen jól, jól, jól kialudta magát… A vonat kilenc óra után indul, csak nem fogok éhgyomorra… utazni? László gróf: Maradj itt. Kürt: Ha… óhajtod… Ha kéred… László gróf: Kérlek!… Kürt: Akkor szívesen. (Csenget. A belépő inashoz.) Hozza ide a reggelimet. (Az inas elmegy.) Hihetetlenül éhes vagyok. (Leül.) Az ilyen jó, mély álomban eltöltött éjszaka a legjobb étvágycsináló. (Az inas jön. Kürt megnézi a tálcát. Nagy hozzáértéssel.) Mi ez? Barackjam? Fiam, mondtam, hogy én ezt sohasem eszem. Eperjamet. (Az inas elmegy. Kürt jó étvággyal, nagy gusztussal enni kezd.) László gróf (gúnyosan): Hát… jó étvágyat. Kürt: Köszönöm. Megvan. (Az inastól átveszi az eperjamet.) Ez az fiam. Most rendben van. Mehetsz. László gróf (járkál): Hát végre is… (Megáll.) Mi a te szándékod? Kürt: Meg akarok reggelizni. Jól akarok lakni. László gróf: Eh, mit akarsz mondani Ferencnek? Kürt: Hja úgy: Ferenc grófnak? Mit akarok neki mondani? Mindent meg akarok neki mondani. -137- László gróf: Mi… Mindent? Kürt: Mindent. Én beláttam, hogy Ferenc grófnak igaza van: őszintének kell lenni, nyiltnak, becsületesnek. Sohasem szabad hazudni. (Morálisan.) A hazugság az nem visz jóra. Én mindent megmondok neki. László gróf: És… tudod, mi történik akkor? Kürt: Tudom. Kidob. De titeket is. Mindenkit. Legalább jó társaságban távozom. László gróf: Meg vagy te őrülve? Mi történt veled? Kürt: Én nagy átalakuláson mentem át. Engem ez a levegő… a felsőbb társadalmi kör… amelybe kerültem, megváltoztatott. És más ember lettem. Elég volt a hazugságból. Én nyiltan, őszintén és becsületesen megmondok mindent. László gróf: Nem fogsz megmondani semmit. Neked itt segítségünkre kell lenned. Kürt: Ah, hát ne utazzam el? László: Az majd azután jön. Előbb segítened kell nekünk. Idejöttél, belevittél bennünket ebbe a bajba… Kürt: Én? (Nagyon méltóságosan.) Én ajánlkoztam talán rá, hogy Ferenc gróf házasságát meggátoljuk? Én koholtam ki talán ezt a gyönyörü és erkölcsös tervet? Én akartam talán összeesküvést szőni (fenségesen) egy gyanutlan lány tisztessége és egy tisztes öreg ember becsülete ellen? Én akartam talán egy fényes nevet és egy nemes aggastyánt nevetségessé tenni? Mi? Te engem belevittél ebbe a rút dologba, de én ebben a körben más ember lettem. Én megmondok mindent. Te ne felejts el telegrafálni Budapestre. László gróf: Hja úgy, szóval te azt akarod, hogy én felejtsek el telegrafálni Budapestre. Kürt (eszik): Én azt nem akarom… dehogy akarom… -138- László gróf: És mi történnék… ha én elfelejtenék Budapestre telegrafálni? Kürt (nagyon okosan): Akkor az történnék, hogy a bank átírná az utalványozott összeget a te számládról az én számlámra. László gróf (bosszusan): Azt tudom. Itt? Kürt (az ő hangján): Itt? Azt nem tudom. László gróf: Itt az fog történni, hogy két dolgot megerősítesz Ferenc előtt: először, hogy sohasem ismerted azelőtt Annát és különösen, hogy mi semmit sem tudtunk erről az ismeretségről. Kürt (méltatlankodva, nem hangosan, közben eszik): De hiszen ez hazugság volna. Az én lelkem nem bírja el a hazugságot? László gróf: Másodszor: hogy te tegnap – akármiért… találj ki valamit, – megállapodtál benne, hogy itt találkozol Annával. Én hallottam ezt a megállapodást… Kürt (eszik): Hallottad! Nem szégyelled: hallgatózni? (Rázza a fejét.) Hallgatózni! László gróf: A többi a te dolgod. Mondj még, amit akarsz. Azt nem bánom. Jó? Kürt: Jó. László gróf: Ha ezt megerősíted és ha Anna ugyanezt mondja, akkor én telegrafálok Budapestre, hogy írják a számládra az utalványozott összeg felét. Jó? Kürt (szárazon): Nem jó. László gróf: Be kell látnod… Kürt: Lehetetlen. Nem birok hazudni. Nem vehetem a lelkemre, hogy egy ilyen tisztes öreg embert megcsaljak. Igazat kell neki mondanom. Mindent meg kell neki mondanom. László gróf: És ha egyáltalában nem telegrafálok? -139- Kürt: Akkor megpróbálok… megküzdeni a lelkem nagy vágyával… az igazság után való szomjuságával. László gróf (mérgesen): Szóval, te csak a pénzt akarod. Akármilyen módon. Kürt: Hja, az üzlet üzlet. László gróf (fölháborodottan): Ha nem szolgáltál rá, akkor is. Elvenni… elragadni a meg nem szolgált pénzt… tudod, mi az…? Kürt: Hja… ott, ahol pénzről van szó, nincs helye a szentimentálizmusnak. László gróf: Ha legalább!… De most már elveszi! Kürt: Ki? László gróf: Ferenc. Kürt: Kit? László gróf: Annát. Kürt (föláll): Ohó, – azt majd meglátjuk. László gróf: Mit… te azt hiszed… Kürt: Majd meglátjuk. Én egyelőre annyit igértem, hogy megfékezem a lelkem igazság után való vágyát. László gróf: Ha azonban meg tudnád igérni… Kürt: Nem tudom. HARMADIK JELENET. Voltak, Anna, azután Anna és Kürt. Anna (jobbról jön, útiruhában van): Jó reggelt. (Lászlóhoz.) Ah, már visszajöttek? Ilyen korán? László gróf (lenyeli a mérgét): Igen… ilyen korán… Anna: No… és sikerült a vadászat? László gróf: Nem. Nem igen… Anna: Milyen kár. És… egészen zsákmány nélkül? László gróf: Igen… egészen… -140- Anna: Hm, hm! Vigyázni kell a vadra. – De, úgy látszik, fárasztó volt a vadászat. Tudja, hogy nagyon fáradtnak látszik? László gróf (fanyarul): Igazán? Csodálatos. Kürt: Igen, nagyon fáradt vagy. Jó is volna, ha… ha fölfrissülnél… Langyos fürdő nagyon jó ilyenkor. László gróf: Köszönöm a szíves tanácsot; élek is vele. Kürt: Az nagyon jó ilyenkor. (Kikiséri.) (Halkan.) Ha azt akarod, hogy valami eredményt érjek el, ne engedd ide egyelőre Ferenc grófot. László gróf: Megpróbálom. De akkor legalább… Kürt: Akkor… legalább egy negyedórára van szükségem. (Hangosan.) Jó langyos fürdő… nincs annak párja… László gróf (kimegy jobbra). Kürt (visszafordul, mosolyogva áll szembe a mosolygó Annával): Rossz vadászatuk volt. Nagy bosszúság az. Anna: Szegények! Kürt: Mindnyájan egészen összetöröttek, fázók, vacogók, sápadtak… Anna: Oh, a szegények. Kürt: Még az asszonyok is. Anna (naivul): Hát az asszonyok is oda voltak vadászni? Kürt: Igen. De nem vigyáztak eléggé és a vad megugrott előlük. Anna: Hm, hm! Milyen pech! (Összenéznek. Elnevetik magukat.) Kürt (odamegy hozzá): És… mondja Anna… drága Anna… egyetlen Annám… hogy érzi magát… a drága vad, az elszalasztott fejedelmi zsákmány? -141- Anna: Pompásan. Kürt: Hogy aludt? Anna: Nagyszerűen. Kürt: Mit álmodott? Anna: Semmit! Kürt (az orrára teszi a kezét, de gyöngéden, alig hozzáérve): Puha az orra… most nem mond igazat. (Más hangon.) Drága, őszinte becsületes Annám, most nem mond igazat. Jól aludt, de álmodott; frissen ébredt, de egy nagy vággyal a szívében. No mondja meg nekem, no vallja be… ugy-e maga is érez egy nagy vágyat? Anna (mosolyogva): Igen. Kürt (diadalmasan): Hát látja, ugy-e! Egy nagy türelmetlenséget, ugy-e? Anna: Igen. Kürt (egyre emelkedőbben): Egy hatalmas érzést ugy-e, amely átjárja az egész testet, az egész lelket, – ugy-e? Anna: Igen. Rettenetesen… éhes vagyok. Kürt (meghökkenve): Oh! (Mosolyogva.) Igaza van… és én erről egészen megfeledkeztem, pedig magamról már ebben a tekintetben is gondoskodtam. Anna (mosolyogva): Mindig önző. Kisérjen át az ebédlőbe. Kürt (megnyom egy csengőt): Maradjon itt Anna. Az ebédlőben kellemetlen találkozások történhetnének időnek előtte. (A belépő inashoz.) Az Anna kisasszony reggelijét. (Az inas veszi az előbbi tálcát és kimegy.) Üljön le ide Anna és reggelizzék meg itt. Közben pedig mondja el nekem, mit akar most csinálni. (Az inas hozza a reggelit a tálcán.) Anna: Meg akarok reggelizni. (Az inas elmegy.) -142- Kürt (idegesen): Igen, Anna, de nézze, sürget az idő, gyorsan kell határoznunk, kimondhatatlanul fontos, hogy gyorsan elszánja magát; – mit akar csinálni, Anna… (Anna válaszolni akar.) Jól akar lakni: – tudom. De végre vannak ennél fontosabb dolgok is. Hogy tud ilyen nyugodtan enni, mikor… Igazán, ez a legsürgősebb vágya? Hát… jó étvágyat kívánok. Anna: Köszönöm. Megvan. Kürt (fölindultan sétált egy kicsit, azután visszafordul; könyörög): Drága Anna, ne kínozzon; ne egyék már olyan jó étvággyal… Tudja mit, – én majd kérdezek, maga feleljen. Jó? Anna (eszik): Jó. Kürt: Hát… el akar innen utazni, ugy-e? Anna: Igen. Kürt: Igen… azért vett utazóruhát. Előbb fölbontja a gróffal való eljegyzését. Anna: Igen. Kürt: Nem megy hozzá feleségül. Anna: Nem. Kürt (egyre emelkedőbb hangon): Nem megy hozzá… együtt utazunk el… hozzám jön… az én feleségem lesz. Anna: Nem. Kürt: Mi? Nem? Anna (eltolja maga elől a tálcát, föláll): Nem, Kürt. És most engedje meg, hogy én beszéljek. Azt, amit mondani fogok, nem mondom könnyedén és nem mondom jókedvüen, mondom szomorúan és elszoruló szívvel, de kemény, makacs, megrendíthetetlen elhatározással: – én a Ferenc gróf felesége nem leszek; rút dolog lenne, igaza volt magának, de nem leszek a maga felesége sem. Kürt: Miért, Anna? Anna: Azért, Kürt, mert én soha, soha, soha többé -143- magában bízni nem tudok. Mert a mosolygását, a kézszorítását, még a jóságát is – ha néha képes rá – gyanakodva nézem majd: nem csalás-e? És mert ha ezt a gyanakvást el is tudnám felejteni egy időre, nem sokára azt kellene látnom, hogy ostoba voltam, mert maga sem hű, sem jó, sem irgalmasszívü nem tud lenni állandóan. Kürt (kissé türelmetlenül): Nem igaz, Anna. Miért vádol engem éppen maga ilyen kegyetlen módon? Anna: Mert én ismerem a legjobban. És mert most egészen el akarok szakítani minden szálat, amely valaha magához fűzött – még ha fáj is. Maga, Kürt éhes, kegyetlen és szívtelen; asszonyokból élt és kártyából élt; asszonyokat rabolt meg és férfiakat fosztott ki; nincs a szívében egyetlenegy szikrája sem az önfeláldozó szeretetnek, az állandóságnak, a hűségnek. Csak vágyak vannak benne, gyöngédség nem. Mindig csak kihasznált másokat és sohasem hozott senkiért áldozatot. Szerettette magát és nem szeretett senkit. Itt most – megint a maga módjára – pénzhez jutott… most megengedi magának azt a drága luxust, hogy engem feleségül vesz. De nincs magában nyoma sem annak a nagylelküségnek, annak a kitartó és állandó szeretetnek, amelyre a mások szeretete építhetne; maga Kürt keményszívü, éhes rabló; zsákmányt akar maga is, nem társat egy életre, vadat hajt, nem feleséget keres. Menjen én tőlem, Kürt… menjen, menjen… és sohase találkozzunk mi többé egymással. Kürt (összegörnyedve hallgatta; a rendes nyugalmának nyoma sincs): Anna… ha én az volnék, akinek maga gondol, akkor most megfordulnék és elmennék. De én nem vagyok az és… és hiába vert végig kegyetlen ostorcsapásokkal rajtam… Anna (szinte mentegetőzve): Csak azért, Kürt, hogy megértse: – nem lehet. -144- Kürt: Hiába akart ostorcsapásokkal magától elűzni, – én itt vagyok, – én itt maradok, a lábát fogom át a könyörgő karommal és úgy esedezem: ne űzzön el magától, mind a kettőnk boldogságát kergetné el, ne űzzön el magától, hajoljon le hozzám, bízzék bennem, bízzék bennem, Anna… (nem térdelt le). Anna: Nem tudok. Nem bírok. Kürt: Próbálja meg, Anna. Hiszen szeretné, hiszen akarná, hiszen maga szeret engem; maga nem űzhet el engem… Anna: El kell… Nem bízhatom magában, Kürt. Ha egyetlenegy jelem volna arra, hogy magában más is van, mint hideg rablószenvedély és kegyetlen éhség, ha egyetlenegy bizonyítékát láttam volna, hogy magában nyoma van a hűségnek és a jóságnak… De soha! Soha! Semmit! Kürt (kínlódva): Anna… én hű vagyok és jó vagyok. Anna: Szó! Szó! Hazugság! Egy jelet, egyetlen bizonyítékot, Kürt. Kürt (kínlódva járkál): Bizonyítékot? Istenem… hol vegyek én most… hol szerezzek én most… (kínlódva fogja meg a fejét) honnan teremtsek én most bizonyítékot elő, ha a szívemet nem mutathatom meg. Anna: Megint szavak. – Látja, egyetlenegy jele nincs… Látja, bizonyítéka, az nincs. Menjen. Kürt: Hó! Hohó! (Lázasan szedi elő a tárcáját.) Bizonyíték? Igenis van. Bizonyíték kellett arra, hogy én hű és jó tudok lenni. Itt van. Anna (bámulva): Mi ez? Ez a?… Kürt: Igenis ez a bizonyíték. Anna (bámulva): Egy postai feladóvevény. Ajánlott levél… özvegy Kondás Jánosnénak. Mit jelent ez? -145- Kürt: Ez azt jelenti, Anna, hogy én itt… (vonogatja a vállát) hogy milyen módon, az mellékes… a magam módján… valóban pénzt kerestem. Egy csekket kaptam. És látja, én ezt a csekket, én ezt a pénzt rögtön postára tettem és elküldtem… (mutatja a címet) ide… ide… Anna: Özvegy Kondás Jánosnénak. Hát ki az az özvegy Kondás Jánosné? Kürt (kissé zavarodottan, de gyorsan): Az anyám. Anna (bámulva): Az anyja? Hát Kürt, magának van anyja? Kürt (kissé duzzogva): Hát istenem… nem is termettem rózsafán. Anna: De én… ezt sohasem gondoltam… erre sohasem gondoltam… Maga olyan kemény volt, olyan rideg, olyan egyedülálló… Én ezt sohasem tudtam. Ezt senki sem tudta magáról, Kürt. Kürt (szinte duzzogva): Ez nem is tartozik senkire. Ez az én ügyem. Anna: Van anyja? Milyen különös. És maga szereti az anyját, Kürt? (a kérdés kellemetlenül hat Kürtre). Nem, nem azt akartam kérdezni: és látja néha az édesanyját, Kürt? Kürt (zavarodottan): Ha Budapesten vagyok, mindennap. Anna: Lehetetlen. Kürt: De igen… higyje el… vele reggelizem, vele ebédelek. Hiszen együtt lakom vele. Anna: Hogyan… Nem értem… Ez nem igaz, most megint nem mondott igazat… Hol? Kürt: A Ferencvárosban van egy kis lakásunk. Anna: De hiszen maga a Belvárosban lakik. -146- Kürt: Az más. Az délutánra… és estére való… Az… ezt az egyéb jövedelmeimből tartom… az egészen más… A közös lakásunkat az anyám fizeti… Innen is azért küldtem neki ezt a pénzt, hogy az ő sorsa mindenkorra biztosítva legyen… ha egyszer én elsején nem is vinném haza pontosan a fizetésemet. Anna (mértéktelen elámulással): A fizetését? Miféle fizetését? Honnan? Kürt (durcásan): A havi fizetésemet. A hivatalomból. Anna (álmélkodva): A hivatalából? Hát magának hivatala van, Kürt? Kürt (szégyenkezve): Van… igen… Anna: Miféle hivatala? Miért nem mondta ezt soha? Mondja gyorsan, milyen hivatala? Kürt (habozik). Anna: Hát mondja már, Kürt. Milyen hivatala? Miért nem mondja? Milyen hivatalban van? Kürt: Szégyellem, Anna. Majdnem olyan nevetséges, mintha azt mondanám, hogy a sóhivatalban. Anna (elmosolyodik, de felindultan sürgeti): Nem… mondja Kürt… milyen hivatalban van maga? Kürt (nagyon szégyenkezve): A vámhivatalban. Reggel nyolctól délután kettőig. Anna (boldogan): Igazán…? (Kis szünet.) Igaz ez, Kürt? Kürt (lehajtott fejjel, lesütött szemmel, egészen megadva magát, benyul a zsebébe): Itt a hivatalos fölszólítás: lejárt a szabadságom, megyek vissza. Ott vagyok… a vámvisszatérítési szakasznál. Tizedik fizetési osztály, harmadik fokozat. Tizenegy éve… már nyugalomba is mehetnék… ezerkétszáz korona nyugdíjjal. Anna (nézi az írást, nagy örömmel): Kürt, hiszen -147- akkor maga nem züllött, nem rendetlen, nem munkátlan, nem léha ember. Kürt (nagyon szégyenkezve): Én? Soha nem mulasztottam egy napot sem. (Egészen megtörve és szégyenkezve.) Tavaly soronkívül léptettek elő (szégyenkezve nyel egyet), másodosztályu ellenőrré. Anna (szinte ujjongva): Kürt, hiszen maga akkor… maga akkor alapjában véve… becsületes ember. Kürt (fölkapja a fejét, fölszisszen): Nem. Anna (ujjongva): Hiszen maga akkor becsületes, tisztességes ember. Kürt (kétségbeesve hangosan tiltakozik): Nem, nem, nem vagyok az. Anna: De igen, maga tisztességes ember. Kürt (harsányan, kétségbeesve): Nem, nem, nem, – csak azt az egyet ne mondja nekem, hogy én tisztességes ember vagyok. Anna (bámulva): Ne? Miért? Kürt: Ne mondja nekem, én az ellen harcoltam egész életemben. A tisztességes ember, az… az a cugos-cipős ember. Az foszló nadrágu, fényes kabátu ember. Az: a szegény ember, az a derék, jó, rosszul borotvált ember, az a szégyenkezve hurcolkodó ember, az a borravalóban csaló szegény, derék jó ember, az: az az ijedős, a cugos-cipős, a nimolista. Nekem azért kellett tizenkilenc éves koromban hivatalba mennem, hogy az anyámat eltartsam, de tizenegy esztendeje viaskodom, hogy ne legyek tisztességes ember, ne legyek cugos-cipős, foszló nadrágu, fényes kabátu… hanem felöltözködhessem tetőtől-talpig úgy, ahogyan jól esik, – keserves küzdelem ez Anna – és hogy ne kelljen ijedten néznem arra, aki borravalót vár tőlem, hogy úr legyek… Nem, Anna, én nem vagyok tisztességes ember. -148- Anna (mosolyogva, gyöngéden): Most már mondhat, Kürt, amit akar… Most már leleplezte magát… Kürt (panaszosan): Nem, Anna. Anna: Maga tisztességes ember. Kürt (bágyadtan): Nem, Anna, én nem vagyok… tisztességes ember és nem is akarok az lenni… Anna: De igen. Az. És az lesz. Kürt (elcsüggedten): Nem, nem, nem… Anna (közeledik hozzá): Az. És az lesz. Kürt (siralmasan áll előtte; jobbról hangok hallatszanak. Kürt hirtelen átváltozik; kiegyenesedik): Vigyázzon, Anna… ha az öreg úr, Ferenc gróf, jön, maga egy szót se szóljon. Én beszélek, bízzon mindent én rám. Anna: Csak azt mondom meg neki… Kürt: Azt sem. Semmit. Anna: Ő nem enged el engem. Kürt: Ohó, én elrablom magát. NEGYEDIK JELENET. Voltak, László gróf és Ferenc gróf. Ferenc gróf (Lászlóhoz, aki vissza akarja tartani): Itt vannak, ha mondom. Együtt vannak… (Belép.) László (kétségbeesetten áll mögötte). Ferenc gróf (forr a dühe): Együtt!… (Kürthöz.) Ön… (Egy parancsoló gesztussal mutatja csak – forró dühében – a kiutasítást, a kidobatást.) Kürt (filozófusan és nyugodtan néz vele farkasszemet, bár a helyzetet kényelmetlennek látja). Ferenc gróf: Nem értette? Ki!… Mars!… A megbizottait elvárom. -149- Kürt (most már zavarba jött, nem tudja mihez fogjon; ránéz Annára). Anna (közbelép): A háziuri jogokat, amelyeket rámruházott, most egyetlen egy kérésre használom fel: engedje meg, hogy Kürt ne így távozzék el innen, hanem maradjon még rövid ideig, és mondhassa el, ami mondanivalója van. Ferenc gróf (harcol magával): A háziúri jogok itt a magáéi, Anna, – éljen velük tetszése szerint. A férfi a férfival azért, remélem, leszámolhat majd. Kürt: Nem, gróf úr. Ferenc gróf (fenyegetően): Nem? Majd én… Kürt: Igazi férfi asszonyért nem verekszik. Vagy övé lesz egy nő hajlandóságból, szeretetből, szabad elhatározásból, vagy nem kell neki sehogyan. Vagy ajándék gyanánt kapja, vagy félreáll. Nem rablunk asszonyt, nem verekszünk, nem titkolózunk, nem hazudunk; nem az én akaratom dönt és nem is az öné, hanem (Annára mutat) az övé. Az ő elfordulása százszor jobban eltilt engem tőle, mint akárkinek a tilalma. Mondja neki gróf úr, hogy tiltson el magától és én megyek… és örökre elmegyek. Ferenc gróf (föl akarja szólítani Annát erre a kitiltásra): Anna mondja neki… (Meggondolja a dolgot.) Anna, mondja meg nekem, régóta ismeri maga ezt az embert? Anna (habozva): Igen. Kürt (gyorsan): Nem. Ferenc gróf (fölemeli a fejét, mint aki a két válasz ellentmondó voltából szomoru következtetést von le): Úgy! Hm! Mondja meg Anna, megállapodott-e maga ezzel az emberrel abban, hogy múlt éjszaka vele itt találkozik!? Anna (most megerőlteti magát és hazudni akar, hogy az előbbi őszinteségét jóvátegye): Nem. -150- Kürt (ugyanakkor): Igen. Ferenc gróf (egyikről a másikra néz, remeg a megzavarodott haragtól; elvakult fölindulással, nagy, mély fájdalommal): Hazudnak nekem! Mindenki hazudik. Meg kellett érnem, hogy a családom tagjai… nem mondanak nekem igazat… És maga is Anna!… (Nem tudja folytatni.) Anna (zavarodottan áll előtte). László gróf (remegve várja a folytatást). Kürt: Gróf úr, én mindent meg fogok önnek most mondani teljes, kiméletlen, irgalmatlan őszinteséggel. Óhajtja ezt meghallgatni? Ferenc gróf (egy intéssel válaszol: igen, most már úgyis mindegy). Kürt (tudomásul veszi az engedelmet): Meg kell mindenekelőtt őszintén és férfias nyíltsággal mondanom, hogy én szeretem Annát. Ferenc gróf (megrezzen, ökölbe szorítja a kezét). Kürt: Éppen ilyen őszinteséggel meg kell mondanom, hogy én csak itt ismertem meg őt és ő csak itt ismert meg engem. Néha úgy tetszik, mintha régen-régen megismerkedtünk volna egymással, de a szavamra, a hitemre, a férfiúi becsületemre mondom: csak itt ismertük meg egymást. Ferenc gróf: Igaz ez Anna? Anna (lesütött szemmel): Igen… néha úgy tetszik… de csak itt ismertük meg egymást. Kürt: Ez a megismerkedés, – úgy éreztük, – a végzetünk lett. Én menekülni akartam, László gróf tudja, hogy el akartam utazni, már tegnap este úgy volt, hogy rögtön utazom. László gróf (sietve): Az úgy van… az úgy volt. Kürt: Egy utolsó találkozást azért kértem Annától, hogy megmondjam neki: én félreállok. Hogy megállapodjunk benne: mi elszakadunk egymástól. Én nem szállhatok -151- versenyre azzal a férfival, aki az én szememben a legkülönb a férfiak között és őt elválasztja tőlem az adott szó tisztelete, a kötelesség, a hűség. Itt az éjjel azért találkoztunk, hogy búcsút vegyünk egymástól, hogy tisztán és hősiesen elszakadjunk egymástól, hogy a Cserháti Ferenc gróf nevét a gyanu árnyékától, minden foltnak a lehetőségétől is megóvjuk. Helyes volt ez, gróf úr? Ferenc gróf (szinte az akarata ellenére): Ez helyesen volt. Kürt: Ez helyesen volt és én most mégis itt állok ön előtt gróf úr és azt mondom, döntsön ön ebben az ügyben, amelyben én akartam dönteni. Mert én az ön közelében más ember lettem, én öntől megtanultam az igazságszeretetet, megtanultam a hazugság gyűlölését, megtanultam (erkölcsösen), hogy mindig igazat kell mondani és hogy a hazugság nem visz jóra. Ha én eltávoznám, ha mi most ezt elhallgatnók, ha mi egymástól így elválnánk, az hazugság volna. Szabad-e – ezt kérdeztem magamtól, – olyan lánynak, mint Anna, olyan férfi mellett maradnia, mint ön gróf úr, akár hősiességből is elhallgatva azt, hogy mást szeret. Ferenc gróf (nagyon fájdalmasan): Anna! – őt szereti? Szereti őt? Anna (halkan): Igen. Ferenc gróf (nem felel, lehajtja a fejét, rettenetesen küzd magával; szótlanul megfordul). (Nagy szünet.) Ferenc gróf (vissza akar fordulni, de még mindig küzd magával). Kürt: Szabad-e ezt? Szabad-e hazudni? Szabad-e gróf Cserháti Ferencet hazug kímélettel megbántani? Én tőle mást tanultam. Én azt tanultam tőle, hogy akkor elébe kell lépnem és azt kell mondanom: uram, te ítélj, a te bölcseséged -152- és nagylelküséged döntse el a sorsunkat: én azt a lányt, akit szeretek, nem fogadhatom el másképpen, csak a te jóságodtól; te ezt a lányt szeretted; a szereteted egy apa szeretete volt és én most fiúi tisztelettel és engedelmességgel tekintek rád; én el nem akarom ezt a lányt rabolni; én nem csalok, de még hazug kímélettel sem csalok; ha te akarod, elválasztasz bennünket örökre, de ha akarod, te teszed az ő kezét az én kezembe és azt mondod egy apának a nagylelküségével: vezessen az ő erős és tiszta kezed téged egy életen keresztül. (Meg van hatva. Szünet.) Ezt kellett mondanom, ezt mondtam; és most várom a döntést, amely az egész életemre szól. Ferenc gróf (küzd magával): Anna… hát… igazán őt szereti. Anna (nagyon halkan): Igen. Ferenc gróf: És… és… (föllobban a dacos haragja) de én nem… (erőt vesz magán) akkor… akkor… (megfogja az Anna kezét és Kürt felé nyujtja, nem teszi a Kürt kezébe, de olyan, mintha a kezébe tenné). Kürt (odasiet, megérinti az Anna kezét, de nem ragadja meg, a mozdulat indiszkrét volna; most a még mindig fölindult Ferenc grófhoz kell fordulni): Gróf úr… ön döntötte el a sorsunkat… és nekünk most az ön kezét kellene megragadnunk… Anna (valóban a Ferenc gróf keze után nyúl). Ferenc gróf (elvonja a kezét, küzd a meghatottságával, rákiált Kürtre): Hát ugy-e, hogy nem kell hazudni? Hát ugy-e, hogy igazat kell mondani? Hát ugy-e, hogy nyíltan, őszintén és becsületesen meg kell mondani mindent? Kürt (lelkesen): Mindent, gróf úr. Ön más emberré tett engem, én új ember lettem Ön mellett. Ferenc gróf (kiáltva, mert még mindig küzd magával): -153- Csak ő rá hallgasson mindig (Annára néz). Csak azt tegye, amit ő mond. Érti? Kürt: Én nekem nincs többé akaratom; én azt teszem, amit ő akar. Ferenc gróf: Hát azért!… No!… No!… (Járkál.) Anna (odamegy hozzá; halkan): Köszönöm. Köszönöm, hogy most is jó hozzám. Ferenc gróf: Hát örül, Anna? Anna (nem akarja mondani, hogy igen; csak bólint). Ferenc gróf: És boldog lesz így, Anna? Anna: Remélem. – De most vissza kell adnom valamit… (a köpönyege zsebéből kiveszi az okmányt.) Én négy héttel ezelőtt egy ajándékot kaptam… az ajándékadta joggal éltem is már egyszer… ma először, de utoljára is… Most ezt az ajándékot visszaadom. (Indul.) Kürt (figyelni kezd; útjába áll): Mi az… mi az, Anna? (Kiveszi a kezéből az okmányt és gyorsan, figyelmesen olvassa.) László gróf (aki egyre nagyobb gyönyörrel nézte a dolgok fejlődését, most szintén közbelép. Közömbösen, de nagy nyomatékkal): Igen… az ajándékozási okirat… Az természetesen most érvényét veszíti. Kürt (belemélyedt az olvasásba, szórakozottan, de szintén nyomatékosan): Miért veszítené az érvényét? És mi jogon avatkozol te bele a dologba? Neked ebbe egyelőre semmi beleszólásod nincs. László gróf: Neked még kevésbbé. Te azt teszed, amit ő akar. Anna pedig vissza akarja adni… Anna: Igen. Én vissza akarom… Kürt: Én pedig nem akarom. László gróf: De milyen jogon nem akarod te?… Kürt: Mint… menyasszonyom érdekeinek képviselője. -154- Mint leendő férje. Én nekem természetes és törvényes kötelességem, hogy az ő érdekeit minden módon megvédjem. László gróf: De az ajándékozás most magától elveszíti az érvényességét. Kürt (még mindig nagy figyelemmel olvas): Mi-ért veszi-tene – el – az – érvényességét? László gróf: Mert a törvény rendeli. Kürt: Miféle törvény? László gróf (diadalmasan): Az 1894. évi XXXI. törvénycikk, ha úgy tetszik. A második szakasz: „Az a jegyes, aki az eljegyzéstől visszalépett, köteles azt, amit a másik jegyes neki ajándékozott, természetben visszaadni.“ Kürt (befejezte az olvasást; villámgyorsan): Úgy van. Ez a második szakasz. A törvény negyedik szakasza azonban kimondja, hogy a kártérítési jog öröklés tárgya csak akkor lehet, ha a jogosult a keresetet megindította. Ez ebben az esetben nem történt meg; miért intézkedel tehát te úgy, mintha máris Ferenc gróf örököse volnál… Tűrtőztesd magadat kissé. Ferenc gróf, hála Istennek, még él. László gróf (összecsuklik). Ferenc gróf (aki eddig elámulva hallgatta a vitát, megsemmisítő pillantást vet rá). Kürt: Különben a törvényt is hibásan idézted: a visszatérítési kötelezettséget a második szakasz arra az esetre állapítja meg, ha az ajándékozás a kötendő házasság okából történt. Itt pedig (az okmányra mutat) expressis verbis ki van mondva, hogy az ajándékozás az eljegyzéstől teljesen független és az ajándékozás szándéka teljes egy évvel ezelőtt keletkezett. Az ajándékozás minden mellékkörülménytől mentes önálló cselekedet, tehát éppen olyan teljes érvényességü jogalap, mint akár a vétel (széles mozdulattal). -155- Ez a jogi helyzet. Mi azonban törvényparagrafusokra nem hivatkozunk, okiratokba nem kapaszkodunk, kicsinyes anyagi perlekedésbe nem bocsátkozunk. Mi ezt az okiratot… Anna (aki eddig folyton közbe akart szólni és akit Kürt gyöngéd erőszakkal elhárított): Visszaadjuk. Kürt:… megragadjuk. Odalépünk az elé a férfi elé, akinek a nagylelküsége ezt az okiratot létrehozta és ezt mondjuk: uram, mások vissza akarják perelni a te nagylelküségedet, a te akaratod az volt, hogy annak a lánynak a sorsáról, aki bár rövid ideig, de Cserháti Ferenc menyasszonya volt, mindenképpen gondoskodj, a te akaratod volt, hogy ez a ház az Anna-villa nevet viselje; nem a mi föladatunk, hogy a te akaratodat érvényesítsük; mi visszalépünk; legyen úgy, ahogyan ők akarják, mi velük nem pereskedünk; mi ismét a te kezedbe tesszük saját akaratod sorsát, mi ezt az okmányt neked visszaadjuk. (Átnyujtja az okiratot.) Ferenc gróf (gőgösen): Tartsa meg. Én az ajándékaimat vissza nem veszem. Ez a ház marad azé, akié; a neve marad az, amelyet én adtam neki: az Anna-villa. Kürt: Gróf úr, előttem szent az ön akarata; nem én akarok pereskedni ön ellen, hanem… (László felé fordul). Ferenc gróf (odamegy): Te? Hogy mersz te az én akaratom ellen támadni. László gróf: Kérlek… én nem… ha te még most is akarod… Ferenc gróf: Én most is akarom. Ez a ház az Annáé és marad is az övé. Ő marad benne és mi elmegyünk belőle. Gyere. (Megy. László vele.) Kürt (elkíséri őket a baloldali ajtóig, ott visszafordul és -156- nyugodtan, – egy kissé kérdően „mit szól hozzá“ – arccal ránéz Annára). Anna: Hát Kürt… hát tudja… hát maga… (Olyasmit akar mondani, hogy legnagyobb csirkefogó. Azután elámulva kérdezi.) Mondja… azt mondja meg nekem, honnan ért maga jogi dolgokhoz. Kürt (az ajtónál, nyugodtan): Én? Hiszen én jogász vagyok. Doctor juris utriusque. Anna: Utrius… Kürt: Hogyne. Majdnem ügyvéd lettem. Anna: És… és mért nem lett? Kürt (átnéz a tulsó ajtóhoz, amelyen túl beszélgetés közeledik. Figyelmesen átsétál oda. Közben nagyon nyugodtan): Nem lettem. Tudja Anna… utálom a fosztogatást. Anna (elszörnyedve akar felelni). Kürt (hátrafordul; ismét en garde): Vigyázzon csak Anna… most mi jön. Most kifüstöljük őket. Sorra mind. ÖTÖDIK JELENET. Voltak, Margit grófnő, Emma grófnő, Mihály gróf, Stefi gróf és Viktor gróf. (A társaság besétál jobbról lehető teljes elfogulatlansággal. Kürt az ajtónál szeretetreméltóan defiliroztatja el őket maga előtt. Viktorral farkasszemet néz. Anna mosolygó harckészséggel várja a társaságot. „Jó reggelt.“ „Jó reggelt.“.) Margit grófnő: Jó reggelt, kedvesem. Anna: Jó reggelt, drágám. Már fölkeltetek? Ilyen korán? Margit grófnő (közömbösen): I… igen. Már… -157- Anna: Elég volt az alvásból? Kipihented legalább a tegnapi fáradságodat? Margit grófnő: I… igen… Óh, azt tökéletesen. Anna: Hallom, hogy az urak korán hazajöttek. Nem sikerült a vadászat? Margit grófnő (közömbös gőggel): N… nem. És te jól aludtál, drágám? Anna: Óh, – kitünően. Margit grófnő: Hm… Ferenc akart veled beszélni… Beszéltél már vele kedvesem…? Anna: Igen. Én is beszélni akartam vele. Margit grófnő: Ah? Úgy! És mit akartál neki mondani, drágám? (A többiek közben állva hallgatják ezt a kis szócsatát.) Anna: Én? Margit grófnő: Igen. Te. Anna: Azt akartam neki mondani, hogy fölbontom a vele való eljegyzésemet. Margit grófnő (mintha villamos ütés érte volna): És ő? (Várakozás.) Anna: Ő tudomásul vette. Margit grófnő (fölpattan mellőle). Anna (nyugodtan): És én… Margit grófnő (minden gőgjével): És… (habozik magának vagy önnek szólítsa, végre végtelen lenézéssel) … kegyed? Anna: Én eljegyeztem magamat Kürttel. (Szenzáció.) Kürt (mosolyogva nézi a dolgot). Stefi gróf (tér elsőnek magához, odalép Anna elé és széles mozdulattal mondja): Gratulálok. Ön nem is tudja, -158- milyen szerencséje van. Gratulálok a hallatlan szerencséjéhez. Anna: Milyen szerencsémhez? Stefi gróf: Hogy nem kerül közénk. Micsoda helyre került volna… Nem is képzeli! (Még egy nagy mozdulat.) Gratulálok. Mihály gróf: Emma grófnő: ⎫ ⎬ ⎭ De Stefi! Margit grófnő: Akkor nincs más hátra, mint hogy mi is gratuláljunk… (Annához beszél) Galambos kisasszonynak és… kifejezzük a sajnálkozásunkat azon, hogy olyan hamar meg kell válnunk tőle… A vonat már kilenc órakor indul… Anna (csaknem elveszíti a lélekjelenlétét.) Kürt (lép közbe): Óh, grófné, csak nem akarnak már azzal a vonattal utazni? Margit grófnő: Tessék? Stefi gróf: Mi? Mihály gróf: Mi? Kürt (tovább is nagyon szeretetreméltóan, egészen elfogulatlanul): Igazán… kétségbe volnék esve, ha ilyen hamar elveszítenők önöket. Az ősz legszebb része még hátra van és talán szabad remélnem… hogy eddig sem érezték magukat rosszul az Anna-villában… Margit grófnő (élesen): Ah! Stefi gróf (szárazon): Hja úgy! Kürt: Hm… igen… menyasszonyom és én egyelőre itt töltjük az őszt és mind a ketten reméljük, nem fosztanak meg bennünket attól a kimondhatatlan örömtől, hogy vendégszeretetünket igénybe veszik. Margit grófnő (remeg a gőgös fölháborodástól): Kedves úr… -159- Kürt: Én remélem… bizonyos vagyok benne, hogy otthon érzik itt magukat. Margit (dölyfös haraggal): Kedves… izé… Kürt (a vendégszerető házigazda mély meghajlásával): A mi házunk az önöké. Margit grófnő (nem bír magával, végtelen dölyffel, mintha borravalót adna): Csak tartsa meg, jó ember. (Int Mihálynak. Indulnak.) Stefi gróf (indul utánuk; előbb mosolyogva odalép Kürthöz): Igaza van; csak tartsa meg, jó ember. (Ő is indul.) Kürt (kissé meghökkent): Engedelmükkel! Még pedig erősen. (Margit grófnő, Mihály gróf és Stefi gróf elmennek.) Emma grófnő (odalép Kürthöz, titkos ingerültséggel): Akkor nincs más hátra, mint hogy én is gratuláljak. Kürt: Köszönöm, grófné. Emma grófnő: Ez igazán nevezetes fordulat. Végre látta az ember, milyen maga, mikor komolyan beszél. Mert ezt most már komolyan gondolja, ugy-e? Kürt: A legkomolyabban. Halálos komolyan. Emma grófnő (ingerülten): Úgy! A nézetei érdekes változáson mentek át. Most eszerint hisz például a női erkölcsben már? Kürt: Hiszek grófné. Emma grófnő (utánozva): Úgy? Hát mondja meg komolyan, Kürt, van női erkölcs? Kürt: Van! Emma grófnő: Ah! Van! Kürt: Van. Igen. Az olyan férfiak számára, mint én, grófné, van. Ha egy olyan férfi, mint én, az egész életét odaadja egy nőnek, minden szeretetét, minden szerelmét, -160- minden hűségét, minden gondolatát, minden idejét, akkor van. Akkor van, grófné. (A beszélgetés félhangon folyik, Annától kissé elhúzódva.) Emma grófnő (ingerülten): Eszerint a házasság csakugyan a társadalom alapja. Kürt (nagyon komolyan): Igen. Az. Emma grófnő: Oh… én egy hozzáértő embertől azt hallottam, hogy a házasság a társadalom alapja addig, míg az asszony örököst nem ajándékoz az urának; azután arravaló, hogy az asszony nyugodtan… kereshessen másokat. Kürt: Ez így is van, grófné. Emma grófnő: Így van? És… mégis… Akkor hát… Kürt: Ez így van grófné, ott, ahol az asszony örököst ajándékoz az urának. De (emelkedő hangon) nincs úgy ott… nem lesz úgy ott… nem erre való a házasság ott… ahol… ahol… Emma grófnő (gúnyosan): Ahol? Kürt (megelégeli a dolgot, teljes kötekedő jókedvvel): Ahol… (Más hangon.) Hány gyerekünk lesz nekünk, Anna? Anna (bosszús mosolygással kapja vissza a fejét). Kürt (sürgeti): Hány lesz, Anna? Legalább? Anna (nem akar válaszolni). Kürt: Legalább? Anna (félrefordítja a fejét, halkan): Legalább négy. Kürt (a grófnéhoz fordul, ilyen mozdulattal: ime). Emma grófnő (fölszisszen; végignézi őket és kisiet). Kürt (szeretetreméltóan utat nyit neki). Viktor gróf (előlép a háttérből): Most már csak én vagyok hátra. Nekem is van némi mondanivalóm és pedig… ez… (fölemeli a kezét és pofon akarja ütni Kürtöt). -161- Kürt (megkapja a kezét, megcsavarja, úgy, hogy Viktor sziszegve kénytelen megfordulni): Ohó… fiatal úr… Fiacskám, éppen te… hiszen megeszlek… Viktor gróf (vonaglik a kézszorítástól). Anna (fölugrik): Eressze el Kürt, eressze el, eressze el rögtön. Kürt (ellódítja a kezét és összevont homlokkal készül újra szembeszállni vele). Anna (közbeveti magát): Ne bántsa őt… bántotta magát, Viktorka? Fáj? No adja ide a kezét én majd megsímogatom… én nem engedem magát… (előre vonja). Viktor gróf: Én nem félek tőle. Anna: Tudom, Viktorka, maga bátor, és kedves és jó. Maga jó volt hozzám és én szeretem magát. Viktor gróf: Őt szereti. Nem tartja meg azt, amit nekem igért. Anna: Viktorka… hát azt akarta volna, hogy én rossz asszony legyek? Viktor gróf: Nem… Azt nem… De miért nem vár én rám? Anna: Oh Viktorka, öt év múlva… két év múlva majd megérti ezt is… majd örül akkor annak, hogy senki sem vár magára és hogy különösen hozzám semmi köze sincs. (Kint Emma grófnő hangja: „Viktor“.) Anna: Viktor, hívják. Búcsúzzon el tőlem, de ne haraggal, barátsággal, szeretettel. Igen? Viktor gróf (remegve): Igen. Anna… én… Anna: Én nagyon hálás vagyok magának Viktorka. (A homlokát nyújtja neki.) Viktor gróf (meg akarja ölelni). Anna (elhárítja): Nem… nem úgy… (A homlokát nyújtja neki.) -162- Viktor gróf (megcsókolja a homlokát): Én… én… (vad keserűséggel) tudom… most már… mi lesz ennek a vége… Anna: Szent Isten… Viktorka… Viktor gróf: Most már hiába minden… Anna (rémülten): Viktorka… Viktor gróf (indulóban): Én most már… Anna: Mit akar?… Viktor gróf (mély szomorúsággal): Elmegyek Stefi bácsival a Folies Bergéresbe. (Kirohan.) Anna (elneveti magát). HATODIK JELENET. Anna, Kürt, Galambos. Galambos (ugyanazon az ajtón besiet): Egyedül vagy már Anna… Nem? Ez az úr… Én nekem most a gróffal el kell mennem. Kürt: Dehogy megy el, öreg úr… Jó, hogy idejött. Galambos: Igen… én itt kint vártam… Kürt: Anna, az apját nem engedjük el a gróffal. Galambos: Nem… az nem lehet… nekem el kell mennem… Kürt: Dehogy kell. Galambos: De igen. El kell. Kürt: Ugyan, miért kellene… Mi majd más embert faragunk magából, öreg úr. Ej, emelje föl már a fejét egy kicsit… Legyen már bátrabb egy kicsit… Tudja mit… próbáljon meg egyszer már szemtelen lenni egy kicsit a gróffal, majd meglátja, micsoda öröm az. Érezze már szabad embernek magát. Galambos (elvonja, halkan): Nem… azt nem lehet… -163- Nekem nem lehet… a grófnak nyugtája van tőlem… sok nyugtája… Kürt: Miféle nyugtája? Mi az? Hogy van az, hogy történt az? Galambos: Az úgy történt, hogy Anna egyszer írt a nevelőintézetből pénzért. Én nekem nem volt pénzem. Pedig kellett. Angolul tanult. És… akkor kölcsönvettem a gróf pénzéből. A gróf észrevette és nyugtát iratott velem… Hogy sikkasztottam. És azóta… mindig… mindig… egyre, egyre… (jelek). Anna (eddig hallgatva nézte a dolgot): Apám… azt mondta, hogy először… én miattam? Galambos (bólogat). Anna: Szegény apám. És én… (Meg akarja csókolni a kezét. Galambos nem engedi.) De a nyugták nincsenek meg már apám. A gróf nekem adta őket és én elégettem őket. Galambos (alig tud szólni): El… el… Hát akkor én… mehetek, ahová akarok… Anna: Igen. Kürt: Nem. Azt azért nem. (Galambos megdöbben.) Csak nem akar elmenni tőlünk? Én most elveszem Annát… itt marad velünk… pihen vagy gazdálkodik, ha akar. Mi volna akkor, ha vagy ötven holdon maga gazdálkodnék? Galambos: Maga… én magam? Kürt: A maga ura volna… csak a jó Istennek tartoznék számadással. A maga ura… senki se parancsolna… senkire se kellene ügyelni… Galambos (remegve, szinte sírva): A magam ura. Kürt: Ohó, – ezt megcsináljuk, öreg úr. Más emberré teszem én magát. Majd megtanítom én rá. Félesztendő mulva rá sem ismer magára, olyan keményen, olyan fönt -164- hordja a fejét. Fogjon rögtön hozzá. Mondja utánam: fütyülök a grófra… Galambos (remegve rázza a fejét). Kürt: Mondja: fütyülök. Galambos (előbb habozik, azután fölujjongva): Fütyülök a grófra. Kürt: No látja. Majd megy ez. Galambos: Jaj Istenem… jön valaki… hátha a gróf… Én mégis félek a gróftól. Kürt: Fél? Tudja, mit öreg úr, sétáljon most le itt hátul nyugodtan az erdőbe. Addig, míg a gróf el nem ment, ki se jőjjön. Galambos: De a gróf… Kürt: A gróffal én ezt majd elintézem. A gróf most maga nélkül fog elutazni. No menjen… menjen… (Bíztatva.) Ne féljen már… a mindenségét, mert mindjárt megeszek még néhány grófot… Ahá, itt jön egy. Galambos (a közeledő László gróf láttára rémülten siet el). Anna (szótlanul megsimogatja a Kürt kezét). Kürt (László gróf felé fordul). HETEDIK JELENET. Anna, Kürt, László és Ferenc grófok. László gróf (sietve Kürthöz): Azért jöttem, hogy az elutazásunk előtt megmondjam neked, hogy én most már természetesen letelegrafálom a banknál az utalványozást. Kürt (merően nézi). László gróf: No hiszen ez természetes, te többet kaptál, mint amire igényed lehetett, amit ti itt kaptatok, az tökéletes -165- végkielégítés, utána lehetetlen, hogy még egy óriás összeget kapj. Igazán szeretném tudni, miért… (A Kürt nyugodt nézése alatt egyre nagyobb zavarban, egyre nagyobb igyekezettel mondja ezt.) (Lent kocsirobogás.) Kürt (szó nélkül sarkon fordul, az ablakhoz megy és lekiált): Gróf úr! (Visszafordul.) László gróf (idegesen remegve): Kérlek, ne kezdd most az egészet előlről… csak nem akarod most… elhitetni velem… hogy mindent elmondasz… Kürt (mozdulatlan arccal áll). László gróf: Hát felelj már, kérlek. Ugy-e, nem akarsz neki szólni? Kürt (mozdulatlan arccal hallgat). László gróf: Hát mondd már… hiszen őrültség volna tőled… mindent kockára tennél; az istenfáját, felelj már… Kürt (nem szól). László gróf: Hiszen jó… én nem bánom… velem lehet beszélni… megállapodhatunk… méltányosan… Akarod ezt? Mondd, akarod? Kürt (nyugodtan a veranda felé fordul, nagy lélekzetet vesz). László gróf: Mondjuk: a negyedrészét. (A terraszon megjelenik Ferenc gróf.) László gróf: A felét. – háromnegyedrészét. Kürt (a nagy lélekzetvétel után a közeledő, de az ajtón még át nem jött Ferenc gróf elé): Gróf úr… László gróf: Hát az egészet. Csak ne szólj neki. Nem szólsz? Kürt: Az egészet. László gróf: Igen… (félhangon, elfordulva); fulladj meg beléje… -166- Kürt (Ferenc grófhoz): Gróf úr… Anna kéri, adjon rá módot, hogy elbucsúzzék öntől. És én kérem, engedje meg, hogy egy kéréssel forduljak önhöz; bizonyára nem tagadja meg: – engedje át nekünk Galambos Jánost. Ferenc gróf: Én a személyzetemet soha nem szoktam elbocsátani. Kürt: Én teljesen igazat adok önnek ebben a határozottságban, de erre az egy esetre mégis azt kell kérnem, hogy kivételt tegyen és azt kell remélnem, hogy kivételt tesz. Ferenc gróf: Miért? Kürt: Mert méltányolni fogja, hogy nekem… végre is kellemetlen… ha a menyasszonyom… a feleségem apja idegen szolgálatban van… idegen birtokon… Én most az Alföldön akarok birtokot venni… egy részét átadnám neki… kérem ne tagadja meg ezt a szívességet tőlünk, gróf úr. Ferenc gróf (egy gőgös mozdulattal jelzi, hogy beleegyezett). Kürt: Köszönöm. (Ránéz Annára, hogy most rajta a sor.) Anna (Ferenc gróf felé közeledik). Ferenc gróf (gőgös megindultsággal): Isten vele, Anna. Anna (halkan): Kérem, ne búcsúzzék tőlem így… több szeretettel… a régi jóságával… Ferenc gróf (valamivel melegebben): Isten vele, Anna. Anna: Még mindig nem elég jó. Ferenc gróf (meghatva): Isten vele, Anna. Anna: Ez jó. De nem elég. Csak „Isten vele“? És nem viszontlátásra? Nem akar engem soha többé látni? Nem jön el ebbe a házba, amelyet nekem ajándékozott? Ferenc gróf (ránéz egy gőgös fejmozdulattal). -167- Kürt (gyöngéden, de kissé kötekedve): De Anna… ne csinálja ilyen ügyetlenül a dolgot. Hát hogyan jöhetne ide a gróf úr… olyan szerény társadalmi helyzetü emberekhez, mint mi, minden igazi ok és alkalom nélkül. Adjon rá alkalmat. Hívja meg a gróf urat az első fia keresztelőjére. Keresztapának. Azt a meghívást azután elfogadhatja. Anna (ijedten néz Ferencre, de Ferenc nem haragszik. Félénken): Igaz? Elfogadná? Ferenc gróf (harsányan): El. Anna (szégyenkezve): Akkor… meghivom… az első fiam… keresztelőjére. Ferenc gróf (pattogva): Köszönöm. Elfogadom. Itt leszek. Viszontlátásra. (Megfordul. Kimegy.) László gróf (izgatottan sietve): Most pedig be kell látnod… Kürt (fenyegetően, de nyugodtan): Megint kezded. László gróf: Be kell látnod… Kürt: Semmit sem látok be. László gróf: Az a pénz végre is… Kürt: Engem illet. Meggátoltam Cserháti Ferenc gróf házasságát Galambos Annával. De ha nem illetne meg, olyan ember vagyok én, aki valamit, ami a markomban van… itt van… kieresztek. Ugyan menj! (Fanyarul:) Nézd, lent várnak. A többiek már ott vannak, még lekésel. László gróf: Nagyon szép; most te dobsz ki engem innen. Kürt: Óh, szó sincs róla, legyen szerencsénk minél tovább… László gróf: Köszönöm; nem kérek a szíves vendégszeretetedből. De végre is be kellene látnod, hogy vannak határok. Te azzal kezdted, hogy tőlünk százezer koronát el… el… el… -168- Kürt (nyugodtan): Elraboltam. László gróf: Hát igen: elraboltál. És most befejezed azzal, hogy bennünket egészen ki… ki… ki… Kürt: Kifosztalak. László gróf: Hát… hát… igen… Hát ez csak nincs rendben? És jó, én nem bánom, legyen a pénz a tied, de legalább a birtokról mondjál le. Kürt: A birtokról? Arról legkevésbbé. Az kell nekem legelsősorban. László gróf: Te gyönyörü hasznát fogod venni ennek a birtoknak. Ott van a szőlő… hadd lopják békében… Kürt (élezetten): Hadd lopják? Csak próbálják meg. Az én szőlőmet? Majd megmutatom én. László gróf: De hiszen ez a szegény-ötöd. Ez jár nekik. Kürt: Mi? Jár? Az – én – szőlőmből. Próbálja meg elvenni, aki azt hiszi, hogy jár neki, majd meglátja mit kap. Aki még nem kapott ötven srétet az oldalába, majd kap itt. László gróf: Úgy? De hiszen te öt dollár napszámot fogsz nekik fizetni. Kürt: Ki? Én? Öt dollárt? Öt botot. László gróf: Ah… és a bérükért még meg is kell dolgozniok talán? Kürt: De meg ám. Zizegni fog itt a munka, úgy megy majd. Ég majd itt a munka, sustorog… Én vigyázok rá; én nézek a körmére mindenkinek… itt ropognia kell a munkának, itt nem lesz naplopás, a naplopóval én bánok el majd. László gróf: Ohó… hát mégis van kötelesség? Kürt: Van bizony… az első az, hogy dolgozzék meg az, aki tőlem pénzt kap. László gróf: És a végén… vannak a társadalomnak alapjai… amelyeket meg kell védeni? -169- Kürt: Vannak: a vallás, a család, a tulajdon. Az enyém. Vannak bizony és jaj annak, aki föl akarja a kezét emelni ellenünk. László gróf: Óh… hát ez gyönyörü változás… Eszerint gyarapodni fogsz… Az az egy reményem van, hogy a kártyaszobában majd annál gyakrabban találkozunk. Kürt: A kártyaszobában? Ki vagyok én, hogy kártyázzam? Dolgozni fogok én, a birtokommal törődöm én, a családomnak szerzek én… Ki vagyok én, hogy kártyázzam? Züllött exisztencia? Gróf? László gróf (bosszusan): Ez kitör belőled mindig. A plebejus-gyűlölet az… Kürt: Az arisztokrácia ellen? Hányszor mondjam még neked, hogy nincs semmi a világon, amit joban tisztelek, mint az arisztokráciát. László gróf: Nem nagyon mutattad meg. Kürt: Nem hát. Miféle arisztokraták vagytok ti? Örökké kapkodtok… mentegetődztök… igazolni akarjátok magatokat… hogy így meg úgy… ne tartsanak benneteket ilyennek meg olyannak… Mit bánom én, hogy milyennek tartanak? Vagyok. Hatalom vagyok. Úr vagyok. Az öreg úr még megjárja. De ti! Miféle arisztokraták vagytok ti, hogy még velem sem tudtatok elbánni. Hogy nélkülem nem tudtatok boldogulni. Hogy ti nem tudtátok meggátolni az öreg gróf házasságát, ami mindent elvitt volna, ami a tietek. László gróf: Nem tudtuk… Hát mit kellett volna tennünk? Kürt: Elrabolni azt a lányt. Megölni. Megmérgezni. Mit tudom én. De még ahhoz is én rám volt szükségtek, hogy… hogy kiderüljön, hogy egy húszéves lány nem szerelmes egy hatvanéves emberbe. László gróf: Te azért ne tégy nekünk szemrehányást. -170- Te itt birtokhoz jutottál… megtértél. Te irántunk ezért csak hálás lehetsz. Neked mégis tisztelned kell az arisztokraciát. Kürt: Te még mindig nem érted, mi történt itt. László gróf (kissé fölindultan): Az történt, hogy te… bennünket ki… ki… Kürt: Kiraboltalak. Az történt, hogy itt egy új arisztokrácia keletkezik. Az történt, hogy én itt most dinasztiát alapítok. Ez a birtok… Ez a jelentéktelen kicsi… kicsi… birtokocska: ez a kicsi, kicsi kezdet… most jön a nagy szerző munka… még, még, még hozzá, minden birtokot, ami elérhető. Az Anna-villa az eredet; a családi fészek; az ősi vár. Innen indulunk el és meghódítjuk az országot. László gróf (gúnyosan): Az ősi vár. Nemes módon jutottál hozzá… gyönyörü dinasztia-alapítás ez. Kürt: A te ősöd kereskedőket rabolt ki. Az én ősöm ezt elmulasztotta, én kénytelen vagyok grófokat kirabolni. Írva van, hogy Cserháti Ubul kóbor lovag egy lengyel karavánt fosztott ki, mielőtt a cserháti várat megépítette. Én titeket fosztottalak ki. Egyre megy. A vár megvan. Benne vagyok. (Lentről kiáltás: László.) Kürt (a hátráló Lászlónak egyre nagyobb lendülettel): Most összeszedek mindent, amit a kezem elér… és a fiaim folytatják ezt a munkát és a dédunokáim grófok és hercegek, zászlós urak, nádorispánok és hercegprimások lesznek… és megeszik és magukba olvasztják azt, ami belőletek megmarad. (Újabb kiáltás: László!) Kürt (folytatja): És legendák szállnak közöttük a családalapító ősről és kegyelettel zarándokolnak el az ősi fészekbe, az Anna-villába és övék lesz az ország, a hatalom -171- és a dicsőség. – Egy új arisztokrácia keletkezett. Dinasztiát alapítottam. Ős lettem. Ez történt. László gróf (fogcsikorgatva kihátrál előtte a terraszra). Kürt (utána néz). László gróf (eltünik). (Kocsirobogás, autó.) Kürt (visszanéz Annára). (Nagy szünet.) Kürt: Elmentek. Anna (nem felel). Kürt: Kifüstöltük őket. Anna (megbotránkozva csóválja a fejét). Kürt: Kiraboltuk őket. Anna: Kürt… maga… maga!… Kürt (mámorosan): Anna… egyedül maradtunk. Anna… az urad vagyok, Anna! (Egy parancsoló mozdulattal magához, maga elé hívja.) Anna (nem mozdul). Kürt: Anna! (Az előbbi mozdulat.) Anna (megcsóválja a fejét és most ő ismétli meg ezt a mozdulatot. Maga elé parancsolja Kürtöt.) Kürt (habozik egy másodpercig; azután megindul egyre gyorsabban, odalép elébe és az Anna újabb mozdulatára kitárt karral letérdel elébe. Átkarolja.) (Függöny.) Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 19 Margit gróf: És? Margit grófnő: És? 21 Eszemágáben Eszemágában 21 Stefi grófnő: Azt nem. Stefi gróf: Azt nem. 131 Stefi grófnő: És milyen Stefi gróf: És milyen 157 Magit grófnő (közömbös Margit grófnő (közömbös

gutenberg

{"language": "hu", "text_id": 69744, "title": "A rabl\u00f3lovag: Szinj\u00e1t\u00e9k h\u00e1rom felvon\u00e1sban", "issued": "2023-01-08 00:00:00", "authors": "Bir\u00f3, Lajos, 1880-1948", "subjects": "Hungarian drama", "locc": "PH", "bookshelves": ""}

RABOK. IRTA MOLNÁR FERENCZ.     BUDAPEST. FRANKLIN-TÁRSULAT MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA. 1907. FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. -3- I. A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy fiakker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett és ezért a kocsis szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróczczal s elhelyezkedett a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, a mely a pályaudvarra járó kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni kis helyen egy nagy bőrönddel, a melyről lelóg a lába s a mely mellett oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi elejére a bakot. A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a kocsiba s helyet foglalt benne. Aztán egy csöppecske lány került elő, meg egy fiatal ember. A fiatal ember besegítette a csöpp lányt a kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak: -4- – A… a régi fogházhoz hajtson. A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak. Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már korán reggel a hóval. Kupaczokba rakták az út szélén, tisztára söpörték az utczát, úgy, hogy a mi most hullott, az csak valami nagyon finom, nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, a mit mintha épen most teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi hólepel, a mely puhán, vastagon fekszik a földön, elfogja a kocsik neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad, úgy tompítván a kiáltást, mintha az egész utcza valami puhára kárpitozott nagy szoba volna és mindenki ebben a szobában diskurálna szelid, csendes hangon. Ez még városi hó volt, a melyből hiányzott a kedélyes elem, az igazi téli hangulat. A kis lány behúzódott a kocsi sarkába, fehérkeztyűs kis kezével tisztára törült egy kis foltott az ablak üvegén és kinézett. -5- – Itt nem kedves a hó – mondta gyerekes szomorúsággal – ezt nem szeretem… Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval… mikor az ember mindenfelé csak csupa fehéret lát, a merre néz… Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az érzékét a korral. Az öreg ember már csak a szép időt szereti. Hát csak tovább hallgatott, mint a ki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett mindenfelé, úgy a hogy a jó Isten a födre hintette. – Ez már más! – mondta a kis lány és ez úgy hangzott, mintha elismerését fejezte volna ki a természetnek, a miért eltalálta az ő gusztusát. – Ez már az igazi hó,… olyan, a milyennek én szeretem. Úgy-e szép, Mari néni? Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban fázott a lába, -6- s nemcsak, hogy örömet nem érzett a természet fehér játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki fáj valamije. Tehát ismét nem felelt. Most már szántóföldek nyultak el mellettük, meg veteményes kertek, a melyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak. Szőlők következtek, meg végtelenbe nyuló földek. Nálunk hamar vége szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség, átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állanak őrt a határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a grófok a czifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, a hol csak a nagyuraknak -7- áll a világ. Majd letért a kocsi az országútról és nekivágott egy kisebb útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltünt egy nagy sárga ház. A kis lány merően nézett abba az irányba. – Ez az? – kérdezte az öreg hölgytől. Az öreg dáma most már megszólalt: – Ez az – mondta csöndesen. – Kár – szólt a lány. Mari néni ránézett. – Mi kár? – Hogy már itt vagyunk… olyan szép volt ez a havas vidék. Az öreg nő most úgy nézett rá, mint a hogy az ellenségeire néz az ember. – Hogyan? – mondta szörnyűködő hangon. – Egy esztendeje nem látta az édes apját, most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt a nyakába fog ugrani és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított szántóföld? Azzal ismét visszabújt a kendőjébe, mint a ki nem is találja érdemesnek, hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja. -8- De a kis lány se törődött vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan emberek szoknak könnyen össze, a kiknek egyformán dolgozik a képzeletük. Abban is van kapcsoló erő, ha két ember épenséggel nem érti meg egymást. Mindenki beleburkolózik a maga igazába és nyugton hagyja a másikat. Megnyugtatóbb az olyan lénynyel való állandó együttlét, a kiről biztosan tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak a társasága, a kit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van. Az ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez fárasztó. Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az utitársával, sem azzal, a kit egy életen keresztül kisér, mint a hogy például ez az öreg hölgy kisérte ezt a csöpp lányt. Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni, hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, a mit idők folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik -9- mellé, úgy, hogy azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes, földszintes ház valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A ferde tetők egymásra borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan csatlakoztak egymáshoz, sehol semmi köz, semmi udvarféle nem volt köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen síkság közepén ez a nagy házhalmaz, a melynek nem lehetett az udvarába látni, mintha valami titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar – körülötte volt. A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt is barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki a fehér földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak benne. Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett a kocsira, de a mikor meglátta a bakon a bőröndöt és az üveg mögött azt a -10- csudálkozó kis lányfejet, a mely tágranyitott szemmel nézett a titokzatos rács felé, egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott, és onnan bekiáltott az udvarba: – Hé, Szabó! Jőjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát… Itt a kisasszony! És barátságos mosolylyal segítette ki a hölgyeket a kocsiból. A Szabó nevű egyén is előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is barátságos arczot igyekezett vágni, mikor a kocsissal nekiestek a koffernek. A hölgyek bementek az udvarra, aztán eltüntek a házban. A kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebrevágta a pénzét: – Ezek a hölgyek itt laknak? – Igen – mondta Szabó, – ez az igazgatónak a lánya. – Ja szóó? – mondta a fiakkeres és megnyugodott a magyarázatban. Látszott az arczán, hogy az egész uton ezen a kérdésen törte a fejét. – Az már más! Felült a bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott. Finom, -11- előkelő fiakkeres volt. Nem szerette ezt a házat, a hol rabok laknak. Ez egy kicsit messze volt attól a gummikerekű világtól, a melyben ő oly vidáman élt. És egy percz mulva már nem is lehetett látni, elkanyarodott az országút felé, bemenekült a szép városba ez elől a gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri keréknyom maradt itt, a friss hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé egyszer egy olyan vidám, előkelő, kedélyes jószág is, a minő egy elegáns Gizella-téri fiakker… És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szeliden ringatta a kövér pihéket. A kopasz fákról egy-egy hócsomócska puffant le a földre. A házból semmi nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle, nem mintha megelégedett, pihenő emberek laktak volna benne, hanem annak a gondolatnak a nyugalma, hogy itt vastagok a falak, hogy innen nem lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy itt nagy a biztonság és a rend és -12- hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat tükröződött az őrök arczán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a kapuzár csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, a mi itt honolt. És épen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem mindennek a vége, hogy ide nem jön az ember, hanem hozzák, hogy itt a nyugalom nem megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba, hogy itt a csönd nem a néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem hallgató emberek némasága, épen ez tette, hogy ez a ház semmihez sem hasonlított olyan nagyon, mint épen egy temetőhöz. És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Rimmer Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes német kottával, több rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt regénynyel és néhány igen lányos és nagyon meleg gondolattal arról a fiúról, a ki a pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson a fogházhoz. -13- II. Lenke kilencz éves volt, mikor a gyermeki tisztaság szent nemtörődömségével vette tudomásul, hogy az a valaki, a kit egy fekete kocsin kivittek a házból, az édes anyja volt. És tizenhárom esztendős volt azon a napon, mikor az apja beleült vele a vasuti kocsiba, hogy elvigye Drezdába, egy híres, jó leánynevelő intézetbe, a honnan csak nemrégen érkezett meg Radovszky Klára, a törvényszéki elnök leánya, a ki hasonló körülmények közt indult el annak idején Drezdába, a hová az egész világ anyátlanul maradt leányai mennek anya nélkül nevelődni. Ennek az egész nagy világnak az árvaháza ez a tiszta és komoly német város. Apák, a kik érzik, hogy nem fogják tudni emberséggel fölnevelni az anyátlan lányukat, a kiknek nincs valami rokonuk, a kire a gyermeket -14- rá mernék bizni, komoly, érett férfiak csődülnek oda a világ minden részéből, a karjukon egy-egy sápadt kis teremtéssel, a ki nagyra nyitott szemmel néz ebbe az idegen világba, nem értve az egészből semmit, s nagyokat sír az első éjszakán, mikor felébred és nem a régi megszokott festésmintát látja az ágya mellett a falon. És a nagy penzionátusok tulajdonosnői érzik ezt a hivatásukat. Komolyak, szigoruak és szemüveget viselnek. Méltósággal játszszák a pótanya szerepét és anyai fösvénységgel kezelik a zsebpénzecskéket, a miket a szomorú apák pontosan küldenek minden hónap elsején. Innen jött Rimmer Lenke, egyenesen a fogházba, a hol az apja már egy fél esztendővel ezelőtt kirakatta a rabokkal az irodai holmit egy kis szobából, a melyet azóta – ámbátor a lánya soha nem lakott benne – állandóan «a lányom szobájának» nevezett. Ez a magányos, komoly ember szinte gyermekes türelmetlenséggel várta vissza a kis lányát, a kit esztendőnként csak egy-egy hónapra -15- látott Kecskeméten, a hol a nyarat, illetve egy hónapi szabadságát töltötte. Lenke egyenesen ide jött Drezdából, a rokonaihoz és vele egy napon szokott érkezni az apja is. A fogházdirektor szándékosan kerülte, hogy a lánya a vakáczióját a pesti fogház épületében töltse. Lenke ezt a házat még nem is látta soha. A német intézetbe egy erdélyi városból vitték, a hol akkor az apja fogházfelügyelő volt. Egy évvel azután az apját Pestre helyezték s itt legényember módjára rendezkedett be. Nem is számított egyelőre arra, hogy valaha a lánya is itt fog lakni. Úgy gondolkozott, hogy tizenhét éves koráig külföldön tartja, addig minden évben egyszer hazajön a kislány a rokonokhoz Kecskemétre, s a mikor majd végleg hazakerül, akkor arra a néhány hónapra, míg férjhez adja, berendez neki egy kis szobát, – Isten neki – a fogházban. Mert kész tervvel hozatta haza Lenkét. Minden levelében, a mit a lányának írt, beszámolt valakinek az előmeneteléről. Ennek a valakinek a jó mondásai, a sikerei, a vizsgái, az izenetei -16- állandó témái voltak ennek a levelezésnek. Miklós kitűntetéssel tette le a vizsgát. Miklós belépett egy kitünő ügyvédi irodába, majd Miklós közmegelégedésre tette le az ügyvédi vizsgát, úgy, hogy az összes nagyfejüek gratuláltak neki és majd hogy ki nem világították aznap Budapestet az ő tiszteletére. Miklós az összes levelekben szerepelt, abban a végtelenül naiv világításban, a melylyel az apai szív ragyogja be az ifjút, a kit leányával meg akar szerettetni. Az apák ebben a tekintetben évezredek óta nem változtak. Nem tanulták ki ezt a mesterséget, nem okultak. Még most is ott tartanak, hogy fiatal leányoknak ugyanazokkal a szavakkal ajánlanak egy ifjút, mintha valami öreg barátjuknak ajánlanák, bizonyos igen nagy komolyságot igénylő állásra. De Lenke oly fiatal volt, hogy megértette ezeket az öreguras leveleket. Ez nem tréfa: csak nagyon öreg urak és nagyon fiatal lányok szeretik a rettenetes komolyságot az ifjúban. A temperamentumot csak ez a két emberfajta nézi le: az egyik azért, mert még -17- nem ismeri, a másik azért, mert neki már nincs. És képzeletében úgy élt Csáthi Miklós, mint a világ legkomolyabb férfia, s a mennyivel a levelek csökkentették az illuziót, annyit kellett minden nyáron Miklósnak személyesen pótolni a szivében, lévén Csáthi Miklós történetesen éppen arra a hónapra meghíva a kecskeméti rokonokhoz, a mikor Lenke és az apja ott volt. Négy nyáron ismétlődtek meg rendesen ezek a találkozások. Mind a négy alkalommal pontosan megérkezett Rimmerék után Miklós is és mind a négy alkalommal egy nappal az ő elutazásuk után ő is csomagolt. A mi itt a gyerekek közt történt, az nem nagyon érdemes a részletezésre. Az emberi életnek azokat az édes és minden szenzácziónál nagyszerűbb közhelyeit élték itt, a melyek egyszerű «lásd» szócskára is hatalmas erővel rezonálnak a mi szivünkben. Ezeknek a semmiségeknek a költészete oly véghetetlenül finom valami, oly pókhálószövetű emlék, oly csudálatosan halk kis melódia, hogy összetörik és banalitássá durvul, -18- ha instrumentálni kezdi az ember. A leghosszabb mondat, a melyben ezekkel foglalkozni szabad, egy rövid sóhajtás. És ez a sóhajtás is csak azé, a ki sóhajtja. Más ember abból ugyan édes-keveset érez ki. Alapjában véve pedig gyerekség az egész, mint minden, a minek nem veszi hasznát az élet. Jobb is, ha nem beszélünk róla. A kis szoba tehát, a melyben Lenkének be kellett rendezkednie s a mely, hála a rabok lelkiismeretességének, oly tiszta volt, mint valami kis kápolna, ideiglenes fészek volt. Erről a dologról nem beszéltek, ez természetes volt, mint az evés meg az ivás. Miklós neve úgy csengett a beszédjükben, mint valakié, a ki a házhoz tartozik, mint valami olyan név, a miből már kikopott az érdekesség, a titokzatosság, az előttünk ismeretlen emberek örök érdekessége és titokzatossága. «Miklós» – ez úgy hangzott a leány és az apa ajkán, mint a sokszor énekelt nóta, a melyből kipárolgott az édesség. A muzsika is úgy szép, ha csak félig-meddig ismerjük. A teljesen kiismert embert és -19- az agyonénekelt nótát egyazon sors éri: az, hogy megszokjuk. Szomorú sors embernél is, nótánál is. Mikor már nem azért kell, mert nincs, hanem azért, mert régóta van. Holott a mi szegény életünk egész tartalma az az édes és halhatatlan nyugtalanság, a mivel egy dal fordulatait várjuk és a mivel új emberek és új esztendők szemébe nézünk… Megszokták Miklóst és azt a gondolatot, hogy Miklós feleségül fogja venni Lenkét. Az apa az érett férfiak nyugodt örömével örült ennek a tervnek, a leány pedig a tudatlan és engedelmes gyermek amaz érzésével, hogy «megint jó voltam, megint valami nagyon tisztességeset, nagyon rendeset, nagyon derék dolgot követtem el…» Ez nem azt jelenti, hogy kötelességszerűen szerette Miklóst. Vannak gyerekek, a kiket igazán boldoggá tesz az, hogy megtanulták a leczkét. A kik még oly kicsinyek, hogy a boldogságukat még egy másik ember mérlegén mérik. A kik az apjuk lelkén keresztül megelégedettek. A kikben még nem fejlődött ki a saját érzéseik kritikája. Ezek aztán – és a miért gyerekeknek -20- nevezem őket, azért vannak ám köztük meglett férfiak: az úgynevezett jó hivatalnokok; férjes asszonyok: az úgynevezett páratlan feleségek – ezek aztán, ha azt akarják tudni, hogy boldogok-e, hát egy másik ember arczára néznek kérdő pillantással. És így, az apja arczából tudta meg a kis Rimmer Lenke is, hogy ő tulajdonképen boldog és hogy szereti Miklóst. Ez neki elég volt, ezzel ő meg volt elégedve, ennél több az ő szűk kis lelkének egyelőre nem is kellett. És mikor a «lányom szobájában» egy széken állott, nagy komolysággal vervén a falba egy szöget, a melyen a drezdai igazgatónőtől örök emlékül kapott Schiller Frigyesnek kellett majdan lógnia, a világ legizgalommentesebb hangján szólt le az apjának, a ki emléksorokat olvasott le egy intézeti emléklegyezőről: – Tudod, apa, csak úgy épen hogy valami kedvesség legyen ebben a szobában… hiszen őszszel már úgyis kiröpülök belőle… Mari, a szegény rokon, hátul állott és szemrehányólag csóválta a fejét. Az egészből -21- csak annyit érzett meg az ő rokoni szive, hogy őszszel megint csak ő lesz az, a kinek a kárpitossal veszekednie kell az új lakásban, mialatt a fiatal pár valahol Olaszországban kóborol… Ez már szinte öröme volt neki: kiválasztani azokat a pillanatokat, a melyek a jómódú rokonnak kellemesek, neki pedig ugyanakkor kellemetlenséget jelentenek. Talán nem is tudott volna velük egyidőben örülni. Szeretett az örömeivel úgy, mint boszúságaival magára maradni. Így mind a két esetben mártirnak érezte magát és elvégre is ez volt a czél. – Mit szól ehhez, Mária? – kérdezte ragyogó arczczal az öreg Rimmer. – Hallotta, mit mondott? – Hallottam. – Elmegy… kirepül… csak ilyen egyszerűen mondja ezt a haszontalan… A leány nevetett a széken. Az apja boldogan nézett fel rá. – Itt hagysz? És még ki is nevetsz? Mari megszólalt, váratlanul: – Mit akar? Azt akarja, hogy sírjon? -22- Most mindketten Marira néztek és kinevették. Mari kiment a szobából, becsapta az ajtót és pityeregni kezdett az előszobában. Most meg volt sértve, hát boldog volt. A leány pedig megfogta Schiller Frigyest arany rámájánál fogva, a falnak támasztotta, meghajolt előtte és mély, komoly hangon ezt mondta neki: – Szerbusz, Friczi. -23- III. Az a fiatal ember, a ki a hölgyeket a kocsiba segítette, még egy ideig nézett a fiakker után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s nekivágott a Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett befordult egy kis utczába, majd a kis utczából a másikba, még kisebbe, és csak akkor állott meg, a mikor elérkezett a Kóré-féle czukrászbolt elé. Még a legszegényebb ember is látott a Kóré-féle czukrászboltnál előkelőbb ilynemű üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos betűkkel segíteni, az üzlet kopott maradt. Hiába írta ki a czégtáblára, alája, föléje, melléje a legelegánsabb szavakat, a miket egy czukrásznak megengedtetett a maga felmagasztalására a közönséggel szemben használni, nem volt a boltja finom helyiség. -24- Sőt mondhatnám: lerítt a piszkos ajtóról a «czukrászda», a «confiserie», meg a «conditorei» és a többi gyönyörű szó, a mivel Kóré úr felczifrázta magát, mint valami szerecsen, a ki olajszagú fekete testére a legczifrább csillogó rongyokat akasztja. Biz ez nem volt egyéb, mint csak az, a mi volt: a meggazdagodott, sőt kapuk alján meggazdagodott czukorárús kis parvenü-boltja, a hová a környék legcsekélyebb jelentőségű szinésznövendékei és legszegényebb jogászai jártak ozsonnázni, néha külön-külön, néha együtt. Miklós ez előtt a bolt előtt állott meg, mint azon a környéken mondták volna, a «Kóréba ment». A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis csengő és Kóré úr, a ki föltett szemüveggel olvasta az ujságot a pult mögött, fölriadt. Ez szokatlan dolog volt a «Kóréban». Délelőtt tíz órakor még aludni szokott a kis czukrosbolt. Ilyenkor itt nem volt szezon. Mikor meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig fehérben volt -25- Kóré úr és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét. Beszélhetnek a fekete ruha komolyságáról és a harczi jellegről, a mit a díszmagyar kölcsönöz az érett férfiúnak, nincs a világon tiszteletet parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába öltözött férfi. Ezt érezte Kóré úr s ezért nem vált meg az üzletében soha a fehér ruhájától. Igaz, hogy tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha valami papi köntös lett volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi köntöse. Szertartásosan lépkedett benne s állandóan ott lebegett ajkán valami leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta volna: Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok én, ti nem is sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek. Az igazi czukrászról el lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy elpaposodik a fehér gunyában. Kóré úr már a termeténél fogva is csak ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S így tehát kenetes is volt a hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta: -26- – Tudom, mélyen tisztelt doktor uram, miért méltóztatik jönni. Miklós kedélyesen felelt: – Nem tudja, miért méltóztatom jönni. – Dehogy nem. – Hát meg fogja látni… Azzal letette a kabátját, leült egy kis asztalhoz, mely bádogból volt, de márványt mutatott és ráütött a bádogra: – Kérek egy pohár császárkörtét. Most már komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt a Kóréban a legdrágább ital. Hátrasietett tehát a pudli mögé és benyult a legszebb szekrénybe, melyben egymás mellett állottak a különböző pálinkák és egyéb drágaságok, szépen a színük szerint csoportosítva. – Az már más – szólt most már nem kenetes, hanem tisztán üzletszerű czukrászi hangon és elővette az üveget. Gondosan belöttyentett egy kis pohárba ép annyit, a mennyit kellett s aztán visszatette az üveget, arra gondolva, hogy ha most nem volna itt senki, a legnagyobb kéjjel nyalná le az -27- üveg nyakáról azt a csillogó csöppet, a mely rajta ragadt, de most nem tehetvén ezt meg, kevéssel beérte, mindössze csak a tekintetével nyalván le az édes csöppet, mely ilyenkor ki szokott rekedni az üvegből. Letette az asztalra Miklós elé. Aztán várt. Miklós pedig rámosolygott és a mellette levő székre mutatott. – Üljön ide mellém, Kóré úr. És hadd beszélek egy kicsit okosan magával. Kóré úr nevetett. – Úgy-e, kitaláltam? – Körülbelül. – A Rizáról van szó. – Arról. – Nahát akkor – mondta most már teljesen elkomolyodva Kóré úr – jobb lesz, ha el sem méltóztatik kezdeni, tisztelt doktor úr, mert ez az egy dolog az, a miben Kóré nem ért tréfát. A Riza úgy akarta, hogy így legyen, nem én vagyok az oka, hogy tönkre teszi magát. – De hiszen… – Ne is tessék szólni. Bocsánat, hogy a -28- Kóré belevág a szavába, de itt jobb nem is tárgyalni, mert mi lehet a vége? A Kóré még jobban dühbe jön és még kevésbbé enged. A dolog különben is tiszta munka. A Riza visszaélt a bizalommal, a Riza lopott, hát csukják be a Rizát. Én a pénzemet úgy se kapom vissza, a háromszáz pengőnek fuccs, most már jőjjön az állam és zárja be a Rizát. Arra való az állam. Mind ez a sok rendőr, a kit az utczán tetszik látni, arra való, hogy ha az ilyen Rizák pénzt lopnak az ilyen szegény Kóré bácsiktól, akkor jőjjenek és vigyék be a fegyházba. Mert ha a Rótsild lopta volna el a pénzemet, nem mondom… megtéríti, rendben van. A Kóré nem az az ember, a ki boszúból a börtönbe juttat egy szegény elvetemült teremtést. A Kórénak van szive és ő meg tud bocsátani, persze, ha visszaadják neki a pénzét. Csak hogy épen ez a világ sorja, ügyvéd úr, hogy a Rótsild, a ki vissza tudná adni a pénzt, az nem lop; és a Riza pedig lop és nem tudja visszaadni, a mit sikkasztott. -29- Miklós megint megpróbálta megakasztani ezt a szóáradatot: – De nézze, Kóré úr, – mondta szerényen. A czukrász nagyot ütött az asztalra. – Kérem – kiáltotta – most már a hatodik ember jön és mondja, hogy hagyjam, hadd szaladjon a Riza. Az egyik azt mondja, hogy azért hagyjam, mert keresztény ember vagyok. A másik hosszú prédikácziókat tart, hogy nincs szivem, ha a dutyiba juttatom ezt a szegény leányt, mert ott elzüllik és így még lehet belőle vidéken tisztességes lány. Aztán jönnek az asszonyok és azt mondják, hogy úgy se kapom meg a pénzemet, hát minek üldöztetem a törvénynyel a Rizát, hogy hagyjam békében, majd ő szerez magának valami keresetet és abból lassan ki fogja fizetni azt, a mit ellopott. De hát kérem, ügyvéd úr, maga intelligens ember, hát nem tetszik gondolni, hogy ez mind a legnagyobb szemtelenség, a mit csak lehet mondani egy ilyen szegény kárvallott embernek? Hát nekem legyen szivem és neki nem -30- volt, mikor a keservesen összespórolt pénzt kivette a fiókból? Hát én azért vagyok keresztény ember, hogy hagyjam másoknak a nyakára menni, hogy azoknak a másoknak is belemászszon egyszer a pénzesfiókjába? Hát nem jobb, ha az ilyen teremtéstől megszabadítom azt a… hogy is szokták az urak tudományosan mondani… a társadalmat…? És hogy visszafizeti? Hogy várjak, a míg állása lesz és visszaadja a pénzemet? Hát kérem… azért lopta talán, hogy visszafizesse? És mit ad ő nekem, hogy én biztos legyek a pénzem felől? Talán írást ad? Nem tetszik gondolni, hogy ezen meg lehet pukkadni a nevetéstől? Vagy talán váltót ad? A Riza? Ki hallotta valaha, hogy a tolvajok váltót adnak a pénzről, a mit elloptak? Bocsánatot kérek! Mindenki jószivű az én pénzemért, mindenki keresztény, mikor éntőlem lopják el a legkeservesebb kis összeget, mindenki egyszerre bízni kezd a Rizában, mikor arról van szó, hogy nekem fizessen havi részleteket! Hiszen kérem, ez kész nevetség… És még jobban dühbe -31- hozza az embert az ilyen! Ha bolond lettem volna és meg akartam volna bocsátani a Rizának, még akkor is most visszalöktem volna a dutyiba, mert annyian akarják a Kórét tanítani és mert mindenki gavallér az én keserves pénzemért! Most csönd lett. A czukrász befejezte a nagy tirádát és dühösen pislogott. Benne volt a hévben, hát szeretett volna még egyet-mást hozzátenni, de érezte, hogy ezuttal mindent elmondott, a mi csak nyomta a szivét. Hát nem szólt. Fölkelt, visszament a pudlija mögé, újra elővette az ujságot, nézte, nézte, de érezte, hogy nem akar a szemébe ragadni egyetlen betű sem. Mindenik fölött elsiklott a pillantása, mert tele volt méreggel, a maga kis polgári igazságával, az ő életének egyetlen nagy felháborodásával. És e pillanatban ez talán jól is esett neki, a fölcseperedett czukorárúsnak, a kit harminczöt esztendőn keresztül minden hatóság üldözött, minden háziúr kikergetett néhány krajczár házbértartozás miatt, minden rendőr megmotozott, mikor titokban házalt éjszakánként -32- a kávéházakban a fapálczikákra tüzdelt fügével. Most végre, ennyi keserves kínlódás után megvolt a boltja, adót fizetett, választópolgárrá lett, segédet tartott, uraztatta magát és most mindjárt kezdje azon, hogy megbocsásson a kiszolgáló leánynak, a kit annyira megkedvelt, hogy még a pénztára kezelését is reá bízta és a ki ezért a kitüntetésért azzal fizetett, hogy egy szép napon ellopta a félretett háromszáz forintját, a mit másnap akart a bankba vinni… Ez volt az első megtakarított pénze. Ez volt talán az alapja egy másik, belsőbb városrészben nyitandó üzletének, az egész vagyonának, a jövőjének, az egész életének… Durczásan nézett az ujságba és ellenségét látta Miklósban, a ki szerény vendégéből egyszerre hivatalos személylyé lépett elő, mikor a sikkasztó lány védelmét elvállalta. A ki csak a lány érdekében szólt, mindenkiben személyes ellenségét érezte, mindenkiben csalót látott, a ki mindenféle jelszavakkal és egyéb csinosan hangzó hazugságokkal el akarja őt bolondítani. A ki mind -33- azt akarja, hogy ő megbocsásson s ha megbocsátott, mind a markába nevet és megszünteti az ilyen alkalmakra való szép szavak használatát. Úgy érezte magát, mint a választópolgár, a kihez választás idején jók, leereszkedők és barátságosak a nagyurak, a kihez szép szavakkal jönnek, mint: haza, becsület, nemzeti jóllét, párthűség és a többi s a kit, ha leszavazott rájuk, többé meg sem ismernek és csunya szavakat használnak vele szemben, mint: a képviselő úr nincs itthon, ne járjon a nyakamra, maga nélkül is meglettem volna és a többi. Az önző kisemberek örök nagy gyűlöletét érezte a szép szavakkal szemben, a mi jogosult dolog s méltó büntetésük a csalóknak. A sokszor kihasznált, elbolondított, megcsalt és végül kiábrándított szegény embernek ez az egyetlen elégtétele. Ezt körülbelül meg is látta rajta Miklós és úgy gondolkozott, hogy most ugyan hiába szedi össze az ékesszólását. Szép csöndesen felállott, egy kicsit még nézte a megdühödött czukrászt, aztán vállat vont. -34- – Majd eljövök máskor, – mondta – most egyelőre fizetek. Majd ha jobb kedve lesz, kedves Kóré úr… A czukrász dörmögött az ujság mögül: – Minden hiába, doktor úr! De miután a császárkörte áráról volt szó, nem vitte a duzzogást odáig, hogy ülve maradjon. Előjött a pénzért, sőt a kabátot is fölsegítette Miklósra. És akkor hirtelen eszébe jutott még valami: – Tudja kérem, – mondta gonosz sunyítással, – aztán ha ez a Riza valami csunya öreg nő lenne, nem törődnék vele a kutya sem… Azért jönnek az urak, mert szép és fiatal… Ismerem én ezt! Miklós erősen a szemébe nézett. Most neki jutott az eszébe valami. Átrohant az agyán valami, a mi egyszerre világítani kezdett Kóré úr lelki életének sötétségeibe. Hogy itt még egyéb is van, mint lopás. Hogy itt még más is van, mint kárvallott gazda. Hogy a lopás mögött, mint az ügy lényegére nem tartozó, de az egészet félelmesen színező körülmény, valami szerelemféle csillog, és hogy -35- ez a fehérruhás ember nemcsak a meglopott tőkés haragját, hanem a kinevetett, megcsúfolt, százszor visszautasított öregember kárörömét is belevitte abba a kis keserű szónoklatba, a mit az imént kivágott… Végignézett rajta. Némán állottak egymással szemközt. Aztán az öreg Kóré lenézett a földre. Most nagyon nagy volt a csönd és Kóré úr érezte, hogy az ügyvéd megértett valamit, a miről eddig sejtelme sem volt. Mint a ki szét akar zilálni valami kellemetlen hangulatot, nagyon hangosan, nagyon roszhiszeműen és nagyon nagy nyugalmat szinlelve mondotta: – Tessék neki megmondani, hogy nem vonom vissza a panaszt, eszem ágában sincs. Tessék neki megmondani… Nem vonom vissza… Az ügyvéd azonban még egyre nézte, szigorúan, kiváncsian, mint a ki előtt az élet új nagy képe nyilik meg, a fiatal és emberszivű emberek ama fájdalmas pillantásával, melytől kerekre nyilik a szem, a nagy kiábrándulások e keserű perczeiben. Minél -36- öregebb és komiszabb az ember, annál jobban állja ezt a gyerekpillantást. Dicséretére legyen mondva Kóré urnak, – megint lenézett a földre. És így az a kucséber, a ki e pillanatban benyitott a csengős kis ajtón és a két embert ebben a helyzetben találta, joggal hihette volna, hogy itt most az egyik ember rajtakapta valamin a másikat és az a másik e röpke félpercz alatt leszégyelli az egész emberiség minden komiszságának a szégyelleni valóját. Joggal hihette volna, – mondom, – de nem hitte, sőt egyáltalán semmit sem hitt e pillanatban, mert a kucséber egyszerű ember volt, és különben is azért jött, hogy a mai házaláshoz szükséges olcsó süteményt beszerezze. Jó napot kivánt és kinyitotta ujra az ajtót Miklósnak. És Miklós csak a negyedik lépésénél vette észre, hogy nem jobbra ment, a merre kellett volna, hanem balra, a merre nem kellett volna. De nem csuda, hogy megszédül egy kicsit az, a ki egy pillanatra belelát valami mérhetetlen és titokzatos sötétbe. -37- IV. A fogház nagy folyosóján pecsenyeszag terjengett és a régi boltívek alatt ide nem illő kellemes illatok szállottak. Ebéd készült, hosszú idő óta az első pecsenyés, tortás, fagylaltos nagy ebéd. Az öreg Rimmer puritán volt és marhahust evett. Csak nagy vendég, előkelő úr okozta itt csirkék halálát. És ma a legnagyobb úr ebédelt itt. Egy fehérruhás kis lány, a kinek még meglátszott az arczán az utazás fáradalma, de a ki azt a végtelenül jó és meleg érzést érezte, a mely végig szalad az ember szivén, ha hosszu idő után végre idegenek közül hazaérkezik. Az asztalfőn az öreg Rimmer ült, s az asztal végén Mária. Ez volt az asztal egyik átlója. A másik átló két végén a két fiatal ember kanalazta a levest. És az egyik irányban csupa melegség szaladgált keresztül az -38- asztalon, míg a másik irányt egyetlen hideg pillantás hasította végig. Ezt a pillantást Mari pillantotta és valóban meg volt vele elégedve. Talán még soha ezen a világon senkinek sem sikerült ilyen kitünően kifejezni egyetlen tekintetben mindazt, a mit a szegény rokon hasonló helyzetben érez. Volt ebben a pillantásban sértődés, még a délelőttiek miatt, volt benne dacz, volt benne büszkeség, s főként volt benne akkora adag mártirium, hogy megirigyelhette volna Maritól ezt a szivettépően fájdalmas tekintetet akármelyik hires és könyvekben magasztalt középkori vértanu. És ebéd közben szóba került itt is a Nagy Riza esete. Miklósnak ez volt az első jelentősebb védelme, igaz ugyan, hogy semmit sem hozott a konyhára, de kriminális ügy volt, érdekes tárgyalás lehetett belőle, olyan, a melyet párbeszédes formában szoktak közölni a lapok. Miklóst e kétes értékű szerencse úgy érte, hogy ügyvédjelölt korában ő is rendes vendége volt a Kóré-féle czukrosboltnak, sőt az ügyvédi vizsga napján a czukrászda -39- összes törzsvendégei és alkalmazottai valósággal drukkoltak Miklósért. Egy hórihorgas szinésznövendék, a ki a Bérkocsis-utczában lakott és a ki fél életét a Kóréban töltötte, annyira merészkedett, hogy elment az Országház-téri nagy palotába, a hol Miklóst igen tudós emberek faggatták, s ott várta az eredményt. A terembe ugyan nem mert bemenni, de a folyosón állott és minden kijövőt megcsipett: – Szabad kérem… vizsgázott már bizonyos Csáthi nevezetű? – Most kinlódik. – Hogy áll? – Elég jól. És ez így ment egészen addig, míg egyszerre csak meg nem jelent az ajtóban Miklós, kipirultan, a vizsga melegével az arczán és boldogan nem mosolygott Sebfire annak jeléül, hogy letette az ügyvédit. Ez az epizód szörnyűmód tetszett Lenkének: – Milyen ember az a Sebfi? Követelte a részletes személyleirását, hallani -40- akart róla jellemző apróságokat, érdeklődött iránta, meg akart vele ismerkedni. A mért Sebfi ilyen szépen és szemérmes egyszerűséggel szerette Miklóst, most ő is szerette Sebfit, hálás akart lenni iránta és elhatározta, hogyha majd egyszer Miklós felesége lesz, Sebfi minden vasárnap náluk fog ebédelni. Az tetszett neki, hogy Sebfi rongyos volt, mint valami ágról szakadt koldus. Az is tetszett neki, hogy Sebfi soha nem szólt egy szót sem és mégis őt tartották a század legnagyobb csirkefogójának mindenütt, a hol csak ismerték. Egy dolognál szomorodott el Lenke. És ez igazán szomorú ügy volt. Sebfit ugyanis nem hivták Sebfinek. Ezt a nevet a szinésziskolában kapta, mert a tisztességes neve Wundt volt. Ennek a névnek a szinésznevek nyelvére való lefordítása volt a Sebfi, a mely névvel a hosszú fiú nagyon meg volt elégedve. Ez a Sebfi azért foglalt el aránytalanul nagy helyet Miklós elbeszélésében, mert ez a Sebfi szerelmes volt Nagy Rizába, a ki e pillanatban még a törvényszék fogházában -41- várta a sorsát. Ez már igazán megható részlet volt és nagyon tetszett Lenkének. De nem nagyon érdekelte az ő szivét ez a szomorú szerelem, mert nem tartotta komolynak az olyan szerelmet, a mely nem szép fehérkötényes lányok és fekete ruhába öltözött urak közt tört ki. A nő, a ki lopott, nem izgatta. – Szegény lány, – mondta. – Én szeretném, ha nem zárnák be, de csak azért, mert a maga ügye… ügyvéd úr… A nagy ablakon, mely talán az egyetlen ablak volt ebben a szomorú házban, a melyet nem védett vasrács, a januári dél kedves napsugara sütött be. Tiszta fehér sugarak jönnek ilyenkor, mindenünnen a hó ragyogó palástja veri vissza a napfényt, s mintha átitatná valami friss hideggel, úgy hogy szinte fázik tőle a szem. Üldögéltek, csöndes-boldogan ettek a nagy asztal mellett ebben a téli verőfényben, s most már mindenkit érdekelt a Nagy Riza története. Ennek a bűnös lánynak az esete mintha az ő dolguk lett volna, mintha Riza nem is idegen személy lett volna, hanem -42- ennek a becsületes családnak valami rosz útra tévedt tagja. Azzal, hogy Miklósnak ez volt az első védelme, mindnyájan enyhítő körülményekről gondolkoztak és még maga a szigorú Mária sem itélte el a megtévedt leányzót, pedig ő ugyancsak hamar készen szokott lenni az itélettel. – Talán el kellene menni ahhoz, a ki följelentette, – mondta nagy bölcsen. Miklós udvariasan felelt: – Már voltam nála. – Nos? Ezt Lenke kérdezte. Itt meg kell vallani, hogy Lenke kissé kegyetlen volt abban a dologban, a mire most gondolt. Ő nem óhajtotta a panasz visszavonását. Ez azt jelentette volna, hogy a lány megszabadul, de egyszersmind útját vágta volna annak a gyönyörű védőbeszédnek is, a melylyel Miklósnak a hirnevét kellett megalapítania. De a szerelmes lánynak ezt a gyermeki kegyetlenségét semmi más nem árulta el, mint az a csöppnyi aggodalom, a mely ebben a «nos»-ban csengett. -43- – Ott voltam, – mondta Miklós, – de tudni sem akar az az ember róla. Az öreg Rimmerből kikivánkozott a jogász: – Hány éves az a lány? – Tizenkilencz. – Micsoda? – kérdezte meglepetten a kis lány, – ilyen fiatal? Én azt hittem, valami roszképű öreg lány… – Nem az. Sőt nagyon is jóképű teremtés. Talán ez okozza a vesztét. – Hogy-hogy? Most már kezdett érdekes lenni az eset. Nagyon is sok érdekes körülmény merült fel Nagy Riza körül. Most már nemcsak mint védencz volt figyelemreméltó, hanem mint emberi lény is. – Ezt el kell mondania, – szólt Lenke olyan arczczal, a minővel a kis gyerekek a a mese kezdetét várják. Szinte nekiült az érdekes történetnek, közelebb húzta a székét az asztalhoz és várta, hogy Miklós elkezdje. – Hogyan? – mondta az öreg Rimmer, a ki félt, hogy az eset nem lányoknak való. – -44- Az okozza a vesztét, hogy szép? De hisz ez akkor valóságos regény! És titkos pillantást vetett Miklósra, melylyel megkérdezte, hogy hallhatja-e Lenke ezt a regényt. A fiú mosolygott. – Ez a lány, – mondta, – a szemefénye volt a Kóré-féle czukrászboltnak. Valahonnan Miskolczról jött, a hol kaszirnő volt egy éjjeli kávéházban. Az öreg Kóré akkor azt mondta, hogy ő nem is venne más lányt a czukrászboltjába, mint csak olyat, a ki katonavárosból jön. Mindig azt hajtogatta, hogy csak ezek tudnak kellően bánni a vendégekkel, különösen azzal a publikummal, a mely az ő czukrászdájába jár. És én még emlékszem arra is, hogy hetekkel előbb mutogatta a leveleket, a melyekben az új czukrászkisasszony az érkezését jelezte. Mondhatnám, hogy valósággal lázban volt a czukrászbolt egész törzsközönsége. Mindenki az új lányt várta. Már csak azért is szenzáczió volt ez, mert eddig nem volt más a boltban, mint maga az öreg Kóré és az ő kérges tenyeréből kellett elfogadnunk a krémes pitéket, meg -45- a «sámrolni»-kat, a gyönyörű habfánkokról nem is szólva, a melyek tulajdonképen büszkeségei voltak a Kóré-czégnek. Képzelhetik, az a sok szegény szinésznövendék hogyan várta ezt a lányt, a kiről az öreg czukros már azt is elárulta, hogy szép, és hogy a kiállítás idejéből ismeri, a mikor Nagy Riza pezsgőt árult egy pavillonban. Azt elfelejtette hozzátenni Kóré mester, hogy ő nem mint a pezsgőpavillon vendége kötött ismeretséget Rizával, hanem ugyanakkor, mikor a lány a habzó italt árulta, Kóré mester fehér kötényben és fehér sapkában süteménynyel kereskedett a kiállítás területén. De ez nem tartozik a dologra. Mondom, vártuk rettenetesen a szép Rizát, nemcsak mi, fiúk, hanem a lányok is, a kik odajártak. A kis szinitanodások, tetszik tudni: nem az igaziak, hanem azok, a kik valami kis ismeretlen zug-szinésziskolába jártak, s a kik nagy áhitattal néztek fel Bella kisasszonyra, a ki viszont karhölgy, hogy ne mondjam: kóristáné volt a népszinházban. Ezek szükségét érezték egy női lénynek ebben a czukrászdában. -46- Kellett valaki, a ki békítsen, pletykázzék, a kinél leveleket lehessen hagyni, a kinek bánatokat lehessen elpanaszolni. Egyszóval, óriási volt a várakozás. És egy napon aztán Kóré mester a legszenzácziósabb levelet lobogtatta. Ebben a levélben már az volt, hogy küldjön neki pénzt az útra, mert holnapután már indulni akar. És holnapután el is indult, – Kóré mester küldött neki pénzt, igaz, hogy feleannyit, a mennyit kért, – és egy szép napon végre meg is érkezett. – Gyújts rá, – mondta Rimmer és szivart nyújtott Miklós felé. – Nem! – mondta Lenke, és elkapta a fiú felé nyújtott szivart. – Csak mondja tovább… Még annyi időt sem akart a fiúnak adni, hogy rágyújtson. Most már fogta az érdeklődését ez a lány, most már kellett kiváncsi gyerekfejének ez a történet, mely abban a világban játszott, a melyről neki halvány sejtelme sem volt. Minél több részletet akart és mindent szóról-szóra, pontosan, úgy a hogy megtörtént. -47- – Jó, – mosolygott a fiú, – mindent elmondok. Csak türelem. – Tehát megérkezett, – szólt a kis lány nagyra nyitott szemmel, az asztalra könyökölve. – És aztán mi történt? Különben ne azt mondja, hanem onnan mondja, a mikor betette a lábát az ajtón… Miklós eközben orvul rágyújtott. – Megérkezett, – folytatta, – és aznap délután annyian voltunk a Kóréban, hogy néhányan állva itták a kávét a pult mellett. Az új kisasszony pedig ott ragyogott a pudli mögött, hófehér kötényben, édes mosolygással, és elégedetten konstatálta, hogy kellő feltűnést kelt a törzsvendégek között. Az a néhány idegen, a ki ezen a napon betévedt a boltba, furcsállotta a hangulatot. Persze, ők nem értették, miért oly ünnepies ma itt minden, miért oly nagy a csönd a kis boltban, mely máskor hangos volt a vitáktól, a veszekedésektől, s a melyben egyszer Sebfi kissé kapatosan elszavalta az őrültet Petőfitől, oly frenetikus hatással, hogy egy idegen vendég meg akarta verni, egy barnaruhás -48- öreg hölgy az ijedtségtől sírva fakadt és fizetés nélkül távozott, Kóré mestert pedig másfél óráig kellett kérlelni, hogy Sebfit örök időkre ki ne tiltsa a boltjából. Ezen a napon ennek semmi nyoma sem volt. Áhitatos volt a csönd, az emberek suttogva beszéltek, nemcsak Riza kisasszony iránt való tiszteletből, hanem azért is, mert mindenki Riza kisasszonyról beszélt. – És milyen volt? Ezt megint Lenke kérdezte. – Csinos volt. Sőt ennél is több volt: csinosabb, mint hittük. Dús, omlós fekete haja volt és a termetében volt valami kedélyes… olyan formás, igénytelen, házias teremtés volt, se nem magas, se nem alacsony, úgy, hogy se nem imponált, sem lenézni nem lehetett. És pompásan illett a pult mögé. Az egész bolt megváltozott azzal, hogy ő sürgött-forgott a sütemények között. Addig – tudja Isten, – valami bizalmatlansággal vettük a kezünkbe Kóré úr süteményeit. A férfi keze nem illik ezekhez a habos, édes dolgokhoz. De a finom czukorporral -49- behintett piték, a gyönyörű fánkok valósággal megnemesedtek a Riza kisasszony kis fehér kezében. Gusztusosabb volt minden. Nem is lehetett szebb látványt elképzelni, mint azt, mikor Riza kisasszony megjelent a kis bádogasztal mellett, s fényesre puczovált tálczán hozta a habos csokoládét, melyen az ő idejében hatalmasan fel volt púpozva tejszinhab. És ennek a sok szegény fiúnak és bolondos lánynak a képzeletében Riza kisasszony ruhafodrai, olcsó csipkéi is csupa czukornak, csupa finom, könnyű tejszinhabnak tűntek fel. Ezt mindenki érezte, de kifejezni csak egyedül Sebfi tudta, a ki mindnyájunk érzését tolmácsolta, a mikor kijelentette, hogy Riza kisasszony «azonosítja magát a bolttal». Ez ugyan mint stilus nem volt valami elsőrendű, de mint érzés és megfigyelés a világ legkitünőbb ilyfajta termékeihez tartozott. Az áhitat azonban nem tartott sokáig. Ennél a népségnél egyáltalán nagyon rövid ideig tart mindenféle áhitat. Két-három nap múlva a czukrászbolt fölvette régi képét, megint ugyanazok ültek -50- délutánonként a kis pléhasztaloknál, megint megindultak a viták arról, hogy Zacconi nagyobb-e, vagy Novelli, avagy mind a kettő csak halvány epigonja-e az öreg Salvininek, a kiről a régebbi generáczió egyszerűen csudákat mesélt. És lassan Riza kisasszony is beleszokott ebbe a társaságba. Egy hét se telt belé, már névszerint ismerte az összes törzsvendégeket, már tudta mindenkinek a baját, már ismerte mindenkinek a titkos vágyait, a reményeit, a mi azt jelenti, hogy őket magukat ismerte, mert hisz valamennyi nem volt egyéb, mint vágyaknak és reményeknek a földi foglalatja. Ez se az én ötletem, ezt is Sebfi mondta először, s akkor nagy sikere is volt ennek a kijelentésnek. Azt mondta: «Vágyakat ebédelünk, reményt vacsorálunk, mégis megélünk!» – Ez szép, – mondta Lenke. – Ilyet költők szoktak irni, versben. Ez a Sebfi talán költő is… A szigorú Mária elérkezettnek látta az időt, hogy egy kis humort szőjjön a beszélgetésbe. Csöndesen mondta: -51- – Talán pénzköltő! Mire váratlanul akkora nevetés támadt, hogy még a kevésbé érzékeny lélek is észrevette volna, hogy itt nem a tréfán nevetnek, hanem azon, a ki mondta. És most teljes volt a boldogság, mely Máriát e napon érhette s a mely az emésztését is bizonyára nagy mértékben segítette elő: ismét meg volt sértve, ezúttal, úgy érezte, vérig, halálosan. Tehát fölkelt, kiment és bevágta az ajtót. – Szóval, – mondta tovább Miklós, jelezve, hogy szóra sem érdemes a szigorú Mária haragja – szóval, belenőtt Riza kisasszony ebbe a környezetbe. És körülbelül erre az időre esik az, hogy egyszer vacsora után Sebfi eljött a lakásomra, a hol egy barátommal a magánjogot bifláztuk, és megkért, hogy menjek el vele sétálni, mert mondani akar valamit. Én rögtön sejtettem, hogy miről van szó. Elhurczolt a Dunapartra és ott bevallotta, hogy halálosan szerelmes Riza kisasszonyba, olyannyira, hogy el se merte még mondani neki. Mindenféle terveket kovácsolt, és az összes bolond terveit elmondotta nekem. -52- Előadta, hogy feleségül akarja venni Riza kisasszonyt, a ki oly tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nő, hogy más gondolattal, mint ezzel, nem is szabad közeledni hozzá. De azért Sebfi nem volt könnyelmű ember, mert mint mondta, irt egy szinész barátjának, a ki Miskolczon énekelt a karban, hogy kérdezősködjék Riza kisasszony felől. A levél már elment és Sebfi másnapra várta a választ. És akkor valami nagyon furcsa érzést éreztem. Valami olyat, a mi egy kicsit megdöbbentett. Sebfi beszélt, beszélt, kissé izgatott volt és sok olyat mondott, a minek nem volt értelme. Alapjában pedig, a sok értelmes és értelmetlen beszéde mélyén az rejtőzött, hogy az ő elhatározásán ez a válasz nem fog sokat változtatni. A hogy sétáltunk a nagy viz partján, a csöndes, elhagyatott korzó repedezett aszfaltján, észre se véve, hogy a Lánczhidnál vagyunk-e, vagy a Petőfi-téren, folyton ő beszélt, és mintha az egész beszéde nem lett volna egyéb, mint a miskolczi feleletre való felelés… Előre lerontotta ennek -53- a levélnek az értékét, mintegy sejtve, hogy az nem lesz valami nagyon kedvező Riza kisasszonyra nézve. Az öreg Rimmer nagyot szippantott a szivarjából, aztán hangosan köszörülte a torkát. A történet kezdett érdekes lenni, de az öreg attól tartott, hogy nagyon is érdekes lesz, olyan érdekes, hogy talán jobb volna, ha Lenke nem hallaná a többit. Most csönd lett rövidke időre és Miklós megint rámosolygott az öreg úrra. Aztán csöndesen mondta: – Nagyon egyszerű a történet. Nem kell tőle megijedni. Lenke nagyot nézett: – Hogyan? – mondta. – Nem is tudom, miért kellene megijedni tőle. – Hát… – szólt az apja, és újra a szájába vette a szivart. Vállat vont. A lány csillogó szemmel várt. Kis öklével dobolt a fehér asztalon: – Mondja, mondja, Miklós! És Miklós mondta tovább: – Gyönyörű szép éjszaka volt. Meg-megállottunk -54- és átnéztünk Budára. De Sebfi, a ki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott szépeket az éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé fúrni a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: «Nem tudok aludni, doktor úr, nem tudok aludni». És szakadozottan, gyors beszéddel, izgatottan mesélte el, hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem volt egyszer pénze ebédre. Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. A mikor azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a czukrászboltba, a hol volt hitele és már fél háromkor megitta a nagy csésze kávét és megette hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon roszúl ment a sora és a boltban egy vidám legény akkor azt mondta, hogy Sebfi gyökerekből él, mint az erdő mesebeli remetéi. Hát egy délután, mikor már fél háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett s a mikor -55- ő volt az egyetlen vendég a czukrászboltban, beszédbe ereszkedett a kisasszonynyal. A kisasszony oly jó volt hozzá, oly barátságosan kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen érdeklődött a pályája iránt, hogy szegény Sebfi, a ki a kóbor kutyánál is árvább lélek volt, majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem volt kimerítve a kisasszony jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony suttogni kezdett és olyanforma dologra tett czélzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy nélkülözések közepette vergődnék, hát ő – már mint a csipkéskötényes kisasszony – szivesen adna kölcsön neki – már mint a rongyos ifjúnak – néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor azonban Sebfi kirohant az üzletből, s mint maga mesélte, egy negyedóráig szaladt a Kerepesi-úton czéltalanul, ok nélkül, csak azért, mert rettenetesen szégyelte magát. De ettől a naptól kezdve észrevette, hogy szereti ezt a szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami furcsa villogást, a mire szerette -56- azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet nélkül egyszerűen megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a hozzája hasonló rajongó lelkek meg szoktak bolondulni, szinte azt szeretném mondani: minden emóczió nélkül. Kezdte rendbeszedni a haját, meg a nyakkendőjét. Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben rendetlen. Gyakran borotválkozott, a mi nála igazán egy új élet kezdetének biztató jele volt. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de végre aztán – mint mondta – nem birt vele és engem választván ki bizalmasának, a Dunaparton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult hozzám, mert én nem tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem, azt mondta: józan polgár vagyok, a kinek elég hideg az agyveleje ahhoz, hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen és az élet törvényei szerint itélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta, minden habozás nélkül azt mondták volna neki: «Vedd el, Sebfi, azonnal vedd el» – mint -57- a hogy ők is azonnal és habozás nélkül vették nőül a leányokat, a kik mélyebb hatást tettek rájuk. De Sebfinek a lelke tele volt kétségekkel, ő valamivel több volt, mint a barátai, értékesebb anyag, gondolkodóbb ember. Most egyszerre ketten szóltak közbe, a leány is, meg az apja is. A leány ezt mondta: – És maga mit tanácsolt neki? Az apja meg ezt: – És mi volt a miskolczi válaszban? Miklós pedig rendre felelt mind a kettőnek: – Én – folytatta – bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, a mit magam tettem volna az ő helyében. – Miért? – Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe… szóval, én rögtön azon kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt nem lehet feleségül venni. Nálam az ilyennek a lehetősége -58- volt kizárva. De mikor rajta végig néztem, s az ő életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt mondtam neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy tisztességes fiú szerelmére és ha érdemes és valóban olyan nagyon szereti, vegye el. Elvégre nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi emberek ne pletykáljanak rólunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. A világnak úgy sem áll meg a szája, az a nagy malomkő, mely az embernek jó hirét őrli, úgy is örökké forog, hát miért rontsa el az ilyen szegény, amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát azzal, hogy olyan dolgokra van tekintettel, a melyeket a társadalom a grófok és bárók, meg a jobbmódú polgárok számára talált ki. – Miskolcz, Miskolcz – sürgette az öreg úr. – Igen… Miskolcz… – Mi volt a levélben? – A levél megjött másnap. És itt kezdődik a tragédia. – Tragédia? – Az. -59- – Hát rosz volt a válasz? – Nem. Még annál is roszabb. A válasz olyan rosz volt, a milyen rosz csak lehetett. Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város úgynevezett éjjeli életének a központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben alkalmazva volt, ő lendítette fel. Hogy miatta jártak oda a tisztek, s hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött velük. Hogy a kisasszonyt be akarták csukatni erényes apák, a kiknek a jogász fiuk adósságokba verte magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy minden mulatós ember sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor megtudták, hogy Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a szemét bánatában és szokatlanul nagy összeget kinált Rizának, ha ott marad. De Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet kezdeni. Azt is megirta a kórista, hogy a főhadnagy, az a bizonyos főhadnagy, a kit különösebben tüntetett ki a kisasszony, még a pályaudvarról is vissza akarta vinni a városba és megigérte -60- neki, hogy ellátja, hogy kiveszi a kávéházból, a hová különben se való, de nem ment semmire sem ezzel az ajánlatával. A kisasszony egyre azt hajtotta, hogy a fővárosban új élet kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem bánja, ha valami tisztes iparoshoz is, de ebből az életből elég volt. Az öreg urat elfogta az engedékenység. Megint vállat vont, mondván: – Hisz ez nem is olyan rosz. És Lenke szívből mondta: – Ez nagyon jó. Ez nagyon szép. Miklós pedig folytatta. – Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes elhatározást és azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult, hanem az elejét, a mi nagyon lesujtó volt Rizára nézve. Harmadnap, negyednap is eljött hozzám, de akkor már nem kért tanácsot. Akkor már csak a lelkét kiönteni járt hozzám. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja kérni a kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások -61- sohsem arra valók, hogy a szerelmes ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra, hogy kinozza magát velük, hogy mindent tudjon, hogy annál keservesebben, annál jobban szeressen és szenvedjen… A cseléd jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek tehát és bementek Lenke szobájába, a szép, fehér «lányom szobájába», a fehér függöny mögé és ott helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes elbeszélés, a melyhez, látva az érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott Miklós. Most már őt is jobban érdekelte a Nagy Riza története, most már ő is gondolkozott fölötte, így, beszédközben, a hogy emlékezetébe idézte az ügy epizódjait. Elhelyezkedett a kanapé sarkában és tovább mondta: – Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset. Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arczczal, púderes állal megjelent a czukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz, a -62- ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolczra a süteményeket és komoly arczczal szólította meg: «Nagysád, komoly beszédem volna kisasszonynyal.» Ezeket a dolgokat mi, törzsvendégek, szóról-szóra tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem volt szó a Kóréban, hetekig erről tárgyaltunk a kisasszonynyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is, a ki azonban bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. – A nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a czukorport a keféről és aztán leültek ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti s hogy feleségül akarja venni. A kisasszony – mint meg van állapítva – egyre csak mosolygott és hagyta beszélni Sebfit. Nem felelt neki. Sőt még akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: «Most pedig várom feleletét, kisasszony». Nem felelt és Sebfi már akkor látta, hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a hogy a -63- világító tornyok forgó lámpása végig villantja sugarát a tenger sötétjén. És Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy nem is akart rögtön feleletet hallani. Hamar azt mondta: «Hát jó, kisasszony, hát jó, ne feleljen most. Gondolkozzék a dolog felett néhány napig, aludjon rá egyet-kettőt és csak aztán feleljen.» De szegény ezt sem azért mondta, a miért szokták az ilyet mondani. Ő a legnagyobb bizonysággal tudta, hogy Rizának esze ágában sincs őt szeretni, vagy a mi ennél kevesebb, de neki talán mégis elég lett volna: hozzá menni feleségül. De a mig ezt a kisasszony szájából nem hallotta, addig még volt némi igen kis remény. Csakhogy Riza rögtön felelt. Azt mondta: «Hagyjuk ezt, Sebfi úr.» Viszont Sebfi úr nem «hagyta ezt.» És akkor Riza szépen, okosan megmagyarázta neki, hogy a dolog lehetetlen, mert Sebfi fiatal, majdnem gyerek még, hogy nem keres egy árva krajczárt sem, hogy az egész ügy végtelenül komikus és ő csak azért nem nevet rajta, mert tiszteli Sebfi úr érzelmeit és mert ő jó leány -64- és soha életében nem nevetett ki senkit, a ki azt mondta neki, hogy szereti. Ezt gazdag és jól nevelt úrilányok szokták tenni, – mondta – szegény és egyszerű teremtések soha. Valóban meg is volt hatva, mint a hogy nem lehetett nem elérzékenyedni, ha az ember hallotta Sebfit erről beszélni. De bármily szép formában történt is, visszautasításnak visszautasítás volt, még pedig a javából, igazi, komoly, végérvényes kosár, a mely után hónapokig nem szól ujra az olyan ember, a kiben csak némi önérzet van. Sebfi pedig csupa önérzet volt, mint mondani szokta. Tehát vette a kalapját, illedelmesen köszönt és kiment a boltból azzal a mozdulattal, a hogy a növendék-előadásokon a visszautasított szerelmest szokta játszani. Nem pózolt, csak elegáns akart lenni a nő előtt, a kit szeretett. És ez volt a legnagyobb eleganczia, a mit Sebfi úr az életben, mint a szinpadon ki tudott fejteni. Lenke összekuporodva ült egy kis puffon és sürgette a bonyodalom kifejlését: – Mi lett a vége? -65- – Ez. – Hogyan… ez? Mit csinált Sebfi? – Semmit. – Nem ment vissza még egyszer? – Dehogy nem. – Újra megkérte a kezét? – Azt nem tette. Ő csupa önérzet volt és erről a szerelemről többet nem beszélt. De viszont csupa szerelem is volt, tehát továbbra is eljárt a czukrászboltba, de akkor már többet sóhajtott mint kávézott és többet nézte a kisasszonyt, mint a süteményeket. Az egész társaság tudott mindent, a legapróbb részletekig, csakhogy azontúl már nem én voltam bizalmasa, hanem az a Bella nevű hölgy, a kit már említettem egyszer s a ki kóristalány volt a Népszinházban. Hogy miért? Mert most már nem «józan polgár» kellett az ő szegény szivének, hanem valaki, a ki úgy gondolkozott, mint ő. Az ember ahhoz megy tanácsért, a kiről fel lehet tenni, hogy jóleső tanácsot ad. És most már úgy fordult a dolog, hogy nem kellett a józan, polgári vélemény. Ezzel a Bella kisasszonynyal -66- sétálgatott a kerepesi-úton és ennek mondta el búját-baját. Az aranyhajú Bella pedig hűségesen referált Riza kisasszonynak, a ki még mindig tisztelte Sebfi érzelmeit, de ennél többet a legjobb akarattal sem tudott cselekedni az érdekében. S ekkor történt az, hogy egy éjszaka, mikor jóizűen aludtam odahaza, fölvertek. Valaki becsöngetett a lakásba éjfél után fél kettőkor, úgy, hogy a lakásadó asszonyom halálra ijedt. Nem is merte kinyitni az ajtót. Csak kikukucskált a függöny mögül. Sebfi állott künn és hogy igazolja magát, mert a hangjáról nem ismerte meg az asszony, gyufát gyujtott. Az asszonyom még ma is rémülettel beszél róla. Sebfi olyan volt, mint valami őrült. A gyujtó világánál is látszott, hogy halálosan sápadt. Az asszony ijedten jött be hozzám, felköltött és azt mondta, hogy itt van a művész, de úgy látszik, meg van bolondulva, mert nincs rajta kalap és olyan fehér, mint a fal. Bebocsátottuk Sebfit, a ki térdre rogyot az ágyam előtt és keservesen sírt. Akkor aztán egyszerre fölemelte a fejét, kiütött belőle a -67- szinész és valami roppant fájdalmas hangon, lassan, keserűen ezt mondta: «Doktor úr… a Rizát ma este elvitték a rendőrök…» Erre aztán én is megijedtem. «Jöjjön azonnal, – mondta Sebfi, – ő küldött a lakásomra, ő izente, hogy menjek önért, hogy legyen az ügyvédje…» Felöltöztem és azonnal kocsiba ültünk. Előbb hazavittem Sebfit a kalapjáért. Aztán a főkapitányságra hajtattunk. Az úton eldadogta Sebfi, hogy háromszáz forintról van szó, a mit a kisasszony ellopott a kasszából. Meg akart szökni, már meg is volt a jegye Bécsig. A pénzt nem találták meg nála. Aztán két detektiv jött és elvitte a lakásáról… Miklós felállott. A szép déli verőfény már bágyadtabban mosolygott. Télen egy-két óráig van csak öröme belőle az embernek. Már nagyon sok volt mára a történetből. És Miklósnak el kellett menni. – Vacsorázzék itt – mondta Lenke. Az apjára nézett. Az öreg úr boldogan mosolygott: – Jőjjön el, Miklós. Legfeljebb ide rendel -68- egy konflist tizenegy órára… mert innen ugyan bajos hazagyalogolni éjszaka… Miklós meghajolt: – Köszönöm. – És folytatni fogja? – kérdezte Lenke. – Igen. – Hát… hát jőjjön korán… – Jó. Hét órára itt leszek. Az öreg Rimmer most tapintatosan kiment a szobából. Mindig kiment, mikor Miklós jött, vagy búcsúzott. Ez már az apák boldogsága. Hadd csókolják meg egymást a gyerekek. És magukra maradtak ketten a kis fehér szobában. Miklós gyöngéden megölelte a kis leányt és a szemébe nézett. Lenke pedig komolyan szólt: – Te – mondta – de neked… úgy-e neked soha semmi közöd nem volt… ehhez a Riza kisasszonyhoz? Miklós elbámult: – Nekem? – Igen, neked. Tudod, mikor azt mesélted, hogy az a Sebfi elhivott téged a Duna partra sétálni, megállott a szivem verése. -69- Azt hittem, hogy gyanakodott rád… hogy azt hitte: te szereted ezt a leányt… mert, tudod, ha ő azt hitte volna, akkor én most… akkor most én is azt hinném… Elpirult, elkomolyodott, rettenetesen megbánta azt, a mit most mondott. – Menj, menj, – mondta Miklósnak, – menj, most szégyellem magam. -70- V. Itt künn csöndes volt az este. Itt nem robognak kocsik, ide nem hallatszik fel még az a csöndessé szűrődött kis utczai lárma sem, a mely legvastagabb függönyökkel elzárt lakásba is beduruzsol a pesti utczáról. Itt halálosan nyugodt szántóföldek aludtak a hólepel alatt s a nagy ház velük hallgatott. A nagy ház nem aludt, mint a földek. A nagy házon érezni lehetett, hogy ébren van és csak hallgat. Minden kis ablak mögött nyitott szemű emberek voltak – így érezte, a ki megállott a hóborította udvaron – minden czellában emberi sóhajtások szállottak s ez volt az, a mi ennek a nagy háznak a látszólagos nyugalmát valójában elfojtott nyugtalansággá tette. Olyan érzés ez, hogy az ember azt hiszi: még egy percz és egyszerre csak fellázad itt minden, -71- recsegve törnek fel az ajtók, ordítástól visszhangzik a sok hosszú folyosó s mint valami fojtás mögül előszabaduló nagy erő, úgy tör ki, árad szét az épületben a megszabadult emberek viharozó csoportja… A ki járt este fogházban, az ismeri ezt az érzést. Furcsa, nyugtalanító gondolat. De most, a csöndes vacsora mellett senki sem gondolt erre. Az öreg Rimmer azért, mert már megszokta, a leánya azért, mert nem tudott semmiről semmit, a mi körülötte volt s talán Miklós volt az egyetlen, a kiről fel lehetett volna tételezni, hogy érez valamit ebből a nyomasztó gondolatból, de ő meg szerelmes volt. Ez tette, hogy kedélyesen, nyugalmasan tudtak itt vacsorázni, halk csöndesen diskurálni, mint a hogy hosszú téli estéken valami nyugalmas falusi kurián diskurálnak az emberek. A forróságot, mely ennek a nagy háznak a levegőjében volt, nem érezték. A sóhajtásokat nem hallották, – igaz, hogy ezt nem is a fülével, hanem a szivével hallja az ember… és nagy elégedettségükben, -72- nyugalmukban nem érezték meg maguk körül ezt a sok véghetetlenül szerencsétlen emberi szivet, ezt a sok elgyötrött lelket, a mi mind úgy kinlódott itt körülöttük: alattuk egy emelettel, felettük egy emelettel, jobbról-balról, mindenfelől, mint valami nagy, hideg pokol, mely telve van elkárhozottakkal. Ennek a hidegnek látszó és mégis lázas világnak a közepébe ékelve ült három boldog és ezuttal nem gondolkodó ember. Barátságos fényű lámpa világította meg az arczokat és a szemekben boldog derű fénylett. Miklós beszélt, halkan, kényelmesen, mint a kinek nincs oka sietni s mint a kit nem nagyon izgat a történet, melyet elbeszél. – Ott hagytam el – mondta – mikor éjjel kocsiba ültünk és felkerestük Rizát a főkapitányságnál, a hol ép folyt a kihallgatása. Jegyzőkönyvbe vették a vallomását, aztán beszélhettem vele. De hiába igyekeztem belőle kivenni valamit. Sötéten nézett rám és azt mondta, hogy most nagyon fáradt, hagyjam békén. Hiába magyaráztam neki, hogy minél előbb kezdjük meg a munkát -73- az érdekében, annál hamarább szabadul meg, ha ugyan megszabadul – nem is állott velem szóba. A szó szoros értelmében kidobott s csak annyit tudtam elérni nála, hogy védőjéül nevezett meg s nagy kegyesen beleegyezett abba, hogy másnap fölkeressem. Néhány nap telt el, a nélkül, hogy valami érdemleges történt volna az ügyében. Akkor aztán átszállították az ügyészség fogházába s ott beszéltem vele. Sebfi ezalatt szaladgált a városban, mint valami bolond. Össze akarta szedni a háromszáz forintot, a mivel meg lehetett volna menteni Nagy Rizát. De minden futkosásának csak az lett az eredménye, hogy a legnagyobb uzsorakamatok árán, a hitelképessége teljes kimerítésével meg tudott szerezni húsz forintot, összesen húsz keserves forintot, a mi ugyan abban a pilanatban, hogy meg volt, már negyven forintjába került, hála egy-két uzsorás pinczérnek és vállalkozóbb szellemű hordárnak, de a mely a czélra még sem volt elég. A húsz forintot átadtuk a fogházfelügyelőnek, hogy fordítsa Riza élelmezésére s -74- aztán szerdán, mikor Lenkét a kocsiba ültettem a vasútnál, elmentem a Kóréba, hogy beszéljek az öreggel a bűnös leány érdekében. De hallani sem akart róla. Hiába volt minden. Mikor Sebfinek elbeszéltem, hogy miket mondott, szegény fiú keserves sirásra fakadt. Most már hiába volt minden, most már bele kellett nyugodni abba, hogy a kisasszony börtönbe kerül rongyos háromszáz forint miatt, a mit senki se tudott előkeríteni egész Pesten. Megvallom, magam is megpróbáltam, nem a leány miatt, hanem szegény Sebfi kedvéért, de én is hiába operáltam. Talán ha nekem lett volna rá oly rettenetesen nagy szükségem, mint Sebfinek, meg tudtam volna szerezni. De így nem ment. És másnap beszéltem Rizával a fogházban. Most először kezdett feszengeni Miklós két főből álló hallgatósága a széken. Tudniilik e pillanatban vonult be a történetbe Nagy Riza, mint szereplő személy. Eddig csak némán szerepelt és róla volt szó. Ez volt az ismerkedés pillanata. -75- – Fogadta? – kérdezte Lenke. – Fogadott. – Most már nem volt dühös? – Nem. – És mit mondott? Miklós hallgatott egy pillanatig. Aztán úgy tett, mint a ki nekidurálja magát valamihez: – Borzasztókat mondott. S ezzel valami hideg lehellet csapott le a szobába, a hol együtt ültek, s melynek barátságos esti csöndjében eddig majdnem unalmas egykedvűséggel hangzott a Nagy Riza története. – Azon kezdte – mondta Miklós – hogy ő már egyszer szivta a börtönlevegőt hasonló dologért. Elmondta, hogy Kolozsvárott is megtette. De ott sok bőkezű barátja volt és egy fiatal erdélyi mágnás egy summában kifizette érte a pénzt, úgy hogy ezuttal elvitte szárazon. Még egy furcsa kifejezést is használt a mostani esetére. Azt mondta: «most megakadtam». De roppant furcsa volt a leány, roppant különösen viselkedett, úgy hogy rá se ismertem. Megszoktam, -76- hogy a czukrászboltban kedves firma volt. Megszoktam rajta a tiszta fehér köténykét és a hófehér csipkegallért, a mi ép úgy hozzátartozott a lényéhez s ép úgy jellemezte ezt a különös teremtést, mint az ő állandó, kedves, szinte hizelgő mosolygása, a melyet itt a fogházban a fehér köténynyel együtt levetett. A kis leány megint beleszólt. – Szomorú volt? – … Nem. – Haragos volt? – Azt se mondhatnám. – Hát miben állott a furcsasága? – Tudja Isten. El se tudnám azt így, egy mondatba szorítva mondani. Majd hogy szigorúan nem nézett rám. A pillantásában elszántság volt, a szeme, a szép nagy fekete szeme vadul csillogott s talán az is adott valami vadságot az arczának, hogy fekete haja, mely azelőtt apró fürtöcskékké göndörítve engedelmes koszorúként vette körül a homlokát, most nagy hullámban omlott a szeme fölé, gondozatlanul. És ekkor azt a -77- rettenetes fölfedezést tettem, hogy csalódtam ebben a teremtésben. Nem az volt az igazi Nagy Riza, a kit a boltban láttam édesen mosolyogni a habos sütemények között, hanem ez, ez a vad, fekete kis teremtés, a kinek most minden pillantásából dacz és akarat sugárzott s a kinek minden mozdulatából áradt az elszántság és a mindenre készség. Bevallom, megijedtem tőle egy kicsit. De aztán arra gondoltam, hogy én e pillanatban hivatalos személy vagyok, az ő védője, a kinek nincs ideje arra, hogy lélektani megfigyeléseket tegyen, ellágyuljon ezen a gyors változáson. Hát áttértem az ügyvédi kötelességemre. Elmondtam neki, hogy beszéltem érdekében az öreg czukrászszal. Szúrósan nézett a szemembe és ezt mondta: – Miért tette ezt? Szinte mentegetőztem: – Ez volt az egyetlen dolog, a mit megpróbálhattam a maga érdekében. – És mit mondott az öreg? Vállat vontam: – Nem akar hallani se a dologról. -78- – No lássa! – mondta diadallal, mintha örült volna annak, hogy jobban ismeri Kórét, mint én. Hogy némikép vigasztaljam, elmeséltem neki, hogy Sebfi mindenütt megpróbált pénzt szerezni neki, de nem tudott. Legnagyobb meglepetésemre ezt felelte: – Utálom azt a Sebfit. – Hogyan? – mondtam – hiszen imádja magát, hiszen feleségül akarta venni, hiszen még tegnap is azt mondta, hogy nincs más czélja, mint hogy magát innen kiszabadítsa, a feleségévé tegye és megmentse az élet számára! – Utálom – mondta még egyszer – épen ezért utálom! Ne is jőjjön ide. Elbámultam. És akkor egy kicsit mintha megszelidült volna, kezdte mentegetni magát. Azt mondta: – Tudja, ne itéljen meg szigorúan ezért. De semmi közöm hozzá, nem szeretem… És kapaszkodik belém, jár utánam, meg akar menteni, rám tukmálja magát, mikor tudja, hogy nem kell. És nekem nem kell az ő -79- élete, nekem nem kell egy szegény bolond, csak azért, mert el akar venni. Kedves ügyvéd úr, engem nem lehet elvenni. Nem azért, mert kósza és rossz életet éltem eddig, hanem mert nem vagyok abból a fából, a miből a feleségeket faragják. Én magam akartam valami lenni. Ne higyje, hogy művészi ambiczióim vannak. Szó sincs róla. Csak élni akartam, akárhogy, akárkinek az oldala mellett, de igazán élni, beleavatkozni a dolgokba, olyan nővé lenni, a kinek a kegyétől nagy urak függenek, a ki diktál, a ki parancsol! Lenke most feszülten figyelt. A kis leányok amaz égő pillantásával hallgatta Miklóst, mely felragyog az ártatlan szemekben, mikor valami érdekes nőről van szó, a ki nem akart úgy élni, mint ők: lenn, a föld szinén, enyhe boldogságok közepette, hanem kikivánkozott a világba küzdeni és daczolni, hódítani és uralkodni. – Érdekes leány – suttogta csöndesen. Miklós ráhagyta: – Érdekes… -80- – És aztán? Tovább mondta: – És aztán… engem nagyon meglepett ez. És valami fájó érzés bujkált a lelkemben, mikor konstatáltam, hogy ime ezt nekem a fogházban kell megtudnom Rizáról, akkor, mikor majdnem lehetetlennek látszik, hogy kiszabadíthatom valaha innen. Nagy hatással volt rám ez a pillanat. Mikor elmondta, hogy mi akart lenni, fölegyenesedett s látszott az arczán, hogy tudott volna azzá lenni, a mi akart, ha most nem törött volna bele a bicskája. Sőt… többet mondok: akkor úgy éreztem, hogy még mindig ki tudja magát vágni a bajból. Én ugyan semmi módját nem tudtam a rajta való segítésnek, de a hogy beszélt, a hogy rám nézett, az azt az impressziót tette rám, hogy ez a leány meg fogja találni az utat, a mely a fogházból visszavezet az élet kellő közepébe. Most az öreg Rimmer szólt: – De hát miért lopott? – Azt is megmondta. -81- – Nos? – Az volt a terve, hogy azzal a háromszáz forinttal Bécsbe utazik. Két bécsi ismerősére számított. Az egyik egy magyar leány, a ki évekkel ezelőtt kiment Bécsbe s ott balletet tánczol egy nagy szinházban, a másik pedig egy katonatiszt, a kivel Aradon ismerkedett meg. A pénzzel élni akart egyideig, a mig a katonatisztet megtalálta, s mint mondja, azt meg akarta kérni, hogy küldje vissza helyette a pénzt Kóré úrnak. A leány segítségével pedig ő is be akart jutni valami szinházhoz, nem azért, hogy művésznő legyen belőle, hanem, hogy ismeretségeket kössön és onnan induljon el arra a hódító útjára, a melyről annyit álmodozott. – No – mondta az öreg – ez nagyon naiv ravaszság volt. – Nem volt naiv. Csak pechje volt szegénynek. Az előtt ő kezelte a pénzt, ő vezette a könyvet és tizszer is megszökhetett volna ezzel az összeggel, a nélkül, hogy a czukrász rájött volna. De most azt törte ki a -82- nyakát, hogy Kóré úr a pénzt másnap a bankba akarta vinni. Öt percz leforgása alatt minden kisült és jöttek a detektivek. – A pénz már nem volt meg? – Nem. – Mit csinált vele? – Azzal is pontosan elszámolt nekem. Húsz forintot kölcsönadott Bella kisasszonynak, kétszázharmincz forintért pedig megvett egy nagyszerű ruhát, a mit a Bécsi-utczában látott meg egy kirakatban. Egypár forintot elköltött fiakkerre, a többi pedig megvolt nála. Valami harminczöt forintja maradt. Ezzel akart elutazni. – De hát… a ruháért talán vissza lehetne kapni a pénzt? Miklós mosolygott: – Annak már vége. Mikor a detektivek elfogták, arra kérte őket, engedjék meg neki, hogy holmiját rendbe hozza. Azzal fogta a drága ruhát és ezer darabra tépte. Mikor ezzel elkészült, tiz forint borravalót adott a cselédnek, tiz forintot küldött a viczeházmesternének, a maradék pénzét kidobta az -83- ablakon és azt mondta a detektiveknek: «Most mehetünk, uraim!» – Érdekes lány, – suttogta Lenke. Miklós folytatta: – Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette ezt, vállat vont. Azt mondta: «Nem tudom. Bolond voltam». Magyaráztam neki, hogy ha ezt nem tette volna, vissza lehetett volna az összeg nagy részét fizetni Kóré úrnak, a többi keveset majd csak megszereztük volna hozzá, s ő most kiszabadulna. Erre nevetni kezdett. Azt mondta: – Akkor már mindegy volt minden. Nem sikerült, hát nem sikerült. Sokszor próbáltam magamat kivágni ebből az ilyenfajta életből, egypárszor bűnös módon, sokkal többször szorgalommal és okosággal, de egyszer sem sikerült. Nagyon el voltam keseredve. Azt mondtam magamban: «Az élet nem engedi, hogy felrúgjam magamat a fenékről a víz szinére. Az élet visszanyomja a fejemet a vizbe, a hányszor csak fel akarok jutni. Hát úgy látszik, az a sorsom, hogy megfulladjak!» Ezt mondta. És daczosan, -84- szinte ellenségesen nézett rám, mintha én is egy része, egy tagja, egy atomja volnék annak az életnek, a mely folyton visszalöki őt a mélységekbe. Ebben a pillanatban nagyon sajnáltam. Elhallgatott egy kicsit Miklós. És most már nem volt egykedvű az arcza, mint az imént, mint délben, mikor még az ügyvéd érdeklődése volt az egyetlen izgalom, a mely a történet elbeszélése közben lelkét melegítette. Most olyan volt az arcza, mintha ő is szereplő személy volna ebben a történetben. Hallgatott, és a hallgatása mintha jelentett volna valamit. Valami el nem mondott részlet volt e hallgatás mögött. Néhány pillanatig idegesen babrált a feketekávés csészéjével, mintha haboznék, hogy elmondja-e a többit. Aztán találkozott a pillantása a Lenkéével. Ha a kis lány e pillanatban derűsen, nyugodtan, a mit sem sejtés pillantásával nézett volna rá, talán örökre elhallgatta volna a történet folytatását. De a Lenke szemén -85- valami furcsa kifejezés ült: a fokozott kiváncsiság volt ez, de valami ijedtséggel keverve. Mintha azt mondta volna a szeme: «Te most el akarsz hallgatni valamit.» És akkor csöndesen, szinte mogorva szólt a fiú: – Aztán valami olyat mondott… de hisz gyerekség az egész… talán nem is érdemes arra, hogy megemlítsem… tudniillik… Lenke nem szólt. Csak nézte mereven, most már tisztán látható félelemmel nagy, ártatlan szemében. Az öreg mindebből nem érzett semmit. Hát nyugodtan kérdezte: – Mit mondott? – Nagyon meglepett… badarságokat beszélt… Most megszólalt Lenke, nyugodtan, szinte hidegen: – De hát mit mondott? – Azt mondta… hogy szeret. Lenke lehunyta a szemét. Ezt ő az első pillanattól fogva érezte. Tudta. Rimmer kedélyesen nevetett: -86- – Téged szeret? – Engem. – Hogyan? Már úgy, hogy szerelmes beléd? – Úgy. – És te mit mondtál neki? – Zavarban voltam. Azt mondtam, hogy ez szamárság… és hogy… hogy ennek semmi köze ehhez a dologhoz, hogy ezt nem veszem tudomásul… és hogy meg fogom kérni egy barátomat, hogy inkább ő vállalja el a védelmét, ha ez így van… – És ő? – Erre sirni kezdett és megesküdött, hogy soha többé nem tesz erről említést, hogy soha többé nem mondja se nekem, se másnak, csak vállaljam el a védelmét, csak szabadítsam ki innen… – És te? – És én… nagyon megsajnáltam… és mert nagyon könyörgött és mert megigérte, hogy örökre elfelejti a dolgot, hát én… elvállaltam a védelmét. Hozzátette, mintha restelte volna, hogy most itt egy pillanatra megzavarodott: -87- – Elvégre is nekem semmi közöm hozzá! Rimmer nyugodtan mondta: – Úgy van. – És máskülönben is – mondta most már nekibátorodva Miklós, – ismerem én ezt a metódust. Ezt szokták ügyvédeknek mondani. Csupa ravaszság ez a lány. Azért mondta, mert azt hitte, jobban megfog vele. Vannak fiatal kollégák, a kik beugranak az ilyesminek. De én!… Visszatért a nyugalma. Vidáman intett a levegőben a kezével: – Nekem beszélhet! Későre járt az idő. Miklós felállott és búcsúzott. Az öreg Rimmer köszörülte a torkát. – Várj csak, – mondta, – majd leküldök valakit, hogy itt van-e már a kocsid. Azzal kiment. Általában nagy ötletességet fejtett ki a körül, hogy hogyan kell a gyerekeket magukra hagyni a búcsúzás pillanatában. Magukra maradtak. Miklós odament a lányhoz és megölelte. A lány nem szólt -88- semmit. Ölelés közben is némán, szomorúan nézte a fiút. – No? – mondta vidáman a fiú. – Mi ez? Nem felelt. – Haragszol? – Nem. – Hát? Ráhajolt a vállára. Sóhajtott s ebbe a sóhajtásba olvadt bele az a csöndes szó, a mivel mindent elárult, a mi tiszta gyereklelkében e pillanatban történt: – Félek, – mondta. Az ajtó előtt megint a torkát köszörülte az öreg. Mintha mondta volna: «Jövök gyerekek.» Aztán koczogni kezdett a fagyos téli éjszakában egy szerény konflis a város felé. Miklós szivarozott a kocsiban és lehúnyta a szemét. Ugy érezte, hogy valami bántó hangulat maradt ott a nagy sárga házban. És most ő is nyugtalan volt. Csöndesen, magában mondta: – Le fogok mondani a védelméről. -89- Ment, döczögött vele a kocsi. A serfőző előtt nagy fény áradt. Két villamos lámpa szórta ragyogó világosságát a fehér útra. Itt visszatért a bátorsága, érezte maga körül a várost, az embereket, az életet. – Dehogy! – mondta csöndesen. – Dehogy fogok lemondani! Mi közöm hozzá? Ügyvéd vagyok és pont. A lakása előtt leszállt és kifizette a kocsit. Magára maradt. De nem csöngetett be a kapun. – Érzem, – gondolta – hogy most nem tudok aludni. A tulsó oldalon kávéház ragyogott. Átment a kocsiúton s megállt az izzadt tükörablakok előtt. – Mégis hazamegyek, – mondta. Aztán felelt magának: – Nem. Megiszom egy konyakot. És benyitott a meleg, füstös kávéházba. Nyugtalan volt. -90- VI. Mikor Miklós másnap reggel fölébredt, egyszeribe kiment az álom a szeméből. Máskor szeretett ébredés után egy kicsit lustálkodni az ágyában, de most nem volt erre kedve. Vannak reggelek, – a cselekvés napjainak reggelei – mikor az ember az öntudatlanságból egyszerre ugrik át az életbe. Miklós is érezte, mikor kinyitotta a szemét, hogy a mai nap a cselekvés napja, ma tenni kell. Gyorsan öltözött fel s lesietett az utczára. A kapu előtt egy zilált figura sétált fel-alá. Sebfi volt. Miklós meglepetten nézett rá: – Hogyan?… – Igen, én vagyok. – Mit keres errefelé korán reggel? – Magát várom. – Hát miért nem jött fel? -91- – Nem akartam zavarni. Itt sétálok már másfél órája. Korán keltem, de tudja, mostanában ez nem határoz nálam, mert úgysem alszom éjszaka. Néha a villamoson elnyom az álom, ha már nagyon fáradt vagyok. Tegnap is elaludtam és még hozzá az volt a pechem, hogy körforgalmi kocsin. Aludtam egy sarokban és a kocsi körülszaladgálta velem a várost. De ez nem fontos. Beszélni akarok magával. Miklós a kávéházra mutatott, melyben az éjszaka oly sokáig ült egymagában egy csésze tea mellett: – Gyerünk reggelizni. Bementek. Sebfi le se vette szárnyas kabátját, odatelepedett az asztal mellé s beszélt: – Tudja, az éjszaka mindenféle elhatározások jutottak eszembe. Azért jöttem, hogy ezeket magának elmondjam. Az egyszer szent és ennek kell a kiinduló pontnak lenni, hogy ezt a leányt meg kell menteni. Hosszas megfontolás után arra az elhatározásra jutottam – és ezen az elhatározásomon most már nem változtathat semmiféle égi -92- vagy földi hatalom – hogy Riza kisasszonyt feleségül veszem, akár kiszabadul most a börtönből, akár azután, miután már kitöltötte büntetését. Tehát maga okosabban teszi, ha a helyett, hogy erről engem lebeszélne, vagy bármely módon megvigasztalni próbálna, vagy módokat ajánlana, a melyek arra vezethetnek, hogy én elfelejtsem Riza kisasszonyt és ezt az egész szerelmet egyszerű kalandnak, vagy ha önnek ez jobban tetszik, őrült kirándulásnak tekintsem, mondom, jobban teszi, ha mindezek helyett arra törekszik, hogy ezen a leányon segítsen. Miklós czukrot rakott a kávéjába. Nem tudta, mit feleljen erre, tehát nagy szeretettel adta rá magát a kávéval való foglalkozásnak. De Sebfi most már benne volt a beszédben. Kérdezett és felelt ő Miklós helyett is. Azt mondta: – Tudja, mi vitt engem erre? – Micsoda? – A logika, doktor úr. Én egy roppant különös fölfedezést tettem. – Mit? -93- – Megmondom, de ehhez aztán az ön legnagyobb diskrécziója szükséges. Feltétlen titoktartás. Miklós bólintott, hogy ez meglesz. Sebfi odahajolt hozzá: – Megmondom, doktor úr, de még arra is figyelmeztetem, hogy ezt az adatot még akkor sem szabad felhasználnia, ha esetleg törvényszéki tárgyalásra kerül a dolog. – De hát mi az? Sebfi boldogan mosolygott. – Doktor úr – mondta alig hallható, csöndes hangon – az a leány szeret engem. Miklós szép csöndesen letette a tálczára a kanalat és rábámult Sebfire: – Micsoda? – Igen! – mondta Sebfi. – Szereti magát? – Szeret. Ezt oly biztonsággal, oly nyugalommal mondta Sebfi, hogy Miklós elámult. A történtek után ez legalább is különösen hangzott. És Sebfi hozzátette: – Igen, doktor úr, szeret. És ez érlelte -94- meg bennem éjszaka ezt az elhatározást Most már ismét van erőm a küzdelemhez. Ez a tudat megaczéloz! Ha ezt két-három nappal előbb mondta volna Sebfi, Miklós szó nélkül készpénznek vette volna ezt a rá nézve közömbös kijelentést. De most egyszerűen nem értette. Habozott egy pillanatig, hogy foglalkozzék-e ezzel az ellentmondással, mely a Sebfi szavai és az ő tapasztalata közt volt, s aztán győzött benne a kiváncsiság. Ugy tett – először életében nem volt őszinte ehhez a szegény rongyos emberhez – úgy tett, mintha épenséggel nem érdekelné a dolog, próbált komoly, közömbös ügyvédi hangon beszélni, mikor ezt kérdezte tőle: – Honnan tudja ezt, kedves Sebfi? Gyorsan jött a válasz: – Tőle. Most már érdekes volt az ügy. Miklós csodálkozott: – Tőle magától? – Igenis. De Sebfi most már megrendült egy kicsit. -95- Félénken szólt, miközben ártatlan kiváncsisággal nézett Miklós szemébe: – Talán… talán önnek valami mást mondott? – Mondott… mindenfélét. Ilyen helyzetben azonban… különben, meglehet. Sebfi gyorsan, hadarva adta elő az okoskodását: – Tudja – mondta – nem közvetlenül tudom tőle, de azért mégis teljes bizonyossággal tudom. Ez a leány épenséggel nem közönséges teremtés. Én ezt a leányt képesnek tartom arra, hogy az érzését büszkeségből mindhalálig eltitkolja. Most már sejtette Miklós, miről van szó. A szemébe nézett Sebfinek s látta, hogy szinte kérdőleg néz rá, szinte várja, hogy megnyugtassa, hogy igazat adjon neki. Látta: a szerelmes ember örök bízása, halhatatlan reménykedése ez, mely nem ismer lehetetlen kombinácziót. Nem tudta, mit mondjon. Az ő nyugalmas, zavartalan filiszter-élete eddig nem állított elébe soha rébuszokat. Súlyos vagy könnyű, de mindig érthető helyzeteken -96- kellett eddig keresztülvágnia magát. Szeretném azt mondani: gyalogsági helyzetek voltak ezek. Sohse került sor huszáros attakra, vagy fedett helyről való bombázásra. Menni kellett, fáradni kellett, néha egy kicsit verekedni is – de mindig síkságokon, nyilt ellenséggel, egyszerűen ősi módon. Ez volt az első bonyodalmasabb szituáczió, a melybe belesodródott. Tehát – nem tudta, mit mondjon. Sebfi aggódva nézett rá: – Miért hallgat? Zavartan felelt: – Nem hallgatok. – Hát? – Csak nem szólok. És hogy véget vessen ennek a rossz percznek, csöngetett a poháron: – Fizetni. Az ajtóban megállottak. – Maga hova megy, Sebfi? – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most mennem kell valahova, cselekednem kell valamit. Ez a szaladgálás, bármily czéltalan -97- is, ez tartja bennem a lelket. Érzem, hogy abban a pillanatban, a mikor megszünök szaladgálni, összetörik bennem minden. Olyan vagyok, mint a villamos kocsi: most rohanni, szikrázni, ölni tudnék. És ha eljön az este, mikor kikapcsolják a lelkemből az áramot, hidegen, halottan, mozdulatlanul fogok pihenni. – Semmi közelebbi czélja nincs? – Ha nagyon gondolkodom, az is van. Minden napra akad egy-két bolond ötletem, a miért érdemes huszonnégy órát élni. – Hát mit akar? – El akarok menni a Kóréhoz. Miklós szomorúan intett: – Oda hiába megy. – Miért? – Mert én már egyszer odamentem hiába. Úgy mosolygott erre Sebfi, mint Napoleon mosolygott volna, ha valaki azt merészelte volna mondani neki: «Ugyan, Bonaparte úr, hagyja ön a hadseregét, úgy is hiába próbálkozik vele.» – Hiába? – mondta. – Tudja mit jelent ez? -98- – Mit? – Azt jelenti, hogy maga egyszer ott volt hiába. Vagy azt jelenti, hogy én most hiába megyek oda. De addig megyek és annyit megyek, a mig térdig kopik a lábam és ennek a sok hiábavaló odamenésnek a legfenekén mégis csak marad valami és ha már egyszer voltam ott hiába, az annyi, mintha egyszer eredménynyel lettem volna ott. Tűzbe jött a saját lelki nagyságától szegény. Hévvel folytatta. Hadonászott azután, szinte szavalt, úgy hogy egy-két járókelő meg is állott, meg is bámulta. Azt mondta: – Mi van egy pohár vízben? Víz, ugy-e bár? Tiszta víz. Semmi egyéb. A legtisztább forrásvíz, az abszolut semmi, ízetlen, szintelen, szagtalan folyadék. És ha kiszárad a pohárból, a pohár fenekén mégis marad valami nagyon halvány, alig látható kis homály. De ha ezerszer öntök frisset a kiszáradt helyébe, ezer kis homály marad és ez már réteg. És millió pohár víz után már harapni is lehet az üledéket. És százmilliószor öntöm utána. És ha ez sem elég, ezermilliószor -99- öntöm utána. De egyszer mégis csak megtelik a pohár lerakodott kővel. Ez volt Sebfi. Ezek voltak az ő számai. Százmillió és ezermillió. Ezeket ő így mondta, mint más azt, hogy: négy vagy: hat. Sebfi nem spórolt a milliókkal soha, ezt leggonoszabb ellenségei sem foghatták rá. Büszkén nézett Miklósra, mikor vége volt a hasonlatnak. Úgy érezte, hogy a csökönyösség nagy nótáját fújta el, vagy a hogy ő mondta volna: «eldalolta az akarat hatalmának himnuszát…» Az ilyesmit nem jó filisztereknek eldalolni. A józan ember dühbe jön az ilyesmitől. A ki nyugodtan nézi az életet, a ki ahhoz van szokva, hogy megmászsza, vagy megkerüli az akadályokat, az dühbe jön, mikor olyanokat hall szavalni, a kik részegen járnak ebben a világban és az akadályokat feldöntik, vagy legalább is átrepüléséről pokoli nyugalommal beszélnek. Talán az is egyik gyökérszála annak a nagy ellenszenvnek, mely örök idők óta megvan a filiszter és a bohém között. -100- Miklós majdhogy megvetőleg nem nézett rá. De aztán feltámadt benne a szánalom. És elébe meredt megint a helyzet, melybe került. Érezte, hogy el kell fogadnia vezetőül ezt az álmadozó részeget, mert különben ő maga gyanusíthatná meg önmagát azzal, hogy nem járt a szerelmes ember kezére. Talán, ha a kisasszony nem mondta volna neki azt, a mit mondott, most így szólt volna: «Menjen, öregem, hagyjon nekem békét, elég volt ebből a históriából!» De most már nem lehetett hátrálni. Meg aztán – tudja Isten, hisz ő az, a ki a mi szivünk kamráiba is belelát – minden férfi szivének a mélyén van valami hála az iránt a nő iránt, a ki azt mondja neki, hogy szereti. Mondhatnám azt is, hogy ez hiuság. De miért szidjuk egymást mindig? Nem, nem hiuság ez. Hálás vagyok az iránt, a ki meleg tekintetet vetett rám, még ha én nem is tudok visszanézni a szemébe. Valaki nem tartozott nekem, és mégis adott. Derék ember, jó ember. És épen engem szeret? Mily jóizlésű nő! – Gyerünk! – mondta Miklós. -101- VII. A kit sorsa ezen a napon délelőtt fél tizkor a Kóré-féle czukrászbolt elé vitt, az a következő kis jelenetnek lehetett tanuja. Előbb kinyilott az ajtó és nyitva maradt egyideig. Aztán kijött rajta egy jól öltözött fiatalember s megállott a bolt előtt, a nélkül, hogy az ajtót becsukta volna maga után. Aztán bekiáltott valamit a boltba, mintha hivott volna onnan valakit. S mivel ez a valaki nem jött, hát visszament. Aztán megint kijött, de akkor már a kabátjánál fogva húzott kifele egy rosszúl öltözött ifjút, a ki a képéből kikelve ordítozott vissza a boltba. Mikor pedig mind a ketten kiértek az utczára, akkor a rosszúl öltözött, sőt képéből kikelt ifjú a zsebébe nyúlt s a mi pénzt ott talált, azt a nyitott ajtón át bevagdosta a boltba, neki az üvegszekrénynek, -102- a sütemény-máglyáknak, a czukros-skatulyáknak. És mikor már minden aprópénzét – mert nagy pénze nem volt – ily módon beszórta a boltba, nagyot lélegzett, félre csapta a kalapját és valami rettenetesen keserű vidámsággal ezt kiáltotta: – De legalább megmondtam neki a magamét! Azzal megint csönd lett a napfényes kis utczában és a két alak lassan ballagni kezdett a Kerepesi-út felé. Sebfi a karjába kapaszkodott Miklósnak: – Engedje meg, hogy kapaszkodjam, – mondta, – mert szédülök. Mikor így kijövök a sodromból, mindig elgyöngülök… Valóban, sápadt volt s egész testében remegett. Meg kellett állaniok és a falhoz támaszkodott. Mosolyogva mondta: – Nem érdekes ez, doktor úr? A doktor szomorúan ingatta a fejét. – Nem érdekes ez, – mondta sóhajtva a hosszúhajú, – hogy most reális hasznom volt abból, hogy nincs pénzem? Megmagyarázta: -103- – Nézze csak. Ha csak egyetlen forint is lett volna nálam… ötkoronás tallérról nem is beszélek… ha csak egyetlen forint lett volna is a pénz között, a mit bevágtam az üzletébe, összetörtem volna vele valamit. De a hatos meg a krajczár nem töri be az üveget. Úgy meg kellett volna fizetni a kárt. Így meg nincs baj. Miklós szomorúan nézett rá. – Nem lehet így boldogulni, Sebfi, – mondta a fejét rázva. – Nem ez a módja. Ha még lett volna remény arra, hogy ezt a vén gazembert meglágyítsuk, maga most még azt is tönkretette volna. Sebfi daczosan emelte föl a fejét: – Nem bánom! – Hát én őszinte leszek, – szólt Miklós csöndes szemrehányással. – Én bánom. – Nem bánom! – kiáltott a másik. – Én ismerem az embereket. Maguk józanok, maguk következtetnek, okoskodnak, kombinálnak, tapasztalnak és azt hiszik, hogy ez a módja az emberek megismerésének. Tudja, mim van nekem? Nekem blikkem van! -104- Tudja, mi az a «blikk»? Szem. Gyors szem. Én egy pillanat alatt meglátom, érdemes-e tovább kínlódni ezzel az emberrel, vagy sem. A második mondatánál láttam, hogy ez nem fog engedni soha. És tudja, miért nem enged? Mert szerelmes. Hozzátette szinészi páthoszszal: – Mert gyűlöl… Nincs annál szomorúbb dolog, mint szinészt bajban látni. Még a kis baj megjárja. Akkor még természetesen beszél. De Isten őrizzen attól, hogy nagy baja legyen. Mert akkor szaval szegény. Úgy látszik az izgalom legnagyobb foka kiváltja belőlük az előadó-képességüket. Nagyon izgatottnak kell lennie, hogy teljes lélekkel játszszék a színpadon. És mikor ugyanezt az izgalmat másvalami okozza nála, nem a szerepe, akkor azért ugyanaz az eredménye az izgalmának: szaval. Olyan, mint a bábu, a mely azt mondja: «mama, mama». Mikor a gyerek játszik vele és megnyomja a hátát, nyekeregve szól: «mama, mama». És ha leég a ház és tűzoltók rohannak fel-le a lépcsőkön, -105- bútorok zuhannak az udvarra és a sok bútor közt lepotyog a bábú is és ráhág valami kúszált arczú menekülő ember, akkor is, még akkor is, a halálordításba, jajveszékelésbe vesző egykedvű hangon szól: «mama, mama». Hogy milyen körülmények közt nyomják meg a hátát, mindegy neki. Effélére gondolt most Miklós, mikor végignézett Sebfin. A szinész összeszorította az öklét, széthúzta a száját és a fogai közt mondta: – Össze fogom törni!… Majd lehanyatlott a feje, a keze s búsan rezgő hangon tette hozzá: – Pedig koldusabb vagyok a koldusnál. Prózai hangon szakította végét ennek Miklós: – Jöjjön, jöjjön, mondta. – Lássa, nem sikerült a százmillió pohár víz példája. Már az első poharat feldöntötte, öregem. Jöjjön. – Hova? – A fogházba. Az alkotmány-utczába. Még egy utolsó szinészi mozdulat következett: Sebfi kifelé fordította a tenyerét. -106- mintha el akarna magától hárítani valamit: – Nem, – szólt – nem megyek hozzá. Nem akarom látni. Tisztelem a hallgatását és megbecsülöm benne azt, hogy némán szeret. Nagyon szégyellené magát előttem. Megegyeztek abban, hogy Miklós lemegy a fogházba és Sebfi azalatt várni fogja künn az utczán. A fogház kis pinczelépcsőjén azonban megállott Miklós. Most úgy érezte, hogy valami felelősség felé megy. Nem, nem lett volna szabad tovább foglalkoznia ezzel az ügygyel. Eszébe jutott Lenke. Látta a komoly gyerekpillantást, a melyet rávetett, mikor a Nagy Riza történetének a végét mesélte. Érezte, tudta, hogy ez semmi. És most neki jutott eszébe az a példa, a melylyel Sebfi oly csúfosan megbukott az imént. A százmillió pohár víz. Az ezermillió semmi, a miből végül leüllepedik valami valami. Az ember életét a legkeservesebben kicsiny dolgok kormányozzák. Talán ha felfelé -107- kellett volna menni a fogház-irodába, nem ment volna tovább. De lefelé kell menni a pinczébe. És a teste súlya vitte, az tette könnyűvé, hogy folytassa a megkezdett utat. Gondolkodott és közben szép lassan ment lefelé… Öt percz mulva az ügyvédek szobájában szemben állott vele Nagy Riza. A kezét nyujtotta Miklós felé és Miklós érezte, hogy a finom, munkátlan, fehér kis kéz forrón simul a tenyerébe. És a sok mindenen keresztülvergődött kis kalandorleány daczos, szinte gyerekes hangon mondta neki: – Valaki vagy vőlegény, vagy ügyvéd. Már hivatni akartam. És ránézett, fájdalmasan, nagyon komolyan. Miklós összeszedte magát és valami olyat mondott, hogy őt nem kell figyelmeztetni a kötelességére. És akkor a leány, mintha ebben a nagy házban ő lett volna a házikisasszony, helyet mutatott Miklósnak, hogy üljön le. Ő is leült, az ölébe tette a kezét és emelt fővel mondta: – Nagyon fontos dolgokat akarok magának -108- mondani. Jól figyeljen ide és ne szóljon közbe. Csak a végén beszéljen. Sőt még ez is fölösleges, mert én nem kérdezek magától semmit, én nem kérek magától semmit, én csak majd mondok magának valamit. És a szemébe nézett mélyen, nagyon asszonyosan, azzal az ellenséges indulattal, a melylyel a szerelmes nők néznek valakire, ha érzik, hogy bármint akarják, nem tudják nem-szeretni. Az ügyvéd lehajtotta a fejét, mert nem állta ezt a tekintetet. Sebfire gondolt, a ki most künn vár az utczán. A leány elkezdett beszélni. Valahogy úgy kezdte, mint a hogy a gyerekek szoktak beszélni, ha érzik, hogy rossz fát tettek a tűzre: bátortalanul, majdnem hebegve. Ezt mondta: – Maga nem tud még mindent… ügyvéd úr. Szinte szeretném azt mondani, hogy semmit sem tud. Miklós ránézett. Úgy érezte, hogy mondania kell valamit, a mi bátorítja a lányt. -109- Csöndesen szólt: – Hát mondja el. – Nem tudom. Ez daczosan csengett, ez a «nem tudom». – Miért? – Mert nem néz rám. A fiúnak az arczán az a furcsa, forró érzés szaladt végig, a mely az emberben azt a hitet kelti, hogy elpirult. De nem pirult el. Hanem a szemébe nézett a lánynak, összeszedte, a mi szigorúság volt benne és szinte rászólt: – Ne beszéljen nekem így, kisasszony. Ezek komolytalan dolgok, a melyek nem illenek sem az ön komoly helyzetéhez, sem az én komoly hivatásomhoz, a mit e pillanatban betöltök… Még tovább is mondta volna a szép tirádát, de Riza belemosolygott a körmondat közepébe, ép oda, a hol a legridegebb résznek kellett volna kezdődnie. Ez megzavarta Miklóst. Elhallgatott. És ez mintha azt jelentette volna, hogy ebben a nagyon rövid ideig tartó kis háborúságban, -110- a mely most köztük történt s a melyben gondolatfinom fegyverek: mosolyok, pillantások, hanglejtések viaskodtak egymással, ő legyőzöttnek érzi magát. A leány pedig felülkerekedett. Igazi nőnemű teremtés volt. Más, mint igazi asszony, nem is érzi meg ily villámgyorsan azt a pillanatot, a mikor győzött. A férfi még ilyenkor is skrupulizál, habozik. Az igazi asszonynak külön érzék súgja meg: «Ez az a pillanat, az a milliomodrésze egy másodpercznek, a melyet nem szabad elszalasztanod, a mibe az egész életeddel bele kell kapaszkodnod!» És most hamar, forró hangon, közelebb húzódva Miklóshoz, beszélni kezdett: – Maga semmit sem tud. Maga ügyvéd és maga jogi dolgokon törte a fejét, mikor rólam volt szó, a helyett, hogy megnézett volna, a hogy egyik embernek meg kell néznie a másikat, a ki az útjába kerül. Maga engem, ugyebár közönséges teremtésnek tart? – Azt nem… -111- – Ne tagadja. Látom azon a módszeren, a melylyel velem el akar bánni. Látom, hogy pózolja előttem a komoly ügyvédet, mikor attól fél, hogy olyasmiről találok beszélni, a mi a lelkét fölkavarja… Miklós felállott. Most őszintén mondta: – Ezt nem tűröm. De a lány most már biztos volt abban, hogy ez az ember legalább is végig fogja hallgatni. Nevetett. – Kérem, – mondta, – lássa be, hogy nem nagy kunszt így beszélni egy szegény, elesett leánynyal, a ki a börtönben ad magának zsúrt. Üljön szépen vissza a helyébe és szégyelje magát. Ez már oly nyugalommal volt mondva, hogy más körülmények közt a legjózanabb itélet is szemtelenségnek minősítette volna. De ezen a helyen, egy nagy, négyemeletes börtönpalota félhomályos pinczeszobájában, a háttérben a küszöbön álló fogházi őrrel, – vagy nevetséges volt, vagy mélységesen megható. Csak egy fokkal mélyebbre kell helyezni ezt a hangot s mindjárt látja az ember, -112- milyen lehetett itt e pillanatban a hangulat: – az akasztófa lépcsőjén álló elitéltre kell gondolni, a ki onnan gorombáskodik az ügyészszel, a biróval, a társadalmi renddel. Úgy-e, ez nem szemtelenség? Ez járt Miklós fejében. Nagyon érezte a meleget a szive körül, azt a meleget, a mit boldog, gond nélkül élő fiatalok, még meg nem savanyodott emberek éreznek, mikor az élet elibük dobja az ilyen helyzetet. Hát szépen visszaült a helyére s meghajtotta fejét ez előtt a szomorú gorombaság előtt. – Maga engem közönséges teremtésnek tart, – folytatta Riza, – pedig nem vagyok az. Még ma, mielőtt innen elmegy, meg fogja érezni, hogy ki vagyok és látni fog engem, mint a hogy most csak a külsőmet látja. Még mielőtt elmegy innen, mindent fog tudni. És tudja, miért? Kérdőleg nézett rá Miklós. – Azért, – felelt a lány, – mert addig nem eresztem innen el. Érti? Nem eresztem innen el, a míg be nem fészkelem magam -113- a lelkébe, a míg bele nem kapaszkodom az emlékezetébe úgy, hogy onnan egyhamar ki ne vehessen senki és semmi. És most hallgasson végig. Mikor én vidékről feljöttem Pestre, azért jöttem, hogy nekivágjak az életnek. Arról ne beszéljünk hogy én már egynéhányszor elrontottam az életemet. Én ezt nagyon jól tudom. De nem vagyok hajlandó belemenni abba, a mit az emberek követelnek tőlem. Az emberek az ilyen leánytól azt követelik, ha egyszer lopott, hogy azontúl vegye komolyan őket: húzódjék félre, ne ártsa magát semmibe, vesse alá magát annak a megvetésnek, a mivel rája néznek és menjen, nyugodjék bele abba a száműzetésbe, a mibe maguk, polgári erkölcsmesterek az ilyen teremtést küldik. Hogyan? Akkor kezdjem magukat, a maguk rongy aprólékoskodásait, a rosszakaratú kicsinyeskedéseiket komolyan venni, mikor az életemről van szó? Hogyan, kérem? Abba belenyugosznak maguk, hogy felrúgjam egyszer a polgári erkölcsöket, akkor, a mikor semmivé lettem a maguk szemében -114- és azt nem akarják eltűrni, hogy azontúl is ott rúgjak egyet a maguk erkölcsein, a hol tudok, hogy azontúl ne úgy viselkedjem, mint a hogy ellenfélhez illik? Csak maguk akarnak az én ellenségeim lenni, és én ne legyek a maguk ellensége? Mi? Most égett az arcza. Látszott rajta, hogy sokat gondolkozik a czellájában, hogy külön filozófiát csinál a maga igazolására, – látszott rajta, hogy négy vastag fallal el van különözve az élettől, mely a renitenseket maga alá töri s a mely nem tűri, hogy az ő sablonjai ellen valaki diadalmas gondolatokkal harczoljon. Miklós hidegen szólt: – Mit akar? Végeredményben mit akar? A leány kapkodott: – Nem tudom, mit akarok. De ez a lelkemet nyomta, hát elmondtam. El kellett mondanom. Főleg azonban azért beszélek, hogy valamibe belevigyem magamat. Sötéten nézett Miklósra. Künn, az életben nem lett volna komoly ez a pillantás. Szinpadias lett volna, vagy legalább is meg -115- lett volna gyanusítható azzal, hogy rosszhiszemű. De itt mindennek valami szomorú őszinteséget adott az az unatkozó, kékruhás, katonaformájú ember, a ki a küszöbön állongott s türelmesen várta, hogy a fogoly a védőjével kidiskurálja magát. – Az Istenre kérem – mondta – engedje meg nekem, hogy őszinte legyek. Megengedi? – Hogyne. De… – Tudom. De «arról» ne beszéljek. – Körülbelül eltalálta. – Pedig minden e körül fordul meg. Ha arról nem beszélnénk, minden hazugság volna, a mit itt most hallana tőlem. Minden, a mit tettem, a mit teszek és a mit tenni fogok, abban olvad fel, hogy én magát szeretem. És megismételte, erősen, majdnem oly hangosan, hogy a fogházőr is hallotta: – Hogy én magát szeretem. Most csönd lett. Miklós nagyon komolyan nézett maga elé. Valamit mondott most ez a leány, a mi a lelke mélyéig szaladt. – Azt mondta – szólt – minden ebben olvad fel. -116- – Azt. – Az, a mit tesz és a mit tenni fog. Ezt, ha akarom, hiszem. Ha nem akarom, nem hiszem. De egyebet is mondott. Azt mondta: «a mit tettem». Mi ez? Daczosan mondta a leány: – A mit tettem. – Hogyan… a mit tett, az az, a miért most itt van… – Igen. – És a miért most itt van… azt… azt azért tette… mert… Várt. Várta, hogy a leány egészítse ki a mondatot. De a leány nem ment bele ebbe a diskurzusba, mely a sorok közt csengett. Kimondta: – Ne kerülgessük. Azért tettem, mert magát szerettem. – Azért… azért… – Megint fél a szótól. Azért loptam. Loptam. Ez a neve, magyarul. Azért loptam, mert szeretem. Most elmosolyodott Miklós. Valami nyugalmas érzése támadt. Olyan érzés ez, mint -117- a mikor az ember rosszat álmodik, kinosat s az álom vége felé, mikor már lassan átmegy az ébrenlétbe, ezt érzi: «Oh, én bolond, miért félek, hisz én ezt csak álmodom!» Úgy érezte most ezt: «Oh, én bolond, miért aggódom, hisz ezt nekem csak hazudják!» Nyugalmat adott ez neki. Elégedetten mosolygott a leányra. Az pedig hamarosan szólt: – Maga ezen mosolyog? – Természetesen. – Azt hiszi, ez az egész csak arra való hogy én magát bolonddá tartsam? Miklós habozott. – Ne féljen – sürgette Riza – nem sért meg vele. Mondja csak ki, bátran! Hogy is sérthetne meg? Hát lehet engem megsérteni? Azt hiszi, ugy-e, hogy hazudom. – Azt. Most a leány arcza lett olyanná, mint a minő az izgatott és aztán hirtelen megnyugodott ember arcza. – Lássa – mondta – még jó, hogy így -118- rögtön, nyiltan bevallotta. Mert így legalább nem lesz köztünk félreértés. Most tiszta munka az egész. Hát én magának – be fogom bizonyítani azt, a mit mondtam: – No, erre igazán kiváncsi vagyok. A leány odahajolt hozzá: – Ismeri maga Bella kisasszonyt? – A koristaleányt? – Azt. A ki a czukrászdába szokott járni. – Ismerem. – Tudja, ugy-e bár, hogy azzal némileg barátságban voltam. – Láttam, hogy gyakran beszéltek. – Ugy-e bár, azt is tudja, hogy mikor a detektivek értem jöttek, nem találták meg nálam azt a pénzt, a mit loptam. – Tudom. – Hallotta, hogy egy drága, nagyon drága báli ruhát vettem rajta a Bécsi-utczában. Gyönyörű halványkék ruha volt, teleszórva ezüst csillámokkal. – Hallottam. – Azt is hallotta, hogy a pénz egy részét Bella kisasszonynak adtam. -119- – Igen. – Hát most majd előbb azt mondom meg magának, hogy miért vettem azt a ruhát. Érdekli? – Igen. – Azért vettem, hogy magának tessem benne. Láttam, hogy a czukrászboltba rám se néz. Láttam, hogy nem törődik velem, mint a többi, pedig én egyebet se tettem, mint a pillantásomba gyűjtögettem a lelkem egész melegét s a hányszor csak véletlenül találkozott a pillantásunk, magába iparkodtam önteni mind ezt a nagy forróságot… – Kérem… – Hagyja, hadd mondom el. Éjszakákon át kinlódtam. Fetrengtem odahaza, álmatlanul. És közben, nappal, délelőtt, mikor üres volt a bolt és nem volt ott más, mint Kóré úr meg én, hallgatnom kellett az öreg ember félreérthetetlen czélzásait arra, hogy tetszem neki, hogy szeret és rajtam áll, hogy elvegyen feleségül. Miklós mosolygott: – Ezt tudtam – mondta csöndesen. -120- – Kitalálta. – Körülbelül. – No, lássa. Alig vártam az ozsonna idejét, mikor maga szokott jönni. És maga jöt, és megint nem nézett rám. És én tovább kinlódtam. Egyre szenvedélyesebben ástam magam bele ebbe a szerencsétlen érzésbe. De nem beszélek, mert megint azt fogja hinni, hogy hazugság. Látom, hogy a szemem nézése, az arczom tüze, a hangom reszketése nem elég magának ahhoz, hogy higyjen nekem. Maga most is ügyvéd. Magának ténybeli bizonyítékok is kellenek. Ne féljen ügyvéd úr, olyan is van. Én erről az érzésről naplót vezettem. Minden napon, minden este hiven beleirtam abba a naplóba minden gondolatomat. Ebben a naplóban benne van a ruha története. Azt mondtam magamban egy napon: «nem birom tovább». Éreztem, hogy elfogyott alólam a föld, hogy nem vagyok olyan nő, a ki a rendes eszközökkel hódíthat meg egy férfit. Mert mi voltam? Hogyan próbáljam a maga tisztes polgári lelkét megzavarni? Bolond gondolatom támadt. -121- Végig mentem a városon és megláttam ezt a ruhát egy kirakatban. Akkor elfutotta a fejemet a vér. Egy pillanat alatt átrohant az agyamon az a gondolat, hogy meg fogom venni ezt a ruhát, felöltözöm, szépen megfésülöm, beillatozom a hajamat, virágot tűzök a keblemre, a hajamba, s egyszer este, mikor maga el fog jönni a boltba, ott fogok állani a szoba közepén, ragyogó szépen, piros arczczal, égő szemmel és még mielőtt maga magához térhetne a meglepetéstől, megfogom a fejét és megcsókolom az ajkát és nem bocsátom el addig, a míg meg nem tudja, hogy az őrűlésig szeretem, hogy imádom és hogy meg tudnék halni magáért… («Nem», – gondolta Miklós, – «hazugságnak ez nagyon czifra volna!») A lány nagyot lélegzett és akadozva, fojtott hangon mondta tovább: – Rohantam, vágtattam vissza a czukrászboltba. Még aznap este elloptam a pénzt. És másnap megvettem a ruhát. És nem vehettem magamra, mert megfogtak. És azért említettem Bella kisasszonyt, mert ő mindezt -122- tudja. A mi ebből az elfogatásom előtti estéig történt, az benne van a naplómban. És a naplóm Bella kisasszonynál van. Ha tetszik, menjen el hozzá és kérje el tőle. Elhallgatott. Miklós úgy érezte, mintha ebben a pillanatban valaki megfogta volna a torkát. Nem tudott mást mondani, hát ezt mondta: – Kisasszony… az Istenért… de hisz nekem menyasszonyom van… én ezt mind, mind szóról-szóról el fogom neki mondani… Most diadallal állt fel a leány. Szinte gőgösen mondta: – Ez most már fölösleges. A fiú rábámult. – Fölösleges, – ismételte Riza. – Mert ezt, a mit most itt elmondtam, szóról-szóra megirtam a menyasszonyának! – Mikor? – Tegnap. És most ment el innen Bella kisasszony, a kinek a kezébe tudtam csúsztatni ezt a levelet. És ebben a pillanatban már olvasta is ezt a menyasszonya… -123- Miklós felugrott ültéből. Nagyra nyitott szemmel nézte Rizát. – Nem igaz! – kiáltotta. De Riza most már mozdulatlanul, szinte hidegen ült a helyén és nem felelt. Nem felelt, de a hogy Miklósra nézett, abban a tekintetben benn volt az a felelet, a mely a legroszabb volt Miklósra nézve. – Nem igaz! – kiáltotta Miklós. – Hiába hallgat, még sem igaz. Várt valami beszédet, de hiába. A lány csak nézte. Valami furcsa, kesernyés mosoly járt az ajka körül, mintha ezt gondolta volna: «Látszik, hogy te még nem ismersz engem.» Harmadszor is mondta a fiú: – Nem igaz! Aztán észrevette, hogy figyeli az őr. Hát leült a kis karosszékbe, oda húzta közvetlenül a leány lába elé és gyorsan, szinte hadarva beszélt, mintha azt akarta volna, hogy hamar, nagyon hamar legyen vége ennek a rémítő helyzetnek s hogy ha ez hazugság, akkor egy másodperczczel se kinlódjék -124- tovább, mint a mennyi kinlódást egy ilyen rosz tréfa megér. Ezt mondta: – Ez ép úgy hazugság, mint az a rémhistória, a mit a ruháról talált ki. Nagyon jól tudom, hogy az is szemenszedett hazugság. Rám akar ijeszteni, meg akar fogni, fél, hogy nem csinálom ambiczióval a dolgát, hát ilyen történeteket tálal fel s még elég izléstelen ahhoz is, hogy ebbe a piszkos ügybe belekeverje a menyasszonyomat. Szégyelheti magát, kisasszony – nem azért, mert tapintatlan és rosz izlésű, hanem azért, mert ilyen ügyetlen! Hát… hát mondja, hogy csak tréfál! – Nem. – Csökönyösködik? – Nem én. De nem hazudom. A mit mondtam, igaz. – Irt a menyasszonyomnak? – Irtam. Most oly komolyan mondta, hogy el lehetett hinni. Miklósnak elakadt a lélegzete. Aztán, hogy összeszedte magát, még egy utolsó reménye támadt: -125- – De nem küldte el. – Elküldtem. – Hova? – A régi fogházba. Ki, messze ki, a régi fogházba. A hol az apja igazgató. Bella kisasszony fiakkert vett, ha ugyan el nem sikkasztotta azt az öt forintot, a mit erre a czélra kapott. Miklós felugrott és szedte a kalapját, botját. A leány szeliden állt elébe: – Ne menjen el, ügyvéd úr! – Dehogy nem megyek! És indult, izgatottan, sápadtan. – Ne menjen el, kedves ügyvéd úr – mondta szeliden, mosolyogva Riza – nem tanácsolom, hogy most elmenjen. Van rá okom. Miklós megállott. Érezte, hogy olyan hangon beszél hozzá ez a leány, hogy mindig felül neki. – Miért ne menjek? – Mert ha elindul és látom, hogy itt akar hagyni, akkor ez a csöndes «vizsgálati fogoly», a ki most maga előtt áll, egyszerre meg -126- fogja magát ölelni, birkózni fog magával, kiáltani, ordítani fog, fölveri ezt a csöndes irodát és erőszakkal, erőnek erejével, az összeszedett utolsó erejével itt fogja tartani ügyvéd urat, még ha az lesz is a vége, hogy ügyvéd úrnak darabokra szakad a ruhája, összetörik a kalapja, és még ha az lesz is a vége, hogy két fogházőr jön kiszabadítani ügyvéd urat az én kezem közül! De a végét már oly hangosan, oly reszkető sirásra álló hangon mondta, hogy Miklós megijedt tőle. A szomszéd irodából egy hivatalnok nézett be a nyitott ajtón. Az őr megmozdult a küszöbön. – Az Istenért – mondta Miklós – beszéljen csöndesebben! Riza hátranézett és meglátta a hivatalnok kiváncsi arczát. Az őr is beljebb jött egy lépéssel a szobába. Elhallgatott. Visszaült a helyére és a kezébe temette az arczát. Sokáig hallgatott így. Miklós pedig tanácstalanul állott előtte. Nagyon furcsa érzése volt most. Tisztán látta, hogy nem a véletlenek lánczolata sodorta őt -127- ebbe a helyzetbe. Konstatálta magán, hogy e pillanatban, ha kevesebb őszinteséggel gondolkodnék, azt mondhatná: «ejnye, hogyan kerültem én bele ennek a drámának a kellő közepébe?» De őszintén gondolkozott, s megvolt az a ritka jó tulajdonsága, a melynek hiánya oly sokszor dönti szomorúságba a mi szegény, gyönge emberszivünket – megvolt az a józan tisztánlátás benne, a mely csak olyan embereknek a tulajdonsága, a kik hideg fiatalságot éltek, eget nem ostromoltak, légvárak építésével hivatásszerűen nem foglalkoztak soha. Látta, hogy neki magának is nagy része van abban, hogy most itt áll a fogház irodájában, egy siró leány előtt, a ki – most már elhitte neki – szerelmes belé. És azt is tudta, miért van neki ebben része. Érdekelte a leány. Többet foglalkozott vele, mintsem kellett volna. Sőt: többet foglalkozott vele, mintsem illett volna. Most Lenkére gondolt, a fehér leányszobára, a csöndes öreg úrra, a ki oly ügyesen tudott a szobából kimenni, ha azt akarta, hogy a fiatalok magukra maradjanak… -128- Nézte a leányt és észrevette, hogy csöndesen sír. Most látszott, hogy igaza volt, mikor az utolsó erejéről beszélt. Az imént még vadul égő szemmel, büszkén fölemelt fővel vágta az arczába, hogy nem ereszti el innen s akkor ez a leány maga volt a harczos élet, a fölényesség, az erő. Mintha valami hatalma is lett volna… Úgy eltűnt körüle a fogház, a szabadság-hiánynak minden szimboluma, mikor beszélt. Az őr egy közönséges, unatkozó, várakozó inassá homályosult s az iroda nem volt fogháziroda, hanem a Riza szobája, a mely tele volt vele a mely az övé volt. És most itt ült, a kezébe temetett arczczal, csöndesen sírva, megtörve. Szegény nyomorult leány volt ebben a perczben, a kiben megtörött a dacz, a kiből elfogyott a harczos erő. És az őr megint fogházőrré lett és a szoba falai megint megnőttek körülötte, az ablakok vasrácsai jelentősen rajzolódtak a kék égre: megint nem volt egyéb Riza, mint az a szegény vizsgálati fogoly, a kinek itt ismerték. -129- Miklós megijedt magamagától. Érezte, hogy most jobban fogja őt ez a lány, mint az imént, mikor azzal fenyegette, hogy birkózni fog vele és nem ereszti ki az ajtón. Szerette volna tudni: vajjon tudja-e ezt Riza? Úgy gondolta: ha tudja, hát akkor – azért sír. Érezte, hogy mondania kell valamit. Piszkálta botjával a kopott szőnyeget, mely az asztal alatt volt és csöndesen csak ennyit mondott: – Hát… Többet nem tudott. És erre várta a feleletet. De a felelet csak az volt, hogy összerándult a leánynak a válla. Sírt, egyre sírt. Megint szólt a fiú: – Hát nézze kérem… A minthogy az igazi drámának ilyen egyszerű szavaik vannak. Nem «jaj» – nem «halál» – nem «szenvedés». A mi életünk nagyon szomorú és nagyon komoly, megsiratni való jelenetei csupa «hát»-ból meg «nézze kérem»-ből állanak. – Eh – mondta hirtelen Riza és a kezefejével végigtörölte a szemét. Mintha nem -130- csak a könnyeit, hanem az egész sirását akarta volna egy mozdulattal eltűntetni. Daczos mozdulat volt ez, benne volt, hogy nemcsak szégyenli, de utálja is azt, hogy ennyire ellágyult. Lassan, csöndesen elmosolyodott. Miklós halkan szólt: – Hát most mondja kérem, mit akar? – Semmit. – Nem akarom megbántani. Látom, hogy nyugtalan, de azt hiszem, hogy maga sem tudja, mit akar. A leány ránézett: – Igaza lehet. Egy kicsit nézte, aztán súgva szólt: – Ha akar, menjen el. És hozzá tette: – Nem így képzeltem a dolgot, de elhagyott az erőm, mielőtt még a végére értem volna annak, a mit elhatároztam. Ezt a csatát én vesztettem el. Most menjen el, csináljon a mit akar… menjen a menyasszonyához… én le vagyok győzve és itt maradtam a csatatéren, megsebesülve… -131- Vigasztalta Miklós: – Na… ne legyen olyan szomorú. De aztán érezte, hogy ez a mondása szinte ostobán hangzott. Hát jobbnak látta fölvenni az ügyvédi hangot: – Szedje össze magát. Gondolkozzék a helyzetén. Én majd megteszek mindent, hogy helyrehozhassa még az életét. A leány fölállott: – Menjen el, – mondta – most már én kérem, hogy menjen el. Most szükségem van arra, hogy egész nap egymagamban legyek és gondolkodjam. De azért nem kell féltenie engemet. Alszom rá egyet és holnap reggel megint friss, erős és bátor leszek. Tudom, hogy nem szabad elhagynom magamat, mert akkor végem. Hanem… Itt elhallgatott. És Miklós hiába várta a folytatást. Hát megkérdezte: – Hanem? – Hanem megkérem valamire. – Mire? – Nagyon gyerekes dolog. Ne vegye rosz néven. -132- – Nos? – Nézze… igazán gyerekes dolog… de most olyan nagyon, olyan nagyon-nagyon esnék nekem… Nem mert előhozakodni vele. – Mi az? Lesütötte a szemét, mint a regények és szindarabok naivái. Nem is illett hozzá ez a póz. De talán ép ezért volt őszinte ennél az öntudatos leánynál. Halkan mondta: – Fogjon velem kezet… és… – És? – És… simítsa végig egyszer a fejemet. Miklós megijedt. De tele volt a szive szánalommal és emberséggel. Lassan nyujtotta a kezét a leány felé. Riza keze forró volt. Sőt reszketett is, mikor a férfi kezébe tette. És akkor igazán elfogta a részvét Miklóst ez iránt a teremtés iránt. Valami jóságos lehellet szállott a lelkére, érezte, hogy most szivesen simogatja meg ezt a gyereket. Hát esetlenül, szinte komikusan ügyetlen mozdulattal, mialatt a jobbkezével a leány reszkető -133- kezét fogta, a baljával elsimította a hajat a leány homlokából. És egy pillanatra otthagyta a kezét a puha fekete haján… A pinczefolyosóra vezető ajtó csöndesen nyilott. Egy szuronyos ember nyitotta ki. És egy másik ember dugta be rajta a fejét. Sebfi volt. A türelmetlen Sebfi. Most ez volt egy pillanatra a kép: az egyik ajtóban az egyik őr, a másik ajtóban a másik őr. Benn a szobában a lány s Miklós, a mint a haján nyugtatta a kezét. És az ajtó nyilásában egy meglepett, bámuló fej, egy zavartan néző szempár, mely egy rendetlen, kuszált arczból villogott ki. Riza látta meg először Sebfit, mert ő állott szemben vele. És elmosolyodott. Diadalmas mosolygás volt ez. Miklós hátranézett. És Sebfi csak bámúlt, aztán lassan visszahúzta a fejét az ajtóból. Az ajtó pedig becsukódott utána. A képnek vége volt. -134- – Hát ez mi volt? – kérdezte meglepetten Miklós. A lány még mindig mosolygott: – Sebfi volt. – És… – És látta, hogy maga fogta a kezemet és megsimogatta a fejemet. És nemcsak látta, hanem nézte is. És nemcsak nézte, hanem – nem tudta nézni. – És maga ennek örül? – Nagyon! – Ugyan miért? – Mert örülök neki. Nem tudom az okát, de ezt nagyon nagy örömnek érzem. Tudja Isten, talán azért, mert most már majd lesz valaki, a ki rá fogja magát birni, hogy foglalkozzék velem… Ez az ember faggatni fogja, vallatni fogja… Örült neki valóban. Látszott az arczán. Most már egészen felvidult. – Szerencsés napom van ma mégis! – mondta bátran, kedvesen. – Menjen, ügyvéd úr! Miklós most elindult az ajtó felé. Rossz -135- érzés volt tudni, hogy Sebfi künn várja. De mindegy volt, alapjában véve. – Menjen, ügyvéd úr! – mondta Riza. – Ne féljen! Visszafordult: – Nem félek, – szólt szinte sértődötten. És kiment. Még köszönni is elfelejtett. -136- VIII. Lenn a pinczefolyosón nem találta Sebfit. A nyirkos lépcsőn fölsietett és végigszaladt a hosszú folyosón. Fiatal ügyvédbojtárokba ütődött, a kik vigan kiáltottak rá: – Hova siet, Csáthi? Nem is felelt nekik. Kiért az utczára és föllélegzett. Gyönyörű nap volt, hóolvadás napja. A hideg pinczében még a tél nyirkossága érzett. De itt fönn langyos szél járt az utczán s a szegény városi tüdő úgy érezte, hogy már jön valahonnan Buda felől az ibolyák lehellete, meg az a kedves tavaszi fűszag, a mely a földből árad, a mint a hó eltakarodik a hátáról. Nem látta Sebfit. Belenyugodott, hogy elszaladt előle, s rögtön azután belenyugodott abba is, hogy még a mai napon lesz hozzá szerencséje. -137- A konfortábli-állomás felé ment. Most ki kellett menni Lenkéhez. Még pedig gyorsan. De a túlsó oldalon meg kellett állnia. Meglátta Sebfit, a ki némán, sápadtan támaszkodott a falnak. Mintha ez az egész város csak azért épült volna, hogy szegény Sebfi nekitámaszkodhassék a falaknak… Ilyen volt az ő élete. Minden nap történt szegény fejével valami, a miért érdemes volt világos nappal, nyilt utcza során nekidőlni a falnak. Miklós odament hozzá: – Megvárakoztattam, úgy-e? Nem felelt. – Most pedig itt kell hagynom, kedves Sebfi, mert borzasztóan sietek. Ki kell mennem a menyasszonyomhoz! Ezt szándékosan hangsúlyozta. Sajnálta ezt az embert. Az orra alá akarta dörgölni ezzel a mondattal azt, hogy: «no ne félj, te szamár, hiszen énnekem menyasszonyom van, én nem vehetem el tőled azt a leányt!» De nem mehetett tovább, mert Sebfi nem felelt. Most türelmetlenné lett Miklós: -138- – Mit áll itt? Mit bámul? Egy hangot se szólt. – Mi baja? És miután látta, hogy csökönyösen, programmszerűleg hallgat, hát vállat vont: – Tudja… Én itthagyom ám magát… És hozzátette: – Maga, úgy látszik, bolond. Erre keserű kaczaj következett. Az, a mit úgy írnak be utasításból a szindarabokba a szerzők, hogy: … (Keserűen kaczag.) – Haha! – «kaczagott» Sebfi. – Haha! Bolond vagyok? Hahaha! Miklós boszankodott: – Mondom, most sietek. De jőjjön el hozzám délután háromkor, majd beszélünk. – Tehát… szökik előlem? – Hogy az ördögbe szökném, mikor azt mondom, hogy legyen szerencsém délután! Sebfi fölemelte az ujját: – De most szökik. Momentán, szökik. – Momentán? Elnevette magát erre a furcsa szóra. -139- – Bolond ember maga, barátom – mondta. – Ha nem volna bolond, hát most egyszerűen itt hagynám a faképnél. De mivel bolond, hát inkább késem maga miatt két perczet. Mit akar? – A menyasszonyához megy? – Oda. – Kocsin? – Kocsin. – Hát vigyen el magával. Én elkisérem odáig és a kocsiban kidiskuráljuk magunkat. Miklós habozott egy pillanatra. Aztán belement a dologba: – Nem bánom. Beültek egy kocsiba, mely elkezdett döczögni velük kifelé. Hosszú ideig nem mondott semmit Sebfi, csak bámult maga elé és közben néha szomorúan bólongatott a fejével. Végre is Miklósnak kellett megszólaltatnia: – No hát mi kell? Ki vele! – Tudja, – mondta Sebfi, – mikor a fogház felé mentünk, úgy bíztam magában, mintha a testvérem lett volna. És most… -140- most nem tudom, mit gondoljak magáról. – Miért? – Látta, hogy benéztem az ügyvédi szobába? – Láttam. – Nos? Hát még kérdezi?… Most Miklós egy pillanatra arra gondolt, hogy nem volna-e jobb, ha egyáltalán nem felelne neki? Úgy érezte, hogy ennek az embernek nincs joga ahhoz, hogy őt faggassa, nehéz helyzetekbe hozza, keresztkérdésekkel kínozza. De ezt az ős kényelmi érzést elnyomta benne a jól nevelt lelkiismeret. A ki hosszú esztendőkön keresztül azzal hizeleg a lelkiismeretének, hogy folyton hallgat rá, az elkényezteti a lelkiismeretét és rabjává válik. Az ilyen embert becsületes embernek szokták nevezni. De Miklós most egy kis lázadás-félét érzett a lelkében: fel akart lázadni ez ellen a valami ellen, a mi az ő jóvoltából így elhatalmasodott rajta. Sebfi türelmetlenül mondta: – Még kérdezi is? Miklós egy kicsit ingerülten felelt: -141- – Kérdezem, Sebfi úr, kérdezem. – Csodálom. – Ugyan miért? – Mert vannak rövidke pillanatok, a mikor az ember meglát valamit, a mi… a mi… Kényszeredetten mosolygott. Ő ugyan gúnyosan akart mosolyogni, de bizony elkényszeredtek az arcza vonásai. – A mi? – A mi sok mindent megmagyaráz. A mi megvilágítja az embert, a kit csak felületesen ismerünk. Nevetni kezdett. És folytatta: – Tudja, ügyvéd úr, én egyszer játszottam egy franczia bohózatban… csak inasszerepet persze… a melyben előfordult egy részeg ember. Ez a részeg ember késő éjszaka jött haza és a kis villamos zseblámpáját maga felé fordítva tartotta. Veszettül átkozódott, hogy nem lát, pedig világít a lámpája. Persze, mert a hasát világította. Hát tudja… ügyvéd úr… nekem most az az érzésem, hogy maga az imént becsipett -142- valamitől és fordítva tartotta a lámpáját, úgy, hogy az a hasára világított. És a mint ezt mi, rongyos komédiások mondani szoktuk – én most belelátok a maga hasába, ügyvéd úr… Ez már keserűen volt mondva, daczos hangon. És fanyarság áradt belőle. Másnál harag lett volna, ismét másnál: elszomorodás. A Sebfi lelkéből fanyarságot váltott ki az a föltevés, hogy Miklóst Riza mint nő is érdekli. Az ügyvéd rászólt: – Maga nemcsak hálátlan, hanem goromba is – mondta neki és szinte örült, hogy most már van oka haragudni erre a fiúra. De ez az öröme nem tartott sokáig. Sebfi mindent jóvátett. Egy ideig szótlanul nézte Miklóst, aztán elérzékenyedve szólt: – Megbántottam talán? A másik vállat vont. – Megbántottam? – Nem. – De igen… tudom, hogy megbántottam. Szamár voltam. Bocsásson meg… -143- Tehetek én róla, hogy olyan rettenetesen, olyan nagyon rettenetesen szeretem ezt a leányt? És már potyogtak is a könnyei. Sebfinél a sirás olyan közönséges valami volt, mint más embernél a köhögés. De a könny – könny és mi, más emberek, sohse tudjuk, hogy melyik könny mennyit ér. Nem tudjuk, könnyen csordult-e, csak úgy felszinről, vagy nehezen, fájdalommal szivárgott-e fel a mélységekből. A síró férfi a legszomorúbb valami ezen a világon s ha valaki könnyen fakad sirva, ez az ő privát szerencséje. A könnynek az emberi szív mérlegén arany-értéke van és a mérleg egyformán méri a lopott aranyat úgy, mint a talált aranyat, meg a verejtékkel kiásottat. Ez a sirás megfogta Miklóst. – Na… na… – mondta zavarodottan. – Ne sirjon kérem. Hiszen az borzasztó, mikor egy felnőtt férfi sír! Még csak ez kellett a fiúnak. Most már zokogott, bőven ontotta a könnyeit, amúgy Istenigazában kisirta magát. És a milyen -144- könnyen beborult, oly könnyen derült is ki. – Úgy-e mondtam – szólt félig mosolyogva, – hogy szamár vagyok? Hát ha sohse hitte volna el rólam, most legalább bebizonyítottam. – De hát mit gondolt? – Megmondjam? Mert szégyellem. – Mondja ki, bátran. – Igaza van. Jobb is, ha szóba kerül köztünk. Azt hittem, hogy maga… érdeklődik az iránt a leány iránt… aztán meg olyasvalamit hittem, a mi még ennél is szomorúbb: hogy Riza szereti magát… Most megint borús szemmel nézett a csinos fiúra. Látszott rajta, hogy a gyanú még mindig rág rajta. Miklós intett a kezével: – Ugyan!… A fordulónál voltak. Feltünt a nagy sáskahad, a csöndes és bús palota, mint Sebfi mondta volna: végszóra. Miklós odamutatott, a nagy ház felé: – Hát nem tudja, hogy…? – Tudom, tudom. -145- – Hát akkor mit akar? Csak ennyit mondott: – Semmit. De ezt úgy, olyan hangsúlylyal mondta, mintha ezt akarta volna mondani: – Mégis! A kocsi megállott a nagy ház előtt. Miklós az ablakon keresztül meglátta, hogy egy másik kocsi már áll a bejáratnál s arra gondolt, a mit Riza az imént mondott neki: Bella kisasszony van itt, a levéllel. De a kocsi nem fiakker volt, hanem egyfogatú. És Riza fiakkeren küldte a kisasszonyt. Igen ám, de azt is mondta, hogy Bella kisasszony valószinűleg gazdaságosan fog bánni az öt forinttal, a mit erre a czélra kapott – s a mi alatt az értendő, hogy zsebrevágja. Mindez egy pillanat alatt röppent keresztül Miklós agyán, de nem is volt szüksége több időre: a következő pillanatban a bejáró rácsos kapuja mögött megjelent Bella kisasszony, suhogó selyem hangjától kisérve s elegánsan biczczentett a szuronyos Szabó felé, a ki ajtót nyitott előtte. Csak akkor vált elegáns -146- dámából rémült, megriadt kis fruskává, a mikor Miklóst meglátta. – Ön… ön itt van? – mondta hirtelen. Sebfi még benn ült a kocsiban. De ő talán még rémültebb volt, mint Bella kisasszony. És a két rémült ember között, a kocsi hágcsója mellett állott Miklós, a kinek fagyos lehellet csapta meg a szivét erre a látványra: Bella kisasszony, a ki az ő menyasszonyától jön. És hátrakapta a fejét s akkor Sebfit látta… Előtte ez a borzasztó, kinzó helyzet: a két leány, ez a két leány együtt… mögötte ez a szegény, majdnem megcsalt, félig-meddig már kijátszott, szerencsétlen ember, a ki meredt szemmel nézte hol Miklóst, hol Bella kisasszonyt, hol meg minden ok nélkül, de annál szúróbb pillantással a szuronyos kapuőrt… – Ön itt? – kérdezte megint a kisasszony, a ki erre bizonyára valami szindarabból emlékezett. – Igen! – mondta Miklós. – Egy… egy üzenetet hoztam, – hebegte a leány. -147- Miklós most ideges lett: – Átadta? – Át. – Hát akkor… hát akkor… ez szemérmetlenség volt öntől, Bella kisasszony! Ennek úgy megörült a kisasszony, ennek a sértésnek, hogy tán annak se örült volna jobban, ha hirtelenében aranygyűrűt talál az utczán. Végre megsértették, végre meg volt oldva a helyzet, végre lehetett gőgös pillantással végignézni a fiút és valamit mondani, ilyenfélét: – Az ilyen sértegetés nem is ér fel hozzám! És végre lehetett beszállani az egyfogatúba, s odakiáltani a kocsisnak: – Hajtson a Népszinházhoz! A mi meg is történt. Az egyik bárka már eldöczögött. Hátra volt még a másik, a keservesebbik. Miklós megfordult s a nyitott ajtónak támaszkodva mondani akart valamit Sebfinek. Maga se tudta még, hogy mit, s annak a pillanatnak a kényszerítő erejére bizta, -148- hogy kipréseljen belőle valami elfogadható kijelentést. De nem szólhatott semmit, mert Sebfi ugyanabban a pillanatban megfogta belülről a kocsiajtót és szép lassan, szinte gyöngéden elhúzta Miklós alól. – Hagyja kérem – mondta reszkető hangon – ne is kínlódjon… – De… Sebfi kiszólt a kocsiból: – Hagyjuk ezt. Kocsis, a Népszinházhoz, a másik kocsi után! Hagyjuk ezt, ügyvéd úr és ereszsze el az ajtót. Az ügyvéd engedelmeskedett. Sebfi becsapta az ajtót és a kocsi szép lassan megfordult. Akkor még ott állott Miklós a kapuban és nézte a komfortáblit. Meg a másikat is, a mely már a fordulónál járt. Még azt is látta, hogy Sebfi kihajol az ablakon s valamit mond a kocsisnak, s hogy a kocsis most rácsap a lóra s a fordulónál utoléri a másikat. Látta, hogy Sebfi kiszáll, benyit a másik kocsiba, mond valamit, aztán a másik kocsiból kilebben Bella kisasszony, kifizeti a kocsisát és beszáll Sebfivel -149- az ő kocsijába. És aztán megint megindul a bárka, be, a város felé, az aranyos napfényen, a mezőkön olvadó hó között, gondosan kerülgetve a nagyobb pocsolyákat… – Jó napot kivánok, ügyvéd úr! – mondta Szabó, katonás pózba vágva magát. Még egy reménye volt Miklósnak. Hirtelen, mohón kérdezte: – Itthon van Lenke kisasszony? Hátha nem találta itthon? Hátha csak itthagyta számára a levelet? – Itthon van, ügyvéd úr! – mondta kedélyes mosolylyal Szabó, úgy érezvén, hogy ezzel nagy örömet okoz a vőlegénynek. A vőlegény azonban lehorgasztotta a fejét. Csöndesen szólt: – És… sokáig volt fenn ez a hölgy? – Körülbelül húsz perczet várt rá a kocsi. Hát nemcsak, hogy átadta a levelet, de még beszélt is vele… Most már nem törődött semmivel. Otthagyta a bámuló Szabót a faképnél, s mint a bolond, vágott neki a nagy háznak. A belső -150- kapuban nekiment Vogelnénak, a ki a női rabok munkafelügyelője volt, a lépcsőn hármat is lépett egyszerre s a direktor előszobájának ajtaját majdnem betörte, olyat nyomott a kilincsen mielőtt a csengőt megnyomta. Mária, a szigorú Mária nyitotta ki az ajtót. A fiú nem is köszönt, csak ezt lihegte: – Lenke… merre van? («Nem köszön» – gondolta Mária – «a szegény, elnyomott rokonnak persze nem köszön!») Nem felelt neki. A vállán rántott egyet s a fejével biczczentett a Lenke szobájának irányába. S a következő perczben Miklós ott állt a kis fehér szobában, melynek asztala mellett, Schiller Frigyes arczképe alatt egy keskenyvállú, kicsi kis leány ült, kezébe temetve az arczát, maga előtt egy nyitott, sűrűn teleirott levéllel. -151- IX. Miklós hosszú ideig szótlanul állott a szobában. A legutóbb eltelt órákban annyi nehéz helyzetet kellett megoldania, annyi kinos percz bonyodalmából kellett kivágnia magát, hogy most igazán nem tudta, hogyan kezdje. Soha nem hitte volna, hogy valaha ilyen érzésekkel fog állani ebben a tiszta szobában. Agyában most összekeverődött sok minden, a mi váratlanúl jött, a mibe – úgy érezte – akaratán kivül sodródott, most nem látott tisztán semmit, csak azt tudta, hogy itt áll annak a leánynak a szobájában, a kinek ehhez az egész dologhoz eddig semmi köze nem volt, s a ki ennek a jogi esetnek idegen nézőjéből most egyszerre egy bonyolódottan regényes helyzetnek a hősnőjévé lett. -152- A kis leány nem tudta, hogy ki lépett be a szobájába. Csak akkor érezte meg Miklóst, mikor már perczek teltek el a nélkül, hogy a belépő egy szót is szólt volna. Akkor csöndesen fölemelte a fejét és ránézett a fiúra. Az még mindig nem beszélt. Lenke szólott: – Legjobb lesz – mondta gyönge hangon – ha maga most elmegy. Ha magamra hágy. Miklós szólni akart. – Ne is mondjon semmit – mondta Lenke – mert nincs oka a mentegetőzésre. Maga tisztán és becsületesen áll előttem ebben a dologban, a mennyire hitelt adhatok ennek a levélnek és annak a néhány szónak, a melyet az imént egy ismeretlen, selyemruhás kisasszonynyal váltottam. De hagyjon magamra… – Miért? – Mert össze akarom szedni a gondolataimat… mert most nem tudok semmit… nem tudom, mit csináljak, mire gondoljak… ez a levél úgy felzaklatott… -153- A levélre mutatott, mely ott hevert előtte az asztalon. Sűrűn teleirott nagy négy oldal vol. Csupa piczi betű a nagy papiroson. Még keresztben, a margóra is voltak sorok irva, látszott rajta, hogy nagyon sok volt a mondanivalója annak, a ki irta. – Lenke – mondá Miklós, a kinek erre némileg visszatért a nyugalma – én azt se tudom, mi van ebben a levélben. Engem váratlanúl ér ez az egész dolog… én… én ebbe beleestem, belekeverődtem… higyje el, édes Lenke… ez egy katasztrófa! A leány megértette, hogy mit akar. Fogta a levelet és odanyujtotta neki. – Olvassa el, – mondta. – Megengedi? – Meg. Azért, hogy lássa: elhiszem magának, hogy nem tudja, mi van benne. Ha nem biznám magában, most nem beszélnénk itt ketten… Olvassa el. Miklós mohón kapott az irás után. Elolvasta. Ez volt a levélben: «Tisztelt kisasszony! -154- «Én ismeretlenül irok önnek, én önt még soha életemben nem láttam, sőt mindössze csak néhány hete tudok arról, hogy ön létezik. Nagyon sok elnézés kell tehát ahhoz, hogy ön nekem ezt a levelet megbocsássa és nagyon sok bátorság kellett nekem ahhoz, hogy ezt a levelet önnek megirjam. «De most, hogy irom, már azt is érzem, hogy nem a bátorság vezeti a tollamat, hanem az az elszántság, a melyet a kétségbeesés adott a lelkemnek. Ön bizonyára kényelmes, csinos kis szobában fogja olvasni ezeket a sorokat, a melyeket én egy vasajtó mögött sietve irok önnek, mert én a fogházból irok önnek, mert én be vagyok ide zárva azért, mert pénzt sikkasztottam egy öreg embertől, a ki azt a pénzt rám bizta. «Ön valószinüleg ismeri az én nevemet. Én vagyok az a Nagy Riza, a kiről önnek bizonyára beszélt már a vőlegénye, a ki az én védőügyvédem. Ön most ne törődjék azzal, hogy én ártatlan vagyok-e, vagy sem, hogy el fognak-e itélni, vagy sem, mert ezzel most már én se törődöm. Itt most már egészen -155- más dologról van szó s ez az, a miről én itt ezen a papiroson önnel beszélni akarok. «Kisasszony, én egy bolond, őrült pillanatomban azért loptam el a pénzt, mert szerelmes vagyok az ön vőlegényébe. Tudtam, hogy az, a mire a pénzt lopom, nem fog engem arra segíteni, hogy a vőlegénye szerelmét kiküzdjem, tudtam, hogy csak egy pillanatnak az őrült gondolata, tehát nem is azért irom ezt ide, hogy magamat mentegessem, vagy épen, hogy az ön vőlegényét okozójává tegyem a szerencsétlenségemnek, – hanem azért, hogy ön lássa, hogy ön elhigyje, mennyire szeretem ezt az embert. Mert csak egy ötletem volt, inkább csak tréfa: fel akartam öltözni királynénak, hogy megtessem neki, hogy imponáljak neki ezzel az őrült ötlettel és lássa kisasszony, már ez a semmi, már ez a tréfa elég volt ahhoz, hogy olyan bűnt kövessek el érte, a miért rám zárnak egy vasajtót és a miért megbélyegzett maradok egész életemben. Most képzelje el, kisasszony, mire volnék én képes ezért az emberért, ha igazán arról -156- volna szó, hogy szeressen és hogy az enyém legyen! «Ön talán bolondnak fog tartani engem, de ezt nem bánom. Sőt hajlandó vagyok magam is azt hinni, hogy őrültjévé lettem ennek a gondolatnak. Érzem, tudom, hogy ellenállhatatlanul sodródom bele ebbe a szerelembe, a mibe vagy üdvözülök, vagy belehalok. Most már itt vagyok miatta a börtönben és ezt föl se veszem. Nem bánt az, hogy elvették a szabadságomat, csak azért, mert nem tudok olyasmit cselekedni, a mi közelebb vigyen engem hozzá. Nem aggaszt az, hogy rab vagyok, tönkretett élet, csak azért, mert ezzel talán az ő szemében sülyedtem. Habár ezt nem hiszem igy, a hogy irom, mert én imádni tudnám azt az embert, a ki én miattam a börtönbe menne. «És most, hogy itt vagyok és így vagyok, most még rettenetesebben dolgozik a lelkemben a vágy az után az ember után. Most már az iránta érzett szerelmem összefonódott bennem a szabadságvágygyal, sőt azzal is, hogy ebből a piszokból, a melyben most -157- vergődöm, kiemelkedjem és megtisztuljak. Ez a piszkos négy fal most megtanított vágyakozni arra a három dologra, a mi a tisztességes emberek szemében a legszentebb: szerelemre, szabadságra és megtisztulásra. Szerelmes vagyok – és nem szeret senki. Szabad akarok lenni – és rab vagyok. Tisztaságra vágyom – és szennyes vagyok, kisasszony, szennyes vagyok minden értelemben: nem csak mint leány, hanem mint ember is. «Lassan elérek oda, a mit tulajdonképen mondani akarok önnek. Ime, egyetlen egy emberben, egy ügyvédben, egy csinos fiúban, épen az ön vőlegényében összpontosúl minden vágyamnak, mind a háromnak a beteljesedése. Ő az a férfi, a ki engem, elzüllött, söpredékké lett teremtést vissza tud adni az életnek. Nem a mások életét értem, kisasszony, hanem a magamét. Az emberekkel nem törődöm. De én akarok élni és élni akarok. Most tele vagyok daczczal és keserűséggel és valami vad elszántsággal, ha arra gondolok: miért menjek én tönkre; miért -158- pusztuljak el az emberiségnek ebben a szemetesládájában, mikor eleven, érző ember vagyok, soha senkit nem bántottam, bűnös életemben több örömet okoztam az embereknek, mint fájdalmat – és mikor először életemben vagyok szerelmes! «Most nem bánom, kisasszony, ha itt, ebben a levélben udvariasságok helyett komoly, rideg gondolatok következnek, én most nem törődöm önnel, az ön társadalmi helyzetével, az ön szerelmével, semmivel. Ez háború, kisasszony, a mi most kezdődik meg, ezzel a keserű levéllel és a mit én, én végig fogok küzdeni tekintet nélkül, szánalom nélkül, a legvadabb erőszakkal. Szinte örülök neki, hogy tele van az életem valamivel, hogy minden perczemnek, minden gondolatomnak, minden lélekzetemnek van valami czélja. És nem is utolsó czél: a magam életét akarom megmenteni. «Mit jelent önnek Csáthi Miklós? Nem ismerem önt, de el tudom képzelni, hogy milyen. Szőke vagy barna – jelentéktelen kis polgári leány, a kit a papája meg a -159- mamája szépen, gondosan nevelt arra, hogy valamikor férjhez menjen és soha semmi vizet ne zavarjon ezen a világon, csöndesen élje végig a maga kicsiny polgári életét, mert önök, tisztességes leányok és tisztességes asszonyok arra büszkék, a mibe egy magamfajta asszonyi lény belehalna: – hogy jelentéktelenek, hogy beszédre, pletykára nem adnak alkalmat, hogy nem cselekszenek semmit, csak vitetik magukat oda, a hová az uruk megy. Önnek tehát Csáthi Miklós a vőlegénye, a szó leglangyosabb, legpolgáribb, legszomorúbb értelmében. «De nekem, kisasszony, az én számomra, az én szememben más ez az ember! Én rám nézve az eleven életet jelenti, a melyből most száműzve vagyok. Ha én valami közönséges gonosztevő volnék, a ki egyszerűen csak azt várnám Csáthi Miklóstól, hogy engem a börtönből kimentsen, akkor önnek joga volna mosolyogni ezen a levélen és azt mondani: «Ez a leány nagyon ravasznak akar látszani, de nagyon naivul hazudik.» -160- «Itt azonban másról van szó. Ez az én börtönöm csak egy állomás azon az úton, a melyen én a csatatérre megyek, ezért az emberért megküzdeni. Észrevétlenül, ön maga se tudja, ön is közeledik e felé a csatatér felé. És egy napon mégis csak találkozni fogunk ott, szemben fogunk állani egymással és a ki erősebb lesz, azé lesz a győzelem. «Azért irtam ezt a levelet, hogy ezt a harczot bejelentsem önnek. Nem törődöm semmivel, nem gondolok az ön nyugalmával és nem bánom, ha családi katasztrófát okoz is ez az irásom. Sőt ez még jó is volna nekem. Valami nagy kavarodás, a melyből én kiszakíthatnám magamnak Csáthi Miklóst. Mert ha talán nyugodt és csöndes dolgokban nem tudunk is versenyezni egymással, kisasszony, a zavarosban én vagyok az erősebb, mert ez az én elemem. Viharban érzem jól magam, mikor hideg eső veri az arczomat, éles szél lobogtatja a hajamat, mikor vadnak és bátornak kell lenni, hogy az ember az életéért megverekedhessék. -161- «Az én erőm, kisasszony, az elkeseredettek ereje. Ez a legkeserűbb és legborzasztóbb erő, a mi emberben lehetséges. A rabnak, az elnyomott embernek, a züllött léleknek az ereje ez, kisasszony, a mivel az életben nem veheti fel a versenyt az ártatlan becsület, mert ez csak a könyvekben van így. Én a győzelem biztos érzésével megyek a harczba, mert nekem most már minden mindegy, én senkivel és semmivel ezen a világon nem törődöm. Úgy szokták mondani: «Isten neki – az én életem úgyse élet!» «Talán nagy bolondot irok most ide, de talán meglepően okos ez a tanács, őszintén megvallom, nem tudom. Azt tanácsolom önnek, mondjon le erről az emberről, mert úgyse lesz az öné. Én elveszem öntől. Ha lemond róla, csöndes szomorúság lesz az osztályrésze. Ha nem mond le róla, el fog esni a küzdelemben és talán olyan sebet kap, a melyből soha életében nem gyógyul ki. «Úgy hiszem, ez volt az első és az utolsó beszélgetésünk egymással, kisasszony. Ebben -162- is csak én beszéltem, mert ön nem fog erre felelni. Nem is akarom. Sőt kérem, hogy ne feleljen. Talán, mint a hogy eddig nem láttuk egymást még soha, ezentúl se fogjuk egymást látni. Kétségbeesett erővel fogok viaskodni ezzel a láthatatlan és néma ellenséggel. Semmi ettől nem riaszt vissza. És ezt a levelet is csak azért irtam, mert tudom, hogy ez szükséges volt a harcz megindításához. Akarom, hogy ön tudjon mindenről, akarom, hogy még akkor is viaskodjék velem, a mikor úgy tesz, mintha még a létezésemmel se törődnék. «Isten áldja meg kisasszony. Nagy Riza.» Miklós letette a levelet az asztalra. Lenke az ablaknál állott, háttal Miklósnak. A fiú csöndesen mondta: – Ez borzasztó. A lány megfordult. Hosszasan néztek maguk elé, egyik se nézett a másiknak a szemébe. A leány nem akart szólani, a fiú nem tudott. Némán állottak így egy ideig. Rettenetes volt ez a néhány hosszúra nyúló, nehéz pillanat. -163- Ekkor – szerencsére – nyilott az ajtó. Az öreg Rimmer lépett be. A szomorú helyzet kellő közepébe belevilágított egy boldog, mosolygós apai arcz. Látta a két fiatal embert, de nem vett észre semmit. Az anyai szemnek a specziálitása az, hogy ilyenkor egyenesen a szivekbe lát. Az apák a felszinen siklanak végig a tekintetükkel s a mit ott látnak, az nekik elég. Ezért van az, hogy még az apák is igen sokszor csak – férjek. Olyan apáknál, a kiknek meghalt a feleségük s a kik maguk viselik gondját egy felnőtt leánynak, gyakran lehet tapasztalni az úgynevezett «férji vonást». A nagy leány úgy bánik velük bizonyos dolgokban, mintha nem apák, hanem férjek volnának. Száz eset közül kilenczvenszer az ilyen apa az, a ki utolsónak tudja meg, hogy kibe szeretett bele a leánya. És az már évezredes tapasztalat, hogy az értesülések dolgában az utolsó hely a férjé. És így most ez a néhány pillanatig tartó látogatás is olyanformán festett, mintha valami öreg férj toppant volna be a fiatal -164- feleségéhez. Nem vett észre semmit abból, a mi történt. A fiatalok kényszeredetten mosolyogtak és az öreg őszinte boldogsággal szólt: – Úgy látom, zavarlak benneteket… valami nagy titkotok van, mi? Fürkésző pillantással nevetett rájuk és meg volt velük elégedve. Kiment a szobából és szentül meg volt győződve arról, hogy valami nagyon fontos dologról tárgyalnak, mint például arról, hogy melyik városrészben fognak lakni, vagy milyen szinű bútort csináltatnak az ebédlőszobájukba… És ez a jelentéktelen látogatás kiváltotta belőlük a beszédet. Miklós szólalt meg: – És maga beszélt azzal a hölgygyel, a ki ezt hozta? – Igen. – Szóba állott vele? – Igen. – És mit mondott az a dáma magának? – Körülbelül újra elmondta azt, a mi a levélben meg van irva. -165- – Egyebet nem mondott? A leány a földre nézett. Ezt a fontossággal nem biró kérdést ez a földrenézés egyszeribe nagygyá, fontossá, érdekessé növesztette. Miklós most már némi izgalommal ismételte meg: – Egyebet nem mondott? Most felnézett a leány s nagy, őszinte szemét elborította valami belső tűznek a lobogása. Bátran, mintha valami komoly vallomást tenne, mondotta: – De mondott egyebet is! – Micsodát? – Azt mondta, hogy ha maga akarta volna, nem fejlődött volna idáig a dolog, és… – Ha akartam volna… – Most már ne vágjon közbe – mondta Lenke, majdnem szigorú hangon – ha már egyszer rászántam magam és összeszedtem az erőmet arra, hogy magával erről beszéljek, legalább hallgasson meg türelmesen. – De hát… – Figyeljen jól. A hölgy azt mondta, hogy magának tudomása volt erről az érzelemről, -166- a melyet ennek a szegény, szánandó teremtésnek a lelkében – megengedem – akaratlanul keltett életre. És abban a pillanatban, a mikor maga ezt tudta és a mikor maga azonnal meg nem szakított minden néven nevezendő ügyvédi és emberi összeköttetést ezzel a leánynyal, abban a pillanatban maga velem szemben súlyos hibát követett el… – De gondolja meg, Lenke, hogy elvállaltam a dolgát, hogy majdnem tőlem függ a szabadsága, a becsülete, az élete!… Valami könnyed és mégis keserűnek ható mosolygás volt erre a válasz. – Maga mosolyog ezen? Nem tudta Miklós, nem értette, hogy Lenke igenis mosolyog ezen, hogy ezen minden Lenke mosolyog s hogy ezen a világon minden kis urikisasszonykának mosolyogni kell. Mit tudnak ők mindama fergetegekről, a melyek közepette az ő kis fehér szobájuk nyugalmas csöndben áll? – Persze, hogy mosolygok – mondotta és most megjelent a szempillája alatt, lopózva, orvul az első könny. – Mosolygok -167- rajta, mert ha valaki valakit szeret és ha azt a valakit az a valaki viszontszereti, akkor nincs se szabadság, se becsület, se élet… Ez legalább jó, egyenes, őszinte kisleányos beszéd volt. A gyereknek az ősi önzése. Vagy talán a szivnek önzése? Miklóst ez lesujtotta egy kicsit. Csak most látott be egy pillanatra ennek a kis leánynak a tudatlan, tiszta lelkébe. Halkan mondta: – Az már más. És érezvén, hogy most már más téren kell keresnie a mentségeket, hozzátette: – A fő azonban nem ez. – Hát mi a fő? – A fő az, hogy én ezzel a leánynyal nem törődöm. Én nem bántam, szeret-e, vagy nem szeret… nem törődtem vele. Nem érdekelt. Nem hittem volna, hogy valaha… Nem tudta folytatni a mondatot. Megijedt attól, a mit most mondania kellett volna, a mi most természetszerüleg következett volna ennek a gondolatnak a folytatásaképen. Hogy nem hitte volna, hogy valaha ekkorára fog nőni ez a szerelem. Nem hitte volna, hogy -168- valaha ez a szerelem el fog jutni ennek a fehér szobának a küszöbéig, sőt támadólag át is fogja lépni. Nem hitte volna valaha, hogy Nagy Riza nem csak mint vádlott leány, hanem mint szerelmes nő is érdekelni fogja s hogy valaha el fog következni egy nap, a melyen az lesz az életének legfontosabb gondja, hogy Nagy Riza szerelmes belé… Ezek mind igazságok voltak, de amaz igazságok közé tartoztak, a melyeket el kell hallgatni. A kis kisasszony folytatta az ő okoskodását: – Az épen a baj, hogy nem törődött vele. Mert törődnie kellett volna vele. Tudnia kellett, hogy ez a lány szereti és akkor menekülni kell az ilyen szerelem elől… Úgy mondta ezt, mint valami komoly kis bölcs, a ki a kisujjában tartogatja az egész világ minden tapasztalatát, mint a ki hirtelen, első intrádára meg tudja mondani minden dologról, hogy helyesen volt-e cselekedve, vagy nem. Miklós kezdett megnyugodni. Valami olyat érzett, hogy ez a tiszta kis urileány nem -169- oly komplikált lélek, a kinek ki ne lehetne beszélni a fejéből ezt az alapjában véve ostoba félelmet. Ez polgári nyelvre fordítva olyasfélét jelentett, hogy Lenke nem elég okos ahhoz, hogy az ő igazi hibáját meglássa ebben az ügyben. És tudja Isten – annak ellenére, hogy érezte ebben a gondolatban a Lenkét megalázó elemet, örült ennek a tapasztalatának. Örült annak, hogy ime, fáradság, fejtörés nélkül fogja magát kivághatni ebből a bolond helyzetből, a melybe egy bolond leány révén jutott. És nyugodtan kezdett beszélni: – Nem törődtem vele és most sem törődöm vele. Az az igazi jele annak, hogy nem törődöm vele, hogy… most se bánom. Ha szeret, hát szeressen. Én elvégzem vele a dolgomat, és adieu… De ez a könnyed hang, a melyet próbált, csődöt mondott. Lenke komolyan felelt: – Én pedig nem engedem, hogy ebben az életben valaha még egy szót váltson ezzel a Riza kisasszonynyal. Érti? – Értem. -170- – Azt sem engedem, hogy valaha lássa. Érti? – Értem. – És kötelezem magát arra, hogy ha ettől a teremtéstől bármi irásos vagy szóbeli üzenetet kap, azt azonnal, még abban a félórában jelentse be nekem. Kérdőleg nézett Miklósra, mintha ki akarná kerülni azt, hogy megkérdezze: «megigéri nekem ezt?» Miklós megértette: – Megigérem – mondta és mosolygott hozzá. Ezzel el akarta venni ennek az egész jelenetnek a komolyságát. – Ne mosolyogjon – mondta Lenke. – Miért? – Mert ez azt jelenti, hogy maga engem valami ostoba kis teremtésnek néz, a kinek az aggodalmait meg kell mosolyogni… – Dehogy! – Ne tagadja, érzem én ezt… Igérje meg komolyan. – Hát megigérem, komolyan. – Adja a kezét. – Tessék… -171- Kezet adott neki. – Ez a becsületszavát jelenti, ugy-e? – Azt. Komolyan néztek egymásra. Most volt valami a pillantásukban, a mi azt jelentette, hogy ez a két ember az egész életen keresztül egymáshoz fog tartozni. Ez a pillantás a férj és a feleség pillantása volt. – Most megnyugodtam, – mondta Lenke Aztán hozzátette: – Még egyre kérem. – Mi az? – Az édesapám ne tudjon meg ebből egy szót sem. – Miért? Hát mégis komolyan veszi? – Komolyan veszem. Igérje meg ezt is. – Megigérem. Most először mosolyodott el boldogan. Látszott rajta, hogy meg van elégedve ezzel a hű, engedelmes fiúval. Olybá vette, mint valami tapasztalatlan gyereket, a ki már majdnem fejjel rohant valami nagy veszedelemnek s a kit az ő okos kis leányfejének a bölcsesége mentett meg. -172- Csöndesen, szinte suttogva szólt: – Most… Nem folytatta. Lehajtotta szemérmes kis fejét. Miklós odahajolt hozzá és gyöngéden megcsókolta homlokát. És ebben a pillanatban ő is boldognak érezte magát, a míg az ajka a tiszta, fehér homlokot érintette. De mikor újra a szemébe nézett a leány, valami megmozdult a lelke mélyén. Valami bizonyosság ébredt benne, a mely azt mondotta, hogy ez a becsületes, régimódian szentimentális jelenet, a mely most köztük lejátszódott, csak a vékony felszine volna egyéb, komolyabb ügyeknek. Tisztán érezte, hogy Nagy Riza ügye ezzel nincs eltemetve, s hogy ez a vékonyka fátyol, a mely most borult rá, csak olyasvalami, mint az olaj a tenger hátán. A vad hullám, mely a mélyből kapja az erőit, egyszerre csak fölemeli, meghasítja, szerteszórja ezerfelé… A hosszú levélből, melynek egyes mondatai még mindig égették a szivét, valami ellenállhatatlanúl -173- nyers és támadó erő érzete áradt. Tele volt ez a levél – a sorok közt ép úgy, mint magukban a sorokban – ama fanyar vadsággal, a melylyel talán az első asszonyok, a barlanglakó ősemberek nőstényei viaskodtak egy-egy férfiért. És tisztán állott előtte, hogy ez a fehér kis úrileány az ő egész kis bölcseségével, az ő polgári erkölcseivel, a társadalomadta nagy morális felsőségével egyetemben úgy el fog söprődni ebben a viharban, hogy nyoma se marad… Valahogyan kinőtt a levélből ez a Nagy Riza. Forró temperamentum, erős értelmesség és féktelen akarat. És főleg: az elkeseredettségnek az eleven szobra. Egy női «desperádó», a kinek ezen a világon semmi félteni avagy veszíteni valója nincs… Megijedt ettől a gondolattól. Fészkelődni kezdett benne az a kényelemszeretet, a mely a polgári lelket jellemzi. Az a lelki lustaság, a mely behunyja a szemét, ha veszekedést lát. A mely nem szereti a felzaklatottságot, a mely rémüldözik az álmatlan éjszakáktól, s a melynek nincs nagyobb ijedelme, -174- mint az, hogy: «jaj, most majd gondolkozni kell, nagyon kell gondolkozni!» Ezek a lelkek a polgári élet langyos fürdőjében érzik jól magukat és a hadilármát is csak jó messziről, halk zúgássá szűrődve szeretik. Remegnek a lelki fölfegyverkezés gondolatától. Ez volt a Miklós érzése, csak olyan érzés, mint sok más ezer és millió ember érzése hasonló helyzetben. És itt kezdte látni azt, hogy a mi ebbe a helyzetbe sodorta, a mi ez elé a harcz elé hurczolta, az szintén nem volt más, mint a lelkének ez a megrögzött bourgeois-kényelemszeretete. Az a semmire nem gondoló, a mások viharai elől menekülő lustaság, a mely elhallgatta benne a felzúdulást a Riza szerelmével szemben. A mi azt súgta neki: «Ne bánd, ne törődj vele, hiszen téged ez nem érdekel, a világért se izgasd magad… hisz csak ő kinlódik, hisz ez az ő dolga.» De most már egy kicsit későn volt. Most már itt állott előtte a menyasszonya, igaz, hogy mosolyogva, s az is igaz, hogy ez volt -175- az utolsó szava: «most megnyugodtam», – de a mosolygásából kirítt valami titkolt nyugtalanság és a hangjában reszketett az az erőfeszítés, a melylyel ez a nyugtalan leánylélek a nyugodtságot vallotta. Most már itt feküdt az asztalon ez a lopva irott, titokban elküldött levél, a mely úgy ereszkedett közibük, mint valami ék, a mely a saját súlyánál fogva sülyed egyre lejebb két test között. Ott izzott a fehér papiron a börtön leányának beteg érzése, ez a vadon nőtt, nyesetlen, oltatlan, fanyar szerelem, a mely magába látszott foglalni mindazt a sok nyomorúságot és szenvedést, a mi a Riza múltjában megvolt. Mint a hogy a vadon nőtt fa gyümölcse fanyar és keserű, mert az erdő földjének vad vizeit szivta, az erdő vad viharait állta és virágkorában nem egy tiszta kis kert kapált földjéből itta az emberöntötte vizet, udvariasan átengedve gallyait a kertész nevelő ollójának. Ezen most már nem lehetett segíteni. Ezt mosolygásokkal, igéretekkel, szűzi homlokra lehelt ártatlan csókokkal nem lehetett elintézni. -176- Itt most már bele kellett menni a harczba. Az ajtó nyilott megint. – Ebédelni, gyerekek, – mondta az öreg Rimmer, a ki megint benézett, megint látta őket és megint nem vett észre semmit. -177- X. A sáros országuton bevergődött valahogy az egyfogatú a városba Sebfivel meg Bella kisasszonynyal. Egymás mellett ült itt a finom selyem és a kopott posztó. A kisasszony kiöltözködött arra az alkalomra, hogy misszióba ment polgári házhoz, Sebfi pedig már napok óta porolatlanul, keféletlenül hányta magára a ruhát. És most igazán jellemezte a helyzetet ez a két ruha. A Bella kisasszony finom selyme, suhogó alsója, tollas kalapja képviselte itt az előkelő diplomácziát, a Sebfi darócza pedig a nyers és bolond őszinteséget. És úgy is beszéltek, a milyen ruha volt rajtuk. Szeretném azt mondani, hogy Bella kisasszony csupa selyem-dolgokat mondott, Sebfi meg daróczosan beszélt. Azt mondta a kisasszony: -178- – Csak ne ajtóstúl a házba, kedves barátom! Csak óvatosan! Sebfi meg dühöngött: – Legjobb volna, ha revolvert vásárolnék! Majd ezt mondta a kisasszony, a helyzethez és a finom selyemruhához illő mosolylyal: – Ön kissé túloz, kedves barátom! Ha sikert akar elérni, okosnak, tartózkodónak kell lennie. A darócz pedig ezt felelte rá: – Semmi óvatosság! Itt most már csak törni-zúzni lehet! Majd megmutatom én! A Népszinháznál kiszállottak. Bella kisasszony bement a kis kapun, megnézni, hogy elkezdődött-e már a próba. Mert órája egyiknek se volt. Vannak emberek, a kik még ebben a nagy városban is kénytelenek a csillagok járása után igazodni idő dolgában, s a mi a legszomorúbb, még nappal is… Örömtől sugárzó arczczal jött ki a kisasszony: – Még nem kezdték. – Mikor kezdik? -179- – Félóra mulva. – Akkor… Itt elharapta a mondatot a fiú. Kibámult a Kerepesi-útra, a hol aranyos napfényben czammogtak a kocsik s a hol már sárgállott, piroslott egy-két virágcsomó a sarkon. Tudja Isten, honnan bújik elő ez a sok furcsa, városi virág így az első sugarasabb napon. Mintha a házak, a kövek közt korábban nyilnék a virág. A mező még kopár ilyenkor, de mi már virággal járunk. A megvásárolt, vasuton hozott tavasz ez. Egy kis pénzért, ime, még a kikeletre is van elővétel. Hirtelen megfordult. De olyan hirtelen, hogy a selyemkisasszony megijedt tőle. – Nagysád! – mondta. – Nekem támadt egy bolond ideám. – Halljuk. – De szükségem van az ön teljes diszkrécziójára. – Megkapja, barátom. – Sőt ennél sokkal többre is. Az önfeláldozására is. -180- – Azt is megkapja! Bella kisasszonynál – az ő fajtájánál – ez még talán kevesebbet jelentett, mint a teljes diskréczió. Egy kis önfeláldozás… mi az? Azért ugyan nem érdemes a szomszédba menni. Akad ez otthon is, bőven. A fiú a karjába kapaszkodott: – Jöjjön, járjunk egyet a szinház körül. – Jó. – Majd én elmondom, mit akarok. Sétáltak, köszöntgettek a szinészeknek, meg a kóristáknak, a kik a próbára érkeztek. És Sebfi titokzatosan, rejtelmesen beszélt, mint a hogy a drámákban az intrikusok szoktak beszélni, mikor vad, elszánt nőkkel szövetkeznek valami rettenetes tervre. – Nézze, kérem – mondta – itt most már csak egy dolog segít rajtam. – Micsoda? – Az, ha én beszélhetek azzal a leánynyal. – Melyikkel? – A Miklós menyasszonyával. Bella kisasszony megállott, hirtelen. -181- – Ugy-e meglepi? – kérdezte Sebfi. Az igazat megvallva, Bella kisasszony azért állott meg, mert ép e pillanatban gördült a szinház elé egy elegáns fogat, a melyből egy kóczos kis hölgy szállott ki. És a meglepő ő reá nézve az volt, hogy ime, a kóczos kis hölgy, névszerint Somogyi Rózsi, magánfogaton jött a próbára. De azért – miért ne legyen meg szegény Sebfinek az öröme, – ezt mondta: – Biz’ ez nagyon meglepő! Sebfi folytatta: – Mert mi a helyzet? A helyzet az, akármint tagadjuk is, hogy nemcsak Riza szerelmes az ügyvédbe, hanem az ügyvéd is kezd érdeklődni Riza iránt. Én láttam. Én tudom. Én érzem. És a hogy én Rizát ismerem, ő most már küzdeni fog ezért az emberért a végsőkig. Tehát… Észrevette, hogy Bella másfelé néz. – Nem figyel? Bella hirtelen elkapta a pillantását a magánfogatról. – Dehogy nem. -182- – Hát akkor figyeljen. Tehát… nekem azzal kell szövetkeznem Riza ellen, a kinek természetes érdeke, hogy ebből a szerelemből ne legyen semmi. Logika dolga az egész: kinek a természetes érdeke ez? Rimmer Lenkének. Igazam van? – Igaza van. Most kezdett csak figyelni Bella kisasszony. De egyszersmind olyan arczot is vágott, mintha mondaná: «Önnek igaza van, de mi közöm nekem ehhez az egész bonyodalomhoz?» De alapjában véve mégis megtisztelve érezte magát, hogy beavatták ilyen regényes ügybe, hát figyelni kezdett. – Beszélni akarok vele! – mondta Sebfi. – Igaza van. – Beszélni akarok vele, még pedig az ön segítségét kérem ehhez. – Az enyémet? De hisz én… – Ne szabadkozzék. Ön már ismeri, ön Beszélt vele, ön már volt nála. Az én kedvemért megint el fog menni hozzá és ki fogja nála eszközölni, hogy beszélhessek vele. – Oda akar menni? -183- – A világért sem. – Hát? – Találkoznunk kell valahol. A kisasszony elmosolyodott: – Maga bolond, Sebfi. Hát maga azt hiszi, hogy ez az úri kisasszony úgy első hivásra majd randevut ad magának valahol a városligetben? – Azt hiszem. – Ugyan, ugyan… – Ön ezt nem érti. De nem baj, hogy nem érti, mert nem is kell, hogy értse. Vagy megteszi azt, a mire kértem, vagy nem. De arra igazán semmi szükségem nincs, hogy ön előadja a saját külön aggodalmait. Ha nem akar velem találkozni az a leány, az az én privát bajom… és az ő privát baja. Egyébként pedig leharapom a fejemet, ha első hivásra nem egyezik bele a találkozásba! Ez is olyan mondás volt, a melyet mintha Sebfi számára találtak volna ki. Sebfi mindig leharapta a fejét. A szinházból, a kis kapu felől éles, berregő csengő szólt. Kezdték a próbát. -184- – Be kell mennem, – mondta Bella kisasszony. Sebfi megkapta a karját: – Hohó! – Mi kell még? – Nem szökünk meg. Igérje meg, hogy elmegy ahhoz a leányhoz az én érdekemben. – Megigérem. – Mikor? – … Holnap. Jó? Sebfi gúnyosan intett: – Holnap! Holnap! Dehogy jó! – Hát mikor kell? – Ma! Bella kisasszony fordult egyet, kikapta a karját a Sebfié alól és beszaladt a kapu alá. Onnan kiáltotta: – Mégis csak szamár maga, Sebfi! A fiú keserűen nézett utána. – Ez is elhagy – gondolta. – Engem mindenki elhagy. Magamra vagyok utalva. Egyedül állok, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában! Összeszorította az ajkait, daczosan vetette -185- fel a fejét, kicsit ki is düllesztette öntudatlanúl a mellét, mikor ezt gondolta. S valóban, e pillanatban olyan volt, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában. Legalább ő azt hitte, hogy a hogy most itt áll, nem is lehet őt mással összetéveszteni, mint valami viharral daczoló igen magányos tölgygyel… Aztán gondolt egyet és elvágtatott a szinház tájékáról. A szárnyas kabát lebegett rajta, a hogy ment, szinte bukdácsolva sietett a Kerepesi-úton. Az első kávéháznál megállott. Bement, tintát-tollat kért és lázasan irt meg egy rengeteg hosszú levelet. Elfogyott belé vagy négy levélpapiros. Mikor készen volt a levél, elolvasta, nagyon meg volt elégedve vele, – aztán újra elolvasta és még egyszer elolvasta, aztán a világ legnyugodtabb arczával tépte ezer darabra. Majd némi rágása után a tollnak, újra nekiült és írt vagy négy sort. Ezt is elolvasta vagy ötször, abszolute nem volt megelégedve vele, mert fanyar arczokat vágott -186- hozzá, de ezt aztán borítékba is tette, meg is czímezte és el is küldte egy hordárral. A mi benne volt, az nem volt érdekes. De a levél borítékjára ez volt irva: Őnagysága Rimmer Lenke kisasszonynak Saját kezébe. Régi fogház. A hordár elnyargalt a levéllel. Nagyokat lépett, úgy tett, mintha sietne. Sebfi pedig gőgös mosolylyal nézett utána. – Haha – mondta halkan – ott viszik a levelet… ott viszik! Mindjárt ott is lesz. Mindjárt olvasni is fogja! Gyönyörködött abban a gondolatban, hogy a levél egyre távolodik tőle s egyre közeledik Lenkéhez. Még nézte egy ideig a hordárt, aztán csöndes félhangon ezt mondta: – Sebfi, most alája gyujtottál a máglyának. És lelki szemei előtt már meg is jelent ez a képzeletbeli máglya, házmagasságra fellobogó piros lángokkal, a melyek meg fognak emészteni minden ellenséget, s a melyekből -187- megújhodva fog kiemelkedni az ő szelleme. Ilyen czirkalmasan gondolta ezt Sebfi. A hordár pedig, miután eltünt a szemhatárról, szép lassan kezdett czammogni és arra gondolt, hogy negyven krajczárt fog-e kapni ezért az útért, vagy ötvenet. -188- XI. Másnap délben a Jaulusz-féle «étcsarnokban», a hol négy tál étel kapható harmincz krajczárért, bort bele nem értve, egy izgatott hang süvöltött végig: – Fizetni! Az ablaknál, három idegen vendég között ült Sebfi és még a Jaulusz-féle négy tál ételből is az asztalon hagyott hármat, a nélkül, hogy hozzányult volna. Ezzel szemben azonban, mikor a fizetőpinczér megjelent előtte jól ismert és viharvert frakkjában: gőgösen szólt: – Ma megint komisz volt az étel. – Igenis – mondta a főpinczér és számoló-czédulát vett elő. Sebfi nyugodtan intett: – Csak tegye vissza. – Igenis. -189- – Irja fel. És már az ajtónál volt. A főpinczér nézett utána egy kicsit, aztán zsebrevágta a nagy bőrtárczáját és a dolga után látott. Ezek a ki nem fizetett harmincz krajczárok a legjobb pénzek a világon. – «Majd visszafizeti – gondolta magában, – ha a Nemzeti Szinházban fog játszani.» Ezekben a szegény főpinczérekben, vidéken úgy, mint Pesten, a Nemzeti Szinház tartja a lelket. Ha mindazok az ifjak és hölgyek, a kik azon a czímen éltek hónapokig hitelbe, hogy valamikor a Nemzeti Szinházban fognak játszani, most valóban a Nemzeti Szinház tagjai volnának, akkor ez az intézet joggal vetekedhetnék az osztrák-magyar hadsereggel ama szempontból, hogy melyiknek van több tagja… Sebfi pedig nekivágott a kis utczáknak és vágtatott a Városliget felé. Most már nem repült utána a szárnyas kabát. Szép tavaszi nap ragyogta be a piszkos kis utczákat. De ha most nem sütött volna a nap, sőt ellenkezőleg: ha tüzes eső hullott volna az égből, -190- Sebfi akkor is az időjárásra való tekintet nélkül vágtatott volna s ép úgy nem törődött volna a tüzes esővel, mint a hogy most nem törődött az édes napsugárral. A Városliget úri részén, a parkon keresztülvágtatott. Egyenesen a hullámvasút felé tartott, a mely mögött, a játéktér lármájának közepette van egy csöndes, szinte elhagyatott kis hely. Ott megállott, körülnézett és várt. Neki támaszkodott egy fának, előkotorászott a zsebéből egy összenyomorított, olcsó czigarettát, kiegyengette, aztán rágyujtott. Nincs boldogabb érzés, mint jó ebéd után egy finom czigaretta… Eszébe jutott az, a mit Bella kisasszony mondott: «Csak nem hiszi, hogy egy úrileány az első hivásra el fog menni a találkozóra?» De aztán elmosolyodott: «Ezen a világon semmi sem komoly: sem az, hogy valaki úrileány, sem az, hogy úrileányoknak nem szabad ártatlan czélból megjelölt időben a Városligetbe jönniök.» És eszébe jutott, hogy hiszen darabokban is úgy van, hogy ha valakit levélben hívnak, az okvetetlenűl -191- megjelenik, ha az első felvonásban nem, hát a másodikban, vagy a harmadikban… Most már erősen hitt abban, hogy Lenke el fog jönni és minden közeledő női alakot erősen szemügyre vett. Ez a vizsgálódás azért volt különösen érdekes az ő szempontjából, mert Lenkét nem ismerte. Szerette volna, ha megismeri, első látásra. És a hogy nézett: előre, jobbra, balra, mindenüvé, csak a háta mögé nem – mint a hogy vannak emberek, a kik minden szerencsétlenségüket annak köszönhetik, hogy soha életükben még nem néztek a hátuk mögé – egyszerre csak megszólalt mögötte egy félénk leányhang: – Wundt úrhoz van szerencsém? Megfordult: – Az vagyok… Lenke állott mögötte. Tudta, hogy Sebfinek hívják, de nem merte így szólítani. Meg aztán Sebfi is nagyon komoly volt, mikor a levelet irta neki s így irta alá: «Wundt.» A leány nekibátorodott: -192- – Én… Rimmer Lenke vagyok. És… és… Elakadt. Aztán erőt vett magán: – És eljöttem. Most Sebfin volt a sor. Most ő kezdett akadozni: – Én pedig… – mondta – én pedig itt vagyok. Így mutatkoztak be. És miután e kinos külsőségeken átestek, Sebfi rögtön visszanyerte a lélekjelenlétét: – Jöjjön, kisasszony – mondta – sétáljunk itt fel-alá, nem fog soká tartani az ügy. Köszönöm, hogy eljött. Ámbátor… – Ámbátor? – Ámbátor tudom, hogy nem én miattam jött el ide, hanem maga miatt. Mint a hogy az igazat megvallva, én se a kisasszony miatt jöttem ide, hanem a magam bőre miatt… – Furcsa ember – gondolta Lenke és szemügyre vette. Nagyjából valóban ilyennek képzelte Miklós leirása után. De nem volt ideje Sebfit, mint érdekes jelenséget szemlélni, mert a fiú azonnal a tárgyra tért: -193- – Fontos adatok birtokában vagyok – mondta titokzatos arczczal. Ezt ugyan úgy is mondhatta volna, hogy «érdekes dolgokat tudok» – vagy «fontos dolgot akarok mondani» – de Sebfi nem lett volna Sebfi, ha ez alkalommal ez érdekes helyzetben nem ezeket a titokzatos és regényes szavakat mondta volna: «Fontos adatok birtokában vagyok.» A leány ránézett: – Mi az? – kérdezte. – Miklósról van szó. – Azt tudom. Nos? – Hát… hát… szereti. – Hogyan? Miklóst szereti az ön… az ön… Azt akarta mondani: «az ön menyasszonya» – de elharapta. – Nem! – mondta Sebfi. – Másról van szó… – Miklós? – Az. – Ő szereti? Az ön… az ön… Bólintott a fejével, hogy így van. Lenke -194- megállott. Mintha végig futott volna rajta valami. A torkában érez az ember ilyenkor valami elhülő, szorongó érzést, a mi leszáll az egész testén és mintha valami villamos áram volna, nem áll meg a lábában, hanem mintha tovább menne, le a földbe… Ezért mondják, hogy «gyökeret vert a lába.» Lenke életében most érezte ezt először. Halkan kérdezte: – Szereti? – Igen. – És… maga honnan tudja ezt? – Láttam. Csak nézett rá, értelmetlenül. Félve várta hogy a könnyek egyszerre csak elborítsák a szemét. – Látta? – Igenis. Tegnap délelőtt. A börtönben. – Mit látott? – Megsimogatta a fejét. Igen. És én künn vártam. Azaz, nem vártam künn. Azaz, mégis künn vártam. És bedugtam a fejemet az ajtón, hogy miért nem jön már hogy meddig marad, hogy mi van vele? Hát… -195- – Hát akkor simogatta meg a fejét. És a leány úgy… úgy egy kicsit odahajolt hozzá és ő úgy… úgy egy kicsit odahajolt a leányhoz… és… és… – És? – És… ez az egész. Nagyot lélekzett, mint a ki valami fárasztó útról jön meg. Olyan arczot vágott, mint a ki végre, hosszas mászás után fölérkezett a negyedik emeletre. Szegény Lenke ennek ép a fordítottját érezte. Ő olyasmit érzett, mintha hosszas zuhanás után végre leesett volna a negyedik emeletről a földre… – A saját szememmel. Most hallgattak mind a ketten. Lenke körülnézett ezen az idegen vidéken. Messziről idehangzott a délutánra készülő «vurstli» lármája. Egy-két zongoraverkli pengett a távolban. Katonák sétáltak arra, hármasával, elégedetten… Majd két cselédleány szaladt el előttük, ropogós szoknyában, nevetve. Egy kicsit forgott a világ Rimmer Lenkével, a mi annál keservesebb volt, mert Rimmer -196- Lenke egész életében nyugodtnak és mozdulatlannak látta a világot. Valahogy megtámaszkodott ebben a forgásban. Sebfire nézett és úgy érezte, mintha a tekintete, mely a fiúéba kapaszkodott, mintha a tekintete volna az egyetlen vékony szál, a mely megakadályozza abban, hogy elessék… És mereven nézte Sebfit, szeretném azt mondani: kapaszkodott belé a szemével. Aztán ezt mondta: – Mit csináljunk? A fiú nem felelt. Újra kérdezte: – Most mit csináljunk? Mondja, mit csináljunk? Sebfi elmosolyodott. – Miért mosolyog? – Mert nagysád azt mondta: «Mit csináljunk.» Ez a «junk», ez esik jól nekem. Mert ebből azt látom, nagysád már érzi, hogy a mi kettőnk érdeke azonos. Hogy nekünk együtt kell cselekednünk, és hogy mi ketten, a kik öt perczczel ezelőtt még nem is ismertük egymást, az elképzelhető -197- legjobb és leghívebb barátok vagyunk ebben a pillanatban… A leány megmaradt a kérdésénél: – Mit csináljunk! Sebfi most a bölcs emberek tanácsadó hangját vette fel: – Itt sok mindent lehet csinálni. De legjobb lesz, ha nem vágunk Hübele Balázs, módjára bele a dologba. – Hanem? – Ne türelmetlenkedjék, nagysád. Ime, én ezeket tudom: Jövő hét elején lesz a tárgyalás. Azon eldől, hogy elitélik-e Nagy Rizát, vagy nem… A leány türelmetlenűl szólt: – Ez… ez az önt érdeklő része a dolognak. De én nem várok addig. Én tudni akarok mindent, én… – Csöndesebben, nagysád. Addig önnek is várnia kell. Megmondom, miért. Mert ha Rizát elitélik, – és ez aztán viszont az önt érdeklő része a dolognak – akkor önnek már nincs több gondja az egész ügygyel. Akkor ez Miklós részéről egyszerű, jelentéktelen -198- fellobbanás marad, a melynek a fejlődését elfojtja a börtön hideg levegője… Ezt oly szépen mondta, ezzel úgy meg volt elégedve, hogy kicsordult a könny a szeméből. Lenke bámúlva nézte: – Maga sír? – Sokat, nagysád, sokat. Letörülte a könnyeit és beszüntette a sirást. – Mondom, akkor önre nézve vége a dolognak. Ha azonban fölmentik, vagy ha sikerül Kóré urat az utolsó perczben meglágyítani annyira, hogy visszavonja a panaszt, akkor aztán nagy baj van. Lenke megint csak ezt mondta: – Mit csináljunk? – Várjunk. De – együtt várjunk, nagysád. Nekünk találkoznunk kell többször, ki fogjuk cserélni az impresszióinkat, és… Ebben a pillanatban a jobbkezét, a melylyel gesztikulált, megfogta valaki. Mária volt. A szigorú Mária. Lefogta a kezét s aztán félretolta a fiút, -199- mintha valami alkalmatlan bútor lett volna. Lenkéhez fordult: – Jöjjön haza! – mondta egyszerűen. Lenke nem tudott szóhoz jutni. Mária kézen fogta és elvezette. Ment vele, gyöngén, akarat nélkül. – Jöjjön haza – mondta Mária csöndesen, – és máskor ne hagyja heverni a kis czéduláit, a miket bolondoktól kap… -200- XII. Az öreg Rimmer irodájában, künn, a nagy sárga házban, egymásután jelentkeztek a felek. A fogházigazgató irodájának rendes vendégei, az ügyvédek, a fegyőrök, sorra jöttek. És a nagy szobából egymásután hangzottak ki a direktor szokatlanúl erélyes kijelentései: – Nem lehet. – Nem engedem meg. – Megtiltom. – Nem egyezem bele. Minden mondatában benne volt a «nem». És minden mondata szigorúan, keményen csendült. A kik kijöttek az irodából, arczokat vágtak: – Mi baja az öregnek? A vén fogházőrök vállat vontak. Rimmert soha senki sem látta haragosnak. Szelid -201- ember volt, mint a falat kenyér. Valami igen súlyos eset lehetett, a mi így kihozta a sodrából. Dél felé Mária jelentkezett az iroda ajtaja előtt. A Mária jelentkezése abból állott, hogy félrelökte a szuronyos őrt. A szuronyos őr pedig, ismervén a jelentkezésnek ezt a formáját, mosolygott és belenyugodott. Mikor belépett Mária az irodába, egy egyenruhás ember állt az igazgató előtt, az iróasztalára hajolva, nagy árkus papirokkal. Az őrmester hozta be a számadásait. Rimmer a kék czeruzájával szántogatta a papirost, de mikor Máriát meglátta, összecsapta az irásokat. Rámordult az őrmesterre: – Jó, mehet. – De kérem… Szigorúan nézett rá s felállott: – Jőjjön délután. Most más dolgom van. Mária már ült is egy régi, kopott karosszékben és olyan arczot vágott, mint a ki várja, hogy ez az alkalmatlan egyenruhás vendég minél hamarabb takarodjék innen. Az őrmester kiment s ezalatt pillantást vetett -202- Máriára. Nem, a legnagyobb elnézéssel se lehet mondani, hogy a fogházőrök szerették Máriát. Mária oly szigorú, oly kemény volt, oly férfias, hogy nem egyszer kedve támadt egyiknek-másiknak még ahhoz is, hogy Máriát jól elverje. Most is ilyenféleképen nézett rá az őrmester. Aztán tisztelettel, halkan tette be az ajtót maga mögött. Rimmer odalépett Máriához: – Mit végzett? – Sok mindent. – A leánynyal mi van? (A «leány», ez az volt, a kit valaha így hivtak: «leányom».) – A leány benn ül a szobájában és sír. Bezárta az ajtót és a mikor kopogtattam, nem akart beereszteni. – Miért? – Mert most már nagyon haragszik rám. – És? – És én nyugodtan azt mondtam neki, hogy ha nem bocsát be, hát berúgom az ajtót. -203- Rimmer elmosolyodott: – De Mária! Mária! – Mindegy kérem nekem nincs piczi tánczos lábam. Én berúgom az ajtót, ha valahova be akarok menni. Erre kinyitotta. De nem beszélt velem. Hiába faggattam, hiába kértem, nem beszélt. Előbb az ablakhoz ment és kisírt az ablakon, aztán leült az asztalhoz és belesírt az asztalba. Ismerem én már ezt. Hát gondoltam egyet, bementem a városba és a magam erejéből jártam utána a dolognak. – Miklóssal beszélt? – Beszéltem. – Mit mondott? – Azt mondta, hogy kétségbe van esve, hogy semmiről sem tehet, hogy az egész ügy csak csekélység és hogy délután ki fog jönni. – Ki fog jönni? – Azaz épen, hogy nem fog kijönni. – Miért? – Mert azt mondtam neki, hogy ne jőjjön ki. Az ön utólagos beleegyezése reményében -204- mondtam neki, hogy az apa kivánságára ne jőjjön a házhoz addig, a míg nem értesítik? Helyesen tettem? Az öreg úr nem felelt rögtön. Egy kicsit fel-alá járt a szobában, lehajtott fővel, a bajuszát pödörgetve, aztán sóhajtott egyet és így szólt: – Jól tette, Mária. Maguk asszonyok, jobban értik az ilyesmit. Ha maga nem találja meg annak a bolond embernek a czéduláját, akkor még most se tudunk az egészről semmit és ki tudja, mi minden történt volna… nélkülünk… Mária egykedvűen fogadta az elismerést. Folytatta: – Aztán beszéltem a bolond emberrel is. – Hogyan? Megtalálta? – Meg. Valami szinházhoz utasítottak, ott ődöngött. Előbb megijedt tőlem, mert rám ismert. De aztán szóba állt velem. – Mit mondott? Vállat vont: – Szavalt. – Mit szavalt? -205- – Szép szavakat szavalt, a miből nem értettem semmit. De meg kell adni, szépen szavalt. – Érdemlegeset nem mondott? – Azt mondta, hogy az a becstelen teremtés elcsavarta Miklósnak a fejét. Most csönd lett. Ez volt az, a mire Rimmer várt. Az eddig mondott dolgok mind csak jelentéktelen bevezetései voltak ennek a kemény mondatnak. Itt pattant ki minden, a mi érdekes volt, a mi fájdalmas volt, s a mit mégis hallani, tudni kellett. Az öreg leült az iróasztalához: – Most mi lesz? Mária nyugodtan és bölcsen felelt: – Lesz, a mi lesz. – Levelet irok neki, – szólt az öreg úr. Mária halkan mondta: – Nem ir neki levelet. – Akkor beszélek vele. – Nem beszél vele. – Hát?… Nagyon büszke volt most Mária. Végre elégtételt kapott annyi mellőztetéseért. Most -206- ő volt a legfőbb biró, ő volt a hadvezér, a stratagémák intézője, a családi béke orvosa, a kire nagy szükség volt, a ki tanácsokat osztogatott, szóval: máról holnapra első személylyé lett ebben a kis familiában, s szinte úgy érezte, hogy már nem is az öreg Rimmer a régi fogház igazgatója, hanem ő. – Mit fogok csinálni? – kérdezte az öreg úr. – Mindent rám fog bízni. – És mit fog maga csinálni? – Beszélni fogok azzal a lánynyal. – Mikor? – Még ma. Holnapután tárgyalják az ügyét a törvényszéken. Itt mindössze egy háromszáz forintos ügyről van szó. Az én tervem a következő, kérem. Beszélek a leánynyal és megtudom, milyen komoly a dolog. Ha a dolog nem komoly, nem törődöm többet vele. De ha komoly, akkor mi meg fogunk alkudni ezzel a hölgygyel. Az a czukrász, a kitől sikkasztott, nem akarja visszavonni a panaszt. Hát mi azt fogjuk mondani a kisasszonynak, hogy mi megmentjük -207- őt a börtöntől: kifizetjük érte a háromszáz pengőt a czukrásznak s rábirjuk, hogy vonja vissza a panaszát. Ezzel szemben azonban a kisasszony kötelezze magát arra, hogy azonnal elutazik Pestről és nem törődik többet Miklóssal. Rimmer nagyot nézett: – Hogyan? Hát maga belemegy abba, hogy Miklós tovább is járjon a házhoz? Ezek után? Mária bölcs hangon szólt: – Ez a dolog olyan dolog, hogy még akkor se komoly, ha komoly. Én Miklóst derék, tisztességes embernek ismerem, a kinek a fejéből az egészet ki lehet szellőztetni egy hét alatt. De nem ez a főok. – Hanem? – Hanem az, hogy ha mi Miklós nélkül oldjuk meg ezt a helyzetet, akkor a kis leány ebbe belepusztul. Rimmer bámult: – Mi? – A hogy mondtam: belepusztul. Ezt aztán már csak én tudom. Ehhez maga már -208- épenséggel semmit sem ért, s a legjobb, a mit tehet, az, hogy belenyugszik abba, a mit én határozok. Az öreg úrnak jól esett ez a katonás hang. Csak a kik voltak már hasonló helyzetben, csak azok tudják, milyen jól esik az embernek valaki, a ki bajban katonásan beszél, határozottan cselekszik. Még a jó tanácsnál is többet ér az ilyen határozott fellépésű barát, mert megnyugtatja a lelket. Hiába, a legokosabb embernek is imponál az, hogy valakinek hideg és erős a hangja, biztos a keze olyan pillanatban, a mikor ő elveszti a nyugalmát. Hálásan mondta: – Mária, maga egy áldott teremtés és én mindent magára bízok. De azt az egyet kikötöm, hogy nekem mindent elmondjon. – Megigéri, hogy nem diskurál bele? – Megigérem. – Megigéri, hogy nem fog kapkodni és nem fogja magában, belül, azt hinni, hogy a maga férfi-esze ilyen dologban többet ér, mint az én öregasszony-eszem? -209- – Ezt is megigérem, Mária. – Akkor rendben van minden. Már nyugodt is lehet. És most… – Gyerünk ebédelni. – Nem. A kis leánynak küldjék be az ebédjét a szobájába. Maga ebédeljen egyedül az ebédlőben és ne zavarja a gyereket. – És maga? – Én ma a Jaulusz-féle étcsarnokban fogok ebédelni, négy tál ételt harmincz krajczárért. – Miért? – Mert ott van találkozóm a bolond emberrel. Vele megyek ebéd után a fogházba, beszélni azzal a kisasszonynyal… Sebfiről csak per «bolond ember» beszéltek. Nem ismeri Sebfit az, a ki azt hiszi, hogy ez bántotta volna, ha megtudja. Sebfi erre büszke lett volna. Bolond embernek lenni szép, nagy és dicső dolog volt az ő szemében. Mindenesetre több a józan jelentéktelenségnél. És talán épen azért érezte magát szép, nagy és dicső férfiúnak, mert -210- alapjában véve tudta magáról, hogy egy kicsit hóbortos. Kezet fogtak. Mária intett: – Pénzt készítsen elő. – Mennyit? – Háromszáz forintot mindenesetre. Aztán egy ötvenest… ki tudja, mire lesz jó. A bolond ember talán elkiséri vidékre a kisasszonyt, részben azért, hogy őnagysága ne utazzék gardedám nélkül, részben pedig azért, mert mégis csak jó biztosan tudni, hogy a kisasszony nem fordult vissza a pályaudvarról. Rimmer el volt ragadtatva: – Milyen okos asszony! Az okos asszony pedig büszkén, nyugodtan ment ki, mint a ki biztos a maga dolgában s mint a ki meg van győződve arról, hogy a maga kis agyával megértett mindent: a Miklós pillanatnyi eltévelyedését, a bolond ember fellobbanását, a rab leány számító ügyeskedését. Ő ezt így látta. Mindenki lát valahogyan, és némely ember megbízik a szemében, más -211- ember meg nem hisz a szemének. Mária bízott a szemében. Büszkén vonult ki a rácsos kapun, mint a ki oly okos és oly erős, hogy ezt a rongyos emberiséget minden bújával-bajával, minden bonyodalmával egyetemben egyszerűen a zsebébe dugja… -212- XIII. A Jaulusz-féle étteremben, az ablaknál ebédeltek ketten: Mária meg Sebfi. A sokat emlegetett négy tál étel nem nagyon izlett nekik. Sebfi megette volna, de izgatott volt. Mária – és ez volt a különbség köztük – ha nyugodt lett volna, nem ette volna meg, de így megette, hogy nyugtalannak ne lássék. Ebéd végén jött a főpinczér: – Fizetni parancsol? A főpinczér nagyon szerette, ha az ilyen rendes adósok, mint Sebfi, vendéggel jöttek. Olyankor legalább volt kilátás arra, hogy a vendég kifizeti az adósnak az ebédjét is. Mária letette az asztalra a harmincz krajczárt. Aztán Sebfire nézett: – Maga nem fizet? – Nem. – Miért? -213- Válasz helyett Sebfi grimacet vágott. Mária csak most vette észre, hogy olyasmit követett el, a mit más társaságban tapintatlanságnak neveznek. Aztán kapta magát, elővette a ridicule-jét és kitett az asztalra – még harmincz krajczárt. Sebfi tiltakozni akart és olyan arczot vágott, mely nála azt jelentette, hogy most mindjárt szavalni fog, – de még mielőtt belekezdhetett volna, a főpinczér felkapta a három hatost és elszáguldott. Ezen már nem lehetett segíteni. Mit volt mást tenni? Sebfi elővette az úgynevezett «keserű kaczajt». Keserűen kaczagott s ezzel az ügy el volt intézve. Elindultak a fogház felé. Sebfi már délelőtt jelentkezett az ügyésznél, s kikunyorálta kettőjük számára az engedélyt. Lassan baktattak a Váczi-körút felé. Furcsa pár ember volt: a régimódi divat szerint öltözött szigorú dáma, meg a lengőhajú, széleskarimájú kalapos «bolond ember». Idegen ember joggal hihette volna, hogy a dáma egy derék, öreg vidéki asszonyság, a fiú meg a fia, a ki Pesten tanúl művészetet. -214- Az uton nem beszéltek. Sebfi tett ugyan néhány elkeseredett kisérletet arra, hogy szólásra birja Máriát, de Mária nem állott kötélnek. Az Alkotmány-utcza sarkán hosszas tünődés után például ezt mondta a művész: – Ön talán azt hiszi… De Mária ránézett és egyszerűen agyonlőtte a szemével. A mondat hátralevő része belefagyott Sebfibe. Két házzal odébb ismét megpróbálta: – Ha ön ismerné a leányt… Az asszonyság megint ránézett, valami oly mélységes megvetéssel, oly főlényes gőggel, hogy ezt a mondatot se volt kedve tovább folytatni. Hát végleg lemondott szegény a szólás jogáról és nem is annyira ment, mint inkább tántorgott mellette. Öt percz mulva lenn ültek a pinczében a fogházgondnok irodája mellett és várták a leányt. Most szólalt meg először Mária. Csöndes, parancsoló hangon, hadvezéri modorban mondta: – Most pedig majd én fogok beszélni ezzel a hölgygyel. Érti? -215- – Értem. – Kegyed nem szól egy szót sem. Érti? – Értem. – Kegyed mindenbe bele fog nyugodni, a mit mondok és cselekszem, már csak azért is, mert a mit mondok és cselekszem, az az ön érdekét is szolgálja. Így van? – Így. – Tehát semmi szavalás. Erre búsan pillantott rá Sebfi. Mintha azt mondta volna: «Ugyan, miért csufol engem, szegény komédiást?» Vagy még inkább, mintha ezt mondta volna: «Hát illik valakit a testi hibájáért kigunyolni?» Mária érezte, hogy fájdalmat okozott a fiúnak. Jóvá akarta tehát tenni ezt a szigorú kijelentést. Az ő módszere szerint az ilyesmit csak úgy lehetett jóvá tenni, ha az ember valami kedves, bizalmas, baráti szólást tesz hozzá. Tehát mosolygott és ezt mondta: – Ne nézzen rám ilyen szomorúan. És főleg, ne kuruttyoljon közbe. – Kuruttyolok? – mondta Sebfi. – Hogyan, -216- asszonyom? Már odáig jutottam, hogy a lelkem feljajdulását kuruttyolásnak méltóztat nevezni? És már majdnem kitört a konfliktus a kedves, bizalmas, baráti szó miatt, mikor nyilott az ajtó és belépett rajta Nagy Riza. Egy kékruhás fogházőr állott meg a küszöbön. Az ajtófélfának támaszkodott, mint a ki elkészül arra, hogy most egy kicsit várni fog. Riza megállott az ajtó előtt. Szigorúan nézett a két vendégre. Ha csak Sebfi lett volna ott egyedül, szó nélkül visszafordult volna. De ezt Sebfi nem tudta meg soha. Mert a másik vendég, az idegen, ó-divatú hölgy kiváncsivá tette a leányt, s arra késztette, hogy itt maradjon. Sebfi felugrott a fotelből, a melyben eddig hanyattdőlve ült, s odarohant Rizához. Elkapta a kezét és megcsókolta. A leány nem szólt, nem mozdult, tűrte ezt. Azután Mária állott fel, méltóságteljesen. Halkan szólította meg Rizát: – Nagy Riza kisasszonyhoz van szerencsém? -217- Riza keserűen mosolygott: – Már ez is szerencse? Csönd lett. – Kérem – mondta Mária – én… Rimmer igazgató úr rokona vagyok, és azért jöttem… A leány komolyan szólt: – Tudom. – Mit tud? – Hogy miért jött? – Nem hiszem, hogy tudná a kisasszony. – De tudom. Ön azért jött, hogy ajánlatokat tegyen nekem. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miféle ajánlatról van szó. De a hogy a megjelenéséből látom, a hogy a bemutatkozásából következtetem, nem akarhat mást, mint olyasféle ajánlatot tenni nekem, hogy mondjak le Miklósról. Igazam van? Mária meghökkent. Ez a valaki olyan valaki volt, a ki még nálánál is talpraesettebben tudott beszélni. – De kérem – mondta kissé zavartan. A lány leült. És most úgy beszélt az álló -218- Máriával, mintha valami nagyúri dáma lett volna, a ki parancsokat osztogat a kulcsárnőjének. – Most már egészen biztos vagyok benne – mondta. – Ön vagy pénzt akar nekem ajánlani, vagy valami fenyegetéssel akar rábirni arra, hogy mondjak le Csáthi Miklósról és engedjem őt át az ön kis kisasszonyának. De ön csalódik! Ön meg fogja most tanulni, ha eddig még nem tudta, hogy a mért a kis kisasszonyok tollas fehér ágyban alusznak és selyemszoknyás nevelőnőtől tanulnak angolul, azért még nem bérelték ki a maguk számára a zavartalan boldogságot. Én meg fogom önnek mutatni, hogy háromszáz forintért még nem árulják a boldogságot, és meg fogom önnek mutatni, hogy mégsem lehet mindvégig, minden téren úgy megolajozni az élet kerekét, hogy az az önök kénye-kedve szerint forogjon. Ha nálunk, szegény rongyosoknál csikorog, kátyúba zökken, akkor bajlódjanak vele egy kicsit maguk is. Meg tetszett érteni, asszonyság? -219- Ez volt a legsulyosabb döfés, ez az «asszonyság». Ez a kegyetlen bevallása annak, hogy «igenis, én látom, hogy te nem tartozol a családhoz, jól látom, hogy te valami nagyszájú gazdasszony-féle vagy, a ki elvállaltad ezt a finnyás kezeknek nem való munkát: fogházba menni, rossz útra tévedt leánynyal alkudozni». Sebfi pedig bámult. Mint embernek, tetszett neki ez a vad, bátor modor. De mint szerelmes, a porba volt sujtva. Nem birta megállani: – Asszonyság – mondta ő is – meg fogja bocsátani, ha közbe kuruttyolok. Riza kisasszony nem szokta meg ezt a hangot! De most már Máriából is kitört a harag: – Miféle hangot? – mondta. – Hisz eddig egy árva szót se szóltam! Mit akarnak tőlem? Riza halkan mondta: – Üljön le, jó asszony. Ne izgassa magát. A «jó asszony» még fájdalmasabb volt. De azért, ha már itt volt, leült. Most már föltette magában csökönyösen, hogy leül, -220- szóba ered a rab kisasszonynyal, inkább hizeleg neki, simán bánik vele, megvárja, a míg megpuhul, a míg ellágyul a szava, s aztán majd fölülkerekedik ő, s visszaadja a kölcsönt, kamatostúl. – No, mit akar, mondja el szépen, nyugodtan. És maga hallgasson, Sebfi. – Igenis, Rizácska. Szerelmesen, gyöngéden nézett rá. Mária pedig végleg magábafojtott mindent, a mit most nagy kedve lett volna a leánynak a szemébe mondogatni, és nyugodtan kezdte: – Rokonomnak, Rimmer igazgató úrnak a leánya, Rimmer Lenke kisasszony a menyasszonya az ön ügyvédjének, Csáthi Miklós úrnak. – Úgy van – mondta Sebfi örömében, hogy végre némi társalgási hang lett urrá ebben a szobában. De ezért most ketten pillantottak rá szigorúan. «Mindenkinek a kutyája vagyok» – gondolta a fiú és föltette magában, hogy megnémul. – Csáthi úr – folytatta Mária – elég ügyetlen volt, s nem éreztette a kisasszonynyal -221- azt, hogy az az érzés, a mi a kisasszony szivében ő iránta támadt, őt nemcsak, hogy nem érdekli, de legszentebb érzelmeiben egyenesen sérti is. Riza mosolygott: – Csak beszéljen, jó asszony – «Megállj – gondolta magában a jó asszony – hiszen beszélek én, ha csak az kell, de tudom Istenem, nem fogod megköszönni!» – Ez hiba volt – mondta – de menthető azzal, hogy Csáthi úr jószivű ember és fájt volna neki kisasszonyt ép ebben a szomorú helyzetében megkínozni. Ezért jöttem én most el Csáthi úr helyett, s ezért vállaltam el, hogy okosan fogok kisasszonynyal beszélni. Az ilyesmit mi, asszonyok, könnyebben intézzük el egymással, s különben sem teszem fel kisasszonyról, hogy Csáthi úr boldogságának útjába akar állani, pláne, ha szereti. Riza még mindig mosolygott. – Pláne! – ismételte gúnyosan Mária szavát. -222- Mária folytatta: – Szeliden, okosan mindent meg lehet beszélni. És kisasszony nagyon csalódik, ha azt hiszi, hogy mi háromszáz forintért vagy bárhány forintért kisasszonyt meg akarjuk vásárolni. – Hát mit akarnak velem? – kérdezte Riza. – Mert hogy valamit akarnak velem, azt látom ebből a látogatásból. Mária okos akart lenni: – Mi azt akarjuk, hogy a kisasszony elővegye a jobbik eszét. Most felállott Riza, nyugodtan, egyszerűen. – Kérem – mondta – mondok valamit. – Nos? – Nagyon egyszerű a dolog. Nem akarom elővenni a jobbik eszemet. Kegyeskedjék tudomásul venni, hogy azon a napon, mikor belenyúltam a Kóré úr pénzesfiókjába, a jobbik eszemet hosszú időre nyugdíjba küldtem. Az most pihen. Mint katonáéknál mondják: «ausser Dienst.» Tetszik tudni? – De kisasszony… – Ez nem tréfa. A jobbik eszemet addig -223- használtam az életben, a mig el nem fáradt. Most hosszas pihenőre van szüksége. Ajánlom magamat. Most már felállott Sebfi is, sőt Mária is, Mária sötét pillantással mérte végig a leányt. Ebben a pillantásban benne volt minden gyülölet, a mit az ember az iránt érez, a ki egy sikerének az útjába áll. – Hát nem lehet a kisasszonynyal beszélni? – Nem. – Még akkor sem, ha arra emlékeztetem, hogy holnapután lesz az ügyének a tárgyalása, s nekem módomban van önnek felajánlani amaz anyagi eszközöket, melyek önt a börtönből megmentik? Riza nevetett: – Lássa, ezt finoman mondta. Ezt az egész, gyönyörű szónoklatot, a mit most kivágott, magyarul úgy hivják, hogy «háromszáz forint». Hagyjon engem békén, szegény asszony. Az «asszonyság» után a «jó asszony», ez után pedig a legsúlyosabb természetű sértés: -224- «szegény asszony»… Nem. Ezt Mária nem birta el. Vállat vont: – Hát csukják be, nagysád – mondta. – Jó lesz – mondta Riza. Azzal intett a fogházőrnek, mintha a lakája lett volna, s mintha ez az intés azt jelentette volna, hogy «jöhet a hintó, megyünk!» És derűs arczczal, nagy lelki nyugalommal, egyetlen árva szó köszöntés nélkül, a nélkül, hogy még egyszer rájuk nézett volna, a faképnél hagyta a vendégeit. Sebfi lenézett a földre. Aztán mondani akart valamit. Hogy mit, azt maga se tudta. Csak tátongott, mint a potyka. Mária pedig érezte, hogy miután a leánynyal nem sikerült a terve, most már a bolond ember is fölösleges. Hát kiment ő is, a másik ajtón, a nélkül, hogy köszönt volna Sebfinek. A fiú egyedül maradt. Egy könny – ama bizonyos, hirtelen fakadó könny – csillant meg a szemében. – «Hogyan? – gondolta. – Én vagyok a legjobb szív, a legnemesebb lélek az egész -225- társaságban, én vagyok az egyetlen önfeláldozó, az egyetlen tisztalelkű ember, én vagyok mindenkinek a segítője, és ép engem hagy mindenki ilyen sértő módon a faképnél?» Egy fogházőr jelent meg a küszöbön. – Kell a szoba, – mondta, – tessék kimenni. Mások jönnek. Egy rab látszott a háta mögött. A másik ajtón meg egy czvikkeres fiatal ügyvéd jött be, bőrtáskával a hóna alatt. Sebfi elindult, búsan. – Még ki is dobnak, – mondta csöndesen. -226- XIV. Délelőtt tiz óra volt. – Három-négy ember ácsorgott a tárgyalási terem előtt. A kőnyomatos ujság munkatársa arra ment és megszólította az egyik ácsorgó embert: – Milyen ügy, Babos úr? Babos úr lenéző mozdulatot tett: – Semmi. Nem való magának. Valami háromszáz forintos sikkasztás. Egy izé… De ezt már nem hallotta a kőnyomatos. A háromszáz forint említésénél már be volt fejezve reá nézve a dolog. Már robogott tovább, vágtatott fel a lépcsőn, a felső emeletre. A teremben álmosan ült néhány ember. A birák ép végeztek az előző ügydarabbal. A délelőtti csöndben unalmasan hangzott a biró hangja: – Ő Felsége a király nevében… -227- Valaki kapott néhány hónapot. Szegény, kopott, züllött ember volt. Még motyogtak egy-két szót, az ügyész is mondott valamit, a védő összecsapta az irásait, s az elitéltet kivitték. Minden izgalom nélkül ment itt az igazság szolgáltatása, szinte unottan, gyárilag, vagy legalább is: iparszerűleg. A hol igen sok igazságot osztanak, délelőttönként átlag nyolczat, tizet, néha többet is, – ott nem izgatott senki. Legtöbb esetben maga a vádlott sem, mert a kik ide kerülnek, azok rendszerint állottak már néhányszor ebben a szobában a biró előtt. Olyanok ezek a szegény emberek, mint az adakozó emberek úgynevezett «rendes szegényei». Mint a hogy szerkesztőknél, papoknál, bankároknál minden elsején megjelenik egy-két alamizsnaváró szegény ember, már esztendők óta, pontosan, úgy jönnek az erkölcsi rend szegényei ide a biró elé, csak nem épen minden hónapban, s nem pontosan, elsején. Akkor jönnek, mikor a másik rendes pártfogójuk, a rendőrség idesegíti őket. A középen ülő biró mondott valamit, a -228- mit csak a közelében ülők hallottak. Valami számot motyogott. A másik két biró félretette az aktáit, s más aktacsomót vett elő. Az ügyész kirántotta a fiókját és belenyúlt könyökig. A szolga kiment. Az ajtónyilásban pedig megjelent Csáthy Miklós és fölment az ügyész mellé. Néhány szót váltott vele, aztán leült a védők helyére. Csönd volt. A hallgatóság a régi maradt. A hátulsó padokban aludt két ember. Elszórva volt ott még vagy négy. Egy öreg úr, aztán két meglett ember, a ki vidékről jött, s a kinek kedve szotytyant egy-két tárgyalást végighallgatni a fővárosban, meg egy kis jogász, a ki idejárt a vizsgájára készülni. Jegyzet volt előtte, azt olvasta. Mikor Nagy Rizát felvezette a folyosón a börtönőr, Nagy Riza nevetett. Nem tudta miért, de vágya támadt arra, hogy nevessen. Nem a jókedv vitte erre, hanem valami furcsa érzés, a melylyel egyszerre megérezte a maga nagy nyomorúságát. És nem tehetett róla, de nevetnie kellett. Ezért, csakis ezért bámult -229- utána a folyosón néhány ember. De azok se törődtek aztán vele. Kóré úr ünnepies arczczal foglalt helyet azon a padon, a hová a magánpanaszos szokott ülni. Ferenczjózsef-kabát volt rajta, pápaszem az orrán, s bizonyos meghatottság az arczán – ama bizonyos meghatottság, a melyet az egyszerű iparos érez, mikor fontos személynek tudja magát ilyen hatalmas emberek: birák, ügyészek, ügyvédek között. Miklósra rá se nézett. Mintha nem is ismerte volna. Sőt mintha igen komolyan haragudott volna rá. Kóré úr nagyon szigorúan vette azt a helyzetet, hogy ő most az egyik pártnak a főnöke itt: a Riza-ellenes pártnak, a melyhez – úgy érezte – hozzátartozik rajta kívűl az ügyész, a biró, meg a hallgatóság. Az ellenpárton pedig nincs más, mint a védő, meg a vádlott. A ki már sok tárgyaláson volt, s hallotta, milyen hangon beszélnek a magánpanaszosok a vádlott ügyvédjével, az érteni fogja, sőt méltányolni fogja, hogy Kóré úr e pillanatban fődiktátornak érezte itt magát, a kinek Csáthi Miklós -230- minden tekintetben alá van rendelve, még erkölcsi tekintetben is, hisz a Kóré-párton birák, ügyészek voltak, a másik párt pedig egyszerűen tolvajpárt volt, és – ez az ő felfogásuk a védői hivatásról – egy iskolát végzett, jóruhás, diplomás ember nem szégyel nyilvánosan annak a pártjára állani, a kiről bizonyos, hogy lopott, s a kitől minden becsületes adófizető polgárnak illik elpártolnia! A bizonyítási eljárás nem tartott sokáig. Hogy Riza sikkasztott, az kétségtelen volt, azt nem tagadta senki. Riza egyébként is keveset beszélt. Úgy tett, mint a kit kevéssé érdekel ez az egész dolog, s olyan pillantásokat vetett a birákra, a melyek azt jelentették: «kérem, siessünk, itéljenek el, mert már unom ezt a hosszú délelőttöt.» Aztán az ügyész beszélt. Nem mondott parádés beszédet. Elővette a tudja Isten hányadik számú sablónját, ama bizonyos egyszerű beszédet, a melyet az ilyen háromszáz forintos pör megérdemel. Hangsulyozta, hogy Riza visszaélt egy magányos öreg ember -231- bizalmával, hogy megcsalt és megkárosított egy embert, a ki szinte családtagjává fogadta, a ki rábizta az üzlete vezetését, rábizta a pénzét s valósággal kitüntette őt bizalmával. Kóré úrnak nagyon tetszett a beszéd. Ez okos ember volt, ez az ügyész. Ez ki tudta fejezni a Kóré úr érzelmeit, szépen, tudományosan. Jól esett neki, hogy egy ember, a kit soha életében nem látott, ilyen szépen beszélt róla, hogy valaki, a kihez soha semmi köze nem volt, a kinek soha semmi szivességet nem tett, most ilyen erőteljesen képviseli az ő érdekeit, ilyen érzéssel pártfogolja őt, ilyen ékesszólással védi az ő igazát. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű intézmény a törvény, s hogy milyen jó lenne, ha most már ezentúl mindig barátságban maradna ezzel az ügyészszel, a ki így szereti őt meg az ő üzletét s arra gondolt, hogy meg fogja hivni, meg fogja neki mutatni a boltot, hogy valamiképen meg fogja neki hálálni a jóságát és azt a heves érdeklődését, a mi a beszédéből kicsengett… -232- Az ügyész kivágott néhány erős frázist a megsértett jogrendről, a tisztes polgári keresmény védelméről, a züllött emberek szivtelenségéről és egyéb ily kérdésekről, melyek egy ügyész keblét dagasztják, aztán Riza szigorú megbüntetését kérte és leült. Nagyot fújt. Kóré úr szeretett volna odamenni hozzá s szerette volna nagy kék zsebkendőjével letörülni a verítéket a derék férfiú homlokáról. De miután ez a bűnvádi perrendtartás miatt nehezen ment volna, minden rokonszenvét, minden háláját és elragadtatását egyetlenegy mosolyba volt kénytelen összesűríteni. De ez a mosoly aztán – meg kell adni – édes volt. Kis szemei ragyogtak az okuláré mögött, jól táplált arczán derű és elégültség ömlött el. Kóré úr meg volt elégedve az ügyészszel, a jogrenddel, a törvénynyel, az élettel, a világgal, mindennel. Úgy érezte, hogy ime, mégis csak érdemes élni és államot alapítani, mely ily atyai módon vigyáz minden czukrásznak a kis kasszafiókjára. «Nem – gondolta Kóré úr – a vademberek nem teszik jól, hogy -233- nem alapítanak államokat, mikor az ilyen kellemes.» Most Miklós állott fel. Riza az ügyész beszédjére alig figyelt. Hol az ablak felé nézett, hol a csekélyszámú hallgatóság felé fordította a szemét. Mikor a kis jogászt meglátta, a ki a hátsó padban jegyzetéből egyházjogot tanult, el is mosolyodott. Majd a törvényszéki szolgák egyenruháját mustrálta s az elnököt vette szemügyre. Mindenhova nézett, még az ágáló, szónokló ügyésznek is juttatott egy pillantást, csak épen Miklóst kerülte el következetesen a tekintete. Most, hogy Miklós felállott és csöndes, szerény hangon ezt mondta: – Tekintetes királyi törvényszék! Riza egyenest a szemébe nézett. Olyan tekintet volt ez, a melyből kiérzett az, hogy «most már addig nem veszem le rólad a tekintetemet, a mig le nem ülsz». Miklós érezte ezt, s az első néhány mondatát ez az érzés bátortalanná tette. De aztán, miután rájött, hogy hiába próbál másfelé -234- nézdegélni, hiába beszél az elnöknek, a ki irásokban lapozott, hiába fordul az ügyész felé, a ki maga elé meredt s a kinek az arczáról lerítt, hogy minden egyébre gondol e pillanatban, csak erre a háromszáz forintos ügyre nem, mikor látta, hogy az ő szemének egyetlen nyugvópontja ez órában nem is lehet más, mint az a kérő, bízó, szerelmes szempár, a mely a Nagy Riza fekete szemöldöke alól tüzelt feléje, akkor aztán már nem is nézett máshová, csak a Riza szemébe, bátran, melegen, szinte lelkesedéssel. A szemek harcza volt ez, a melyben – mint mindig – az asszony szeméé volt a győzelem. És most már Miklós, akár akarta, akár nem, azt mondta, a mit Riza diktált neki. Ezt nem kell szó szerint venni! Voltak a Miklós lelkében érzések, a melyeknek nem is keresett volna formát, ha Riza nem mélyesztette volna az övébe a pillantását. Voltak gondolatai, a melyeket elhallgatott volna, ha Riza szeme nem váltotta volna ki őket a beszédéből. A Riza szeme kért, könyörgött, követelt, buzdított, bátorított, igért, -235- hajszolta a gondolatait, űzőbe vette a lelkiismeretét, a legbenső meggyőződését, s most már érezte is, hogy mindent, de mindent elmond, a mit csak érez, tekintet nélkül a menyasszonyára, nem törődve biróval, ügyészszel, hallgatósággal, sőt magával Rizával sem. A kis jogász eleinte fel-felnézett a jegyzetéből, aztán végleg abbahagyta az egyházjogot s Miklósra meredt. Tetszett neki a beszéd. Az elnök félretolta az aktáit, az asztalra könyökölt és figyelni kezdett. Kóré úr, a ki eddig nemtörődömséget szinlelve az üres padokra bámult, most félszemmel az ellenpárt vezérére, a tolvajpárt főnökére sandított. Egyesegyedül csak az ügyész arcza maradt hideg és gúnyos. Úgy tett, mint a ki már megszokta fiatal védőktől ezt az ifjúi heveskedést és a kinek ezen a világon semmi nem imponál, a mi védői körökből ered. Neki védőügyvéd nem mondhatott semmi újat, semmi izgatót, sőt még csak semmi érdekeset sem. Miklós pedig egyre növekvő hévvel beszélt. Elmondta, milyen életet élt Riza vidéken. Aztán elmondta, milyen körülmények közt -236- kerűlt a Kóré úr kis czukrászboltjába. Majd Kóré urat festette le. Kivetkőztette a tisztes polgári ferenczjózsef-kabátból, ledisputálta az orráról a pápaszemet, s megmutatta a jelenlevőknek úgy, a hogy volt, annak, a micsoda volt: szegény, megvénűlt kucsébernek, a ki beleszeretett a czukrászlányba. Aztán megint Rizáról beszélt. Elmondta, hogy Riza szerelmes valakibe. Valakibe, a ki sohse lehet az övé. Lefestette azokat a rettenetes kínokat, a miket ez a csupa-tűz, csupa-egyéniség, csupa-akarat lány szenvedett azért az emberért, a kibe belebotlott. És itt nézett be a legmélyebben Riza szemébe. Most megnőtt előtte a leány szeme. Úgy villogott, mint két kis tüzes nap, a mely elhomályosít mindent, a mi körülötte van. Miklós pedig most már nem látott egyebet, mint ezt a két tűzpontot. Elmondta a ruha történetét, nem úgy, a hogy Rizától hallotta, hanem úgy, a hogy ez a történet az ő lelkében élt, szilaj erővel, mint a bolond szerelemnek, a vak vágyódásnak valami féktelen indulója, diadalmas harczi nótája. -237- Bebizonyította, hogy abban a pillanatban, mikor Riza a pénzesfiókba nyúlt, mértföldnyire volt a lelkétől minden hideg számítás, minden haszonlesés, vagy mint a törvény mondja: nyereségvágy. Bebizonyította, hogy abban a minutumban Riza nem látott, nem hallott, nem gondolkozott, hanem ellenállhatatlan kényszer hatása alatt cselekedett. Bebizonyította ezt elejétől végig, meggyőző erővel, nem a rutinos ügyvédek jogászos logikájával, hanem az embereknek beszélő ember lebilincselő őszinteségével. Be akarta bizonyítani s be tudta bizonyítani, mert hitte. Aztán ő is leűlt. Az első pillanatban nem hallotta, mi történik körülötte. Nem hallotta, a mit az elnök egyszerű, nyugodt hangon föltette a kérdést: – Vádlott, tud-e még valamit mondani a mentségére? Ez abba a halk zúgásba vegyült, a melybe most minden hang olvadt a fülében. Ebben mosódott el az is, a mit Riza felelt az elnök kérdésére: -238- – Nincs semmi mondani valóm. Akkor ocsúdott fel ebből a zsibbadtságból, a mikor látta, hogy a három biró fölkel és kimegy a teremből. Az ügyésznek nem volt semmi replikázni valója. Elegendőnek tartott a védőbeszéd hatásának lerontására egy szánalmi szinekkel aláfestett gúnymosolyt, a melyben benne volt az, hogy méltóságán alólinak tartja ily jogásziatlan, ily ifjúi és ily zöld beszédre még csak egy mondatot is válaszolni. Mindez egy szempillantás ideje alatt történt s a birák már el is hagyták a termet. Csak most bontakozott ki Miklós szeme előtt a homályból Riza arcza. Már nem az az égő arcz volt, a mely az imént tüzelt feléje. A szeme se izzott már. Most derűlt, nyugodt, kissé bágyadt volt ez az arcz. A szemét Riza félig lehúnyta. A ki a tengerből jön ki, a hol verte a hátát a hatalmas, hideg, sós hullám, annak ilyen a tekintete. Benne van a felfrissülés, de a kellemes fáradtság is. Most meg lehetett nyugodni a tekintetén. Most jutalmazott a pillantása. Finom, kedves -239- mosolygás ömlött el a vonásain, s ebben a mosolygásban sok, sok szomorúság volt, s e mellett még valami olyan is, a mit más körülmények között talán boldogságnak merészelne nevezni az ember. És Miklós izgatott, nagyranyilt szeme megpihent ezen a látványon. Épenséggel nem gondolt most arra, hogy mint ügyvéd ül ezen a helyen, hogy mint ügyvéd mondta azt, a mit mondott. Az ő saját legbelsőbb válsága nyert most megoldást azzal, hogy szive szerint kibeszélte magát. Itt most a törvényszéki terem, a biró, ügyész, a panaszos, a hallgatóság mind csak staffage volt ahhoz a magánügyhöz, a mely kettejük közt volt, s az ő szemükben mindez most nem volt egyéb, mint alkalom arra, hogy a mi megtörtént, megtörténhessék. De mindez csak kertelés. Magyarul ez így van: Miklós szerelmet vallott Rizának. Nem tellett sok időbe, a birák szobájának ajtaja kinyilott. Most csönd lett a teremben. A birák ismét elfoglalták helyüket, s az elnök, hogy egy kis szünetet tartson, lapozgatni -240- kezdett az aktákban. Aztán csöndesen kezdett beszélni, mint a ki tudja, hogy most ő a legfontosabb személy ebben a szobában és akármily halkan beszél, mégis figyel minden szavára mindenki. De azért mégse lehetett minden szavát érteni. Ez csengett ki a motyogásából: – Ő Felsége a király nevében… Meg aztán a vége felé valami ilyen. – … hét hónap… A minek a tulajdonképeni értelme az volt, hogy mialatt király Ő Felsége e szép, napfényes tavaszi délelőttön Bécs környékén, a schönbrunni parkban szeliden sétált a nyirott bokrok közt, azalatt az ő nevében hét hónapra itélték el Nagy Rizát. Az ügyész megnyugodott az itéletben Riza felállott, s hogy mindenki jól értse, jól hallja a hangját, fennhangon, mint a ki a leczkéjét mondja, így szólt: – Megnyugszom az itéletben. Le akarom ülni a hét hónapot! Miklós erősen a szemébe nézett. Nem várta ezt a különös kijelentést, de ő volt itt az -241- egyetlen, a ki értette. Ő volt az egyetlen, a ki tudta, hogy ez volt Rizának lovagias válasza arra a védőbeszédre, a melyben ő megvallotta a szerelmét Rizának, s a melyben elmondta neki, hogy ő érti, annyira érti, hogy már nincs is megbocsátani valója. Ebben a beszédben szakított a menyasszonyával, ebben a beszédben kötött mindennél erősebb kötést egy szegény leánynyal, a kit a társadalom az élet útjának a szélére söpört az élet egyébb hulladékai közé. Ebben a beszédben szállott el mindenki fölött, a birák, az emberek fölé. És Riza most felelt erre. Itt csak így lehetett felelni. Itt nem mondhatta ezt: – Szeretlek, a mért bátor voltál, szeretlek, a mért a szemembe mondtál mindent, a mit csak bátor és erős emberek mernek egy asszonynak a szemébe mondani, ha az asszony olyan, mint én. És mert szeretlek, most megmutatom, hogy nem spekuláltam veled, hogy nem szabadítónak akartalak felhasználni, nem kis czélok szolgálatába akartalak szegődtetni, hanem szeretlek úgy, mintha -242- én volnék kettőnk közül a gazdagabb, az erősebb, a szabadabb, a tisztább! Megmutatom ezt azzal, hogy elszenvedem a börtönt, nem tűröm tovább, hogy «lépéseket tégy az érdekemben», s e pillanatban megszűnt közöttünk minden olyan kötelék, a mi nem szerelem. Megszűntél az ügyvédem lenni, megszűntem a pártfogoltad lenni. Úgy veszlek, a hogy vagy, de neked is úgy kell venned engem, a hogy én vagyok. Te készen vagy a házasságra, hisz vőlegénye voltál egy tiszta teremtésnek. Az én házasságra való készségem nem titok: tisztaság dolgában egy kósza élet minden viszontagsága; hozományom hét hónapi börtön. Ha kellek így, itt vagyok! Nem mondhatta el ezt. Hát csak ezt mondta: – Megnyugszom az itéletben. De talán semmi nem volt ebben a perczben ezen az egész, nagy világon olyan tiszta, olyan világos, olyan magától értetődő, mint hogy ez a rövid mondat ama hosszú beszédet jelentette. Miklós föllebbezett. Formaságok következtek, -243- aztán a tárgyalás véget ért. Rizát elvitték jobbra, Miklós elment balra. Elmentek, mind a ketten egyazon érzéssel a szivükben. Mind a ketten tudták, érezték, hogy ez itt nem törvényszéki tárgyalás volt, hanem alkalom arra, hogy ők ketten kiöntsék egymásnak a szivüket. És oly kicsinek, oly végtelenül kicsinek látták ez órában az egész emberiséget, a maga komor biráival, törvényszéki szolgáival, börtöneivel, bűnvádi perrendtartásaival, hogy szinte mosolyogni volt kedvük azon, hogy valami ilyen kicsi és ilyen jelentékelen is lehet. Nagy, mély és szent titok, hogy ebben kinek volt igaza. Az emberiségnek-e, mely lenézi és gyűlöli az ilyen felül-emelkedést, vagy nekik-e, a kik elrugták maguktól az emberiséget. Nagy, komoly, véres titok ez még ma, a titok titka, mely a sötétségben alszik. Évszázadok, talán évezredek ébresztik majd fel. Néha ugyan most is úgy tesz, mintha ébredeznék, de ez nem más, mint a lomha embernek az a mozdulata, melylyel legjobb álmában a másik oldalára fordul, hogy -244- még jobban, még mélyebben, még édesebben aludjék. Künn, az alkotmány-utczában két ember várta, mi lesz a tárgyalás vége. Egyik se mert bemenni a terembe. Az egyik sarkon Sebfi állt sápadtan, a másik sarkon Mária, az izgatottság minden külső jele nélkül. Mikor Miklós kijött a kapun s szemét lehunyva, arczát a meleg napsugár felé fordította, mind a ketten megmozdultak. Egy-egy lépést tettek Miklós felé. Miklós előbb Sebfit látta meg. Elsiklott fölötte a tekintete, mintha meg se látta volna. De ez nem az a bizonyos, ismert tekintet volt, a melyet komisz emberek arra használnak, hogy egymást megsértsék vele. Ez valami nagyon bátor, cselekedetre elszánt embernek a lenéző pillantása volt olyan emberrel szemben, a ki a többi kicsinyekhez, a kicsinyesekhez tartozik, a ki egy azok közül, a kik ezt soha, de soha nem fogják megérteni. Aztán, hogy a fejét félrefordította, Máriát látta meg. Mária a szemébe nézett. Az ő -245- számára is volt egy pillantása Miklósnak. Őt sajnálta. Mintha ezt mondta volna: – Szegény, katonás, szigorú asszony, a ki azt hiszed, hogy bátor és erős vagy, milyen gyávának, milyen rongyosnak, milyen szegénynek és milyen megalázottnak látlak e pillanatban! Úgy határozta még fönn, a lépcsőn, hogy kocsiba ül. De hogy ezt a két embert meglátta, elment a kedve a kocsitól. Nem akarta, hogy azt higyjék: szökik előlük. Hát kiment az utcza közepére, a kocsiútra, melynek egyik oldaláról Sebfi bámult rá, a másik oldaláról pedig Mária nézett feléje, zavartan. És végigsétált közöttük, lassan, méltósággal, mint a régi időkben irták: Scylla és Charibdis között. Aztán eltűnt az egyik fordulónál. Scylla és Charibdis pedig egymásra néztek. Aztán mind a kettő megmozdult. Egymás felé rohantak az utcza közepén s hangos, izgatott beszédben törtek ki. – Mi volt ez? – Fölmentették? – Elitélték? -246- – Magának se köszönt? Egy boldog öreg úr állott meg mellettük. Kóré úr volt. Ezt megrohanták: – Mi történt? – Hát… – kezdte az nagy lomhán. – Fölmentették? – Dehogy! – mondta Kóré úr. – Van még igazság ezen a földön. Elitélték. – Óh… Ezt a szörnyű «oh»-t Sebfi mondta. Kóré úr diadalmas arczczal folytatta: – Hét hónapra itélték el! És most beszéltem az ügyészszel, a ki derék, tiszteséges és igazságos ember… azt mondta, hogy hiába föllebezett a védő, mert ez tiszta ügy, ez a hét hónap rajta marad… – Borzasztó! – mondta Sebfi. – Ez baj! – mondta Mária. Mind a kettőnek fájt ez az értesülés, más-más okokból. Kóré úr gőggel nézett végig rajtuk. Kóré úr nem szerette azokat az embereket, a kik más véleményen voltak, mint az ügyész. * -247- Rizát még az nap kiszállították a «Régi fogházba». Rimmer Lenke nem látta, mert Rimmer Lenke abban a félórában csomagolt, hogy a kecskeméti rokonokhoz utazzék néhány hónapra. Nem volt ott más, mint Szabó, az őr, Jermák, az irodatiszt, és a kövér Vogelné, a női rabok felügyelője. A rabszállító kocsi mögött egy bérkocsi állott meg a kapu előtt. Miklós szállt ki belőle. Jelen volt az irodában, mikor Rizát átadták új gazdáinak. S a mikor az egyik ajtón ki akarták vezetni Nagy Rizát, a másik ajtó nyilásában megjelent az öreg Rimmer. Becsületes, komoly arczán egy mozdulás, egy rezzenés nem árulta el, hogy mit érez, mire gondol e pillanatban. Itt most a fogház igazgatója volt, fehér sapkával a fején, s Miklós nem volt Miklós, hanem az ügyvéd, a fellebbezés alatt álló fogoly érdekeinek jogi képviselője. Miklós a szemébe nézett. Aztán gondolt egyet és minden póz nélkül, alázattal, tiszteletteljesen, szerelemmel, kezet csókol Nagy Rizának. -248- Elkisérte a czellájáig. Be is nézett a kis zugba, a hol Riza most lakni fog. És akkor egyszerre úgy érezte, hogy e szűk négy fal között van minden szabadság, a gondolatoknak, az érzéseknek, az igaz emberi erkölcsöknek forradalmi felszabadulása s mindaz, a mi e négy falon kívül esik, az mind börtön, s a kik ott künn felemelt fővel, büszkén járnak, a kiket megbocsátásra hiába tanított a Mester, a kik porkolábjai a rab gondolatnak, a rab érzésnek és a rab szeretetnek, azok a derűs arczú, megelégedett, ficzánkoló emberek, azok a rabok… Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 11 magfordult megfordult 44 éz az ő és az ő 103 kíáltott kiáltott 118 men találták nem találták 135 Menen Menjen 168 egézs egész 173 társadálomadta társadalomadta 193 Fontos «Fontos 217 olyan vaaki olyan valaki 245 melyen szegénynek milyen szegénynek

gutenberg

{"language": "hu", "text_id": 69771, "title": "Rabok", "issued": "2023-01-11 00:00:00", "authors": "Moln\u00e1r, Ferenc, 1878-1952", "subjects": "Detective and mystery stories; City and town life -- Fiction; Man-woman relationships -- Fiction; Budapest (Hungary) -- Fiction; Hungary -- Social life and customs -- 20th century -- Fiction; Trials (Robbery) -- Fiction", "locc": "PH", "bookshelves": ""}

Megjegyzés: A tartalomjegyzék a 251. oldalon található. MUZSIKA ELBESZÉLÉSEK IRTA MOLNÁR FERENCZ     BUDAPEST FRANKLIN-TÁRSULAT MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA 1908 FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. -3- Muzsika. Édes márcziusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél fanyar, de izgató szagokat hoz a hegyekről, s ugy érzik, hogy az egész rengeteg nagy levegő-égnek ez a csipős illat az alja, a zamatja volna, sürübb, mint a többi, a mi higan, kéken, nap-ittasan borult a hegyvidékre. A templom körül szines kis temető kövei villognak. Az ajtóban áll a leány meg a tanitó. Kora délután van, márcziusi kora délután, langyosan hüvös az idő, melegecske de borzongatós, mint a milyen ilyenkor lenni szokott. Valahonnan egy gyerek került elő és beszalad a templomba. -4- – Na itt van – mondja a tanitó. – Most már itt van. Mehetünk. Bemennek. A gyerek eljött a fujtatót kezelni. Kis orgona van a templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy gazdag ura és a gazdag ur hozatta az orgonát. Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy és csak három nap választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanitó fog orgonálni, s ehez próba kell, mert ez hivatalnoknak a lánya, gőzfürészi kisasszony, s a ki elveszi, pirosarczu, erős férfi, szintén nem paraszt, hanem iparvasuti ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor ur, barna bársony mellénye van, évi fizetés, egészséges szervezet és még egyszer: inspektor ur. A kotta, a mit a tanitó visz, Lohengrin nászindulója, orgonára átirta P. J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. Igy mennek be ketten a hüvös templomba, a leány felpróbálta ma a mennyasszonyi ruhát, most fel akarja próbálni a nász-zenét is, ettől függ: lassan jöjjenek-e ki, milyen lassan jöjjenek, -5- mert a tanitó szerínt ugy szép, ha épp akkor fogy el az induló, mikor kiérnek a küszöbre. Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hivta a tanitót, a tanitó magától ment el este a leányhoz. – Utoljára megyek hozzá – gondolta. De azért mégis a fehérpettyes kék Lavalliéret kötötte a nyakára. Nem kell ehez szegény falusi férfinak lenni: mind azt hiszszük, hogy az utolsó perczben is segithet valamit még a nyakkendő, vagy más egyéb. De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost és a nyakkendő beleolvadt az általános semmibe, a tanitóval együtt. De legalább sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások estek és a tanitó most az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten lesznek, arra, hogy hosszu évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott a leánynak és most máshoz megy, s ő olyan szomoru, hogy még az orgonapróbának is tud örülni. Ez ugyanaz zenében – gondolta – mint a fehérpettyes kendő ruházatban. És mind a kettő nem más, -6- mint az a bizonyos «még egyszer», a «csak még egyszer», az «utóljára». Ezt gondolta tegnap este és most már nem gondolja, mert látja a leány szemét, a mely hidegen, mértékletesen csillog: vágy, gondolat, érzékenység nélkül, s épp oly nyugodt, mint az a szerelem, a mit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanitó ember. És igy, egy felismerő sóhajtáson keresztül az ürügy czéllá válik: valóban jó lesz kiszámitani, mikor kell majd kezdeni az indulót, hogy a násznép a küszöbig vonulhasson a muzsikára. A tanitó az ütemekre gondol, s igy eszébe jut a melódia. Már előre danol benne az induló, s ettől megvillan fényes szeme. Ilyenkor az ujjai hegyébe szalad a hangok árama, s ott meggyülemlik, bizsereg, várja a billentyüt, a min át muzsikává szabadul. A fiu már fenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanitó most megy fel a falépcsőn és lemosolyog a lányra, a ki az első padban ül, ölében a virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az orgonánál. A tanitó szigoruan kérdez, a fiu vékony hangon -7- felel. Egy akkord. Aztán egy sovány, csontos arcz jelenik meg az orgona mellett, ez megint a tanitó. Leszól: – Ne olyan közel. A leány fölkel és öt paddal hátrább megy Ott leül. – Itt jó lesz? – Jó. Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiu és megszólal a kis orgona. Eleinte lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon magasan sipol. Aztán közelednek egymáshoz, összeolvadnak, s most kezd ömleni a hang a sipokból, dül a melódia onnan felülről, jön, támad, megrohanja a leány szivét ez a harczias nászmuzsika, a Lohengrin kardos, pánczélos, katonás szerelmi zenéje, a miben a lágyság és a szerelem elbujik az ujongó vitézi tempó zugaiban, mint a hogy a Lohengrin fehér arcza és leányos keze alig látszik ki a vasból. – Ah – mondja magában, talán csak gondolja a lány – a hektikás tanitó tüzbe jött! -8- Ezt gondolja a lány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőknek találja az összes dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanitó mellbajos és az ember este lefekszik és reggelig alszik. A kinek pénze van, az gazdag, a kinek nincs, az szegény. A tanitó szegény. Sok férfi van mindenfelé, de Szép Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és Szép Lajos is buta. A tanitó okos, szegény és mellbajos. Itt igazán nem volt nehéz választani. Minden rendben van. És a tanitó miért, hogy mégis tüzbe jön? Jönnek közben lágy hangok. A sisakos vítéz ellágyul. A szüz Grál lovag édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás zengés, a lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zug az orgonából, most megtelik vele a templom és a leány nem akar mosolyogni, mert ez a zene bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. Szép Lajost egyáltalán nem bántaná, őt meg csak annyiban bántja, a mennyiben ő leány. És mert a tanitó játszsza, tüzben, nagyon játszsza, az okos, -9- szegény és mellbajos tanitó, a ki mintha most minden okosságát, minden szegénységét és minden esti lázát bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon. – Mi ez? – kérdi magában a kövér lány. – Kis, rongyos, sovány ember… szegény, és igy teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt? És érzik, hogy most a tanitó az ur a templomban. Valami olyan nyelven beszél, a min a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A lányt nyugtalanitja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok lármájával? Meghalt művészek szólnak át a hegyek fölött? A leány körülnéz a templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni magát. Kikhez tartozik a tanitó? A betegek, okosak, szegények, érzők… kik azok? Ez nekik egy emberük, a ki most visszasóhajt hozzájuk a hegyeken tavakon át? Mi ez? Nagyra nyilik a szeme. A tanitó elhatalmasodik -10- az orgonán. Mintha mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta ritmusa meg az ő pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a vér a nóta szerint rohan a tanitó ereiben és most az ő forró vére, az ő láza veri a taktust benn az induló ütemeiben, a tanitó az ő egész nyomorult életével zenél az orgonán. Mintha valami aranyos selyemfüggöny huzódnék ki az ablakon: eltünik a napos sáv. Huh, egy kis hüvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög most az induló. A buta, szép lányok ellen szól, panaszkodva éneklik együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a soványak, a melegszemüek, – énekelnek a kövér fehér hus ellen, piros szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, a miktől oly jó volna szabadulni, a mit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni, kinevetni – csak férfiak ne volnánk, csak fiatalok ne volnánk! A tanitó vádaskodik, panaszol, jajgat fenn az orgonán, és az igazságának a szele megcsapja a kövér lányt. Egy pillanatra olyan -11- érzése van, mintha Szép Lajos egy nagy darab üveg volna, a tanitó meg egy kis darab gyémánt. Most fölkel a helyéről és az arczát a virágokba temeti. A templomajtó mögött árnyék nyulik el. Jön Szép Lajos. Megáll a küszöbön és mosolyog. A fejével int. A lány szép lassan feléje megy. Kimegy a templomból. Künn a fehér sirkövek közt megcsókolják egymást. Lejönnek a kis dombról karonfogva. Lassan, nyugodtan mennek. Mögöttük még zúg a muzsika egy darabig, de ők már Homoródi ügyvédről beszélnek, a ki épp most jött meg a feleségével Pestről, az esküvőre. Lenn eltünnek. Nem is szerepelnek ez irásban többé. Most még csak a tanitó szerepel, az is rövidke időre. A templomban még ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a zenének. A tanitó szinte várja, hogy leülepedjék a sok felébresztett visszhang, mint bál után a finom por. Lassan száll csak le a csönd a hüvös zugokba. Akkor aztán a tanitó kijön a templomból és szétnéz. Nagyon piros az arcza, a sovány, az okos. Aztán rágyujt -12- egy félkrajczáros czigarettára. Tüdőre szivja a füstöt és lapoz a kottában. Leül a kőpadra és arra gondol, hogy Szép Lajos kétszáz évig fog élni. Több semmi nem történik, ez volt az egész. -13- Altató mese. (Ez a mese arra való, hogy özvegy asszonyok altassák el vele kis gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el az, a kinek mesélték.) I. A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Ugy hivták, hogy Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szurt késsel, lopott, csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiu volt és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége egyszerü kis cseléd volt, a ki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált, s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte Závoczkit, -14- a kin kétszinű nadrág volt: a fele sárga, a másík szára piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a spárga vége a zsebébe ért és Závoczki megránczigálta a spárgát, hogy a csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb cselédek arra a ringlispilre szállottak, a melyiken Závoczki ezt a tréfát üzte. Az egyszerü kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és vele maradt egész nap, s bár tiz órára otthon kellett volna lennie, még tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig már nem mert hazamenni. Azontul a tollasfejü fiunál maradt, soha többé nem ment cselédnek és olyan jó volt és olyan szelid volt és olyan szép kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és feleségül vette. Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a többi embereket. A mikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni, a mig tartott a lopott pénz. Néha becsukták -15- néhány napra a tolonczházba és ilyenkor a felesége sirt egész nap és egész éjjel és ámbátor tudta, hogy nem jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyát, hogy ugy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a tolonczházban is szemtelenkedett, a miért külön zárkába csukták. Ilyenkor nagyon sirt szegény és mindegyre csak ezt mondta: milyen szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok! Otthon nem volt pénz és Závoczki szégyelte, hogy otthon nincs pénz. Fájt a szive, hogy a szép fehérarczu kis cselédnek kenyérhéjjat kell ennie vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivalt, szigoruan: – Minden pénzt elpuczolsz, adta teremtette. És a fehérarczu ilyenkor szomoruan nézett rá és majdnem sirt. Závoczki pedig fölemelte az öklét: – Ne sirj, mert összetörlek! Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbujt az udvarban és egész éjszaka keservesen sirt. -16- A fehérarczu pedig még magában se mert sirni, mert a tollasfejü megtiltotta neki és mert az asszonyok vissza tudják tartani. Igy volt ez. És egész nap egymásra gondoltak és Závoczki erről nem szólt egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról megszurt egy rendőrt és elszaladt. Mert hirtelen haragu ember volt, véglegesen züllött ficzkó, a ki már rég megért az akasztófára. Egy szombati napon esett az eső, és Závoczki a Hermina-ut mögött ült egy árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta róluk a czifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenirozta volna Závoczkit, mert ő ugyis hátulról ismerte a kártyát, de arra birta a másik urat, hogy abbahagyja a játékot. – Köszönöm uram – mondta a másik és kimászott az árokból. – Nem illik! – kiáltott Závoczki. – Hiába csaltam, elnyerted az összes pénzemet, mind a három haczimat. Játszszál tovább! -17- A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg este van, és hogy majd holnap szivesen ad revánsot és elszaladt, olyan gyorsan, mint a nyil. Mezitláb csattogott végig a sárban. Most Závoczki elővette a konyhakést és kiment a Franczia-uton is túl oda, a hol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni Linzman ur, a bőrgyár pénztárnoka, a ki minden szombaton este kiviszi a munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé lebujt és várta Linzman urat, hogy leszurhassa, s elvehesse tőle a pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett. Linzman ur már kivitte a pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Ilyen átkos dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztja el miatta. Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két könny csordult végig piszkos arczán, hirtelen elsáppadt, aztán elmosolyodott, igy kiáltott fel: Zeller Julia! Zeller Julia! mert ez volt a felesége -18- neve és két marokra fogva a konyhakést, maga felé forditotta és a szivébe döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar Királyi Államvasutak töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a zsebében, meg három fehér csontgolyó, a mi a zsonglőrséghez kell, hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelid cseléd neve: Zeller Julia! Zeller Julia! II. Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az esztergomi érsek mondott volna bucsuztatót a sirján. De ott volt a felesége, fekete ruhában, a mit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a fehérarczu Juliát, mondván: nagy az isten, hogy megszabaditja kinzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed még fiatal, isten nyugosztalja, de jobb igy, nagy az isten, kegyed még fiatal. És Julia bólogatott, szomoru szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta is: köszönöm, házfelügyelőné, maga nagyon jó hozzám, Braunné, köszönöm -19- Braunné, köszönöm Stufenbergerné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm Braunné. Söt a mi több, azt is mondta: igaza van, rendőr-ellenőr ur, igy sokkal jobb, isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Julia szégyelte a rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a siron tul is lehet szeretni, minden ok nélkül, a mi tényleg szégyen is. És már a temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha varrásához, mert ugy volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog születni. Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt ott. A ki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a kapitányságon minden este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat a tolonczházba, a kiket a rendőrök egész nap szorgalmasan begyüjtöttek a kapitányságra. Épp így jön minden éjszaka egy nagy zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a gazembereket, a kik önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztitó tüzbe mennek. Ott megvizsgálják, hogy -20- mi volt a baj és hogyan áll az ügy. Mert még a paradicsomba is megy közülük sok. Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szivében a nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a Dunába ölte magát. Szembe velük egy nő ült, kötéllel a nyakában. Ez egy szegény asszony volt, a ki felakasztotta magát. A többin semmi nem látszott. Ezekben kis golyók voltak, a miket magukba lőttek. És ment velük a kocsi. Kidöczögött a kereszturi utra, onnan befordult a fogház felé a sötét éjszakában. Ment, ment, egészen addig ment, a mig hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak, majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett egy lyukon és látta, hogy valami nagyon széles uton rohan lefelé a kocsi, völgybe, a melyen rózsaszinü köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt Závoczkinak, mert éppen azért volt kés a szivében, hogy ne fájjon neki ezentul semmi. -21- Aztán megálltak. Egymásután kiszálltak a kocsiból és rendőrök egy nagy hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad dohányozni, és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy pápaszemes hivatalszolga és sorra szólitotta őket. Végre Závoczki is a hivatalnok elé került. – Hogy hivják? – kérdezte, föl se nézve a nagy papirból, a melynek rubrikáiba irt. – Závoczki Endre. – Hány éves? – Harminczkettő. – Születési helye? Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. Igy szólt: – Születési helye? Ismeretlen? Závoczki intett, hogy igen. Aztán most ránézett a hivatalnok: – Önnek joga van visszamenni egy napra, ha ott felejtett valamit az életben. Aki magától hal meg, a hogy illik, annak nem kell visszamennie, mert a mögött nem marad semmi. De a ki öngyilkossá válik, az nem -22- magától hal meg, hát néha elfelejt valamit és ezzel szenvedést okoz a földön. Feleljen. És szigoruan nézett rá, mint a hogy öngyilkosra szokás. Závoczki felelt: – Elfelejtettem megvárni a születendő kis gyermekemet. Utóbb megbántam, hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer elmentem, most már köszönöm, itt is maradok. Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, daczosan nézett a hivatalnok szemébe, és a szeme épp ugy ragyogott, mint a konyhakés, a mely szivéből kiállott. – Mars tömlöczbe, szivtelen gazember! – kiáltott a hivatalnok és a rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöczbe ránczigálták és Závoczki az uton rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét csóválta, mondván: Andrások vagytok, zsaluk vagytok, András, Mihaszna András, fogdmeg zsalu! Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés nyelét, hogy ki ne essék a szivéből. -23- III. Tizenhat évig üldögélt a tisztitó tűzben Závoczki. Nagy hazugság az, hogy a tisztitó tűz éget. A tisztitótűz nem más mint egy igen erős rózsaszinü fény, a miben évek hosszu során át kell ülni, a mig kiszivja az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt és ugy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle terveket szőtt, mert a szive megtisztult és szerette volna látni a gyermekét a kiről azt se tudta, hogy fiu-e, vagy leány. Tehát mikor egyszer a fogalmazó végig sétált a rózsaszinü tűzön és mindenkitől megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki szólásra jelentkezett: – Kérem nagyságos ur, – mondta – jogom van még visszamenni egy napra valamiért, a mit ott felejtettem? – Joga van – mondta szeliden a fogalmazó, mert a ki már ilyen régóta ül a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. – Jelentkezzék. -24- Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis czédulát adott neki, melyre fel volt irva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott. Azzal levezették a pinczébe és kihuzták szivéből a kést. A késről ruhatári számot kapott, a mit a zsebébe kellett tennie. És elindult szép lassan, ment, mendegélt, egészen addig, a mig az ujpesti jutagyárhoz nem ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol lakik özvegy Závoczkiné, a ki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a czimet és ő elindult. A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, a miből hat állott egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a nap sütött. Az asszony még mindig a régi kis fehérarczu cseléd volt, csak megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült az ablakban és varrt. Az ablakban két cserép ordináré piros virág állott és kis függönyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelid és komoly volt az arcza. Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra -25- kinyílt az ajtó és egy kislány lépett a küszöbre. Tizenhatéves lehetett és az ember rögtön megismerte, hogy ez az ő lánya. A lány szigoruan kérdezte: – Mit akar? Závoczki eltakarta a balkezével a szive helyét, hogy a lány ne lássa a szurás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet vissza, mert látta a lányát. De mondani kellett valamit, mert a lány azt kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobbkezével a zsebébe nyult, hogy elővegye a három fehér csontgolyót, a mivel oly ördöngősen tudott dobálózni. – Én kérem – mondta – mindenféle komédiákat tudok… És vigyorgott, hogy nevetni lássa a lányát. De a lány nem nevetett. Szigoru és komoly lány volt, mint az anyja. Igy szólt: – Menjen innen. Azzal kinyult, a kilincs után, hogy a koldusformáju ficzkó elől becsukja az ajtót. Finomujju kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit elöntötte mind az a sok -26- harag, a mit tizenhat év alatt a tűz eloltott benne. Felszállt benne a keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a kis fehér kézre, a mi kinyult, hogy az orra előtt örökre becsapja az ajtót, ráütött. A lány ránézett, aztán megint kinyult és becsukta az ajtót. A zárban fordult a kulcs. Závoczki kivül maradt. Most lelohadt a haragja, s rettenetesen szégyelte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan nézett szét és érezte, hogy az átdöfött szive sajogni kezd. Megindult tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De a meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a halálba. Öreg este lett, mikor megérkezett a nagy házba, a honnan elindult. Ott már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből. Ő lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, a hol jelentkezni kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot és a markába nyomták a kését. Ráorditottak: – No, maga mégis csak a legutolsó csirkefogó -27- a világon! A másvilágról visszamegy megverni a gyerekét! Nem szólt egy szót se. Visszatették a kést a szivébe, ekkor sóhajtott egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették és leguritották a pokolba. A rózsaszinű tüzből a piros tűzbe gurult igy Závoczki, a hol az idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt Závoczkival. A kis lánya pedig bement a szobába, az anyjához: – Valami rongyos ember volt itt, – mondta. – Nagyon csúful vigyorgott, hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami rettenetes tűz lobogott a szemében. A szeme sirt, az arcza nevetett. Hát be akarom csapni az ajtót, hát rácsap a kezemre. Nagyot, hogy csak ugy csattant. Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És reszkető hangon szólt: – És aztán? – És aztán elment. De én még most is remegek. Nagyot ütött a kezemre, de nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintett volna. -28- Olyan volt a kérges, durva kezének az érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy sziv. – Tudom – mondta nagyon halkan az asszony és tovább varrt. És az egészről nem beszéltek soha többé semmit, és addig éltek, a mig meg nem haltak, és itt vége van a mesének. Aludj, kis lányom. -29- Sirokkó. I. Az örök tenger partján egy mulandó fiu és egy romlandó leány állott. Előttük fehér csónak rengett a vizen és a nagy tenger unalmában nekicsapdosott a hófehér bárkának. Meglocscsantotta, megtánczoltatta és a karcsu csónaknak ez jól esett. Ugy érezte magát, mint a kit csiklandoznak. Ficzánkolt, felszaladt a partra, aztán csörrentett egyet a lánczon és megint lesiklott a tengerre. Izgett-mozgott, kellette magát, s ha ambiczióm volna, hogy tobzódjam ama tetszetős hasonlatokban, melyek holt tárgyakat eleven lényekké hipnotizálnak, azt is mondhatnám: olyan volt, mint a türelmetlen csikó, rágta a kötőféket, el akart szabadulni, toporzékolt, rugott, vágtatni, -30- rohanni akart a szélben, neki a vad végtelennek. A fiu pedig bágyadt volt. A városi szervezetnek nem friss erőt jelent a május. A dekadens corpust a márczius kikezdi, az április felbolygatja, a május elbágyasztja. Bennünk nem gyujt életkedvet a tavasz, és az éles márcziusi szél nem lobogtatja a mi szivünkben az öröm lángját. Valami furcsa, édes, mosolygó bágyadtságot hoz, valami morbidezzás állapotot, hogy ugy érezzük, mintha kellemes nyüg ülne a nyakunkon, édes borok gőze kószálna a fejünkben, alapjában véve, mintha az a nyers, vad, erőszakos fejlődés, a mi körülöttünk rohanvást indul meg tavaszszal, magával sodorná ezt a mi anemikus testünket is, a mely nem elég erős arra, hogy a tavasz csikóival versenyt nyargaljon. A fiu különben – és szolgáljon ez mentségül a régi erkölcsök tisztelőinek szemében – délután félkettőtől félhatig egyfolytában csókolta azt a kis szőke leányt, a ki mellette állott. Igy aztán kissé furcsa jelenség volt ez a legény orvosi szempontból. Az -31- arcza halavány volt és hideg, de a szája forró és piros. A leány pedig áhitattal és tudatlanul nézte a vérszegény arczot és ama partiális vérbőséget, melyet a költők az ajkak pirjának neveznek. A leány már jobban birta a tavaszt. Ő csupa egészség volt. És a csókolózást is jobban birta. Az asszony passziv fölénye a szerelmi tusában már ilyenkor kezdödik. Mikor még az egész szerelem abból áll, hogy két különnemű lény farkasszemet néz egymással, már akkor is a férfi hunyja be előbb a szemét. A leány fehér ruhában volt. Még rövid szoknyát viselt, a rövid szoknyák ama fajtájából, a melyek mintha nőnének. Az érti ezt meg, a ki együtt nőtt fel egy rövid szoknyával. Szép, fehér nyakát matrózgallér vette körül, s hogy ezen mi a sirni való, azt is csak az tudja, a ki még emlékszik arra a mérhetetlen bájra, mely akkor sugárzik a leányból, a mikor még fiús. Talán nagyot tévedek, de reám az egyszerű megfejtések hatását teszi az a tapasztalat, hogy a nő fiatalsága a férfiasság. A pubertást megelőző -32- esztendőkben mintha még nem határozta volna el magát a leány, hogy fiu legyen-e, vagy leány maradjon. És ezt a hermafrodita viselkedést, ama jól sikerült verekedő-kedvet, azt a karakter-tultengést, a fiuruhába való öltözködés amaz örök vágyát, a fiu-játékok után való bánatos sóvárgást aztán a természet rendbeszedi az első komolyan női reggelen, melyre rémülettel virrad a kis határozatlan. Mint az induló vonat, a mely a nagy pályaudvar harmincz-negyven sinpárján ide-oda zökken, egyikről a másikra szalad, jobbra fordul, balra kanyarodik, s csak a város határán túl, a szabad mezőn vág neki annak az egyetlen hosszu sinnek, a mely a czéljához viszi. Egymásra néztek. És a bágyadt, beteg, fáradt fiu szemében erő villant meg. Az egészséges, friss, erős leány pedig alázattal sütötte le a szemét. -33- II. A fiu lement a kőbe vágott lépcsőn, s beleugrott a fehér csónakba. Kissé tántorgott benne, s a csónak billegett alatta. – Jaj! – mondta a leány a parton. A fiu félt és a leány sikoltott. Aztán a fiu eloldotta a lánczot, az evezőt nekifeszitette az iszapnak és a partig siklott. Ott a kezét nyujtotta a leánynak. A leány mosolygott és belépett a csónakba. Gracziózus volt, szépen csinálta ezt az ugrást s akkor talán nem gondolt arra, hogy ezért a könnyedségért harmincz év mulva egy esztendőt adna az életből. És most bennültek a csónakban mind a ketten. – Én evezek – mondta a leány. – Nem. Majd én. – Tudsz? – Hogyne! – De később hagysz engem is egy kicsit, ugy-e? – Hogyne! – mondta a fiu azzal a biztos tudattal, hogy később se fogja hagyni. Hogy itt is előre nézzünk: husz év mulva -34- épp ily rosszhiszemü könnyedséggel fog házasságot igérni egy forró estén. «De feleségül veszel, ugy-e?» – «Hogyne» fogja mondani agglegénységébe vetett rendíthetetlen hittel. És megindult a csónak, miután ellökték az evezővel a parttól. A fiu ledobta könnyű kis fehér kabátját, valami férfias büszkeséggel, mely azt éreztette a leánynyal, hogy a komoly munka pillanataiban felrugandók a konvencziók. A leánynak tetszett, hogy most oly komoly evezés következik, hogy «pardon» nélkül vetkőzik trikóra a fiu. És a fiu háttal ült a nagy tengernek, mely mögött leáldozóban volt a nap. A leány arczczal fordult a bucsuzó sugárnak: aranyporos lett tőle a haja és két vörös-arany csillag tündökölt a szemében. Mikor nekiszaladtak a viznek, a kisasszony összeborzongott és nekiszegte a homlokát a sós szélnek. A fiu hátradőlt, nekifeküdt és meghuzta az evezőt. Most jól érezték magukat. Siklottak, elsurrantak a parttól, mosolyogtak, örültek. A fiu hátra-hátranézett, irányért. -35- – Csak előre, neki! – mondta a leány. És a fiu daczos örömmel rántotta meg ujból az evezőt, nem törődve iránynyal, telve azzal a gondolattal, hogy mily jó volna, ha most egy evezőrántással kivághatná magát az Atlanti Oczeán közepére. És a parton megkicsinyedtek a házak, alkonyi ködbe vesztek a hegyek és könnyű fátyol szállott a völgyekre. De a csónakot mintha lökte volna valami alulról. Az az érzésük volt, mintha valami nagy hal emelgette volna a könnyű fehér alkotmányt. Hullám semerre sem látszott, a tenger sima volt, sehol egy fodor, sehol egy vizcsipke, semmi. És mégis meg-megrendült a csónak s egy láthatatlan erő birkózott vele. Meleg volt. – Mi ez? – mondta szorongva a leány. A fiu a vizbe eresztette az evezőt és megfordult. Nagy nyugalom borult a kék vizre, s messzi, a hosszugerinczü, alacsony hegyek mögött szétomlott az égen a nap parazsa. Szines tüzek lobogtak a felhők közt s égő foltok folytak szét a párában. Mintha izzó -36- érczet csurgattak volna a tengerbe s az ott tovább izzott volna, szétterjedt volna a tükrén: tócsákban állott a tengeren az égő zöld, a fényes lila és mintha a hegy tetején a hegybe ömlött s a hegylábnál a vizbe folyt volna a hegyből valami kozmikus eredetű tüzes-piros vér, a Nap szerelmes és szinesen párázó vére, a mit a tenger hűvössége sem alvaszt meg, s a mely kanyarogva, kigyózva, máshol széles csikokban patakzott, az égi anyagok villamos könnyedségével áramlott szét az egyre sötétülő viz hátán. A csónak mintha most emelkedett volna. Aztán megint sülyedt, de akkorát, mint az emeleti lift. A fiu beszedte az evezőket, és felállott a csónakban. Arczczal a nap felé fordult, aztán körülnézett. De megtántorodott és hirtelen leült. – A sirokkó, – mondta. Ez ijesztően hangzott a nagy csöndességben. Nekik, szegény városi legényeknek ez olyan volt, mint a karavánok rettenetes ordítása: – Számum! -37- És most a fiu fölvette a kabátját, komolyan, szótlanul. Nekiöltözött a sirokkónak. És ez is olyan volt, mint mikor a napon heverésző katona a trombitaszóra a puskája után kap. Itt az ellenség! Egyet fordított a csónakon és nekilátott a munkának. – Visszamegyünk! III. De most már fogta őket a sirokkó. Valóban, a sirokkóban van valami, a mi méltóvá teszi őt a gondolkodó ember rokonszenvére. Minden rendelkezésünkre álló szelek közül ez az egyetlen, a melyben értelem, titokzatosság és drámaiasság van. A bóra néha szemtelen, sokszor rakonczátlan, sőt vad, romboló szél, a melynek azonban a hasába lát az ember, mint a kártyások mondják. Hullámosra veri a tengert, végigszánkázik rajta, falombot tép, háztetőket repít, s ehez a banális szélmuzsikát fujja: süvít, fütyül, zúg, búg. Nem lehet komolyan venni, mint a hogy a csirkefogót, a cirkuszi akrobatát -38- és a dühös embert csak a gyermekek veszik komolyan. A tenger se veszi komolyan. Hullámzik, kellemetlenkedik, nekivág a partnak, elsötétül, fodrozódik, de alapjában véve nem bánja ezt a felületes dühöngőt. – De a sirokkó, az más. Mintha nem is szél volna. Csöndes és komoly. A tenger alatt fuj – mondják a partiak. Lassan jön s nem korbácsolja a tengert, hanem emelgeti. Feszegeti ezt a rettenetes súlyu vizföldet, a mi a földet borítja. És langyos, sőt meleg. A felületekkel nem törődik. Tőle békén maradhat falomb, háztető, mencsikoff-kabát és szalmakalap. És nem átlátszó jellem mint a bóra. Nem tudni mikor jön s a mikor jön, már itt is van. A tenger reszket, ha érzi. Nagyokat sóhajt. Rengeteg melle emelkedik és sülyed, mint a nehezen lélekző betegé. Némán fogadja, mert erősebb nála. És az egész partvidék tiszteli. Az ég elborul, a fák lecsüggesztik az ágaikat s a füvek önként hajolnak meg. A bóra nyakonfogja őket, lenyomja a fejüket. A sirokkó, mikor jön, már alázatosságot talál, mint az igazi király. És csönd van. Semmi -39- részeges lárma, semmi süvítés, zúgás, csikorgás. A bóra dühösen hajszolja és kergeti a felhőket, mint a falu bolondja a gyerkőczöket. A sirokkó felhőkkel érkezik, nagy, sötét kisérettel, hatalmasan ivelt borulattal, melybe az égbolt gyerkőczei ijedten olvadnak bele. A hűvös bóra előtt elbujhatsz a fal mögé, nem ér el. A sirokkó forró lehellete elől nincs menekvés. Megadod magad neki s vársz. És ha most a partról néznők a tengert, látnók a kis fehér csónakot egy nagy, de nem tarajos hullám tetején. Mint a hogy a bivaly gerincze meggörbül, mikor a nehéz szekérrel nem tud elindulni, úgy domborodik meg a tenger háta, mikor nekifeszül a sirokkónak. Fenn a gerincz tetején volt a kis csónak, aztán mintha legurult volna róla. Nem dobálta a hullám, csak vitte. A leány megijedt. – Ne félj, – mondta a fiu és most rosszul kezte magát érezni. A vér leszaladt a fejéből és a halántéka verítékezett. A leány fogta az ülődeszkát és az ajkába harapott. Azt mondta: -40- – A mig veled vagyok, nem félek. Tüzesen nézett a fiu szemébe és most érezte, hogy szép. És ennek nagyon örült. És nem bánta, hogy a hegyeken túl megmordult a tenger, mint valami álmából fölvert vad, nem bánta, hogy dél felől is elbődült a nagy viz, jelezve, hogy ott már kikezdte a néma, vad erő. Arra se gondolt, hogy e pillanatban nem a tenger volt többé félelmes, hanem a láthatatlan sirokkó, s hogy most a tengert pongyolában lehetett látni, mint valami nagy, hatalmas embert, a kitől mindenki fél s a ki este, mikor magányosan marad, nyög és hánykolódik és megadja magát a láznak, mely gyötri. Most olyformán kellett félni a tengertől, mint a megsebzett vadtól, a mely már csak a maga bajával törődik és nem bánja, ha hánykolódásközben akármit tör-zúz is össze. – Szép lehetek most, – érezte a leány, félig lehunyta a szemét és kissé kinyitotta a száját. A fiu pedig elsápadt és sirni szeretett volna. Szörnyen evezett, hogy partra érjenek, -41- mielőtt utoléri a rosszullét. Nem akarta, nem, inkább meghalt volna, mintsem hogy elveszítse a tisztaságát és a legényes frisseségét a leány előtt. És karikák tánczoltak a szeme előtt és valami saját külön kis sirokkó kezdett dúlni a gyomra körül. Most már a leány is észrevette ezt. És ő is rettenetesen megijedt. Nem attól, hogy baj lesz, s hogy a fiut betegség fogja kinozni, hanem, hogy a szép sudár gyerek csunyáva válik, grimaceokat fog vágni és tisztátalanságot követ el. Mikor már meg tudja bocsátani a leány a rosszullétet a legénynek, akkor már megérett arra, hogy feleség és anya legyen. De a tiszta, igazi, önző és nyers vágyakozás korában ez katasztrófa lett volna. És a fiu halálsápadtan szorította össze a fogát s ereje utolsó maradékával evezett. A leány reszketett és félt. «Csak ezt ne! Csak ezt ne add, Istenem!» – gondolta. És vadul száguldottak a part felé, mely már sötétségbe burkolta magát, repültek a hullámokon, az egyik felrántotta, a másik a part felé dobta őket. Ők azt hitték, hogy ők eveznek, hogy ők -42- viszik magukat biztonságba, de tulajdonképpen a sirokkó söpörte őket. Takarította a tengert, s neki mindegy volt, döglött delfint, törött gerendát söpör-e a partra, avagy egy könnyű fehér csónakot, a melyben két szerelmes gyerek ül reszketve. És a két szerelmes gyereknek is míndegy volt: kinos halál következik-e mostan, a Berceuse Bleue reczipéje szerint, a melyben a «deux amants» végül a tenger fenekén nyugosznak, «sous le linceul bleu des vagues» – avagy küzdelmes menekvés, és sem arra nem gondoltak, hogy összeölelkezve haljanak meg együtt, sem arra, hogy most koczkán forog minden, a mi ebben az életben öröm és nyomoruság, hanem egyesegyedül csak arra, hogy a fiu rosszul ne legyen, mert akkor a fiu örökre megrútul a tüzesszemü előtt, és a tüzesszemű is megrútul a fiu előtt, mert rút helyzetbe kerül: végig kell néznie az emésztés tragédiáját, mely kicsiben – s ez az, a mit ők nem tudtak – épp oly szent, épp oly fenséges és megalázó, mint a mi rongy emberi életünknek legszebb szenvedély-tragédiái. -43- Megnyugtatom a régimódi lirai lelkeket, a langyos gilicenyögdelések rajongóit, a ledér, kéjhajhászó, perverz és piszkos naturalizmus ellenségeit, ne ijedjenek meg, nem történt baj. Partra értek, pihentek, s a fiunak visszatért a jókedve. Föllélegzettek és összeölelkeztek, mint a kik nagy veszélyből menekültek meg. Abból a veszélyből, a melyről egyik se beszélt, de a melyre mind a kettő gondolt. Csókolták egymást. És körülöttük, felettük sötét kiséretével lassan jött a sirokkó és az örök tenger a reszkető meghunyászkodásból áttért a daczos és elkeseredett betegek viselkedésére: féktelenül hánykolódott és fájdalmasan orditott bele az éjszakába. -44- Fernande kisasszony kis fia. Éjfélután félegykor megindult a hegyoldalról Fernande kisasszony a Duna felé, a kis fiát megölni. A fák néma tömegekben, mozdulatlanul állottak a hegyen, alant a halvány holdfényben olyanformán csillogott a Duna, mintha millió kis ezüsthal hosszan nyuló rajban szállott volna fel a vizszinére, s ott süttetné a hátát a holddal a csöndes nyári éjszakán. A sovány kis franczia leány reszketés nélkül, szinte merészen jött le a bokrok közt a hegyről, s ámbátor halálba vitte a kis fiát, vigyázott rá, hogy a gallyak meg ne csapják a kis arczát. A gyerek pedig komolyan nézett ki a pólyából, nagy, fekete szemét belemeresztette az éjszakába s a hogy nézett, nézett, buksi feje meg-megbillent vékonyka -45- nyakán. De nem sírt, komolyan, szinte öregesen nézett, mintha tudta volna, hogy meghalni megy, s mintha érezte volna, hogy ennek igy kell lenni s hogy ő reá nézve még most e pillanatban tökéletesen mindegy, hogy él-e, avagy meghal. Fernande kisasszony pedig nyugalommal vitte a viz felé, talán mert ő sem volt sokkal okosabb a fiánál. Jobbra került, balra fordult a magas bokrok közt s csak akkor állt meg, a mikor az utolsó bokor mögül is előkerült, s mikor felcsillant előtte a nagy, fényes-fekete viz, hátán a milliónyi ezüst halacskával. De akkor aztán nagyon megállt. Halk zúgással ment alatta a Duna s igy nagyjából úgy látszott, mintha igazuk volna a könyveknek, melyek azt mondják, hogy a folyam méltóságosan hömpölyög. De mikor jól ránézett, látta, hogy a Duna rohan. A hol a kis pikkelyek ragyogtak, ott jól lehetett látni, hogy rohanvást siet s a habot, a mi uszik rajta, kegyetlenül rántja-ránczigálja lefelé. És a méltóságából is leadott. A parton kicsinyeskedett: veszekedett a parti gazzal, -46- tépázta a beléje függő vesszőbokrokat és a maga nyelvén pörölt velük: felcsörrent a kavicsosra, neki locscsant egy nagy kőnek, csurgott, csattogott, paskolt, veszkődött a kövek közt szakadatlanul. Mikor igy éjszaka minden elhallgat és se szekér nem jár a parti uton, se hajó nem sustorog végig a vizen, szél se zúgatja az erdőt, emberszó se hallszik, – akkor csupán a Duna beszél az ő halk, locsogó nyelvén. Megijeszti a mi gyönge szivünket azzal, hogy ő örökkön él, s ha mi nappal túl is orditjuk őt, éjszaka, mikor mi a skatulyáinkba bujunk, a szekereinket a szinbe állitjuk és lármás eszközeinket elcsititjuk, ő évezredekre szóló nyugalommal munkálkodik, diskurál tovább. És mikor így csöndesen zúg, mikor hallani, hogy folyik, akkor ijesztően nagygyá is válik a szemünkben. Érezni, hogy messziről jön és messzire megy. Mert fekete, érezni, hogy mély. Mert nem ordit, hanem ezzel a rettenetes tömegével, nagy, országokra szóló áramlásával is csak mindössze finom, suttogó zúgásra képes, félelmet kelt az erejével. Érezni, hogy nem -47- bömbölő csőcselék, hanem szervezett, rendben vonuló, rémesen erős hadsereg. Mint a hogy nem a sortüz durranása rémes, hanem az a halkan csettenő nesz, mikor hatszáz katona egyszerre kapja a vállához a puskát. Végigszaladt a hideg Fernande kisasszony hátán. Nem mozdult. Nagyranyitott szemmel, mint a ki a távolba figyel, úgy állott a parton, husz lépésnyire a viztől. A gyereket magához szoritotta és bámult. S mikor föleszmélt ebből a hatalmas varázslatból, a mely alá a nagy viz fogta, elvesztette a gyerekes nyugodtságát és szenvedő emberré vált. Most egy kicsit visszagondolt a lausannei partra, mely épp ily lankásan ereszkedik a genfi tónak. De az csöndes, sima és világoskék volt, annak le lehetett látni a fenekére, az nem viselt álarczot, mint a Duna. Maga az eset kissé közönséges volt. Ama jóindulatu figyelmeztetések, melyek a svájczi kupékban kitanitják a keletre induló guvernantokat, nem nagyon fogtak Fernande kisasszonyon. A harmadosztályu vaggonból Bécsben szállott ki s onnan hajón jött Pestre. Az -48- állomásnál várta az ügynök, kocsin a pályaudvarra vitte, s innen megint harmadosztályon ment Kassára. Ott egy fél esztendeig volt. Onnan Pestre jött s itt egy évet töltött. Innen Komáromba vitték egy fiskális gyerekeihez. Hogy Komárom katonai góczpont, ez nincs benn a jóakaró figyelmeztetésekben, melyek a svájczi vasutak kupéiban függenek. De nem is kell, mert ezt ugyis megtanulja a helvét szűz, mikor odakerül. A főhadnagyot, a kivel a jó Isten Fernande kisasszonyt végleg elintézte, a galicziai határra tették, Fernande kisasszony pedig már a pesti klinika Mária-utczai részében elhatározta, hogy a kis fiut meg fogja ölni. S ez elhatározása nyugodt volt, sőt nem is izgatta. Akkor sem izgatta, a mikor a viczinálison ült a gyerekkel, sőt este nyugodtan vacsorált Szent-Endrén túl egy kis korcsmában. Mikor aztán gyalogolt vele, be az éjszakába, s még nem látta a Dunát, azon gondolkozott, hogy hajón menjen-e majd vissza Pestre, vagy vonaton. De most itt a parton megrémült és pityeregni kezdett, eszébe jutott, hogy mindössze -49- tizenkilenczéves, s hogy most e pillanatban a szülei nyugodtan alusznak odahaza, s hogy Dupont ur, a szép fogorvos is édesen szunnyad ott a szomszédban, egy világoskékre festett házban, melynek sarkain széles rózsaszinü szegély huzódik végig, s melynek kapuján kis réztábla van: «Dupont, dentiste americain.» Mindez messze van, valahol arra balra, a hol most vonatok robognak az éjszakában, más országban, a honnan semmi módon senki sem láthatja ezt a kis foltot, a hol ő most áll, a kis fiával a karján. És most aztán sirt és sirva indult meg a viz felé. Már tépte a belsejét a dráma, a mely eddig ravasz lesben várta ezt a perczet. Most már meg-megrogygyant a lába, most már nem tudott vigyázni a gyerekre, most már nem látott, nem hallott, csak botorkált a viz felé buta félőrületben, a mit a Duna riasztott fel benne. Lement egészen a kövekig és ugy gondolkozott, hogy kimegy az utolsó kőre, ott letérdel és csöndesen belefekteti a gyereket a vizbe, mintha bölcsőbe tenné. Egy kicsit meg -50- is lóditja majd, hogy az ár befelé vigye, a középre, a hol szalad a viz. Aztán meg fog fordulni, vissza se néz a gyerekre és rohanni fog felfelé azon a domboldalon, a melyről oly tudatlan nyugalommal jött le. Itt nehány vesszőbokor állt a vizben. Megdagadt egy kicsit a Duna, s ilyenkor vizben állnak a bokrok. Óvatosan lépkedett a kövek közt s aztán egyszerre megállott. Ugy rémlett, mintha valaki motoszkálna a bokrok közt, a vizben. A homlokára tette a jobbkezét, a melylyel eddig a kövek közt balanszirozott és megállapitotta, hogy csak rémlátás volt. És tovább ment, a mig csak ki nem ért az utolsó kőre. Itt letérdelt, a hogy előre megtervezte s csöndesen bele akarta fektetni a pólyát a vizbe. A bokrok közt megint motoszkált valami. Megijedt és fölkapta a gyereket. Féllábával talpraállott, s körülnézett féltérden. A bokor nagy ágát félrehajtotta valaki. Most már tisztán látta, emberi kéz volt. Aztán a kéz után kar, a kar után egy fej jelent meg a bokor mellett. Egy ember ült egy csónakban, a bokrok -51- tövén, s most a léptek zajára előbujt. Nyugodtan nézett a leányra. Fernande kisasszony egy szót se szólt. Minden vére hidegen szaladt le a lábszárába, a mint a férfi nézte. Jóképü, szelid, szakállas ember volt és még mindig félrehajlitva tartotta a bokrot a félkarjával. Aztán megszólalt, halkan, úgy hogy nem törte meg a hangja a csendet, hanem belesimult a halk éjszakába. Ezt mondta: – Adjon Isten, kisasszony. A leány el akart futni. De csetlett-botlott a kövek közt. – Ne tessék szaladni, – mondta az ember, – nem bántom én. Halász vagyok, kérem, Kisorosziból. Lerakom a spárgát. A kisasszony föllélegzett. – Halász? – mondta. – Az. Nagy csönd lett. A halász nézte a leányt. És mintha ezzel az emberrel megszünt volna a Duna nagy csöndje, fenn valahol, Esztergom felől hajó jött. Zúgó, mély dohogása idáig hallatszott. A halász megint szólt: -52- – A kisasszony a gyereket a vizbe akarta tenni? A leány nem felelt. – Láttam, – mondta a halász. – Már akkor láttam a kisasszonyt, mikor felülről tetszett jönni. Én itt lerakom a spárgát. Kisorosziból jövök. Megint csönd lett. A leány se felelt, a halász is hallgatott. Sokáig hallgattak így. Egyik se mozdult. Aztán nagysokára megszólalt az ember, most már még halkabban, mint az imént. – Én elvállalnám a gyereket, kérem. A leány csak nézte. Talán nem is tudta, hogy hol van, hogy mit csinál, hogy ki beszél hozzá, hogy mit mond… – Elvállalnám, – mondta csöndesen az ember. – A feleségem, tetszik tudni, beteg. Nem úgy beteg, hogy feküdnék, fenn jár. Hanem úgy beteg, hogy nekünk vállalni kell valami gyereket, ha azt akarjuk, hogy legyen. A jó Isten úgy akarta, hogy nem ád magától. Hát ha éppen… ha a vizbe akarta tenni a kisasszony… elviszem én Kisorosziba -53- parasztnak… ki is gyöhet hozzá, meg is nézheti… Ferenczi József a nevem, úgy hivnak, mint a császárt. – A császárt? – mondta a leány és elnézett az ember fölött a fekete semmibe. – Kerestünk már Pesten is, – beszélt a halász. – Már ujságba is akartuk tenni. Én elvállalom a gyereket, kérem, örökbe. Nálam megél. Megvakarta a tarkóját, s ezzel a mozdulattal hátulról a szemére billentette kis kerek kalapját. Aztán fölemelte az orrát és kinézett a karima alól, ravaszul. – A vízben megfullad, – mondta. – És Ujpestnél kifogja a rendőrhivatal. Utána is nyúlt. Tisztességtudóan kérte: – Tessen inkább ideadni. A leány nem huzta el előle, hát gyöngéden átvette tőle. Levetette a kabátját, összehajtogatta, a csónak fenekére tette és ráfektette a gyereket. Billegett a lába alatt a fekete csónak, a hogy topogott benne. Most, hogy legörnyedve rakosgatott, a fejebubjára tolta a kalapot. Hátranézett: -54- – Hát nekem adja? A leány csak nézte. – Nekem adja? Intett, hogy igen. A halász városban tanult előkelőséggel mondta: – Köszönöm szépen. Aztán gyanakodva nézett a leányra: – De elviszem! A leány intett, hogy igen, igen, tudja. Erre aztán helyrebillentette kis kerek kalapját, leült a deszkára és megkapta az evezőt. Nem köszönt. Sietve, erős huzással indult neki, szinte szökött, mint a kutya, mikor csontot kap és félti. A csónak kilendűlt a vizre és nagy lassan ment fölfelé. Az ember nagyon dolgozott benne. Mintha félt volna, hogy a leány még meggondolja és visszakéri tőle a gyereket. Mintha rablott jószággal sietett volna. Feje fölött a hold finom párával törülte szét a hegyek körvonalait, s a partok ezüstös-szürkén derengtek. Ezüstös volt a csik is, a mi a csónak után maradt a vizen. A tulsó parton őrtálló jegenyék árnya feketéllett le a viztükörbe. És ez árnyak közt mozgott a -55- túlpart mentén a kis fekete csónak, s benne a hajladozva evező ember, a kinek meg-megvillant fehér ingujja a holdfényen. A leány megfordult és utána akart nézni, de akkor már odaért a kanyarodóból a vontatóhajó. Bárkákat czipelt kinlódva maga után, hörgő lármával, gőzt krákogva, sistergő lélegzéssel erőlködött, fekete füstcsóvát vonszolt a kéménye fölött. Felzaklatta a csöndet, bekormozta a holdfényt, összezavarta a Duna ezüstpikkelyeit és eltakarta a fekete csónakot a fehéringujjas emberrel. -56- Tavaszi részegség. Annak az egész történetnek, ami itt következik, semmi értelme nem volna, ha nem mondanám meg, hogy az ifju doktor milyen ember volt. Hát nagyon pontos, rendes ember volt és azzal foglalkozott, hogy ügyvédnél dolgozott. Ez az ügyvéd is jellemezte őt. Nem volt kriminalista, a ki bármily okból is, de végső eredményben mégis csak az emberi lélek bonczolásával foglalkozik, hanem polgári ügyvéd volt, amolyan jól kereső részletbehajtó, a kinek csöndes irodájában néhány doktori czimmel felruházott irógép dolgozott. Maga az egész iroda egyike volt amaz ügyvédi masináknak, melyeknek, ha az egyik oldalán bedobnak egy sommás-keresetet, a másik oldalán kijön egy ingre vetkőztetett szegény ember. Nem volt itt baj azzal, hogy -57- a férfi féltékenység elegendő ok-e arra, hogy Tóth Gerő huszonhatéves, római katholikus, nős, napszámos egy élesre fent baltával halálos sebet ejtsen Kis Mátyás huszonötéves, ev. református, nőtlen, bádogossegéden, – nem volt töprengés a fölött, hogy igaza volt-e Svarcsuk Péter ötvennégyéves, római katholikus, nőtlen, budapesti illetőségü, de perabszolute foglalkozás hiján szükölködő egyénnek, mikor Breuer Mór péküzletével szemben a minősített lopás álláspontjára helyezkedett. Nem. Sótlan, izetlen, szagtalan pörök folytak itt, az életnek ama számtalanszor megismétlődő kicsiny konfliktusai, a melyeket talán az Ur is blankettákon intéz majd el az utolsó itélet napján. És a milyen az iroda, olyan a jelölt. A mi doktorunk is ilyen volt. Tanult, készült az ügyvédi vizsgára és közben őrölte a pöröket az igazság malmában. Reggel fölkelt, este lefeküdt, s a mi e két cselekménye közé esett, azt igazán nem érdemes elmondani. A doktor vegetált, a doktornak szaporodtak a sejtjei – ez történt a doktorral, semmi egyéb. -58- Egy napon azonban kirugott a hámból és ez az, a mit el akarok mondani. A dolog a következőképpen történt. Reggel fölkelt a doktor a Hajós-utczában, beledugta a fejét a lavórba, megmosakodott és öltözködni kezdett. Az öreg asszony, a kinél a szobáját bérelte, ilyenkor be szokott szólni hozzá, s ezt most sem mulasztotta el. – Szép idő van, doktor ur – mondta. – Igen, – felelt a doktor s kinézett az ablakon. Hát Istenem, valóban tavasz volt. A nap sütött és szemben a pálinkás ragyogó pofával nézett szét a piszkos utczában. – Meleg van, – mondta az öreg nő. A doktor a nyakkendőjét kötötte és csak ugy szokásból mondta: – Igen? Szemben, a pálinkás fölött, kinyilott az emeleti ablak és egy cseléd körülnézett, hogy nincs-e rendőr a közelben. Aztán kirázta a portörlő rongyot az utczára, a pálinkás fejére. A pálinkás feje ekkor a napon szikrázó porszemektől aranyos glóriát kapott és ez -59- fölemelő látvány volt. Szép vörösorru zsidó volt, fehér szakálla ezüstfényben csillogott, szemére huzott kalapja körül pedig aranyfényben szállongott a por. E pillanatban talán az egész föld kerekségén nem volt nálánál dekorativebb leszemetelt rumhamisitó. S mintha ezt érezte volna, boldog mosolylyal nézett át az ügyvédjelölt földszintes ablakába és a szemével intett az ingujjas öltözködőnek, mintha ezt mondta volna neki: – Azt a koczkás rózsaszinű inget már ötödik napja látom rajtad. De nem bánom, mert jó melegen süt a nap és tavasz van, és én jól érzem magam itt a butik küszöbén. A jelölt pedig vísszamosolygott rá, fölvette a kabátját, hóna alá csapta az irásait és kiment az utczára. Szétnézett. A porrongyos cselédleány most kifeküdt az ablakba, lehajtotta a fejét és azokat nézte, a kik a ház alatt mentek el. Ezt csak mellesleg mondom, de azt hiszem, igazam van: a városi ember másként néz ki az ablakon, mint a falusi; a városi lány az emeletről átnéz a tulsó gyalogjáróra, míg cselédleányt nem is látni másként -60- az ablakban, mint ugy, hogy azzal kinlódik, hogy merőlegesen lefelé nézzen azoknak a fejetetejére, a kik a ház előtt járnak. Sőt tovább megyek: ablakból fölfelé is csak ők néznek, a mi igen mulatságos, sőt abszurd látvány az utczáról nézve. – Egy olyan törkölyt kaptam Becskerekről, – mondta a jelöltnek a glóriás öreg – de egy olyan jó törkölyt… Görcsös öreg ujjait összeillesztette, mintegy csücsörítette a tenyerét. – Fein! – mondta aztán és bemászott a homályos butikba. A jelölt egy kicsit kábán szítta a friss levegőt és állongott a bolt előtt. Az öreg kiordított a sötét boltból: – Szép idő! Mire a jelölt szó nélkül bement a snapszok közé. Még mindig nem szólt egy szót se. Felhörpintette a törkölyt, nyelt utána egyet, megnyalta a szájaszélét, ok nélkül belenézett a butikos szemébe, aztán helybenhagyólag bólintott. A butikos büszkén nevetett: -61- – Mi? – Ühüm! – mondta a jelölt. Az ujságárus megállt a küszöbön és beüvöltött valamit a sötétbe. De a jelölt az épp most fölkelt emberek bárgyuságával nézett rá és nem felelt neki. – Hány óra? – kérdezte a pálinkástól. – Félkilencz. Még ráért. Kiállt a bolt elé és nézte az embereket. Míntha mindenki frissen szaladgált volna. – Adjon még egy pohárral – mondta és ásított. Ezt is lehajtotta, éhgyomorra. – Gyönyörű idő, – mondatta vele az első pohár törköly. És jól érezte magát, mint mindenki, a ki nem szokta meg az italt, s így reggel az éhomra nyelt pálinkától nirvána-sejtelmeket kap. A hogy ott állt, állt, kábulni kezdett. Nem is tudta, miért ivott, hiszen soha életében nem jutott eszébe betérni a butikba. És most kéjjel fordult hátra és kéjjel szólt: – Fatter, adjon még. Ez igazán jó. -62- És a fatter adott neki, és a vége az lett, hogy a jelölt leküldött a torkán vagy kilencz kupiczával. Ok nélkül. Tudja Isten, miért… És leült a bolt lóczájára és nézte, hogyan vágtatnak el a kocsik meg az emberek az ajtó napfényes négyszöge előtt. Bután mosolygott, fizetett és átment az utczán, be a szobájába. Az ágyra csapta az irásokat és előhivta az öreg asszonyt. – Sári néni – mondta neki. Ez már humor volt, mert az öreg nőt özvegy Kaufmannénak hívták és jobb, ha nem is kutatjuk a keresztnevét. – Sári néni – mondta neki bárgyu mosolylyal. Az öreg nő csak nézte. – Móricz néni! – mondta a jelölt és nevetni kezdett. Kitünően mulatott ezen a kitünő viczczen. Azzal meghajolt, azt mondta, hogy: «szálem alejkum» és kiment. Most már nagyon furcsán jártak az emberek az utczán. Egy ur például tiz lépés magasságban, a levegőben járt és keresztülment egy szekéren, melyen dobozok voltak. -63- Több más szekér, köztük egy tejeskocsi is – annyira megbolondult, hogy huzni kezdte a lovakat hátrafelé és a lovak, daczára annak, hogy előre szaladtak, mégis a kocsival együtt hátráltak, szépen himbálózva a levegőben. Az utcza gázlámpásai lehajoltak a doktorhoz, mint a füzfák és lombjukkal megsimogatták a fejét. Némely ház pedig, köztük a magyar királyi Opera is, – nagyon himbálózott. – Ma viharos a tenger, – mondta csöndesen a doktor és nyugodtan belement egy kofába, a ki kicsiny szekerével az utczasarkon áll. De ez nem hozta ki a sodrából. – El kellene tiltani a kofataligáknak a gyorshajtást, – gondolta és nagyot sóhajtott. Vannak sóhajtások, amelyek oly mélyről fakadnak az emberi lélekben, hogy az ember gyomra is megrezdül beléjük. A doktor konstatálta, hogy nem megy egyenes vonalban. – Czélozni fogok, – gondolta. És czélbavett egy lámpát a szemével. És nekilőtte magát a lámpának, mintha puskagolyó lett volna. Csöndesen motyogta: -64- – Igy fogom magamat kilőni a ligetbe, egyik lámpától a másikig… De már az Andrássy uton volt. És előbb nagy, ormótlan barna házak jöttek feléje, aztán vigan csuszott a lába alá az Oktogon-tér. Ugy érezte, mintha a Váczi-köruton, a Fonciére-palotánál valami nagy óriás állana, a ki ugy húzza az Andrássy-utat, mint a futószőnyeget, s ő csak egy helyben lépked. Sietve jöttek feléje a csinos villák, vaskerítések maradtak el mellette, s a kocsik oly villámgyorsan suhantak el mellette, mint a vonat ablakából nézve a táviródrót görcsei. – Nagyon gyors a hajtás, a hajtás nagyon gyors, – gondolta. És hogy ne szédüljön, behunyta a szemét. Igy vágtatott tova. Néha érezte, hogy a fülébe orditanak valamit, sőt nagy ütéseket is kapott az uton, de ezt önérzetből nem vette tudomásul. Mikor megint kinyitotta a szemét, valahol a liget végén járt. – Erre a padra leülök, – mondta, s belecsapkodott a zsebkendőjével a levegőbe és lezöttyent a puszta földre. -65- Körülötte édes délelőtti csöndben nyugodott a liget. Valahol messze duruzsolt a város, és a láthatár permén lassan járt egy-egy nő egy-egy gyerekkel. Könnyü kis szél szállott a fák között és apró, zsiros papirosrongyok gurultak feléje a földön. Egy helyütt zöld pázsit foltjába vágódtak a csupasz fák, s erre a zöld pázsitra rásütött a nap. Ez oly gyönyörü, oly édes volt, hogy a jelölt nekitámasztotta a hátát egy fatörzsnek és sirni kezdett. Verejtékes homlokát végigsimitotta a meleg völgyekből ideszabadult és a mi reggelünkön megnyirkosodott illatos szél. Szerette a szegény jelöltet a tavasz, jól bánt vele, elringatta, csókolta, a szédűlés könnyü hintaján lóbálta, kifujta a fejéből a gondokat, tisztára szellőztette a lelkét. És a hogy buta, oktalan könyein keresztülnézett a jelölt, ugy látta, hogy kis fehér kecskék jönnek feléje. Sok ezer kis fehér kecske, mely katonás rendben lépett, egyszerre. Bal, jobb, bal, jobb, – mintha tanulták volna. A fák pedig zúgni kezdtek, s a lombjuk világoskék volt, átlátszó, mintha -66- az ég azurjának foszlányai akadtak volna meg a galyakon. A sok ezer, bodros kis fehér kecske pedig jött, jött a nélkül, hogy közelebb ért volna hozzá. Terjengett ez a rengeteg kecskenyáj, oldalt kiszélesedett addig a meddig csak ellátott a szem, a háttérben pedig fölfehérlett az égre, ott, a hol a sikság az éggel találkozik. Még az égbolt nagy buráján is jöttek, egyre jöttek, s ekkor látta a jelölt, hogy ott fönn még felhők a kis kecskék, s csak a földre érve nő meg aranyos szarvuk. És igy most már minden kék és fehér fényben ragyogott körülötte, s a nagy, fehér tengerből kivillantak az aranyszarvacskák, és a fák nagy, levegőkönnyü, kék lombkoronái jobbra-balra lengedeztek, könnyen, súlytalanul, mintha az egészből egy szó se lett volna igaz. A jelölt ekkor felállott és érezte, hogy ebben a könnyü világban ő az egyedüli súlyos test. Nem is tudta, hogy min áll. Csudálta, hogy el nem süpped e friss puhaságba, örökre bele nem vész a lágy fehérségbe és az illanó, lengő, kék füstnél is könnyebb, tisztább és világosabban ragyogó lombkoronák közé. Egy -67- zsiros, csontos, emberszagu, súlylyal biró ügyvéd volt, – ezt érezte. Érezte, mert józanodni kezdett. S a hogy a fehér kecskék oszladozni kezdtek előle és megint visszagomolyogtak az égre felhőknek, s a hogy a halványkék, nagy lombok visszaolvadtak a fehér felhők közé égszin foltoknak, a jelölt körűlnézett és végigsimitotta a homlokát. Harang csendült a városban. Delet harangoztak. Egy guvernánt jött arra a gondjára bizott kis leánynyal. – Maman nous grondera, – mondta a francziáné, – allons, marchons! És a gyerek botorkált mellette, alig birt vele lépést tartani. A jelölt csak bámult utánuk. – Aludtam? – kérdezte magától. És a szivébe nyilallott az elmulasztott kötelességek gondolata. Három tárgyaláson makacsolták el. És baj lesz, veszekedés lesz, mentegetőzés lesz, csudálkozás, csapkodás, káromkodás… És senki, senki sem fogja megérteni azt, a mi ma vele történt, senki sem fogja elhinni, senki sem fogja beleilleszteni -68- tudni a logika durva kereteibe, buta, kemény szavakat fog hallani, mint: «miért?» – vagy «hogyan történhetett» – avagy «nem értem» és minden ember: a főnök, a kollega, a háziasszony, a járásbiró a maga rongy kis eszével fogja megitélni az esetet, és őt beleteszik az emberi élet keretei közé: makacsolják, dorgálják, kérdezik, mentegetik… és senki sem fog belenyugodni ebbe az esetbe, mert az emberek az ilyesmin gondolkoznak, a helyett, hogy megéreznék és napirendre térnének fölötte. Éhesen, fáradtan, kábultan és nehéz fővel kapaszkodott fel a villamosra és visszarobogott rajta az életbe. Ő ebben a pillanatban tragikus hősnek érezte magát, de ez a tragikum oly kicsiny, oly kevéssé érdekes és olyan muló volt, hogy csakhamar nem is vette komolyan, s a történet ránézve ezen a ponton be is fejeződött. Igaza is volt. Az ilyen semmiségeken csak a magunkfajta bolondok, az élet soha ki nem józanodó részegjei, nem létező aranyszarvu kecskék vidám pásztorai képesek tollal a kezükben hosszan elrágódni. -69- Az aranyóra és a láncz. (Történik egy jobbfajta udvari lakásban. A lakás most üres, mert az egész háznép temetésen van. A nyugdijas özvegyasszony, a ki ebben a lakásban lakott, meghalt, s ma délután temették.) A viczéné (feljön, kinyitja az ajtót és bemegy a lakásba. Megilletődve tekint szét a butorokon, majd kimegy a konyhába, s bár becsületes lélek, azon tünődik, hogy mely kisebb térfogatu konyhai eszközt lehetne ellopni. Csodálattal konstatálja, hogy a kisebb eszközök már el vannak lopva.) A cseléd (vörösre sirt szemmel, fekete ruhában, fekete kendőben jön fel): Hát maga mit keres itt, viczéné? A viczéné: A kapuból láttam, hogy már gyönnek vissza. Felgyöttem rendet csinálni. Szép volt? A cseléd (sirni kezd). (Nagy szünet.) A viczéné: Kisasszony lelkem, nem azért mondom, de az én levesszürő kanalam már úgy összehorpadozott, -70- hogy… hát ha éppen nem kellene kisasszonynak a kanál, hát én… úgy sincs már kinek szürni a levest. A cseléd: Nem szabad elvinni semmit. Az asszonynak a fia itt van és számbavesz mindent. (Bemegy a kamrába és megnézi, hogy jól dugta-e el a levesszürő kanalat.) (A rokonok feljönnek a lépcsőn.) Az özvegyasszony fia: Üljetek le… Mari, nincs valami ennivaló a háznál? A cseléd (szomoru arczczal jár a rokonok közt): Egy kis kompót… Egy hölgy: Csak hozza, hozza. Sok befőtt van? A cseléd: Van vagy husz üveggel. A hölgy: Szegény Lujza néni, még ebben is rendes volt. Tegyen fiam egy kosárba vagy öt üveget, elviszem emlékül, ugy sincs már itt, a ki megegye. (Őszintén sir.) -71- A fiu: Hagyjatok, hagyjatok. (Leül a kanapé sarkába és maga elé néz. Halk beszégetés. Az asszonyok ki-bejárnak.) Egy másik hölgy (sóhajtva): Haj, haj! Igy van ez. Az egyik hölgy: Mindenkinek ez a vége. (A fiu fölkel, a szekrényhez megy és kinyitja. Egy szivarskatulyát vesz ki, melyben különféle apróságok vannak: gyürük, csattok, diszes gombok, egy női kalapmadár, néhány bross, karperecz, egy aranyóra és egy láncz. Az egészet az asztalra szórja.) A fiu: Vigyetek szegénykétől valami emléket. (Nagy csönd. Senki se mer az értéktárgyakhoz lépni.) A fiu: Válaszszatok valami kicsiséget. Egy hölgy (odamegy; turkál a csomóban): Mi mindene volt szegénykének… (Kéjjel nézi az órát, meg a lánczot.) Egy másik hölgy: Én… én valami kis értéktelen holmit akarok… ezt a gombot. Vagy inkább ezt a csattot. (Az órát nézi.) -72- Az egyik: Na, nem viszed el a csattot? A másik: Nem. (Arra gondol, hogyha most elviszi a csattot, elesik még a reményétől is annak, hogy az órát megkapja.) Az egyik (egy kis leányhoz): Julis, nesze, vidd el te a csattot. Szegény Lujza nénié volt. (Odaadja a kis leánynak a csattot, hogy igy kiküszöbölje a csomóból az értéktelen holmit.) A másik: Nesze Julis, a gomb is a tied. Julis: Köszönöm. (Az órát nézi.) Az egyik hölgy: Kinek kell a madár? (Nagy hallgatás. Senkise akarja a madárral eljátszani az órára való jogát. Általában az a gondolat kerekedik felül, hogy az óra utolsónak fog maradni, tehát az kapja, a ki utoljára jelentkezik. Mondom, nagy hallgatás.) Egy harmadik hölgy: Julis, nem kell neked ez a madár? -73- Julis (az órát nézi): Nem. Én a csattot is visszaadom, meg a gombot is visszaadom. (Hamar visszateszi a gombot meg a csattot.) Az egyik hölgy: Azt nem lehet. A csatt meg a gomb a tied. (Kiveszi és visszaadja neki.) Csak tedd szépen el, a mit kaptál. Itt nem lehet válogatni. Nem szégyenled magad? Julis (sirni kezd, elteszi a csattot és a gombot, látva, hogy néki itt semmi reménye se lehet): Hát akkor… akkor kérem a madarat is. (Sietve, egyszerre hárman is oda adják neki a madarat. Julis el van intézve és visszavonul. – Nagy szünet.) Az egyik hölgy: Milyen szép kis óra. (Nagy szünet.) Egy másik: Ugy-e, ezt te tartod meg, Elemér? A fiu: Én semmit se tartok meg… (Mindenki az asztalhoz lép.) Az egyik hölgy (kezébe veszi az órát): Gyönyörü kis óra… (a lánczot is kihúzza a csomóból)… és milyen nett kis láncz. Ugy-e, ez hozzá tartozik? -74- A másik: Igen, igen. Akaszd rá a lánczot. (Ugy gondolkozik, hogy még ő is kaphatja az órát s az esetben jobb, ha rajta van a láncz. Ugyanezt érzi a másik is, tehát hirtelen és jó erősen beleakasztja az óra karikájába a lánczot.) Egy hölgy (kissé idegesen): Nagyon szép. Na, most tedd le. Az előbbi (nem teszi le): Szegény néni, mindig ezt hordta. (Mégse teszi le.) Emlékeztek, milyen elegáns volt a fekete selyemruháján ez a vékony kis aranyláncz? Igy hordta, ugy-e? (Felpróbálja. Nagy megdöbbenés.) A másik: Ilyenformán. Tedd le. Az előbbi (leveszi a nyakáról, de a kezében tartja): Ezt a boldogult urától kapta. A másik: Igen, igen, tedd le. Egy harmadik (erélyesen): Tedd már le, ha annyit mondják. Egy sovány hölgy: Itt van egy fekete csont-karperecz. Gyász-ékszer. Kinek kell? (Senki se szól.) -75- A sovány hölgy: Itt van egy ischl-i bross. Andenken von Ischl. Ki akarja? Néhányan (jószivüen): Vidd el mind a kettőt. A sovány hölgy: Én sohase voltam Ischlben. (Visszateszi a brossot.) Nagyon szép kis óra. Adja már ide, hadd nézem meg én is. Egy hölgy: Add oda. Többen: Add oda neki, hadd nézze meg. (Ugy gondolkoznak, hogy ez már nagyon sokáig tartotta a kezében és hogy a soványnál nincs veszélyben az óra.) Az előbbi hölgy (odaadja az órát, de a láncz végét a kezében tartja): Duplafedelü. A sovány: Ereszsze el a lánczot. Az előbbi: Megnézheti igy is. (A láncz elszakad, a miből egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy huzták mind a ketten. Mindenkinek megdobban a szive, mert érzik, hogy igazán nagy és komoly harcz folyik az óra körül.) -76- A sovány: Na, most elszakitotta. Az előbbi: Maga szakitotta el. A sovány: Én? Hogy lehet ilyet mondani? (Egy pillanat alatt rájön, hogy a láncz nagyobb része az ő kezében maradt az órával együtt, s hogy még igy is lehet hordani.) Nem is olyan nagy baj. Egy hölgy, a ki eddig még nem szólt: Hol van az az ischl-i emlék? (Ő is odalép az órához.) Az előbbi: Na, na, na. Lassabban. (Visszatolja.) Az uj hölgy: Hadd nézem meg én is azt az órát. Mind (a soványhoz): Adja oda neki. (Mert az a fő, hogy egy kézben sokáig ne legyen az óra és inkább outsiderek tartsák a kezükben, mint olyanok, a kik erőteljesebb érdeklődésükkel már megmutatták, hogy jogot formálnak rá.) A sovány (odaadja): Duplafedelü. -77- Az uj hölgy (nyugodtan): Na hát, én ezt választom. (Általános elképpedés azon, hogy ezt a bonyolultnak látszó ügyet ilyen egyszerüen is el lehet intézni.) Az előbbi hölgy (idegesen): Bocsánat, maga az ischli emléket kérte. Az uj hölgy: Én? Csak kérdeztem, hogy hol van. (A ridiküljébe akarja tenni az órát.) Egy hölgy: Bocsánat, ez nem járja. Egy másik: Ez egy értékes dolog. Az ember kiválaszt valami kis csecsebecsét, valami emléket, de nem egy aranyórát lánczczal. Az uj hölgy (nyugodtan elteszi az órát): Hát válaszszanak csecsebecsét. (Visszavonul és a tükör elé megy, igazitja a kalapját. Lassankint mindenki ott hagyja az asztalt, mely e pillanatban értéktelenné vált, s mind az ügyes hölgy köré csoportosul, arczczal a tükör felé. Valamennyien a tükörbe néznek, a maguk arczát nézik és a másikhoz beszélnek.) Az egyik: Mit válaszszunk, ha maga elvitte a javát. -78- Az órás hölgy: Mindegy az… én se azért választottam… valakinek csak el kell vinni ezt is. Egy másik: Hát legalább a lánczot adja ide. Az órás hölgy: Hiszen el van szakadva. (Elől lehuzza a bluzát a balkezével, a jobbjával pedig felülről lefelé végigsimitja.) Isten áldjon meg, Elemérkém. A fiu: Csókolom kezét, Tóni néni. Köszönöm szépen a jóságát. Tóni néni (mert ő az): Hadd csak fiam. Hisz tudod, hogy szerettem szegény anyádat. (Sirva fakad és elmegy.) (Nagy szünet.) Az előbbi hölgy: Ez elvitte az órát. (Kétségbe van esve, de azért zsebre dugja a maradék lánczot.) A sovány: Hát legalább hol van az ischli emlék? (Az ischli emlék eltünt. A gyász-ékszer is eltünt. Most már csak csontgombok vannak az asztalon, -79- mert az óra távoztával a rangban legidősebb dolgok vették át a helyét, s eltüntek.) A sovány: Hát nekem semmi se marad? (Julis fél, hogy most még azt is elveszik tőle, a mit kapott, tehát fölkel és indul.) A sovány: Julis, add ide nekem a csattot, neked megmarad a gomb és a madár. Julis: A madarat odaadom. A sovány: Az nem kell. Add ide a csattot. Julis: Hát akkor semmit se adok. (Indul.) A sovány (savanyuan): Jó, hát… hát add ide a madarat. (Táskájába teszi az üvegszemü kolibrit és köszönés nélkül távozik. A többi utána. Az asztalról már a csontgombok is eltüntek. A lakás üresen marad, csak a fiu sir egymagában a kanapé sarkában. Beesteledik. A cseléd meggyujtja a lámpát.) -80- A titokzatos Csókai. I. Ebéden voltam egyszer egy barátomnál, a kit mindnyájan a világ legboldogabb emberének tartottunk. Három évvel ezelőtt nősült, feleségül vett egy jónevelésü, szerény kis polgári leányt, a kit leánykorában sokszor láttam, s a ki állandóan szende és szerény volt. E két tulajdonságát a házasságban is megtartotta, egyszerű, olcsó ruhákban járt, soha konflisra nem ült, a boltban félórákig alkudott, hatosokat és koronákat helyezett el a postatakarékpénztárban, szinházba csak olyanba ment, a hol nem kellett sokat fizetni a szabadjegyért s ha valami agressziv öltözékü férfi jól megnézte az utczán, hát oly savanyú undorral tudott visszanézni rá, hogy annak nemcsak a kalandtól, hanem magától -81- az asszonytól is elment a kedve, a mi tulajdonképen az egyetlen eredmény, melyre tisztességes asszonynak utczabetyárral szemben törekednie kell. A barátomról még ennyit sem érdemes beszélni. Kissé túlzottan kövér volt, s ő meg ezt vitte bele a házasságba. Lustán intézte a dolgait, lassan és sokat evett, hosszan és kéjjel szivarozott, az ujságot elejétől végig olvasta, s egyazon ruhában járt már két év óta. Semmi izgalom nem volt benne. Semmi ámor, semmi mámor, – mint a költő mondta. Ebéd után az asszony egyszerre csak azt mondja: – Kiesett a kő a fülbevalómból. A férj nyugodtan felel: – Jó. Hosszu szünet. Én szódát fröcsköltem a boromba, a férj rágyujtott, az asszony pedig ujra megszólalt: – Nem csináltatod meg? Lassan, ebédutáni hangon mondta a férje: – Majd… ráér. -82- – Jó – mondta erre hirtelen és kedves mosolylyal az asszony – majd odaadom a Csókainak, az megcsináltatja. A férj mosolygott. Az ügy el volt intézve. Mikor félnégykor el akartam menni, az asszony így szólt az urához: – Nem kisérsz el? A városba megyek. – Most nem… – mondta a lusta emberek könyörgő pillantásával az ember, a ki nyakig ült egy nagy bőrfotelben. – Jó, majd elkisér a Csókai. Erre már fülelni kezdtem. Megkoczkáztattam a kérdést: – Ki az a Csókai? – Senki. – Hogyan?… Hisz már másodszor hallottam a nevét. – Mégis senki. Csókai nincs. Csókai nem létezik. Ha az uram lusta és unalmas, vagy fösvény, vagy udvariatlan, akkor megfenyegetem Csókaival. Csókai, az egy képzelt személy, a kiben megvannak mindazok a tuajdonságok a mik az ilyen tulságosan elférjesedett emberből, mint az uram, hiányoznak. -83- – Tehát Csókai az ideális férj. – Nem. Csókai nem férj. Csókai szabad ember, a ki tud az asszonyokkal bánni. Ha az uram nem akar uj ruhát venni nekem, – majd vesz Csókai. Ha nincs kedve a szinházba menni, – elkisér Csókai. Ha elejtem a zsebkendőmet és az uram nem nyúl érte, – Csókai fölemelte volna. Ha tavaszszal nem hoz délben ibolyát, – lám Csókainak eszébe jutott volna. Sajnálom, de csak brutális szóval tudom Csókait tökéletesen jellemezni: Csókai a szeretőm. Nevettem. Az asszony is nevetett, az ura is nevetett. Aztán összecsókolóztak. De a lusta ember mégse kisérte el a városba. II. Eljön hozzám ez után az ebéd után vagy két hónappal a férj. – Még emlékezni fogsz – mondja, kissé fanyar pofával, – hogy beszéltünk egyszer valami Csókairól. – Emlékszem. -84- – Hát tudod, – mondja egy kellemetlen grimace kiséretében, – kezdem unni ezt a Csókait. – Ugyan, ugyan. – Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton Csókairól van szó. Szerdán, mikor elmentem hazulról reggel, elfelejtettem megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: «Majd megcsókol Csókai.» Tudod? – Tudom. – Ugyanaznap este későn jön haza. Bizom benne, eszemágában sincs megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, várni kellett a vacsorára. Hát – bevallom – kissé szigoruan szóltam rá: «Honnan jösz ilyen későn?» – A világ legnyugodtabb hangján feleli: «Csókaitól». Tudod? – Tudom. – Na már most… tudja Isten… hiszen agyonlövöm még azt is, a ki azt meri mondani, hogy gyanakszom rá… de máskor mindig egyhuzamban alszom este tiztől reggel nyolczig… aznap felriadtam félkettőkor, -85- mert azt álmodtam, hogy Csókai ott áll az ágyam mellett és azt mondja a feleségemnek: «Csöndesen, édes, úgy jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.» Álmomban azt feleltem neki: «Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én neked!» És fel is ébredtem. Nagyon szégyeltem magam. Az asszony ott aludt mellettem, nyugodtan, boldog mosolylyal, mint valami anzix-kártyán a «pihenő Vénusz». De… mégis… szóval… tudod? – Tudom, tudom. Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami olyan «ugykellnektek» érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem ahhoz, hogy megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a Csókai. Csókai a férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, a ki ebéd előtt szerelmesen, figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se nézte, s a ki ebédután félrelöki ezt a papirost, vagy ha a kezébe is veszi, azért veszi, hogy megnézze rajta az árakat. És magam is elképzeltem Csókait, az örökké éheset, a figyelmes, udvarias, -86- fürge, szerelmes ifjut, a prózából verssé finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének furóját, a barátom feleségének itt-ott elpotyogtatott illuzióiból összesürüsödött valakit. – Tudod? – mondta aggódva. Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok tanácsot adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem tudtam, mert ha Csókai ember lett volna, hamar lehetett volna végezni vele. De Csókai gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes az ereje, nemcsak akkor, ha Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, Kossuthnak, vagy Marxnak hivják, hanem – oh, örökbüszke hatalma az ember vágyainak – még akkor is, ha olyan szerény, rongyos, komikus neve van is, mint: Csókai. III. Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az asszonynyal a Műcsarnokban. -87- – Hogyan? – kérdeztem – nagyságos asszony most a művészet iránt is érdeklődik? Zavartan felelt valamit, a minek az volt az értelme, hogy azért jött ide a képekhez, mert összezördült az urával. – Most már tűrhetetlen – mondta. – Most már nem én fenyegetem őt Csókaival… oh, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. Ha megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: «Csókai vasalt nadrágban jár.» Egyebet se hallok, mint: «Mit csinál Csókai?» – «Vár ma délután Csókai?» – «Ha elválunk, feleségül vesz Csókai?» – Most már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már ugy kialakult, ugy megtestesedett, a miért annyit beszéltünk róla, annyit faragtuk, csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen látjuk a képét, már olyan, mint valami önműködő bábu a Coppélius mester titokzatos műhelyéből, a melynek emberformája van, jár, kel, énekel, beszél, tánczol – csak éppen, hogy még nem él. Ugy, hogy most már nem is merek róla beszélni. Nem merem kimondani a nevét, -88- mintha igazán a szeretőm volna. És az uram dühös rá, megfojtaná egy kanál vizben, csufolja, bántalmazza; szóval, nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny Csókaíra. Elgondolkoztam. Valóban az emberek addig ijesztették a gyerekeket a krampuszszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve van, puttony a hátán, jobbkezében virgács, balkezében láncz, a mig végül a játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat és teremtettek egy krampusz-tipust, a mi most már oly ismeretes és oly klasszikus, hogy semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten – gondoltam – hátha a legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer eszébe jut, hogy a barátomék Csókaiját meg is csinálja ennyi adat alapján. Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután elbucsuztunk. De mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony: – A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor csufolja a Csókait. Fáj, ha bántja. -89- Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást érez ez iránt a Csókai iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti Csókait, és ha Csókaiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, akkor a baj már nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, hogy a mit egy emberi lény szeret, az már félig él. Vagy talán a Messiás megszületésének nem az a története, hogy az emberek addig és annyira szerették, hogy egyszerre csak elkezdett élni? IV. Most már csak néhány szót kell mondanom azok kedvéért, a kik a történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött. A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a dolgozókabátját és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Megvadult és nekiesett a fehérneműszekrénynek, s az abban elhelyezett ékszer-kazettáknak. -90- Feltörte és egy czimet talált benne. A czimet megmondta egy kocsisnak, s azzal elvágtatott. Tiz percig várt a kapu alatt, s akkor jött az asszony. Az asszony sikoltott egyet, aztán félájultan – ezuttal életében először – konflisba ült és az anyjához hajtatott. A barátom még öt negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről egy úr, a ki nem volt szőke és magas, mint Csókai, nem viselt vasalt nadrágot, szürke zsakettet és oldalt felcsapott Panamát, mint Csókai, de a kiben a férfi szimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg a csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a fejéről a kis zsirardi szalmakalapot. Névjegyet cseréltek s ekkor kitünt, hogy Csókait Kellernek hivják. Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári éjszakán a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt bünös. Ez lett volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül bebizonyitódott. – A legérdekesebb a dologban – tette hozzá – az, hogy ez a Keller egy csöppet -91- sem, de abszolute semmiképpen nem hasonlitott a képzeletbeli csinos, elegáns Csókaihoz. Polgári megjelenésü, köpczös, értelemhiányra valló arczu emberke volt… S a hogy igy jellemezte, leszidta, kigunyolta és szivből kinevette ezt a szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt a daliás és csábító Csókaival, eszembe jutottak azok a franczia szobrok, a melyekben a forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép géniusz ábrázolja, a feltámadt nemzeti erőt pedig égi haraggal teljes, fenkölt arczu félisten, holott Arouet de Voltaire egy sovány, göthös, hiu, féltékeny, szószátyár vén kóró volt, Mirabeau pedig szörnyszülött: görbevállu, ragyás, borostás, ferdeorru, bozontos, sőt a legujabb kutatások szerint megvesztegethető is. -92- Téli reggel. A gőzfürdő előtt a villamos ivlámpa mesterséges éjszakát csinált, de odébb, a Kerepesi-ut felől már piszkos-vörös pára szállott fel az égre. Valahol messze már jött, sietett felénk a Nap. A nagy ház még be volt zárva. Tejüvegablakai mögött fehér fény villódzott, kigyultak benn is a lámpák. Árnyak jöttek-mentek. A frakkos fiu künn állt a kapu előtt még, vagy nyolcz-tiz emberrel. Fel volt türve a gallérjuk, szemükre huzva a kalapjuk, a kéz a zsebben. Mind maga elé bámult, várta a kapunyitást, várta a megváltó meleg vizet. Kettő nekidőlt a kapufélfának jobbról-balról, s majdnem aludt. Az egyik a leggyüröttebb pofa volt, a mit a frakkos fiu életében látott. Valami nagyon utolsó züllött ember lehetett, -93- ámbár prém volt a télikabátján. De sárga, fáradt arcza volt, s a szája körül undor és fájdalom játszadozott. Kávéházi levegőn füstölt fej volt ez, dohányban páczolt arcz, bután merengő szem, a melyben olyan kifejezés ült, a mit a külföldi illusztrált lapoknak husz éven át való felületes és unott nézegetése ad a pesti kávéházi állatnak. Nagy pinczér-túlélő lehetett szegény, az a fajta, a ki alól minden reggel kidől az éjjeli pinczér és a ki – ámbátor vacsora után ment be a kávéházba – a reggeli pinczérnél fizeti az utolsó konszommáczióját. A másik kariatid pedig egyenesen éjjeli pinczér volt. De az már el is aludt szegény, állva. A frakkos fiu didergett. Csöndes, alattomos kis szél járt az utczán, a füle mögé fujt, a manzsettája alá fujt, besurrant a czipője főlött a vékony frakknadrág alá. Vágyó pillantást vetett a nagy, homályos ablakokra, a melyek mögül fehéren sugárzott a gőzfürdő erkölcsi tartalma: a melegség, a tisztálkodás, az olcsó borbélyparfüm szomoru és mégis -94- tisztaságot jelentő illata, a pihenés, a csönd, és az az édes forróság, a miben egy pillanatra fuldoklik az ember, de a mi aztán megdolgozza, úgy, hogy azt érzi, mintha kipárolna, kiolvasztana belőle mindent, a mi rossz és fájdalmas. Még többen jöttek. Szemben pálinkamérés volt, transzparenssel a kirakatában. A transzparensen ez állott: «Itt fürdő Jegyek.» Jöttek a boltból hárman, zöld jegyekkel a kezükben. Aztán egyszerre kinyitották a kaput. Észre se vették. De aztán mégis elkezdtek befelé menni, a kávéházi állat büszkén, katonásan, az alvó pinczér őszintén tántorogva. A frakkos fiu szerényen ment köztük. A három, a ki a pálinkamérésből jött, vígan kiabált és ismerősként üdvözölte a pénztárkisasszonyt. Aztán lábdobogás hallatszott, ment fel a raj a vaslépcsőn a labirintusba, és eltünt a sok száz kabin közt a fuladt melegben. A frakkos fiu lassan vetkőzött, meg is borotválkozott elébb. Mire ő bement a nagy medencze-csarnokba, már benn ültek a fehér békák a meleg pocsolyában. Forró, sötét nedvesség -95- ült a tüdejére. Meg kellett állnia a gőzös, párás teremben, mert nem látott. Aztán megszokta a szeme a sötétet. Leült az első lépcsőfokra és szétnézett. A medenczében köröskörül ültek az emberek. Nem láthatták őket jól, mert a meleg köd, a mit bezártak ebbe a csarnokba, fátyolt huzott minden akt elé. Két-három kis sárga villamos lámpa világolt a sarkokban, mindeniknek udvara volt a sűrü gőzben. A fiú úgy érezte, mintha itt minden izzadna. A barna falakról csöpögött a langyos viz. Az oszlopok megcsillantak. Fenn, a kupola, a melyen négy-öt piczi szinesüveg-ablakocska volt, egymásután csöppentette homlokára a maga hideg kő-izzadságát. Ugy látta, még a kis villamos lámpák is izzadnak valami sárgás gőzt, a mi szétáradt belőlük, el-elgomolygott a többi pára közé. És csönd volt. Itt most a viz volt az ur, mindenki másnak a neve: hallgass. Fülelt a fiu. A szomszéd medencze felől pocskolás, csurgás zaja jött. Valahol messze zuhogott a viz olyan zúgással, mint valami vizesés. -96- Valaki szaladt: csattogott meztelen talpa a vizes kövön. Hátul, az oszlopok mögött kis záporok verték a követ: a tussok zúgtak, csattogtak, el-elálltak hirtelen, majd megint megeredtek, egyik a másik után. És közben egyre, folyton, mindenünnen csöpögött a meleg viz. Ha egy pillanatra csönd lett, akkor is lehetett hallani a verejték-csöppenését ennek a nagy háznak, a melyet kivül fagyosra fujt az éles, száraz téli szél, s a mit itt belülről főztek, pároltak már húsz év óta minden nap, éjjel-nappal szakadatlanul. Egyre jöttek. A kis vasajtók nyikorogtak, ujabb meztelen alakok léptek be a párába. Csupa csöndes ember. Csupa komoly arcz. Sorjában ültek a medencze szélén, térdig a vizben. A frakkos fiu – most már ő is csak akt volt, mint a többi – álmosan ült köztük. Belülről ő is fázott. De megindult és vállig ment be a meleg vizbe. És akkor ő is megértette, hogy miért kell ide jönni. Szétnézett. Mellette állott a kávéházi állat, szomoru arczán valami mosolygásfélével. -97- De még ebben a mosolyában is benne volt az undor, a mi kisérte őt és minden gesztusát, minden grimaceát, minden tekintetét, a mi állandó és őszinte kritika volt valami fölött: talán a többi emberek, talán az egész ország, talán még ennél is nagyobb, mindent összefoglaló valami: önmaga fölött. A kávéházi nyakig volt a vizben. A feje úgy uszott a medencze tükrén, mint egy nagy, fáradt, fájdalmas, hervadt, sárga virág. A frakkos fiu, a kinek jómódu szülei voltak, s a ki finom házibálból jött ide, egy kis szomoru szerelemmel a szivében, megijedt tőle. Aztán úgy látta, hogy megmozdul a szája az embernek. Mondott valamit. – Tessék? – kérdezte tőle ijedten. A hervadt virág feléje siklott a vizen: – Jó ez a meleg viz, – mondta. – Igen. Körülnéztek. A kik az imént még a medencze partján ültek, most már mind nyakig állottak a vizben, főttek ebben a nagy lábasban, a mely e pillanatban olybá tünt, mintha belső földi tüzek melegitették volna alulról, -98- és mintha valami nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon elmés és nagyon szomoru ördög föltette volna magában, hogy megfőzi az emberi nyomoruság levesét ebből a sok virrasztó, éjjel bujó emberből, szegény hatodrangu, tuberkulotikus pinczérekből, urakból, a kik alól kihuzták a gyékényt, peches kártyásokból, beteg betüszedőkből, félbolond ujságirókból, a nagyvárosba szédült kishivatalnokokból, a kik a legpiszkosabb szerelmi éjszaka emlékét hozták ide a vizbe, ebből a sok sárgabőrü, kiálló-lapoczkás, furcsa emberállatból, a csontosból úgy, mint a pókhasuból, ezekből a szomoru fejekből, ezekből a semmitmondó bus emberszemekből, – alájuk tüzel, főzi a rettenetes, keserü levest ebben a háromemeletes fazékban, és ezt egyik se tudja, mert mind boldogan fől a meleg vizben, félig lehunyja a szemét, érez a fejében valami édes, bús kóválygást, érzi a teste körül a jó, puha, áramló, simogató forróságot, és nem hall mást, csak csurgást, zuhogást, egy-egy eltévedt, visszhangzó emberhangot, és átadja magát ennek a forró szédülésnek, -99- keblére borul a meleg viznek, érzi, hogy könnyen lép benne, szinte lebeg, érzi a hátán, a mellén, a nyakán, elandalodik tőle, egy kicsit elfelejt mindent, bután mosolyog, lehunyja a szemét és szeretné a fejét ráhajtani a viz szinére ebben a boldog fél-öntudatlanságban, a miben párává kavarodik előtte minden, hang, szin, forma – nincs többé gond és gondolat, csak boldog szédülés van a jó, forró vízben. Igy lehet megrészegedni viztől is. Az éjszaka kóbor kutyái minden reggel berugnak tőle. Csak más a teknikája, mint a bornak. Ő iszik meg bennünket. – Tessék? – kérdezte megint a fiu. A sárga fej kinyult a vizből. – Nézze… – szólt. Az orrával intett az oszlopok felé. Az oszlopsor mögött, a gőzpárában két masszőr szaladt. Aztán egy harmadik. Egy kövér zsidó czuppogott utánuk. – Semmi, semmi – mondta neki a masször. – Csak tessék visszamenni a vizbe. Kicsit a viz felé tolta. A nagytestü, fehér -100- zsidó féllábbal belépett a vizbe, de gyanakvólag nézett arra felé, a merre a masszőrök szaladtak. Két kiváncsi fej nyult fel a sötét vizből: – Mi az? Ijedt szemmel néztek a zsidóra. – Valami… – mondta ez – Valaki… És leszaladt a vizbe. Nyakig merült belé. Menekült, szaladni akart a vizben, de csak nehezen eviczkélt benne. A masszőrök hoztak valakit. Ketten fogták közre. Az a valaki azonban nem jött, hanem huzatta magát. A feje oldalt billent. A két kiváncsi fej mereven állt ki a vizből. Egy szót se szóltak. Nagy volt a csönd, csak a zsidó csapkodta a vizet, a mint szaladt benne; nem akarta látni az egészet. A fejek mind kinyultak a viz szine fölé. A frakkos fiu megijedt. – Mi az? Ott hozták az embert mellette. Az egyik szeme le volt hunyva, a másik nyitva volt, de nem nézett vele. Siettek a masszőrök. Beszéltek vele: -101- – Jöjjön, nagyságos ur, majd kint jobban lesz. – Rosszul lett? – kérdezte a frakkos fiu. De visszahőkölt, mert meglátta a lyukat az ember halántékán. A masszőrök kihurczolták. A fiu még egyszer látta, a küszöbön. A két masszőr vörös, egészséges hátát látta, s köztük ezt a szegény, vékony, görbe kis hátat, a nagyságos ur sárga hátát. A vasajtó csattant. Künn voltak. És most megmozdult a sötét viz. Sárga, fehér, vörös, rózsaszinü, szőrös szörnyek másztak ki belőle, nagy locsogás, paskolás hallatszott. Mindenki a parton volt. Csattogtak, locskoltak, a hogy kiszaladtak a vizből, ijedten, kiváncsian. – Semmi, semmi, – mondták a fűrdős emberek. – De hogy a durranást nem hallottuk – mondta egy ember. És magára maradt a sötétzöld viz a medenczében. Lomhán hullámzott, gyürüzött. Moraj kelt mindenfelől. Hangok jöttek. Sokan -102- beszéltek egyszerre. Csak a viz hallgatott most, mindenütt. Ez az emberek ügye volt. Aztán egyik a viz felé fordult. Aztán a másik. Majd a harmadik, negyedik. Fáztak künn. Visszakivánkoztak. És lassan jött le ismét a raj a lépcsőn. És ujra beleültek, egy percz multán benne voltak mind az éjszaka fiai a boldog melegségben. De most némán, mozdulatlanul kuksoltak. Pislogtak, mint a békák. Két pinczér ült egymás mellett egy kőoroszlánfejnél… Ezeknek rémület volt az arczukon. A kávéházi ember gondolkozott. De az undor ott volt az arczán. A frakkos fiu összeszoritotta a fogát és a korláthoz kapaszkodott. A nagy, fehér zsidó belenézett a vizbe. Most egy kicsit meg voltak ijedve a legények, mind, mind. Aztán végleg csönd lett megint. Csak a viz zúgott tompán a föld alatt, a falakban, mellettük, alattuk, sziszegett a gőz, csurgott, csöpögött a falak verejtéke, vagy csövekből titkos bugyborékolás hallatszott és az emberek hallgatták ezt a furcsa, andalitó neszt, most már álmosan, bágyadtan, teleszíva magukat -103- forrósággal, s kábuló agygyal, a miben eltörlődött a nagyságos ur szegény, sovány hátának az emléke – főttek megint. – Aludni, aludni… – mondta a kávéházi ember. Kiment a vizből, gőgös mosolylyal. Nyilt a vasajtó. Egy kis zömök, erős ember jött be. Nem duzzadtszemü, félig alvó, mint ők, hanem nyilt tekintetü, jó, egészséges, buta arcz. Ez most kelt föl. Mind e közt a negyven-ötven ember közt ő volt az egyetlen, a ki ágyban aludt az éjjel, most félhatkor fölkelt és most hatkor már itt is van a fürdőben. Ugy jött be, mint az élet. Ismeretlenül, idegenül nézett szét. Aztán leült a vizbe és frissen, gyorsan mosta meg az arczát benne. Prüszkölt is hozzá. Mosolyogva nézett szét a puffadt, pirosra gyúlt, részeg, kimerült arczok közt. Aztán a tuss alá ment. A kávéházi ember eltünt. Többen mentek már el. Most aludni mentek mind, részegen, félig-meddig boldogan, szegény megrugott, eltiprott, pénztelen éjjeli figurák, szégyelték -104- magukat a friss kis ágens előtt, a ki most kelt föl, még a frakkos fiu is szégyelte magát. Rögtön más képe lett a fürdőnek. Menekültek szegények, ezt az embert nem állhatták. Kiáltások hangzottak. Ujabb emberek jöttek. Villamos csengő szólt. A frissen jöttek beszéltek, mulattak, a tuss alá mentek, kiabáltak: «masszőr! masszőr!» Elfoglalták az országot, és a régiek a kis ajtókon fordultak ki, eltüntek, egy percz – és már egy se volt ott közülük. Az ujak pedig már nem tisztelték áhitattal a vizet, szemtelenkedtek vele, kezelték, öntötték, birtokukba vették. Csapokat nyitottak, tussokat zártak el, csöveket igazgattak. Ez már egészen más volt. Félóra mulva már százan-százötvenen hanczuroztak, orditoztak, terrorizálták a medenczét. Ekkor már a szegény viz-imádók fenn aludtak a nagy hálóterem egyik sarkában, a pamlagokon, fehér köpönyegben, fehér kendővel a fejükön, nyitott szájjal. Egyik-másik még czigarettázott. Egy csomóban aludtak mind, mintha összebujtak volna ebbe a sarokba -105- a többi ember elől, mint valami szomoru kis szekta, bánatos, nagyon tiszta, nagyon elzüllött kis nyáj, csupa rossz, beteg gyereke ennek a piszkos városnak, drága, szegény, jó, szomoru fiuk, a kik bujnak az élet elől, mert kikaptak tőle, a kik besurrannak minden olyan házba, a hol egy kicsit el lehet felejteni mindent, rongyos, bússzemü, mezitlábas kis fiai ennek a czifra város-anyának, a ki tollas kalapban mulat a szeretőivel és elfelejtette őket. Édes, jó testvéreim. -106- Turóczi. Ha hosszabb útra megy az ember vonaton – s ha történetesen az ember nem beszédes ember, aféle gyors-ismerkedő causeur, hanem szeret a néma megfigyelés álláspontjára helyezkedni – az ötödik állomásnál rájön, hogy a vonat olyan, mint a hirlap. Mentél már végig, nyájas olvasó, valami hosszú vonaton, az utolsó vaggonból az étkező-kocsiba, mely a mozdony szeneskocsija mögött terjesztette a kellemes zsirszagot? Ha igen, akkor be is néztél mindenik fülkébe, a mely előtt elhaladtál. S akkor rájöttél, hogy a fülkék olyanok, mint a hirlap rovatjai. Az egyikben a háboruról beszélnek, a másikban politikáról; a harmadikban földbérlők utaznak s közgazdasági rovatokat mondanak el; a negyedikben külpolitikáról van szó, az ötödikben a rendőri krónikák -107- rémes eseteit hallod. S ahogy útas ember minden rovatnak megtalálja a maga fülkéjét, úgy arra is rájön, hogy tárcza-fülkék is vannak, a hol az emberek nőkről beszélnek és szerelmi történeteket adnak elő, sőt néha a nagy port vert botrányokat vigjátékokká vagy drámákká nemesítik. Itt hallottam, a mint egy panama-kalapos úr egy másik úri-kalapos panamistának a következő tanúlságos történetet beszélte el, melyet minden rangú és rendű férfiak okúlására hiven közlök. A történet két részből áll. Az egyik rész Kelenföld és Sárbogárd közt hangzott el, a másik rész Sárbogárd és Dombovár közt. A történet Kelenföldnél még unalmas volt, Szakály-Högyésznél volt a legérdekesebb s tíz óra negyvennyolcz perczkor Uj-Dombovárnál tanúlságossá vált. I. Kelenföldtől Sárbogárdig. – Nézd, kérlek, – mondta a panamakalapos, – az nem úgy megy, a hogy te -108- gondolod. A nőket nem lehet paragrafusokba szedni. A nő és a férfi közt olyanforma a külömbség, mint a hegedü és a zongora közt. A zongora temperált hangszer, mint a férfi. A cé után cisz következik rajta. A hegedűn a cé és a cisz közt még a mi brutális kezünk is megtalál négy-öt hangot. Nekem volt egy esetem, a mit, ha elmondok, mindjárt megértesz valami keveset abból, a mit nő és férfi közt való viszonynak neveznek. – Halljuk! – mondta a másik. – Mielőtt ügyvédi irodát nyitottam, tudod, hogy újságíró akartam lenni. Ifjukoromban verseket, novellákat irtam és éreztem, hogy mozog bennem valami, az a valami, a miről Mikszáth azt mondta, hogy rendszerint nem tehetség, hanem giliszta. S abban az időben mi fiatalok egy kávéházba jártunk esténkint. Valóban olyanok voltunk, a milyeneknek a könyvekben leírják a bohémeket. Hosszúhajúak, borzasak. Nagy kalapokban jártunk, lompos fekete nyakkendőket viseltünk, szakadt volt a czipőnk, kitérdelt a nadrágunk, s a kabátunknak lefigyegtek a zsebei, mert -109- mindig könyveket czipeltünk bennük. Egy azon ruhában eljártunk egy esztendeig s hogy tömören fejezzem ki magamat, valamennyien: költők, festők, mind rongyosak és piszkosak voltunk. És volt abban a kávéházban egy Emma nevü kaszirosnő. Némi viharokon átment, helyőrséggel ellátott városokból jött nő volt, a mi kaszirosnőre nézve egyszerűen az életrajz jellegével bir. És én szerelmes voltam Emmába. Járt oda közénk egy ur, a ki se költő, se piktor nem volt. Hivatalnok volt egy bankban, s nekünk mindenben ellentétünk. Nem volt vidám fiú és pokoli előkelőséggel öltözött. A czilinderén nyolcz reflex, a nadrágja élre vasalva, mint a kés, a nyakkendője vékony, mint a czipőzsinór, a czipője lakkos és hibátlan, a zsebkendője sarkában patkó… Finom ember volt. Turóczinak hivták. Nem felejtem el a nevét soha. Állandóan «cuir de Russie» illata volt és ugy fésűlködött, mint az angol miniszterek fiai. Egyszóval nem volt közibénk való és mi nagyokat mulattunk -110- rajta. De az a híre volt, hogy szerencséje van a nőknél, s ez némi kis érdekességet adott neki a szemünkben. Emmával sokat beszéltünk róla és Emma, az édes és viharvert Emma kinevette, velünk együtt. Édesen kaczagott, mint a régimódi irók irták, s ilyenkor elővillant piros ajkai közül hófehér fogsora a finom aranyplombbal, melyet egy főhadnagy költségén egy egyszerű kassai fogorvos ékelt picziny egérfogába. – Csókolom a plombját, – mondtuk neki, s ő imádott minket. – Az én fiaim vagytok, – mondogatta, – még soha sehol ilyen jól nem éreztem magamat, mint köztetek. Imádom a bohémeket! Az imádat azonban csakis mint összeségre, mint társadalomra vonatkozott ránk. Engem speczialiter nem akart imádni, pedig erre többször és a legerélyesebben felszólítottam. Nagyon szeretett mulatni velem, de – ennyi volt az egész. Turóczi ur is udvarolt neki. Unottan beszélgetett vele s azalatt halványkék, hogy ne mondjam: vieux-bleu szeme rajtunk kalandozott. Turóczi ur nem vicczelt -111- vele. Komolyan és unalmasan beszélt neki. Az időjárásról fejtette ki nézeteit. A divatról értekezett. A gazdasági viszonyokat ecsetelte. S mikor mi távozóban odakiáltottunk Emmának, hogy: – Szervusz, angyal! Vagy ezt: – Jobb erkölcsöket! Avagy: – Csókolom a plombját! Turóczi úr udvariasan levette kalapját és így szólt: – Kezét csókolom, nagysád. Mi ezen mulattunk. Ez a csiszolt polgár nagyon komikusan hatott a rongyosok közt. Kirítt közülünk. Emma azt mondta: – Minek barátkoztok ezzel? Mi vállat vontunk. A többi nem törődött vele, de engem bántott a jelenléte. Nekem a szerelmi czirkulusaimat zavarta Emmánál. – Udvarol neked, – mondtam. – Hadd udvaroljon, – felelt, – én mégis csak titeket imádlak. Ezt a hosszú hajatokat, ezt a nagy nyakkendőtöket szeretem. Meg -112- azt, hogy gorombák vagytok, mint a pokrócz… meg azt, hogy nincs pénzetek… És megszorította a kezemet. De semmire se mentem vele. Egy napon aztán elhatároztam, hogy minden apropó nélkűl délután meglátogatom a lakásán és az eddigieknél sokkal erélyesebb intézkedéseket fogok tenni arra nézve, hogy viszont szeressen. El is mentem hozzá. Az Üllői uton lakott. Becsöngettem. Nem jött ki senki. A házmesterné hozzám sompolygott. – Nem lehet bemenni hozzá, – mondta. – Ilyenkor mindig nála van a barátja. – A barátja? Hát van barátja? – Hogyne! Már egy éve. – Kicsoda? – Egy hivatalnok. Turóczinak hivják. Majd, hogy a falnak nem szédültem. Épp azt akartam kérdezni, hogy melyik Turóczi, micsoda Turóczi, mikor kijött az ajtón Turóczi. Az én Turóczim. Az elegáns. – Sárbogárd! – kiáltotta a kalauz. -113- II. Sárbogárdtól Dombovárig. – Tudod, – folytatta a panamakalapos, – hogy nálam nem tartott sokáig, a mig kijózanodtam a bohémségből. Nálunk Pesten nem intézmény, vagy kaszt a bohémség, mint Párisban, hanem gyerekbetegség. Valami bárányhimlő-féle. Nálunk ebből ki szokás gyógyulni. Hamar megkomolyodtam, folytattam a tanulmányaimat, a versirást végleg a költőkre biztam s beállottam a bátyám ügyvédi irodájába. Most már én is elegáns emberré lettem. Sutba dobtam a nagykarimás kalapot és a félárboczra eresztett nyakkendőt. Kamgarnban jártam, mint a többi, duplagallért viseltem vékony diskrét nyakkendővel s czilindert nyomtam a fejemre. Gondot viseltem a fehérnemüimre és a modoromra. A sógornémnak sok baja volt velem, a mig leszoktam a tolvaj-nyelvről. Kigyógyultam abból, hogy a szobaleányt «öregemnek», a szakácsnőt «angyalnak», a hordárt «apám»-nak szólitsam. -114- Öreg uraknak nem mondtam többé: «pá» és a levélhordótól nem kérdeztem: «van-e levelem, mester?» Majdnem azt merném mondani, hogy világfi lett belőlem. Éjfél előtt tértem aludni s reggel kilenczkor már a törvényszéknél tárgyaltam. Tömören szólva: megkomolyodtam. És társaságba kezdtem járni. Ez jól esett csapszékekhez, orfeum-kávéházhoz és egyéb lebujokhoz szokott szivemnek. Ah, a finom, selyemruhás asszonyok, a kedves fehérkeztyűs dámák, a finom kis urileányok, a diskrét, előkelő tónus… Mint minden igazi lump, halálosan beleszerettem a szép, nyugalmas polgári életbe. És a modorom gyönyörűen megcsiszolódott. Ugy beszéltem a nőkkel, mint a Pailleron darabjaiban a grófok és a diplomaták. Ha rólam volt szó, azt mondták: – Jómodorú ember. Komoly ember. Végül arra kezdtem gondolni, hogy nősülni is kell. Boldog, szép családi élet… Nyugalmas otthon… És beleszerettem egy leányba. Az apja jómódú ember volt, magasrangú hivatalnok -115- a miniszteriumban. Nagyszerű család. Ugy éltek, mint a grófok. Fehérkeztyűs inasuk volt, nagyon előkelő estélyeket rendeztek, melyen minden második ember méltóságos ur volt. A leányuk tipusa volt a finom, kedves, jelentéktelen urileánynak. Zárdában nevelkedett és kis fehér kötényt viselt. Vattában nevelték, dédelgették. De bájos teremtés volt, valóságos kis herczegnő, sőt királykisasszony. Komolyan, szinte daczosan hordta a fejét, melyre diadém kivánkozott. És a beszédje is komoly, csöndes volt. Maga volt a nyugalmas tisztaság, vagy mint költőkoromban mondtam volna: tisztavizű, csöndes tó az erdő rejtekén. A dolgom jól haladt. A leány nagyon szerette a társaságomat s hosszasan szoktunk beszélgetni. Másoktól hallottam, hogy komoly, karakteres embernek tart, a kivel élvezet és tanúlság diskurálni s a kire minden apa rábízhatja a gyermekét. És boldog voltam. Egy napon, a jégen, – mert korcsolyázni jártam, quae mutatio! – azzal fogad a leány, hogy tegnap egy barátnőjénél megismerkedett -116- egy Turóczi nevű fiatal emberrel, a ki rögtön udvarolni kezdett neki. Most mosolyogtam. Azt gondoltam magamban: «Ezuttal én főzlek le, Turóczi, mert ebben a környezetben fütyűlnek a te tiszta manzsettádra, a minél egyebed nincs. És még polgári komolyság dolgában is fölveszem veled a versenyt! Komolyabb vagyok, mint te, elegánsabb, jobbmodorú, bizalomgerjesztőbb.» – Roppant kedves fiú, – mondta a leány. Meglepődtem. – Ismerem, nagysád, – mondtam, – és nagyon csodálom, hogy az ön tetszését sikerült megnyernie. Jelentéktelen, sótalan embernek tartom, a kiben az egyéniség elolvadt a banális jómodorban és a legujabb divatban. A leány rám nézett: – Akkor nem ez az. – Turóczi Endre. – Igen. – Hivatalnok a Kereskedelmi Bankban. – Igen. – Barna, nyirottbajszú, pirosarczu fiu. – Igen. -117- – Hát persze, hogy az Az mondja a leány: – De nem olyan banális ember, mint maga mondja. Roppant eredeti ember. Mikor bemutattak neki és meglátta az aranyplombot a fogamban, azt mondta: «csókolom a plombját.» Most megint szédülni kezdtem. A leány folytatta: – Nem olyan közönséges tuczat ember, mint maguk. Neveletlen, rosszmodorú, folyton tréfál, semmit se vesz komolyan, a szobaleánynak azt mondja: «apám» és tőlem úgy bucsuzott, hogy «jobb erkölcsöket.» Csak bámultam. – Igen, – mondta a leány, – sok rossz tulajdonsága van, de végre valami más, valami különös… Nagy, rojtos nyakkendőt hord, rendetlen, de zseniális, érdekes… – Turóczi? – Igen. Most már kezdett bennem derengeni a dolgok értelme. Turóczinak itt is szerencséje volt a nők körül. Turóczi itt, ebben a polgári -118- környezetben bohémre játszotta magát. Néztem a leányt. Villogott a szeme, a mikor Turócziról beszélt. Felragyogott benne annak a tűznek a világossága, a mi lobbot vet a polgárleányban, mikor megérzi a bohémben a társadalmonkivüliségnek, az édes rendetlenségnek, a szabadság okozta élet-ittasságnak, a gondtalanságnak, a filozófiává vált tréfának azt a csábító hangúlatát, a miben minden megvan, a mi csak az ő zárdában nevelt szivét érdekli és izgatja. A pillantásával, a hangja reszketésével védte Turóczit a bourgeois társadalommal szemben, már az ő pártján volt, már szembeszállott volna érte az egész világgal, már Marlitthősnő volt, már szerette… És nem csalódtam. Megtalálta benne azt, a mi neki új volt. Beleszeretett és hozzá ment feleségűl. Most lenézéssel beszél a polgári társadalomról s úgy él a bankfival, mint Mimi Rodolpheal. Kis korcsmákban vacsorálnak és vasárnap kimennek a vurstliba. Boldogok s erről a boldogságról Turóczi verseket ír egy szerényebb hetilapba. Ilyen az élet és ez volt az én esetem. Azaz -119- jobban mondva, ez volt Turóczi esete. Vonj le belőle olyan konzekvencziákat, a minőket akarsz. – Dombovár! – kiáltotta a kalauz. -120- Az éjszaka fia. Volt egyszer egy fiatal ember, a ki lassankint belesápadt és belebetegedett abba, hogy mindennap reggel feküdt le. A fiatal ember tulajdonképpen nem volt lump, ha a lumpság fogalmát a női elemtől és az elfogyasztott italok alkoholtartalmától teszük függővé. Az egyre halványabb és álmatagabb ifju az éjszakának kóbor ebe volt, a ki gyöngébb akaraterejü pajtásait kávéházról-kávéházra vonszolta, s mikor már nagyon sok volt a torkában a nikotin, kisétált az Andrássy-uton a liget felé, a hol a szép kertes utczák kezdődnek és a hol az emberiség villákban lakik. Ilyenkor az ifju lakást keresett. Az ifjunak -121- az volt a legfájdalmasabb bolondsága, hogy nyolcz esztendő óta egyebet se tett, mint a rendes élethez készülődött. De ennek a készülődésnek minden fázisában megbukott. Egyszer már eljutott odáig, hogy szépen berendezte a lakását, de akkor ruházat és koszt dolgában oly nagy rendetlenségben élt, hogy nem lehetett tudni, rongyosabb-e, mint a milyen éhes, vagy éhesebb-e, mint a milyen rongyos. Majd az öltözködési ügyet hozta rendbe; jó szabóval dolgoztatott, de akkor már egy harmademeleti lyukban lakott, langyos kávét ebédelt és igen sokszor vacsorált szivart. Egy szóval, az általános és győzelmes rend sohasem lett urrá a fiatal ember életében és mindez nem volt egyéb, mint az éjszakának hozott áldozat. De még az éjszakázásban sem volt rendes. Mikor néha feltette magában, hogy ő is ugy fog élni, mint a többi milliók: reggeltől-estig, akkor egyáltalán nem feküdt le aludni, csak azért, hogy másnap este korán tudjon lefeküdni. De nem sikerült neki ez se. Ilyenkor már délután elálmosodott, lefeküdt a szerkesztőségi -122- kanapén és husz órát aludt egyfolytában. Ezzel az ifjuval történt meg aztán egyszer az, a mi az előre bocsátottakból majdnem önként következik, hogy meg akart nősülni. Egyszerű, bájos, polgári leánykát nézett ki magának, a kinek nem volt pénze, de a ki ebből a világból semmit se ismert. Se zsúrokra nem járt, se a művész-koloniával nem volt ismeretségben. Mindattól, a mi az ifjunak megszokott környezete volt, igen távol állott. A dolog nagyon egyszerüen ment. Egy napon a fiu, mikor este hat órakor fölkelt, megfürdött és megborotválkozott, friss erőben érezte magát, megivott egy langyos kávét, rágyujtott és elment a kedves leányhoz. A leány egyedül volt otthon. – Azért jöttem – mondta az ifju – hogy megkérjem a kezét. Szeretem. A leány nem szólt semmit, csak nézte. A fiu folytatta: – Engem egyetlen dolog menthet meg az élet számára, s ez az, ha megnősülök. -123- Most találtam valakit, a kivel szivesen tölteném el az életemet. Mentsen meg… legyen az enyém, csináljon belőlem embert. Ennek a tizenhétéves leánynak a szive mélyéig szaladt ez a beszéd. Valami fájdalmas boldogság áradt el benne arra a gondolatra, hogy ő most meg fogja menteni azt, a kit szeret. Végignézett a sápadt, nagyszemű, halk beszédű fiun és szerette volna egészséges leány melléhez szoritani azt a bünös fejét, szeretett volna a maga piros, friss véréből inni adni neki, a kinek Isten tudja, hol folydogált a vére, mert sem az ajkán, sem az arczán nem látszott meg, hogy vér is van benne. Ápolni, jól etetni, szabad levegőre vinni reggel… Nem felelt, csak a mellére borult. És a fiu sirni szeretett volna, mert könnyü sirásu legény volt, amolyan kis kezdődő neuraszténia kergette a könyeit a szemébe és a halálos elérzékenyülést a szivébe. – Igen – mondta elfuladt hangon a fiu – és én megemberelem magam. Ma este már korán fekszem le. Meg fogom szokni a rendes -124- életet. Mindennap pont egy órakor fogok ebédelni és pont nyolczkor vacsorázom. Reggeli után sétálni fogok sokat. Higyje el, csak ez hiányzik nekem. És az irásaim is jobbakká válnak. Drámát fogok irni. Tudja, rájöttem, hogy a ki éjszakázik, az nem tud konstruálni. A részleteket jobban irják meg a lump irók, de szerkeszteni, építeni csak az tud, a ki este fekszik és reggel kel. És a jelzőknek se jó az éjszakázás. A ki bágyadt, az nem tud uj jelzőket találni. Belenyugszik a régiekbe. Igen. Uj élet következik! És ezzel az elhatározással ment haza. Boldog volt. Szerelmes volt és érezte, hogy most már a rendes, nyugodt élet következik, a mikor ő is látható lesz az utczán, és a mikor estefelé szépen elfárad, mint a többi ember, mint a gyárból hazasiető munkás, mint a hivatalból megtérő hivatalnok. És korán fog kelni és sétálni fog a napfényben, a napon, a melynek sugarát lelke minden porczikájával imádta… És el is kezdte. De már az első éjszakán nem tudott aludni. -125- Hiányzott neki az ablakon át csöndesen beszürődő utczai moraj, a mely nyolcz esztendőn keresztül ringatta álomba minden reggel. Ez a városi muzsika, az ébredő utczák szerény lármája volt az altató dala, s most, hogy este feküdt le, nagy némaság, valami nyomasztó csend borult köréje, s ez a csend nyugtalanitotta. El-elszunyadt néhány perczre, de a nagy csend felriasztotta. Felült az ágyában, czigarettára gyujtott, olvasott, aztán megint megpróbálta az elalvást. Nem ment sehogyse. Éjjeli konflisok zörögtek végig az ablaka alatt. Ugy gondolt reájuk, mint az idegenben élő vándor a távozó darvakra, a kik az ő hazája felé röpülnek. És nyugtalan fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya felmelegedett, a feje izzott. Ugy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé elaludt. A gazdasszonya reggel nyolczkor felköltötte és az ifju ekkor felöltözött és kiment az utczára a napon sétálni. Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy ennyi embert lásson az utczán. Oh, az éjszakának egyik édes, -126- megnyugtató érzése, hogy kevés embert látni az utczán és a kit látni, az is mind, mind jó ember. Vagy valami szegény, züllött teremtés, – és ezek mind jó szivüek, mint a bukott angyalok – vagy valami részeg ember, a ki mindig rokonszenves, mikor csöndesen motyogva támolyog és monologizál. Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Szaladt közülük ki, a város végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások a gyárakból. – Mennyi ember – gondolta az ifju és visszafordult. Menekült előlük, de unos-untalan emberekbe ütközött. Mikor a kocsiuton átment, majdnem elgázolták. Éjjel nem jár csak egy-két kocsi, s ez a nappali robogás, hajsza olybá tünt neki, mintha valami versenyen lett volna, a hol azé a dicsőség, a ki elébb ér valahová. Megállt kirakatokat bámulni, de ez meg elkeseritette. Mindent meg akart venni. Látta, mi minden csábitja az emberiséget arra, hogy bemenjen a boltba és otthagyjon néhány forintot. – Levélpapirom sincs – gondolta. -127- Majd szép nyakkendőket látott. Egy jó czilinder ragyogott feléje az egyik kirakatból. – Sok minden kellene – sóhajtott és ebédelni ment. Nem volt étvágya és ebéd után rettenetesen elálmosodott. Gondolkozni kezdett: – Ebédután – mondta magában – a rendes emberek is alusznak egy-egy órácskát. És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ablakon túl zsongott az utcza, a kocsik muzsikálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen szállott az álom a szemére. Elaludt. Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyodott. Fölkelt és kinézett az ablakon. A lámpákat most gyujtogatták az utczán, s a szemközt levő ház ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont. Ugy érezte, hogy most kezdődik az este, most készülnek az emberek a sötéthez, lámpákat gyujtogatnak, rollókat eresztenek le. – Még nincs este – mondta és visszafeküdt a kanapéra. Ujra elaludt, ezuttal mélyen. Mikor ujból felébredt, tiz óra volt. Kinézett -128- az ablakon és most már büszkén ragyogtak a lámpák az utczán, és az ég vaksötét volt. Megmosakodott, rágyujtott, elment vacsorázni. Most friss volt, s mozgékonyságot érzett minden tagjában. Az ismerős pinczérek köszöntek neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek előtte. Éjszaka minden szegény ember ismerte, még a virstli árus is a nevét mondta, mikor köszönt neki. És a hogy vacsora után mindent feledve ujra nekiindult az éjszakának, ugy érezte magát, mint valami király, a ki számüzetés után végre ismét visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt az egész gyalogjáró, mind az a sok aszfalt, a melyen nappal piszkos emberek százai hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk zárva – minden és mindenki mintha respektálta volna az ő ember és világiszonyát, s mintha ő az ő szomoru lelkét épp ugy sétáltatta volna itt a lecsukott szemű házak közt, a kongó, üres városban, mint a hogy régen lady Godiva lovagolt végig meztelenül az utczákon, mikor minden polgár leeresztette az ablaka -129- redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmetes testét egy pillantás se sértse. És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha nem fog megnősülni… Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis leánynak a lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és bedobta a levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja. Aztán föllélegzett, felvidult, belebujt a téli kabátjába és nekivágott az édes, csöndes éjszakának, a melyben az ember magamagának él, a melyben nincsenek vágyak, kötelezettségek és robogó kocsik, a mik végig gázoljanak rajtunk, a melynek csak nyugalmas csöndje, barátságos árnyai vannak, és a melyben jólesik virasztó embert találni, mert hisz ilyenkor olyan kicsi, olyan szűk, olyan kevés emberből áll a társadalom, hogy bánat nélkül lehet benne élni… A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döczögő konfortábli bakjáról leköszönt neki a kocsis. -130- – Jó estét, nagyságos ur – mondta vígan a virstliáruló ember és a fiu, az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám, fia ugy meg volt hatva, hogy megint majdnem sirt, mikor ezt felelte neki: – Jó estét, édes jó öreg barátom! -131- A Ribiszke. I. Ijesztő és csekély személyemre feltétlenül a patologikus eset benyomását teszi, a hogy különösen a törvényes koron alul levő fiatal irók szép nőket leirnak. Elvégre megbocsátható a költőnek, ha a szive vérével és az agya velejével fest meg egy alakot, de mióta az emberi idegrendszer betegségeinek ismerete úgyszólván egyetlen művelt család asztaláról sem hiányzik, sok ifju tehetség keveredik abba a gyanuba, hogy férfiui idegéletét a kéziratpapiron éli. Ez magánügy lévén, a ravaszabb olvasót a czivilizált undor egy nemével tölti el, a pszikopatológus érdeklődését pedig nagy mértékben fölkelti. A nőnek tehát, a kiről itt szó lesz, nem reszkettek kéjesen az orrczimpái, nem vonaglott érzékileg a szájaszéle, s szemében -132- nem villódzott ama macskásan révedező, zöldes szürke fény, mely olyannyira jellemzi a «nouvelle volupté» szenvedélyes keresőjét. A Ribiszke régimódi kis kövér nő volt, egyszerű szép. Okos, talán tulságosan kicsi, mondhatnám: malaczosan apró szeme volt, az arcza kerek és egészséges, szája rendes, orra rendes, fogai épek. A Ribiszke az énekhangjából élt, még pedig többedmagával, mert ha egyedül énekelt volna, ebből nem tudott volna megélni. Összeálltak tehát többen, csupa ilyen Ribiszkék és minden este együtt énekeltek. A szinháznál, a hol szerződve voltak, ezt női karnak hivták, de ők tudták, hogy ez nem női kar, hanem ez az, hogy egy jóhangú hölgy énekel és ők, a többiek, ugy a hogy vele tartanak. Hiába kerülgetném, előbb-utóbb ugyis ki kellene vele rukkolni, hát essünk túl rajta: a Ribiszke feslett életű nő volt. Élete már kora ifjuságában fölfeslett, s akkor nyerte az Erzsébet név helyébe a Ribiszke nevet, mely azóta rajta is ragadt. Kifejező név volt: Erzsébet piros volt és teli, mosolygós, zamatos és kicsike. -133- A szinpadon mindig utolsónak állott a sorban. Ő volt a legkisebb nemes apród, eprészleány, parasztnő, udvarhölgy vagy halászfiu, a szerint, a milyen operettet adtak. S miután Ribiszke mindig a sor szélén állt, neki nyilott a legtöbb alkalma a proszczénium-páholyba nézni, a mi oly közel van a szinpadhoz, hogy gukkerezni már szemtelenség. A proszczéniumpáholyhoz való közelségéből aztán szépen megélt a Ribiszke. Ékszerei is voltak, a melyeket finom érzékkel nem aggatott folyton magára, hanem gondosan eltett a zálogházba, hogy meg ne egye a moly. A moly ellen különösen ama szép gyöngyfülbevalót óvta meg, melyre Friedmann szó nélkül adta meg a hatvan koronát, s a mely oka lett annak, hogy Ribiszke pénzzavar esetén mindig a füléhez nyult. Haekelista barátaim méltányolni fogják Ribiszke utódjainál ezt a mozdulatot, mely oly gyakori volt, hogy fölvétette magát az örökölhető reflexmozgások közé. A Ribiszke fia, ha megnő és nem lesz pénze, a füléhez fog kapni s nem fogja tudni, miért. De mi nevetni fogunk, mert mi tudjuk. -134- Szóval jól ment Ribiszkének. Még azok is szerették, akik nem vitték fölhajtott fedelű fiakkerben vacsorázni, mert maga volt a vidámság, a csapongó jókedv, a rugdalódzó életöröm. Tele volt csirkefogó-allűrökkel. Kis fiukat elpáholt az utczán s képes volt egy-egy kis mezitlábos után kivágtatni a Városligetig, ha az utána kiáltott valamit, csakhogy meghúzhassa a fülét. Egy este, mikor a szinházban «Pörtschach gyöngyét» adták és Ribiszke ismét utolsónak állott be a gyopárszedő leányok karába, két jól öltözött úr jelent meg a proszczéniumpáholyban. Az egyik, a ki még jobban volt öltözve, mint a másik, azonnal gukkerezni kezdte Ribiszkét. Ribiszke rámosolygott, s az ügy ezzel el volt intézve. Kissé túlzok, mert az ügy már akkor el volt intézve, mikor a jól öltözött úr a gukkerhez nyúlt, de tartozom Ribiszkének annyi lovagiassággal, hogy a konstatálás előtt megvárjam az ő beleegyezését is. – Ah! – suttogta diszkréten a jobban öltözött a jól öltözöttnek. – Tehát ez a Ribiszke! -135- – Ez! A jobban öltözött jól belenézett a Ribiszkébe s olyan mosolylyal, oly finom vonalban nyitotta ki a száját, mintha azt akarta volna mondani: «Ez a kis angyal a pajkos báj elragadó inkarnácziója.» De nem volt franczia, hanem pesti, tehát csak ezt mondta: – Jó bőr. A másik intett: – Jó. – Megvan! – suttogott a gukkeres. – Ez az, a mit keresek! Ezzel a kis leánynyal fogok elutazni Abbáziába. Holnapután kezdődik a szabadságom. Hetek óta keresek valami vidám kis nőt, a ki erre az útra elkisérjen… de most megvan! Jött a finálé. A kóristák úgy ordítottak, mintha fizették volna őket érte, pedig azt igazán nem lehet fizetésnek nevezni, a mit kaptak. Ribiszke a sor szélén állott s vonzalma jeléül a két jól öltözött felé énekelte, a többivel hogy: «Menj hát, menj hát, menj hát, menj, menj, menj, mehenj háhát!» – s ezzel legördült a függöny. -136- A jól öltözött úr – Stern – néhány szót váltott a páholyos asszonynyal, majd könnyed főhajtással üdvözölte a nézőtéren levő mondain ismerőseit, a kik bájmosolylyal köszöntek neki vissza s közben ezt mormogták: «akaszd föl magad.» Aztán hanyag előkelőséggel simította végig Bay Rummal mosott, brillantinnal fényezett haját, mondván: – Igen, ah, igen! Elég volt a feszes nagyvilági életből, a folytonos bókokból, finomkodásokból, udvariaskodásokból, a sok formából és unalomból. Egy hónapig szabad leszek, mint a madár és vigan fogok élni ezzel a kis csirkefogóval. Ah, milyen jó lesz neveletlennek, szabadszájunak lenni, ingujjban ebédelni, pikáns nótákat énekelni… A páholyos asszony diskréten nyitott be: – Ő nagysága azt üzeni, hogy igen. II. Julius elsején a fiumei gyorsvonatban ültek. A nagy mozdony felszáguldott velük a Karszt tetejére s ők a kopasz hegyeket nézték. -137- – Itt nincs fű – mondta kevés tudományos készültséggel a Ribiszke, – mert nagyon fuj a szél. – Úgy van, – mondta az előkelő Stern és egy koronát adott a kalauznak. Azzal odaugrott Ribiszke mellé és megfogta az orrát. – Olyan orrod van – jegyezte meg – mínt egy gomb. Ribiszke eltolta magától: – Pardon. Ne szorítsd az orromat. – Miért ne? – kérdezte Stern. – Az orrod olyan, mint egy gomb és ha a télikabátom itt volna, rá is gombolhatnám. – Ez nagyon buta, – mondta Ribiszke. – Igen? – kérdé az ifjú és meg akarta csókolni a Ribiszkét. De a lány dühbe jött. – Maradhasson! – Ugyan, ugyan! ne add a bankot. Légy víg, te kis csirkefogó. Ribiszke félrehúzta a száját: – Én nem tudom, – mondta – mi ütött magába. Eddig olyan finom volt, mint egy buta ember. Most egyik csunya szót a másik után mondja. És mért nem veszi föl a kabátját. -138- Még bejön valaki és mit gondol, ha ingujjban látja? Az ifju nagyott nézett. – De édesem – szólt – csak nem fogsz itt nagyúri kivánalmakkal föllépni! Hiszen mulatni megyünk, kirúgni a hámból, neveletlenkedni, vihánczolni! – Vihánczolni? – Azt. Azért hoztalak magammal, hogy vidáman éljünk! És torkaszakadtából kezte énekelni a «Csipd meg bogár» kezdetü magyar népdalt, mely egész télen át aludt a lelkében. A Ribiszke lehajtotta a fejét. Fiuméig egy szót sem szólt. Mikor a tengert meglátta, ennyit mondott: – Minden tenger ilyen halszagu? S miután Stern fölvilágosította, hogy vannak ennél sokkal halszagubb tengerek is, ismét hallgatásba merült. Hajóra szálltak. – Oda menjünk, az orrára – mondta az ifju – és lógassuk ki a lábunkat a viz fölé. – Hogyne! – mondta Ribiszke. – Ennyi ember előtt. Otthon nem bánom, ha hecczelünk, -139- de most elegánsan kell viselnünk magunkat. Az kell, hogy az emberek azt higyjék, hogy én egy grófné vagyok. És finoman, kecsesen ült le a többiek közé, nagyon diskréten beszélt és úgy viselkedett, mint egy kis grófné, mert törvény az, hogy grófnésan viselkedni az tud legjobban, a ki csak egyszer egy évben grófné és igy minden finomságát arra az egy alkalomra tartogatja, míg az igazi grófné néha elunja a grófnéságot és olyankor ribiszkésen viseli magát egy kicsit. Stern urban elhült a vér. – Grófné? – kiáltotta. – De hiszen akkor én be vagyok savanyítva. Nem azért hoztam én magammal egy kis csirkefogót, hogy egy grófné üljön mellettem! Hát ujra kezdjem azt, a mit a télen úgy meguntam? Most megint finom, udvarias és unalmas legyek? Soha! De Ribiszke most már grófné volt, még pedig csökönyösen. Halkan mondta: – Elég volt a kánkánból a télen. Most egy előkelő urral utazom és meglássa, olyan -140- előkelő leszek, hogy élvezet lesz nézni. Meglátja, milyen merev leszek a table d’hotenál és milyen finom, művelt dolgokról fogunk beszélni. Maga irodalomról fog velem csevegni és elmondja az uj képek tartalmát a tárlatról. És nem fogunk bort inni és sokat fogunk sétálni… Az ifju a fejéhez kapott: – Mi? Micsoda? – Az emberek azt fogják mondani: «ez itt egy unalmas nő.» Ez a spanyol frizura is utoljára volt ma rajtam. Holnaptól kezdve egyszerü polgári fejem lesz… és nem akarok tetszeni senkinek… és ne mondja senki, hogy jó bőr vagyok… és ne irjanak nekem leveleket a katonatisztek… mert ebből elég volt a télen. Tapsolt, úgy örült ennek a gondolatnak. De elszégyelte magát és finoman mondta: – Pardon, hogy tapsoltam. Szégyenkezve dugta el a fejét. – Oh jaj! – nyögött Stern. – Valóban be vagyok savanyítva ezzel a nővel. Vége a mulatságomnak! Hát miért vagy te a Ribiszke? -141- Nem azért, hogy rugd a port, angyal? Nem azért, hogy az urinők bosszankodjanak rajtad? Nem azért, hogy pezsgőt igyál és a fejed tetején tánczolj és a «grand écart»-t csináljad, a mit ti ugy hivtok, hogy «spárga»? Hát hol maradnak a jó zsidó vicczek, a miket én neked el akartam mondani, és hol marad az, hogy mi ketten becsipve fogunk végigrobogni a tengerparton… te valami nagy tollas kalappal a fejeden, piczi lábad a bakra téve, én meg az öledben, keresztbe… hejehuja, hopp, hopp! Csöndesen mondta Ribiszke: – Fenét. Ezen már nem lehetett segiteni. A Ribiszke gyógyíthatatlan arisztokratitiszbe esett, illemgyulladást kapott. Ez a jóleső magyar fene volt az utolsó fellobbanása a téli életnek. S ezzel vége is volt. A Ribiszke belerészegedett a finomságba és a rendezett pénzviszonyokba s most egyszerre, elemi erővel tört ki belőle az a nagy honvágy a bourgeois élet iránt, a mit a ribiszkék itthon éreznek. Most volt pénz, Abbázia, ékszer, jó ruha, -142- finom Stern úr, most megengedhette magának azt a luxust, hogy grófné legyen, a mi alatt ők polgári leányzót értenek. Stern úr dühében felordított: – A teremtésit a fejemnek! – Pszt! – mondta szemrehányólag a Ribiszke – ne kiabáljon. Ez nem illik. Mit szólnak az emberek? Üljön ide mellém és mondja el a képek tartalmát. Én most nem vagyok szinésznő. És mialatt Stern úr megátkozván jó ötletét, egy pillanat alatt elhatározta magában, hogy a Ribiszkét a legközelebbi vonattal hazaviszi, boldog büszkeséggel tette hozzá: – Én most privát vagyok. -143- Diskréczió. (Személyek: Az asszony, előkelő, gazdag, szép nő. Abból a fajtából, melyből a katona-operettekben a trikós dragonyosokat válogatják. A régi időkben ugy mondták volna: fejedelmi termetű nő. De mióta a fejedelmek nem olyanok – az ember oda megy hasonlatért, a hol talál. A férfi korrektül öltözött, férfikora délutánján levő ember. A mellényére manzsettagombok vannak varrva. A legmagasabb foku eleganczia.) Az asszony: A tüzes vasat is elszenvedné? A férfi: El én. Az asszony: A spanyol csizmát, a homlokszoritót, meg a vizpróbát is? A férfi: Mindent. Én még ama régimódi férfiak közül való vagyok, a kik a hóhér kezében sem vallották ki a szeretőjük nevét. Az asszony: És mivel bizonyitja ezt? A férfi: Egy esettel. Az asszony: Halljuk. -144- A férfi: Lemondtam a hivatalomról és elmentem előlről kezdeni egy egészen uj pályát egy asszony miatt. Ha egyetlenegy szócskát szóltam volna, minden rendben lett volna. Ez én vagyok. Az asszony: Ez szép. (Nézi.) A férfi: Az már nem is diskréczió, a mit én csinálok. Mert a «diskréczió» rossz szó. Nagyon csodálom, hogy klasszikus szóban ilyen hibát lehet fölfedezni. A diskréczió egy pozitivum. És az indiskréczió negativum. Mintha az, a ki diskrét, csinálna, cselekednék valamit, az pedig, a ki indiskrét, valamit nem csinálna. Ez nem finom szó. Ez azok közé a szavak közé tartozik, a melyek nincsenek a fenekükig megérezve. Mert a ki már titkol, az nem diskrét ember. A ki csinálja azt, hogy titkol valamit, az már számba se jöhet ezen a téren. Az az igazi, a kin nem látszik meg az, hogy elhallgat valamit. Lássa, a magyar nyelv már gavallérosabb ebben a tekintetben. Érzi a finom különbséget, a mi a «hallgat» és «elhallgat» szavak közt van? -145- A ki hallgat, az teljesiti kötelességét. Most veszem észre, hogy a hallgatás is cselekvés. Tudja, mi van ebben? Ebben benne van a férfi-titkolózás leleplezése. Igazán hallgatni nem tud senki. Ha ez lehetséges volna, akkor a nyelv tagadó jellegü szóval fejezné ki ezt a gondolatot. Az asszony: Tehát nem lehetséges? A férfi (zavartan): Elvben. Az asszony: És a gyakorlatban? A férfi: Próbálja meg. Én e nemben olyat fogok produkálni, a mire nincs példa visszamenőleg, egészen Anthes Györgyig, a ki a «Toscá»-ban inkább halálra kinoztatja magát, mintsem hogy valljon. És a hóhér csiptetői alatt ordit, de hallgat. Az asszony: És… (Kérdezni akar valamit.) A férfi: Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. Mikor az ember egy asszonyt végleg meggyőzött valamiről, akkor az asszony még azt kérdezi: «és… ha ez, vagy az történik, akkor is ugy lesz?» Igenis, ugy lesz, akármi történik. -146- Az asszony: Tökéletesnek tartja ön magát diskréczió dolgában? A férfi: Igen. Az asszony: Álmában se beszél? A férfi: Nem. Az asszony: Nem iszik? A férfi: Nem. Az asszony: Nincs valami bizalmas gyerekkori barátja. A férfi: Nincs. Az asszony: Soha életében még nem érezte annak a szükségességét, hogy valakinek kiöntse a szivét? A férfi: Soha. Az asszony: Midás királyról hallott? A férfi: Valaki egyszer el kezdett róla beszélni, de én akkor kimentem a szobából. Ez az ur rám nézve nem létezik. (Szünet.) Az asszony: Akkor. A férfi: Akkor? (Ujabb szünet.) Az asszony: Akkor ön nem kell nekem… -147- (A férfi elképped. Az asszony díadalmasan néz rá. A férfi érzi, hogy e pillanatban kiszaladt a lába alól a föld és hamarjában nem tudja, milyen alapra helyezkedjék. Neki is az a fix pont hiányzik a melyből kiforgathatná sarkaiból a világot. Tehát bambán néz.) Az asszony: Mert én csak türelmesen hallgattam, édes barátom, mikor itt adta a bankot. De most, hogy ebben az irányban már angazsálta magát, bátran kijelenthetem, hogy ez nem az én zsánerem. A férfi: Hát… Az asszony: Hogy hát mi a zsánerem? Megmondom. Semmiesetre sem egy diskrét férfi. Maguk, a maguk nyers fejükkel finom külömbségeket próbálnak tenni. Milyen siralmas volt, a mit a «diskréczió» szóról mondott! A nyelv nagyobb pszikológus, mint maguk. Mert igenis, ugy szép a diskréczió, ha csinálják. Ha lerí a férfi arczáról, hogy most titkol valamit. Hiszen ez a szép, ez az élvezetes a diskréczióban! Ülünk a társaságban. Ön zavart. Feszeng a helyén. Ideges. -148- Az emberek összesúgnak: «nini, X-nek valami baja van. Alighanem női ügy.» Találgatnak, kérdezgetik. És én a szoba tulsó sarkában ülök és élvezem azt, hogy maga hallgat. Gyönyörködöm a zavarában. Büszke vagyok arra, hogy hallgatásával az én érdekemben cselekszik. A férfi: Ah… Az asszony: Kezd eszmélni, kis filológus? Más példa. Ön egyszerre csak kezd jobban öltözni, gyakrabban borotválkozni, mint eddig. Az utczán sietve jár. A klubban hirtelen ugrik fel a kártya mellől és idegesen szól: «Pardon, de el kell mennem.» Mindenkinek feltünik ez. «Természetes, – mondják, – hogy asszony van a dologban.» Mindenki érzi, mindenki kiváncsi. És én repesek az örömtől, mert senki sem tudja, hogy mindez én miattam van. Igy benne vagyok a maga cselekvéseiben, s azokon keresztül érdeklem az embereket, rejtélyes valaki vagyok, egy kéz, a mely a kulissza mögött tartja a drót végét, a mely fölrángatja magát a kártyaasztal mellől. Érti? -149- A férfi: Kezdem érteni. Az asszony: A hóhér, az jó példa volt. Szerettem volna annak a helyében lenni, a ki miatt Cavaradossit kinozták. Igaz, hogy az férfi volt, de mégis szerettem volna a helyében leni. Nem élvezet az, hogy senki semmit nem tud. Az az élvezet, hogy valakit kinoznak miattunk, és az nem szól. De mielőtt kinozták, valamicske mégis kiszivárgott, mert hiszen, ha semmi sem szivárgott volna ki, nem kinozták volna. A diskréczió, az igazi, a zamatos, az élvezhető diskréczió nem egyéb, mint kaczérkodás a némasággal. A hallgatásnak müvészetté való nemesitése. A félig kimondott szó veszedelme, keverve azzal a biztonsági érzéssel, a mit a másik felének az elhallgatása okoz. Az egészen elhallgatott dolgok sótalanok, izetlenek. A semmi sohase mulatságos. A férfi: De… Az asszony: Ez a «de» nem egyéb, mint az az «és», a mit az imént a szememre vetett. Azt akarja mondani: «de a semmi biztosabb!» Édes uram, ha én a teljes biztonságot -150- akarnám, egyszerüen csak békén kellene maradnom. Szóba sem állnom férfival. Az élet gyönyöre: a csatából sebzetlenül jönni haza. Nem pedig – el se menni a csatába. Én féltem a bőrömet, de csak akkor élvezem az épségemet, ha veszélyben forgott. Az egész élet nem egyébb, mint ez. A természet tudta, hogy mit csinál. A halál gondolatával járunk, és minden percz azért élet, és az élet azért jó, mert még mindig nem haltunk meg. Na már most, ki az ördög fogja magát a halál ellen ugy bebiztositani, hogy meg se születik? A férfi: Kezdem belátni, hogy nem volt igazam. Az asszony: Ha nem érdekelne maga, nem mondtam volna el mindezeket. De… érdekel. (Lesüti a szemét.) A férfi: Hiszen… ön, a ki észszel nézi a dolgokat, talán már konstatálta is, hogy én lehetetlen igéreteket tettem. Hiszen magam mondtam, hogy tökéletes diskréczió lehetetlenség. -151- Az asszony: Mondta. A férfi: Az ember nincs mindjárt tisztában azzal, hogy magasabbrendü asszonynyal áll szemben. Hát tökéletesnek hazudja magát. Az asszony: Ezt már szeretem. A férfi: Mindnyájan fél-emberek vagyunk. És most, hogy belevág az ön programmjába, bevallhatom, hogy azt a hivatalomat is azért vesztettem el, mert a férj gyanut fogott. Az asszony: (felragyogó szemmel): No, lássa! Boldog asszony, a ki érezhette az ura izzó féltékenységét a nélkül, hogy veszedelemben forgott volna! A férfi: És a mikor a tökéletlen diskréczióról beszélt, ugy éreztem, hogy a lelkembe lát és engem ir le. Az asszony: Igazán? A férfi: Igazán. És külömben is kinyitotta a szememet. Az asszony: No, lássa. Emlékszik, hogy Midás király után kérdezősködtem önnél? Ön letagadta még azt is, hogy ismeri. A férfi: Pedig… -152- Az asszony: Tudom, tudom. Ez volt a negyedik kérdésem. Az első az volt: beszél álmában? A második: iszik? A harmadik: van-e bizalmas barátja? A negyedik: Midás király? Mind a négyre tagadólag felelt. Eddig rendben volt a dolog. Az ötödik kérdőpontnál azonban megbukott. A férfi: (álmélkodva): Megbuktam? Az asszony: Tökéletesen. A miket a diskréczió élvezhetőségéről mondtam, azokba beugrott. Igazi férfi nem ül fel az ilyen trükknek. Vagy talán komolyan gondolja, hogy uriasszony létemre kivánom a gyanut? Elhitte, hogy jólesik látnom, ha magáról lerí a szerelem, az adultere, a «viszony». Oh, édesem. (Sajnálattal nézi.) A férfi: Hát… Az asszony: Eltalálta. Ki van adva az utja. Mehet. A legfontosabb tantárgyból megbukott. Lélektani elemzéseknek beugrott. Nüánszoknak ült fel. Gyönge ember. Szegény ember. Indiskréczióra hajlandó, hiu lélek. Ugyan mi az ördögöt kezdenék én el magával? Ha legalább -153- mindjárt azon kezdte volna, hogy «pletykáló vagyok», nem kellett volna annyit beszélnem. De jól kezdte, hát fel kellett adnom az utolsó, a nagy kérdést is, a melyen elvérzett. (Fölényesen mosolyog. Kellemesen biczczent egyet a fejével, a faképnél hagyja és – mint a szindarabokban mondják – egy másik csoporthoz megy.) -154- Lohengrin halála. Lohengrin fiatal volt és tenorhangon énekelt. Aztán gyors egymásutánban négy pofont kapott az élettől, s ekkor áttért a csöndes baritonra. Megcsendesedett, megkopott, s felment Budára lakni, egy kis szobába, melynek ablakából lelátott a Dunára. A szobát nem tudta fizetni, a czipője rongyos volt, hat görcs volt a lakczipője zsinórján. Reggel feküdt, este kelt, kávét ebédelt, szivart vacsorázott, sohasem volt ébren, sohasem aludt, aprópénzből élt. Egyszer hazafelé bandukolt a Kerepesi-útról. A nap, gyermekeim, a keleti pályaudvar fölött kel fel. Tehát Lohengrin hátat fordított a felkelő napnak. Igy tesz az, a ki Budára megy. A háta mögött nagyon bátortalanul derengett már, de előtte még sötét volt. Általában az jellemezte Lohengrint, hogy a -155- háta mögött derengett. Előtte, a merre csak nézett, sötét volt mindig. Nem, nem volt részeg. Csak könnyű volt az italtól. Nagyokat lélegzett, s úgy érezte, hogy nem a lába viszi, hanem a feje. A feje, mint valami súly, húzta előre. De boldogan mosolygott, mert volt a zsebében egy parádivizes üveg, tele törkölypálinkával. Mikor hazaért a kis budai szobába, ledobta a télikabátját. Ennek még finom vatelin bélése volt, selyemmel bevonva. Ez még a tenoridőkből maradt. Ledobta az ágyra, és körülszaglászott. Szaglás utján jött rá, hogy nagyon hideg van. Más az, mikor egy kis gyantaszag röpköd a levegőben. Akkor fa ég a kis kályhában. – Be fogok fűteni – mondta Lohengrin és a kályhára nézett. A kis vaskályha a sarokban állott, és olyan volt, mint egy nagyobbfajta czilinder-skatulya. Négy vékony lábon állott, két ajtaja volt és esetlen kályhacső nyult fel belőle majdnem a menyezetig, ott aztán meggondolta magát és befordult a falba. -156- Lohengrin vette a tegnapi ujságot és belegyömöszölte a kályhába, a felső ajtón. Lenyomta a rostélyra. Aztán aprófát tett rá, sokat. Aztán keményfát, a mennyi csak belefért. – Ma kimulathatod magad – mondta a kályhának. – Ma jól élhetsz. Meggyujtotta a papirost, széket húzott a kályha elé és ivott a szeszből. Most pattogni kezdett az aprófa. Papirospernye szaladt fel a bádogcsövön, ez furcsán zörgött. És egykettőre tűz volt a kályhában, lármás, piros tűz. Lohengrin úgy érezte, hogy most nincs egyedül. Boldog volt és nézte a kályhát. A kis fekete skatulya azonban mintha bosszankodott volna. A reggeli álmából verték fel, a mikor legjobban aludt, üres hassal, hidegen. Most dohogott, haragudott, sőt ki is köpött Lohengrin felé, a ki elkapta lábát a szikra elől. – Na, na! – mondta. – Nem kell haragudni. És kinyitván a felső ajtót, lepiszkálta a fát az elégett papiros helyére, fölülre pedig annyi szenet rakott, a mennyit csak birt. -157- – Majd adok én neked! – mondotta fenyegető hangon. És kinevette a kályhát, a mely tehetetlen haraggal puffogott a sarokban. Most már olyan volt, mint valami mérges kis állat. Villogó szemmel nézett a fiura. Morgott, csöndes, fojtott ugatás hallatszott belőle. Aztán meg, mintha valami láthatatlan óramű bolondult volna meg benne, ketyegni, kopogni kezdett a melegedő vaspléh. A fiu ivott és nevetett: – Haragszol? Pukkadj meg. Szembeült vele, zavaros szemmel nézte, mert most már részeg volt. Csufolta, ugratta. A nyelvét öltötte feléje: – Nagyon megtömtelek? Nesze még! És rakott rá szenet, szép fekete szenet, vagy három vaskanállal. Most elhallgatott a kis fekete skatulya. – Sok, mi? Nem tudod lenyelni? Megpiszkálta a rostélyt, hogy levegőt kapjon a szén. Aztán nagyon furcsán mosolygott. Csöndesen mondta: – Ne mondd, hogy rosszul élsz. A szegény -158- kopott lovag kályhája vagy. Grálvitéznél szolgálsz. Szerelmes voltam a királyi szüzbe, de már nem vagyok. Mert én most részeg vagyok és elfelejtem a szeretőmet. De be fogsz te is rugni, fekete kutya. Berugatlak. Óvatosan kinyitotta a felső ajtót. Benn sürü füst kavargott. A szén még nem kapott lángra. De hogy az ajtó kinyilt, fellobbant, és kicsapott a nagy sárga, kormosszélü láng, a fiu kezére. Lohengrin elkapta a kezét. Megnézte. – Megharapott a szemtelen – mondta halkan. De akkor benn már főtt, forrott, égett a szén. Egyre szurósabban nézett ki a tüz az ajtóhasadékon. Határtalanul dühös volt a kis kályha, de hiába, nem tehetett róla, szép lassan berugott a széntől, a mit a fiu beléje gyömöszölt. – Igyál pajtás! – mondta neki. A cső izzani kezdett. És a pattogás, dorombolás helyébe fojtott zúgás, vontatott dohogás lépett. Lassan átpirosodott a teteje a fekete kutyának. És öt-hat szeme volt már, -159- és mind villogva nézett a fiura. A fiu mosolygott, egyre mosolygott, talán ez hozta ki sodrából a fekete kutyát. Látható volt, hogy elugornék a helyéről, ha a bádogcső fogva nem tartaná. Kinyitná vasszáját és tüzes torkát tátaná a fehér fiu felé. Rázta a düh, valami alig látható, reszkető kis tánczot járt vékony lábain, folyton ugatott benne a tűz, és a fiu egyre nevette, meg is rugta, és tömte bele a szenet. – A ki haragszik, annak nincs igaza – mondta neki, feddőleg emelve fel ujját. Aztán megtörülte a homlokát. A kis szobában égett a levegő. Az ablak izzadt. – Nekem mindegy – mondta a fiu a kályhának – ezzel engem nem bosszantsz. Legföljebb még jobban berugatlak! És megint tett rá szenet. Olyan volt a fekete kutya torka most, mint a pokol. Égő hő csapott ki belőle, mikor nyilt az ajtaja. A beléje hullott szén rögtön lángrakapott a parázson. A cső alsó negyede pirosan izzott. Mint valami bibornoki sapka, olyan volt a fedő. Rákvörös, áttetsző. És a fekete kutya -160- most hörgött, huhogott, fenyegetőleg mordult egyre nagyobbakat, úgy, hogy a fiu végre is dühbe jött. – Elég volt! – kiáltott rá. És egy mozdulattal megcsavarta a csövön azt a kulcsot, a mely a csövet elzárja, a levegőt kirekeszti a kályhából. Hirtelen elhallgatott a fekete kutya. A fiu hanyatt vetette magát a kanapén, úgy nézte. Élvezte, hogy a berugott kályha most elbódult, hogy kizárta belőle a levegőt. Aztán kinyitotta az ajtaját. Benézett a parázsra, a mi fölött kis kék lángok jártak. Aztán megint lefeküdt. Felriadt. Ijedten nézett a kályha felé, de megnyugodott. – Nem jöhet ide – mondta csöndesen. Tudta, hogy halálosan megsértette a kis filisztert, kicsufolta, megrugta és becsipette. És most látta, hogy a beléje fojtott parázs hunyorgatva, ravaszul néz rá. Rámeredt: – Mit akarsz tőlem? Vigyorgott feléje a fekete kutya. A fedője kihült és megfeketedett. De vigyorgott, -161- komiszul, kegyetlenül, félig lehunyt szemmel a kis hasadékokon, és kék láng szállongott a parazsa fölött, olyan, mint a milyen az asszony szemében kéklik hidegen, mikor elárul minket. Csönd volt. Lohengrinnek hosszufürtös szőke feje lecsuklott, lelógott a divánról. Kábult volt. Hosszu ideig feküdt igy, aztán egészen halkan mondta a kályhának: – Ne izélj velem… te… egészen elszédülök… Fel akarta emelni a fejét, de nem tudta. Lecsuszott hát a földre és végig feküdt a szőnyegen. Bódultan, félszemmel nézte a fekete kutyát. – Megfojtasz – mondta. A fülében muzsikálni kezdett valami halk ének. Fiatal arcza most megvénült, fájdalmassá komolyodott. Rettenetes nagyokat lélekzett. – Kár értem – mondta. – Én szegény szőke fejem. Én szegény kék szemem. Én szegény fiatal életem. A piszkos padlóra tette fehér arczát. Már ő -162- is csak félszemmel nézett a fekete kutya felé. Az most már sötéten állott a helyén, s a parázsnak sötét biborszine volt. A kék láng, az még mindig ott járt, bolygott fölötte. A hasadékok merően, kérlelhetetlenül néztek a fiura. Lohengrin még egyszer fölemelte fáradt szemét. A tenor-esztendőkre gondolt. De hirtelen, még egyszer feléje lélekzette mérgét a fekete kutya és erre Lohengrin lehunyta a szemét. Örök álmok kóborogtak a fejében. Elkábult. Friss piros szája a piszkosra taposott deszkához tapadt. És most ránevetett nagy, szögletes, szénszagu szájával a fekete vaskutya. Lohengrin most végleg elfelejtette szép szeretőjét, meghalt. -163- A hóember. I. A fehér, havas utczában hat fekete komfortábli állott, mintha fényeshátu bogarak sorakoztak volna egymás mögé a gyalogjáró mellett. A hat ló lelógatta a fejét és a saját külön módja szerint fázott, ami alatt az értendő, hogy se nem didergett, se nem topogott, mint például a hat lónak megfelelő hat kocsis. Ezek a sarkon járták a kocsiscsárdást: a hónuk alá csapkodták a kezüket és ehhez valami furcsa medvetánczot topogtak, a mire a fagy tanitja meg az embert. A hó kupaczokba rakva várta, hogy értejöjjön a szekér és elvigye. Innen az Andrássy-ut környékéről hamar elviszik a fehérséget. A kupaczok közt azonban egy hóember állott, ugy, a hogy a hóemberek állani szoktak. -164- A két lába belegyökerezett a talapzatába, a két karja végig a törzséhez simult, nagy hasa és rövid nyaka volt és a két gesztenyével, a mit szem gyanánt a fejébe dugtak, bizonyos bonhómiával nézett a világba. A szájában pipa volt, a mely nem égett, de ő ezzel nem törődött. Neki igy is tetszett az élet és olyan pofát vágott, mint a ki egy kicsit buta, de azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával. A hóembert Csüpü csinálta, az itató. Ez Csüpünek speczialitása volt. Mikor a Bakács-téren itatott, akkor kis kápolnát is csinált hóból, a mit este kivilágitottak s a kápolna elé két őrt, szintén hóból. Mindenik őrnek seprő volt a zsebébe szurva s e látványnak csodájára jártak a ferenczvárosi gyerekek, sőt több felnőtt is mosolylyal tekintette meg. A dij, a mit ezért a kocsisok Csüpünek fizettek, aránylag kicsiny volt, de Csüpü nagyon ki tudta aknázni a pénzt. Olyan olcsón oly tökrészeggé senki se tudta magát inni, mint Csüpü. -165- Itt az Andrássy-ut mellett a kis kertes utczában nem lehetett nagyobb épitkezésekbe bocsátkoznia. Tehát megelégedett egyszerüen a hóemberrel, de azt annál nagyobb művészettel csinálta. Gyönyörü hóember volt, egyike a legszebb hóembereknek, a kik valaha elolvadtak Pesten. Egyszer egy szobrász, műteremből jövet, egy barátjával beleült az egyik komfortábliba, s mialatt Csüpü a pokróczot oldozta a ló hasán, megnézte a hóembert. – Ejnye, de svungos munka – mondta és hüvelykujjával felülről lefelé kanyaritott egyet a levegőben, a mi szobrászoknál a nagyfoku elragadtatás jele. Aztán elrobogott a kocsi és nem esett több szó a hóemberről. De fagyos napok jártak és a szobrász megint kocsira fanyalodott egyszer. Megint beleült az egyikbe. A hóember még mindig ott állott és gesztenye-szemét reá szegezte. – Ejnye, – mondta a szobrász – ebben a hóemberben karakter van. Ebben a hóemberben mozgás van. És anyagszerüséget látok -166- benne. Hó-jelleme van. Ez a leghóemberebb hóember, a mit valaha… Kihajolt az ajtón: – Kocsis, ki csinálta ezt a hóembert? A kocsis leugrott a bakról: – Ezt kérem az itató csinálta. A Csüpü. Egy szegény, vörösorru alak jelentkezett a kocsi mellett. – Maga a Csüpü? – Igen, kérem. – Maga csinálta ezt a hóembert? – Igen, nagyságos ur. – Hogy hivják magát? – Csepeli János. A szobrász odaadta neki a névjegyét: – Holnap délelőtt jöjjön el hozzám a műterembe. Azzal meglódult a kocsi, kivánszorgott a havas utczából s eltünt az Andrássy-uton. Csüpü ott maradt az utczán, kezében a névjegygyel és bambán nézett arra, a merre a kocsi elment. Csak nagysokára tért magához, megnézte előbb a névjegyet s aztán a hóembert. És most már nem értette sem a hóembert, -167- sem magamagát. Csüpü alól e pillanatban elveszett a talaj. II. Nem habozom elárulni, hogy Csüpüt fölfedezték. A művésznél a fiatalság mulásának egyik jele, hogy fölfedezésre adja magát. És a szobrász, a ki Csüpüt fölfedezte, már nem volt mai csirke. A kezdődő művészi impotenczia hajtja az irókat is arra, hogy szerkesztői örömöknek örvendeni tudjanak. Mikor a művész fölfedez, hasonlatos az apához, a ki gyermekei fejlődésében talál örömet – mert a maga fejlődésében ugyan kevés öröme telik. Mondhatnám azt is, hogy az egészséges, kemény önzés szuvasodik meg ilyenkor az emberben s hogy a fölfedezés nem egyéb, mint a megbocsátás egy neme, a mi tudvalevőleg a véredények elmeszesedésével egyidejüleg költözik bele az emberi lélekbe. De mindez késleltetné az értesitéseket, melyeket Csüpü sorsáról óhajtok adni. Csüpüt ünnepelték -168- a szobrászok és kinevették a modellek. Nagyurak, tanárokká száradt művészek jöttek a műterembe, nézni, hogy Csüpü hogyan gyúrja az agyagot. Elegáns hölgyek eredtek beszédbe vele. – Hogy megy a munka? – kézdezték tőle. Csüpü azaz Csepeli keserü pofát vágott: – Meleg ez az agyag – mondta. És rakta, rakta az agyagot a vasrud köré, de érezte, hogy nem ez az igazi. A hó, az más volt. Mikor belenyúl az ember, puha, mint a fosztott toll. Ha belemarkolsz, roppan egyet, kővé válik és azontúl már törik, mint a rög. És tiszta munka van vele. Az agyag ellenben engedelmes. Nyúlik, mázolódik, a nyomásnak enged, tésztás, meg aztán nehéz is. Rakta Csüpü az agyagot a vasdrótok köré, czibálta a kis fakereszteket, a mik összetartják a sarat s miután szorgalmas is volt, foglalkoztak is vele, hát szépen haladt. Egyszer maga a miniszter is megnézte a munkáját. – Nagyszerü – mondta. – S ön kocsis volt? – Dehogy – felelt büszkén Csüpü – -169- még annál is rosszabb. Itató, kegyelmes uram, egyszerü itató. – Kolosszális – mondta a miniszter. És Csüpüt kiküldték Párisba. Ott föl se tünt a többi rongyos szobrásznövendék közt. Csak itt nálunk olyan nagyon fiatal minden növendék. Az ő szakálla nem volt ott kivételes eset. És ő is volt egy évig ongroa Párisban, kinlódott az agyaggal, gyakran szeszelt és nagybetüs leveleket irogatott haza a fölfedezőjének. Egyszer egy házi pályázatot nyert meg a Julianban. Föl volt adva a béke géniusza, a mint elcsititja a háboru szellemét. Monsieur Cepeli ezt kitünően oldotta meg, s mikor a tanár kihirdette az eredményt, ezt mondta: – Cepeli uré az első díj. Jó munka, erős plasztikai érzék. Egyetlen hibája, hogy semmi könnyedség nincs benne. Nehézkes, mintha tudom is én miből csinálta volna… izéből… olyan… Ha akkor valaki közbe kiáltotta volna: – Hóból! -170- Ezret tehetünk egy ellen, hogy a tanár ráhagyta volna, igy: – Igen, igen, ez az! Ezt akartam mondani. És mikor visszajött Párisból, kiállított a tárlaton. Egy erős, nagy férfiaktot állitott ki. Vastag, erőteljes, félmeztelen figura volt, bő pantallóban, melynek két szára egymásba olvadt. A két lába rettentő állékonysággal gyökerezett a talapzatba, a karjai odasimultak a törzséhez, nagy hasa és rövid nyaka volt, pipa lógott az agyarán. Az volt a czime, hogy «Pihenő munkás» és olyan pofát vágott, mint a ki egy kicsit buta, de azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával. A művész, a ki Csüpüt fölfedezte, behivta a szobájába, megvakarta a tarkóját és ezt mondta neki: – Csepeli, az istenfáját magának, hiszen maga egy hóembert csinált! Csüpü lenézett a földre és nem szólt egy szót se. A művész föl-alá járt a szobában, savanyu arczokat vágott, aztán vette a kalapját és elment. Otthagyta Csüpüt. Ez meg -171- kiballagott a tárlatra, bámulta egyideig a Pihenő munkást, aztán vállat vont. Beült egy kocsmába és beszeszelt. III. Most rettenetes napok következtek. A művész telebeszélte Csepeli fejét a modern plasztika minden uj ideájával. És kinos megdöbbenéssel vette észre, hogy tulajdonképpen ott kellene kezdenie, hogy az agyag meg a bronz, meg a márvány, nem olvad el, mint a hó, és hogy Csepeli ne féljen tőle. Mert szegény nagyon félénken kezelte az uj anyagokat. Nem engedett meg az aktjainak egy merészebb mozdulatot sem. A kutyák, a miket mintázott, behúzták a farkukat a hasuk alá, mintha attól kellett volna félni, hogy leolvad. És erőlködött szegény, igyekezett szabadon bánni a formákkal, szeretett volna könnyed, elegáns, flott lenni, de hiába. Aztán azt disputálta magába, hogy ő nem gracziózus művész. Ő kemény és erőteljes, mint Meunier vagy Rodin. De a többiek rájöttek, -172- hogy csak nehézkes és lomha, nem egyéb. Amilyen gyorsan emelkedett, most oly rohamosan sülyedt. A fölfedezője nem törődött vele, magára hagyta. És szegény bambán állott az agyagmasszák előtt, elhagyatva kinlódott, nyomkodott, formált. Most már erőszakoskodott. Lábujjhegyen álló, félig repülő géniuszokat csinált. Finom profilokat mintázott. De hiába. És most már rohamosan megy a vége felé a történet. Csepeli nem haladt, hát a többiek egyszerüen elgázolták. Elrobogtak fölötte. Magára maradt és megunta a nyomoruságot, s vele együtt a mesterségét is. Külvárosi kocsmákban nagy számlákat csinált. Egyszer aztán odáig jutott, hogy künn aludt a ligetben egy padon, mert már lakása sem volt. Lerongyolódott. Még mindig sokkal elegánsabb volt ugyan, mint kocsimosó korában, de az emberek most azt mondták rá, hogy züllött alak. A rongyosságnak ezer fokozata van, de bármely fokon rongyos is valaki, az emberek megérzik, hogy avanzsált-e vagy lefokoztatott. A vadonatuj frakkból éppugy kimosolyognak -173- az elmult rongyok, mint a hogy a legpiszkosabb viseltesből kisír az elmult redingote. A padon rosszul aludt. Nekivágott a városnak véres szemmel és elment a régi kocsiállomásra. Egy-két kocsis még volt ott a régiek közül. – A Csüpü – mondták és megint járták a kocsistánczot a hókupaczok közt, nagyokat csapkodva a balkezükkel a jobb hónuk alá és viszont. De itt már volt azóta uj itató és Csüpünek tovább kellett mennie. Hétfőtől szombatig keresett állást. Szombaton megegyezett egy józsefvárosi állomással. Megitatta a lovakat, megmosta a kocsikat, beszeszelt és kezdte magát jól érezni. – Öreg – mondta neki egy kocsis, a ki régi ismerőse volt – lesz-e hóember az idén? Csüpü szomoruan mosolygott és délutánra megcsinálta a hóembert. A kocsisok megnézték a munkát és elmosolyodtak. Vékonylábu, bolond hóember volt, lapos hassal, domboru mellel. A kezét kaczéran a a csipőjére tette, mintha örült volna annak, -174- hogy ilyen karcsu. Éles, nyugtalan arcza volt és aggódva nézett a világba, mint a ki keres valamit, mint a ki indul valahova. Ez volt Csüpünek az első könnyed figurája. De ez már hóból volt. Estére lekonyult a feje, megroskadt a lába és behorpadt a dereka. A reggeli fagy igy keményítette meg, ebben a görcs állapotban. – Nem tudsz már hóembert csinálni, Csüpü – mondta az öreg kocsis. A többiek helybenhagyólag bólintottak és Csüpünek senki egy krajczárt se adott snapszra. -175- A manó és a tündér. A bányatiszt rövid bekecsben állott a tárna bejárata előtt és a kalapjával integetett az országutra. A havas országuton egy kis bricska röpült a bánya felé, s ez a bányatiszt suite-jében, értsd: a két tagbaszakadt öreg tót között, nagy mozgalmat okozott. – Gyünnek – mondta az egyik, a mikor már fölösleges volt ezt mondani. A bányatiszt a bricska elé sietett és lesegítette az érkezőket. Négyen voltak, három férfi és egy hölgy. Hogy a dámán kezdjem, ez a szintársulat primadonnája volt, bájos, fehérarczu teremtés, a kinek a szeméből a tizenöt éves lányok ártatlan őzike-pillantása sugárzott, de ez nem volt egyéb, mint az éjszakai lumpolás okozta bágyadtság. A dámát -176- két ur vette közre, két erős, pirosarczu legény, két fiatal és gazdag földbirtokos. Mind a kettő már másfél hónapja mulatott a kis szinésznővel, a ki a kegyeit megosztotta kettőjük között, a mi azt mutatja, hogy jó leány volt, még inkább azt, hogy a fiúk jó fiúk voltak. A negyedik alak, s a ki a bricskán jött, s a ki a kocsis mellett ült a bakon, a szerkesztő ur volt. Ő szerkesztette a szélaknai lapot, mely buzgón támogatta a kormányt, a kormány buzgó támogatásával. Tekintélye éppenséggel nem volt a szerkesztő urnak, s az urak csak ugy vitték magukkal lumpolni, mint valami bolond gnómot, a kin, bármily komoly pofát vágott is, hatalmasakat lehetett nevetni. A szerkesztő ur tudniillik külsejére nézve a legfurcsább emberi lények egyike volt. Kicsike volt és lángvörös haju. Rettenetesen rövidlátó volt és ujjnyi vastagságu pápaszemet viselt, melytől vörös nyerget kapott az orra. A rövidlátástól ábrándos kifejezésű nagy szeme egyre ugrált az üveg mögött és a homoru üveg ijesztő csillámlásával furcsa, szinte félelmesen -177- reszkető fénybe villant egybe ez a folyton mozgó tekintet. Homloka magas volt, és a vörös kócz, a mit a fején viselt, igazán az egymásba csapó lángok benyomását tette. Ez a téglavörös szin a feje bubjától a ritkás szakálla hegyéig uralkodott csontos fején. A szeplő kiverte még a szemhéjját is, szemöldök és szempilla helyett ez árnyalta szeszélyes foltokban a homloka környékét. A szakálla rendetlen volt és csomókban nőtt, mint a réti fű. Sűrűn, de egyenetlenül nőtte be az arczát. Nem lehetett tudni, körszakálla van-e, vagy kétágu szakállt visel. Néha még ugy is látszott, mintha egyágu hegyes szakálla volna. Ez a szakáll nem volt merev holt szőr, mint némely embernél; eleven szálakból állott, melyek mintha külön-külön is mozogtak volna, mint a félig-állat félignövény tengerfenéki moszat. Aztán vörös szálak voltak, s ez azt a fantasztikus hitet adta, hogy a mi itt szőrnek látszik, az csupa hajszálvékony izomrost, amolyan eleven csáp, a miből vér serkedne, ha megnyirnák. És ez a szeplők közé keveredett, rendetlen, borzas -178- szakáll óráról órára változott. A szerkesztőnek volt szomoru szakálla és vidám szakálla. Mikor el volt keseredve, a szálak és csomók egymáshoz simultak, összebujtak és az arczát megkicsinyitették. Ilyenkor a szemét is lehunyta s ezzel kialudt a pápaszem hideg üvegfénye mögül a lelkes tűz, a mely azt színesen ragyogtatta. Finom fehér orrának czimpái, a melyek mindig szimatoltak, meg-megrebbentek, ilyenkor mint fáradt vitorlák pihentek el. Két nagy ráncz-árok futott le az orra két felén a szája szögletéig és ritkás kis bajusza belesimult ebbe a ránczba, bágyadtan. És az állán úgy igazodtak a csomók hogy az árok mentén folytatásaivá szegődtek a bajusznak, s így a szerkesztő arcza ha búsult, fölülről lefelé huzódó irányzatot kapott s ez ugyanaz a vonás volt, a mi a szomoru fűzfát szomoruvá teszi, s a mi örök kifejezése a bánatnak, mióta az első szomoru ember lehajtotta a fejét. Ha pedig vidám volt a szerkesztő, felágaskodott az arczán a szakáll. A szálak kitápászkodtak a csomókból, mint a fű, a melyen feküdtünk, mikor -179- felkelünk róla. A száját szélesre huzta, a szeme melegen villogott a szomoru üveg alatt az orrczimpái mozgékonyak lettek, a kis bajusz kinőtt az árok partjára és komikusan szurt az ég felé két kis csenevész hegyével. A füle, a mely bús állapotban a koponyájához simult, vidám kedvében kivörösödött és kétoldalt elállott a csonttól. Ilyen furcsa emberke volt a szerkesztő, a ki utolsónak mászott le a bricskáról. Prémgalléros bőrkabát volt rajta, a fején, a szeméig lehuzva sealskin-sapka. Vékony lábszárai egy pár irtózatosan nagy csizmában végződtek, s ez oly mulatságos volt, hogy mikor leereszkedett a bakról és a szemüvegét levette, hogy megtörülje, s így vakon mosolygott bele a világba, az egész társaság kinevette. Átbotorkált a hóbuczkákon és ő is odaállt a többihez. – Elhoztuk a szerkesztő urat is, – mondta az egyik fiu – majd ir a bányáról valami szép tárczaczikket. – Jótollu ember – mondta a másik. – Jöjjön, leghivebb udvarlóm – mondta -180- a fehérarczu kis szinésznő és belekapaszkodott a karjába. A szerkesztő zavarban volt. A téli nap, mely beragyogta a hófedte hegyoldalt, bántotta a szemét. Pislogott, pofákat vágott, mert akármerre fordult, a hó mindenünnen kristályos fehérséggel verte vissza a napsugarat. Zavartan szorította magához a karcsu kisasszony karját, és egy kicsit szomoru volt, mert szerelmes volt. – Induljunk – mondta a bányatiszt és intett a tótoknak. A tótok meggyujtották az olajmécseket és minden vendégnek a kezébe adtak egyet. A kis hölgy kedvesen nevetett, mikor fehér glaszékeztyüs kezébe nyomták a mécses olajos drótját, de elfogadta. Nevetett, tréfált, egyre beszélt, mert most ő volt itt a háziasszony ezen a fagyos zsúron, itt az isten háta mögött, a hó alatt alvó kis bányafaluban. Az ő tiszteletére mutatta meg a bányatiszt a társaságnak a bányát, még pedig az ő személyes kalauzolása mellett, a mi nála nagy szó volt. A kis szinésznő tudniillik erre is kiváncsi volt, mint a hogy a -181- vidéki primadonnák mindent megnéznek. Az igazi vidéki primadonna az ország összes folyóiban megfürdött, egy vidám társasággal benn volt a dobsinai jégbarlangban, más vidám urakkal megmászta a lomniczi csucsot, leszállt a vizaknai sóbányába, tutajozott a Vágon, kirándult a Vaskapuhoz, yachtolt a Balatonon, – a vidéki primadonnán, ha igazi, senki se tesz túl hazánk nevezetességeinek ismeretében. Most a bányán volt a sor. – Előre! – mondta a bányatiszt. – Szerencse fel! És belépett a tárnába elsőnek. – Gligauf! – mondta az egyik tót, a ki vele ment, ezután következett a szerkesztő, karján a kis művésznővel, majd a két csinos legény, s végül a második tót. És azzal elbucsuztak a naptól. Mikor vagy ezer lépésről visszanéztek, a tárna bejárata akkora volt, mint egy krajczár, s úgy ragyogott a nagy sötétség közepette, mint valami tisztavizü zafirkő. – Gyönyörü, – mondta a művésznő és -182- erősebben kapaszkodott a szörnyeteg karjába. Látja, szerkesztőm? – Nem, – sugta neki a szerkesztő – én csak a maga kis lányos karját érzem… azt a gyönge, madárhusu testét… oly jó igy vinni, így vezetni magát. A lány elmosolyodott és egy kicsit félretartotta a mécsesét, hogy a szerkesztő ezt a mosolyt ne lássa. Mentek, egyre beljebb. Most már kanyarodott a tárna, és lefelé ment, be, a hegy alá. Most már rettenetes feketeség közepette jártak, olyan sötétben, a melyben még az emléke sem derengett a napsugárnak, mint a hogy például pinczében mindig érzem azt, hogy ide besütött valaha a nap, mikor a házat épitették. Ez azonban vigasztalan, örök sötétség volt, a melybe még a mi lelkünk se tudott napfényt beleképzelni. Itt sohse volt világos és sohase lesz világos. És mind ez az elmult és eljövendő sötétség ránehezedett a lelkekre. – Ez ijesztő valami, – mondta csöndesen a kis szinésznő, – tudtam, hogy itt sötét -183- lesz, de ilyen feketeséget el sem tudtam képzelni. Ez sötétebb, mint a sötét. – Igen, – szólt a bányatiszt – ezt minden idegen érzi a bányában. Nyirkos lehelletek jártak körülöttünk. Csöpögés, csurgás hallatszott az irtózatos, nyomasztó csöndben s lépteik alatt locsogott a vizes agyag. Itt-ott deszkán jártak, a melynek a vége belecsapott a pocsétába, a mint leléptek róla. És a nyirkos agyag langy lélekzete bukkant elő egy-egy üregből, a mely mellett elmentek. A szerkesztő bevilágitott az egyikbe. – Mi ez a fülke? – kérdezte. – Ez nem fülke, – mondta a bányatiszt – hanem ezerkétszázméteres alagut, a mi lemegy egészen a hegy alá. A trenóczi aknán aztán megint felszállhat belőle a szomszéd faluba… De ott már háromszáz méter mély… Innen jön ez a fojtó nedvesség. – Borzasztó, – susogta elfogódottan a kis hölgy. – Megreszkettették ezek a siri némaságu nagy üregek, a hol az ércz lakik -184- csökönyösen, daczosan kapaszkodva a sziklába, a melynek erecskéiben fészkel. Elfogyott alóluk az agyag. Most már sziklapadlón jártak és szinte könnyűeknek érezték magukat, mikor elképzelték, hogy alattuk százezer méter vastag a kő. És kő volt körülöttük a fal, fejük fölött a szűk folyosóra boruló mennyezet, s e fölött a rengeteg nagy, egybekeményedett kovatömeg fölött – képzelték – valahol messze fenn úgy fekszik a puha föld, mint csonton a hus. Nem is lehet a földet, annak meleg puhaságát, erjesztő erejét, életet jelentő porhanyósságát, szóval a föld anyai voltát igazán megérezni és megérteni másutt, mint a bánya fenekén. Nagy üregbe értek. – Itt pihenni fogunk, – szólt a bányatiszt. A tótok bakokra deszkát tettek, pokróczot teritettek rá, s a kis hölgy erre ült le. Most már nem beszélt, nagyon meg volt hatva, s összehuzta magát prémes kabátkájában, mint valami fázós madár. Ő, a kinek élete volt a melegség, a világosság, a fütött szoba és a -185- selyemernyős lámpa, teljesen megtört itt a föld alatt, a nyirkos, sötét hidegben. Az urak konyakkal kinálták. Ivott belőle, s aztán megint behuzta a nyakát a prémgallérba. – Fázik? – kérdezte a szerkesztő. – Nem… köszönöm, – mondta egy gyöngécske, félénk hang a prém körül. – A két fiatalember elkalandozott a rengeteg nagy üregben a bányatiszttel. A messzeségben csak három piczi fénypontot lehetett látni: a három mécsest. A tótok egy sziklapadon ültek, némán, egymás mellett. Távolságok megérzéséről itt szó sem lehetett. Csak a bányatiszt hangjáról lehetett tudni, hogy messze vannak. – Ezt csillagbarlangnak hivjuk, – magyarázta – ebbe belefér akármelyik pesti templom, tornyostul. Olyan nagy. És ebbe torkollik kilencz kisebb tárna. Azzal elhalt a hangja, egyre kisebbedett a mécses lángja és a három fénypont egyszerre eltünt. Bementek az egyik tárnába. – Mindjárt jövünk, – kiáltott vissza tompán valamelyik. -186- – Gyerünk mi is, – mondta a szerkesztő – magácska meghül, ha nem mozog. Visszatalálunk ide a tótok mécseséhez. És karonfogta. Mentek egyenesen előre, a mig csak a barlang falához nem értek. Aztán a fal mentén mentek egészen addig, a mig nyilásra nem bukkantak a falban. Fel kellett kapaszkodni a nyilásig. Beléptek rajta. Messze valahol két fénypont imbolygott. Két bányamunkás járt-kelt, aztán eltünt a lyuk végében. És itt melegebb volt, mint a nagy üregben. Fülkék nyiltak jobbra-balra, akkorák, mint egy-egy kisebb éléskamra. Elhagyott ezüsterek voltak. A kő, a melyből az emberféreg kirágta az ezüstöt. Egy ilyen fülkében leültek. A két mécsest letették maguk elé és egymásra néztek. A kis hölgy sápadt volt. Halkan mondta: – Nem kellett volna ide jönnöm… Roppantul félek… A szerkesztő felállott. – Édes – mondta minden bevezetés nélkül. – Szép kis lányom… És megfogta a kezét. A kis kéz reszketett -187- az övében és a leány elfogódottan emelte rá a pillantását. A szerkesztő érezte, hogy most nem neveti ki a kis hölgy, mert fél, mert valami rettenetes világban van, s mert ő most e pillanatban tisztán ember, meleg, érző lény e közt a sok szikla közt. S erre a gondolatra felvidult. A lány ránézett. Szétterpesztett lábbal, sáros csizmában állott a szerkesztő, előtte a földön a két olajmécs. És vidám volt a szakálla, a mi nála arczot jelentett. Itt, a föld alatt, otthon volt. Ide illett a zömök alakja, czingár lába és vigyorgó vörös pofája. A mécsek felvilágítottak az arczára és szakálla mintha vörösrézforgácsból lett volna, ugy csillogott. A szemüvegén piros fény villant meg, s a hogy fejébe huzott sapkája alól elállt a füle, a hogy felborzolódott az arcza, a hogy vigyorogni kezdett s tágultak az orrlikai, a hogy macskabajszának két komikus kis hegye szurósan állott fölfelé, ez a zsebredugott kezü, dölyfösen álló kis alak urrá lett itt a manók országában. A feje majd hogy a menyezetet -188- nem érezte, oly kicsi volt a fülke. A bőrkabátjáról csöpögött a viz, s ő szinte büszkén, majdnem kaczkiásan állott a reszkető leány előtt. Előtte a földön a két foszladozó, kormos láng, mintha kisérő lidérczfénye lett volna, alázatosan világitotta meg ezt a kis bányarémet. Fenn, a földön, a hol délczeg emberek járnak, nevetséges volt. De a bánya királylyá avatta. Vörös haja, szakálla világitott a sötétben, s a pápaszeme mintha valami erős gyujtó, a sötétbe való kyklops-szem lett volna. S a hogy beszélni kezdett, recsegő mély hangja, mely a szabad ég alatt nyekergésnek hatott, most olyan volt, mintha valami nagyhatalmu kis manó brekegte volna el a sziklarémek nyelvét, hogy itt ő az ur. És vidám volt és jóság sugárzott nagy, fényes szeméből. És kiült arczára az örökéletü törpék kedélyessége és kicsinyes jósága. Most, ő sem tudta miért, jól érezte magát. A hogy állott, bátornak, mindentudónak és hatalmasnak látszott. Vijjogó nevetése betöltötte az üreget és megreszkettette a földi lányt. Minden rútsága, megcsúfoltsága itt otthonosan -189- hatott és diadalt ült, s itt sokkal komolyabb lény volt ez a peczkesen álló, formátlan, torzonborz, vörösen fénylő szemű, hol rikoltó, hol röhögő manó, mint az a lágy, fehér arczu, ijedtszemü illatos emberfia, a ki előtte ült és merőn nézett fel rá. – Én kis szépségem, – mondta neki vigan, leereszkedő hangon és hozzányult az arczához, nagy, szőrös, vörös kezével, de valami olyan gyöngédséggel, mint a hogy mi a kanári-madárhoz nyulunk. Odahajolt hozzá és csöndesen, elégedetten röhögött: – Félünk kicsikém? Hideg van? Sötét van? Megfogta a kezét: – Huh, huh! – mondta – milyen hideg a keze. Melléje ült és átfogta a derekát. – Édeském… kis fehér lányom, – mondta neki – szeretem magát, nagyon… És a lány egyre a szemét nézte. S mikor a rém a kezét megcsókolta, érezte forró ajkán, hogy ebben az istenteremtésben lobog valami láng, s ez az égő lehellet, a mely perzselte a kezefejét, ennek a lángnak a kicsapódása. -190- Most így már elárulódott a manó mestersége is… Ez ama kis vörös kovácsok közül való, a kik parányi üllőkön nagy pörölyökkel kovácsolnak a fellobogó láng mellett… Forró volt a szája, a csókja, az arcza s ez a hő mintha a vulkánok gyökeréből fakadt volna, perzselőbb volt, mint a földi tüzek melege, hiszen ott lenn, nagyon mélyen, a hol ezek a markos kis vörös legények vigadoznak, ott, a szivében, még tartja a Föld a rokonságot a Nappal, melynek elszakadt gyermeke. És a lány nem is tudta, miképen, de az ajkán érezte a tüzes kis legény csókját, a dereka körül a vaskapocs-karját. S ekkor hálásan simult hozzá, megborzongott, ránevetett és a mellére bujt. És aztán felmosolygott hozzá, bizalmasan és átfogta a nyakát. Az izzó csókok úgy lobogtak az arczán, mintha kovácstüz lángja csapdosta volna. S ez mérhetetlenül jól esett neki. Fázó kis testét odaszoritotta a manóéhoz, s egyszeribe alázatos lett. A szemét félig lehunyta és érezte, hogy a sörtés szakáll szúrja az arczát. -191- És ekkor, a hogy átölelve szorosan fogta, kinyitotta a szemét, keresztülnézett a vastag szemüvegen, be a manó vidám, bátor és meleg szemébe s rögtön ezután az ajkával keresni kezdte a szakáll között a manó száját, mely tüzelt, szinte égett. És a manó még kaczérkodott is vele: elhuzta előle a fejét, de a lány utána hajolt és szájon csókolta, hosszasan. És összehangzott a hamiskás, szinte kéjes, fojtott asszonyi nevetés, mély, elégedett, de csöndes röhejével az erős törpének. Hangok hallatszottak. Keresték őket. A manó felállt és az üreg nyilásához ment. A lány összekuporodott a sziklán és behunyta a szemét. – Jövünk! – kiáltott ki a nagy barlangba a férfi, de ez a hang már a szerkesztő rekedt, fénytelen hangja volt. És kimentek a lángok irányában, karonfogva. Még az uton a lány egy pillanatra ráhajtotta fejét a szerkesztő vállára. Aztán odaértek a többihez. Egy kis fehér ló húzta ki őket a hegy lábának túlsó oldalára, a hová a sínek vezettek -192- és kis vaskerekü kocsik szokták kihordani az ércztartalmu törmeléket. Az uton, mikor csöndesen koczogott velük a ló, a kis művésznő az egyik földbirtokos mellett ült. De mintha megnémult volna, egy szót se szólt. Melléje huzódott és lehunyta a szemét. Csak akkor lélekzett fel, mikor ujra meglátta kék napfényben ragyogni a tárna száját. Kiértek a szabadba. A nap vakitóan sütött, egyikük se tudta kinyitni a szemét. Mire nagynehezen hozzászokott a szeme a világossághoz, a lány szétnézett! Első pillantása a a szerkesztőre esett, a ki most megint kidüllesztett mellel, büszkén állt a hóban. Széthúzta a száját és vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. De most oly szegény, oly csunya és oly komikus volt, hogy a lány hangosan elkezdett nevetni rajta. És föllélekzett, mint a kit a szabad levegő és a napfény felszabaditott valami varázslat alól. Belekapaszkodott az egyik fiu karjába és kiváncsian nézett barna, szép, férfias arczába, sötét, őszinte szemébe. Ez most jól esett. És mikor a szerkesztő az egész társaság hangos -193- nevetése közepett nagy kínnal felkapaszkodott a bricskára és a kis művésznő mellé akart ülni, a hölgyecske elfordította a fejét, eltolta őt magától és nevetve mondta: – Üljön csak a bakra, kis figurám. -194- A szobalány. Egy kis lány levele. Édes, czukor angyal Joczókám! Neked jó, de én most vizsgára készülök a többiekkel együtt és ez rém, ez borzasztó, ez undok, ez egy csöppet sem guszta, hiszen te ezt éppen olyan jól tudod, mint én, de neked már jó, mert te már tavaly végeztél és tudod, ez a legundokabb, ez az utolsó év az iskolában, az utolsó vizsga, mert a fejem már nincs az iskolában és még hallanom kell, mikor azt mondják: «nem leszünk szigoruak a vizsgán, de azért készüljenek, főleg az, a ki javitani akar az osztályzatán», mert csak az felel részben, a kinek rossz az osztályzata és az a vizsgán még javithat, részben az, a kinek a szülei eljönnek a vizsgára, -195- hogy lássák az előmenetelt, pedig ez butaság, mert egész évben semmit se tanul az ember és a vizsgára bevág egy oldalt és ledarálja és még csak nem is ő drukkol, hanem a tanárnő és a szülei ugy se arra figyelnek, a mit mond, hogy a fizika jól van-e mondva, és hogy mi a különbség a konvex és konkáv üvegeknél a sugártörésben, mert például az én mamám mit tudjon erről, hiszen csak kétféle üveget tud, tudniillik azt, hogy van olyan üveg, a mi a rövidlátóknak való és olyan üveg, a mi a messzelátóknak való és a sugártörésről annyit tud, hogy az egyik a gyönge üveg, a másik pedig az erős üveg és ugyis nem a fizika lényegét figyeli a vizsgán, hanem a ruhán a csipkét és azt se az enyémet, mert azt ismeri, hanem a többi leányokét, és rendesen ilyenkor szokta megállapitani, hogy visszajött-e már a sonkaujjak divatja, vagy pedig fölül a puffos, hát bizony nincs sok értelme annak, hogy éppen az felel a vizsgán, a kinek a szülője ott van, mert az egész ugyis csak abból áll, hogy egy leány föláll felelni és akkor a szülők -196- susognak és sisteregnek, vagy azt mondják: jaj de herczig, vagy azt mondják: jaj de ronda, vagy azt mondják: szegény kis leány, vagy azt mondják: undok kokett leány, vagy még mindenfélét mondanak, a mi nem tartozik ide, de jó, hogy ez eszembe jut, apropo, a mit én neked irni akarok az se tartozik ide, vagy jobban mondva, a mit eddig irtam, az nem tartozik oda ahhoz, a mit tulajdonképpen irni akarok, mert a szobaleányunkról van szó és a Jenő bátyámról, hiszen tudod, hogy jogász és az idén veszi az első egyetemet, a szobaleányt pedig szintén valószinüleg talán ismered, ez e Mili, a ki félév előtt jött hozzánk, de mikor jött, akkor még nagyon buta volt és slamposan öltözött, de azóta a mama annyit vesződött vele, hogy végre nagynehezen kitanult és jobban is öltözik, sőt egészen fess leány lett belőle, a kivel nem szégyen iskolába, jégre, zenedébe, vagy máshová kisértetni magamat, mert mindenhova ő kisér és ő jön értem is, nagyon kedves szobaleány, és már nem mulatunk rajta, mert már a zsidó vendégeket is be -197- tudja jelenteni, pedig azelőtt a legborzasztóbb röhögés volt, mikor németnevü embereket jelentett be, de mondom, most már egészen fess és jól beszél és nem is slampos, hogy szégyen volna vele menni, de a legjobb a dologban, hogy a Jenő bátyámra mindig nézett, nézett, nézett, persze ezt se a papa nem vette észre, se a mama nem vette észre, és ebédnél, mikor négyen ülünk az asztalnál, a mama, papa, Jenő meg én, akkor ezt csak én veszem észre és megvallom neked, Joczókám, czukor angyal édes, hogy egész délután bőgtem, mikor először észrevettem, hogy mikor körülvitte a tálat az asztalnál és nagy zaj volt, mert vendégek voltak és azt hitték senki se veszi észre, a Mili ugy vitte a tálat, hogy a kezével végigsimitotta a Jenő bátyám szőke haját és a Jenő egy kicsit hátranyomta a fejét, hogy megmutassa ezzel a Milinek, hogy ő tudja, hogy ez nem véletlen volt, és akkor aztán, mikor a Mili körülment a tállal és szembekerült az asztal másik oldalán a Jenővel, akkor egymásra mosolyogtak és én letettem -198- a villát, mert olyan érzésem volt, a mi szokott lenni, ha az ember megijed, mintha egy gyürü jött volna fel a gyomromból a torkomon és ott körülszoritotta volna a gégémet, ugy hogy azontul egy hus se ment le a torkomon, szóval elakadt az étvágyam és még valahogy kibirtam az ebéd végéig bőgés nélkül, de aztán bementem a szobámba, lefeküdtem a földre és belesirtam egy sarokba, a hová a Mili besöpörte a szemetet, előbb gondoltam, hogy boszuból megmondom a mamának, hogy ilyen rendetlenül takarit, de aztán nagyon elővette a fájdalom a szivemet és inkább belesirtam a sarokba ugy, a hogy volt, minden följelentés nélkűl, mert gondoltam: ez ugy is egy szegény leány, a ki kénytelen abból élni, hogy idegen embereknél pénzért takarit, és nem tehet tulajdonképpen magában arról, hogy szerelme őt egy olyan magaslat felé ragadja, mely örvényként választja el az ő társadalmi helyzetét Jenőtől, ki egy magasabb ranghoz tartozik, ámbár én nem vagyok henczegő és tudom, hogy mi középosztály vagyunk, mint ügyvédék, -199- de azért valóban ugy kell venni, a hogy van, szoczializmus ide és demokraczismus oda, hogy a ki egy egyszerü és szegény becsületes cselédleány, az még sem emelheti szemét egy joghallgató felé, ki őt nem emelheti magához, részben mert a különbség örvényként és áthidalhatatlan ürként tátong közöttük, részben mert a papa nem tudja, hogy ő mint ügyvéd csak középosztály, hanem azt hiszi, hogy mint ügyvéd egy főbb rangosztály, például arisztokráczia, s ezért képesnek tartom őt, hogy Jenővel szemben egészen egy pofonig sülyedjen, ha éppen arról van szó, mert ugyis folyton őseiről beszél, kik régen jöttek be és vérükkel öntözték e földet, és mint harczosoknak a puha föld volt a párnájuk, mire a mama helyesen jegyezte meg, hogy a papa, mint ügyvéd még azt is kihuzta volna a fejük alól, de ez csak viczcz volt, a mi abból is látszott, hogy papa erre tényleg földhöz vágott egy tányért, no, most képzelheted, ilyen szigor és büszkeség mellett mi volna, ha ezen egyenlőtlen szerelmet megtudná, vagy pláne, ha rájönne -200- arra, a mit én aztán láttam, tudniillik, ez nagyon érdekes, mert tudod, én attól fogva, hogy ezt észrevettem, nem birtam ama nő szemébe nézni, sőt utáltam, mikor elkisért valahová és egész testemben reszkettem, mikor otthon véletlenül láttam, hogy Jenővel egymásra néznek, tudod, ez olyan szivfacsaró, olyan lélekölő és ríkató dolog, hogy ezt csak az tudja, a kinek van bátyja és a ki rájön, hogy ezen bátyja a szobaleányba szerelmes, és hogy ezen szobaleány a bátyjába szerelmes, hiszen ez borzasztó, sőt később egyszer, hiába próbáltam elkerülni, egyszer kénytelen voltam keresztülmenni az előszobán, midőn azon nő megölelte Jenőt, ők nem látták, hogy én látom, de azért én láttam és ugy éreztem, mintha a villám beleütött volna a szivembe, de azért jóra fordult a dolog, mert ezen nő ezt mondta Jenőnek: «Jenőkém, vegye a vastagabb kabátot, mert nagyon fuj kint a szél és maga ugyis meg van hülve», tudod, és ugy ápolta, ugy vigyázott rá, szinte betakargatta a kabátba, hogy megszerettem és láttam, ez egy igazi szerelmes -201- nő, a ki szerelme tárgyáért valóban meghalni is kész, és arisztokraczismus ide, mesaliansz oda, mégis csak az ember ember és ezen nő oly odaadóan szereti Jenő bátyámat, hogy én kénytelen vagyok őt belsőleg rokonomnak érezni és most már azóta nem tudtam utálni őt, bármint szerettem volna is, sőt, tudod, bementem a szobába és a sarokból kisöpörtem a szemetet, a hova ő besöpörte a szemetet, mert gondoltam, ezzel tartozom szegénynek, ha bátyámért meghalni is kész, tekintve azon ürt, mely örvényként tátong közöttük, azaz, hogy nőül nem veheti, még ha megreped is szive bánatában, mert atyám ezt nem engedné és én is meghalnék a szégyenpirban, mely e miatt szivemet facsarná, de mégis ugy gondoltam jobbnak, hogy ezentul én titokban pártoljam őt a háznál, a mit meg is tettem, de a mi utóbbi időben borzasztó nehéz dologgá lett, mert a leány elbizakodva abban, hogy Jenő bátyám őt imádja, egyre szemtelenebbül viselkedik és minél keservesebben sóhajt utána Jenő bátyám és este, mikor mindenki lefeküdt -202- és ő az asztalt szedi le, minél izgatottabban susognak egymással, annál kevésbbé puczolja ki Jenő czipőjét, mert ugyis tudja, hogy Jenő nem mer szólni a mamának, és tudod, édes czukor angyal Joczókám, én kénytelen vagyok éjjel titokban fölkelni és sirva puczolom ki szegény Jenő czipőjét, a legnagyobb titokban, mert ezen nő, bár Jenőért, mint szerelmes nő meghalni kész, mint szobaleány nem hajlandó müködni és direkt kinozza a szegény fiut, igaz, hogy szerelméből kifolyólag, de viszont Jenő szereti őt és már most, ha én nem puczolnám éjjel a czipőjét, vagy a Milit dobná ki a mama, a mibe Jenő talán belehalna a fájdalomtól, vagy pedig Jenő piszkos czipőben járna, a mit szintén nem volnék képes elviselni, és tudod, most már ugy áll a dolog, hogy a Mili annyira szerelmes, hogy mindent elhanyagol, slamposan takarit, a teritésnél mindig elfelejt valamit és én kénytelen vagyok titokban utána takaritani, hogy a mama észre ne vegye, és az ebédnél odatenni azt, a mit ő elfelejtett, mert látom szegény Jenő szemében a szerelmet -203- és tudom, hogy ezen nő nem tekinti az örvényt, mely ürként tátong közöttük, hanem meghüléstől félti, és méltányolni tudom, hogy a szerelmes nőnek fáj az olyan suvikszolás, mely az ideáljára vonatkozik, hát inkább én suvikszolok, védem a mamánál, takaritok helyette és eltussolom a szemetet, a mit besöpör az ágy alá és mindazt, a mit egyáltalán ugy takarit, hogy csak ott tisztogat, a hol a papok tánczolnak és képek mögött nem törül és divány alól nem söpör ki semmit, sőt mindent oda besöpör, és ezt szivesen teszem, mert tudom, hogy boldogságukat szolgálom ezzel, daczára, hogy Jenő ezt nem tudja, és a mióta érzelmei ilyenek, azóta felém se néz, szóba se áll velem, bakfisnak tart és lesajnál, de nem bánom, mert a testvérem és minek kell neki tudni, hogy én szenvedek az ő boldogságáért, mikor szivesen szenvedek érte, remélem, ebben igazat adsz nekem, drága, édes, czukor angyal Joczókám, mert tulajdonképpen ezen levelet azért irtam neked, hogy felelj rá és ird meg, vajjon helyesen cselekszem-e igy, mert én -204- nem tudom megitélni, mert én kizárólag szivem szerint cselekszem, de te okos vagy és tudod, mi jó és mi nem jó, és mi félig jó, félig nem jó, azt hiszem, az én eljárásom ez utóbbihoz tartozik, tehát felelj és nyugtass meg és bocsáss meg csunya irásomért, de nagyon siettem, mellyel maradok téged 1000000000-szor csókoló hű, buta barátnőd Olga. U. i. Most látom, hogy elfelejtettem pontokat tenni és az egész levelem egy mondat. Kérlek, rakd fel a pontokat és javitsd ki a kis betüket nagy betükre a pontok után. És irj, czukor angyal. Fenti. -205- A gipszöntő és barátai. Igen komoly oka van, kedves testvéreim, hogy ezt a történetet, mely rég elhalt édesapánkról szól, meg arról a kis furcsa házról a hol a fiatalságunkat töltöttük, csak most, husz évi távollét után, innen, Amerikából küldöm el nektek. Az igazság az, hogy nagyon rosszul érzem magamat, s ha jól értelmezem az orvosok arczkifejezését, meg azokat a rejtelmes szavakat, a miket egymással suttognak, nem élek már sokáig. Nem akarom, hogy ez a történet, melyről senki más élő ember e pillanatban nem tud, veszendőbe menjen, el akarom nektek mondani, kedves testvéreim, mert talán ti is jobban fogjátok érteni boldogult édesapánkat, az ő számtalan furcsaságait, ha ezt elolvastátok, épugy, mint én, a ki azóta tiszteltem -206- és becsültem őt igazán, mélységesen, a mióta ez a rettenetes dolog az ő házaban megtörtént. Hogy a történetnek tanuja lehettem, annak gyermeki kiváncsiságom és léhaságom volt az oka. Akkor hallgatóztam először életemben, de bevallom nektek, hogy ámbár mindig ambiczióm volt, hogy tiszta jellemnek lássam magamat, ez egyszer nem bántam meg, hogy alattomos voltam. A mit végignéztem és végighallgattam, az olyan mély hatással volt rám, hogy fenekestől felforgatta egész gondolatvilágomat, teljesen megváltoztatott, és most, hogy a halálos ágyamon fekszem, még most is, vagy talán csak most érzem áldásos hatását. Nem félek a haláltól, nyugodtan, szinte fásultan fogadom, és ezt mind ennek a borzasztó históriának köszönhetem, a mit gyermekkoromban otthon végiglestem. Olvassátok el, okuljatok belőle, talán nektek is hasznotokra fog válni ebben a végső pillanatban, ha ugyan jól tudom elmondani. Mert az ilyet végig kell élni, ugy, a hogy én végig éltem. Nem fogom czifrázni, mint a -207- hogy az irók kiczifrázzák a maguk kitalált történeteit, nem keverek bele lélektani analizist, főként az őszinteségre és az igazságra törekszem. Hisz a mi jó édesapánkról van benne szó, és távol van tőlem még a gondolata is annak, hogy az ő emlékét a ti szemetekben meghamisitsam. Tizennyolcz évvel ezelőtt történt. Kamasz voltam, hazajöttem a mi furcsa házunkba. Hiszen emlékeztek még a házra. Ott állott künn, a rákosi határban, az uj temető mellett. Fel kell idéznem emlékezetetekben a ház állását és berendezését, hogy a történetet figyelemmel tudjátok kisérni. Mély telken állott, s csak az országut felé volt a teleknek palánkja. A telek annyival volt mélyebben az országutnál, hogy a földszintes háznak még a kéménye se látszott ki a palánk fölött. Tudjátok, hogy az ut felé eső traktusban a lakásunk volt: apa szobája, az ebédlő, meg a mi szobánk, a gyerekszoba. A ház hátulsó részében volt a gipszöntő mühely. Itt volt a nagyablakos fehér terem, a hol fehér munkások dolgoztak, -208- kotyvasztották a gipszet, formázták, véstek, kapartak, fürészeltek. Itt, ebben a teremben dolgozott harmincz évig a segédeivel apánk. Mikor megjöttem az ünnepekre, kissé megváltozottnak találtam apa arczát. Tömött szakálla immár akkor is fehér volt, a mikor nem dolgozott a gipszszel. Vastag szemüvege mögött furcsán fénylett a szeme. Nem nézett már oly nyugodtan, oly tiszta pillantással, mint azelőtt. És keveset beszélt, de annál többet olvasott. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a mama halála óta folyton könyveket bujt, s néha reggelig olvasott az ágyban, gyertya mellett. De akkor már teljesen urrá lett fölötte a betü, mert a mikor csak néhány percz szabad ideje maradt, olvasott. Ekkor történt, körülbelűl negyedik napján az otthonlétemnek, hogy valami nagyon különöset vettem észre. Üres óráimat a mühelyteremben töltöttem, figurákat faragtam, oszlopfejeket öntöttem gipszből. A sarokban hatalmas hordó állott vizzel telve. Dél volt, a munkások ebédelni mentek. Én leültem a hordó mellé, és egy korintusi oszlopon faragtam. -209- Apa bejött a mühelybe és nem vett észre. A kezében tálcza volt, a tálczán pedig két tányér leves. Mikor bejött, bezárta maga mögött az ajtót és körülnézett a mühelyben, hogy van-e ott valaki. Mondom, engem nem látott meg. Meglepődtem és a lélekzetemet is visszafojtottam, ugy figyeltem. Apa végigment a hosszu mühelyen, aztán kinyitott egy kis ajtót, a melyről annyit tudtam, hogy egy kamrába vezet, mely három lépcsővel fekszik mélyebben, mint a műhely. Vártam, füleltem. Egy szó beszédet sem hallottam, és apa körülbelül két percz mulva visszatért a kamrából, kezében az üres tálczával. Megrezzentem. Mögötte valaki belülről bereteszelte a kamra ajtaját. Apa kiment a mühelyből és én elfogódott szivvel másztam elő a hordó mögül. Tudtam, hogy a kamrának ablaka van, mely hátra, a szántóföldek felé nyilik. Kiszaladtam a műhelyből és megkerültem a házat. Nagy meglepetésemre a kamra ablaka belülről el volt függönyözve. Nagy sárga kendőt akasztottak belül az ablakra. Ott kellett hagynom az egész ügyet, mert Irma -210- hangját hallottam, a ki az udvarban kiáltott utánam: – Antal, ebédelni! Ebédhez ültem veletek és apát néztem. Az asztalfőn ült és némán evett. Az arczán semmi nyomát nem láttam annak, hogy valami titokzatos dologban járt volna. Aztán kamasz-észszel gondolkozni kezdtem. Ki lehetett abban a kamrában? Mert két tányér levest vitt be nekik. Első gondolatom az volt, hogy apa valami asszonyszemélyt rejteget a kamrában. Elvégre is öten voltunk, gyerekek, ő soha nem gondolt arra, hogy uj asszonyt hozzon a házhoz, mama helyére. Irma már husz éves volt akkor és ellátta a háztartást. Mi, fiuk, nagyon szerettük volt mamát és ragaszkodtunk az emlékéhez. Aztán vadak voltunk mind, erőszakos népség – az apánk vére – és bizony nem lett volna tanácsos uj asszonyt hozni közénk. Igy okoskodva jutottam arra a gondolatra, hogy apa valami leányfélét tartogat a házban, elrejtve, talán valami szép munkáslányt, vagy valami más ember megszökött feleségét – de ez a -211- fiatal, pelyhesállu legény okoskodása volt. Kissé fájt ez a gondolat, de aztán beletörődtem, s elhatároztam, hogy gavallér leszek az öreg ember késő szerelmével szemben, sőt sajnáltam is őt, hogy igy kell élnie, s hogy ily nagy erkölcsi nyomás alatt tartják a gyermekei, a kiknek elvégre is apjuk, parancsolójuk volt. Napokig rágott rajtam ez a fölfedezés, de nem szóltam róla senkinek. A kémlelést is abbahagytam. Eljárogattam még a mühelybe is, de nem vettem észre semmi különöset. A kamrából egyetlen hang se hallatszott, s mikor apánk a tiz munkásával a mühelyben dolgozott, ugy járt-kelt a kis ajtó előtt, mintha nem volna mögötte semmi különös, soha rá nem nézett, soha ki nem nyitotta. Ha akkor, mikor rajtakaptam, hogy bement, nem reteszelték volna be mögötte az ajtót, azt is hihettem volna, hogy valami állatot, kutyát vagy macskát tart a kamrában és annak viszi a levest. De bereteszelték, ezt tisztán hallottam, emberi kéz motoszkált a -212- závár körül, biztos volt, hogy az ajtó mögött ember van. Egy szerdai napon kellett elutaznom, vissza, Németországba. Mondom, gavallér voltam, nem törődtem többé a titokzatos kamrával. De kedden este előfogott a kiváncsiság. Ugy éreztem: holnap már el kell utaznom, és talán soha nem fogom megtudni, mi történik itt ebben a házban az apámmal. Este, mikor a munkások hazamentek, lementem a műhelybe. Sokáig ábrándoztam, gondolatokba mélyedve ültem egy helyben. Mindenféle regényes dolgok jártak a fejemben. Aztán egyszer félve, szinte szomoruan néztem a kis ajtó felé. Elállt a szivem verése. A műhelyben már sötét volt, s a kis ajtó alatt vékony csikban sárga fény szürődött ki a kamrából. Erre hirtelen megjött a bátorságom. Odamentem az ajtóhoz és hallgatództam. Benn beszélt valaki. Halk, mély férfihang volt, de nem értettem, hogy mit beszél. Rá akartam tapasztani a fülemet az ajtóra, mikor a műhely nagy ajtaja előtt lépéseket hallottam. Az apám jött. Hirtelen lehuzódtam -213- a hordó mögé. Az öreg ur átment a műhelyen és halkan kopogtatott a kis ajtón. Csattant a retesz és kinyilott az ajtó. Apám bement, s rögtön becsukta, sőt bezárta maga mögött az ajtót. Most már vége volt a diszkrécziónak, gavallérságnak, mindennek. Egyszeribe urrá lett fölöttem a kiváncsiság. Tudtam, hogy ennek a kis szobának egy részét tavaly fáskamrává alakitották át, ugy, hogy deszkafalat huztak a közepén. És tudtam, hogy kivülről, az udvar felől be lehet jutni a fáskamrába. Kimentem tehát, de a fáskamra zárva volt. Üzött az izgatott, reszkető kiváncsiság. Beszaladtam a házba és a konyhában leakasztottam a szögről a fáskamra kulcsát. Egy percz mulva már benn kuporogtam a fáskamrában, s két deszka közt a hasadékon benéztem a titokzatos kis szobába. A szoba közepén asztal volt, a fal mellett pedig két szalmazsák, takaróval. Az asztalon gyertya égett. Egy üveg bor állott még az asztalon, s mellette ült az apám két idegen emberrel. Mind a két idegen feketében volt. -214- Megrémültem tőlük. A másik szalonkabátban ült ott, ennek napbarnitott arcza volt, ez még nem volt öreg, mindössze negyvenöt-negyvennyolczéves lehetett. Jobbfajta iparosnak látszott, a ki vasárnapi ruhában van. Ez nem nagyon érdekelt. A másik, öreg urra néztem, s ekkor végigfutott rajtam a hideg. Egy hires orvosprofesszor volt, H. tanár, a ki egyike volt Pesten a legkeresettebb belgyógyászoknak. Hogy volt, ezt hangsulyozom, mert H. tanárról két héttel azelőtt azt olvastam az ujságban, hogy meghalt. Meghalt, el is temették. És most itt ült, frakkban, az apámnak: egy szegény gipszöntőnek a kamrájában, bereteszelt ajtó mögött, egy szál gyertya világánál. Tudtam, hogy ismerte az apámat, hiszen emlékeztek rá, hogy apának sok baja volt az asztmájával, s H. tanárhoz járt, sőt ő is gyakran volt nálunk. Most már vége szakadt minden okoskodásnak, most már csak figyeltem, rémülten, hangosan dobogó szivvel. A tanár valami fényes kis tárgyat tett az asztalra: -215- – Itt a gyémánt inggombom – mondta apának, – ez a magáé. Apa komolyan tolta vissza és intett a fejével, hogy nem fogadja el. – De hisz pénzébe kerülök! – mondta a tanár. – Mindegy, felelt apa, nem fogadom el. Aztán sokáig hallgattak. Aztán mosolygott a tanár és ezt mondta: – A két manzsettagombomat, a mit Jenő főherczegtől kaptam, a temetőőrnek adtam. Az megér vagy ezer forintot. És mutatta a manzsettáját, a melyből hiányzott a gomb. Aztán a barnaarczuhoz fordult: – Ön mit adott neki, főkertész ur? A nagy, erős ember szétnyitotta a szalonkabátját: – Mindent, a mim volt. Aranylánczot, melltűt, gyürüt. Nem értettem. Mi volt ez? Honnan jött ez a két ember? Borzasztó sejtés derengett bennem. Ezek a temetőből jöttek. Abban a ruhában, a melyben eltemették őket. Mi történt -216- ezekkel? Tetszhalottak voltak? Fölébredtek? Föltámadtak? Mit keresnek itt? Halkan beszélgettek az apámmal. Hiába füleltem, sokáig nem értettem egy árva szót sem a beszédjükből. Csak később, mikor már belemelegedtek, s hangosabban beszéltek, értettem meg őket. – Nincs más mód – mondta a tanár – hagyja meg végrendeletében, hogy a halottkém valami nagy tűvel szurja át a szivét. Emlékeztek, ugy-e, szegény apának erre az utolsó kivánságára, a mit teljesitettünk is? Apa hallgatott. Aztán ezt mondta a tanár: – Ez borzasztóan szép fölfedezés volna. Ha még élnék, irnék róla egy nagy könyvet. Az indiai fakirizmust nem veszik komolyan itt Európában. Pedig az eltemetett fakírok, a kik két hónapig feküsznek a föld alatt, s aztán fölkelnek, nagyon komoly emberek. Talán komolyabbak, mint mi valamennyien itt a mi komoly tudományunkkal. Ezek uj és borzalmas dolgok, a mikre mi még nem vagyunk elég érettek. Én az ő módszerükkel haltam meg, most már megállapitottam. A -217- lelki tréninget, a mit ők programmszerüleg csinálnak, én megcsináltam véletlenül. A magány, az elmélyedés, a hónapokig való magányos fekvés az ágyban, az óraszámra való rámeredés egy fix pontra… Ez mind magától értetődő volt nálam, elhagyott, embergyülölő agglegénynél. Meghaltam, mint az indiai fakírok. És ha nem lettem volna régi patriczius-család sarja, a kinek kriptája van a temetőben, most már igazán meghaltam volna. De az is meglehet, hogy másként történt. Tudja Isten, hogy történt. Most már talán nem is érdemes töprengeni fölötte. Még négy napom van. Aztán megyünk, végleg. De vissza már nem! A város felé mutatott a fejével. Lázban égett az arcza, a szemöldökét összehúzta. Rettenetes volt az arcza ebben a pillanatban. Aztán a barna emberre nézett: – A főkertész ur – mondta – az egészen más. Az ordináré orvosi tévedés. De neki már nincs négy napja. Ő holnap, vagy legkésőbb holnapután végez. Megfogta a barna ember pulzusát. -218- – E pillanatban száztizenkettőt ver – mondta mosolyogva. – Ez egy kicsit sok. Egy napja van, főkertész ur. De vissza… vissza, ugy-e már nem megyünk? – Nem – mondta a főkertész. Az apám hallgatott. Komolyan, szeretettel nézte a tanárt. A tanár ivott egy korty bort és az apámhoz fordult: – Menjen aludni, öregem – mondta. – Magának korán kell kelnie, maga még él. Gyerekei vannak. Menjen. Mi majd, ha tudunk, alszunk. Ha nem tudunk, nem alszunk. És még az is meglehet, hogy a főkertész ur már nem éri meg a reggelt. Ezt magának nem kell végignéznie. Most megszólalt az apám, halk, tiszteletteljes hangon: – Ha valami izennivalója van a tanár urnak… vagy a főkertész urnak… Valaki, a kiről gondoskodni kell… Valami parancsa, ha van… A tanár szigoruan nézett rá: – Semmi. Az apám még várt. -219- – Semmí nincs – mondta a tanár. – Ők mind nincsenek. Meghaltam, véletlenül. Még négy napom van, azt végigélem itt, jó öreg, magánál. De vissza már nem megyek, nem is nézek vissza. Nem akarom tudni, hol élnek a többiek… Nem kell az élet, öreg. Nem gavallérság visszamenni, ha már egyszer elment az ember. És… pfuj az egész. Menjen aludni. Az apám kezet szoritott velük és elment. A főkertész mereven ült a széken. A tanár maga elé bámult. Most kezdett bennem derengeni, hogy itt mi történt. Ez a két tetszhalott visszajött, hogyan, miként, mi módon: még ma se értem teljesen. És ott, a kis szobában, a temető mellett élték le a hátralevő néhány napjukat. Nem akartak még egyszer visszajönni az életbe. Nem volt érdemes. Megborzongtam. Valami rettenetes nóta kezdett énekelni a lelkemben. Ez alatt a néhány percz alatt megértettem a lét és a halál gondolatát. Most én is ugy éreztem, hogy az élet, a város millió mértföldnyire van innen. -220- Tisztán éreztem, hogy igaza volt a tanárnak. Nem volt érdemes. És én is ugy éreztem, hogy fáradt vagyok, az élet fáradtja, mint a tanár, a lázas, okos, komoly öreg ember, a ki a koporsóból jött és most itt ül frakkban és ugy várja a végleges halált, mint az utas a vonatot. Néztem őket, vagy háromnegyedóra hosszant. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Vártak. Nem tudtam elmozdulni a deszkahasadéktól. És most történt az, a mi engem hazulról elkergetett, és a mi oka volt annak, hogy Amerikába jöttem és soha többé hozzátok vissza nem mentem. Félkettő lehetett, mikor kopogtattak az ablakon. A tanár fölrezzent s intett a szemével a főkertésznek, hogy ne vegyen tudomást a kopogtatásról. De aztán erősebben zörgettek. A tanár fölkelt és rettenetes dühvel ment az ablakhoz. Félrehajtotta a sárga függönyt és kinézett az éjszakába. Most beszéltek egymással, mind a ketten az ablakhoz mentek, kinyitották és beszéltek azzal, a ki zörgetett. -221- Tiz percz mulva, hosszas beszéd, tárgyalás után beemeltek az ablakon egy embert. Ezen a rettenetes napon már nem történhetett semmi, a mi megrémitett volna. Fásultan néztem. Az ablakon bemászott ember talpig fehérben volt. Zsidó volt, valami szegény, sovány, gyönge, sápadt zsidó. A fehér halotti ruha volt rajta. Didergett, reszketett, oda volt. A tanár bort adott neki. A zsidó hebegett: – Borzasztó… rettenetes… Megtudtam, hogy ez is onnan jött. De ez még nem volt eltemetve, mint a tanár. Ez még nem érezte a föld szagát, még nem részegedett meg tőle. Ravatalról jött. – Már ki voltam teritve… – nyögte. – Istenem… holnap eltemettek volna. Ijesztően komikus arczot vágott. A tanár megint adott neki bort. – Itt világosságot láttam… – mondta. – Valami ruhát kérek… Egy kis levest… és megyek vissza. Meine gute, theure Frau! Meine Kinder! Sírva fakadt. Most ördögivé vált a tanár -222- arcza, mikor ránézett. Lenézte a jajveszékelő zsidót. – Visszamegy? – mondta hörögve. – Nem megy vissza! Nem szégyenli magát? A zsidó ostobán nézett rá: – Én a Rottenbiller-utczában lakom – mondta bámulva. – Nevem Braun József. A körmét rágta izgatottságában. A könyek folytak a szeméből. – Ich muss zu meine Kinder! – mondta. A tanár rászólt: – Nem megy vissza. – De miért? – Mert nem engedem. A zsidó körülnézett. Érezte, hogy itt valami baj van. Ha jól itéltem meg a helyzetet, azt hitte, hogy őrültek közé került. Pislogott és ezt mondta: – Fáradt vagyok. A tanár a szalmazsákra mutatott: – Feküdjék le. Majd reggel beszélünk. A láz tüzelt a tanár szeméből. Az arcza piros volt. A másik szalmazsákon a főkertész feküdt, arczczal a falnak. -223- A zsidó a szalmazsákhoz támolygott. Lefeküdt és sírt. Összekuporodva feküdt, s olyan volt a fehér ruhában, mint valami hosszu hálóinges gyerek. Rázta a sirás borzasztóan. A tanár az asztalnál ült és keserüen mosolygott. Aztán csönd lett. A zsidó elaludt a zsákon. Most órák teltek el. Én mozdulatlanul néztem a tanárt, a ki a gyertyába bámult. Alig volt már valami a gyertyából. A tanár sóhajtott és elfujta. Néhány másodperczig sötét volt, aztán láttam, hogy a sárga függönyön bedereng a hajnal. Virradt. A tanár hanyattdőlt a székben, kinyujtotta a lábát és lecsukta a szemét. Csönd volt. Egyszerre csak megmozdult a kis zsidó a szalmazsákon. Fölkelt és lábujjhegyen az ablakhoz ment. A tanárra nézett és azt hitte, hogy alszik. Óvatosan kinyitotta az ablakot és ki akart rajta mászni. Felhorkant a tanár. – Nem! – mondta. De ebben a pillanatban már a zsidónál is volt és visszarántotta. Egy szó se hangzott. A tanár szivenszúrta a zsidót. -224- Letette a szalmazsákra. Aztán kiment a kamrából, a műhely felé. Tiz percz mulva visszajött az apámmal. Az apám sápadt volt és egy szót sem szólt. A kis embert pokróczba takarták, egymásután kimásztak az ablakon, kiemelték és elvitték. Negyedóra mulva visszajöttek. Néhány szót váltottak, a miből megtudtam, hogy sikerült visszatenniök a ravatalra, a nélkül, hogy valaki észrevette volna őket. Becsukták az ablakot. A tanár ivott egy korty bort, és megint végignyujtózott a széken. – Nem lehet visszamenni – mondta. – Nem szabad. Az apám elment. Többet nem láttam. Feltántorogtam a szobába, lefeküdtem és rögtön elaludtam. Délelőtt tizkor ébredtem fel. Délben elutaztam. Azóta nem láttatok. Semmit, semmit nem tudok többet. E pillanatban azt hiszem, hogy a mit tudok, a mit itt leirtam, az se igaz. Talán meg se történt, talán csak álmodtam most, a legutóbbi öt perczben. Nem vagyok tisztában magammal. Lázam van. -225- De a haláltól nem félek. Itt, a kórházi ágyon is a lázban égő, de azért nyugodt és bölcs arczát látom. Mikor torkonfogta a kis zsidót, olyan volt, mint a halál szerelmese, mint valaki, a kinek titkos viszonya van az elmulással, a ki ennek az érdekeit védi, a ki ennek a csalóját bünteti. Akkor éreztem azt, hogy minden, minden milyen messze van a haláltól. És most is minden, minden oly messze van tőlem. És olyan nagyon fáradt, fáradt vagyok. Isten veletek, kedves testvéreim. -226- Széntolvajok. A Dunán aranyos reggeli köd. Alul, a viz fölött sűrü, tejes a szine. Följebb, a budai torony fölött mintha megolvadt volna a ködben a napsugár. Aranypára ez, valami hideg, ritkás aranygőz, a miről részeg alkimisták álmodhattak valaha. És a parton a fák felnyúlnak a ködbe, felágaskodnak az aranyfüstbe, megmaradt nehány rozsdaszinü levelüket, lombrongyaikat fürösztik benne. Minden elolvad ebben az őszi párában. Egy régi pasztell a tájkép, a mit letörültek. Valami nagy folt jön a parti uton, lassan, révedezve. Aztán kiáltás is hallatszik, de tompa, otthonos hang: mintha szobában volnánk. A nagy folt küzködik a köddel, aztán nagynehezen kiküzdődik belőle. Most már látni, hogy kocsi, a mely szenet hoz. -227- A bakon három vig legény ül. Bolti bányászok, maszatosképü városi szén-emberek, a kik komikusan hatnak a nagy széntömeg szomszédságában. Hol van már ezektől a tárna, akna, bányalég, a fekete izzadság, a fehér rémület! Az ő szenük már szelidített ásvány, többé nem eleven, gyilkos valami, hanem döglött fekete tömeg. Elől be van fogva a kocsiba két szegény öreg ló: az őseik vadul nyargaláztak, tiportak, és ők most szenet húznak. A szén is igy van befogva ebbe a szekérbe. Szegény, öreg, dobálni való, hasogatni való, elporlásnak indult ásvány, a mi nyomorult szervetlen háziállattá vedlett. És a három vig ál-bányász uralkodik az állaton is, a fekete kövön is. Komikusak ők, mert olyan messze vannak a szénbányásztól, mint a mészároslegény a pásztortól, a ki a barmot őrizte, mikor még nem hus volt, hanem állat. Kiáltoznak: – Hahó! Köd előttem, köd utánam – mondja az egyik. A másik nagyot szól: -228- – Hoó! Felmászik a szekérre, a szénkupacz tetejére. – Oda le – mond a harmadik. – Ahun a bokor. Az első köp. És bölcsen mondja: – Csak oda. Valami zuhan. A ki fenn áll, kihajít egy nagy darabot a kocsiból. A fekete kő zuhan, gurul a rozsdás gyepen, nekimegy a bokornak, alája buvik és megáll. – Gyerünk! – izgatja a másik. – Itt is van bokor. A kocsis bólogat: – Csak oda. És megint kilódul a ködbe egy darab szén. Lepottyan, kettétörik. Nekizörren a bokornak és ez is megbuvik alatta. A két öreg ló kinlódva megy tovább. Nem érzi, hogy egyre könnyebbedik a munka, kisebbedik a súly. A fizika nagyon hideg és felette erkölcstelen, sőt igazságtalan tételek összesége. Ezt jól tudom, különben azt mondanám, hogy azért nem lett könnyebb a szekér, mert erkölcstelen uton fogyott a súlya. -229- Kár, hogy nem éltünk ezer évvel ezelőtt. Akkor még tiz közül kilencz elhitte volna, hogy ha száz fontból kettőt ellopnak, a száz font mégis száz font marad. Ma ezt tiz közül csak egy hiszi el: a szénkereskedő. Tehát loptak a fiuk, és nevettek hozzá. Lopni valami nagyon vidám és mulattató dolog lehet. Talán oly vidám, oly mulatságos és oly boldogitó, mint a milyen borus, szomoru és keserü az ellentéte: a tisztes kenyérkereső munka. Hiszen legszivesebben azok lopnak, a kik legjobban szeretik a mulatságot és az örömet: a gyerekek meg az asszonyok. Mi ezt nem is tudjuk. A dédunokám unokája majd mesél arról a nagy felujjongásról, a mi lészen, ha felszabadulnak a lelkek mindama rengeteg súlyok alól, a miket a tulajdon szentsége rak a mi életünkre. – Gyerünk, gyerünk! – hangzott vígan a bakról a szénlopók friss indulója. – Hóopp! – röpült a Kleinberger ur szene. Egyik a másik után. A legnagyobb, legkövérebb darabok. A félkályhára elég, nagy kölönczök. -230- – Gyerünk, gyerünk! – szólt egyre a a tolvaj-mars. – Bokorba! Csak a bokorba! – Csak oda, – mondta a basszus. Mulattak, vigadoztak, ez valami igen finom izgalom lehetett, kéjesebb, mint a kártya, örömmel telibb, mint az alkohol. A módszer egyébként oly régi, mint maga a szén. Odafelé menet kidobálni a kocsiból egy csomó szenet, visszafelé jövet pedig fölszedni darabonként. A szén, ha esze volt, szintén mulatott ezen. Hogy hogyan nem változik az ember! Évezrek kellenek, mig barna lignitből kékesfekete antraczit válik. De őt már igy lopták barna ifjuságában is a czölöpépitő emberek. S ha majd elporlott szürke málladék lesz, igy fogják lopni a léghajón röpülők is. Az utolsó kövér darabot a kikötőhidnál hajitották le. Ott tudniillik megszakadt a bokrok sora. Fájt a szive Tucsiknak fenn a szénhalom tetején, hogy nem lehet már többet. Egy kicsit sajnálta, hogy oly ritkán hajigálta. «Lehetett volna még vagy kettőt» – gondolta, és eszébe jutott két szép sürü -231- bokor, a mit nem tisztelt meg. Igy néz vissza a haldokló az életére. Mindig vannak bokrok, a mik mellett elmentünk. És minden kis negyedóra egy egész élet, teli mulasztással. Szinte mindegy, hogy hatvan év-e, vagy csak egy negyedóra. És teljesen mindegy, hogy lopni mulasztottam-e el, vagy adni. Fenn, a szálló kapujában már várta őket a portás: – Most gyönnek? – Hát mikor? – Már reggel kellett volna. Megállt a kocsi. – Balra, aztán hátra! – orditott a portás fölénynyel. – A pinczeablak nyitva van. És hogy lassan czihelődtek, rájuk szólt: – Gyerünk, gyerünk! De ez már nem volt a lelkes tolvaj-mars «gyerünk»-je. Ez már a felsőséges kötelességtudásé volt. Ez már komor, siettető, sivár volt, mint maga a kötelesség. Ezt már nem tolvajok mondták, hanem a tiszteletreméltó portás, a ki dehogy is lop szenet. Ő inget lop. Ő törülközőt lop. Ő már egy magasabb rang: lenézi -232- a nyersanyagot. Ő egy kulturtolvaj: neki ipari termék kell. Megkerülte a négyemeletes hotelt a kocsi, s azontul dörögve, csattogva gördült le a pinczébe a szén. Végigdübörgött a deszkán, a mint leguritották, és egyik kis mennydörgés pontosan követte a másikat. – Szenet hoztak! – mondta a néhány kései vendég. – Itt az ősz. A pincze felől egyre durrogott, morgott a szén-lavina. – Jön a tél – mondta a kövér öreg hotelszobalány, az a bizonyos, a kinek kétszer kell csengetni. Kinézett a padláslyukon. Oszlófélben volt a köd. Felszítta a nap aranyát, fölmelegedett tőle és elillant. A gyönyörü, langyos, sárga fény elömlött a tájon. A Duna olyan volt, mint a folyós opál. Parasztlányok – kertészlányok – lassu, ringó mozgással söpörték a lehullott levelet. Nyugalmas, édes őszi reggel volt ez. A kövér szobalány meglátott a padláslyukból egy hordárt. -233- – Gyön már – mondta. Azzal lesietett az első emeletre, a huszas szobába. Bekopogtatott: – Nagysága kérem, gyön már a hordár a targonczával. Özvegy Sikoróné a pamlagon ült, bepakolt kosarak és kofferek közt. – Ideje már – mondta. Hallja? Hallja? Füleltek. Gurult a szén, gurult, robogott le a pinczébe. – Itt a tél! Egy kis zsidó hordár kopogtatott az ajtón. Bejött: – Kezicsókolom. Özvegy Sikoróné feltápászkodott a pamlagról. Nagyon beteg, nagyon öreg asszony volt. Sóhajtva mondta: – Hát gyerünk. Ez aztán még annál is komolyabb volt, mint a mikor a portás mondta, hogy «gyerünk.» Ez volt az igazi. Gyerünk. Gyerünk elmúlni, gyerünk meghalni, gyerünk a csöndes temetőbe, a többi öreg asszony mellé. Özvegy Sikoróné már nem lopott semmit. Talán -234- azért is volt ilyen szomoru. Őtőle már nem hagyta magát ellopni senki és semmi. A hordár kicsiny, vörösarczu ember volt. Arany óraláncz fityegett a mellén. Látszott rajta, hogy jómódu férfiu s épp most van azon a ponton, hogy abbahagyja a hordárságot valami kisebb szállító-üzletért. Hordárságának ezek ugyszólván utolsó akkordjai voltak, ezek a kis targonczás hurczolkodási üzletek. Ő most be fog lépni a szállítóczégek közé, s lesz a leggazdagabb hordárból a legrongyosabb speditőr. Tiz percz mulva fel volt rakva özvegy Sikoróné minden holmija targonczára. Szépen átkötötte spárgával, miközben vegyest magyarul és németül fuldokolt. Aztán hátralökte fején a vörös sapkát és elkiáltotta magát: – Jozef! Erre a szóra előjött valaki a hotel mögül A hordár igavonó állatja volt. Vizenyős, penészes-zöld arcz, valami lélektelen, állatias kis sáppadt karrikatura, szabálytalanul nőtt szőrökkel az ajka fölött, – olyan volt szegény, mintha nem is lett volna ilyen -235- zöld és ilyen rút, hanem csak megnézte volna magát egy tizkrajczáros, hólyagos, ordináré tükörben és azontul mindig azzal a pofával járt volna, a mit akkor ott látott. Bő nadrág lötyögött rajta, s a kabátja ujja a körméig ért. Valami kövér ember gyakorolhatta vele szembe a jótékonyságnak amaz undoritó nemét, hogy odaadta neki a víselt ruháját. Ez a vékony, zöld Jozef befogta magát a kis szekérbe, és nekifeszült a munkának. Lassan, kinosan huzta el a holmit. A kis vörös hordár pedig fogta özvegy Sikoróné tolószékét és virgonczan indult a könnyü teherrel a Jozef után. Elébe került, s azontul lassu ballagással ment ez a szép menet: elől a tolószék, aztán a hordár, aztán a Jozef, aztán a telerakott kocsi. Mikor felkanyarodtak arra az utra, a hol az imént a szenesek jöttek, a hordár köszönt a rendőrnek. A hordár míndig köszön a rendőrnek. A hordár mindenkinek köszön, mert az ő üzleténél a nagy ismeretkör a fő, s ezt csak ugy tarthatja fönn, ha zsúrokra -236- jár az illetőkhöz, vagy ha a bosszantásig sokszor köszön. Ő ez utóbbit választja. A mint ballagnak az uton a nyikorgó kis kocsival, egyszerre csak megáll a penészszinü emberke. Fölemeli a fejét, mint a kutya, mikor megszimatolt valamit. – Eislitzer ur – mondja csöndesen. A hordár megáll. Az egész menet megáll. Láttatok már terhet czipelő embert? Ezekben, mikor czipelnek, egyre jobban gyülemlik az undor a munkájuk iránt. De csak viszik, viszik a terhet. Mikor aztán már nagyon tele vannak undorral, akkor elég egy hang, egy idegen mozdulat, egy akármicsoda, a mi fölrezzenti őket – megállanak. A fáradság meg a kedvetlenség nem elég arra, hogy megállítsa őket. Ennek a megállásnak ki kell sütődnie, mint az elektromos szikrának. Csöndesen motyogtak. – Eislitzer ur – ismételte a zöld. – Mi kell. – Én itt szenet láttam. – Milyen szenet? – Jó szenet. Már a hogy jövünk itten, -237- mindig nézem. Azt hittem, csak véletlenül volt ottan. De most már arrébb is volt egy, meg az előbb is volt egy, meg itt most megint van egy. Itten stibiczelni akarják a szenesek a szenet. – Aha! – mondta Eislitzer ur. És a következő perczben már elhagyatottan állt a fehér uton a tolószék, meg a kis kocsi. A rudja oldalt fordult, a part felé, mintha utánuk nézett volna. A két ember meg lenn motoszkált a gazban, a bokrok közt, a viz mellett. Titokzatosan beszélgettek: – Hűhá! – mondta az igavonó. – Ez itt egy nagy. – Ez lopás – mondta Eislitzer ur. Le-lebuktak, szedték a hónuk alá a széndarabokat. Furcsa két állat volt: két kis elkényszeredett városi bestia, a ki szenet legel. Eislitzer urnak is volt a kezében egy szép, nagy, fényes darab. Szerelmesen nézett rá és méregette a sulyát: – Ez maga öt kiló. – Itt is van! – sugta mohón a másik. – Ezt is fölveszem. -238- Eislitzer ur szétnézett a tájon. – Hallatlan! – mondta. – És hozzátette: – Ott is van. Mikor már annyit szedtek fel, hogy nem birtak többet, az igavonó csöndesen röhögött Eislitzer ur felé: – Most ők ide eldugták, most mi innen elviszszük. – Elviszszük? – kérdezte a hordár. – Miért viszszük el? Hogy gondolja maga, hogy elviszszük? Mit gondol maga? Talán azt hiszi, hogy elviszszük? Mért vinnénk el? – Na persze – mondta a másik. És egy kicsit csudálkozva néztek egymásra, mert mind a kettőnek tele volt a keze szénnel. Eislitzer ur végre feltalálta magát: – Fölteszszük a kocsira. Föl is tették. Aztán tovább ballagott a menet. Messziről, a hotel felől sejtelmesen hangzott feléjük a pinczébe guruló szén robogása. – Fognak ezek bámulni! Visszajönnek és majd keresik. De nem lesz! – mondta boldogan a Jozef és huzta a kis kocsit, hogy majd megszakadt belé. -239- De arrébb megint megálltak. Egy bokor alól egy akkora darab sötétlett feléjük, hogy a hordárnak megdobbant a szive. – Hallatlan! – mondta. – Ilyen nagy darabokat lopnak! Lerohant érte. Lihegve hozta fel. Csillogtatta a napon. Bizony, ez is szép példány volt. Sötét fényű, finom nagy darab, itt-ott sárga érczfoltok ragyogtak rajta. A hordár a kocsira tette ezt is. Ránézett a Jozefre. Ez sunyi pofával törülte az orrát. Mosolygott néhány szál bajusz-szőre alatt. Erre hirtelen elkomolyodott Eislitzer ur arcza: – Ez föl lesz jelentve – szólt. És megkapta a tolószéket, s buzgón tolta odább. – Ezeket becsukják – mondta kárörömmel az igavonó, de félszemmel egyre a bokrok felé lesett. – Fől lesz jelentve – ismételte Eislitzer ur – és lerohant egy ujabb darabért. Alulról felkiáltott: – A mit csak lát, mind szedje föl, ez mind föl lesz jelentve és vissza lesz adva! Egyelőre talán nem vette olyan nagyon -240- szigoruan ezt a följelentést és visszaadást. De eddig nem volt erkölcsi alapja ahhoz, hogy fölszedhesse a már félig ellopott szenet. Ezzel a kijelentéssel érkezett meg az erkölcsi alap és a jog a szén fölszedésére. Csak föl legyen rakva a kocsira, a ládák és kosarak közé. Aztán, ha már egyszer ott van, majd meglátjuk a többit. Mentek, mendegéltek, meg-megálltak az uton a kopaszodó fák közt. Már fekete volt a kis kocsi a sok széntől. A tolószéket a kocsihoz kötötték, s most már a hordár, maga Eislitzer ur is befogta magát a rud mellé. Együtt huzták a kocsit. Némán mentek egymás mellett és Jozef nagyon kiváncsi volt arra, hogy mi lesz a szénnel. Hideg idők jártak. Maholnap itt a tél. Egy kis póklábu vaskályha jelent meg előtte, a mely ugy be van fűtve, hogy csak ugy süt. «Ez jó volna» – gondolta. Eislitzer ur nem ezt gondolta «A szenet el lehetne adni» – gondolta. A háznál minden krajczár kell. Ez tiszta haszon, talált pénz. Ez finom szén. Egyszerre csak egy rendőr jött szembe. -241- – Ahá! – mondta Eislitzer ur és olyan vörös lett, mint a sapkája. Nyelt egyet. A rendőr szép, erélyes magyar volt. Szigoruság és fölény honolt az arczán. – Igen, igen – mondá ok nélkül Eislitzer ur, – Igen, igen. Megint nyelt. – Hány óra? – kérdezte a kis embertől, de félszemmel a rendőr felé nézett. A rendőr egyre közelebb jött. Most megállott a hordár, kibujt a kötélből és mélyen megemelte a sapkáját a rendőr előtt. – Majd adok én ezeknek a disznóknak! – sugta Jozef felé. És a rendőr elé szaladt: – Kérem – mondta – hol van itt egy rendőrhivatal! Valami rendőrszoba, vagy kapitányság? Följelentést akarok tenni. A rendőr egy kis piros batyuban ebédet vitt. – Mi kell? – kérdezte haragosan. Eislitzer ur a szénre mutatott. – Mit szól? Na mit szól? Odanézzen, le, a bokrokba… látja? Elmondta neki az esetet. A rendőr letette a batyut a földre. Ő is megnézte a szenet. -242- De az út tulsó végéről már jött a másik rendőr. A kinek köszönt az imént a hordár. – Igen – mondta ez – engem már figyelmeztetett a kikötős. Ő már összeszedett egy csomót, mikor arra mentem. (– Ő is? – gondolta Eislitzer úr.) – Ezzel egy hétig lehetne fütteni – mondta az egyik rendőr. A másik így szólt: – Hát még a mi arrább van? Van ott két hétre való még. Végigjártam a partot, minden bokor alatt van. Megjelent a kikötős is, rézgombos kabátban. Lihegve szólt: – A vizbe is dobtak, biztos úr. Nem bele, csak oda a szélére, hogy el ne vigye. Nézte a kocsira rakott szenet. Mosolygott. Szerette ő is a szenet. – Aj, ha! – mondta. – Maguk már fölszedték? – Pardon! – kiáltott Eislitzer ur – Mink följelentést tettünk! Most ott álltak mind egy csomóban. A vörösbatyus rendőr, szegény budai házmester, a kinek hat gyereke volt – igy becslés -243- után – meg a másik rendőr, a kinek lerítt az arczáról, hogy szeretne lefeküdni és negyvennyolcz órát aludni egyhuzamban. Aztán Eislitzer úr, meg a segédje, a szegény emberállat, a ki híg kávéval felduzzasztott kenyéren élt, meg liszttel kevert melegvizen. Aztán a kikötős, a ki pontonon lakott egy kis kerekablakos kalyibában és télen azzal fűtött, a mi deszkahulladékot nyáron kihalászott a Dunából. Mind, mind szegények és nyomorultak voltak, betegek a rossz lakásuktól és a rettenetes, az emésztő, a sírbakergető pénzhiánytól. Csupa megrogygyant, megsáppadt paraszt, kivéve az egy Eislitzer urat, a ki gazdag volt, mert minden nap egyszer húst is evett. – Meg kell fogni őket, ha visszajönnek – mondta a kikötős. – Én ott voltam a hotelben, láttam, hogy már lerakodtak. Jönnek mindjárt vissza. Az igavonó mosolygott. Örült, hogy a gazembereket meg fogják fogni. De sajnálta a szép szenet. A kikötős a kezébe vett egy darabot: -244- – Jó volna nekem! – mondta nevetve, mesterkélten, erőltetetten nevetve, hogy valahogy komolyan ne vegyék, a mit mondott. De közben oly fájdalmas vágygyal nézett a szénre, hogy Eislitzer ur kivette a kezéből, mondván: – Csak tegye vissza. – Einheicn! – mondta az igavonó. – Jól befűteni, mikor jön a fagy. A fejét vakarta. Félt a fagytól. Ezt ő ismerte. Ez az ő szakmája volt, egye meg a fene. A két rendőr nem szólt semmit. Ezeknek már nagy gyakorlatuk volt abban, hogy ne kivánják meg a gazdátlan holmit. Ők már átélték ezt az érzést az első talált erszénynél, a mit egy czilinderes ur a markukba nyomott, az első elgázolt embernél, a kinek a zsebéből hivatalból kiszedték a négy forint hatvankét krajczárt, az első rongyos kóficznál, a kinek a kezéből kicsavarták a lopott óralánczot. Ez a gyakorlat, ez a becsület-training adta meg az arczuknak azt a komolyságot, mely majdnem olyan volt, mintha -245- őszinte erkölcsi érzés lett volna. Ez is csak olyan mesterség, a mit ki lehet tanulni. Mint a hogy az asztalos megtanul a gyaluval bánni, ugy tanul meg a rendőr becsületesnek lenni. Ez az ő munkája. És ha tizenkét órát volt egyfolytában becsületes, hát elfárad és lefekszik aludni. Az igavonó becsületes volt, mert ő felolvadt Eislitzer úr erős egyéniségében. Ha Eislitzer ur egy mellékuton megszökött volna a tolvajoktól lopott szénnel, akkor ő is vele szökött volna, s ép ugy örült volna annak, hogy sikerült a szenet hazaszöktetni, mint a hogy most örült annak, hogy sikerült a följelentés. Eislitzer nem lopta el a szenet, mert habozott. A ki habozik, az már morális lény. Mi a habozás? Mesterséges szünet, mely arra való, hogy egy kivülről jövő esemény döntsön a kérdésben. A ki habozva lop, olyan, mint a ki dadogva hazudik. A dadogó hazug egy szóból négyet csinál, hogy teljék az idő és történjék valami, a mi szükségtelenné teszi a hazugság befejezését. Ezek a testnek, -246- a matériának küzdelmei az elvek ellen, a melyek általában kormányozni szokták. A kikötős – végül – azért nem lopta el a szenet, mert a többi már mind nem lopta el, és mert az események folytán most már ő is benne volt a becsületes, jogrend-védő társaságban. Hirtelen felujjongott az igavonó ember. A távolba mutatott: – Jönnek! Jönnek! Valóban, jöttek visszafelé a raktári bányászok. A lovak most már trappoltak. A kocsis ült csupán a bakon. A másik kettő a kocsiban állott, komoly, nagyon komoly arczczal. Már tapasztalták, hogy baj van. Valaki fölszedte a szenet. És most már csak menekülni akartak. Mikor meglátták a csoportot, a kocsis meghúzta a gyeplőt. Most lépésben jött a kocsi. Ennél jobban nem is lehetett kifejezni azt, hogy milyen nagy bajban voltak a hajdan vidám, fekete legények. A csoport az ut közepére állt. – Hohó! Hó! – ordított elől Eislitzer ur. – Álljunk csak meg egy kicsit! -247- A kikötős elébük ment és megfogta az egyik ló szájánál a gyeplőszárat. – Mi az? – kérdezte rosszhiszeműen a kocsis. Tudta már szegény, hogy mi az. A rendőrök félretolták Eislitzer urat. A legények leszállottak a kocsiról. Hivatalos dolgok következtek. Feliródtak a tanuk. Aztán a csoportból kivált az üres szeneskocsi és elment, a szomoru kocsissal. A kocsisnak jogosítványa van, őt meg lehet találni holnap is. A két vig legény a rendőrökkel maradt. Aztán megindult a menet. Elől mentek a rendőrök, a két szegény, éhes, álmos rendőr a két maszatos emberrel, a kik ketten aludtak egy vaczkon, három órát naponta. Aztán jött Eislitzer ur a tolószékkel, mellette a kikötős, a ki még egyre szerelmesen nézte a szenet. Ezek mind, mind tanuk voltak. Mind mentek az őrszobába, ők is. Majd adnak ők ezeknek a gazembereknek! Aztán jött az özvegy Sikoróné holmijával a penészember, ravaszul mosolyogva, arczán az «ugy kell nekik» kifejezésével, de némileg büszkén, mert ő is tanu volt. Majd ad ő is nekik! -248- Mentek a napon, ezen az édes, langyos októberi napon, vitték egymást a börtönbe a szegény emberek, a Kleinberger-czég néhány darab szene miatt, – mindnyája tolvaj is lehetett volna és mégis becsületes volt, mindnyája vádlott és vádló, tanu, följelentő, tolvajok-tolvaja; egyiküknek se volt igaza és mégis mindeniknek igaza volt, nem volt köztük semmi különbség, csak hogy az egyiknek penészszinű volt az arcza, a másiknak meg szénporos, az egyiknek fehérforgós kalpagja és trainirozott becsülete volt, a másiknak réz-zsinóros hajóssipkája és túlságos ellenőrzése, a harmadiknak vörös sapkája és gyönge akarata, de vitték egymást, mert együtt voltak, s együtt voltak, mert összetartotta őket mind az a sok gaz hazugság, a mit a gazdag emberek annyi évezred óta a fejükbe vertek, – mentek egymás után, mert egymásra uszították őket a fentnevezett gazdagok, ennyi szegény nyomorultat, éheset, álmosat, fázót, beteget, – mentek, mert az egyiknek a gazdagok kardot csatoltak a derekára, a másiknak vörös sapkát nyomtak -249- a fejébe, megtanították őket egymásra vigyázni, – ezt a pár szegény rongyost és szines-ruhás maskarát! – mentek, oly komolyan, oly igazán, hogy ennél keservesebb, izgatóbb, lázítóbb, szívet elszoritóbb menet nem is volt a világon soha. De nem látta őket más, csak özvegy Sikoróné, a ki elhajtatott mellettük egy konflison, és özvegy Sikoróné nem értett az egészből semmit, mert ő ma a halálra gondolt, a szép temetőre, a hol a többi fáradt öregasszonyok már szép sorjában feküsznek. -250- -251- TARTALOM. Muzsika 3 Altató mese 13 Sirokkó 29 Fernande kisasszony kis fia 44 Tavaszi részegség 56 Az aranyóra és a láncz 69 A titokzatos Csókai 80 Téli reggel 92 Turóczi 106 Az éjszaka fia 120 A Ribiszke 131 Diskréczió 143 Lohengrin halála 154 A hóember 163 A manó és a tündér 175 A szobalány 194 A gipszöntő és barátai 205 Széntolvajok 226 Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 3 Edes márcziusi Édes márcziusi 30 jelenság jelenség 38 találi … Semm, talál, … Semmi 68 emberí emberi 85 feleltem nek: feleltem neki: 86 nemcsak akkkor nemcsak akkor 89 azok kevéért azok kedvéért 90 zsürke szürke 141 tetetén tetején 150 Hiszem magam Hiszen magam 157 káyhát kályhát 159 kís tánczot kis tánczot 172 mesterségét ís mesterségét is 179 alat, … bat jusz alatt … bajusz 189 diadatt diadalt 215 jott jött 229 bogy nem hogy nem 233 e a pinczébe le a pinczébe 241 ezeknak ezeknek

gutenberg

{"language": "hu", "text_id": 69804, "title": "Muzsika: Elbesz\u00e9l\u00e9sek", "issued": "2023-01-15 00:00:00", "authors": "Moln\u00e1r, Ferenc, 1878-1952", "subjects": "Hungarian fiction -- 20th century; Short stories, Hungarian", "locc": "PH", "bookshelves": ""}

Megjegyzés: A tartalomjegyzék a 218. oldalon található. ISMERŐSÖK (FELJEGYZÉSEK, KRÓNIKÁK)   ÍRTA MOLNÁR FERENC     BUDAPEST, 1917 FRANKLIN-TÁRSULAT MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. -3- Ezek a naplószerű feljegyzések: – anekdoták, vitatkozások, felháborodások, ujsághírekhez és olvasmányokhoz irott széljegyzetek – kereszteződés gyermekei. A napló és az ujságcikk házassága ez a műfaj, amit különleges magyar viszonyaink teremtettek meg. A papirosra naplónak iródtak, de az iró tudta, hogy még meg se szárad a tintájuk, már nedves lesz rajtuk a nyomdafesték. Ismerősökről szólnak: az én ismerőseimről és a mindenki ismerőseiről, nagynevűekről, névtelenekről – kortársakról. Ha egy elszánt kutató száz év mulva egy könyvtár zugában megtalálja ezt a könyvecskét, tekintse bátran -4- naplónak. Akkorra már lehervad róla minden, ami nem napló. Ennek a késői olvasónak üzenem: a kor, amelyben ez apróságok iródtak, nyugtalan és fülledt, de még boldog kor volt, a háborút megelőző néhány év kora. Az utolsó fejezet Ferenc Ferdinánd haláláról szól. Ez mentse az előzőek gondtalan hangját, ez jelölje meg pontosan a könyvecske korát és talán azt a napot is, amelylyel a mi életünk boldogsága tulajdonképpen végleg lezáródott. -5- A gyermekvédő 1910 április. Ma már hatalmas szervezet a Gyermekvédő Liga, de még talán maguk a liga vezérei se tudják, hogy ki volt az első gyermekvédő Pesten. A külső Józsefvárosban, Ferencvárosban minden kisiparos tudja. Valóságos legendakör szól róla. Ismert, kitünő úriember, most már nyugdíjban van, de akkoriban rendőrtanácsos volt és a toloncház igazgatója. Urs Nándornak hivták. Hatalmas, szélesvállú, zord arcú, nagyon félelmes ember volt, és amikor fényes egyenruhájában, zörgő karddal, villogó szemmel végigment az utcán, reszketett tőle mindenki, akinek volt -6- oka a rendőrségtől félni. De azt mindenki tudta róla, hogy aranyszívűbb ember kevés hordja a rendőrtisztek uniformisát. Furcsán hangzik, de így van: valósággal imádták a tolvajok és betörők. Az ő idejében igazán humánus intézmény volt a toloncház, ahol leginkább az odakerült gyerekek iránt érdeklődött. Az ő gyermekvédő akciója olyanformán kezdődött, hogy időről-időre szemlét tartott a toloncházba került züllött fiúk fölött. Kikérdezte, vallatta őket és amelyiknél azt látta, hogy még megmenthető az emberiség számára, arra rámordult: – Gyere fel az irodámba. A gyerek reszketve ment föl és ott Urs bácsi ismét rámordult: – Akarsz tisztességes ember lenni? – Hogyne akarnék. – Megigéred nekem, hogy ember lesz belőled? -7- – Megigérem. – Dolgozni fogsz, jól viseled magadat, tisztességes leszel, nem hozol szégyent rám. – Megigérem. – Akkor most eredj le, megfürösztenek, kifésülnek, rendes ruhába bujtatnak és eljösz velem, munkát szerzek neked. Félóra mulva ismét jelentkezett a gyerek, tisztára mosva, új ruhában, mint egy kis herceg. A tanácsos felcsatolta a kardját, szemébe vágta sipkáját és elindult a gyerekkel a Józsefváros felé. Az emberek megnézték őket az utcán: az óriási és zord rendőrtisztet és a szegény kis gyereket. A legtöbbet kézenfogva vezette. Befordult vele a kis utcákba és a szemével mustrálta a kis pinceműhelyeket, ahol szegény asztalosok, lakatosok, kárpitosok dolgoznak. Az egyik műhelynél, amely a legbíztatóbbnak látszott, megállt a gyerekkel: -8- – Akarsz kárpitos lenni? – Hogyne, nagyságos úr. Erre lement vele a pincébe és ott az álmélkodó, nagyon megijedt mesternek elmondta, hogy ez egy jóravaló gyerek, akiből embert kell csinálni, mert ez keresztényi kötelesség. Ő ajánlja és majd el fog jönni, kérdezősködni utána. A szegény iparos rettenetesen meg volt tisztelve és felfogadta a fiút. A tanácsos elment büszkén, boldogan. Hetekig beszéltek a kis utcákban arról, hogy milyen fényes, kardos nagy úr hozta ide a fiút. Azután mi történt? Rendszerint az történt, hogy a fiú szépen dolgozott két-három napig, akkor feltörte a mester fiókját, összeszedte az ezüstkanalakat és visszaszökött a tolvajok közé a Csikágóba vagy Erzsébetfalvára. De a derék öreg urat ez nem bántotta. Egy hét mulva egy másik utcában jelent meg egy másik fiúval. Aztán két -9- hét mulva a Ferencvárosba vitt egyet. Azt mondta magában: az egyiknél majd csak sikerül. (Az igazságnak tartozom azzal, hogy sok esetben sikerült is ez a gyermekvédelem.) És fáradhatatlanul csinálta ezt az akciót, a maga lelkének örömére, nem iratta ki a lapokban, nem árulta el senkinek. Csakhogy aztán egy kis baj mégis lett a dologból. Mikor már ismerték a Ferencvárosban meg a Józsefvárosban mindenütt, az öreg úr egyszerűen rémévé vált a kisiparnak. – Jézus Mária – mondták a kis utcákban, mikor befordult a sarkon, kezénél fogva egy szelid kis fiút – csak ide ne hozza! Később pedig, mikor a csöndes, muskátlis kis józsefvárosi utcában megcsendült a kardja, a kis mesterek egyszerűen leeresztették a redőnyöket, elbujtak és vacogva várták, hogy elhaladjon a bezárt műhely előtt. -10- – Hála Istennek – mondták aztán – nem hozzánk jött. Ott kuksoltak az ajtó mögött, a repedéseken néztek ki, gusztálták, hogy hová megy, kit ér a csapás. Végül aztán nem volt a kis utcákban rémületet okozóbb jelszó, mint az, amelyet egy-egy ijedten elrohanó asszony sivított végig a csöndes nyári délutánokon: – Hamar, hamar bezárni, jön az Urs egy tisztességes gyerekkel! Ezt egy szegény öreg józsefvárosi könyvkötő mondta el nekem, az ő lelkén szárad, ha túlzás is van benne. De neki is volt egy inasa Urs bácsitól. És azt hiszem, illett megemlékezni az első pesti gyermekvédőről, ma, amikor a gyermekvédelemből már kitünően meg is lehet élni. Ha nem csalódom, ő volt az egyetlen magyar gyermekvédő, aki ráfizetett. -11- A legnagyobb szemtelenség 1910 május. Mikor a király legutóbb Pesten volt, ismét megjelent a tudósításokban a kedves és ismert epizód. Ő felsége a cercle alatt odalép Izéhez, a magyar királyi állami Izé főizéjéhez és barátságosan megkérdezi tőle: – Hogy van, kedves Izé? Izé erre meghatottan válaszol: – Hódolattal köszönöm Felséged kegyes érdeklődését, hála Istennek jól vagyok. Nem akarom elmulasztani, hogy ebből az alkalomból föl ne elevenítsem egy okos és kedves ember emlékét, -12- akinek az ilyen magas érdeklődés tekintetében határozottan különvéleménye volt. Salamon Ödön volt ez, az évekkel ezelőtt elhalt író és ujságíró. A Margitszigeten lakott vagy húsz esztendeig egyfolytában. Az öreg József főherceg volt a szigetre vonatkozóan a protektora, az ő parancsára adtak a beteges Salamonnak a szállóban egy szép szobát, amely abban különbözött a többi szobától, hogy nem járt hozzá számla. Ezt a boldog állapotot valamikor régen, egyszer elrendelte József főherceg s azontúl húsz évig tradició volt a margitszigeti fürdőkezelőségnél az, hogy Salamon Ödönnek nem küldtek számlát. Ő, szegény, korrekt úriember volt és még a főhercegtől sem fogadott el ajándékot. Azzal szolgálta meg a szobát, hogy ő fogalmazta mindazokat a közleményeket, amiket a főhercegi kezelőség a lapoknak küldött. -13- Egy nyáron aztán, hogy, hogy nem, új ember jött a hivatalba, s ennek elfelejtették megmondani, hogy Salamon szobáját nem illik megszámlázni. És egy szombati napon egyszerre csak megjelenik Salamonnál a szobaleány és letesz az asztalra egy cédulát, amelyre ez a cím van nyomtatva: «Számla.» Húsz forintot kértek tőle az elmult hétről. Szegény bizony megijedt. Végtelenül szegény ember volt és ami keveset a tárcáival keresett, azt arra költötte, hogy ne legyen adóssága s hogy mindig elegánsan öltözzék. (Ezt respektálta nála Bródy Sándor is, egyetlen barátja, aki a halálos ágyánál virrasztott; mikor koporsóba tették, Bródy öltöztette frakkba, a saját arany manzsettagombját tűzte az ingébe – «szegény Ödön, menjen előkelően a másvilágra».) Megijedt a húsz forintos számlától, de behajókázott Pestre és estére kihozta -14- a pénzt. Kifizette a számlát. Azt mondtuk neki: – Miért nem mondod meg, hogy nem szoktál számlát kapni? Bizonyos, hogy tévedés… – Mindegy – mondta büszkén és nekünk is megtiltotta, hogy elmenjünk az irodába érdekében «kunyorálni». De a dolog kezdett kellemetlen lenni. A következő szombaton megint jött egy számla, az is belekerült húsz forintba s azontúl minden szombat számlával virradt. – Nem – mondta egy napon – én ezt nem bírom. Nem vagyok én báró Hirsch Mór, hogy havonta nyolcvan pengőt fizessek a szobámért. – Mit fogsz csinálni? – Rendet csinálok én itten, megálljatok. Rendet csinálok, anélkül, hogy megalázkodnám a fürdődirektorok előtt. -15- – Hát hol csinálsz rendet? – Fönt! – mondja titokzatos mosollyal. És hozzátette: – Figyeljetek jól holnap délben és majd meglátjátok, hogy kell az ilyen ügyet egy főherceggel személyesen, de előkelően elintézni. Másnap délelőtt hallottuk, hogy a főhercegi familia a vendéglőben fog ebédelni. Ez úgy szokott történni, hogy a többi vendégektől kissé elkülönítve megterítettek egy nagy asztalt, amelyen egy csomó virág is volt. Erről tudták az emberek, hogy «Józsefék» a kocsmában ebédelnek. Ebéd után aztán az volt a szokás, hogy mikor a főhercegék fölkeltek az asztaltól és elindultak sétálni, mindazok, akik személyes ismeretségben voltak velük, a vendéglő előtt csoportosultak. Ilyenkor az öreg főherceg odalépett hozzájuk, mindenkitől megkérdezte, hogy: «hogy van, kedves Izé?» – kezet fogott -16- vele és távozott. Mi, többiek, körülállottuk a csoportot és bámészkodtunk. Hát aznap is, hogy vége az ebédnek, lejön a terrasz lépcsőjén József főherceg és a csoport felé tart. A csoport szélén áll Salamon Ödön. Mi mögötte és várunk. A sok «hogy van – hogy van» során egyszerre csak elérkezik az öreg úr Salamonhoz. Szigorúan néz rá, de hozzá is odalép és megszólítja: – Hogy van kedves Salamon? Most olyasvalami történt, amire még nincs példa a világtörténelemben. Talán nem is lesz soha többé. Mert Salamon ezt felelte a főhercegnek: – Rosszul, fenség, nagyon rosszul. Az öreg úr nagyot nézett. Ehez igazán nincsenek hozzászokva a királyok és a főhercegek. Ha ilyen nagy úr kérdi valakitől, hogy hogy van, akkor az a valaki csak «köszönöm, nagyon jól» lehet. – Rosszul? – kérdi. – Mi baja? -17- Salamon nyugodtan felel: – Nem nekem van bajom, fenség. – Hát kinek? – A szobámnak, fenség. – És mi baja a szobájának? – Drága, fenség. Itt következett csak be az a pillanat, amelyről az ujságok azt szokták írni, hogy «a fenség kegyesen elmosolyodott». A kezét nyujtotta Salamonnak és nevetett: – Jól van, Salamon – mondta, majd olcsóbban adjuk ezentúl. Az olvasó bizonyára kitalálta, mi a vége. Hogy nem jött több számla. Salamon pedig a lelkünkre kötötte: – Fiúk, ezt írjátok meg rólam, ha meghalok. Írjátok meg, hogy én voltam a világ teremtése óta az egyetlen magyar ember, aki egy osztrák főhercegnek arra a kérdésére, hogy: «hogy van», azt feleltem: «rosszul». Volt egy vastag füzete, amibe minden -18- este a gondolatait írta be aforizmák alakjában. (Később ki is nyomatta a javát.) Ebbe a füzetbe aznap ezt írta bele: «Mi a legnagyobb szemtelenség?» «– Az, ha a koronás fő ama kérdésére: hogy van? – egy szegény ujságíró azt feleli: rosszul.» Íme, ez volt az ő kritikája erről az esetről s íme, ez az az eset, amely e mögött az aforizma mögött meghuzódott. -19- A magyar Pest 1911 november. Százszor hallgattam el, százszor szerettem volna leírni, százszor gondoltam meg magamat, de most már ellenállhatatlan erővel kívánkozik ki belőlem: valahányszor arról van szó, hogy a főváros magyar-e, vagy nem magyar, valahányszor arról beszélnek és írnak, hogy Budapest idegen és semmi köze a magyarsághoz, valahányszor ez az éles és elkeseredett vita megindul, mindannyiszor elképzelem lelki szemeimmel Magyarország óriási térképét, amelynek közepén Budapest úgy áll, mint egy tanácstalan -20- szegény zsidó. Mert akármit mondanak vagy írnak róla, tulajdonképen ez formálódik ki belőle. Nem én akarom ilyennek látni, az ellenségei pingálják és formálják ilyenné. Azt mondják: amerikai, nemzetközi, hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllel-bélelt, semmi köze a magyarsághoz, nem érdemli meg az «ország szíve» nevet. Eszembe kell hogy jusson az a szeptemberi alkonyat, mikor – az idén – egy külföldi társaságnak mutattam meg a várost. Félhat lehetett. A városligetből jöttünk automobilon a Rákóczi-út, a Kossuth Lajos utca és az Erzsébet-híd felé. Abban az időben nagy vízhiány volt és nem öntözték az utcát. Sürű porfelhő feküdt a városon és a nap különösen szép színekkel ment Óbudára aludni. Nincs szebb, mint mikor a városi por, a füsttel keveredett, felszijja a nap színeit. Itt -21- tüzes narancssárgák, kardinálvörösek, parasztkendő-rózsaszínek és olyan enyhe és mégis égő zöldek sugároztak át a poron, aminőket még soha sem láttam. A keleti pályaudvarnál pokoli lárma volt. Soha életemben, se Párisban, se Londonban még ekkora, ilyen zavaros, ilyen hatalmasan tülekedő kocsiforgalmat nem láttam. Végig a hídig kavargó, ordító, vaszörgéses, csöngető élet tombolt, az autónak folyton tülkölnie kellett, a mellékutcák ontották az embereket és a kocsikat, és amikor kiértünk a Ferenciek-terére, egyszerre megjelent előttünk a két Klotild-palota színházi díszletszerű tornyaival, a mélybe süllyesztett templom, a híd égbetörő két vasoszlopa és túlnan a nagy hegy, mindez leöntve, átitatva, besugározva azzal a földöntúli fényhatással, amit a porral és füsttel kevert lángoló napnyugta tud csak előidézni. A távolban -22- már égett egy-két lámpa, a budai várpalota már sötétbarnán vált el a szó szoros értelmében bibornok-vörös égbolttól, lent a barna Dunán lánggal égő aranyhalak millióira oszlott az ég tükörképe, be kell vallanom, – pillanatra megállt a lélegzetem, olyan gyönyörű, hatalmas, sehol nem látott és sajátságos kép volt ez, úgy agyonnyomta a szívemet egy pillanatra ez a város, amellyel együtt nőttem fel, amelyet együtt szidtam a többivel, amelyet már sokszor megutáltam, megszerettem, kicsinek, sárosnak, sötétnek is láttam, este láttam, reggel láttam, – éreztem, hogy a fejünkre nőtt, kisiklott a kezünkből, titokzatos, dekorativ, hatalmas rengeteggé fejlődött, – mondom, intenziven éreztem mindezt, amikor az egyik külföldi hölgy, aki a kocsiban ült, felkiáltott: – Milyen különös, milyen semmihez se hasonlítható, milyen magyar kép ez! -23- Ez az, kérem. Ők látják és mi nem látjuk. Ez a dáma nem Pestet látta elsőnek Magyarországból, mert mielőtt idejött volna, harminc falut látott, négy-öt igazán magyar kisvárost nézett meg, nem vonaton utazott, hanem automobilon, az országútat járta, tengelyig porban, tropikus napsütésben és tele bámulattal, nagyranyitott szemmel nézte ennek a földnek minden más földektől való különbözőségét és méltóságteljes báját, ez a hölgy egészen természetesnek találta, hogy eme kisvárosok és ama falvak után ez következik, ama magyar emberek után, akiket ismert, ez a város jön, ez az elragadtatott, szónokias, pompaszerető építkezés, ez a por, por, por mindenütt, ez a vad és igazi lárma, ez a kelet küszöbén épült Amerika. És igazat kellett adnom neki, mikor ezt is speciálisan magyarnak látta. Mert volt egy érve, -24- amely előtt meg kellett hajolnom, és amelyet figyelmébe ajánlok mindenkinek. Ez az, hogy ilyen sehol nincs máshol az egész világon. Ilyen kép, ilyen hangulat csak itt van. Ez nem hasonlít semmihez. Magyarok csinálták, magyar földön áll, hát akkor mi az istencsudája? Még ha úgy különböznék is a vidék magyarságától, mint egy gyufaskatulya a pápai tiárától, akkor is magyar volna, mert ha nem magyar, akkor micsoda? Nemzetközi? Ördögöt. Zsidó? Dehogy az, hiszen láttuk a zsidók városhangulatát a ghettókban, láthatjuk Galiciában egész községekben. Ezekhez sincs semmi köze. Az osztráktól úgy különbözik, mint ég a földtől. Páris? Nevetséges. Berlin? Soha, soha. Az olasz városok imitációja? Szent Isten, erre még gondolni is! Amerika? Valami nagyon kevés van benne ebből, de az igazi karakterében messzibb van Amerikától, -25- mint akár a térképen. Mint a jó bécsiek mondják: da nutzt ká vánen – magyar ez, a miénk, speciálisan a miénk, csak nem látjuk, nem tudjuk, nem érezzük, mint ahogy az ember nem érzi a maga szagát. Már pedig a nemzeti karakter egészen pontosan olyan, mint a szag, csak a szimattal konstatálható és a természet már úgy rendezte be az embert, hogy szimatja csak a más szaga számára van. Mikor erről van szó, az emberek a legostobább és legrosszhiszeműbb érvekkel küzdenek a főváros ellen. Hej, mondják, nem ez a magyar, hanem a kis zsupfedeles házikó, az a magyar, a muskátlis ablak, az a magyar, az akácfa, a dali legény, a végeláthatatlan rónaság, az a magyar. Bécs csak nemzeti város, de ki az ördögnek jutott valaha eszébe Bécsben a stájer falvak illatos nyugalmát keresni, ki kívánta a bécsiektől, hogy stájer vagy tiroli -26- motivumokat keverjenek a frakkjukba, mikor varratják, ki kereste ott az osztrák parasztházakat és ki tévesztette állandóan össze a falusi élet szépségeit a nemzeti tulajdonságokkal? Ki volt oly ostoba vagy rosszhiszemű, hogy egy fővárostól azt kívánta volna, hogy más életet élő emberek tulajdonságait vegye föl, ki kivánta ott az ügyvédtől, hogy népdalokat dudoljon, mialatt az előszobájában ötven izgatott ember vár, ki kívánta, hogy a Bristol vagy a Meissl és Schaden étterme olyan legyen, mint a kis tiroli kocsma, kinek jutott valaha eszébe keresni az osztrák vidék sajátságait az osztrák fővárosban? Soha, senkinek. Csak nálunk lehet ráijeszteni Budapestre azzal, hogy neki saját külön bűne az, ami minden más fővárosnál csak természetes, tudniillik az, hogy a nemzeti életből csak azt veszi át, ami városiasítható, ami megfelel egymillió együttélő embernek, -27- hogy nem ambiciója falunak látszani, hogy megcsinálja a maga saját külön magyarságát, amely a részletekben nem hasonlít a vidék magyarságához, de amely kifelé, az elfogulatlan ember szemében épen oly magyar, mint amaz, már csak azért is, mert nem lehet más, mégha kénköves tűzeső zuhog is az égből. Azok az urak, akik Budapest magyarságát megtagadják, elfelejtik, hogy amikor egy földterületnek az a hivatása, hogy egy ország fővárosa legyen, akkor az a földterület abban a pillanatban belép a fővárosok nemzetközi szövetségébe és egy sehol meg nem írt, de a világ köztudatában meglevő ceremóniálé szerint tartozik élni, kénytelen fölvenni tízezer olyan szokást, amelyet minden főváros fölvesz, kénytelen börzét építeni, villamos vasutat járatni, satöbbi, satöbbi, és ezzel kénytelen a külső képét főváros-szerűvé tenni, ami egyenesen ellentmond a falu -28- és a kisváros hangulatának, amit ezek az urak állandóan összetévesztenek a nemzeti és faji hangulattal. Most már ezen a tízezer dolgon belül megtartja a magyarságát nyelvben, érzésben, törekvésben, e nagy dolgokban épúgy, mint a rendőrei egyenruhájában, a cigánymuzsikájában, a magyarstílű épületekben, tehát a kis dolgokban. De a jó urak csak azt látják, vagy csak azt akarják látni, hogy itt sehol nem látszik a rónaság, itt sehol nem bólongatnak a jegenyék és nincs sehol gömbakác, nem hallatszik az aratók danája, mire a jó urak kiköpnek, elszomorodnak és szidják ezt a nemzetközi magyartalan fészket és addig szidják, amíg szerény magam is, aki szeretem ezt a várost és tudom is róla, hogy magyar, elkámpicsorodom és úgy képzelem el őt magamnak Magyarország térképének kellő közepén, mint egy szomorú zsidót. -29- Hallatlanul népszerűek itt azok a sóhajtások, amik a Fráter Loránt nótáiból, a Szabolcska verseiből és bizonyos képviselők beszédeiből hangzanak ki. Tele van a város akácfavirággal, de ez nem az igazi. Nem falusi, tehát nem magyar. A ménes sehol nem legelget a Teréz-köruton. Hej, pedig akkor volna csak igazán magyar ez a város, ha a parlament előtt ménes legelgetne. És az Andrássy-úton sehol nem hullámzik az aranyszínű vetés, pfuj. Ki kereste valaha Párisban a champagnei szőlők végtelen zöldjét? Okos ember ott már csak a szénsavval pezsgővé magasztosított szőlőlevet kereste, mert tudta, hogy a fővárosban a szőlőhegy ezzé válik. A buzát a főváros börzévé változtatja. És azért még nem nemzetközi és zsidó és idegen és hazafiatlan, hanem csak főváros. Az emberek, a főváros legromlatlanabb magyarjai is nem csöndesek, bölcsek, méltóságteljesek, -30- pipázók, mint az igazi magyarok. Miért? Mert ahol egy millió ember szalad a kenyere után, ott nem ér rá senki emlékezni magyarságának azokra a tulajdonságaira, amelyek szorosan össze vannak forrva a vidéki élet nyugalmasabb tempójával. Erre azt mondják: elzsidósodott. Ördögöt. Elvárosiasodott, ez az igazság. Apponyi Albert azt mondta Rooseveltnek, mikor itt járt, hogy a főváros nem magyar. És elvitte vidékre, megmutatni neki Magyarországot. Ahelyett, hogy azt mondta volna neki: elnök úr, itt is úgy van, mint önöknél, mint mindenütt az egész világon, úgy van, hogy a főváros épen a maga város-volta miatt különbözik a vidéki élettől, de ha azt is akarja látni, azt is megmutatom. Roosevelt soha nem mondta volna Apponyi Albertnek, hogy Newyork hazafiatlan, mert nincsenek benne prairiek, indiánok és az igazi, becsületes -31- faj-amerikai farmer-élet kiveszett belőle. A Kossuth Lajos temetésén mit mondott volna Rooseveltnek Apponyi? A nemzeti tüntetések idején, amikor huszárok nyargaltak közénk és ugyancsak Kossuth temetése előtt, amikor egy zászlóért, ami valamit jelentett, ötven ember fogatta el magát és száz meg száz verette meg magát a rendőrökkel, nem voltunk magyarok? És minden küzdelmünk, minden gondolatunk, minden városi büszkeségünk, minden mulatságunk nem magyar? A legmulatságosabb, hogy mindazok az idegenek, akik idejárnak (volt szerencsém elégnek végigmutogatni itt minden lehetőt), valósággal lelkesednek még a mi rongyos és szerintem utálatos kávéházi életünkért is, nagyszerűen meglátják benne a mi politizáló kedvünknek, nemzeti élénkségünknek, henyélésünknek és még tíz-húsz elismert magyar tulajdonságunknak a képét. -32- Pedig ez már csak igazán nemzetközi Apponyiék szerint. Még ha kinevetnek is érte, meg kell mondanom, hogy például az a mód, ahogy nálunk a kávéházban ülnek – az «ülnek» szón van a hangsúly – az emberek, speciálisan magyar. Így nem ül a világon senki, csak mi. Nézzék meg, hogy ül Deák Ferenc a szobrán, vagy Arany János a Múzeum előtt. A fotelnek ez az úri kényelemben való hatalombavevése, ez a méltóságteljes ülés, amely felér méltóság és erő dolgában egy német ember állásával, ez a hintóhoz szokott, gyalog nem járó emberre valló, anekdotázó ülés ezer meg ezer példányban látható a kávéházakban. És nem tehetek róla, de így van, még Kohn Móric is, amikor nyitott fiakkeren a lóversenyre megy, úgy ül a kocsiban, mint ahogy a legmagyarabb mágnásoktól és a legfajtisztább főispánoktól tanulta, nem úgy, mint a bécsi ember, nem úgy, mint a -33- londoni vagy a párisi, hanem kényelmesen a kocsi sarkába vetve magát, egy kicsit balra vagy jobbra hajtva a fejét, aszerint, hogy melyik oldalon ül, miért? mert a magyar úr kihajtja oldalt egy kicsit a fejét, hogy a lovai járásában gyönyörködjék, hogy a lovai lábait lássa. Ezt Kohn Móric már nem tudja, de azért félrebillent fővel ül, mert így ül gróf Főrendiházy is, még akkor is, ha fiakkerben ül és nem a saját lovai húzzák. Persze ezt mi már nem látjuk, amíg a pihentszemű külföldi nem figyelmeztet rá és nem látjuk azt a millió ilyen kicsiséget, amikből a speciális karakter összerakódik és felülünk azoknak a sóhajtozóknak, akik az akáclombot kivánják vissza a Ferenciek-terére és akik az ilyesmiből tőkét kovácsolnak ellenünk. Bezzeg kinevetnék azt a pesti embert, aki Szakál-Högyészen azt kérdezné: hol van itt a Newyork-kávéház? De nekik, -34- akik onnan jönnek, szabad itt azt kérdezni, hogy hol van az akáclombos kis utca. Nem akarják megérteni, hogy ha egy milliós város magyar, az másként magyar, mint egy háromezer lakóssal bíró község és nem akarják belátni, hogy Budapest még akkor se lehetne magyartalan, ha akarna, mert a szent, hatalmas és áthághatatlan természeti törvény értelmében ezt a várost a magyar föld izzadta ki, és csakis olyannak izzadhatta, amilyen, és ha ilyennek izzadta, hát ez a magyar. -35- Dilettánsok 1912 március. Még nincs ez a mondás annyira elterjedve, hogy tilos volna elmesélni: egy lipótvárosi úrhölgytől, akinek három szép, egészséges fia van, azt kérdezte valaki, hogy mi lesz a fiaiból. Milyen pályára adja őket? Azt mondja boldog mosollyal a jó hölgy: «az én fiaim legyenek dilettánsok. Amíg mások a jogászi pályán lumpolnak, addig ők fessenek, írjanak, komponáljanak. Legyenek dilettánsok.» A jó hölgy ezt nem mondta gúnyos éllel. A jó hölgy ezt egészen komolyan mondta, mert látja, hogy Budapesten -36- százszámra vannak ilyen jobbmódú ifjak és lányok, akik egyszerűen a dilettánsi pályára készültek, nem tudnak semmit, de megkövetelik és ami a keserves, meg is kapják a művészi pályának kijáró ama tiszteletet és megbecsülést, amelyet oly sokszor tagad meg a közönség az igazi művészektől. Ifju urak, akiknek a papájuk sok pénz fölött rendelkezik, műtermet tartanak, ott kennek, mázolnak, modernkednek estig, amikor is smokingot öltenek és elmennek a társadalomba inkasszálni a dicsőséget. Más ifju urak zenéket izzadnak, dalokat szereznek, operetteket írnak, este szintén frakkba vagy smokingba bujnak és inkasszálnak. Az embernek már nem biztos az élete Pesten; némely családban nem szabad Shakespearet dicsérni, mert van egy kis fiú, aki darabokat ír és van egy kis színigazgató, akinek addig sírja tele az ifjú a fülét, amíg elő is adja a darabot. -37- Más családban nem szabad Fényes Adolfot vagy Rippl-Rónait említeni, mert a bubi képeket fest és Fényes bácsi vagy Rónai mester egyszer félrehúzta a száját, amikor a spenótot meglátta és nem akart rögtön belemenni, hogy a spenót jobb, mint Greco. Puccininek, amikor itt járt, minden familiában, amely kötéllel meg tudta fogni, a bubi eljátszott egy saját szerzeményt, és hogy Puccini nem aratta itt azokat a szimpátiákat, amelyeket várt, annak főoka az, hogy nem borult a sok bubi nyakába és nem mondta, hogy ő azonnal leugrik a Gresham-palota negyedik emeletéről, mert nem érdemes zenésznek ezt a nyomorult életet folytatni, ha bubi műveit hallotta. Bubi minden családban, ahelyett, hogy a könyvei fölé borulna és az alapvizsgájára készülne, vagy bejárna a papa boltjába és ott megtanulná, hogy hogyan kell a szigetszentmártoni -38- rőfösnek a nyakába sózni a piros bársonyszalagot fekete szegéllyel, zenét komponál a zongoránál, hosszú hajat és rémes adósságokat növeszt, fekete inget visel, gyalázza az igazi művészeket és a legtöbb esetben beugratja családját is abba az ostoba szolidaritásba, amely miatt, mint mondám, Spitzingeréknél nem szabad Shakespeareről beszélni, Sputzingeréknél nem szabad Fényes bácsit említeni és Spatzingeréknél nem illik Puccini nevét kimondani. Aki ma Pesten társaságba jár, annak meg kell tanulnia nemcsak azoknak a nevét, akiktől a ház úrnője hosszú házasélete folyamán már elvált, nemcsak azok neveit, akikkel a papát a színházak táján emlegetik, hanem ha azt akarja, hogy közkedvelt egyén legyen, meg kell tanulnia a bubi műveinek a címeit is és indexre kell helyezni azoknak a rossz bácsiknak az egész életét, akik -39- elég merészek voltak, bubiról azt mondani, hogy olyan tehetségtelen, mint a tök. Dilettánsoknak adom a fiaimat, – mondta a jó hölgy, és a maga szempontjából igaza volt. Ennek igen érdekes oka van Pesten. Még pedig kettő. Az első oka ennek az a sok legenda, amely mind arról szól, hogy rideg apák mint akarták megakadályozni most már híres művészek pályáját. Valamikor régen, a mi gyermekkorunk idejében az volt a divat, hogyha a fiú ujságírónak, szinésznek, festőnek vagy muzsikusnak akart menni, a jó apa így szólt: kitépem a füledet. Még régibb példáig visszamenve, a jó öreg kocsmáros, Petőfi apja, is azt akarta, hogy a fia az ő mesterségét folytassa. Már most ezeket az apákat egymásután érte az úgynevezett blamázs. A derék polgárok fiaiból igen sokszor nagy művészek lettek és a László -40- Fülöpök családjai, akik látták, hogy a fiuk mégis csak jól tette, hogy nem maradt Streliskynél fotografus-legény, mert ime, a világ leghíresebb festője lett belőle, személyes barátja a német császárnak és a saját palotájában lakik Londonban, elszégyelték magukat azért, amiért valamikor azt merték mondani a fiúnak: «maradj csak te meg a pályádon, ha szorgalmas leszel, majd csak nyitsz egy kis fotografus-termet és jól megélsz belőle.» Az apák ma Pesten meg vannak félemlítve, szerény és derék polgári apa már nem meri kupánütni a gyereket, ha elkerüli az iskolát, mert attól fél, hogy a fiából valamikor László Fülöp vagy Mikszáth Kálmán lesz és akkor őrajta, az apán, fog nevetni az egész világ. Hallottam egyszer két apát panaszkodni egymásnak egy társaságban. Az egyiknek százezreket jövedelmező terménykereskedése van, a másik hatalmas birtokot -41- bérel. Mind a kettőnek a bubija kávéházba jár és fekete inget növeszt. – Jaj, – sóhajtott az egyik, – ha én tudnám, hogy a fiúnak van tehetsége, nem kényszeríteném, hogy üljön be az én százezreimbe. De ki tudhatja azt biztosan előre? Nézze, itt van a Spotzinger, az is kitépte a fia fülit, amiért nem tanult és most az ő fia az a híres Spocányi, akinek egy arcképért tízezer font sterlinget fizetnek Londonban. Azt mondja erre a másik: – Apának mindenesetre be kell biztosítania magát arra az esetre, ha a fiából nagy ember találna lenni. Azt hiszi, olyan nagy öröm nekem, hogy valaha beleírják az irodalomtörténetbe, hogy én megvertem a fiamat, amikor a versíráson rajtakaptam? Miért szerepeljek én a világ végezetéig az iskolakönyvekben, mint -42- ostoba, szűk látkörű és rideg apa? Én nem akadályozom meg a fiamat semmiben. Írjon. Ne járjon az egyetemre. Törje be a tükröket. Ez az apa kötelessége. Terrorizálva vannak. Ez az egyik ok. Nem akarnak nevetségesekké, s ami ennél komolyabb, nem akarnak akaratukon kívül rossz apákká válni. A másik ok már közel jár az anyagiassághoz. A művészi pálya az egész világon, de nálunk, ahol sokáig egyértelmű volt a koplalással, jövedelmező dologgá vált. Hogy francia, angol és német írókról, művészekről ne is beszéljünk, ma már van néhány magyar művész, aki a maga százezer koronáját megkeresi évenkint, ha nem éri baleset. Több van, akinél ötven-hatvanezer korona évi jövedelem szinte biztos. Az ujságírói pályán azokkal szemben, akik, fájdalom, még most is éhbérekért dolgoznak, van tizenöt-húsz ujságíró, -43- aki megkeresi a maga harmincezer koronáját, ha mellékesen egy kis irodalmat vagy operettet is űz. Festők vannak évi húszezer korona adósságtól fölfelé évi nyolcvanezer korona keresetig. Szobrászok szerencsés esetben százezrekhez juthatnak. És amióta Lehár Ferencnek volt esztendeje, hogy félmilliót keresett zeneszerzéssel, és nálánál kisebb alakok, mint például a bécsi Fall Leó, a jobb éveikben nem is adják havonta ötven-hatvanezer korona tantiémen alul, azóta muzsikát írni sem épen lenézett dolog a pesti apák szemében, pláne, ha ezzel szemben láthattak már életükben egy-egy jól kifejlődött orvosi vagy tanári, bírói, hivatalnoki nyomort. Ami a pénzügyi részét illeti a dolognak, ma már nincs az a kajla bécsi operettszöveg-gyártó, aki leül írni egy felvonást annyiért, amennyi fizetést nálunk az államtitkár kap. Ezen a ponton -44- igaza is van az anyagelvű apának, mert mi az ördögnek verje ő fejbe a fiát azért, amiért több pénzt akar keresni, mint az államtitkár. Ezek az okok. Az eredmények pedig igen antipatikusak. Nagyon sok művészt azért Magyarország sem tud eltartani és a tapasztalat épen azt mutatja, hogy a dilettánsok sokkal nehezebben mondanak le a művészi pályáról, mint az igazi tehetségek. Ezeket el lehet riasztani, mert folyton kétkednek magukban, érzékenyek, bizonytalanok, ijedősek. A dilettáns ezzel szemben először is jobban ragaszkodik a nyomorult kis fél-talentumához, mert őnála a művészet boldogtalan szerelem, és az már ősrégi tapasztalat, hogy az igazi szerelem mindig a viszonzatlan szerelem. Másodszor azért ragaszkodik hozzá, mert igazi művészre nézve sohse szégyen, ha nyomorúságában rőfös boltot nyit vagy elmegy hivatalt -45- vállalni, így ha Jókai Mór nem tudott volna megélni a regényeiből és kénytelen lett volna a Józsefvárosban fűszerüzletet nyitni, ezzel a cégtáblával: Jókai Mór vegyeskereskedése, azért Jókai Mór maradt volna és minden körülmények között ő lett volna a magyar haza legnagyobb elbeszélője, – de képzeljék el, hogy Spitzinger-fiú, már mint a zseniális Spitzinger-fiú, kénytelen bemenni a papa terményüzletébe, ugyan mi marad akkor a zseniális Spitzinger-fiúból? Ezért fog ő görcsösen ragaszkodni a művészi pályához, ezért fog vacsorákat adni festők és szinigazgatók tiszteletére, ezért fogja keresni a befolyásos ujságírók társaságát, ezért fogja inkább elenni a kenyeret mások elől azzal az ingyencikkel, amit ír, vagy azzal az ingyenmuzsikával, amit komponál, ezért fog utolsó lehelletéig ragaszkodni az ő művészetéhez, érzékenyebben, több hiúsággal, nagyobb -46- áldozatokkal, mint a világirodalom bármely Petőfije vagy Beethovenje. Félre ne értessem: ez nem jelenti azt, hogy milliomos nem lehet egyszersmind jó író és nagy művész is. Erre nálunk is van egy-két példa. Mindez pedig nem feljajdulás, csak konstatálása annak, hogy kezdenek már egy kicsit sokan lenni a zseniális bubik. Kezdenek nagyon is tolakodni, nyomakodni a műtárlatokon, a redakciókban, a szinházaknál. Kezd már egy kicsit tele lenni velük Pest. Itt már van egy egészen új bubi-irodalom, amelynek megvannak a maga drámaírói, lírikusai, tudósai, van egy egészen új bubi-festészet, amelynek megvan a maga Cézanneja, Manetje, sőt a maga Benczúrja is, van egy bubi-zene, amely Strauss Richárdokat és Debussyket termel és mindezekre ráadásul van egy bubi-közönség, amely a bubi-művészetet -47- pártolja, számontartja, amely elragadtatott és elvakult apákból, anyákból, rokonokból, szerelmes lányokból és – most jön a keserves – még igazi művészekből is áll, olyanokból, akik a bubi papájánál váltóilag vannak angazsálva, vagy akiktől képet vesz a bubi rokonsága. A nyomor már sok igazi művészt hajtott bubiék szolgálatába és a legtöbb bubi mögött mint pártfogó, egy nemkereső, szegénységben maradt, eladósodott igazi áll, aki a bubit elviszi a kávéházba és bemutatja Szinnyei bácsinak, de mikor este hazamegy és magára marad, elátkozza bubit és a maga szegénységét. Ezenkívül még egy-két körülmény segíti bubit a dilettánsi pályán. Többek közt az, hogy nálunk semmi téren nincs igazi kritika s így nem is vehetjük rossz néven a közönségtől, hogy bizonyos, komplikáltabb műfajoknál összekeveri bubit az igazi művésszel. Voltam én már olyan verniszázson, ahol bubit -48- nagyon kinevették, de rosszat senki nem írt róla az ujságba. És többek közt segíti őket az a furcsa körülmény, hogy ahol nincs igazi közönség bizonyos dolgokra, mint például nálunk, ott a bubi személyes hívei igen sokszor pártját fogják a dilettánsnak az igazi művésszel szemben. A nem-szervezett közönségnek ez a jóindulata a dilettánssal szemben legjobban látszik meg azokon a hangversenyeken, amelyek tízével-húszával hangzanak el a téli szezonban Pesten, és ahol médi vagy bubi olyan tapsokat kap, amilyeneket akar, ugyanattól a közönségtől, amely az Operában Carusot a szó szoros értelmében kipisszegte. Az ilyen, nem kulturált és kritikával nem fegyelmezett közönség mindig valami belső ellenségeskedéssel volt a professzionátusok iránt, mindig jobban szerette a maga fajtáját, azt a «művészt», aki -49- félig maga is publikum, aki közelebb áll hozzá, mint egy-egy vad géniusz. Ezért vannak most bubiék divatban Pesten, és ezért értem én teljes-tökéletesen azt a jó hölgyet, aki azt mondta, hogy dilettánsokat csinál a fiaiból. -50- A maláji medve 1912 junius. Abból a sok csendőrből, aki most Pesten a rendőrséget őrzi, mindenhova jut egy-kettő. Nem tudom, az enyém szabadnapos volt-e, vagy más címen járt az állatkertben, elég az hozzá, hogy ott láttam sétálni. Kakastollát lengette a szél, ő pedig ment egyik ketrectől a másikhoz, egy noteszkönyvvel a kezében. Mindenütt megállt, nézte egy ideig az állatot, aztán megnyalta a ceruzáját és írt valamit a noteszbe. Ment tovább. Ejnye – mondom magamban – ez mégis csak érdekes, ez a karhatalmi tényező, aki jegyzeteket csinál az állatkertben. Mentem utána. Bevallom, már akkor egy -51- kicsit meg voltam hatva, mert sejtettem, hogy mit ír. A maláji medve barlangjánál mögéje álltam és belenéztem a noteszébe. Gyönyörű kalligráfiával ezt írta bele: «Maláji medve, kicsiny, csinos barna állat, szabadon látható.» Azzal ment tovább, a másik barlang felé. Uraim, uraim, politikus uraim, ez mindenütt a világon tréfás eset volna, a párisi Jardin d’Acclimatationban épúgy, mint a berlini Zooban. Nálunk nem az, és engedjék meg, hogy egy nagy adag meghatottságot jelentsek be ez eset kapcsán. A karhatalom, amikor szerét tehette, elment művelődni az állatkertbe és jegyzeteket csinált. Képzeljétek el, hol az isten háta mögött állomásozik ez a jó fiú, és képzeljétek el, milyen szép lesz az, amikor majd hazatér, körülülik és ő előveszi a noteszt és felolvassa, hogy a maláji medve milyen kicsiny, csinos barna állat. Gondoljátok el, milyen Balkán az a -52- politika, amiért ő szegény itt lakik most Pesten és milyen Európa az, amit ő csinált, mikor tanulni ment férfikorban, deresedő fejjel, az állatkertbe. Gondolkozzatok csak egy percig azon, hogy milyen messze volt ő ott a maláji medve ketrece előtt mindattól a montenegrói államtudománytól, amely Pestre rendelte, mily messze volt tőle kulturában, jóakaratban, bölcseségben, nyugalomban és az élet szépségében. Ha nem tudnám, hogy a kenyerét veszítheti ezért, megkérdeztem volna a nevét tőle és most kiírnám. De így otthagytam, egy kis örömmel a szívemben, egy kis reménnyel, egy kis boldogsággal, mert arra gondoltam, hogy mégis lesz itt valaha emberség, komolyság, becsület és munka, és lesz itt még egyszer sok, igen sok embernek ilyen naiv hite az élet szebb értékeiben, aminő hit ebben a noteszes csendőrben volt. -53- A galamblövők 1912 junius. A margitszigeti rendőrök, nem tudom hányan vannak, tízre, tizenkettőre becsülöm a kirendeltséget, szerény tapasztalatom szerint ennek az egész világnak a legjobb rendőrei. Lehet, hogy külön válogatják oda őket, lehet, hogy a szép és előkelő környezet teszi, de öröm őket hallgatni, mikor az idegent kalauzolják, öröm látni a buzgóságukat, amellyel a nem-rendőri szívességeket teszik a publikumnak, ahogy hölgyeken segítenek, ahogy gyerekekre vigyáznak, – tizenöt év óta nézem őket, de még egy se volt köztük, aki -54- ne lett volna különb a híres londoni rendőrnél. A minap dolgom akadt az egyikkel. A kis szállóban lakó fürdővendég kocsiját nem eresztette tovább a hajóállomásnál. Kérdésemre udvariasan azt felelte, hogy ez a rendelete. És tréfálni nem lehet, mert neki is van notesze, és ha a renitens kocsist vagy soffőrt oda beírja, akkor biztos a büntetés. Egyszer azonban látom, hogy mégis csak robog autó a tiloson túl, benne nagy büszkén két közismert vasaltnadrágos. Ejnye – mondom magamban – ezt nem értem. Odamegyek hozzá és megkérdezem, miért szabad annak a kettőnek az, ami a többinek nem szabad. «Hja, uram» – mondja a rendőr okos mosollyal – «azok az urak a galamblövészetre mennek.» Mosolygott, mert ő is érezte az igazságtalanságot, amelynek védelmét reá bízták. Kisült a következő. -55- A beteg fürdővendégnek, annak nem szabad a kocsijával a szállóig hajtatni, mert az két-háromszáz koronát fizet a szobájáért havonta és azért lakik ott, hogy gyógyítkozzék. Ez a vendég port ver és akadályozza a forgalmat, ez gyalogoljon egy fél kilométert, ha haza akar menni. De gróf Uborkafa és báró Pénzenvette és minden egyéb földi kisisten, akinek kedve szottyan galambokat puffogtatni a sziget végében, felrobog, port ver, forgalmat akadályoz szabadon és jogosan, és gőgös mosollyal robog el a hotel mellett, ahova a fizető polgárnak csak gyalog szabad mennie. Mikor az öreg főherceg derék és józan gazdatisztjei kormányozták a szigetet, akkor víztorony még nem volt, de nem volt ilyen haszontalan és ordináré igazságtalanság se azon a területen. Ezt a luxust nem merte volna megengedni magának -56- annak a nagy úrnak a hivatalnoka, mert épen a gazdája, aki igazi nagy úr volt, azt hitte, hogy még az ilyen kicsiségben is egyforma jogaik vannak az embereknek. Abban a pillanatban, amikor a demokrata főváros kezd parancsolni a szigeten, már nem szabad Kis Péternek az, ami szabad gróf Lámpavasnak és báró Pártkasszának. Azon az egyszerű okon, hogy ez galambot megy lőni, szabad neki az, ami nem szabad a sántának, aki a vízgyógyintézetben lakik. Ép az a jellemző a mi kis kellemetlenségeinkre itt Pesten, hogy felháborítóbbak, mint Lipcsében egy vasúti szerencsétlenség. Én nem tudom, a többiek is így vannak-e vele, de én egy napig betege tudok lenni az ilyen kis silányságnak. A rendőr, szegény, igazat ad nekem a szemével, de mosolyog. Ő már különb dolgokat is látott. Én pedig odább -57- kullogok és egy kicsit szégyellem magamat: ezen boszankodom, mikor az ország a feje tetején áll. Viszont aztán az az érzésem, hogy talán épen ezek azok a dolgok, amikért az ország a feje tetején áll és még mindig nem a talpán. -58- Egy vadászról 1912 junius. Még egy kis eset az állatkertből. Megyek, nézek, bámulok, egyszerre csak látom, hogy egy szürkeruhás ember, aki addig nyugodtan állt mellettem, és akinek addig semmi baja sem volt, felkapja a sétapálcáját, arcához illeszti, ahogy a puskát szokás és lelövi vele az oroszlánt. Az oroszlán nyugodtan aludt tovább, a szürkeruhás pedig újra célbavette a bottal, hosszan célzott reá, aztán csöndesen, szinte csupán a maga mulattatására, azt mondta, hogy pppu. Majd hirtelen utána megint: pppu. Duplacsövű puskának képzelte -59- a botot. Kettőt lőtt belőle. Aztán megkezdődött a mulatság. Az ember ment egyik állattól a másikhoz. Utána négy-öt idegen. A szürkeruhás lelőtte a zsiráfot, a disznószarvast, a bölényt, a gnut, az elefántot, majd a vizilóhoz indult, kétségkívül azzal a szándékkal, hogy azt is lelövi. Akkor már hajtói is voltak, két másik úr kiflit dobált a pocsolyába Jónásnak, mire ez kidugta a fejét a vízből. A ravasz vadász természetesen rögtön főbelőtte, kétszer, aztán ment tovább. A társasággal a kengurunál találkoztam ismét, akkor már százötvenen lehettek. Elől ment a vadász, utána a hajtók a kiflikkel, majd a közönség, boldogan. Szegény kenguru nem is sejtette, mi vár rá, bámult egy ideig a népre, aztán elugrott. Rettenetes pillanat volt. A vadász célbavette és halkan, hogy az állat meg ne hallja, megjegyezte: «ezt nehéz, mert nagyon ugrál.» «Mindegy, -60- mindegy», – biztatták a többiek – «maga olyan ügyes ember, hogy ezt is eltalálja.» A vadász ismét célzott. Halotti csönd volt. Aztán halkan hangzott: pppú. Rögtön utána a második: pppú. Egy hang azt mondta a tömegből: «nem volt meg.» A vadász hátrafordult, piros, dühös arccal és izgatottan szólt: «ki mondta, hogy nem volt meg?» Senki se felelt, a közbeszóló gyáva volt, nem mert jelentkezni. De már tizen ordítottak hátra: «Igenis megvolt.» A kenguru vígan ugrált és ha jól láttam, kavicsot evett ezalatt, a tömeg pedig majdnem hajbakapott azon, hogy megvolt-e, vagy nem volt meg. A vadász és pártja már dühös volt. «Hallatlan. Hiszen itt álltak mellettem, hát nem a két szeme közt volt meg?» «Persze, hogy megvolt!» Elindultak. «Menjünk a fókához» – mondta valaki, – «az a legnehezebb.» -61- «Kérem» – mondta a vadász, – «tessék akármit elém adni, hogy nem találom-e el.» És mentek, porfelhőt verve, izgatottan, akkor már kétszázan is lehettek, fókát lőni. Elől a vadász. A sétabottal. Nem tudom, mi mindenre lehetne ezt hamarjában alkalmazni. Mert annyi mindenre lehet gondolni, ha eszembe jut ez a szegény pesti oroszlánvadász. Bálványokra, amiket az emberek maguknak csinálnak, hogy aztán higyjenek bennük, magyar közéleti karriérekre, olyan férfiakra, akik a közéletben vadásztak így évekig, amíg végre egy párt tömörült mögéjük és minden lövésükre vakon megvoltot kiáltott, államférfiakra, akik folyton lelőtték az oroszlánt, mindig csak sétabottal, mialatt az oroszlán aludt és nem is tudta, hogy ő már megvolt, írókra, művészekre, akik egy életen keresztül -62- lőttek sétabottal, a szélhámosokra, akik sétabotból tüzelnek a börzén… Nem is kell, ne is állapodjunk meg egyikben sem. Konstatáljuk csak, hogy ennek a bolond kis heccnek átkozottul pesti íze volt. -63- A rikkancs és egy úr 1912 junius. Délután négy órakor jöttem befelé a városba, villamoson. Hátul álltunk a kalauznál többen, mellettem egy idősebb, szigorú arcú úr. Az egyik állomásnál, épen, mikor a kocsi indul, felugrik egy rongyos kis gyerek, Estet árulni. «Nem méc», – mondja a kalauz – «most ugrasz fel, amikor már megy a kocsi?» És le akarja lökni. Egyszerűen és kedvesen, lelökni, a pótkocsi alá. «Ejnye» – mondja mellettem az idősebb úr – «nem hagyja békében azt a gyereket?» De nem volt tanácsos a kalauznak most szólni, -64- mert az öreg úrnak villogott a szeme és egy kicsit reszketett a hangja. «Nézze meg az ember» – mondja aztán kissé csöndesebben az öreg. – «Gyere ide, fiacskám. Adj egy Estet. Nesze, itt van három krajcár. Egy krajcár a tied.» – «Kezeit csókolom» – mondja a gyerek. – «Csak hagyd édesem», mondja az öreg úr. Édesem. Erre a szóra mindenki az öreg úrra néz. Ilyet nem szoktak rikkancsnak mondani. A gyerek már nem volt sehol, leugrott, talán már egy másik villamosról akarta lelökni a kalauz, de ez a szó, ez az «édesem», ez ott maradt a kocsin, beszállt a nyitott ajtón, amelyen át kinéztek a bennülők az öreg úrra, némelyek mosolyogtak, egy kövér asszony iszonyú komolyan nézte az urat és robogtunk, csöngettünk, vágtattunk, visítottunk a kanyarodóknál, de valami melegség volt a kocsin ettől az édesemtől, amelyen most éreztem -65- először, hogy milyen szép és milyen magyar szó, mennyire lefordíthatatlan, nem lehet azt mondani, mein Süsser, azt se, hogy mon doux, sem azt, hogy my sveet, ezt csak édesemnek lehet mondani, ebben a kicsit elkopott és íme, mégis oly aranyos melegségben fénylő magyar értelmében. Most megint megszólalt az öreg úr. Szelíd hangon mondta a kalauznak: «mit akar attól a szegény gyerektől, fiam? Annak is kell élni. Legyen egy kis szíve, fiam. Emberek vagyunk és szeressük egymást.» A kalauz nem felelt egy szót sem, zavarban volt, magában igazat adott az öreg úrnak, érezte is a közhangulatot, jól is esett neki a szelíd és emberséges hang, amellyel az öreg mintegy visszavonta az iménti ridegebb rendreutasítást. Aztán megint robogtunk, csöngettünk, búgtunk, kanyarodtunk. Egyszerre csak felszáll egy állomáson egy -66- úr és köszön a mi öregünknek. Azt mondja: «jó napot, doktor úr.» «Adjon isten» – felel az öreg. Kérdi a jövevény: «Hová tetszik, doktor úr?» Feleli az öreg: «Megyek haza, temetésről jövök. Szegény Albertet temettük… négy gyerek maradt utána… borzasztó volt.» Aztán nem beszéltek semmit, én leszálltam. És most már értettem az «édesem»-et. Aztán lassan megértettem a kalauznak mondottakat: legyen szíve, fiam, mit akar attól a szegény gyerektől? Kezdtem megérteni azt a sok lágyságot, emberszeretetet, külön krajcárt, szelíd hangot, amit ez az öreg úr mind, mind a temetőből hozott ide a piszkos villamos perronra, hogy két percre egy egészen semmi kis affért csináljon, de ebből a kis afférből mégis valami addig érthetetlen melegséget és jóságot leheljen az egész kocsi publikumába. Abban a temetőben bizonyára nagyon sírtak -67- azok a gyerekek. A pap bizonyára szépen beszélt és már itt a nyár, virágok voltak, szép fák, zöld fű, nagy darab kék ég, sok csöndes, szelíd tekintetű ember, énekszó, a Jézus neve, amint elszállt a sírok közt, aztán mindaz a sok szent dolog, ami ott az embert tisztára mossa: az árvaság, egy ittmaradt nő, aki szerette az eltávozottat, a búcsúzás, szeretet, szerelem, a mi kicsinységünk és romlandóságunk, a szép kétezer éves vigasztalás: idegenek és zsellérek vagyunk a földön, a nagy és szent izgalom, ami elfogja az embert, amikor a másikat a földbe teszik, az a kis visszafojtott orkán, ami végigvágtat az idegrendszerünkön, mikor az első darab föld zuhan a deszkára és mindehhez még egyszer: virágok, kék ég, szomorú ének, az arcokon fénylő szeretet és megbocsátás… innen jött az öreg úr. Persze, hogy neki az napon «édesem» -68- volt a rikkancs és «fiam» a durva kalauz. Ilyen közelről nem mindennap látja az ember az elmélyedésnek hatását az emberre. Ilyen közelről még nem láttam soha azt, hogy mint váltódik aprópénzre a nagy és forró gondolatok hatása. És ha valaha elvesztettem volna – mint ahogy nem vesztettem el soha – a hitemet abban, hogy az élet elviselhetetlen volna amaz alkalmak nélkül, amelyek a lelket gondolkodásra, érzésre serkentik, akkor ez a kis eset elég volna ahhoz, hogy ettől datálva megint higyjek minden elmélyedés, minden művészet, minden jó könyv, minden szép vers, szép zene, szép kép hallatlan fontosságában és örökre letárgyaljam belül, ott, ahol mindenki gyerek marad haláláig, azokat az embereket, akik ezt az életet e dolgok nélkül el tudják képzelni. -69- Ki a gavallér? 1912 augusztus. A szigeti kis lóvasút zörgős kocsiján két úr ül előttem. Hűvös van már most minden este, a fákról kis sárga szakaszjegyek röpködnek, vége a nyárnak, – az urak is csöndesen szemlélik az őszies estét és gubbasztva szivaroznak a sötétben. Azt mondja az egyik: – Háromszor jött, egyszer se adtam. – Én mindig adtam, – mondja a másik. – Látja, így rontják őket! A pesti publikum maga alatt vágja a fát. -70- Arról volt szó, hogy a cigány tányérozott a vendéglőben. A cigány, szegény, jól tette. Az ő két hangszere: a hegedű meg a tányér. Azt mondják, hogy a bandák már nem is a jó hegedűst keresik, hanem a jó tányérost. Mert hegedülni nem nagy kunszt, ellenben a tányéron játszani, ehhez tehetség kell. Megállani a vacsorázó ember mellett. Nem szólni, a világért sem, mert ezt nem szabad. Csak állni, szerényen, de mégis szigorúan, mereven, mint aki nem egykönnyen megy el, még sem tolakodóan. Megvárni, míg a pasas észreveszi. Megvárni, míg leteszi a kést, villát, lenyeli a falatot, megtörli a kezét, benyúl a zsebébe, kiveszi az erszényt, fölteszi a cvikkerét, kikapar egy koronát, előhívja a főpincért, felváltja nála az ezüstöt öt nikkelre, hogy az egyik nikkelt bedobhassa a tányérba. Ezalatt a tányérosnak úgy kell állania, mintha márványból -71- volna. Az arcán ne lássék meg sem a kevés, sem a sok. A krajcárt hamar dugja a szalvéta alá, mert egy krajcár százat csinál. Az emberek rá találnak szokni. Tányéros csak az lehet, aki olyan emberismerő, mint Balzac, olyan következetes, mint Bismarck és olyan hideg, mint az angol semmítőszék elnöke. Kis, szerény, alázatos ember rossz tányéros. Nem kap semmit. Nagy, zord, dühös, kövér cigány rossz tányéros. Tízfilléreseket kap. A jó tányéros legyen kövér, lassú, komoly, csöndes és a szenvedélyt ne ismerje. A jó tányéros ugyanaz az embertípus, mint a jó adófelügyelő. Ez a pálya ilyen embereket követel. De hagyjuk ezt. Lássuk mi volt a baj a szigeten. Azt mondja az egyik úr: – Tíz korona gyógy- és zenedíjat fizetek a közmunkatanácsnak. Nekem se gyógy, se zene nem kell, de egye -72- fene, rajta volt a számlán, kifizettem. A szigeti szállókban már eddig hétszáz lakó fordult meg, szezon végéig lesz ezer. Ezer ember, tíz koronájával számítva, tízezer korona. A cigány a vendéglőben játszik, tehát föltételezem, hogy a vendéglős is hozzájárul ugyanennyivel: ez húszezer korona. Na hát, kérem, ebből tarthat cigányt anélkül, hogy még ráadásul a nyakamra küldje tányérozni. – Na hallja… az az egy-két hatos! – Az az egy-két hatos a negyedik tiszteletdíj, amit a cigánynak adok. Az első a huszonöt fillérben van, amit belépődíj címen fizetek a hídon, a sziget gyönyöreiért, köztük a cigányért. A második benne van a magas vendéglői árakban. A harmadik a gyógy- és zenedíjban. A tányér negyedszer vág mellbe egy és ugyanazon kéj-élvezetért. – Na hallja… az az egy-két hatos! -73- Gavallér-ember nem számolgatja ezt így. Ez az. Itt álljunk meg, ide akartunk érkezni, a gavallérságnak ehhez a speciálisan pesti értelmezéséhez, amely valamikor általános divat volt, amelyet sehol máshol nem ismertek, nem ismernek, mindenütt kinevetnek s amely már nem annyira, mint azelőtt, de mégis üldözi a józan embert. Ennek a különleges pesti-magyar gavallérságnak a kódexe körülbelül a következőkbe foglalható össze: 1. Velem szemben ezen a világon senki sem gavallér, de én legyek gavallér mindenkivel szemben. 2. Ne számítsam utána a főpincér összeadását, mikor egy társaság kétszáz koronás számláját fizetem, mert azzal, hogy a számlát én fizetem, még nem vagyok gavallér, de ha fölfedezem a számlában, hogy egy üveg francia -74- pezsgővel többet számított, fogjam be a számat és vágjak hozzá némán húsz koronát, amivel nem tartozom, mert ha utána számolok, akkor ő gúnyosan mosolyog, ugyanezt teszi a társaság is és én abban a pillanatban smucig kutyává változtam, mert az emberek nem a lényeget tekintik, nem azt, hogy én voltam a bőkezű házigazda, hanem a formát, ami úgy szép, ha tűröm a csalást. 3. A papirpénzből visszakapott összeget nem szabad megolvasni, mert az emberek összemosolyognak, ez nem gavallér dolog. Úriembernek mindegy, hogy a boltban vagy a kávéházban mennyivel tévednek, a visszakapott pénzt sülyessze a zsebébe olvasatlanul, mert így szebb. 4. Meleg nyári éjszaka. Elmegyek egy barátommal a kerti mulatóba, munka után, azzal, hogy megiszunk ketten egy üveg pezsgőt. Meg is isszuk -75- és amikor a pincér az utolsó pohárral is kitöltötte, már ott az újabb üveg, ami nem kell, mert nem berúgni mentünk oda, nem búfelejteni vagy a helységben feltünni, hanem eldiskurálni egy pohár pezsgő mellett. De az új üveg már ott van, a pincér már nyitja. A barátom nem meri neki azt mondani, hogy nem kell, mert fél, hogy smuciánnak fog látszani. Ugyanígy cselekszem én is. Ő pedig vígan felbontja az üveget, tölt a pohárba, ami aztán ott is marad. De nem szólt senki, mert ez nem gavallér dolog. Mert azt nem mi határozzuk meg egymásról, hogy gavallérok vagyunk-e, hanem a pincérek. És Pesten száz ember közül kilencvenkilenc engedi magát terrorizálni a pincértől, mert fél, hogy félrehúzza a száját és a pesti ember elvégre még is csak a pincért tartja bírónak abban a kérdésben, hogy ki a gavallér. -76- 5. Gavallér ember nem veszekszik a fiakkeressel a fizetésnél. Mi következik ebből Pesten? Egyetlen egy dolog, de az aztán mindig. S ez az, hogy a kocsis, bármennyit kap, még kér. Mert a kocsis tudja, hogy a gavallérnak nem szabad vitázni. Hogy inkább fizet. Már most, aki ez ellen tiltakozik, az smucián. Az «veszekszik a szegény kocsissal». Annak azt mondják: «ülnél csak te egész nap a bakon, szélben, hóban, esőben». És soha, senkinek nem jut eszébe azt mondani: «ülne csak ő egész nap helyettem a rendelő-szobában és bujna ő be oda három forintért, ahova nekem orvosi esküm alapján be kell bujnom». Nem. Ez nem gavallér-beszéd, mert ez a komoly, kenyérkereső ember józan beszéde. Ez smucig kutyaság Pesten. Az ilyen ember járjon villamoson. Az ilyen ne élvezhessen soha egy puhapárnás, gummikerekű kocsit. Mert a -77- kocsistól függ, hogy ki a gavallér. Hát persze, hogy a sikkasztó a gavallér, hát persze, hogy a bakkarat-kullancs, a mások szerencsétlenségéből pénzelő klub-szemét a gavallér, hát persze, hogy a lóverseny kvóta-eltalálója a gavallér. Aki szórja, dobja a pénzt, mert más tekintélye ebben az életben nem lehet, a kocsisnak az a gavallér. A pesti ember pedig meg van félemlítve és nem Batthyány Elemértől vagy Szemere Miklóstól tanulja meg, hogy mi a gavallér-tempó, hanem a fiakeres kocsistól. Mert Szemere Miklóst nem ismeri, a kocsiba ellenben minden héten beleül. A vége az, hogy megzsarolják és kinevetik. A pénzéért még gavallér se volt. 6. Minden munkakerülő pumpfráter bírája Pesten a gavallérságnak. A cigány, a pincér, a kocsis legalább dolgozik ezért a magas méltóságért. De a professzionátus pénzkérő, az elegáns -78- zsaroló, az ötkoronás «mellbevágótól» föl egészen az ötven koronás soha meg nem adóig, mind ingyen viseli az arbiter gavallériarum címet. «Kérlek öregem… húsz korona…» Ha rögtön, boldogan, kéjjel, szerényen nem nyúlsz a zsebedbe és oda nem adod neki azt a húsz koronát, amit egy órával azelőtt a keserves munkádért kaptál, amiért periratot írtál, gyereket tanítottál, cikket izzadtál ki, vagy amit váltóra fölvettél, akkor smucig kutya vagy. «Nem kérné, ha nem szorulna rá.» Ezt mondják. Vagy: «ugyan, mi az neked, húsz korona!» De ha elgondolom, hogy mindennap olvashatok az ujságban egy emberről, aki öt forintért leütötte a másikat, egy asszonyról, aki a két forint szobabérét nem tudta megfizetni és ezért elvágta a gyereke nyakát, ha eszembe jut, hogy minden nap találkozom szegény és szemérmes emberekkel, akik -79- tisztességből szalonnát vacsoráznak, mert nem akarnak pumpolni, ha eszembe jut, hogy egy borbély egy negyedóráig dolgozik huszonöt krajcárért és ebből családot tart, házbért fizet, tükröt, borotvát, szappant vásárol, ha elgondolom, hogy a rendőr beviszi azt a tépett öreg kéregetőt, aki már olyan nyomorulttá penészedett, hogy a kalapját a fejétől nem tudom megkülönböztetni: akkor hallatlan felháborodás zúdul föl bennem a fehérkamáslis pumpfráter ellen, aki a gavallérság nevében leterrorizál, elveszi tőlem az ajándékot és a szó szoros értelmében megkárosítja azt a húsz szegény elgázoltját az életnek, akinek egy-egy jó percet szerezhettem volna egy-egy koronával s akinek így aztán nem jut, mert akármilyen jól kereső fogorvos, hivatalnok, ügyvéd vagy író vagyok, még sem én vagyok a Pesti Hazai Első Takarékpénztár. -80- A kisebb polgári klubokban, a nagy kávéházakban pedig ez a fajzat terjeszti az emberekről azt, hogy gavallérok-e vagy nem gavallérok. A munkanélküli vagy megszorult kabátos ember, a pénztelen művész, a könnyelmű cimbora, aki ráfanyalodik a pumpra, az hallgat, szegény. De ez az elegáns, professzionátus gavallérpróbáratevő, ez a zsaroló álkoldus, ez aztán ordít: «Sófalvy egy posvány, Sófalvy egy fösvény, Sófalvy egy kutya, attól éhen halhat bárki!» – És viszont ordít reklámot is: «Tófalvy egy angyal, Tófalvy egy magyar mágnás, Tófalvy egy gavallér». Akinek ez a reklám kell, aki ettől a kritikától fél, annak úgy kell. Röviden: ki a gavallér Pesten? Aki könnyen hagyja magát megzsarolni. Érzem, hogy abban a gavallérvilágban, ahol a föntebb említett elem osztogatja a címeket, az se gavalléros -81- dolog, hogy ilyesmi ellen kikel az ember. De ha már egyszer eszébe jut az embernek ilyesmi, nem szabad álszenteskedni. Ennél félrecsúszottabb, félremagyarázottabb valami, mint ez a pesti nyilvános gavallérság, kevés van még nálunk is. És furcsa, hogy ép ebben a városban, ahol az emberek oly nyomorultul, oly nehezen keresik meg a kenyerüket, ahol annyit kínlódnak minden krajcárért, ép ebben a városban akad a legtöbb balek, aki ennek a bepiszkolt szép fogalomnak ebben a formájában felül. Egy német ember fölényes gőggel nevet azon, hogy mit tart róla a Vurcni Mulató főpincére. Neki az a fontos, hogy a többi gépészmérnök jó szakembernek tartja-e, vagy nem. A kocsistól sem fél, mert az ő ambíciója az, hogy jó mérnök, jó ember, jó hazafi, jó férj, jó apa legyen, nem pedig, hogy jó pasas legyen. Pesten mindenki jó pasas -82- akar lenni. Pesten az a boldog és büszke, aki jó balek. Azt hiszik, hogy aki balek, az már gavallér is. Pedig ez a két fogalom egymás közt való viszonylatában könnyen tisztázható: balek az, aki fizet és nem tudja, hogy gavallér volt; gavallér az, aki fizet és nem tudja, hogy balek volt. Pesten azt a közvéleményt csinálták a bérkocsisok, a portások, a cigányok, a pincérek, hogy a német smucig nép, a francia még smucigabb, az angol pedig túltesz mind a kettőn. A maguk szempontjából igazuk is van. A portás lenézi a francia vendéget, mert az nem hajlandó neki pusztán a köszönéséért két forintot adni. De a francia viszont fütyül a portás, a fiakeres és a főpincér kritikáira. Az angol még csak nem is fütyül rá. A munkát, amit igénybe vesz, tisztességgel megfizeti, a szegény embert ildomos és szerény formában segíti. Ez az ő -83- gavallérsága és ez a gavallérsága annak az igazi magyar úrnak is, akinek a gavallérság vérében van s aki a veleszületett jó érzékétől kérdezi meg, hogy mi a gavallérság, nem pedig azoktól, akik egy szaftos pesti szövetkezeti sikkasztóért odaadják az egész francia nemzet gavallérságát. -84- Lencsés 1912 szeptember. Hajnali háromnegyed négy. Nem tehetek róla, szomorú, de így van: a kávéházban ülök, hátul a sarokban, egyedül. Még sötét van, de egy félóra mulva már egy kicsit világos lesz, az ember akkor szép csöndesen hazamegy, a gyönyörű szürkületben, a gyöngyszínű ég alatt, a friss kis szélben, amely még illatokat is hoz, isten tudja, hol veszi magát Pesten hajnalban a mezei virágok szaga, de ebben a félórában még az is van. Addig azonban még itt kell ülni, ebben a tükrökkel ragyogó, túlfényes bazilikában, ezen a csiszolt -85- üvegből, vert sárgarézből és paliszanderfából összekomponált szemétdombon, egyedül. Nem baj. Egy hölgy a pezsgősvödröket fényezi, pasztával. A pincér levest eszik fenn, egy zugban. Csönd volna, ha az ívlámpák nem zümmögnének. De zümmögnek, az ember ezt is figyeli egy kicsit, így zúg, zümmög évtizedek óta, ebben is van valami érzése a végtelenségnek, más a tengerparton mereng, én most az ívlámpa partján ülve hallgatom az örök zúgást. Az ember azonban élvhajhászó állat. Kedvem támad egy métermázsa képes ujságban böngészni. A kávéházban bánkódó lélek olykor megkívánja a kis fehér dűlt kereszttel jelzett szász király arcképét a Wochéban, amint leleplez egy szobrot. Angol miniszterelnököt sem láttam rég, íróasztala mellett. Hadihajók után vágyódom, jó sűrű füstöt okádó hadihajók után az Illustrated London -86- News-ban, a jó öreg Graphic-ban. Igen, igen, képeket… – Pincér! – Parancsol? – Lapokat kérek… – Azonnal küldöm az ujságos gyereket. És eltűnik. Csönd. Egy perc mulva ott áll előttem valaki. – Milyen lapokat tetszik? Ránézek. – Ejnye… – mondom – hát te ki vagy, fiatalember? Mosolyognom kell. A fiatalember akkora, hogy ép túlnyúlik a feje a márványasztalon. Aranyszőke és gyermekien maszatos. Smoking van rajta, kétszer akkora, mint ő, kis piszkos báli gallér, fekete nyakkendő. A smoking ujjából kifityeg vékonyujjú kis gyerekkeze. Nagy, kék szeme van, nagy kék karikákkal. Szelid, komoly kis pofa, vékony, alázatos -87- kis hang. Haptákban áll, komolyan vár. – Ejnye – mondom – most már nem is kell lap. Hogy kerülsz te ide? – Én vagyok az ujságos fiú. – Hogy hívnak? – Ferenc. – Milyen Ferenc? – Lencsés Ferenc. Furcsa. A nevétől egészen meg vagyok hatva. Lencsés Ferenc. Akkora, mint egy lencse, és már Ferenc. – Nem Feri? – kérdezem. – Nem – mondja, még mindig komolyan – Ferenc. – Hány éves vagy? – Tizenkettő leszek. Hajnali négy óra. Akkora, mint egy lencse, Ferenc, tizenkettő lesz. Hajnali négykor még itt van. Munkában. De olyan ábrándosan komoly kis parasztgyerek-képe van, olyan nagy, vastagtalpú cipőben kopogott, mikor idejött, -88- akkorákat lépett, mint egy felnőtt, az egész jelenség olyan komoly, mintha valami nagyon régi meséből került volna ide, úgy hogy melléje képzelem a többi kis parasztgyereket, akik közt komolyan áll, mint egy kis csuda, a bő smokingjában. – Na, – mondom – kedves Lencsés, most te el fogod nekem mondani, hogy honnan az ördögből kerültél ide az Andrássy-útra, mit keresel itt éjszakának idején öreg zsidónak öltözve, mért vágsz olyan komoly pofát, egyáltalán, mindent el fogsz mondani, amit tudni akarok rólad, mert eddig nyugodtan ültem itt, de most már kezd valami bántani, kezd az egész dolog nem tetszeni nekem, itt valami baj van. Hát lassan sikerül Lencsés bizalmát megnyerni és azzal megkezdődik a kihallgatás. – Hány órától vagy szolgálatban? -89- – Este hatkor kell bejönnöm a kávéházba és reggel hétkor mehetek haza. – Szép. (Tizenkét éves és tizenhárom órát dolgozik) Hol lakol? – Kispesten. – Mi? Onnan jársz be ide? – Onnan. – Elmondod nekem, hogy hogyan jársz be ide Kispestről, de pontosan. – Elindulok délután félnégykor hazulról és akkor megyek gyalog egy és fél órát egészen addig, amíg a villamoshoz nem érek. Akkor felszállok a villamosra és bejövök vele egészen idáig. Akkor már van hat óra. Reggel hét órakor pedig elmegyek innen, felszállok a villamosra, egy óra alatt künn vagyok Kispesten, az Erzsébet-téren, onnan megint gyalogolok másfél órát hazáig, fél tízkor otthon vagyok és akkor lefekszek aludni. – Fekszem. – Lefekszek. -90- – Lefekszem – úgy mondd. – Lefekszem. Nem mosolyog, úgy mondja, mint a leckét. Tizenkét éves, tizenhárom órát dolgozik, két órát utazik, három órát gyalogol. Hat órát alszik. Tulajdonképen tizenhat órát gyalogol, mert a kávéházban nem ül, szaladgál a lapokkal. Smokingban. És tizenkét éves. Az is csak lesz. – Ejnye – mondom – ejnye Lencsés, nem sok neked ez a strapa? – Nem. – Mi az apád? – Nincs. – Anyád? – Főz… egy hentesnél. – És tűri, hogy te egész éjjel dolgozzál? – Hazaviszem a pénzt neki. De nem mindig vagyok itt éjjel. Másik hónapban nappal vagyok. Akkor reggel fél négykor indulok el hazulról, mert -91- reggel háromkor kelek fel. És reggel hattól aztán itt vagyok este hétig. Akkor hazamegyek és otthon vagyok este fél tízkor. – Télen? – Igen. – Akkor is gyalog mégy másfél órát? – Igen. Csak télen rossz, mert nincs lámpa. És a hidegbe gyalogolok a sötétbe. És ha nagyon összefázok, akkor bemegyek a csőszkunyhóba, mert ott a péteri határnál van csőszkunyhó és addig várok, amíg fölmelegszek, és ha nagyon esik az eső, akkor is ide megyek a kunyhóba, amíg eláll. – És ha nem áll el? – Eláll. Hát várok, amíg eláll. – Szép. (Ne felejtsük el, ha hideg van és esik, akkor vagy megy az esőben másfél órát a sötétben, vagy vár, amíg eláll, didereg a csőszkunyhóban és akkor csak négy órát alszik. Ne felejtsük -92- el, tizenkettő lesz. Reggel háromkor már föl kell kelnie.) Hozzáteszi, kiegészítésül: – A péteri határnál van egy lámpa is. Azt már messziről látom, arról tudom, hogy merre kell menni. De ha a szél eloltja a lámpát, akkor el szoktam tévedni. Szünet. Vár, hogy még mire kell felelni. – Na – mondom – Lencsés, hát most aztán halljuk, mi fizetésed van. – Tíz forint. – Lencsés, – mondom – mi kell neked villamosra minden nap? – Tizenöt krajcár ki és tizenöt krajcár be. Összesen harminc. – Tyű – mondom – Lencsés Ferenc, akkor mi most számítsuk ki, mennyi marad neked a fizetésedből. Gyere. Egy hónapban van harminc nap. Harmincszor harminc krajcár, az kilenc forint, maradna tehát a jó hónapokban -93- neked egy forint. Ellenben van az évnek hét olyan hónapja, amikor a tíz forint gázsiból kilenc forint harminc krajcár megy el villamosra, akkor neked az egész havi munkádért, napi két óra utazásért, napi három óra gyaloglásért, napi tizenhárom óra futkosásért, cipelésért, munkáért, ázásért, fázásért, sötétért, hidegért összesen hetven krajcárod marad, amit az édesanyádnak hazaviszel. Ha ez így van, Lencsés, akkor ez már kezd egy kicsit undorító lenni és… és… – Kapok borravalót is – vigasztal. Ő engem. – Nem – mondom – Lencsés, ez nem megy így… ez… Mi akarsz lenni? – Pincér – mondja. Boldogan, mintha azt mondaná: tábornok. Most mit csináljak Lencséssel? Régen mondom, nem szabad egy példányt kikapni a nyomorból és így megtanulmányozni, -94- mert az ember nem tud tőle aludni két napig. Mit csináljak vele? Adjak pénzt neki? Adtam neki pénzt. Talán rajta segített ez valami nagyon keveset, az a pár hatos, de rajtam már nem. És nem igaz, rajta se segített. Nem lett volna szabad szóbaállnom vele, mert akkor nem érezném most a teljes tehetetlenségemet minden nyomorral szemben. Nem volna ez a fojtogató, égő érzésem, ez a vak düh, ez a dadogásra késztető valami, ez a nyugtalanító, forraló, a mellemben fel-felzúgó harag… az ördög vigyen el, Lencsés, a szép kis szőke hajaddal, a mesebeli kis magyar arcoddal, a vén smokingoddal és a letaposott kis fiatalságoddal. Az ördög vigye el mind a mesekönyveket és a gyermekjátékokat, a bájos pubi-képeket, a fehér gyermek-ágyacskákat, a matrózgallérokat és a hadihajók arany neveit a pubik szalmakalapján. Az ördög -95- vigye el a francia kisasszonyokat és a gyermekbálokat és a baby-zsúrokat és a születésnapi tortákat és a «gyermekszájból» mondásokat. Az ördög vigye el a hintalovakat, a karikákat, a kis huszáruniformisokat, a fűthető kis mozdonyokat és az én összes jó megfigyeléseimet a gyermeki báj köréből. Mit érek én most mindezzel, amikor elébem áll reggel fél ötkor Lencsés olyan komolyan, mint egy rendőr és ideteszi az asztalomra ezt a rongyos, maszatos kis életét, ami még csak nem is mártirium, mert ezrével van az ilyen, mint ő, ideteszi elém az asztalra ezt az ázott-fázott kis tépett, hetvenkrajcáros veréb-életét, mindenre felel vékony gyerekhangon, nem is tudja, hogy panaszkodnia is lehetne, hetven krajcárt kínlódik össze egy hónapban és még nincs tizenkét éves. Szerencsére elhívják. – Fizetni – mondom a főpincérnek. -96- Odajön. – A gyerekkel tetszett diskurálni? – Igen. – Okos gyerek – mondja. – Mondja kérem – fordulok hozzá – mennyit ér ez a kávéház? – Tavaly ötszázezer koronát igértek érte, nem adták el. – Mit hoz tisztán? – Évente tisztán… százharmincezer koronát. – Köszönöm. A kávéháznak van vagy húsz alkalmazottja. A húsz alkalmazottal akkora forgalmat csinál, hogy évente százharmincezer korona tiszta haszna marad. És a húsz alkalmazottja közül az egyik Lencsés Ferenc, havi hetven krajcár fizetéssel, Lencsés Ferenc Kispestről. Gyalog három óra, esőben, hóban. Villamoson két óra. Szaladgálás tizenhárom óra. Életkor: még nem tizenkettő. Smoking. A százharmincezerből -97- őreá összesen tizenkilenc korona nyolcvan fillér jut évente. Gyerünk haza, már világos van. A kávésra nem haragszom, mert jó öreg ember, a fiút megsímogatja és nem ad neki kevesebbet, mint a többi kávés. A kávés ellen semmi kifogásom sincs. Semmi. Általában nem is tudom, miért vagyok úgy kétségbeesve. Hisz nem történt semmi különös. Érzem, hogy cikket fogok írni Lencsésről, mert amit itt elmondtam, az az utolsó betűig igaz. És nem szeretem az ilyen cikkeket, szégyellem az ilyen megható kipiszkálást a nyomornak, szégyellek dicséretet kapni a Lencsés szenvedéseiért, utálom, hogy ő kínlódik és én ezt szépen megírom cikknek, feltűzöm a mellemre, mint egy rendjelet és büszkélkedem vele. Mert így van. És mégis, mégis, mégis… Most már késő. Ott volt a hiba, amikor szóbaálltam Lencséssel. -98- A szalvéta 1913 február. Egy viccet mesélnek most mindenfelé Pesten, egy emberről, aki elment vacsorálni a Ritz-szálló éttermébe és régi polgári szokás szerint a nyakába kötötte a szalvétát. A pincér a vicc szerint odament ehhez az emberhez és ezt mondta neki: – Kérem, itt nem lehet borotválkozni. Eddig van. Lehet, hogy igaz történet, lehet, hogy azok közül való, amelyekről azt szokták mondani, hogy ben trovato. Ahol csak hallottam, mindenütt kitünően mulattak rajta, az -99- emberek így közvetve kinevették a szegény oktondit, aki a nyakába kötötte a szalvétát és hallgatagon is ünnepelték a gyorseszű és élesnyelvű pincért, aki őt ilyen jól lefőzte. Eszembe jutott erről az adomáról az a valóságos kultusz, amit Pesten nyolc-tíz év előtt kezdtek az emberek űzni azzal a tilalommal, hogy a halat nem szabad késsel enni. Ez a kérdés soha sehol a világon nem volt illem-viták anyaga, csak Pesten. Valaki fölvetette akkor ezt a kérdést, s aztán éveken át tartó nyargalás következett ezen a témán, mindenütt lehetett ilyeneket hallani: «hiszen az az úr késsel eszi a halat» – vagy: «na hallja, ez olyan dolog, mintha valaki késsel enné a halat», – bizonyára lesznek még aggastyánok, akik erre a campagnera emlékezni fognak, ez igen sokáig tartó divat volt Pesten, csak egy-két éve, hogy meg szűnt. Csak addig tartott, amíg kisült, -100- hogy a halat tényleg késsel kell enni, csakhogy ezüstpengéjű késsel. Sőt tovább megyek: addig tartott, amíg kisült, hogy közönséges acélpengéjű késsel is szabad enni a halat, mert ennek az egész kérdésnek semmi köze az illendőséghez, a modorhoz vagy a jólneveltséghez. Azok a pesti illemmagántanárok, akik most olyan fölényesen nevetnek a nyakbakötött szalvétán s akik gúnyos hajszát indítottak azok ellen a szegény hivatalnokok ellen, akik a főnök úr bankettjén késsel mertek a halhoz nyúlni, nem tudták, milyen viszonyban van a hal a késsel. A hal a késsel olyan viszonyban van, hogy megfeketíti, különösen akkor, ha a hal a tengerből való, a kés pedig acélból van. A tengervíz, mint tudjuk, a són kívül igen sok más olyan maró anyagot tartalmaz, amely a vasat megtámadja, s a halak, amelyek ezekben a maró anyagokban élnek, s amelyek -101- ezenkívül bővelkednek foszfortartalmú vegyületekben, mikor a tányéron találkoznak a fényes acélpengével, megtámadják, azonnal jelentkező fekete rozsdát marnak reá. Így tehát az angolok és a franciák, akiktől a budapesti smokk enni tanult, s akiknél a «hal» fogalma majdnem egyértelmű a tengeri hal fogalmával, nem eszik acélkéssel a halat, hanem ha úgy van elkészítve, hogy nem puha, akkor ezüstkéssel nyúlnak hozzá, mert az ezüstöt nem rozsdásítja meg a hal. Mi sem természetesebb, minthogy a pesti smokk ebből a vegytani kérdésből illemkérdést csinált, kinevette azokat, akik késsel ették a jó dunai vagy balatoni halat, de ugyanez a pesti smokk az almát acélkéssel hámozta meg, holott az alma nedve is rút fekete rozsdát mar a késre és ugyanez a pesti smokk ezüstvillát és ezüstkanalat tett a salátába, holott az is bizonyos, -102- hogy a saláta leve megmarja, sőt mérgessé teszi a rézzel kevert «ezüst» evőeszközt. Mindegy, divat volt nevetni és most is divat sajnálkozni azon, aki a roston ropogósra sült fogashoz késsel mer nyúlni, miután egy félóráig hiába turkálta a villával. Még néhány ilyen félreértett szabállyal terrorizálják a pesti középosztályt az illemtanárok. Aki frakkhoz nem visel úgynevezett escarpin-t, mélyen kivágott gombnélküli, vékony lakkcipőcskét, az konfliskocsis. Az olyan, mintha késsel enné a halat és a nyakába kötné a szalvétát. És a szegény, megijesztett középrangú frakkos férfiú hideg télben, éjszaka ilyen cipőben kutyagol haza a körúton az estélyről vagy bálból és egészen biztosan beszerzi a náthát vagy a tüdőgyulladást. Az illemsmokk ugyanis nem tudja, hogy ezt a viseletet azok az igen nagy urak találták ki, akik attól a pillanattól -103- kezdve, hogy frakkban a kapun kitették a lábukat, nem járnak gyalog az utcán, csak a kaputól a kocsijukig és a kocsitól a kapuig. A pesti smokk nem tudja, hogy itt száz frakkos ember közül nyolcvan gyalog megy haza a téli éjszakában, tehát egészen bizonyosan ostobaságot követ el, ha félcipőt húz az illem kedvéért. Ő csak azt tudja, hogy az angol gentleman lábán ilyen van, hát a magyar frakkos lábán is ilyennek kell lenni. Divat volt ezenkívül kinevetni azt a jámbor embert is, aki az ebéd végén felszolgált szájmosó vizet megitta. Tudja isten, sohse tudtam nevetni rajta, mert mindig jobban tetszett csekélységemnek a jámbor ember ama logikája, hogy ebédlőasztalnál a pohárban levő víz arra való, hogy megigyák, mint az a most már szerencsére pusztulófélben levő szokás, hogy az asztalnál egyszerre tíz ember kezdjen -104- el a szájában vizet szotyogtatni és egymás szemeláttára köpdösni. Még ha százszor bevett szokás is ez az udvari ebédeken. De nálunk ezen nevetni kell, mert ha az ember nem nevet rajta, akkor konfliskocsis. Azt mondták a smokkok: az embert még gyerekkorában megtaníthatták otthon a szülei arra, hogy az ilyen víz mire való és aki nem tanulta meg, azt nem nevelték jól. A smokk e ponton viszont az felejtette el, hogy ebben a most feltörekvő országban csak igen kevés férfiúnak volt olyan gazdag családja, amelynek tellett ilyen mosdókészletre, s hogy itt száz közül nyolcvan férfiú a nyomorból küzdötte fel magát a bankettig és az előkelő helyen való vacsorázásig és hogy ugyane nyolcvan férfiú küzdelmes ifjúkorában este papirosról legelte a szalonnát és a parizert vacsora helyett, s ezért nem volt alkalma megtanulni, hogy a művelt -105- gentlemannek úri kötelessége ebéd végén a vizet a pohárból átköpni a tányérba. Én ezen nem tudok nevetni, még ha pávatollal csiklandoznak, akkor sem, valaminthogy nem tudok nevetni a magas cipőn és a késsel vágott halon sem. Nevessen rajta lord Derby vagy herceg Talleyrand-Périgord, neki szabad. Így fogja el az embert lassan valami demokratikus düh, amikor végigtapasztalja, hogy milyen jól mulat a balparti Budapest a Ritz-beli emberen. Meg azon a többi emberen, akit e nagyvilági helyen a pincérek francia beszéddel főztek le. Egész legendakör kezdődik most a neveletlen magyarról és a mindentudó illempincérről és a közönség mindig a neveletlen magyaron mulat. Már azt kell hinnünk, hogy innen fog kiindulni az az áldásos illemvihar, amely el fog söpörni Pesten minden csunyaságot és ha a derék -106- grófi hotel még sokáig szíveskedik a felnőttek oktatásával foglalkozni és móresre tanítani ezt a szegény pesti középosztályt, akkor idővel minden ház, minden lakás egy kis Ritz-hotellé fog válni, ahol jól nevelt emberek térdükre teszik a szalvétát, villával vágják a halat, tányéron köpik egymást és úgy halnak meg éhen a nyomorúságtól. Igazán, ennél a mi pesti közönségünknél naivabb, türelmesebb és gyermekibb lelkű nép nincs sehol a világon. Ez az egyetlen közönség, amellyel még azt is meg lehet csinálni, hogy a drága pénzéért pincérekkel taníttatják enni. Viszont ez az a közönség, amely megérdemli, hogy értelmetlen pozőrök üljenek a nyakára a nyilvános illem kérdéseiben, mert ez az a közönség, amelynek nincs elég erkölcsi bátorsága úgy élni, ahogy az isten teremtette, ennek az országnak, ennek a fajnak, ennek a városnak a -107- természeti és társadalmi viszonyai szerint, a pénze, a gusztusa, a természetadta józan illemtudása szerint. A villamos megállóhelyein úgy lökdösik egymást, mint a sülyedő hajó utasai a mentőcsónakoknál, a kávéházban idegenek oly pillantásokat lövellnek egymásra, mint a harctéren az előretolt előőrsök, a vendéglőben olyan hangosan beszélnek, mint a jó népszónokok, ötven pék egy hét alatt nem tud annyi sóskiflit sütni, mint amennyit egy nyári estén a Városligetben letagadnak, a nőket megszólítják az utcán, a villamoson beleolvasnak a szomszédjuk ujságjába, a pletykát úgy imádják, mint az amerikaiak a csillagos lobogót, – de azért roppant elszégyellik magukat, ha a csirkecsontot véletlenül a kezükbe vették és roppant mulatnak, mert egy őszinte, egyszerű és becsületes magyar a nyaka köré kötötte a szalvétáját a Ritzben. -108- Bizonyos demokratikus düh fogja el az embert, ha arra gondol, hogy az erős és természetes angol nép a maga tradicionális és már-már dogmaerősségű neveletlenségét olyan büszkén és olyan kérlelhetetlen következetességgel utaztatja végig a világon, mintha nemzeti intézmény volna, s hogy annak elnézi a legritzebb pincér magában az igazi, a londoni Ritzben, hogy mindenüvé felrakja a lábát, ahová nem szabad, s ezzel szemben a parvenüillemtan bennünket rokokóra tanít, mikor bizonyos az, hogy nem a parvenű határozza meg az illemet, hanem az élet. A lábat a székre felrakni angol nemzeti jog, ezen joga van a franciának nevetni, de Londonban ezen nem nevet senki. És a szalvétát a nyak köré kötni, ami egyébként látványnak kedves, mulatságos, családias, tiszta, joviális, észszerű és semmiféle finomabb érzését a józan embernek nem sérti, magyar -109- nemzeti, vagy ha úgy tetszik: régimódi pesti polgári szokás, amit tanuljon meg Ritz, ha még nem ismerte és tartsa kutyakötelességének megszokni, sőt respektálni. Bolond volna a pesti publikum, ha ilyen ügyekben terrorizálni engedné magát saját smokkjaitól. Ez a szalvéta egyébként nem olyan tragikus, hogy ekkora tanulmányt lett volna érdemes róla szerkeszteni, de szimbolum, s mint ilyen, még hosszabb elmélkedést is megérdemel. Szimbóluma annak, hogy az igazi illemet, azt, amely szorosan összefügg az ember erkölcsi életével s amelynek minden legkisebb törvényében kimutatható egy morális gondolatnak egy paránya – azt nem nagyon kultiválják itt Pesten, de azt a szamár ál-illemet, amit smokkok, pincérek és parvenűk állapítanak meg, szentnek tartjuk. Ennek a szimbóluma ez a szalvéta, ez az egyszerű -110- szalvéta, amely lobogója lehetne egy most fejlődő, most települő, most ismerkedő és csak majd ötven év mulva egységes városi társadalomnak, amelynek most még nincs meg a bátorsága ahhoz, hogy őszintén élje a maga életét, amely most még minden parvenűtől megijed, mert érzi, hogy valahol baj van a viselkedése körül. De ez se tragédia, ötven év alatt majd rájön, hogy hol a hiba. De a fentebb ecsetelt nevelési módszert kérje ki magának és ne álljon a nevelők pártjára azzal, hogy kineveti a szalvétás embert. -111- Bécsi levél Bécs, 1913 február. Ez az eset, bár röviden, a mi lapjainkban is olvasható volt. Itt, a császár városában magántársaságban mesélte el egy úr, aki magától az érdekelt hercegnőtől hallotta. Úgy történt, hogy a hercegnő bevásárolni ment a bécsi belvárosba, a kocsiján, egy számozatlan fogaton, amelyet libériás kocsis hajtott. Egy szűk utcán szembekerült az egyszerű, jeltelen fogat egy automobillal. A soffőr nem akart szabályszerűen kitérni, hanem intett a libériás kocsisnak, hogy merre menjen. A kocsis azonban a hajtási szabályokhoz -112- tartotta magát és visszaintett a soffőrnek, hogy tessék neki is a szabályhoz alkalmazkodni. Ebből az lett, hogy egyik sem engedett a maga véleményéből és végül is összeakadt a két járómű. A soffőr leszállt és harsányan szidta a kocsis mamáját. A kocsis azonban flegmatikusan viselkedett és nem nagyon felelt. A soffőr hiába ordítozott rá, nem engedett az álláspontjából. Ekkor váratlanul kiugrott az autóból az utas, akinek bizonyára sietős dolga volt, különben nem fogta volna föl olyan tragikusan ezt a forgalmi akadályt, – mondom, kiugrott és a soffőr álláspontjára helyezkedve, szintén gyalázni kezdte a kocsist. A kocsis jellem volt és nem engedett a bécsi negyvennyolcból, sőt kikérte magának az autó-utas szidalmait, tekintet nélkül arra, hogy az autó-utas a császári és királyi hadsereg huszártisztjeinek sneidig egyenruháját viselte. -113- Erre aztán a huszártiszt se volt rest, a kocsis első megjegyzésére kirántotta a kardját és serény szorgalommal fejbevagdalta vele a kocsist. A jellem vérbeborult és elhallgatott. Ellenben a magánfogatból kiszállott egy úrhölgy, odalépett a huszártiszthez és így szólott hozzá: – Nevem Liechtenstein hercegnő. Szabad kérnem, hogy hívják önt? A huszártiszt haptákba vágta magát, megmondta a nevét és visszaült az automobilba. A kocsist felmosták a mentők, a hercegnő gyalog ment haza és másnap, mikor a hírlapírók megjelentek nála és tüzetes felvilágosítást kértek erről az afférről, dicsérendő temperamentummal szállt síkra öreg, összevagdalt kocsisa érdekében, kijelentette, hogy a tiszt minden ok nélkül rántott kardot és pusztán privát kedvtelésből vagdalta össze a kocsist, akinél derekabb, nyugodtabb, szerényebb -114- szegény ember – mondá a hercegnő – nincs is a világon. Ez volt az eset és még most sincs vége. Most intézik el mindazok a magas fórumok, amelyek éppen a hercegnőre való tekintettel azonnal a legerélyesebben beleavatkoztak az ügybe. De Bécsben mindenki sejti, mi lesz a vége: rossz vége lesz a huszártiszt szempontjából, nemcsak azért, mert a vagdalás igaztalanul történt, hanem azért is, mert az igaztalan vagdalás ezuttal nem valami szegény, védtelen magánhivatalnokot ért, hanem éppen Liechtenstein hercegnő kocsisát érte, akiért, íme, maga a hercegnő nem átallotta a bécsi sajtóban a legerősebben exponálni magát. Maga ez a történet nem is nagyon szenzációs, de azok közé tartozik, aminőket szeret olvasni az ember. A demokratikus érzelmű ujságolvasó – és melyik ujságolvasó nem demokratikus -115- érzelmű? – szereti azokat az igaz történeteket, ahol póruljárnak s hatalmaskodók. Az ember örül, mikor azokról olvas, akik vele hivatalokban vagy egyebütt hatalmaskodni szoktak s akik oly módon járnak pórul, hogy egyszer, amikor nem is sejtik, s amikor legerősebben élnek vissza a hatalmukkal, a véletlen szembeállítja őket valakivel, aki hatalmasabb, mint ők, s ennélfogva habozás nélkül móresre tanítja őket. Az ember szereti olvasni ama gyakran visszatérő történeteket, amelyek a goromba postahivatalnokról szólnak, aki nem akarja fölvenni a táviratot, mert épen ujságot olvas s aki végül, mikor végre megkönyörül a szerény kis öreg úron, aki türelmesen vár már egy órája a táviratával, megtudja, hogy az öreg úr nem más, mint a postaigazgató vagy a kereskedelmi miniszter, vagy maga a miniszterelnök. Az ember úgy érzi, hogy most -116- rekompenzálva van minden keserűségért, ami valaha a postán érte. A dolgos, szerény civilember félni szokott a garázda katonatiszttől és boldog mosolyra derül a reggeli kávénál, amikor azt olvassa az ujságban, hogy a tiszt egy szerény öreg civillel szemben garázdálkodott, egy civillel, akiről aztán kisült, hogy tábornok vagy főherceg. Ez esetben hercegnő volt az illető, de véletlenül olyan hercegnő, aki az udvarhoz való viszonylatánál fogva kellemetlenebb volt a vagdalkozó tisztre nézve, mint egy eleven tábornok. Ennél nagyobb magánpech kevés huszártisztet ért itt Bécsben. Sok százezer elnyomott civil nagy örömére éppen egy Liechtenstein hercegnő öreg kocsisát vagdalni rántottává – ha a munka pillanatában kéj is, utóbb a legkeserűbb csapások egyike, ami csak aktiv huszártisztet a monarchiában érhet. -117- Reánk, pestiekre nézve egyetlen érdekes momentum van ebben az ügyben, de ez aztán nagyon érdekes. És ez a momentum az, hogy ez az az eset, ami világosan megmagyarázza nekünk: miért van itt Bécsben ez a nagy rend és tisztességtudás az utcán, a kávéházban, a vendéglőben, a hivatalokban, minden hatóságnál, minden nyilvános helyen, miért udvarias és korrekt itt minden levélhordó, vasuti pénztáros, színházi portás, minden rendőr, minden pincér, soffőr, kocsis, ajtónálló, sőt minden járókelő ember, akit útja a nagyobb forgalmú vonalakra visz. Azért, mert ennek a városnak a lakói évszázadok óta arra vannak nevelve, hogy őrizkedjenek a huszártisztéhez hasonló esetektől. Az udvar, a császári udvar csinált ebből a rengeteg nagy Bécsből rendes, tiszta, udvarias és tisztességtudó várost. Egy kicsit ismerni kell a bécsieket, hogy az -118- ember ezt egészen megértse. Itt a levélhordó nem mer gorombáskodni senkivel, mert itt egy hatodrendű udvari levéltári hivatalnoknak hetven rokona lakik és mind a hetven az első rossz szóra azonnal az udvari levéltári hivatalnokhoz szalad a panaszával, és ha ez a kis udvari ember elmegy panaszra a postaigazgatóhoz, akkor az nem tud ebédelni a félelemtől, mert ki tudja, melyik főherceg a protektora a levéltári Hofbeamternek? Nem irigylem azt a levélhordót, aki az udvari hivatalnokocska nagynénje harmadik unokatestvérének a sógornőjével egyszer gorombáskodni próbált. De van esze és nem gorombáskodik senkivel, mert itt igazán minden ház minden emeletén találhat valakit, akit sógorság, komaság köt az udvarhoz, ha ugyan ő maga nem udvari hivatalnok. Inkább ráadja magát az udvariasságra és mindenkihez egyformán kedves. -119- Ignotus írta valahol, hogy Bécs nem egyéb, mint a császári család palotája, amely köré kétmillió hű lélek épített házakat. Ezt az igazságot csak az tudja méltányolni, aki egy kicsit belekeveredett ennek a városnak az igazi társadalmába és aki tapasztalhatja, hogy Bécs lakossága viszont nem egyéb, mint a Habsburg-család, amely köré ennek rengeteg sok alkalmazottja és ez alkalmazottak kétmillió rokona vagy egyéb függősége telepedett le. A Bristol-szálló előtt ácsorgunk, szabad és vad magyarok, s egyszerre csak azt látjuk, hogy az arra száguldó ezer automobil közül kiválik az egyik és megáll a szálló előtt. Az autón, hátul, a szám helyén, császári korona. A soffőr mellől leugrik az udvari lakáj, bemegy a hotelbe és a portásnál lead egy névjegyet valamelyik itt lakó tróntalan király vagy átutazó királyi herceg számára. Mindannyian szabad -120- és vad magyarok, bebámulunk az autóba, amelyre ügyet se vetnek a járókelők. Ferenc Ferdinánd ül benne a feleségével, kivillog az autó sötétségéből tábornoki köpenyének vérpiros bélése. A lakáj levett cilinderrel jelenti, hogy leadta a névjegyet, visszaül a soffőr mellé és az autó csöndesen, gyorsan beszalad a sorba a többi száz autó közé, eltünik a világvárosi kavarodásban, anélkül, hogy csak öt ember is csődült volna köréje, amíg ott állott. Ugyan melyik soffőrnek van itt kedve szemtelen kunsztokat csinálni az utcán, mikor sohse tudhatja, melyik pillanatban jön mögötte a leendő császár egyszerű fekete limousine-ja, melyik rendőr feledkezik itt meg az udvarias kötelességtudásról, mikor sohse tudhatja, melyik pillanatban hajol ki egy kocsiból egy főherceg, vagy, ami talán még a főhercegnél is súlyosabb a rendőr szempontjából -121- – egy idegen nagykövet? Láttuk, a huszártiszt soffőrje egyszer feledkezett meg arról, hogy ennek a kedélyes, népszerű, de igen szigorú Habsburg-családnak a városában száguldozik és akkor is éppen egy Liechtenstein hercegnő kocsijával hozta össze a véletlen. Ördögöt a véletlen. Nem a véletlen, hanem a statisztika hozta össze, mert itt igazán nem kell ahhoz véletlen, hogy az ember olyanokba ütközzék, akik az udvartól jönnek, vagy az udvarhoz mennek. Statisztikai tény, hogy itt a jól öltözött elem keretén belül minden második embernek van egy szála, amely őt a mindenható udvarhoz köti. Ezért kivétel és szenzációs szerencsétlenség itt a huszártiszt esete, ezért bánnak itt mindenkivel kedvesen a legkisebb postahivatalban, a legnagyobb vámhivatalban, minden pályaudvaron, minden vendéglőben, mindenütt. Az udvar -122- tart itt rendet, az udvarnak köszönhető a közhivatalt viselő kisebb alkalmazottaknak ez a némileg szolgai, de végtelenül kellemes alázatossága és kedves udvariassága, szolgálatkészsége, az udvar miatt tiszták az utcák, fényesek a lámpák, az udvar miatt hintik föl a csúszós gyalogjárót kőporral napjában húszszor, mert – szent isten – hátha éppen egy főherceg, egy főhercegi nevelő, egy főhercegi nevelő unokaöccse, egy főhercegi nevelő unokaöccsének leendő sógora csúszik el és töri el a lábát a síkos aszfalton? Mit kap akkor az a háziúr és az a házmester, aki a gyalogjáróért felelős, mit kap az a rendőr, akinek a körzetébe e gyalogjáró ellenőrzése tartozik, és mit kap az a kerületi rendőrfőnök, aki olyan rendőröket tart, akik még a síkos gyalogjárót sem poroztatják föl a lusta házmesterekkel? Úgy át van szőve, át van itatva, át -123- van házasodva itt minden és mindenki az udvarral és olyan tökéletes, majdnem végtelen hatalom itt az udvar, hogy nem csoda, ha csendet, rendet, tisztaságot és emberséget parancsol itt mindenkinek, aki két lábon jár. Hát nekünk, idegen vendégeknek, boldogító érzés ez. Nagy dolog ilyen városban élni. És furcsa érzés, innen nem is messziről, hazagondolni Pestre, a mi megszokott rendetlenségünkre, a komiszul életveszélyes utcai forgalmunkra, arra a féktelen önkényre, aminek a nyomorult adófizető minden nyilvános helyen ki van szolgáltatva, arra a hadvezéri hangra, ahogy nálunk egy adóhivatalban az emberrel beszélnek, arra a keleties, vegyesen turáni és semita hányivetiségre, lökdösődésre, aminek Pesten ki van téve az a szerencsétlen, akit sorsa a közintézményekkel való érintkezésre kényszerít – milyen messze van mindez ettől a fegyelmezett -124- és mégis jókedvű társadalomtól! Mikor a magyar embert itt valami váratlan udvariasság, szolgálatkészség avagy tisztességtudás éri, majdnem sírva fakad a meghatottságtól. És este, mikor a hoteljében elgondolkozik, nagyokat sóhajt. Boldog, szép rendes, tisztességes város, ahol egyetlen család ilyen századokra szóló nevelő hatással van. És mégis, tudja isten, poron, szeméten keresztül, politizáló, hanyag rendőrségen és napoleoni adógyakornokokon, csupa köztársasági elnökökből álló segédhivatalokon és konfidensül rendetlen közintézményeken keresztül, dacára az éjjel részegen repülő soffőröknek, udvariatlan utcai sétálóknak, dacára minden kétségbeejtő rosszaságnak, könnyelműségnek és megbízhatatlanságnak – nem szebb-e úgy élni, ahogy mi élünk? Pillanatnyilag szép és fölemelő dolog -125- itt ez a nagy rend, de alapjában véve nem szebb-e az a kamaszkodó, tehetséges és vad erőtől duzzadó, neveletlen és senkitől sem félő fiatalsága az én kövezett szülőföldemnek? Istenem, csak legalább tíz évig maradhatna az ember húszéves, micsoda nagy gyönyör volna Pesten élni! Csak ne jönne meg az évekkel ez a vágy a rend után, ez a polgári felháborodás mindennel szemben, ami az érett férfi életének egyenletes nyugalmát megpiszkálja! -126- Pestet szeretni… 1913 augusztus. Egy német lapban cikk jelent meg, amely arról szólott, hogy Budapest városa kölcsönt keres külföldön. A cikk nem volt rosszakaratú, de erősen gúnyos hang vonult végig rajta. Valami abból a gúnyból, amiért jóérzésű szülék meg szokták fogni a gyermekeik fülét, amikor a gyerek a koldus háta mögött szamárfület mutat. Felháborító, hogy mi viccelni való van azon, mikor egy nagyváros ötven vagy száz milliót akar fölvenni s ez nehezen megy, mert rosszak a hitelviszonyok az egész világon. Mi ennek a viccelődésnek -127- az oka? Miért nem hallunk vagy olvasunk semmit, amikor a stettini, a wormsi vagy a gráci polgármester indul el pénzt szerezni a városának? Miért tudja ezt csöndben elintézni minden orosz város, minden kis balkáni metropólis és miért csak kizárólag az a kitünő vicc- és gúny-anyag, hogy Budapest akar pénzt fölvenni? Hát mi vagyunk az okai. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy mikor Bárczy elindult Németországba pénzt szerezni, innen, Pestről, utána kiabáltak, fütyültek, nevettek, innen egy valóságos macskazene kísérte ki, vicces cikkek, kuplék, élclapok tréfás képei kívántak neki szerencsés utat. Az ügy iránt való minden szeretet, minden meggondolás nélkül ez a cinizmusnak és nemtörődöm-humornak olyan forrásává vált Pesten, hogy az minden más városban elképzelhetetlen. Természetes, hogy ez utat talál a külföldi -128- sajtóba, különösen az osztrákba, meg a németbe, ahol egymás hátán ülnek a németül hirlapíró magyar kivándorlottak. Sohse voltam Stettinben vagy Koblenzben, de százat teszek egy ellen, hogy ha e városok polgármestere pénzszerző körútra indul, otthon visszafojtott lélegzettel várják az eredményt. Ha valaki, mint én, végighallgatta volna másfél órán át a legutóbbi pénzszerző-kísérlet bizalmas történetét a kitünő Krausz Simontól, aki részt vett benne s aki úgy tudja elmesélni, mint egy hőskölteményt, annak össze kell csapnia a kezét annyi cinizmus, annyi szeretetlenség hallatára, amennyi a pesti pénzkereső küldöttséget külföldre kísérte. Mikor aztán megjöttek – pénz nélkül, mert innen, Pestről, gáncsot vetettek nekik – akkor a kárörömnek olyan szerenádja fogadta őket, hogy csak azt csodálom, hogy ki nem világították a várost. -129- Az ok? Amit már régen hirdetünk szóval és irásban: Pesten nincs községi hazaszeretet, régi jó néven: lokálpatriotizmus. A politikusaink vidéki földbirtokosok, akik itt nincsenek itthon, Pest nekik egy nagy kávéház, amelyet alapjában véve utálnak. Fiatal pesti tehetségeink: írók, ujságírók, festők, szobrászok, színészek – vidékről feljött emberek, akiknek természetesen hazahúz a szívük a szülővároskába vagy az akáclombos faluba, amelynek közigazgatását sohse szidják, amelynek a kacsaúsztató pocsolyája – igen természetesen – kedvesebb nekik, mint a Duna. Idegenül járkálnak itt, nekik ez egy nagy vásár, nagy szálloda. A legtöbb, ma férfikorban levő pesti embernek az apja «feljött Pestre». Hetvenkettőben jöttünk fel Pestre. Nyolcvanötben helyezték Pestre a papát. Mit bánják ezek a polgármestert, mikor pénzért megy? -130- Affektált fiatalok a kávéházban sóhajtoznak: «csak innen el, csak kivándorolni!» Hogy szeressék Pestet, valamit kapniok kell tőle. Lenéznek a Halászbástyáról és azt mondják: «mégis csak a világ legszebb városa». Átmennek éjjel a Lánchídon és megjegyzik: «szebb, mint Velence». De ingyen nem tudják szeretni. Minden szegény falusi ember ingyen szereti a faluját, anélkül, hogy tündéri kilátást, éjjeli kivilágítást várna tőle. Szereti egy kis viskóért, ahol született, a csöndes temetőért, ahol a szülei alszanak. Szereti egy gömbölyű akácfáért, egy düledező kerítésért, egy öreg papért. A pesti embert a sok bevándorló elrontotta. Ő csak akkor szereti Pestet, ha az nyujt neki valamit. A pesti ember érzékileg szereti a városát, nem a szívével. Mint azok az úgynevezett nagyvilági férjek, akik csak akkor kapnak gusztust a feleségükre, amikor az -131- kicsípi magát és mélyen kivágott selyemruhában készül a bálba. Hát nem ez az igazi szerelem. De nem kell elkeseredni, két-három generáció múlva megjön ez is. Akkor majd nem lesz ritka madár a magunkfajta ember, akinek ez az angólkoros város az akáclombos faluja, akinek itt van a csöndes temetője a sok-sok csöndes emberrel, akit valaha szeretett és azzal a kis darab földdel, ami őreá vár. Akkor majd nem fogják megmosolyogni a jó Vázsonyit, amért számlálja a fákat a Városligetben és felmászik a Gellérthegyre, megnézni, vajjon dél vagy nyugat felé terjed-e a város a Lágymányoson. Akkor majd a polgármester is nyugodtan nézhet pénz után, nem kell egy átutazóban levő társadalom szívtelen vicceit útravalónak elvinnie. Amikor majd nem kritikusok ülnek a korzón, hanem szerzők, akkor majd lesz itt is, ami minden rongyos -132- faluban és minden milliós városban megvan: a magunk fészkének elfogult szeretete, ami minden kritikára feljogosítja az embert, de ami nélkül a kritika csak akadékoskodás. A római mithosz szerint Juturna nimfát meglátogatta egyszer Jupiter és hálából örök életet adott neki. Később meggyilkolták a nimfa bátyját és a nimfa ezt nem akarta túlélni. De mert halhatatlan volt, nem tudott vele halni. Hát belevetette magát a Tiberis folyó mélyébe és a legenda szerint a pásztorok még sok száz év múltán is hallották, amint zokog a víz fenekén. A rómaiak ezt a nimfát megtették a «városi források őrző istennőjévé». A legendát Anatole France írta meg és hozzátette, hogy íme, ilyen okosak és városukat szerető emberek voltak a rómaiak: egyszer találtak egy facér nimfát, azt is kinevezték községi istennővé, városi funkciót adtak neki. Nálunk -133- másképen van. Mi boldogok vagyunk, ha a községi isteneket a víz alá nyomhatjuk. Nálunk előbb isten, aztán le vele, hadd sírjon a víz fenekén száz esztendeig. Minden darab föld szent ezen a világon, csak némelyiknek még nincs hitközsége. -134- Buddha szekere 1913 augusztus. Egy vastag, érdekes könyvet olvastam. A könyvet egy amerikai diák, Harry Franck írta, aki tanulmányai végeztével pénz, fegyver és podgyász nélkül utazta körül a világot, mindenütt a csavargókkal haladva. Mellesleg mondva a legjobb könyvek egyike, amiket valaha e nemben írtak. A szerzőjéről kisült, hogy nemcsak vakmerő és elszánt utazó, hanem ragyogó íróművész is, aki ezzel a vastag kötetével beállott a jó, modern amerikai írók közé, akik szabatos, rövid, okos, metszően -135- elmés és minden képzeletet felülmúló módon őszinte, szabad szellemek. De nem erről akarunk beszélni, hanem ennek a jó könyvnek csak egyik kis fejezetéről. Sőt, mint ki fog derülni, még csak nem is arról. Franck leír a könyvében egy indiai vallásos ünnepséget. Az ünnepség egyetlen cerimóniája az, hogy a nép a hindu templomból kihozza Buddhának egy aranyozott, tömör ércből készült szobrát, szekérre teszi és átvontatja egy másik templomba. A szekér előtt nincsen rúd, hanem egyetlen hatalmas hajókötél, amelyen tíz-húszezer ember számára van hely. A vallás szabályai szerint, aki ebben a hurcolkodásban segédkezik, azáltal, hogy segít húzni a kötelet, sok bűntől nyer feloldozást. Már most a szegény hinduk tízezrével zarándokolnak erre az ünnepségre és valósággal ölik egymást, hogy ha csak egy percre is, de odaférkőzhessenek a -136- kötélhez és húzhassanak rajta egyet. Közben, mint a vihar, végigsöpör rajtuk a pestis. Naponta két-háromszáz pestises beteg dűl ki a kötél mellől és hal meg az út forró porában. De a tízezrek egymás hátán, oly sűrűn, hogy kéz kezet ér, húzzák az érc-istent az országút napfényében, sírva, énekelve, ujjongva, egymásra bukva, a földre görnyedve, étlen-szomjan, dulakodva az ujon érkezettekkel, mert ha az egyik csak egy pillanatra is elereszti a kötelet, húsz fanatikus kéz markol a helyébe, húsz fáradt, meztelen, beteg, poros vándor reszket, hogy csak húzhassa egy kicsit a bűnbocsátó kötelet. A cerimónia egy hétig tart. Lassan gördül az isten szekere, beletelik egy hét, amíg a rövid utat megteszi. Az amerikai vándor végigfigyelte ezt az utat. Az első napon, a másodikon, még a harmadikon is ember-ember hátán tolongott a kötél mellett. De -137- aki már húzott rajta egyet, elment, visszavándorolt a hazájába. A negyedik, ötödik napon elfogytak a tízezrek és a hatodik napon ott állott a fényes isten a szekéren, az ő mértföldes kötelével és a kutya se húzta. A bűnök le voltak mosva s ez volt a cél. És mikor már minden lelkiismeret megmosakodott a kötélhúzásban, akkor szépen otthagyták a jó Sziddárthát az út közepén, a pestises halottak közt s a kötél szomorú kígyóvonalban pihent előtte az üres, hosszú, fehér országúton. Ekkor – írja az amerikai – előrejött négy-ötszáz napszámos kuli, aki eddig a szekér mögött kísérte az istent s akiket az állam fizet, előre tudva, hogy a hívők az út vége előtt otthagyják a szekeret, előjöttek a kulik, szépen megfogták a kötelet és minden bűnbocsánat nélkül, napi fizetésért elhúzták a Buddha-szobrot a másik templomba, ahová jutnia kellett. És -138- ez minden esztendőben így van. Húszezer ordító dilettáns kezdi és ötszáz fizetett munkás végzi. Nem tudtam ellentállni – bármily exotikusan nagyszerű és megindító is ez a kép – hogy édes hazai közéletünkre ne gondoljak. A jó öreg Seiffensteiner Salamon egy kicsit rászoktatott bennünket, hogy minden történet mellett meglássunk egy osz-poszt vagy egy girem-góremet. És ez a szent marakodás úgy hasonlít a mi közéletünkhöz. Mikor ünnep van, mikor valami kérdés napirenden van, mikor egy szerencsétlenség vagy botrány egyszerre fölvet, egyszerre divatba hoz valami nyomorúságot: akkor eszeveszettül rohan mindenki és úgy tesz, mintha ő is húzná a kötelet. Aztán hazaszalad mindenki és a kötelet a szegény, névtelen kulik húzzák tovább. Agyonlövi magát egy diák? Száz meg száz cikk, tanulmány, felszólalás, határozat, mozgalom -139- – két napig. Aztán mindenki otthagyja a kérdést az országút közepén, elszalad. A kérdést a szegény diákok, tanárok húzzák tovább. Árvíz önti el az ország egy részét? Cikkek, gyüjtések, egyletek, szónoklatok, panaszok, okoskodások harsannak fel – három napig. Innen is elszalad mindenki. Szegény hivatalnokok, szegény kárvallott parasztok maguk cipelik a keresztet tovább. És így van ez, ha leég egy árúház (akkor tűzrendészeti kötélhúzó-ünnep van), így van, ha összedől egy épülőfélben levő ház (egy napra mindenki szakértő, hogy másnapra elfelejtse az egészet), sőt így van a politikában is, amelynek kátyúba jutott szekerén csak akkor ránt egyet a publikum, ha nagy botrányünnep van, valami párbaj, Désy-pör, nagy panama, parlamenti kaszabolás. Ilyenkor mindig húszezren rohannak oda, hogy könnyítsenek a lelkiismeretükön -140- és mind a húszezren otthagyják az ügyet, ha rántottak rajta egyet, nem törődve azzal, hogy el van-e érve a cél, vagy nincs. Itt mindezek a társadalmi, művészeti, politikai mozgalmak nagy rohanással, énekléssel kezdődnek – és ott maradnak az út közepén, várva a közömbös, szomorú kulikat, akik tovább vonszolják őket. Nem valami keserves panasz akar lenni ez az analógia. Máshol tán jobbak, de nem sokkal jobbak az emberek. Csak leírtam, mert furcsa és új színű bizonyíték a bizonyítékok tengerében arra, hogy az emberi szívet milyen egyformára csinálta a jó isten, hogy vagyunk fehérek, barnák, feketék, sárgák, vörösek, de minden földrészek minden szekereit minden ember egy módszer szerint húzza. -141- Történelem 1913 november. Németebb dolgot, mint azt a fotografiát, amely a héten a külföldi képes lapokat bejárta és beragyogta, alig lehet elképzelni. A képen büszkén kidüllesztett mellel sorban állanak a lipcsei rendőrök, előttük sorban fekszenek azok az oroszlánok, amelyek egy lipcsei menazsériából szabadultak ki és addig cirkáltak Lipcse utcáin, amíg e büszke rendőrök őket agyon nem lődözték. Brutális karrikaturája ez a kép azoknak a képeknek, amelyek császári vadászatokról jelennek meg: a földön fekvő vadak, mögöttük -142- sorban a magasrangú vadászok. A kereszttel jelölt büszke úr a császár. Német provinciális gondolat: fényképen megörökíteni ezt a komikus hajszát, amelyben nem tudni, kik féltek jobban, az oroszlánok-e vagy a rendőrök s amelyben annyi golyót lőttek ki a biztosan célzó vadászok, hogy minden oroszlánban száznál többet találtak, nem is szólva arról, hogy némelyik még ezek után is élt, úgy hogy karddal kellett szívenszúrni, ha ugyan kellett. A tudósítások, amelyek erről az újkori lipcsei népcsatáról megjelentek, mind merevek, komolyak, vérszomjasak és hősiesek voltak. A német riporterek bizonyos haditudósítói ízzel írták meg az egyes rohamokat s végül a hős rendőrök döntő tüzelését. E nyomtatott sorokban oroszlánfogak csattogtak, a fenevadak vért hörögtek, tüzet lövelltek, bömböltek és ugrottak, trombitáltak és sorakoztak, csudálom, -143- hogy nem olvastuk valahol, hogy lőttek is. A rendőrök viszont minden percben húszszor vetették meg a halált, ötvenen egyszerre lőttek egy-egy oroszlánra, újra töltöttek, újra ötven golyót röpítettek a fenevadba, mely gúnyos mosollyal vitte el a száz golyót, hogy tartalékért sietve újabb támadást intézzen a rendőrség zárt sorai ellen. Végül mit sem ért a rosszul felfegyverzett, hiányosan élelmezett és az egységes vezetést nélkülöző oroszlánok bátorsága, csődöt mondott a hadi tudományokban járatlan puszta szabadságvágy – győzött a német túlerő, a lelkiismeretesség, a pedantéria és a fegyelem, a rendőrök végérvényesen leverték a világtörténelem utolsó oroszlán-szabadságharcát, melyet egy maroknyi lelkes és szabadságszerető nép vívott a rideg elnyomó ellen. Hurrá, hurrá, hurrá. Ezzel szemben az artisták, a variété- és -144- cirkuszművészek szaklapjában olvastam egy cikket annak a szegény menazséria-igazgatónak a tollából, akinek jogos tulajdonai voltak ezek az oroszlánok. Mondhatom, ennél meghatóbb olvasmány kevés jelent meg az utóbbi időben. Érdemes volna odanyomtatni az egészet minden egyes diadalmas rendőri csoportkép alá. Ebből a cikkből kitűnik, hogy szegény oroszlánok úgy futottak a rendőrök elől, mint a nyulak. Az igazgató felesége véletlenül ép akkor hajtatott végig az utcán, mikor a rendőrök a vadászatot megkezdték. Kinézett a kocsi ablakán és rémülten látta, hogy saját oroszlánjai futkosnak az utcán és rendőrök tüzelnek rájuk. A direktorné kiugrott a kocsiból, mire az egyik oroszlán meglátva őt, odaszaladt hozzá és a kezét kezdte nyaldosni. A hölgy erre megölelte az oroszlánt és vissza akarta vezetni a ketrecbe. De a rendőrök -145- rákiáltottak, hogy eressze el, mert le akarják lőni. Mint az igazgató szomorúan írja, a felesége zokogni kezdett és kérlelte a rendőröket, hogy legalább ezt az egyet hagyják életben, mert ez az ő kedvence. «Mein Liebling, mein Liebling!» kiáltotta zokogva a rendőrök felé, még mindig átölelve az oroszlánt, mely szelíden simult hozzá. «Eressze el – kiáltották vissza a rendőrök – mert okvetlenül rálövünk és ön is kaphat egy golyót!» Az asszony erre újból felzokogott, elbúcsúzott az oroszlántól és otthagyta. Az még kullogott utána egy darabon, mint a kutya, de a rendőrök annyi golyót lőttek bele, hogy egy szomorút nézett és felfordult. A többi oroszlán – írja az igazgató – kétségbeesetten, rémülten menekült a rendőrök elől, kapuk alá huzódott, kocsik alá bújt, minden ketrecbe bement volna, amit elébe tartottak volna, de a rendőrök -146- golyózáport lőttek beléjük. Az igazgató maga majdnem összepofozkodott a rendőrséggel, amíg megengedték, hogy ketrecet hozzon az állatkertből. Amint a ketrec megérkezett, a még életben maradt oroszlánok úgy rohantak bele, hogy senki se tudta volna őket visszatartani. Egy oroszlán egy hotelbe szaladt és annak legfélreesőbb helyiségét kereste fel. A rendőrök ide is utána akartak ágyúzni, de az igazgató kérésére ettől elállottak. Ide is ketrecet vitetett az igazgató, kihívta az oroszlánt, amely boldogan szaladt be a ketrecbe. Mindezt pontosan, becsülettel írja le az igazgató s kár, hogy nincs hely az egész cikkét lefordítani, mert azt a siránkozó szánalmat, azt a fölényes és apai lenézést, amit oroszlánjaival szemben e cikkben érez, nem lehet visszaadni. Ha az ember ezt a cikket elolvassa, minden oroszlánt macskának -147- kell hogy tartson. Végül az igazgató szigorúan megtámadja a rendőrséget, mert fölöslegesen utálatos vérengzést rendezett. Az ő felesége egymaga valamennyit bekergette volna a ketrecbe. Tulajdonképen nem kellene ehhez semmi magyarázat, így szép ez a két szempont, egymás mellé állítva: a hős rendőröké az ujságokban és a gyáva oroszlánoké, amelyet a főnökük ír meg a szaklapban. De Rudyard Kipling gyönyörűen le tudná vonni ebből a modern állatmeséből azokat a következtetéseket, amelyeket háborúk, szabadságharcok, véres csaták, bősz küzdelmek történetírói magukra nézve kellemetleneknek találnának. A lipcsei oroszláncsata egy igazi szabadságharc volt, annak minden fenségességével és tragikomikumával, annak mindkét párton rögtön jelentkezett hazug történetírásával és történelmi festészetével együtt. -148- Dekameron 1913 december. Egy vastag könyv fekszik előttem, első kötete egy tízkötetes nagy munkának, amely száz magyar író száz legjobb elbeszélését, önéletrajzát, arcképét fogja közölni. A kiadók Az Érdekes Ujság Dekameronjának nevezik ezt a kis könyvtárat; nekem – amint végignézek a tartalmán – a fiatal életem van benne. A barátaim, az ellenségeim, az ideáljaim, a fölbuzdulásaim, az örömeim, az ellankadásaim, a boldog és boldogtalan óráim, jó és rossz esztendőim könyve ez, nem lehet róla másként, mint a legszubjektívebb -149- hangon írnom, annyira összeforrottam, jóban-rosszban annyira együtt éltem és küzdöttem ezzel a generációval, amelyből ez a száz író és ez a száz elbeszélés kitellett. Akik közülök már nem élnek, azoknak ott álltam a koporsója mellett, mikor leeresztették a földbe. Némelyik megtette azt a szívességet, hogy megöregedett és ezzel megszerezte nekünk azt a vígasztalást, hogy még akadnak, akik bennünket fiataloknak neveznek. Mások félénk kis fiúkból a nyakunkra nőttek és azzal keserítenek, hogy mi vagyunk az ő öregjeik. Ezt az egész társaságot a magyar íróknál tradicióvá vált közös és együttes élet, a kultura imádatának még mindig kis térre való összeszorulása annyira összeszőtte, annyira egymásra utalta és egymáshoz kényszerítette, hogy most ez a Dekameron rám egy gyönyörű és egyetlen példányban készült drága szőnyeg benyomását -150- teszi, amelybe a fájdalmas emberi életét szőtte bele száz ember, aki mind valahogy másként képzelte ezt, de miután belátta, hogy magyar földön csak egyféleképen lehet, hát sorra leült mind a nagy szövőszék mellé s beletörődött abba, hogy fel sem kel mellőle. Köznapi magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a legutóbb eltelt huszonöt esztendőben Magyarországon minden írónak ujságot kellett írni, ha nem akarta, hogy felkopjék az álla. Jókai és Mikszáth járt elől a példával. Halálukig nem mozdultak el a szerkesztőségi asztal mellől, még akkor sem, amikor már nem nagyon volt szükségük az ujságra, hogy olvasókat kapjanak. Tudtommal széles e világon sehol nem ismerik a napi sajtónak az irodalommal való ezt a kötelező összeforrottságát, az a néhány példa, amit ilyenkor idézni szoktak: a Dosztojevszki -151- ujságíróskodása, a Dickens fiatalkori riportersége, a Bret Harte vidéki zugszerkesztő-karrierje ritka kivétel, amely elhalványul az általános elv mellett, amely a művelt nyugaton élesen elhatárolja egymástól a két pályát, az íróét és az ujságíróét. Azzal, hogy a rövid tárcanovella a külföldön is inkább napilapokban jelent meg, mint a revuekben, még semmi összeköttetése az írónak a lappal nem volt. Maupassant, aki legszebb elbeszélői sikereit a Figaróban aratta, fiatalkorában egy papirszagú miniszteriumi irodában élt s mikor híres lett, csak annyit törődött a sajtóval, hogy maga vitte fel a kéziratait a Figaróhoz s maga ácsorgott a pénztárnál az ezerfrankos utalvánnyal, amit a novellájáért kapott. Ellenben az a jó magyar író, akinek az elbeszélése a tárcarovatban ép oly büszke külsőségekkel, épúgy a lap homlokán jelent meg, mint Párisban -152- a Maupassanté, délután öttől reggeli háromig könyökölt egy szoba sarkában, benn a szerkesztőségben, és írta a vezércikket, a politikát, a gyilkosságot, a szini kritikát és gyűjtötte a «Vegyeseket» a világ legkülönbözőbb lapjaiból. Kénytelen volt vele, mert különben kiesett volna abból az együttes ujságírói és írói életből, amelyről fentebb szóltam s amely most, épen most kezd megszűnni, amely most ereszti szélnek, mostanában hagyja magukra az írókat, ami csak nekünk szomorú, akik ebben a nagy családban nőttünk fel, de nem szomorú az új generációnak, amely számára az anyagi viszonyok javulását, az írói pálya lukrativvá válását, a személyes szabadságot és az emberibb életet jelenti. Húsz évvel ezelőtt az a réteg, amely ma egy novelláért száz koronát kap, három forintot kapott. Az első következtetés, amit az írók -153- ebből levontak, az, hogy különválnak az ujságírástól, a második pedig az, hogy nem élnek együtt, rajban, mint azelőtt, hanem az boldog, amelyik nem látja a másikat. Ennek az ujságírással és így egymással is való nagy együtt-élésnek két következménye volt. Az egyikkel hamar végezhetünk, mert nem tartozik ide: az a raj író, aki belevette magát a szerkesztőségekbe, megcsinálta Európa egyik legokosabb, legművészibb, legötletesebb, legideálisabb sajtóját, a legkisebb ujságírótól is írói tehetséget, ötletet, formát, hitet és műveltséget követel megnemesítette, színvonalra emelte ezt az intézményt. Most, hogy az írók kezdenek dezertálni a szerkesztőségi asztalok mellől, meg is látszik ez a sajtón. Természetes, hogy a modern felfogásnak van igaza: a lapokat ne írók csinálják, hanem külön e pályára felkészült, hivatásos -154- hírlapírók. Amíg azonban ebből a fajtából nem lesz annyi, hogy el tudja látni az egész magyar sajtót, addig a hivatásos ujságíróknak, azoknak, akik ma egyhangúlag keseregnek bizonyos állapotokon, el kell ismerniök, hogy minden dilettánsok közt mégis csak azok a szegény írók írták legjobban, legszebben és legnobilisabban a magyar hírlapokat, azok a szegény magyar belletristák, akiket a meleg szerkesztőségi szobákba vert be az eső, mert csak itt tudtak egymással élni és egymással megélni. A másik következménye ennek az állapotnak az volt, hogy a kis novella, a rövid tárcanovella műfaja, az, amelyből a Dekameron a legszebb százat gyűjtötte most össze, Magyarországon oly magas művészi niveaura emelkedett az átlagban, mint sehol máshol a világon. Itt a novella nem volt a regényírónak vagy a színpadi szerzőnek -155- apró művészi mulatsága, sem pedig rövid lélegzetű költőknek egyetlen lehető érvényesülési módja. Itt hosszú évekig ez a rövid novella volt az egyetlen prózai irodalmi forma, amelyben valaki jelentkezhetett. Regényre nem lehetett kiadót kapni, mert magyar regényt – Jókaiét kivéve – nem akartak olvasni az emberek. Évtizedekig a regény fogalma egyértelmű volt a külföldi regény fogalmával, a regény címe alá sokszor a szerző nevét oda se nyomatta a kiadó, hanem csak azt, hogy «angol regény» vagy «francia regény» és megvolt a könyvkereskedői siker. Azután sokáig még csupán Beniczkyné Bajza Lenke képviselte a magyar regényt, aki műveivel elnyomott, szegénységbe, nyomorúságba és elkeseredésbe hajtott egy egész generációra való tehetséges magyar regényírót, visszavetette tíz évre a magyar regényírás megindulásának lehetőségét, -156- s ezzel – hogy az érdeméről se feledkezzünk meg – akarva, nem akarva hozzájárult a magyar novellaírás felvirágzásához. A színpadon Csiky Gergely volt az egyetlen elfogadott magyar író. Herczeg Ferencig nem kellett magyar darab a közönségnek. Úgy rémlik, mintha száz éve lett volna, de úgy volt, hogy a színházak irtóztak a magyar daraboktól, a közönség még azt se nézte meg, amit előadtak, a lapok hiába támadták a színházakat, hogy mellőzik a magyar irodalmat – darabot írni magyar írótól elpazarolt idő, hiábavaló munka volt. Furcsa visszagondolni erre most, amikor az igazgatók úgy táncolják körül a magyar drámaírót, mint az aranyborjút és igazában a közönség nem is avat valódi sikerré mást, mint magyar darabot, de így volt, nem is olyan régen. Még tegnapelőtt. Tehát kénytelen volt novellát írni -157- mindenki. Erős drámaírók legszebb témáikat vetélték el egy vasárnapi tárcává. Született színpadi tehetségek beletörődtek a rövid elbeszélés korlátaiba és annyira beleszoktak, hogy mikor felvirradt a magyar íróknak a színpad, már nem igen akaródzott nekik kimenni a börtönből. Kétségtelen és biztos regényíró-tehetségek felaprózták a nagy regényt kis jelenetekké, évekig jártak egy-egy nagyobb koncepció gondolatával, hogy végül is a legjobb esetben egy kis novellasorozatot írjanak belőle – ez a forma, az egyetlen, amiért a kiadók fizettek, az egyetlen, amit egy elrontott és közömbös olvasóközönség a magyar írótól elfogadott, végül megtört, meghódított, láncravert mindenkit, aki magyarul írt. A magyar novella így lett túlzsufolt, vérbő irodalmi forma, a magyar író így írta bele egy költői élet minden kincsét tíz kötet tárcába, -158- a magyar novella így lett valami különös, emberevő műfajjá, amely felfalt mindenkit: regényírót, színdarabszerzőt, lirai költőt s ezzel csak ezeknek a szegény és küzdő embereknek ártott, akiknek a vérét szívta el, de magának csak használt, magát természetfölöttivé hízlalta, magából így csinált – minden nemzeti elfogultság nélkül mondhatom – világcsodáját. Így, egy jobb kor küszöbéről nézve, a hideg irodalomtörténet-író megelégedhetik azzal, hogy égig dícséri húsz esztendőnek ezt a magyar elbeszéléstermését, a magas szempontból ítélő Gyulai Pál megelégedhetett azzal, hogy a magyar írókat folyton hosszabb elbeszélések és regények írására serkentette. De az, aki mint szerény magam, tíz esztendeig a többivel rágtam a savanyú kenyeret, aki tudom, hogy ez a gyermek azért szép, mert nemcsak születése pillanatáig, hanem azon túl -159- is az anyja húsát ette, az anyja vérét szívta, – embervért, ember-velőt, embercsontot falt és csak így erősödhetett meg naggyá és széppé ezen a vidéken, szebbé és nagyobbá, mint termékenyebb nyugoti országok kulturájának gyermeke – aki tudom, hogy mijébe került egy nemzet legjobb fiainak az a kis büszkeség, hogy e pillanatban a magyar novella a legjobb a világon, nem adhatom magamat át az örömnek és a magyar büszkeségnek fenntartás nélkül, ha erről a tárgyról elmélkedem. A Dekameron tíz kötete ennek a generációnak az élettörténete lesz, ennek a fájdalomban, szegénységben, küzdelemben fogant irodalomnak számunkra, akik hozzája tartozunk, a legszebb emléke. Még most sem fenékig tejföl itt nálunk az írás, de ennek a szomorú és szép kornak egyelőre vége van, az bizonyos. Mi, sokat kipécézett -160- milliomosai a magyar és külföldi színházaknak, még mindig nem keresünk annyit, mint egy jobbfajta fogorvos vagy egy jobbfajta kávés. A keresett és szerencsés magyar elbeszélők ma sem keresnek annyit, amennyit világvárosi jólétnek lehetne nevezni. Abból látszik, hogy milyen nyomorultak, milyen koldusak, milyen siratnivalóan rosszak voltak régen a viszonyok, hogy ma is még mindig rút csodálkozás, szűnni nem akaró megdöbbenés tárgya az a tíz-tizenöt író, aki írásával a közpolgári jólét anyagi feltételeit meg tudja szerezni. Mert hogy többet ma sem szerez, még ha inast tart is vagy expresszen utazik is, arra leteszem a fogadalmat. A francia, német, angol és amerikai írói jövedelmeknek még ma is csak karrikaturái vagyunk büszke, de kétszobás lakásainkkal, ahová csak aludni járunk, a Révay-utcai kiskorcsmánkkal, ahol étkezünk, s nyomorult -161- fényűzéseinkkel: egy nagy külföldi utazással, amelyre három kötet könyvünk tiszteletdíja megy rá, egy automobillal, amelyre többet költünk évente, mint lakásra, kosztra és ruházatra összevéve. De maga a tény, hogy már polgári életet élhetünk, sőt kissé ostobán bár, de kapkodunk az igazi fényűzés egy-egy részlete után, isteni haladás a multhoz képest. Ezt a multat, ezt a közelmultat semmi sem fejezi ki jobban, mint ez a Dekameron. A legszebb emlék, amit egy sóhajtással egy jobb korba átvihetünk magunkkal. A magyar novellaírás a magyar irodalom szabadságharca volt. Büszkén érzem most, deresedő fejjel, most, mikor ennek a küzdelemnek az eredményeit századmagammal együtt élem, hogy ennek a szép, felejthetetlen és nekem mindörökké drága szabadságharcnak valamikor én is a fiatal katonái közé tartoztam. -162- A pinguinek köszönnek 1914 március. Ezt Cholnoky Jenőnek egy most megjelent kitünő könyvéből tudtam meg. A könyv a jégvilágról szól, s elmondja a Föld két sarkának a történetét. Számtalan egyéb érdekes dolog között (– nem hallgatom itt el azt az egyet, hogy soha még a sarkvidéken ember meg nem hült, náthát nem kapott –) az is benne van ebben a könyvben, hogy a pinguinek, a sarkvidék e kedves, barátságos madarai a szó szoros értelmében köszöntik egymást, ha találkoznak. Van egy furcsa szokásuk: csapatostul járnak sétálni, sétálni, mint -163- az emberek, minden ok és cél nélkül, tisztán a séta kedvéért. Különös és groteszk látvány lehet egy-egy ilyen csapat nagy madár – akkorák, mint a hároméves gyerek – amint tipegő járással sétál a végtelen jégmezőn. A csapat előtt egy vezető-madár megy. Aztán ahogy mennek, mendegélnek, valahonnan jön szembe egy másik sétáló csapat. Amikor a vezető ezt a másik csapatot meglátja, előresiet s találkozik a másik csapat vezetőjével, aki szintén előresietett. És akkor a két madár köszön egymásnak. A Cholnoky könyvében le is van fotografálva ez a köszöntés. A pinguin lehajtja a fejét, mint a köszönő ember, aztán gyorsan körbe-forgatja. Ha a másik madár ugyanígy visszaköszön neki, akkor a két csapat nagykomolyan tovább tipeg a hóban. Ha azonban a másik csapat elnöke nem fogadja a köszöntést, akkor ez annak a jele, hogy a másik csapat -164- más pinguin-fajtához tartozik. Ilyenkor a köszönő még kétszer-háromszor köszön s ha egyik köszöntését sem viszonozzák, akkor baj van. Verekedés következik: a derék madarak erős, csonka kis szárnycsontjaikkal jól elpüfölik egymást. De ez eddig csak természetrajzi érdekesség. A mulatságos része a dolognak most következik. A pinguin szelid madár, az embertől nem fél, sőt nagyon barátságos hozzá, pedig igazán eltelik néha száz esztendő is, amíg egy-egy pinguin-fajta eleven embert lát. A sarkutazók azzal magyarázzák e közömbösséget, hogy a pinguin az embert is pinguinnek nézi, mert két lábon jár és szemre épúgy viselkedik, mint ő. Mégis előfordult, hogy a pinguin-csapat megtámadta a sarkutazók matrózait, többek közt Shackletonnak egy matrózát alaposan elverték szárnyaikkal a pinguinek. Azóta a -165- sarki expediciók matrózai, ha csapatostul járnak a jégmezőn és sétáló pinguin-csapattal találkoznak, egyszerűen köszönnek nekik. Egy matróz az élre áll, lehajtja a fejét és körbe-forgatja. A pinguin-vezér viszonozza a köszöntést és a csapat tovább megy, mintha mi sem történt volna. Ilyen egyszerű az egész. Megvallom, elképpedtem, amikor a kitünő tudós könyvében ezt olvastam. Ez a kedves és graciózus ötlet: köszönni az állatoknak, hogy az embert békében hagyják, annyira megfogott, hogy sokat elvett a nagyszerű sarki küzdelmek leírásának későbbi hatásából. Valami egészen originális új formája ez két olyan különböző világ találkozásának, mint aminő az embervilág és az állatvilág. Ime, messze fönt a fagyos sarkvidéken egy csapat sétáló madár és egy csapat sétáló ember talál egy közös pontot, amelyen -166- a két világ találkozik, s az ember ezt rögtön praktikus szempontból ki is használja a maga javára. Az nem változtat a dolgon, hogy az a fejmozdulat talán mást jelent a pinguinnél, mint az embernél. A pinguinnél jelentheti azt, hogy «menjetek tovább, arrafelé van eledel». Vagy jelentheti azt: «velünk párosodhattok, mert mi is a fajtátokhoz tartozunk». Vagy jelenthet ezer más-egyebet. Az embernél üdvözletet jelent, ami mellé az ember is gondolhat ezerféle dolgot az eledelről vagy a párosodásról, amiről akar. De az a tény, hogy valamint az egymásnak köszönő emberek is megelégszenek a köszönés puszta formájával, magával a külső mozdulattal, úgy a sarkvidék elhagyatott ősi madárfajtájának is elég a puszta mozdulat arra, hogy viszonozza és békén tovább haladjon, az a tény, hogy a gondolat kifejezésének megrövidítésére -167- szolgáló jel, szignum, vagy mint a gyorsírók mondják: jelény époly elfogadott formája legyen az érintkezés egyszerűsítésének az állatok közt, mint az emberek közt, s hogy az állat elfogadja az embertől ezt a jelt, amelynek értelméről az embernek sejtelme sincsen, csak azért, mert jól utánozza őt, ebben van valami nagyon megható elem, – nem szeretnék túlozni, de ebben talán van valami parányi jele annak a nagy és természetrajzi testvériségnek, ami bennünket embereket az állatokhoz és a növényekhez, a Föld romlandó, élő-haló egyéb teremtményeihez fűz. És ha már így belemegyünk ennek a sarkvidéki anekdotának a taglalásába, még szimbolikus jelentősége is van. Az ember nagyszerű alkalmazkodási képességének kicsiny, de jellemző mutatója. Az ember fél az izgága madártól, egyszer megtudja, hogy egy kis -168- köszönéssel megtakaríthatja a lövöldözést, a háborút, hát gondol egyet és köszön a madárnak. Azok a jótársaságban forgó úriemberek, akik a déli sarkvidékre utaztak, akik Londonban előkelő klubok tagjai és akik odahaza nagyon megválogatják azokat az urakat, akiknek messziről előre köszönnek az utcán, elnyerik lenn a jégmezőn emberi és kaszinói gőgjük méltó büntetését: hogy békében maradhassanak, kénytelenek szépen előre köszönni egy madárnak. Ők ezen bizonyára mulatnak, nevetnek, a madarat azért nem tisztelik, lenézik, állatnak veszik, sőt meg is eszik, ha kell, de hiába minden fölény, hiába minden magyarázat, a tény mégis az, hogy szépen köszönnek egy buta nagy jéglibának, mert békében akarnak vele élni. Ott lenn a jégmezőn, íme, tisztán, minden kétszínűségtől mentesen jelentkezik az ember igazi természete. Amint -169- nem tűr a jégvidék levegője semmiféle szennyet, baktériumot magában, úgy nem tűr a jégvidék társadalma – amelyben állat, ember együtt él – semmiféle hazugságot. Békén akarok élni, tehát udvariasan köszönök a madárnak. Itt fenn, a mérsékelt égöv alatt ugyanezt csinálja millió meg millió ember. A köszönést, a bókot, az udvariasságot, a hizelgést, a dicséretet, az aggódó érdeklődést, a részvétet mind, mind csak külső formájában gyakorolja, belül gondol hozzá, amit akar. De itt a mérsékelt égöv alatt nem vallja be, hogy csak azért bánik emberségesen a másikkal, mert békén akarja végigélni az életét. Itt megköveteli, hogy komolyan vegyék, ha jó napot kíván, ha gratulál az örömhöz, ha részvétet fejez ki a bánat alkalmából, itt meg van sértve, ha kételkednek, egy újévi köszöntőjének az őszinteségében, itt végigcsinálja az önvédelmi -170- köszöntésnek egész skáláját a «szervusz öregem»-től kezdve egészen addig, hogy «egész éjjel nem tudtam aludni, mikor meghallottam, hogy a feleséged beteg» – itt épúgy utánoz, csal, hazudik és köszön, mint a sarkvidéken: a saját nyugalma, a saját előmenetele, a saját boldogsága érdekében, de mivel itt nem a pinguinektől fél, hanem a többi emberektől, hát szégyelli beismerni, hogy mindez csak önvédelem. Inkább elhiszi a másiknak is, hogy őszinte a köszöntése. A pinguinek példája, a Shackleton matrózának véres elveretése kellett ahhoz, hogy e világon valaha egy ember bevallja, hogy önvédelemből köszönt. És mivel az érintkezés nagyrésze nem egyéb köztünk emberek közt, mint mindenféle téren való más és más formájú köszöntgetés, ha bevallanók egyszer azt, hogy mindezeknek a köszönéseknek önvédelem az -171- igazi oka, nagyon felfordulna a világ. Ezért tehát maradunk ezentúl is a régiben: hogy a déli sarkon oly tisztelettel köszönünk a pinguinnek, mint itthon a püspöknek, az a mi emberi okosságunk és bölcs önvédelmünk, óriási fölényünk a buta állat fölött. Hogy azonban idehaza ugyanily mélyeket köszöntgetünk szóval, tettel, írásban és mozdulattal olyan embereknek, akik közül sokat odaadnék ugyanannyi pinguinért, az – senki ne merje mondani, hogy önvédelem, mert akkor sérti vele a hiúságomat, az önérzetemet, az emberi büszkeségemet, óh, az nem önvédelem, hanem az én udvariasságom, finomságom, jólneveltségem, emberszeretetem, meg isten tudja még micsodám, csupa nagyszerű tulajdonságom. Lenn a déli sarkon majd én is bevallom, hogy azért köszönök a madárnak, mert félek, hogy oldalba vág. De amíg itt élek és virágzom a mérsékelt -172- égöv alatt, amely tele van kulturával, baktériummal és hazugsággal, addig azért köszönök messziről előre méltóságos hivatali főnökömnek, mert úri, udvarias ember vagyok, nem pedig azért, mert félek az oldalbavágatástól. Addig a világért se vallom be, hogy muszájból vigyorgok gaz embertársaim arcába egy-egy «jónapot kegyelmes uram»-mal, hanem azt mondom, hogy szuverén büszkeségem parancsolja rám az udvarias modort. Majd lenn, a jégmezőn, mikor kétszáz kövér pinguin jön felém, bevallom, hogy a bőrömet féltem, azért vagyok udvarias. Állattal szemben nem szégyen a védekezés. Embertől szégyen félni, de azért mégis félek tőle, csak letagadom ezt a félelmet. Azért köszönök neki, mert nem köszönni neveletlenség. Merje valaki azt mondani, hogy gyávaságból, érdekből, önvédelemből, önfenntartási ösztönből vagyok jó modorú! -173- Még csak egyet. A pesti állatkertben, a jegesmedve sziklái mellett van egy rongyos, piszkos kis pinguin. Már régen van itt. Ahányszor az állatkertbe megyek, ellátogatok hozzá. Most, hogy a Cholnoky könyvét elolvastam, megint kimentem a pinguinhez. Köszöntem neki. Ez már pesti pinguin. Nem köszönt vissza. -174- Kinaiak 1914 április. Egy szegény «szobrocska-árús» át akart menni az utca egyik oldaláról a másikra, miközben jött egy automobil és szó nélkül elgázolta. Meghalt. A lapokból a nevét se tudtam megállapítani. Némelyek szerint Liuigi, mások szerint Liu-ki-ki Typhees, Tyu-igi volt a neve, de a nagy átlag röviden Luiginek írta, mert ez legalább szép és értelmes olasz név, azt jelenti, hogy Lajos. Ez a szegény Lajos egyike volt azoknak a különös alakoknak, akik egyszerre csak megjelentek Pesten s -175- nagy feltünést keltettek azzal, hogy igazi piszkos kinaiak voltak és zsírkőből faragott kis bálványokat és vadállatokat árultak. Aztán megszoktuk őket és most már hozzátartoznak az utca és a kávéház életéhez, de hogy miből élnek, azt még mindig nem tudom. Mint ahogy senki se látott még szamarat megdögleni, úgy nem láttam még soha embert, aki ezektől vásárolt volna valamit. Odaállnak az asztalhoz, vigyorognak, mutatják a kis kősárkányt, a pesti ember meg odahívja a pincért és így szól hozzá: – Mondja meg neki, hogy nem kell semmi. A pincér pedig kinai nyelven mondja neki: – Génc hinausz. És miután az ajtóra mutat, a kinai kedvesen vigyorog és távozik. Úgylátszik, ebből meg tudnak élni. Valakitől azt hallottam, hogy a szegény, -176- rendőri felügyelet alatt álló nők a legjobb vevőik. Kedves, finom és önérzetes emberek. Szeretik a viccet, amíg magyarul van. Egyszer egy úr angolul viccelt velük, ezt megértették és egyszerre megváltozott a mosoly az arcukon. Úgylátszik, a kinai embernél a harag is mosoly formájában jelentkezik. A jóságos, szomorkás mosoly helyett, mikor megsértődött, egy kis vadkörteízű mosoly suhant át az arcán és álmos kis szeme mintha villant volna egyet. Aztán elment, tovább, a másik asztalhoz és ott ismét a jobbik mosolyával kínálta a fenevadjait. Egy nyári estén Kramer Leopolddal, az ismert bécsi színésszel, ültem itt Pesten egy vendéglő kertjében. Jön egy ilyen titokzatos ázsiai kucséber és kínálja nekünk a kis faragott vadállatot. Kramer elkezdi faggatni németül: -177- – Micsoda maga? Kinai vagy japáni? Vigyorog s a fenevadat kínálva mondja: – Eine Krone. – Nem azt kérdezem – mondja neki Kramer – hanem azt, hogy Kinából jött-e, vagy Japánból? – Eine Krone. Kérdezi angolul, franciául, de az csak egyre a kő-vadat mutatja és ezt vigyorogja hozzá rendületlenül: – Eine Krone. Kramer megunta a dolgot és letett elébe az asztalra egy koronát. Az ázsiai ember elvette a pénzt és letette helyébe a szobrot. Kramer fogta a szobrot és visszaadta neki, jelbeszéddel megértetve vele, hogy a szobor nem kell, a koronát csak úgy kapta, rokonszenvből. A japán-kinai nem szólt semmit, zsebredugta a szobrot és visszaadta a koronát. A kezével, a fejével, a táskájával, -178- mindenével azt intette, hogy alamizsna nem kell neki, aki nem vesz tőle szobrot, az ne adjon neki pénzt. És azzal a bizonyos vadkörte-mosollyal, sértődötten, büszkén távozott. – Barátom – mondta Kramer – most már tudom, miféle fajta ez a büszke ember. Ez sem nem kinai, se nem japáni, ez spanyol. Megvallom, abban a percben nagyon meghatott ennek az állati módon piszkos, rongyos, szegény, tüdővészes kis ázsiai embernek az önérzete. Abban az életben, amit a magunkfajta ember itt ebben a városban él, évtizedeken át nem látja a példáját annak, hogy valaki tisztán, minden mellékgondolat nélkül mutasson egy szép férfiúi tulajdonságot. Akit itt önérzetesnek látok, az okosságból önérzetes, vagy azért, hogy a hatalma ne csorbuljon, vagy azért, mert mások épen látják, vagy azért, mert bosszút akar állni ezzel valakin, vagy -179- azért, mert épen nincs szüksége arra a koronára. Pénz dolgában meg rendszerint az önérzetes, aki többet akar, kezdve a taxisoffőrtől, aki visszaadja a borravalót, mert egy hatossal többet várt, fel egészen a büszke kijáróig, aki felháborodva küldi vissza a kétezer koronát, mert tízezerre számított. Az önérzetet, a férfiúi büszkeséget a pénzzel szemben ilyen tisztán, ennyire önmagáért, ennyire csupán a lelkiismeret kedvéért, ennyire kizárólag a jó érzés kedvéért még nem is igen láttam kivirágzani. Miért nem fogadta el a koronát ez a barnára nyomorodott sárga ember? Attól félt, hogy méltóságos báró Udvari Tanácsosék szoaréján a világ megszólja ezért? A rendőrségtől nem félt, mert engedélye van árúsítani és ajándékot joga van elfogadni még az árúsnak is. Azt is olvastam valahol, hogy a kinai kapzsi, pénzvágyó ember, a kereskedésben -180- alattomos és kegyetlen, pénzért minden rosszra képes. És ez mégis, a saját társadalmából kitaszítva, a hazájától sok ezer mértföldnyire egy vendéglő kertjében visszadob egy koronát, ahelyett, hogy a szobrot dobta volna oda és úgy ment volna el a pénzzel, sem az ajándékot el nem fogadja, sem a már odaadott pénzért az ellenértéket ott nem hagyja, csak azért, mert azt intették neki, hogy a koronának alamizsna-jellege van, hanem dühösen stornirozza az egész üzletet és amúgy rongyosan, piszkosan, soványan, betegen, szegényen és ismeretlenül, még azt se mondva meg, hogy miféle fajta, megsértődik magán a puszta ajánlaton és elmegy. Még ha megmondta volna, hogy kinai-e, vagy japáni, azt lehetett volna gondolni, hogy hazafiságból büszke, mert nem akarja, hogy azt mondhassák: a kinai koldul, vagy a japáni koldul. De még ez az ok sem -181- játszott közre. Az egyszerű, minden érdektől mentes, egészen tiszta férfiúi önérzet úgy villant fel a rongyai közt, mint egy darab tiszta színarany a piszkos iszapban. A rejtély, hogy ezek az emberek hogyan kerültek ide, körülbelül meg van oldva. Eleinte azt hitték róluk, hogy valami cseh gyáros hozatta őket Kinából, – mert kinaiak – hogy a Csehországban készült kinai iparművészeti cikkekkel házaljanak. De aztán megtudtuk, hogy nem így van. Ezeket a kis tarka vadkutyákat, vadbálványokat és vad-tintatartókat ők maguk fabrikálják kemény késsel a puha kőből. Az utóbbi években minden képzeletet felülmuló kivándorlási láz vett erőt a nyomorult kinai lakósságon. Rengeteg ember vándorol onnan Indiába, az ázsiai Oroszországba és Amerika nyugoti partjaira. Szegények sehol sem kellenek, részint, mert olyan -182- koldusok, hogy aki náluknál szegényebb, az csal, részint mert nincs az a munkabér, amiért ne dolgoznának. Ezért aztán a hatóság is meg a munkásság is üldözi őket mindenütt. Rettenetes bánásmódban van részük, akárhová teszik be a lábukat. Ezek a pesti kóbor szobrászok ennek a Kinából kihullámzó hatalmas áradatnak a legvégső nyúlványai, ők vándoroltak legmesszibbre, mert nem Kelet felől jöttek ide, hanem nyugatról, körül, a földgömb nagyobbik részét megkerülve. El lehet képzelni, milyen rossz dolguk van odahaza, ha ekkorát vándorolnak azért a jólétért, amiben itt részük van. Még egyszer találkoztam velük. Látogatóban voltam egyszer náluk, a lakásukon. Igaz, hogy nem az illedelmes látogatási időben, déli tizenkettőkor, sem délután hatkor, hanem úgy éjfél körül, s akkor se nagyon udvariasan, mert két rendőr nyomta be az ajtót, -183- miután a zörgetésre nem nyitották ki. A dolog úgy történt, hogy az előljáróság kiküldöttjével és két markos rendőrrel elindultunk éjszaka a nyomortanyák megvizsgálására. Egy jónevű és bizonyára igen jómódú úrnak a házában, a harmadik emeleten volt egymás mellett vagy három ilyen egyszobás lakás. Abban a szobában, ahol a kinaiakat találtuk, épen tizenhárman aludtak. Nem akarom elrontani annak a napját, aki napfényes délben olvassa ezt, sem annak az éjszakáját, aki az ágyban szivarozva futja át e sorokat, ezért nem adok részletes leírást arról, amit ott tapasztalni lehetett. Csak annyit, hogy a két rendőr levegő után kapkodva szédült ki a folyosóra, miután benyomta az ajtót; csak annyit, hogy miután abba a levegőbe bemenni nem lehetett s elhatároztuk, hogy nyitva hagyjuk az ajtót, amíg egy kis friss levegő megy be a -184- szobába, el kellett mennünk a folyosó másik végébe, mert a nyitott ajtó körül az isten szabad ege alatt nem bírtunk a kiáramló bűztől állani, pedig sem a derék előljárósági hivatalnoknak, sem a két rendőrnek ez nem volt az első ilynemű kirándulása, nem is szólva szerény magamról, aki többet jártam Pesten ilyen helyen, mint rokokó-szalonban. Még talán csak annyit, hogy párosával feküdtek az ágyakban a lakók, nők, férfiak vegyesen és a falon annyi bogár mászott, hogy a kis tolvajlámpással nem az orrunk elé, hanem a falra világítottunk, mikor mellette elmentünk, mert aki hozzáért a falhoz, az néhányat elvitt onnan, erre el lehetett készülve. Ebben a hotelben, ebben a társaságban találtunk egy ágyban két kinait, amint boldogan aludtak. A lámpafénybe is boldogan, mosolyogva pislákoltak, mialatt a többi mind nagyon meg volt -185- ijedve. Egy ragyogó szemű, értelmes kis zsidófiú mutatta be őket az egyik ágy sarkából. – Kérem – mondta – ezek gazdag emberek. – ??? – Igen, mert ma délelőtt voltak a vámházban és ötszáz koronát tettek le készpénzben, Kinából jött nekik utánvétellel ötszáz koronáért anyag, olyan puha kő, amiből szobrokat faragnak vésővel. Itt faragják minden este tízig, ma is faragtak este tízig, amíg le nem feküdtek. Mi meg néztük őket. Az ágyért nyolcvan krajcárt fizetnek egy hétre. Ketten alszanak benne. Ötszáz korona volt a párnájuk alatt. A Ritz elegánsabb hotel, de abban sem alszanak korrektebb kereskedők. Eszembe jutott a korona, amit a «spanyol» visszautasított. Egyik kinai olyan, mint a másik, miért ne lehetett volna -186- a kettő közül az egyik az, aki a vendéglőkertben oly büszke volt? Lehetett volna még egy kicsit nézni őket, kérdezni őket, gondolkodni felőlük, ha bírtuk volna tüdővel és gyomorral. Elmentünk, elől a rendőr vitte a lámpát és rémülten vigyázott, hogy a falhoz ne érjen. Így rájuk sötétedett a szoba és mi, akik utolsóknak jöttünk ki, hallottuk, amint a tizenhárom ember felsóhajtott, fellélegzett. Aztán a csöndben, ahogy a többi tizenegy utánunk fülelt, mikor már a rendőrkardok kint csörrentek a folyosón, rekedten suttogva, nagyon gyorsan beszélni kezdett egymással a két kinai. Hogy mit, azt nem tudom. A végét nem is hallottam. Lehet, hogy ezt a gyönyörű, kényelmes, boldog országot dicsérték, ahol ilyen jól lehet élni, nem úgy, mint a nyomorult Kinában. Azóta nem láttam közülök egyet se. Csak Liuigi vagy Tphuigi kollegájukról -187- olvasom, hogy egészen váratlanul, egy perc alatt meggyilkolta az automobil. Azt mondják, hogy néhány perc alatt a város különböző részeiből vagy tíz kinai csődült oda a holttestéhez és jajveszékelt, imádkozott fölötte az utca közepén. Hogy hogyan terjedt el olyan hamar kinai nyelven a városban a szomorú hír közöttük, az egészen titokzatos. Körülbelül ez minden, amit a budapesti kinai kolóniáról tudok. Hadd legyen legalább ez a nekrológja ennek a szerencsétlen sárga vándormadárnak, akár ő volt a büszke spanyol, akár nem, akár őt láttam aludni a nyomortanyán korrekt kis iparával, akár nem. Mindenesetre ezekhez tartozott, tehát megérdemli a rokonszenvet. És semmiesetre sem volt érdemes szegénynek ezért, amit itt kapott, olyan messziről eljönnie a büszke férfiak és a korrekt üzletek e szép városába. -188- Egy ravatalnál 1914 junius. Lechner Ödön sírjára a virágok közé egy nagy, ércfedelű panaszkönyvet kellene tenni, mint ahogy Heine párisi sírján a virágok között egy vaskosár van a névjegyek számára. A halála után is üldözött költő ezzel a vaskosárral, amelybe egyébként minden smokk és minden snob pontos lakáscímmel ellátott névjegyet dob be, mintegy névszerinti szavazást kér az utókortól, hogy szembeszálljon e szavazatok révén a hivatalos Németország gyűlöletével. A Lechner Ödön sírján nincs szükség ilyen tüntetésre: az ő -189- hazafiságát, az ő tehetségét nem vonta kétségbe senki. Az ő sírjára a magyar művész-élet nagy és örök panaszkönyve illik, amelybe írja bele a bánatát minden olyan ember, akinek itthon elismerték a képességeit, s akit ennek dacára egyszerűen nem hagytak élni. Lechner sírjánál hatalmas tüntetése zúg a jobbérzésű magyar intellektuálisoknak. Egyhangú nagy keserűség azok ellen, akik ezt a személyileg is végtelenül bájos, ártatlan, jó, kedves öreg embert üldözték. Szeretném a lehetőségig pontosan és objektiven megállapítani, hogy miért üldözték életében pályatársai ezt a nagy művészt és mi volt a bűn, amit vele szemben elkövettek. Épenséggel nem szabad kikelni az ellen, hogy e körül a koporsó körül a lázadozás szele viharzik és a szemrehányások zápora hull. Ez nem az a koporsó, amelyhez frázisok és az át nem érzett közrészvét tömegkönnyei -190- illenek. Ebben a koporsóban rettenetes erejű morális tanítás van, amely feszegeti belülről s amelyet nem lehet elnyomni azzal az elvvel, hogy a halottnak béke és ellenségeinek mentelmi jog jár. Ennek a halottnak nem kell a gyászoló közönség tiszteletteljes nyugalma és az ő ellenségeitől nem elég az, hogy most gyászflóros cilindert vesznek elő és a ravatalnál megadják a tiszteletet. E mellett a koporsó mellett fegyverrel és zászlóval kell állani és e mellett a koporsó mellett nincs megbocsátás és egymás nyakába való borulás. Lechner Ödön nem mártir, de ha van a magyar köztisztesség állapotának áldozata, úgy ő az; ha van a művészi szabadság és becsület kérdésének agitatórius halottja, úgy ő az. Mese az, hogy nálunk bármely művészet terén fölfedezetlenül maradhat a tehetség. A legutóbbi harminc év -191- vad előretörtetésében nem maradt itt titokban semmi kvalitás, sőt azt lehetne mondani, hogy irodalom és képzőművészet terén harminc év óta valóságos fölfedezési mánia dühöng, amely a visszaélés határáig is elmegy és olyan éhes, hogyha egy héten nem sikerül fölhajtania az ismeretlenségből egy igazi tehetséget, nagy mohóságában megelégszik a talmival is. Az az elve, hogy ne álljon be hiány a fölfedezések folytonosságában. Minden hétre jusson egy új szobrász, egy új író, egy új színész, egy új festő, egy új muzsikus. A hivatalos, állami bányában dolgoznak Akadémiáék és Kisfaludyék, választásokon, pályázatokon, Budapesti Szemléjükben, állami megrendeléseikben és minisztériumi megbízásaiknál egyre újabb és újabb neveket dobnak piacra. A színházaknak megvan a maguk külön bányája, ahonnan gyors tempóban hozzák ki az új -192- félisteneket. Hatalmas bányából merít a sajtó, amelynek kedvencei viszont nem kellenek a hivatalos világnak, de amely például szövetségben és kölcsönösségben van a színházzal és egynémely művészeti egyesüléssel. Külön bánya a Nyugat és társasága, amely nyilvánosságot és sikert biztosított nagyszámú új tehetségnek. Nem is lehet fölsorolni azt a sok területet, amelyen ez a mohó aranyásás folyik már néhány évtized óta és nem tudom elképzelni azt a csak félig-meddig capax művészi hajlamot, amely, ha valamelyik bányatársulatnál aranynak jelentkezik, meg ne kapja az illető társulat fémjelzését. Ebből az következnék, hogy ezek a társulatok dühös pártszenvedélytől vezéreltetve nem ismerik el kölcsönösen egymás aranyát. Furcsa dolog, de nálunk ez még nincs így. Először is a legtöbb igazi tehetség után egyszerre négy-öt társaság kapkod, -193- hogy magának kaparintsa meg. Másodszor pedig – ez tagadhatatlan – a fölfedezések iránt a nagy közvéleményben olyan nagy és becsületes jóakarat van nálunk, az átszivárgás az egyik társaságból a többibe annyival nagyobb, mint külföldön, hogy képletesen szólva: nálunk minden művészeti egyesülésnek, akár hivatalos, akár szabad egyesülés, akár folyóirat, akár csak kávéházi asztal, valósággal elismert bankjegykibocsátási joga van, a közönség elfogadja és készpénznek veszi bármelyik csoport bankóját, fizet vele és megbecsüli az értékét, annyival is inkább, mert – ismétlem – az egyes csoportok nem ridegek egymás iránt, legfölebb ha egymás túlzásaiért haragusznak, de teljesen megtagadni egymás jobbfajta fölfedezéseit nem szokták. A fiatalok nem türelmetlenek egy Baksay Sándor kiváló képességeivel szemben, az öregek lényegileg soha -194- nem vonták kétségbe Ady Endre nagy költői hivatottságát; a Nyugat tiszteli Kiss Józsefet és a Hét elismeri Móricz Zsigmondot; Szinnyei-Merséért rajonganak a legfiatalabbak, Szép Ernő értékelői közt sok «öreg» van. Bródyt, Gárdonyit minden «legfiatalabb» is nagyra tartja. A festők közt, ahol pedig legélesebb a veszekedés, minden gáncs azzal kezdődik, hogy «tehetséges ember, de…» vagy azzal végződik, hogy «… de azért föltétlenül tehetséges ember.» Örvendeni kell ennek a kölcsönös megbecsülésnek és annak az elvnek, amely nagyjából mégis csak uralkodik nálunk, hogy aki igazán talentum, attól azt ezer kifogás mellett sem szokták megtagadni a bírálói vagy az ellenségei. Merem mondani, hogy amióta olvasok és írok, itt nálunk még egy igazi tehetség se veszett el. Hogy nyomorult anyagi viszonyainkba belenyomorodott és belepusztult -195- egynehány, az bizonyos. De olyan módon, amely módon francia, angol vagy német tehetségek igenis el szoktak veszni: hogy senki nem törődik velük, hogy mindenütt hiába kopogtatnak elismertetésért, – így nem veszett el nálunk az utóbbi időben még egy fél tehetség sem. Szegényen élni, gondokban megtörni, koldusan meghalni sokat hagyott ez a társadalom. De a szikra isteni eredetét megtagadni, erre a pénzbe nem kerülő, de másutt mégis oly gyakori makacsságra nem hajlott. Lechner Ödön művészi tehetségét, sőt annak kivételesen magas fokát tudtommal komoly ember Magyarországon nem tagadta soha. A megélhetéséhez szükséges eszközei tudtommal – bár gazdag ember nem volt – időnkint megvoltak, más években meglehettek volna nála. Mint minden igazi bohémembernek: hol volt pénze, hol nem volt, de nem is -196- nagyon ambicionálta, hogy milliók maradjanak utána. Miért van mégis annyi mély szomorúság és olyan keserű érzés az emberben, ha az ő pályájára gondol? Miért nem vették be maguk közé Lechner Ödönt soha azok, akiktől az anyagi boldogulás függ, akik teret tudtak volna adni az ilyen ritka – az ő mesterségükben különösen ritka – tehetségnek, akik lehetővé tudták volna tenni, hogy hatalmas nyomait hagyja ebben a városban egy nagy építőgéniusz, – miért szidták, miért vonogatták a vállukat, miért üldözték, miért hagyták ki, miért tolták hátra, miért kergették el mindenünnen, mindig tele szájjal hangoztatva, hogy «nagy tehetség, de…» Miért? Mert «nem lehetett vele kezdeni semmit.» Ez a magyartalan, köznapi, sokat használt mondás a legtömörebb összefoglalása mindannak, ami kifogás Lechner -197- Ödön ellen gazdag és arrivált pályatársai közt elhangzott. Ki az az ember, akivel «nem lehet kezdeni semmit?» Ez az ember az, aki nem tartozik bele abba a nemzetközi szövetségbe, amelynek tagjai világrészeken át nyújtják egymás felé a kezüket, akik sötét éjszaka megismerik egymást, akik, ha sohse találkoztak előbb az életben, csak egymásra néznek és mindennel tisztában vannak, akik hamarább találták ki a nemzetközi világnyelvet, mint dr. Zamenhof az esperantót, akik talán nem is nézik, hanem szagolják egymást, mert olyan villámgyorsan és olyan halálos biztonsággal ismernek egymásra, akikben megvan az az új és nekünk ismeretlen rezgés-érzék, aminek szerveit a tudósok denevérfajták szárnyában és fülében fedezték föl s amely több, mint a látás, hallás, szaglás és tapintás együttvéve. Nem tudom, hogyan -198- nevezzem el ezt az egész világon egyöntetű nagy társaságot, hogy igazságtalan ne legyek. Mert az, ami őket összetartja, néha kevesebb, néha több, mint korrupció. Tehát nem mondhatjuk, hogy a korruptak szövetsége. Nem is a tehetségteleneké, mert vannak köztük lángeszű emberek is. Nem is az érvényesülteké, mert van köztük éhező is. Nem filiszterek és nem smokkok. Amilyen világosan és tisztán érzem ennek a nagy társaságnak a létezését és összetartását, oly nehéz és bonyolult feladat papirosra leírni az alapszabályait. Kénytelen vagyok a köznapi beszédhez visszamenekülni. Ezek azok, akikkel «lehet valamit kezdeni», idetartozik, aki «hagy magával beszélni», aki «nem veszi ezt olyan szigorúan», aki azt mondja «ugyan kérem, másnak is kell élni», vagy «ugyan, kérem, ez majd csak elcsúszik a többi közt». Egyéb jelszavai ennek -199- a társaságnak: «a fák nem nőnek az égig», – vagy «mindennek van határa» – vagy «jó, jó, de azért erre meg arra tekintettel kell lenni», vagy «bocsánat, de azt mégse lehet mondani», – vagy «azért, mert valaki tehetséges, mégse lehet ilyen modorban beszélni», – vagy «a közönséget mégis meg kell becsülni, hiszen ő fizet» – vagy «kikérem magamnak, attól, hogy rokonom, még lehet tehetséges ember». Azt mondják: «emberek vagyunk mindnyájan, önnek is vannak hibái». Azt mondják: «hja, a puszta tehetség még nem elég». Azt mondják: «uram, ne beszéljen így, mert az az ember a berlini egyetem tanára». Azt mondják: «na, na, na, ne túlozzuk a dolgot», ezt mondják: «bocsánat, ha ennyi tekintélyes ember mondja, nem kell akadékoskodni». Nehéz őket determinálni, mert legnagyobb fegyverük a hallgatás, legfontosabb -200- alapelveik azok, amiket elhallgatnak, legerősebb közös akcióik azok, amelyekről nem beszélnek, még egymás közt sem. Egy embert egyszerűen kihagynak. Valami disznóságba amelyből hasznuk lehet, némán belenyugszanak. Soha nem gyűléseznek, nem beszélnek össze, nem lehet őket megcsipni valami összeesküvésen, mert a hatodik érzékükkel érintkeznek. Nem szorulnak arra, hogy titkos jeleket adjanak egymásnak, mint a szabadkőművesek. Ezek azok, akik sohse járnak a klubba, de ha forrongás van, mint a sáska, úgy jönnek leszavazni a reform-pártok ellen. Ezek azok, akik nem szeretik Vázsonyit. Ezek azok, akik örülnek a sajtótörvénynek. Ezek azok, akik Tiszát se szeretik mindig. Ezek utálják az ujságírót, az ügyvédet, a szociálistát, mert ez a három fajta szerintük kotnyeles, erőszakos, tolakodó. Ezek köpdösik meg a nagy mestereket -201- azzal, hogy folyton rájuk hivatkoznak, mintha azok is hozzájuk tartoztak volna. Ezek piszkolják be a természetet azzal, hogy úgy tesznek, mintha imádnák. Ezek népszerűtlenítik a vallást azzal, hogy fölhasználják. Ezek egyezkednek ki egymás között, ezek vannak «tekintettel a viszonyokra», ezek találják az időt «még el nem érkezettnek», nem butaságból, hanem mert ez felel meg az érdekeiknek, ezek hallgatják meg a leglázítóbb beszédeket egészen hidegen, ezeket nem lehet meggyőzni, ezek kompromittálják a szép és jogosult konzervativizmust, ezek rendezik a gaz ál-forradalmakat, ezek fognak maguknak fiatal ál-úttörőket, ezek keresik a középutat ott is, ahol vagy jobbra vagy balra kell menni a tisztességes embernek, ezek miatt nem lehet zavartalanul szeretni egy nagy embert, akinek a nevébe kapaszkodnak, ezek köpnek a sarokba, -202- ezek mennek el a temetésekre, ezek gratulálnak, ezek jubilálnak, banketteznek és protegálnak, ezek bérelnek kirándulóhajót, ezek tesznek boldoggá kis korcsmárosokat, ezek fizetnek negyven éven át egy cselédnek havi tizenkét forintot, ezek mondják egymásnak: «elnök uram» és «kérlek nagyságos uram», ezeknek van csúnya és szenvedő feleségük, ezek hortyognak alúl a hálókocsiban, mikor te felmászol a harisnyáik közé, ezekből állnak a zsürik és bizottságok, ezek beszélnek bele a gyermekeik házasságába, ezektől félnek a vizsga után öngyilkos gyermekeik, ezek tudják a boszút hidegre tenni, ezek foglalkoznak sokat klasszikusok fordításával, ezek kártyáznak kicsibe, ezek szeretnék mindig a cipőjüket levetni, ezek a zsidót csak akkor utálják, ha szegény, ezek nem járnak a divatos kávéházakba és ezeknek van mindig valami testi szaguk, ha más -203- nem, hát parfüm vagy otkolon, ezek tudnak igazán, hősiesen és jól orrot fújni, ezek néznek bele a zsebkendőbe, mielőtt visszateszik és ezek mondják e művelet után: «… igen… hát hol is hagytam abba?» Ezek azok, akiknek nem kellett Lechner Ödön. Sajnálom, hogy nem tudtam rövidebben és jobb módszerrel meghatározni őket. Ezek azok, akik üldözték. És az a Lechner Ödön művészi és emberi dicsősége, hogy nem kellett nekik. Ezért a dicsőségért kellett neki, az elismert tehetségnek, nyomorultul szenvednie testileg és lelkileg, minden érzékenységgel, amivel csak a művész szenvedhet. És ez az a dicsősége Lechner Ödönnek, amelyet nem tartok elég nagynak és megnyugtatónak ahhoz, hogy belém fojtsa a keserűséget a ravatal mellett. Másnak ez a társaság nem csinált annyi bajt, mint neki. Másnak csak egy -204- házasságát rontotta el, vagy a gazdagodását tette lehetetlenné, ismét másnak adott pénzt, de megtagadott tőle valami állást vagy poziciót, ismét mást leszavazott az Akadémián, egy egyetemi tanárságnál vagy egy pályadíjnál. Annyira alaposan azonban nem végzett senkivel, mint Lechner Ödönnel. Tulajdonképen soha semmi pozitiv rosszat nem cselekedett vele, csak «nem tudott kezdeni vele semmit». Az életét gyilkolta meg lassan, a lángját oltotta ki szivárgó nyálával. Most ott áll a koporsója mellett és kórust énekel. Mert egyike legfontosabb alapszabályainak, hogy aki meghalt, az automatice tagjává válik. A halott ember megbízható ember. Mert második fontos alapszabálya, hogy az embernek megbízhatónak kell lenni. Nem merek elmenni szegény Lechner papa temetésére, mert nem bízom a gyomromban, ha ott meglátom őket. -205- Ferenc főherceg 1914 julius. Még kitombolja magát a kiváncsiság és a magas politika – e pillanatban még nem tudni, vajjon elmegy-e a politika az ágyúkig is, – azután pedig minden emberi érdeklődésen, «érdekes részleten», «szenzációs háttéren», minden ujságon, szertartáson, diplomácián és háborún keresztül elérkezik Ferenc főherceg alakja a legendához. Erről a Ferenc-legendáról beszéljünk egy kicsit. Három címen is kijár Ferenc Ferdinándnak, vagy amint ő magát nevezte: Ferenc főhercegnek a legenda. -206- Legenda jár neki, mert trónörökös volt: ezért kapja az örök és soha még el nem maradt királyfi-legendát. Legenda jár neki, mert hirtelen megszakadt fiatal élet volt: ezen a címen kapja a második legendát, a Petőfi, a reichstadti herceg, a Georges Bizet érdekességét. Végül legenda jár neki, mert a nagy szerelmesek, a grands amoureux közé tartozott, egy érdekes, erős, nagyon nyilvános, tiszta szerelem férfihőse volt. A trónörökös-legendák a költészetüket a trónörökösi állapot hatalmas érdekességétől kapják. A leendő császár ezerszer érdekesebb, mint maga a császár. A fejlődésben levő, előttünk növekedő férfi körül, aki a trónnak van szánva, millió sejtés, titok, terv, vágyakozás mosolyog, maga ez a foglalkozás csupa költészet. A trónörökös viszonya ahhoz, akinek a trónjára vár, a trónörökös obligát hallgatása -207- és titokzatossága, ami mind azért van, hogy a trónon ülő ne nagyon érezze maga körül a türelmetlenségnek még a szelét sem, minden trónörökösnek, mint tettvágyó fiatal embernek, természetes elnyomatása minden öreg uralkodó által, a szavaira tapintatból rakott békó, az okosságból és illemből leláncolt temperamentuma, a befelé feszülő, mert lelakatolt véleményei, maga az a letagadhatatlan és mindenkinek minden percben eszébe jutó tény, hogy itt egy fiatal élet vár egy öreg élet végére, hogy kiélhesse magát, – mindez a tömeg szemében rejtélyes, érdekes, szomorú hőssé tesz minden trónörököst, mindez a trónörökösből néma lovagot csinál. A trónörökös a mindenki titkos vőlegénye. Ezenfelül a trónörökös mindaz, ami az emberekben remény. A trónörökös a «majd másképp lesz ez!» A trónörökös minden, ami bevégzetlen, minden -208- ami változás; övé a vágyakozás és a félelem, a trónörökösé a «holnap» szóba összetömörített minden költészet. A trónörökös minden politikai reménynek a foglalatja és ezért örökké fiatal, ezért nincs életkora, nincsenek ősz hajszálai, ezért van mindig a pályája kezdetén, sőt ezért közeledik – mialatt öregszik – mindjobban a pályája legkezdetéhez: – ezért az a rettenetes és megnyugodni nem akaró érzés a népben, mikor egy trónörökös meghal. Ő, aki a jövő. Ő, akinek leglényegesebb eleme, hogy azért van a világon, hogy mást túléljen. Az élet, az élés gondolatát oly intenziven képviseli, hogy az élete nem tud meghalni ugyanabban a pillanatban, mint ő. Az ő élésének, túlélésének, továbbélésének gondolata túllendül az ő testi halálán és legendává lesz. A néptömeg érzésvilága nem akar belenyugodni annak a halálába, akinek az -209- élést fő-foglalkozásává tette. A Rudolf-legenda után jön a Ferenc-legenda. A trónörökösi pálya úgy telítve van az emberi fiatalság gondolatával, hogy hirtelen megszakadtával csak úgy dől belőle a költészet. Gondoljunk azokra a trónörökösökre, akik körülöttünk élnek; mindeniknek megvan már életében a maga titokzatos regényessége; a német trónörökös furcsa, fékezhetetlen, sűrűvérű, szenvedélyes hire világraszóló érdekes alakot csinált belőle; a volt szerb trónörökös kalandos, vadregényes, végül tragikus alak lett; csupa titok és romantika a beteg cárevics; az angol trónörökös valósággal lázba hozta a közelmultban Párist. Legtökéletesebben a két osztrák és magyar trónörökös fejezi ki ennek az állapotnak az érdekességét: Rudolf és Ferenc. És mind a kettő megkapta a királyfiromantika mellé a fiatalon és erőszakosan -210- megszakított élet töviskoronáját, a másik nagy és ellenállhatatlan legenda-termő elemet, amely a polgári kiválóság értékét is hirtelen a kétszeresére szokta emelni, amely Petőfit a nagy költő magasságából a félistenség fellegei közé ragadta, ezt a fiatalon való meghalást, amely nélkül nincs az emberiségnek örök bánata egy emberi élet után, örök szerelme egy emberi szív iránt, s amely nem hiányzik, mert nem is hiányozhatik, minden idők legszebb legendájából: a Jézus élettörténetéből sem. A harmadik költészettermő elem Ferenc főherceg esetében a nagy és nem titkolt hitvesi szerelem. Ez egymaga elég volna ahhoz, hogy bebalzsamozza az ő emlékét az utókor tömegei számára. Nála azonban hozzájárul az emléke tökéletesebb konzerválásához, mert közelebb viszi az alakját az anyákhoz és a feleségekhez, a hősi szabadítóról álmodó -211- szegény leányokhoz és minden férfihez, aki a nagy, erős, tiszta, bátor, egészséges, hű és törhetetlen férfiúi szerelemnek ezt a nagyon egyszerű, majdnem minden lélektani érdekességtől érintetlen klasszikus képét még romlatlan tisztelettel tudja szemlélni. A császársággá soha nem vált trónörökösség, a fiatalon elvágott élet és a szerelem hármas forrásából ered tehát mindaz a költészet, amely a tömeg lelkében túléli a főherceget. Ugyanaz a három elem, amelyből a Rudolf költői képe van összetéve. És mégis, egy világ választja el, különbözteti meg egymástól a két legenda zamatját. Rudolfnak, még életében, lirai és szentimentális elemekből állott a királyfi-érdekessége. A művészetek, tudományok barátja volt, s a politikai hazugságok, amelyek róla elterjedtek, s amelyek legutolsó hulláma a Larisch -212- grófné könyvének fantasztikus összeesküvési meséje, mind magukon viselték a primitiv hősiesség kisebb értékű szentimentálizmusának a bélyegét. Az ő magyarbarátsága, az ehhez fűzött és a népben még ma is virágzó politikai dalfüzér, az az ábrándos, népdalos, titkolt-reményes szinezet, amelylyel magyar személyes hívei bezománcozták az alakját, mind csupa lira, olyan, aminőt valamikor «szenvelgőnek» neveztek. A Ferenc főherceg trónörökösi érdekessége csupa komor erő, csupa époszi konstrukció, a róla elterjedt mendemondák is nagyon kemény és nagyon mély embert mutattak, az ő anekdotái szárazabbak és gőgösebbek, de férfiasabbak, mint a lágy Rudolf-dalok. A két trónörökös emberi képét éppen a trónörökösi állapot köteles remetesége titkolja el előttünk, meglátásukat ezenkívül a világ legzárkózottabb etikettje: a Habsburg-etikett -213- nehezíti meg. De az, amiről most mi itt beszélünk, a legenda, úgysem az emberismeretből táplálkozik. A hirtelen felvillanó képek, a hazugságok, a pletykák, a kiszivárgott csonka igazságok alkotják a legenda levegőjét, amelyben él. És ez a levegő Ferenc főhercegnél tiszta, kemény, éles és hűvös hegyi levegő. A Rudolf-legenda légköre édes, nyári olasz tengerpart. A Rudolf halála csupa dráma és regény, csupa lélektan, szív-történet, titokzatosság és romantika. A Ferenc főhercegé csupa történelem. Amilyen szines és izgató, szív-remegtető, lélekzet-elfojtó, megríkató volt a meyerlingi halál, olyan brutálisan nagyvonalú, olyan világos, olyan vadul, olyan erősen férfiúi és katonás halál volt a sarajevói. Amaz ábrándos sírást keltett, emez a szemek megvillanásához, az ökölbeszorított kézhez, az összeszorított -214- ajkakhoz vezet. Amaz éjszaka történt, ez fényes délben. Az egy titkos kertben álló titkos kastély legtitkosabb szobájában, ez az utcán, ezer ember láttára. Rudolf ruha nélkül halt meg, Ferenc tábornoki díszben. Rudolf halála után mindenki, aki szerette, azon volt, hogy minél több részlet maradjon titokban. Ferenc főherceg halála után mindenki fanatikusává lett a legteljesebb világosságnak. Rudolf halála sötéten vigasztalan volt, Ferenc főhercegről bizonyos, hogy érettünk halt meg. Az a halál tragikus befejezés volt, ez a halál tragikus kezdet. Abban a halálban minden a multat jelentette, ebben minden a jövőt jelenti. Amaz egy bús, szenvedő emberszív elmulása volt, ez egy bátor katona eleste. Azon a síron a megbocsátás emeli szemét az égre, ezen a síron a komor bosszú néz a távolba. Az a sír a nyugalmat jelenti, ez a -215- nyugtalanságot. Ferenc főherceg sírja a bátorság, a munka, az erő, a nyers és tiszta férfiasság emléke a legenda szemében. A Rudolf szerelme dal, regény vagy dráma: már önmagában formába öntött költészet. A Ferenc főhercegé nem lira, nem elbeszélés, nem szenvedélyek összeütközése: a felületes szemlélő számára olyan költészettelen, mint maga a tiszta víz vagy a tiszta levegő. A legkezdetén megvolt benne a morganatikus szerelmek rendes regényessége, ami a nagytömeget érdekelni szokta. A szebbik, a magasabbik, az igazi költészet számára fontosabb része az volt, amit most élt, a családi élet éveiben, s amelynek éppen a részlettelensége, az epizódtalansága, a meglepetés-nélkülisége, a tiszta és egyenletes, változatlan sodrú folyamatossága, állandó magától-értetődése és éppen ezért a pletykakedvelők -216- szemében való érdektelensége a hatalmas költői elem. A tiszta és és büszke hitvesi szerelemnek olyan képe ez, amely párját ritkítja. A férfihűségnek olyan példája, amely kell, hogy fölmelegítsen minden igazi asszonyi szivet. Az apai becsületnek, a férji tisztaságnak a szenvedélyes szerelemmel való olyan harmonikus egyesülése, amely bizonyos magasabb rétegeknél általában majdnem ismeretlen. Ez a minden betegség nélkül való tiszta szerelem, ez a minden cikornyától és édeskés dísztől ment forró hitvesi élet, ez a két egészséges, magas, erős, egyenestartású emberi lénynek mosolyogva átélt, álszeméremből el nem titkolt, büszkén vallott, de soha alá nem húzott szerelmi élete, amelyet a küzdelmek csak szebbé, nyíltabbá és büszkébbé edzettek, a Ferenc-legendát a hitvesi szerelem és hűség ujjongó költeményévé teszi, -217- amelyből nem hiányzik, mint ahogy nem hiányzott a tiszta szerelem diadalmas költeményeiből már az ókorban sem, az egyszerre, együtt való elmúlás isteni kegyelme sem. A Rudolf-legendát a múlt század végének titokimádó érzelmessége formálta: a Ferenc-legendát ennek a századnak a napimádása, a tiszta levegőben való lélegzés után érzett repeső vágya fogja munkába venni. Amabban a régi költészet régi elemei találták meg a maguk hősét, ebben az új költészet nyílt és bátor tekintete látja meg a magáét. Csudálatos két sors, csudálatos két élet, és csudálatos nagy érzése egy minden szenvedésen átégett öreg királyi szívnek: ezen a két történeten, magános éjszakán, elgondolkozni… -218- -219- TARTALOM A gyermekvédő 5 A legnagyobb szemtelenség 11 A magyar Pest 19 Dilettánsok 35 A maláji medve 50 A galamblövők 53 Egy vadászról 58 A rikkancs és egy úr 63 Ki a gavallér? 69 Lencsés 84 A szalvéta 98 Bécsi levél 111 Pestet szeretni… 126 Buddha szekere 134 Történelem 141 Dekameron 148 A pinguinek köszönnek 162 Kinaiak 174 Egy ravatalnál 188 Ferenc főherceg 205 Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 60 az a legnehezebb.» «az a legnehezebb.» 108 r kokóra rokokóra 109 szorossn szorosan 178 valakl … nélküi valaki … nélkül 194 de… de…»

gutenberg

{"language": "hu", "text_id": 69811, "title": "Ismer\u0151s\u00f6k (feljegyz\u00e9sek, kr\u00f3nik\u00e1k)", "issued": "2023-01-15 00:00:00", "authors": "Moln\u00e1r, Ferenc, 1878-1952", "subjects": "Hungarian essays -- 20th century", "locc": "PH", "bookshelves": ""}

MOLNÁR FERENC ANDOR REGÉNY     BUDAPEST, 1918 AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA 9494. Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. -5- ELSŐ RÉSZ. I. Hajnali négy órakor, a derengésben, egy fekete fiú ment át a Margithídon, Pestről Budára. Fáradt volt, meg-megállt a korlát mellett. Ilyenkor van a szélcsend a Duna fölött. Nyugodt, édes és tiszta percek ezek. A fiú lenézett a vízre. Mint a tükörüveg, olyan síma és fényes volt a Duna. Jobbról, Ujpest felől, ahol a nap kél, fémesen elevenzöld a színe és aztán ködös rózsaszínben párázik át a láthatár végén a szürke égbe, fel a piruló felhőkig. A fiú balra fordult, végigfutott a tekintete a budai dombokon, a parti hosszú házsoron, a Gellért felé. Ott még sötét volt. A víz violába játszó kékes-szürke, üvegfényű és nyugodt. Figyelt egy kicsit a távolba. A Táborhegy felől vékonyan szóltak a kakasok. A budai parton, a csónakházakon még ég a jelzőlámpa, de már nem tükröződik a vízben. Távoli vonat fütyül, mintha messzi-messzi hídon nesztelenül menne át a Duna fölött. -6- A fiú egyesegyedül volt a hídon, rajta kívül sehol egy lélek. Fekete szárnyas-felöltőjében, ahogy újra elindult, a tavaszi hajnalodás elmosott, tompa-szürke-rózsaszín pasztelképén ő volt az egyetlen szénsötét folt. Mire a budai hídfő közelébe ért, már egy barna munkásraj jött vele szembe. Vastag cipőtalpak kopogtak fel a híd pallójára, egy kis szél is kerekedett, amely szétfujdogálta a fátyolt a képről. Igen messziről, a Gellérthegy felől szerényen csöngetett át a vizen egy villamos. A fiú a belső utcákba kanyarodott, egy kapu előtt megállt, várta egy ideig a házmestert, aztán eltűnt a házban. Az első emeletre ment föl, ott kulcsot vett elő és bement a lakásba, amelynek ajtaja mellett a lépcsőház falán fekete üvegtábla volt arany betűkkel, ezzel a szöveggel: Dr. Aradi Dezső, ügyvéd. Alatta fehér tábla ezzel a fekete szóval: „Iroda“ és egy energikusan kinyujtott fekete mutatóujjal, amely szinte sértődötten utasította a lakásajtó elé tévedt ügyfelet az udvari folyosó sarkába, ahol a fiú apjának az ügyvédi irodája volt. A sötét előszobából előbb a cselédszobába nyitott be és halkan szólt a fülledtségbe: – Juli… én vagyok. Felköltés tizenkét óra. – Igenis – mondta egy hang a nyöszörgő ágyból. Az előszoba végéből az ebédlőbe nyilt az ajtó. A fiú csöndes léptekkel ment be az ebédlőbe, halkan tette be maga után az ajtót, mintha attól tartana, hogy felébreszt valakit. Pedig a lakásban nem volt rajta kívül senki. Dr. Aradi Dezsőt egy hónappal ezelőtt szanatóriumba vitték, mert a -7- gyomorbaja sehogysem akart javulni, dr. Aradi Dezsőné pedig, aki miatt valamikor a fiú megtanulta ezt a nesztelen, könnyű éjszakai járást az ebédlő nagy szőnyegén, már két év óta a budai temetőben nyugodott, ha ugyan nem teljesült az az anyai jóslása, amit annyiszor hallott tőle a fiú: „A temetőben se fogok nyugodni, amíg Andor reggel jár haza“. Az üres és néma lakásban, amelyből immár most mind a két szülét kivitték, a fiú számára tovább élt így az éjszakai csöndben az anyai szemrehányás. Most már negyedik hete lakott itt egyedül és mégis lábujjhegyen ment végig az ebédlőn, balfelé, ahol az ő szobája volt, közvetlenül az ebédlő mellett. A kétszárnyú nagy ajtó nyitva várta régi szokás szerint: az ajtót csak reggel hat órakor volt szabad becsuknia a cselédnek, mikor kis petróleumlámpájával bejött az ebédlőt takarítani, s ez azért volt, hogy Andornak több levegője legyen, mikor alszik. Ledobta szárnyas felöltőjét, a kabátját is levetette, meggyujtotta íróasztalán a zöldüveges villanylámpát és a vetkőzést abbahagyva, ingujjban és kalappal a fején fáradtan ült le a karosszékébe. Az apja régi irodai karosszéke volt, amit akkor kapott meg, mikor egyszer egy bőrbútorgyáros kliens új karosszéket ajándékozott az ügyvédnek. Konyakosüveg állt az íróasztalon, – ez is csak azóta, mióta dr. Aradi Dezsőnét koporsóban vitték el innen – abból húzott egyet a fiú, a kalapot a fejebúbjára lökte és két öklét nekitámasztva két halántékának, az itatóspapirra könyökölt. Szomorú íróasztal volt, a munkátlan, jómódú pesti fiatalember asztala. Az itatóson nem volt -8- tintanyom, csak rajzok voltak a szögleteiben, ceruzával rajzolt unalmi csigavonalak és kockarendszerek. Elegáns levélpapirosdoboz, domború arany felírással, ezzel a buta szóval: Papyroleum. Fénylő tintatartókészlet, belvárosi papirkereskedő-stilben, csupa sárgaréz és csiszolt üveg, soha gyertyát nem látott két „hozzátartozó“ gyertyatartó, néhány felvágatlan jogi könyv, levélnyomó vadászkutya döglött madárral a szájában, marienbadi üvegfélgömb, az üvegbe olvasztott tarka kis bokrétával, kínos, üres rendben mindez, s az egészet únottan nézte egy állónaptár, amely másfél hónapot késett. A naptárak is tudnak késni, mint az órák. Fölkelt, kiment az ebédlőbe, hogy kibámuljon az ablakon, mert ott nem volt leeresztve a redőny. A budai utca még félhomályos, csöndes és üres volt. Szemben a házmester a gyalogjárót öntözte és söpörte. Szemetet is hoztak ott a kapu elé, egy csinos kis ládát, meg egy rongyos, dülledt kosarat. Sok, szép szemét volt, búbozva volt a láda is, a kosár is, a fiú bágyadtan meresztette rá a tekintetét. A szeme így meg-megállt fáradtan, a jelentéktelen tárgyakra függeszkedve, az esze is fáradt volt, ment a szeme után, meredten pihenni valami semmin. Aztán, mint a sirály a hullámról, megint felszállt a gondolkozása, ilyenkor elmozdította a fejét, hogy elszakadjon a szeme attól, amihez odaragadt volt. Ez volt az utolsó éjszakája a szülei lakásban. A szekrényei, a könyvei már az új lakásában voltak, a Városliget mellett, a Lendvay-utca táján, ahol különös szerencsés véletlen folytán kitünő lakást talált, két szép utcai szobát, egyemeletes, -9- palotaszerű kis házban, a báró Horn-villában. Az első emeleten laktak a báróék, a földszinten volt két garszonlakás, ezek közül kapta meg az egyiket Aradi Andor. A bárók rendes és finom emberek voltak; mielőtt Andornak kiadták a lakást, tudakozódtak felőle, még a családja felől is. A Horn baronessz még csak nyolc éves volt, de báró Horn már most úgy építtette a házat, hogy ha a baronessz férjhez megy, oda jöhessen lakni az urával. Akkor majd összeolvad a most szétválasztott két garszonlakás. De addig a tíz-tizenöt évig jövedelmezzen. Andor a budai utcától búcsúzott és általában mindentől, a gyermekkorától, az apjától, az anyja emlékétől, a régi ebédlőasztaltól, az állóórától, a vizsgákra való készülés súlyos éjszakáitól, a kedves és furcsa napoktól, amikor könnyű betegségekben feküdt a szobájában, az anyai gond melegében, könyvek, limonádék, borogatások és játékok közt, bekötött torokkal, lázmérővel a hóna alatt, az apa hangjától, amint megszólalt ilyen estéken a küszöbön, a polgári körből jövet: „Na, hogy vagy te beteg?“ És aztán rögtön utána az óráját nézve: „Negyed kilenc, mi lesz a vacsorával?“ Az ebédlőből nyiló másik szoba felé nézett. Ennek be volt csukva az ajtaja. Ezen túl egy kis egyablakos szalónféle volt, azon túl még csak egy szoba, Aradiék hálószobája. Arrafelé mozdult, de aztán meggondolta és nem ment még az ajtóig se, hanem megállt az ebédlő második ablakánál és megint lenézett az utcára. Eszébe jutott, hogy hogyan búcsúzott el abban az utolsó szobában az anyjától. Ez úgy volt, hogy Aradiné nagyon rövid ideig volt beteg a halála előtt. Mikor beteg lett, -10- haragban volt a fiával. Az apa tudniillik nem birta megszokni azt, hogy a fia, miután a doktorátust letette, éjszakázó társaságba keveredett és egyre későbben járt haza. Eleinte otthon vacsorált és vacsora után lekunyorálta magát egy órára a kávéházba. Aztán elmaradozott a vacsoráról, éjfélután, majd még későbben jött haza. Végül rendes szokásává vált, hogy délután elment és hajnali háromkor lopózott be az ebédlőn keresztül a szobájába. Délben kelt fel és az ebédnél mindig duzzogva fogadták: – Hallottam, amikor jöttél. Negyednégy volt. Nem jöhetett oly halkan, nem találhatott ki olyan zseniális nesztelen bevonulást, hogy az anyja két szobán keresztül meg ne hallotta volna álmában. Pedig a kilincset két marokra fogva szorította le, hogy ne pattanjon, mikor a retesz kiugrik a lyukból, a cipőjét már az előszobában levetette és lámpát sohse gyujtott a vetkőzéshez. Viszont az anyja nem ébredhetett fel oly nesztelenül, hogy az apja álmában meg ne érezte volna a halk mozdulatot a másik ágyban. A huszonötéves házasság sok-sok ezer együtt-aludt éjszakája tette, hogy ez a két gyöngéd ember álmában is megérezte, hogy a másiknak kinyílik a szeme. És mialatt a fiú a bútorokra támaszkodott a sötét ebédlőben, hogy könnyebb legyen a járása még úgy, harisnyában is, a kis szalonon túl, a hálószobában már két éber ember nézett a sötétbe, de egyik se árulta el a másiknak, hogy ébren van és hallja a keményített ing halk hangját, amint az ifjú doktor az ágya szélén ülve iszonyú lassan és óvatosan kibujik belőle. -11- Egyszer aztán, mikor a fiú így kibujt a héjjából a sötétben, váratlanul megjelent előtte a küszöbön az apja. Neki sikerült oly halkan jönnie, hogy az ing zörrenéseire figyelő fiú nem vette észre a közeledését. Az öreg ügyvédből akkor nagyon kitört a keserűség, egy pillanat mulva már ott volt az anya is, aki lefogta és kérlelte a sötétben kiabáló embert, mialatt a fiú meztelenül ült az ágy szélén és önérzetes feleleteket adott, majd élesebbeket, egészen addig, amíg az ügyvéd a sötétben erősen meg nem markolta a fia karját. A fiú durván rántotta el magát az apai erőszak elől, lámpát gyújtott és öltözködni kezdett, hogy őt többé nem látják. Az apa egészen kikelt magából és Andort az anyja mentette meg attól, hogy doktor létére évek hosszú szünetje után pofont ne kapjon az öreg úrtól. Az öreg mérgesen ment vissza az ágyába, az asszony még kérlelte, sírva békítette a fiút, aki kivörösödve, égő szemmel, összeszorított szájjal, befűzetlen cipőben járt fel-alá, valami nagyot akart határozni és kimondani, csak nem tudta, hogy mit, és végül is engedett az anyjának és megint levetkőzött. Csak amikor már az ágyában feküdt, még mindig égve a szégyentől és felforralva a bizonyosságtól, hogy az ő szabadságát ezek mégse fogják többé elvenni tőle, csak akkor vette észre az anyja arcán azt a majdnem állati vergődést, amivel ez a negyvenöt éves asszony a kirepülni készülő fiát visszasírta a fészekbe, azt a megriadt reménytelenséget, amely tudta, hogy úgyis minden hiába, ez nem marad itt, ez itt most már csak vendég. Akkor elöntötte a fiút belül valami nagy-meleg olvadás, megcirógatta -12- az anyja arcát és anélkül, hogy kérték volna erre, a hirtelen ellágyulásban becsületszavát adta neki, hogy többé nem jön éjfélután haza. „Eredj, mama, mert megfázol“ – mondta neki, mikor az asszony megölelte, és már ez alatt az ölelés alatt érezte, hogy könnyelmű volt, elszólta magát, nem fogja tudni megtartani a szavát, rossz érzés fogta el, úgy, hogy az ölelés alatt inkább taszította, mint magához szorította az anyját. Másnap otthon vacsorált, vacsora alatt nem szólt az apjához egy szót sem, az öreg se nézett rá, kemény ember volt. Vacsora után bement a szobájába, nem ment el hazulról. Lefeküdt, de reggel hatig nem tudott elaludni. Az anyja némán virrasztott vele a harmadik szobában, alvást színlelve, hogy az öreg úr ne nyugtalankodjék, de az meg felriadt minden félórában. Érezte, hogy itt valami nincs rendben. Andor másnap nem vacsorált otthon, de éjfélkor hazajött. Harmadnap sem vacsorált otthon és reggel ötkor jött haza. Nem szóltak többé neki erről egy szót sem és mikor másnap kezet akart csókolni az anyjának, az visszahúzta a kezét. Napokon át voltak így haragban, és mikor az anya beteg lett, a betegségben is tovább tartotta a haragot. Váratlanul fordult igen rosszra az állapota, negyvenfokos lázai voltak és eszméletlen volt, merően nézett a fiára, de nem ismerte meg. A tanár megmondta Andornak is, hogy az anyja meg fog halni. De akkor már a szemét se nyitotta ki az asszony. Hirtelen lesoványodott arcán szinte már csak a bőr tüzelt haragos-pirosan, lobogva a láztól, mikor a fiú órákig állt némán az ágya mellett. Akkor már napok óta nem evett és nem ivott. Ez már -13- az agónia volt. Egy este, vacsora előtt, hazajött a fiú, korábban, mint az apja, aki egy rokonért ment ki a pályaudvarra. A hálószobában kék kendővel letakart lámpa égett. Odalépett az ágyhoz és lehajolt az anyja arca fölé. Még nem is érintette az arcát, de már égette a forróság, ami tüzelt belőle. A szeme le volt csukva, a szája nyitva volt. Hangosan, gyorsan és szárazan lélekzett. A fiúnak hirtelen felszaladt a melléből a torkába valami nagy, görcsös gyermeki szerelem, forrón buggyant ki egyszerre mind a két szeméből a könny, – „mama“ – mondta gyerekesen, legörbült szájjal, – „mama, az istenért, hát békülj már ki velem…“ És hogy nem felelt, letérdelve melléje, bőven omló, forró sírással megint mondta, igen halkan, most már nem is az anyjának, hanem magának, a szívét fájtatva, önmagát büntetve: „mama, békülj ki velem, mama…“ Az előszobából hangok hallatszottak, Lujza néniék jöttek apával, Andor gyöngéden, szinte lopva megcsókolta az égő arcot, hamar felugrott és átfutott a szobájába, letörölte a könnyeit és az íróasztalához ült, mintha olvasna. Virradatkor halt meg Aradiné, a fiú csak reggel tudta meg, nem költötték fel a halál percében. Ez a búcsúcsók jutott most eszébe az üres lakásban, végigfájt fáradt testén, nem úgy, mint akkor, amikor a sírástól nedves és duzzadt szájjal alig hogy érintette a szárazan perzselő lázas anyai arcot, most bágyadtan és szentimentálisan gondolt erre, mint emlékre, egy pillanatig azt hitte, hogy könny fog jönni a szeméből, de nem jött, az egész emlék egyetlen, nem is nagyon mély sóhajtásban adta ki az erejét. Andor bement a szobájába, -14- ásított egyet, de ezt aztán nagyon és mélyen, az asztalra dobta a kalapját, vetkőzéshez kezdett. Mikor a nyakkendőjét és a gallérját bontogatta, a tükör elé állt, megszokásból, mint ahogy a legtöbb férfi, aki tükör előtt köti a nyakkendőjét, gépiesen akkor is a tükörhöz megy, mikor leveti. Nézte magát a tükörben. Azt nézte, hogy most a felszabadult éjszakázásban meghúzódott és megsáppadt az arca. Nyáron rendszerint hamar lebarnult, és keményhúsú, egészséges, síma arca volt. A tél vége felé, most már második éve, megnyultak a vonásai, mintha megnagyobbodott volna a szeme és szinte nőiesen fehér lett hosszúkás, ovális arca. Csinos, nyulánk fiú volt, az anyja főként két szépségére volt büszke: sötétbarna, majdnem fekete haja dacára élesen kék volt a szeme, s a lába tökéletesen egyenes volt. Mikor egyszer a tornatanár statisztikát csinált az osztály lábairól, aszerint hogy kinek van ó-lába és iksz-lába, ő volt az egyetlen, harmincöt fiú közt, akit egyik rubrikába se írtak bele. Huszonnegyedik esztendejében járt és a bajusza még csak most serkedt. A sporthoz nem volt sok kedve, kicsit lusta volt, de ennek okát lehetett találni a vérszegénységében. Testtartásának és mozdulatainak valami lassú és kellemes eleganciája volt, ami már a fiatalkori fáradtság határán járt. Ő maga, aki elég gyakran foglalkozott külsejével, szépnek tartotta a kezét is: az ujjai és a körmei hosszúkásak voltak, a kezefeje szépen csatolódott az inas és csontos csuklóra, ő a kezét szerette legjobban, mert vékony és száraz volt, míg az anyai szem semmit, ami sovány, -15- nem szeretett a fián, gyermekkorában mindig a kövérségéért aggódott. A tükör előtt felsimította dús haját a homlokából és nézte, hogy így mennyire hasonlít az anyjához. Most, hogy el kellett menni a régi lakásból, minden pillanatban az anyjára gondolt, mintha valójában csak most, az emlékeitől is elszakadva, búcsúznék el örökre tőle. De éppen ezért, mert ezt az érzést a külsőségek hozták, nem volt mély és benső. Lefekvés előtt, így halálra fárasztva fiatal testét, mindig érzékeny és felületesen szentimentális volt és a tavasz, a tavasz – mondta magában, mikor elfordult a tükörtől és vetkőzni kezdett – a tavasz fárasztja, bágyasztja és ríkatja a városi embert, ez valami misztikus és ősrégi rokonság a növényekkel, hogy mikor azokban mozogni és melegedni kezd a nedv, a finomabb emberi idegzetek is nyugtalankodnak, – ilyesmit olvasott valahol – vagy talán nemi kérdés ez is, valahol ezen a ponton hat a modern emberre a nyárelő vizes langyossága, aminek a lankasztó, furcsa szaga nyugtalanít és valami türelmetlenséget kerget végig a csontokon. Egyingben ült most az ágya szélén, megint megakadt a vetkőzésben, – intim és oly gyakori pihenő pillanat – a térdére könyökölt és úgy tette az állát a tenyerébe, mint sok, sok gondterhelt és fáradt városi ember, aki talán el is felejtette, hogy hányszor állt meg ezen az állomáson az életében, félig levetkőzve, elgondolkozni éjjel az ágy szélén, a nagy csöndben összeadni és kivonni egy nehéz nap emlékeit, néha félórákon át meredve így a lámpába vagy a szőnyegre. -16- Ez nehéz eset volt, amire most gondolt. Minden éjszaka elkezdett gondolni erre, de mindig abbamaradt a gondolatfűzés, mert a paplan alá bújt és elaludt. De ez a mostani óra, ami a búcsúzást és a holnap kezdődő új életet jelentette, egy férfi kilépését a világba, ez nem engedte magát agyonvágni egy félig-sóhajtás, félig-ásítás ikerlélekzettel, amivel az ember annyi nehéz ügyét intézi el, mikor a friss párna símán és hűvösen végigcsókolja a felmelegedett arcot. A menyasszonyáról gondolkozott. II. Turnovszky Ella egy polgári iskolai igazgatónak a lánya volt, akivel az Aradi-fiú gyerekkorában sokszor került össze, s akivel később a budai kaszinó házi mulatságain barátkozott meg. Az igazgatót azóta Pestre helyezték át, de Andor ott is tovább járt hozzájuk. Már negyedik éve laktak Pesten, a polgári iskola épületében, az úgynevezett igazgatói lakásban, amelynek építész-adta pompás tágasságát oly ritkán tudják a szegény igazgatók bútorral, szőnyeggel és függönnyel igazolni. Az utóbbi években, főként a doktorátus után minden délután, vagy este ott töltött a fiú egy-két órát. Aradiné egyideig küzdött ez ellen a készülő házasság ellen, kizárólag azért, mert a lánynak nem volt pénze, de aztán nagynehezen belenyugodott. Az öreg ügyvéd nem szólt a fia dolgába, bár nem szerette leendő apósát, akiből az anyagi gond és az előmenetel lehetőségének aljas nyomorúsága -17- meghunyászkodó, ideges és rendetlen embert csinált. Egyszer volt is köztük valami, egy váltó miatt, amit Aradi doktor zsirált a kopasz Turnovszkynak, s amit Turnovszky csak azután fizetett vissza részletekben Aradi doktornak, miután a kerületi bank az ügyvéden megvette az egészet. Andor halványan emlékezett is az esetre, – akkor még kis gimnazista volt – egyszer egy vasárnap Turnovszky bácsi náluk ebédelt, mert a felesége a kislánnyal Kecskeméten volt, rokonoknál, és Turnovszky bácsi németül összeszólalkozott apával már a levesnél és letette a nyakából a szalvétát, fölkelt és olyan izgatott volt, hogy a mamától is németül búcsúzott: „ich bitte tausendmal um Verzeihung“ – mert elment, otthagyta még a szép zöldborsó-levest is, ami pedig szinültig töltötte meg a tányérját, – csak egy év mulva békültek ki a körben, az apátplébános huszonöt éves jubileumán, Andor emlékezett rá, hogy mikor az apja késő éjszaka hazajött és ő hallotta a szüleit a hálószobában beszélgetni, az apja ezt mondta: „Találd ki, kivel ferbliztem mostanáig, ne is törd a fejedet, Turnovszkyval, megint adós maradt húsz hatosommal“. Körülbelül egyidőben kezdték elvinni a kör szombat-esti mulatságaira a szülék Andort és Ellát. Már az első télen Turnovszky Ella – így szombat estéken olcsó-szőkéből és szegényes, otthonkészült rózsaszínből festett igazi polgári-köri jelenség – báli ideálja és királynője lett ezeknek a polgári-köri fiúknak, akik épp, hogy a második vagy harmadik pantalónjukat viselték. Kitünően és jókedvűen táncolt, nem nagy temperamentummal, -18- de a tömeg számára való örökös, mechanikus vígsággal és egy kis szabadossággal, ami mögött még akkor semmi érzékiség nem volt, csak polgári, vagy jobban mondva kerületi tetszenivágyás. Olyanfajta sikere volt, aminőre a jobb anyák azt mondják: „na én agyonütném a lányomat stb.“, de azért minden anya figyelte a táncát és a nevetését, mert minden anyának objektíve tetszett, csak éppen minden anya épp azért anya, hogy soha ne győzzön benne az ilyen objektív és természetes tetszés, amíg neki olyan lánya van, akinek nincs ekkora szombati, kerületi sikere. A kör nagytermének sarkában minden táncának négy-öt felfelé fésült hajú, bajusz-kezdettől maszatos, pattanásos homlokú fiú várta türelmetlenül a végét, sötétkék ruhában, kis fekete csokorral a gallér alatt, egyik-másik hosszúujjú zsakettben, valamennyi vizes kefével fényesre simítva, nagy, mohó kamasz-szemekkel, izgatottan huzogatva a fehér keztyűt. Ezek közt a tüzes táncosok közt, akik kialkudtak három túrt, de már a harmadik kezdeténél táncközben kezdtek alkudni a kegyetlen lánnyal egy negyedikért, könnyű volt Andor dolga. Ő lassú és szenvedélytelen táncos volt, ő nem is várt sorára a többiek csoportjában, valahogy úgy volt mindig, hogy mikor ő következett, halkan előkerült valahonnan, és mikor a lány épp körül akart nézni utána, már könnyedén fogta is a derekát, a lány már táncolt is vele, lassan és sétálósan, magától értetődően és sokáig, addig, amíg a fiú vissza nem adta a folyton nagyobbodó csoportnak. Néha künn, a rosszillatú, gázlángos kaszinói folyosó félhomályában égő fiatal pofonok csattantak -19- Turnovszky Ella miatt, aki ezzel nem sokat törődött. Anyák és lányok gyűlölködése fölött, csattanó diák-arcok fölött közömbösen uralkodva lebegett rosszultáplált halvány szépségében, olcsó szőkeségében és rózsaszínségében, csintalanul fel-felrezzenő felsőajkával, folyton nevető és nem gondolkozó hamis szemével, mint a rossz partie ideálja, a taknyosok démona, igazi városvégi szegény lány és kerületi primadonna, akit minden kamasz azzal ölt, hogy Aradi Andorba szerelmes, de aki minden kamasznak azt mondta, hogy szerelmes még nem volt soha, de Aradi Andor „tetszik“ neki. A sikere és a népszerűsége ártott az apjának és az anyjának is. Az apjáról azt mondták, hogy eladósodott csirkefogó, aki az iskola szénszállítójától pénzt fogad el és egész nap a városházán szaladgál gratulálni és tanítók és tanárok ellen intrikálni, az anyjáról pedig, – ez szinte törvényszerű minden bálkirálynő anyjára nézve – hogy szép kis pipi lehetett fiatalkorában, sőt a komiszabbak azt, hogy a lány nem is Turnovszkytól van, hanem egy alpolgármestertől, aki meghalt. Andor nyugodtan, a dologról igen keveset beszélve, a szülői kísérletekre nem igen felelgetve, komolyan, lassan és biztosan, mint ahogy táncolt, járt éveken át a Turnovszky-házhoz. Mikor Pestre kerültek, oda is utánuk ment a Dunán át, ami igazi budai ember szemében még ezer évig döntő fontosságú dolog lesz. Itt nem lehetett semmit csinálni, Andor látogatásai olyan pontosak, biztosak és meg nem akadályozhatók voltak, mint a hét napjai, ahogy egymásra következnek. A Turnovszkyék asztalán öt teríték volt minden este, -20- akár ott vacsorált Andor, akár nem, – s ezeknek a családias vacsoráknak a csöndes és szívós nyugalmában megvolt a szegény és ingatag kis családnak az a győzelme, amit a nevetőszemű szőke-rózsaszín kisasszony szerzett meg Andoron keresztül a rendes, jómódú és előkelőbb polgárcsalád néma bosszúságán a lassú és mindvégig sóhajtozó belenyugvásig. Vőlegénységről, házasságról itt nem esett szó. A dolog oly magától értetődő volt, hogy csak azt kellett megvárni, míg Andor ügyvédi vizsgát tesz, addig megvoltak eljegyzés nélkül is, és ha valaki Ivánt, a lány öccsét, a gimnáziumban megkérdezte, hogy igaz-e, hogy az Ella menyasszony, vigyorgó biztonsággal felelhette, hogy nem az, de azért a mamád nyugodt lehet, ez a dolog rendben van, az Aradi fogja elvenni. Ez az Iván volt az, akinek Turnovszky bácsi vagy Turnovszky néni minden vacsora után kilenckor azt mondta: „Iván, menj be apa szobájába Ellához és Andorhoz és pont fél tízkor küldd haza Andort és Ella feküdjék le“. Azzal ők aludni mentek, Iván bement a fiatalokhoz, ült a nyakukon öt percig, s aztán tíz cigarettáért magukra hagyta őket. „Andor“ – mondta másnap a mama – „az este megint tizenegyig volt itt, ez nem illik, Iván meg is kapta a magáét“. De ez nem változtatott semmit a dolgon, a mama, aki más dolgokban keservesen szigorú és okos volt, itt beérte ezzel az elvi tiltakozással és Andor soha nem ment el tizenegy előtt. Igaz, hogy egy kis köhögés után bármikor be lehetett lépni „apa szobájába“, Ella az íróasztalon ült és Andor fel-alá járt előtte. Ez ma este is ilyenformán volt. Tegnap, tegnapelőtt -21- és azelőtt Andor nem jelent meg az igazgatói lakásban. Három vacsorát mulasztott egymásután, ami annak a jele volt, hogy összeveszett a lánnyal. Ma ott volt, apja betegségével mentegette magát a háromnapos szünetért és vacsora alatt nem szólt Ellához, szándékosan beszélt sokat a kopasz Turnovszkyval, politizált vele s néha nagyon udvariasan kapott a sótartó vagy egyéb után, ami felé a lány nyult. Mikor a vacsorának vége volt és Turnovszky végigszívta a virzsiniáját, kilenc óra lett és az öregek, rendes szokás szerint, fölkeltek. „Iván – mondta az asszony – fél tízkor lefekvés.“ – Kezét csókolom, én megyek – mondta Andor. Turnovszkyné felderülten nézett rá, aztán a lányára, akinek most is közömbösen mosolygott a szeme. Pillanatnyi csönd lett, de a lány érezte, hogy ha nem szól, Andor elmegy és megint nem jön három napig. Csöndesen mondta: – Maradjon. – Kérem – mondta a fiú. – Parancsol velem valamit? – Igen, – mosolygott rá fölényesen a lány – mondani akarok magának valamit. Andor kezet csókolt az asszonynak, szétnézett a kopasz után, de az már nem volt sehol. – Gyerekek vagytok, gyerekek vagytok… – mondta a mama és elment, aludni. Ella előrement az apja írószobájába. Fekete bársonyruha volt rajta, amely a nyakát meztelenül hagyta. Szép járása volt; a sötét bársony puhán -22- rajzolta ki az idomait, és világított fölötte a fehér nyak és a friss, fényes szőke fej. Csinos és egy kicsit asszonyos volt így. Ahogy Andor utána indult, végigvágott tekintetével a lányon, a feje búbjától a cipője sarkáig. A biztos birtoklás nyugalmával nézte: „ez az enyém, ha akarom“. A vacsoránál való színészkedés miatt észre se vette, hogy valamivel több bort ivott, mint szokott, és most égett az arca. Az írószobában némán dobott az asztalra egy marék cigarettát. Iván, aki már rég svindler volt, nem nyult rögtön a cigaretta után, hanem előbb lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott és fülelt, hogy aludni tértek-e már a szülék. Fontossá akarta tenni magát és veszélyessé a szívességet, amit tett, hogy a cigaretta állandóan biztos legyen. Csak akkor ment az asztalhoz a cigarettáért. Köszönés nélkül ment ki, mint aki csak éppen, hogy kimegy, de még visszajöhet. Mikor egyedül maradtak, Ella felült az íróasztalra. A fiú lassan járt fel-alá előtte, aztán szembeállt vele. – Ez nem megy – mondta. – Gyere ide – nyújtotta ki felé karját a lány. A bársonyruhának rövid ujja volt. – Megint bolond vagy? Mért vagy bolond? – Ez nem megy – ismételte a fiú és rágyújtott, ezzel jelezve, hogy nem akar csókolózni. A két fehér kar leereszkedett a fekete bársonyra. A lány komolyabb lett: – Ervin miatt? – Ugyan! – És intett a cigarettás kezével. -23- Ervin egyike volt a pattanásoshomlokú táncosoknak. Régen, mikor még a budai körbe jártak, komoly és rossz táncos volt, jogász és kitünő tanuló, esetlen és egy kicsit piszkos is. Az egyetemen pápaszemet viselt, a szombati estéken restelte fölvenni, akkor az is látszott rajta, hogy rövidlátó. Mostanában, hogy ügyvéd lett, Andor ritkábban látta, de azt tudta róla, hogy jár a házhoz. Veszélytelennek tartotta mindig. – Hiába, – mondta – hiába mondod már másodszor Nagy Ervint. Valami jobbat mondjál. Ettől én még nem izgulok. Tudom én, hogy mennyire érdekel téged Nagy Ervin. Jobbat mondjál. – Tudok – nevetett a lány. – Mondjál csinosabbat, urabbat. Gazdagabbat. Huszárönkéntest mondjál. Ervin… az nem… az nem… Különben minek is beszélek. Mondhatsz, akit akarsz. Elsétált tőle. – Nem megy, – mondta messzibbről – nem megy, mert nem szeretlek. Próbálom, de nem tudlak. – Én se téged. Ez komolyan hangzott. Egy kicsit igaz is volt. Ez is, meg a fiúé is. Korán kezdődött és túlérett mátkaság volt ez. Negyedik éves volt már, tulajdonképpen most kellett volna kezdeni. A lány most lett húsz éves, a fiú huszonnégy. Most kezdett forogni a szemük a világban, most nyílt meg a fülük, most élesedett bennük a mohóság és most gyúlladt meg a kíváncsiságuk és – egymáshoz voltak kötve. A gyerekesen szép, szomorú és szerelmes boldogságnak már vége volt. Andornak elég -24- volt, ha az orfeum télikertjébe bejött egy pirosra pezsgőzött arcú elegáns ember smokingban, s mellette a szeretője, valami kígyóderekú metresz nagytollú kalap alatt, hogy dühbe guruljon, átkozza ostoba budai sorsát és korán eligért férfiéletét, ami valami hagymaszagú lakásban fanyalodik arra a kis ál-csinosra. Ilyenkor bent a mellében forró szárnyak kezdtek verni, az érzékiségével a sokasszonyúság szomja égett végig rajta, ezzel együtt a nagy élet és a gazdagság vágya, eszébe jutott az apja vagyona, ami az övé lesz, és a szabadság, és a jó modora és az érvényesülési tehetsége. És… kimenni a világba és frakkban járni és fiatalon méltóságos úrnak lenni és így, egy kicsit unottan lépdelni a csillárok alatt egy ilyen erősszagú vízben fürödt, feszes kis fehérkeztyűs cseléd mellett, akinek vékony franciás gyereklába van és bőfodros csipkék közt finoman izmos, hosszúkás combja, mint a fogolymadáré. Ez kell, ez meg is van, csak akarni kell, csak ott kell hagyni a gulyáslevest a Turnovszky-asztalnál, a szélesedést ígérő bársonyruhás kis ostobát az ő pattanásos táncosaival, akiknek nem jó közelről a fülükbe nézni, az ő egész kis rongyos jövőjével, és a bársonyruhával, megint csak a fekete bársonyruhával, a szegény lányok ez örökös, mindig visszatérő és egyetlen érzéki eszközével, ezzel a diákoknak való kontraszttal a fekete bársony és a fehér fedetlenség közt, nyomorult rabság ez, és nem élet ez, és fiatal vagyok és gazdag vagyok és nem is mondtam még soha, hogy el akarom venni és „hogy jövök én ehhez“… És még csak az kellett, hogy néha egy-egy ilyen nagytollú vagy gyémántrezgős frizurájú suhogó metresz, mikor -25- fáradtan ült a vörösarcú smokingos grófja vagy zsidaja mellett, ráfelejtse a tekintetét a fellobogó arcú Andorra, aki az ő batisztba göngyölt kis testét a márványasztalon keresztül élesebben látta, mint ő az Andor megnagyobbodott és sötétacélkéken fénylő szemét, – még csak ez hiányzott, hogy ilyenkor le is igya magát egy üveg Médoc-kal, mert az erős volt, francia volt, sok volt és csak öt korona volt. – Én se téged… Komikus. És: – Ervin miatt… És szerelem, és Ervin, és majd hogy hol fogunk lakni és tudod, ha hazajősz, már készen lesz a vacsora és mindig az, hogy „tudod, milyen féltékeny leszel, és tudod majd ez, és tudod majd az… Már mint hogy ő, Andor. Féltékeny valami Ervinre vagy Péterre, ő, ő! Két szoba és konyha, és „majd ha gyerek lesz…“ És a lány még el se pirult ilyenkor, mint falusi lányokról hallani, hogy az ember szerethette volna a bárányi kis szűzességét, hogy meghatotta volna az embert azzal az ájult, vágóhídi rémülettel, amivel szűzi gyereklányok a nemzés misztériumaira gondolnak, – nem, ez nyugodtan, egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolában tiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsit mindennel tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággal beszélt a gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról, ebben a korban, egy huszonnégy éves városi fiúnak, aki volt olyan romlott, hogy csak a tökéletes és rémült szűziség hatotta volna meg, és volt olyan zöld, hogy egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott -26- szempillája alól jövő csaló sugárka úgy felgyúllasztotta, mint tikkadt nyáron a villám a szénapadlást. – Én se téged… – „Szamár“ – gondolta magában, mikor végignézett a bársonyruhás, molletnek induló kis szőkén, aki a maga kis szombat-estés világában, táncosai pofozkodásának hangjainál, rongy kispolgári démonságában királynőnek hitte magát ott az íróasztalon, vágyak ideáljának, parancsolónak és mindenhatónak. – Nem megy – mondta neki. – Ezt okosan és becsületesen el kell végezni. Fiatalok vagyunk. Még… mink… mehetünk és tudja Isten… És nem, nem, nem szeretjük egymást. Nem. – Nem – mondta a lány meglepően őszintén. A fiú, halkan: – Nahát. Odament hozzá, megállt előtte, érintette a térdét. Egy pillanatra, futólag, de bántotta a hiúságát ennek a „nem“-nek a zamatos őszintesége. – Nem? – kérdezte tőle, a fejét közelítve hozzá. – Nem – mondta a szőke. Hátrahúzta a fejét. A fiú elkapta és megcsókolta. A szőke viaskodott vele, de aztán hagyta magát. Kivörösödtek és csókolóztak, égtek egymáson, a fiú megbontotta a vállán a fekete bársonyt és ott perzselte a szájával, miközben a szőke reszketve szorította a kezét a fiú dús haja közé. Csak ezekben a pillanatokban hatotta meg a lány szűziessége. Ez a bálozó és ügyes városi lány csak a dekoltázsig volt gőgös, szemérmetlen és királynő. Szomorú kis izgatott -27- cseléddé vált, mikor a mohó gyerek a kamaszság brutalitásával tépni kezdte a gombot a bársonyon. Ide jutottak négy évi együttlét után, már nem maradt semmi beszélni valójuk, csak akkor voltak meg békében egymással, amikor így vacsora után az esti kis lázzal ölelkezhettek és kipirultan viaskodhattak. Ami élet-tartalma az együttlétüknek volt, az kiapadt a hosszú várakozásban. „Már csak az érzékeiddel szeretsz“ – mondta sokszor a lány, mikor a fiú únta a beszélgetést és türelmetlenné vált, ölelni akarta és oda se figyelve arra, amit mond, a száját kerülgette a szájával. „Legalább csak ezt hadd mondjam végig… Istenem, már beszélni se lehet veled… ne… nem…“ És szomorú lett a csókja alatt, néha ilyenkor nagyon és keservesen szerette, beleragadt az ajkaival, belül sírva, tűrve a fiú forró kezét, amint a nyakáról elsiklott és átfogta a meztelen vállát. És mikor elment, magára maradva, hogy egyszerre jött rá az álmosság az ágyban: „Nem szeretem én se… csak mikor felforral, csókol, ez is csak érzékiség, utálatos, utálatos…“ Tizenegykor elment és a lépcsőn határozottan érezte, hogy ennek itt vége van. A csókolózásra gondolt: „Momentán dolog“, – mondta magában – „momentán dolog.“ Az utcán, ahogy ment, tagadólag rázta a fejét: „Nem, nem, nem. Soha.“ Aztán: „Beleesem abba, hogy nő-szaga van, lány-szaga van, marha vagyok. Nem élek rendes férfi-életet, nyugodtan kellene hozzájuk felmenni, egészen nyugodtan és hidegen, akkor végig tudnám utálni és únni. Szeretőt kellene tartani, az kellene, hogy pénzem legyen. Nyugodtnak kellene lenni, nem így…“ -28- – Borzasztó – mondta félhangosan. Az orfeum-kávéházba ment. Kereste Rácz Miklóst, a barátját, azt mondták, már hazament. Leült, közel a cigányhoz, mert máshol nem volt üres asztal, a nagy cimbalomlármában és klarinétvisításban kiáltva rendelte meg az üveg Médocot és ott ült egyedül, órákig. Ma valahogy nehezen és lassan ment csak a fejébe a bor, lehet, hogy attól a csattogó és visító lármától, amit a cigány csinált a közvetlen közelében, vagy attól, hogy ott eszébe jutott az utolsó éjszaka, amit a szülői lakásban fog tölteni. Később nagyon izgatott lett, talán a bortól, talán a cigányharsogástól, talán a nagy érzéstől, hogy elmegy lakni hazulról, talán az elhatározástól, hogy vége, vége Turnovszky Ellával, vagy talán mindezektől összevéve. Érezte, hogy átfűlik az arca, hátradőlt a széken és bámulta a detektívet, aki itt a cigány mellett ült minden este, sörösüvegek közt. Megint jöttek pirosképüek frakkban és smokingban, pasztelszínű ruhás metreszekkel, virágárúsnők kavarogtak el mellette, megint ránézett egy sétáló nagykalapos, a falon egy rossz freskó volt, amely a párisi nagy Opera csillárosan ragyogó lépcsőházát ábrázolta, amint frakkok és tábornokok közt meztelen női vállak, keblek, legyezők jönnek le a lépcsőn, a cigány pattogva és ingerlően vágta az angol táncot, a kávéház nagyon tele volt, csattanva törtek az olcsó poharak egy sarokban, ahol plasztronok és hűtővödrök ragyogtak a félhomályban, így most már melegen kezdett szállni a szájából, belül, a homloka felé a Médoc íze, egy kicsit elkábult ebben az áldott, megnyugtató lármában, egy kicsit elmosolyodott -29- és gondolatban – nem gondolta, hanem mondta: – „Én se téged“… – előbb a lány hangján, úgy, ahogy Ella mondta, aztán mintegy feleletül erre, őszintén, mélyről, a saját hangján, kissé komiszan, a fejével lassan és megvetően bólogatva: „De én se téged.“ És gúnyosan, szinte gyűlölettel tette hozzá némán: „Nem, édesem.“ Innen indult haza a híd felé háromnegyed négykor. – „Nem, édesem“ – mondta hangtalanul most megint, hogy az ágyában feküdt, a fal felé fordulva, és egy kicsit gúnyosra görbített szájjal nézve a tapétának egy kis világos foltját, ami épp az orra előtt volt, s amit megvilágított a redőny felső résein behúzódó első világosság. A tapéta zöld és barna akantuszleveleket ábrázolt, amint egymásba fonódott kettő-kettő, és ezen a színfolton felülről lefelé sűrűn vonult sok párhuzamos fekete vonal, hogy messziről gobelinszerű hatást tegyen. De így közelről, mintha sűrűrácsos finom kalitka mögött lett volna a zöld és a barna akantusz. Századszor, vagy ezredszer nézte már így ezt a régi tapétát, elalvás előtt, olyan közelről, hogy az orra szinte érintette. Így közelről az is látszott, hogy a tapéta nem síma, hanem végtelenül finoman bolyhos, mint valami bogaraknak való kis színes prém. Az egész gyermekkorát, egész első fiatalságát kísérte végig ez a jól és sokszor megnézett kis látvány, a legkedvesebb percekben, az elalvás előtti álmosság feledhetetlen gyermeki perceiben. Nappal soha meg se nézte, eszébe se jutott, nem is tudta volna talán megmondani, milyen tapéta van a szobájában, ez csak így elalvás előtt -30- volt régi ismerős, aminek minden szögletét, szőrszálát, vonalát, színét ismerte. „Itt hagyom“, – gondolta – „itt hagyom, mindent itt hagyok, megyünk el innen, el kell kezdeni élni, mindent el kell kezdeni, ember leszek és csinálni fogok valamit, mindent fogok csinálni…“ Megijedt, egyszerre, úgy, hogy dobogni kezdett a szíve. Az ebédlőben halkan nyilt az előszobaajtó, mintha valaki észrevétlenül akarna belopózni, s ugyanakkor gyenge sárga fény jött be a nyitott ajtón át az ő szobájába. Riadtan kapta fel a fejét. A cseléd jött takarítani, a petróleumlámpával. Visszafeküdt, a falnak fordult. A lány lábujjhegyen jött, igen lassan, óvatosan és nesztelenül csukta rá az ajtót és a következő percben már hallani lehetett, hogy az ebédlőben nyílik az ablak, egy kis kocsizörej jön be tompán az utcáról és egy szorgalmas seprő szisszen meg a nagy szmirnaszőnyegen, ritmikusan, kedvesen, megszokottan, folyton-folyvást, álomba és gyermekkorba ringatóan. Forró és nedves lett a szeme a fiúnak, rövidült és kapkodni kezdett a lélekzete, csöndesen, idegesen, nagyon visszafojtva elsírta magát a párnán, amelyre utoljára tette rá összezavart és kínlódó gyerekfejét. Egészen a füléig húzta a paplant, végtelenül jónak, tisztának és szomorúnak érezte magát, mintha minden rosszaság és piszok a könnyeivel együtt kiforrt volna belőle meleg szemén keresztül, árvaságában és sírásában valami megnyugtatót, megtisztítót és fölemelőt érzett, csak a forrás fájt a mellében, ahonnan a sírás jött. A paplan alatt a mellére, a szívetájára tette a kezét, a hálóing alá, odaszorította erősen és ahogy szokott, -31- némán, az agyában beszélve, mondta magában a mondatot, amitől újra bőven és forrón áradt el az arcán a könny: – „Az apám is meg fog halni… szegény jó apa is meg fog halni…“ III. Délután, mikor a bútorszállító utolsó rosszképű embere is összeszedte a köteleit és elment, kinyitotta az új lakás ablakát és kinézett az utcára. A bútoros-kocsi elhimbálózott, ezt követte a szemével addig, amíg a csöndes, kertes utcából bele nem fordult az Andrássy-út messziről tompán zajló kocsikavargásába. Az imént néhány percig esett az eső, de most már megint sütött a nap, hűvösen, a tavaszi délután sárga fényével. A gyalogjáró kövei száradoztak, és az ablak előtt, a csenevész kis előkertben már volt valami kevés zöld, amit tisztára moshatott a futó eső. Jó illat jött be a szomszéd kopasz kertekből, nem is annyira illat, mint a vizes földnek a friss szaga, ami a városi kövek közt a természet egyetlen őszinte lehellete így tavasszal. Szeretettel nézett végig a sárgaporondos rövid utcán, amely teljesen üres volt, se ember, se kocsi nem járt benne ebben a percben. Jól esett neki ez a nesztelen, úri, jómódot titkoló elhagyatottság. Szépek voltak a kis villák a kapuk fölött kiugró üvegfödélkékkel, az óriási, egy darabból való ablakok, széles csipkében végződő fehér függönyeikkel, a konzulok címerei a falon, szép volt ez a korán alkonyodó, mégis fényleni próbáló tavasz-délutáni -32- napsütés – valóságos boldogság öntötte el, boldogság, amit az új környezet, új vidék, új látvány ad, ez az egyetlen komoly orvossága minden emberi szívnek, ami valamitől nehéz. Tulajdonképpen semmi értelme nem volt annak, hogy elmenjen lakni hazulról. A régi cseléd, az ő kövér Juli szakácsnéjuk, aki már rokonszámba ment, kitünően viselte gondját, az apja nagyon keveset volt otthon, s az anyja halála óta szinte egyedül az övé volt a budai lakás. De a fejébe vette, hogy önállóan fog élni, a maga lábára akar állni és addig kínozta az apját, míg az beleegyezett abba, hogy végleg otthagyja a családi fészket. Nőkről nem igen szoktak egymással beszélni, de mikor a fiú csökönyösen és nagy indulattal hozta fel újra és újra a kérést, hogy a saját kis lakásában szeretne lakni, az öreg úr mindig arra gondolt, hogy e mögött a kérés mögött valami nő van, a fiúnak van valami jobbfajta szeretője, minden bizonnyal úriasszony, aki nem akar bérelt szobákban bujkálni vele. Mikor meghallotta, hogy a fiú a Horn-villában nézett lakást, megingott benne ez a gyanú, mert tudta, hogy a báróék első kikötése az lesz, hogy nőket nem szabad fogadni a garszonlakásban. Ez így is volt. Végül abban állapodott meg benne az apai ész és az apai hiúság, hogy a nő nagyon előkelő lehet, ha a fiú e tilalom dacára is ragaszkodik a villalakáshoz. Megmérlegelte a dolgot és a számítása jó eredményt adott: a báróék háza kizárja azt, hogy mindenféle nőszemély járkáljon oda, lumptanya tehát nem lesz ott. Olyan nő pedig, akiért a fiú megkockáztatja a kidobatást, és akinek külseje tiszteletet -33- parancsol a házmesternek, az csak járjon oda. Sőt járjon oda minél többször és minél tovább, – az öreg Aradinak kedvére volt minden, ami még megakaszthatta fia házasságát a Turnovszky-lánnyal. Ő már tehetetlen volt ezzel a dologgal szemben és minden segítséget a véletlentől és egyéb külső körülményektől várt. Andor becsukta az ablakot és szétnézett a lakásban. Két szobája volt: egy kétablakos úriszoba és egy egyablakos hálószoba. A házmesterék vállalták a takarítást, s most ott is piszmogott már a házmesterné, ronggyal dörzsölte a sárgaréz írókészletet, rabszolgája, a viciné pedig az ágyat vetette meg a hálószobában, hangosan pofozva a párnákat. Friss, jó érzés feszítette a mellét a fiúnak. A könyveit nézte, az íróasztalát, a régi karosszéket, a naptárt, amelyről, mikor kipakolták, letépte a másfélhónapos késést. Érezte, tudta, hogy új ember lesz belőle, elkezdődik a készülés az ügyvédi vizsgára, és ugyanekkor a barátja, Rácz Miklós révén, aki egy nagy lap munkatársa volt, meglesz a hasznos összeköttetés azzal a nagy lappal, ahol egy kis politikát lehet majd írni, – a világért sem irodalmat – csak politikát, olyan parlamenti és pártköri tudósításokat, amelyekkel ismeretségeket és összeköttetéseket lehet szerezni. Igy majd közben meglesz az ügyvédi vizsga, az apa irodája és egy kis politika, megint csak egy kis politika, – Andor politika alatt azt értette, amit az ő világában és az ő helyzetében ez alatt érteni szoktak: karriért, amelynek messzi ködében a képviselői mandátum, az udvari tanácsosság, egy kis újságokba való -34- cikkezés, közgazdaság, bankpaloták képe és egy igen finom és igen gazdag, nagyszerűen öltözött fiatal asszony – a leendő feleség – kavarodott össze operai páhollyal, frakkal, saját automobillal és egy-egy nevetős, társas vacsorázással a Hungáriában, csupa smokingosokkal és ilyen fehérkezű, divatos asszonyokkal, cigányzene mellett, – nagy dolgozószobával, hatalmas íróasztallal és alázatos titkárral, aki szerényen mondja: „őméltósága kéreti a képviselő urat“ – és őméltósága, az ő, Andor, amint ül a nagy székben, és a képviselő úr az a mosolygó, zsakettes kopasz, aki megáll az ajtóban és már ott meghajol, mélyen, miközben ő, Andor, már mint őméltósága int neki és azt mondja: „na gyere, gyere, ne félj, nem eszlek meg, inkább gyújts rá“. Nem, nem lehet elvenni Turnovszky Ellát. Nem lehet. Felöltőt vett, elindult az apját meglátogatni a szanatóriumban. – Szellőztessenek itt még – mondta a házmesternének – és ha kitakarítottak, zárja be a lakást és vegye magához a kulcsot. Amíg a második kulcs elkészül, addig így lesz. Vacsora után jövök haza. – Kezét csókolom – mondta az idős asszonyság és előreszaladt, ajtót nyitni neki. Ez mind nagyon jól esett az önérzetének. Lakása van, rendelkezik, jön és megy, amikor akar, személyzete van, amelynek nincs szemrehányási joga, mint Julinak volt otthon, amely csak szalad, ajtót nyit és kezet csókol. Mert azt is akart. -35- – Hagyja – mondta neki, mikor visszahúzta a kezét. Kiment az utcára és azt gondolta magában, hogy ide milyen könnyű lesz korán hazajönni. Vendéglőben vacsorál, azután benéz a rendes kávéházba, a fiúkhoz, éjfélre itthon lesz. Hétfőn elkezdi a tanulást. Ma csütörtök van. Hogy miért csak hétfőn? Mert… ma csütörtök, hurcolkodás, – aztán péntek, szombat, vasárnap, három nap, amíg rendbejön a lakás, három nap vakáció még, és aztán tanulás, munka, az élet nem könnyű és most már el kell kezdeni. Mire a szanatóriumba ért, már erősen alkonyodott. Halkan kopogtatott az apja szobájának ajtaján és miután választ nem kapott, várt egy kicsit. Aztán gyöngéden megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Bement. Alkonyi árnyékban volt a fehér szoba, a nagy, kórházi tisztaságban a fal mellett feküdt az öreg ember, fehér vaságyban. Nem aludt. Ahogy oldalvást feküdt, az ablakon át nézte a sötétedő eget. – Nem hallottam a kopogást, – mondta – nem alszom. És hogy a fiú a falhoz ment, a villanylámpa gyújtóját keresni: – Ne, ne gyújtsd meg. Még világos van. Az asztalon rubrikázott ív papiros volt, a láz naplója. Andor az ablakhoz vitte. Az öreg megmozdult az ágyban: – Estefelé egészen kis láz, minden nap. Nem akar elmaradni. – Miért nincs itt senki? – kérdezte a fiú. – Nem kell, nem szeretem. Igy szeretek feküdni, egyedül, nyugodtan. Gyere ide. Ülj le. -36- Andor leült az ágy mellé. Az öreg szeretettel nézett rá, egy kicsit mosolygott, mikor kérdezte: – Na, és az új lakás? – Nagyszerű. Boldogság, igazán. Még egypár napig eltart, amíg rendbehozom, aztán hétfőn elkezdődik a nagy tanulás. Hallgattak. – Csak aztán elkezdődjék – szólt csöndesen az apa. – Ha én mondom. Egy fiatal doktor jött be, hosszú fehér köpenyben, a szanatóriumi segédorvosok kötelező vidám hangosságával. Új ember volt, akivel eddig még nem találkozott itt. Andor bemutatkozott neki. – Eredj, fiam, addig a kertbe – mondta az öreg. Andor lement. Fel-alá járt a sötét, nyomorult négyszögű szanatóriumi parkban, az óráját nézte. Nem lehet Turnovszky Ellát elvenni. Egy villanyfényes ablakban női alak jelent meg. Ránézett Andorra, Andor megállt és nézte. Csinos alakú, karcsú nő volt. Aztán a nő felnyult az ablakon és lehúzta a fehér függönyt. Eltűnt. Ennyi volt az egész kaland, de a fiúnak jól esett, hogy olyan bátran nézett vissza a nőre. „Szabad vagyok“ – gondolta. A nevét hallotta a sötét kertben, maga mögött. – Doktor Aradi úr? – Igen – mondta és megfordult. A fiatal segédorvos állt ott, a fehér köpenyben. Mosolyogva jött feléje: – Talán kolléga? – Nem. Jurisz doktor vagyok. -37- – Kérem, – mondta a segédorvos és bizalmaskodva fogta karon – a kedves mama, úgy-e bár… – Meghalt. – És ön az egyetlen gyerek… Idegesen kérdezte a fiú: – Nos, az apám? – Orvosi kötelességem, – szólt a kis doktor, még mindig cukros mosollyal – orvosi kötelességem… önnek megmondani, önt előkészíteni… A fiú kihúzta a karját a doktoréból. Szigorúan nézett rá: – Rákja van? – Igen. Hirtelen kérdezte tovább: – Operálják? – Nem. Melege lett. És az ijedtségnek, a nagy ijedtségnek az érzése ment végig rajta. – És… – Néhány hete van. Orvosi kötelességem volt… Hirtelen, köszönés nélkül akarta otthagyni, felrohanni, – talán tegnap, mikor még elkényeztetett gyerek volt, így tett volna, – de most, a lakásából, az új életéből jövet férfi volt, és ez volt az első lökés, amely után egy kicsit megtántorodva, de meg kellett állani a lábán, szilárdan, egyedül. A kezét nyujtotta a doktornak: – Köszönöm, hogy megmondta. De bocsásson meg, most visszamegyek az atyámhoz. Ez a szó: „atyám“ az „apám“ helyett, ez már az önálló férfi komolysága és póza volt. Meghajtotta -38- a fejét és felrohant az emeletre, kettesével ugrálva át a lépcsőket. Az ajtó előtt várnia kellett, úgy lihegett. Megpihent. Aztán csöndesen és unottságot színlelve ment be. Most már égett egy kis ernyős lámpa az éjjeli szekrényen. Egy ápolónő tányért és evőeszközt vett ki a szekrényből, s kiment. Megnézte Andort. – Már rég ment el a doktor? – hazudott a fiú. – Pár perce. Épp küldeni akartam érted. – Mit mondott? – Hogy adnak végre egy kis morfiumot, ha nem leszek követelő. Andor megint leült a székre, az ágy mellé és malmozni kezdett a kezével, hogy közömbösnek lássék. Hallgatott. – Hol vacsorázol? – kérdezte az apja. – Nem is tudom. Felmegyek Rácz Miklósért a szerkesztőségbe és majd onnan megyünk valahova. Kis szünet után hozzátette: – Éjfélre otthon akarok lenni. Ezt már melegen és belül nagyon elérzékenyülten mondta. Ez ajándék volt a haldokló apának. A tányérra bámult, meg az evőeszközre. – Ilyen korán kapsz vacsorát? – Igen. Hét órakor. A lábát lógázta, minden gyanút el akart oszlatni, úgy tett, mintha unatkoznék itt, csak valahogy meg ne lássék rajta, amit tud. – Jó a koszt? – Jó… csak étvágyam nincs. -39- Fölkelt, a nadrágzsebébe dugta a kezét: – Pedig az a fő. Az ablakhoz ment, kinézett rajta. Ez is a nyomorult sötét kertre nyílt. Látta a kavicsos út fordulóját, ahol az imént beszélt a doktorral. És a világos földszinti ablakot, ahonnan a nő ránézett. Mikor ez eszébe jutott, felnyult ő is, mint az a nő, biztosra véve valami zsinórt, ami a függönynek szól. Oda se nézett, a zsinór gombja engedelmesen adta magát a kezébe. Lehúzta a függönyt, gépiesen. – Köszönöm – mondta az öreg az ágyból. Megfordult. Egy kicsit meleg lett az arca, hogy mondta: – Apa… ne haragudjál, hogy a betegségedben ilyesmivel izgatlak… nagyon sokat gondolkoztam az éjjel, nem fogom elvenni Turnovszky Ellát. Ez volt a második ajándék. Az öregnek alig változott az arca, inkább valami aggodalom látszott a szemében. – Komoly ez? – kérdezte. – Komoly. Mint ahogy komoly is volt. Épp az utolsó pillanatban harapta el a lélekzetét, már majdnem a becsületszavát adta, amikor eszébe jutott, hogy otthon, a szülék előtt ezt a szót már tönkretette Attól félt, hogy ha a becsületszavát adja, az öreg kétkedő megjegyzést fog tenni. „Borzasztó“ – gondolta magában – „egy ember, aki nem meri adni a becsületszavát, mert azzal még lerontja, amit mondott.“ Az ágyhoz ment. „Ezen segíteni kell“, – gondolkozott a rövid úton – „a becsületszót -40- vissza kell állítani, majd künn, a világban vigyázok rá.“ Az ágynál őszintén, csöndesen beszélt: – Nem szeretem már. Most kezd a szemem kinyílni, ez gyerekes dolog volt és most, a végén már tűrhetetlen… már nem volt más, mint érzékiség… csókolózás és fogdosódás… ez nem egy egész életnek szóló valami… tegnap este végleg szakítottam vele. Komolyan. Örökre. Most kezdett csak elégedett lenni az öregnek az arca. – És a szülei? Könnyen hazudott, örült, hogy jót tehet, dobálta az ajándékot a haldoklónak: – Beszéltem velük. Turnovszky belátta. Az asszonyt bántotta a dolog, ezt nem csodálom. De aztán… ő is… belátta. Rágyújtott, nagy zavarában. Hirtelen letette a cigarettát: – Pardon… egészen hülye vagyok… – Nem, nem… csak szívjál. Én is szoktam. És a lány? – Olyan volt, amilyennek vártam. Belement. Semmi sírás. Ő is csak úgy szeret engem, mint én őt. Nagyon nyugtalan lett, mialatt ezt mondta. Mert ezalatt arra gondolt, hogy a bolond Turnovszky mégis csak ide talál jönni, hízelegni, ha hallja, hogy rosszabbodik az öreg állapota, és akkor… De nem, ennek úgyis elejét veszi a levél, amit ma ír a lánynak. „Még ez is jó“, – gondolta – „most már sietnem kell a levéllel, a szakítással.“ -41- – Okos fiú vagy. Jó fiú vagy. Ahogy maga elé bámult, jól esett neki ez. Nem a dícséret, hanem a tény, hogy ennek a halálra ítélt öreg embernek még adhatott valami örömet. Most nekibuzdult. Folyamatosan hazudott: – Rácz Miklós bemutatott a főszerkesztőnek. Az öreg fölemelkedett az ágyban. Boldog arccal szólt: – És nem ezzel kezdted? Hát hogy volt? Dűlt belőle a hazugság. Hogy próbaképpen egy hosszú tanulmányt írt a parlamentárizmus alkonyáról és ezt Rácz odaadta a főszerkesztőnek. A méltóságos úr látni kívánta őt és ő fenn volt nála. – Mikor? – Tegnap. – A szakítás után? – Nem. Mielőtt Turnovszkyékhoz mentem. Elhúzódott egy kicsit az éjjelilámpa fényköréből, mert észrevette, hogy elvörösödik. A füle is égett. Elmondta, milyen bókokat kapott a főszerkesztőtől, aki előtte hálálkodott Rácznak, hogy ilyen tehetséget fedezett fel a lap számára. És hogy úgynevezett „második cikkeket“ fog írni a lapba. És hogy milyen kedves, milyen úriember a főszerkesztő, ez a régi, gazdag és hatalmas politikus, a régi szabadelvűpárt egyik legtiszteltebb alakja. – Igen, igen. Megölelt. És hogy tulajdonképpen ez adta meg neki a bátorságot, hogy a rég tervezett szakítást huszárosan, azonnal elintézze Turnovszkyéknál. Hogy emberré kell lenni és meg lehet utálni ezt a semmitcsináló, éjszakázó úrifiú-életet, az embernek ki -42- kell kaparni magából, ami tehetség és kvalitás van benne, és „rájöttem, apám, hogy az embernek le kell magáról rázni az ilyen akadályokat és egy Turnovszky Ella még nem a világ és ha egy kicsit szokatlan lesz is most egy pár napig, hát a fene egye meg, férfi vagyok, és… hát az ember…“ És ezt már hitte is. Felállt, járkálni, mert az apja szemén olyasvalamit vett észre, mintha az öreg ügyvéd túlságosan szépnek és hirtelennek találta volna ezt az egész ideális állapotot, – pedig csak káprázott a megfigyelőképessége, az öreg ember az ő nagy apai szerelmében és egyre növekvő esti lázában valósággal boldog volt. A fiú, ahogy járkált itt e mellett az ember mellett, aki az ő tudatában már nem is volt, már nem is élt, most teljesen férfinak, önállónak érezte magát, sőt az volt az érzése, hogy ő a családfő, ez itt egy szegény, elmúló gyerek, akivel úgy is beszélt, mint gyerekkel szoktak. Szégyelte, egészen a kínlódásig, hogy ennek az itt fekvő apának, aki ránézve még egy órával ezelőtt a mindenható hatalom és felsőség volt, már semmi jelentősége nincs, hogy most már ő az Aradi-család, az Aradi-iroda, az Aradi-vagyon, és most már egyáltalán ő az Aradi. Viharzott benne ennek a hirtelen változásnak az égető szélvésze, a jövő érzése dolgozott benne, magasabbnak, erősebbnek, idősebbnek képzelte magát, de ugyanakkor csalónak és rablónak, aki eleven élettel járkál itt egy lény mellett, aki nem tudja, hogy már nem is él, – egy detronizált király, aki mellett ő az egyetlen hű ember, a régi udvarmester, aki még mindig felségnek szólítja és könnyes szívvel hazudik neki. -43- – Andorkám, – jött feléje a halk és boldog hang az ágyból – most, hogy a magad lábára álltál, nem fogsz tudni meglenni abból a kis pénzből… reggel majd intézkedem, hogy a bank minden elsején ötszáz koronát fizessen neked… Az a kis pénz háromszáz korona volt. Egy napra tíz koronát adott neki az apja most két év óta. És most ötszáz… hatezer korona egy évben… Valósággal fájni kezdett a szíve, mikor ezt hallotta: az öreget, amint nagy jósággal rendelkezett a pénzről, ami már nem is volt az övé. A száműzött király vezényli a hadseregét, ami már másé… az udvarmester átveszi a parancsot és künn, az előszobában könnyezve dobja el a papirt… Kezet csókolt neki. Nagyon megköszönte. Az ajtó nyilt, hozták a vacsorát. Utálatos mosollyal mondta az ápolónő, kezében a tányérokkal: – Itt a jó vacsora a kedves nagyságos úrnak. Búcsúzott és fölvette a kabátját. Az ápolónő otthagyta a tányérokat és hozzáugrott, segíteni. Úgy utálta, hogy el akarta lökni magától. Ez is az élethez, az élőhöz, a túlélőhöz húz, otthagyja a halálraítéltet, ide hízeleg, ettől fogja kapni a borravalót, biztos, már ez is tudja, hogy vége szegény apának. „Istenem, – gondolta a lépcsőn lefelé menet – hány nap ez még? Mit fogok még elhallgatni, hazudni, mi mindent… És ami aztán jön, aztán…“ Undorral és gyűlölettel nézte az aranysapkás portást, nem is viszonozta alázatos köszöntését, utálta ezt az egész helyet, a drága csillárt a lépcsőházban, a rézrudas puha piros szőnyeget a lépcsőn, ezt az egész gyalázatos szanatóriumi pompát, és -44- ezt az egész világot itt, amely mind csak őérte van, aki túlél, nem a szegény betegért, aki meg fog halni, annak már talán nem is köszönnek… Egy pillanatra elakadt a lélekzete a gondolatra, hogy vissza kellene rohanni, kopogás nélkül berontani az apja szobájába, rajtakapni a hízelgő ápolónőt, mikor durván lökdösi elgyöngült szegény apját… Az utcán már sötét este volt. Egy konflis állt a szanatórium előtt, épp hozott valakit. Andor félreállt, megvárta, míg kifizetik, aztán beült a kocsiba, odakiáltva a kocsisnak a nagy lap szerkesztőségének a címét, ahol Rácz Miklós dolgozott, és ahol a főszerkesztő oly édesen ölel, buzdít, ígér… Kinyitotta a kocsinak mind a két ablakát, hogy levegőt, jó hideg levegőt kapjon. – „Egyedül vagyok“ – mondta magának. – „Ember leszek.“ IV. A szerkesztőség piszkos előszobájából egyenesen Rácz Miklós szobájába lépett. A szolga ismerte, csak felnézett rá az estilapból, amit a szenesládán ülve olvasott, és nem köszönt neki. Szerkesztőségi szolgától ez a legnagyobb bizalom jele. A redakció két átalakított magánlakásból volt csinálva, ahol nagy szobákban három-négy íróasztal állt a telefirkált és teleragasztott falak mellett. Rácz Miklós, aki a külpolitikai rovatot vezette, különös kegyből megkapta a lakás volt fürdőszobáját, amiből ugyan mindent kiszedtek, ami fürdésre emlékeztetett -45- volna, de ami mégis mindörökre fürdőszoba maradt, mert fölötte és alatta is fürdőszoba volt, s örökké csurgott, korgott, zuhogott a víz a falaiban. Rácz nem volt benn a kis szobában, mikor Andor belépett. A fiú leült az íróasztalhoz, és piszkálni kezdett a papirszeletek közt, amiket Rácz „a munkám“-nak nevezett. A Presséből és néhány berlini lapból kivágott kis cikkek hevertek az asztalon. Akkor abból állt a külpolitika, hogy ezeket a gót betűkkel nyomtatott nagyképüségeket nagyképű magyarra kellett fordítani. Ez volt az a külpolitika, amit Rácz Miklós űzött a lapnál. Ő maga csak előkelő haláleseteknél jutott szóhoz, mert még „A francia kormányválság“ című cikket is németből kellett fordítani. Ha egy kancellár meghalt, vagy egy orosz miniszterelnököt meggyilkoltak, akkor Rácz Miklós kinyitott egy szekrényt, amelyben már nem is poros, hanem homokos régi ujságkivágások voltak, s ilyen három-négy elsárgult ujságszeletből írta meg az életrajzos és mindig méltányló hangú cikket, amely másnap megjelent. Végre bejött és kéziratcsomót dobott az asztalra. Mialatt Andor egy rozoga vas-karosszékbe ült át, bejött a kisebbik szolga és kávéházi csészében kávét hozott, föllel, egy kiflit, egy pohár vizet és a tálcán az aprópénzt, ami egy forintból visszajárt. Az igazi ujságírók a nap és az éj minden szakában tudtak tejeskávét inni, föllel. Vacsora előtt és vacsora után, éjfélkor és hajnalban. Rácz beleaprította a kifli felét a kávéba, mialatt Andor elmondta neki a három nagy ujdonságot: hogy az apja meg fog halni, hogy ő szakít Turnovszky Ellával és hogy ma beköltözött az új lakásába. -46- Rácz Miklós olcsón, de komolyan öltözködő, szűkszavú fiú volt. Andor szerette szigorúan tanáros arcát, amelyben vastag pápaszem mögött érdeklődő szem csillogott. Sok pedantéria volt benne. A szerkesztőségi órák alatt kétszer-háromszor is megmosta a kezét, nem azért, mert a kézmosó-vízvezetéket benne hagyták a fürdőszobában, hanem mert rendes ember volt, és úgy látszik, ambicionálta, hogy a sok hideg víztől és rossz szappantól vörös legyen a keze. Egy szakadt régi kabátját használta munkakabátnak és elmenés előtt ronggyal mindig gondosan letörölte a cipőjét. Andor a kávéházban ismerkedett meg vele, egyszer-kétszer meghívta ebédre a szülei házhoz, ahol Rácznak nagy sikere volt a komolysága és az érett, férfias beszédmodora miatt. Andor egy kicsit lányosan ragaszkodott a katonás beszédmodorához, a gyors és kíméletlen ítéletéhez, a szűkszavúságához és a titokzatos, magányos, senki által nem ismert magánéletéhez. Mikor az életéről gondolkozott, azt szokta magában konstatálni, hogy Rácz az egyetlen barátja. – Nem kell most már ugrálni a lány körül, – mondta Rácz – te egy puha alak vagy és ha már egyszer okos voltál életedben, ne rontsd el. Azonnal írj neki egy levelet és pont, soha többé ne lásd, ez az egy mód van. Egy nagy darab, a kávéban dagadtra ázott kifli tette a pontot a katonás mondat végére. – Levél? – kérdezte Andor kissé ingadozó hangon, megijedve ettől a gyökeres és azonnali szakítástól. – Öt sor – mondta az ujságíró. -47- – De miféle öt sor? Előbb egy darab csöpögő kávéskifli ment le, aztán nyelés után ugyanazon az úton keményen jött a felelet: – „Kedves kisasszony, én önt nem szeretem, tisztességes ember vagyok, soha nem fogom önt feleségül venni és soha többé nem akarom önt látni, kitünő tisztelettel Aradi Andor.“ – Rettenetes – mondta Andor és fölkelt. – Ez borzalmas. – Hát vedd el – mondta bele a csészébe az ujságíró, amint ivott belőle. Ez rémesen szólt, ez a csésze öbléből, mint hangnagyító tölcsérből kongva hangzó beszéd. „Vedd el“ – kongott és búgott a fiú agyában, mint fellebbezhetetlen ítélet, mint az egyetlen lehetőség, ha nem írja meg az ötsoros levelet. – De megmagyarázni neki, szépen… Rácz csudálkozva nézett ki a csészéből: – Megmagyarázni… beszélni vele? – Esetleg azt is. – Esetleg azt is? Na fiam… Mosolygott, kis körökbe forgatta a csészét, a maradék löttyel fölizgatta a cukrot a fenekéről és kihörpintette. – Na fiam, – mondta – ha te még beszélni akarsz vele, akkor ráértél volna idejönni azután. Általában, mit akarsz tőlem? Tudhatod, hogy az ilyen nyavalygást nem szeretem, de nem is értem. Vagy, vagy. – Jó, jó, – mondta Andor – ne dühösködjél, tudod, hogy egy kis energiáért jövök hozzád, ne riassz el, inkább befolyásolj… igazad van, hát -48- persze, hogy írni kell neki… de te mindjárt türelmetlen vagy és rámkiáltasz, hogy vegyem el. Rácz megtörülte a száját, eltolta a tálcát és fölkelt: – Ülj le. Írd meg. Majd én diktálom. Leült. – Levélpapir? – Semmi levélpapir. Ott van a kéziratpapir. És itt van kék kuverta. Esetlen, üzleti borítékot vett elő a fiókból. – Jó lesz ez. Írjad. „Kedves kisasszony… én egy pillanatig sem áltathatom önt tovább… mert tisztességes ember vagyok… pont… Nem szeretem és nem fogom feleségül venni soha… pont… Mi ketten egymást többé az életben nem ismerjük… pont… Kitünő tisztelettel Aradi Andor.“ Rágyújtott és az első szippantás után, amit mélyen a tüdejébe húzott, benézett Andor válla fölött a levélbe, s elégedetten szólt, a füsttel egyszerre eresztve ki a beszédet: – Ez világos. – Igen – mondta a fiú, és nem téve le a tollat, némán elolvasta, még kétszer-háromszor, ezt a néhány sort. Mikor harmadszor olvasta, a villám gyorsaságával ment át a fején, hogy a jégpályán egyszer bemutatta Rácz Miklóst Ellának, és meglátta a szenvtelen arcon, hogy tetszik neki a lány. Lágyabb és gyanakvásra hajló jelleme most azt dobta oda átmeneteket és vígaszokat kereső szívének, hogy ez az ember Ellát akarja, eddig talán nem is akarta, de most, öt perc óta, ez a hirtelen és brutálisan cselekvő férfi feltette magában, -49- hogy érte megy. Vele eldobatja, hogy magának megszerezze. Ez nem meggyőződés volt Andorban, hanem valamelyes formája a lázadásnak a gyors cselekvés ellen. – Mit nézed? – hallatszott erélyesen a háta mögött. – Tedd a kuvertába és címezd meg. Gépiesen írta a borítékra a címet, de lassan, mert azalatt, mint ahogy hullám a hullám nyakára kapaszkodik nagy szélben, egyik gondolata a másikat hajtotta: „igen, ez érdekes, ostoba ember vagyok, erre nem is gondoltam, ez az ember cinikus és lelkiismeretlen, jó, megírtam, megcímezem, de nem küldöm el, ilyen durvaságot nem lehet cselekedni, mert Istenem, mennyi tervezgetés, mennyi ígéret, mennyi csók, mennyi minden…“ Pillanatok alatt lélekszakadva rohant fel benne minden kis érzéki emlék. Ez az a bizonyos perc volt, amely közös nagy betegsége minden hiú, határozatlan, szakítani akaró és mégse akaró, kissé még szerelmes férfinak: nagyobb jelentőséget tulajdonítani érzéki dolgoknak, mint amekkorát bármily tisztességes nő is tulajdonít nekik. Hogy mit fog érezni ez a lány, akinek a meztelen nyakát csókoltam, akit vadul és célzatosan szorítottam magamhoz félórákon át, akit a hátába sikló forró kézzel öleltem csókolózásközben, hogy úgy éreztük, mintha ruhátlanul érintenők egymást vér-fűtött perceken át… Dolgok, amik a világ teremtése óta csak férfiak szemében voltak fontosak, a jövőre kötelezők, az emlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. Dolgok, amiknél komolyabbak és vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, aki szakítani akar, aki előtt kimeredt -50- szemű könyörgéssel térdel egy férfi és sírja vagy ordítja az örök szavakat: „… a forró éjszakák, mikor együtt reggelig… és a tested égett az enyémmel… és el tudod felejteni, hogy véresre haraptuk egymást…“ egy nőnek, aki, ha már egyszer nem szeret, úgy hallgatja ezt, mint a legüresebb jónapotot vagy hogy van-t, nőnek, nőknek, akikben úgy hal meg minden érzéki emlék, ha már nem szeretik a férfit, hogy annál hidegebb és örökebb halál nincs is a természetben, s akiknek, ha mondják az égőszemű könyörgők, hogy: „hát lehet ezt elfelejteni?“ – még csak azt se gondolják, hogy: „hát lehet erre egyáltalán emlékezni?“ – hanem csak néznek az emberre üres szemmel, vagy szomorú szemmel, már amilyen a természetük, és csak a beszéd végét várják, semmi mást. Nincs a világon tisztább, érzékiségmentesebb, szellemibb lény a nőnél, aki már nem szeret. – „A kötelékek“ – gondolta Andor, és ezekre a kis koldusan érzéki kötelékekre gondolt, amelyek csak hadd kötelezzék őt, hadd akadályozzák még egy kicsit az elhatározásban, hadd hazudják lovagiassággá azt a kis szerelemfélét, ami olyan rémítő nehezen hagyja magát baltával agyonvágni. Az ajtó nyilt és a főszerkesztő lépett be: – Mondja, Rácz, – kiáltott rá – mi van a Bunyitay képviselő cikkével? Meddig várjak még rá. Ezalatt, hogy ezt mondta, Andor felugrott, meghajolt és azt mondta, hogy „jóestét, méltóságos uram“ – de a főszerkesztő se erről, se Andorról nem véve tudomást, ordított: -51- – Maga miatt nem mehetek vacsorázni? Mit fogad itt vendégeket, mikor munkája van? Rácz épp lélekzetet vett, hogy feleljen, mikor a főszerkesztő már ki is ment, már be is vágta az ajtót, úgy, hogy vakolat hullt le a falról az íróasztalra. Pillanatnyi csönd lett. Vizek rohantak le a falban, a felső fürdőszobákból, aztán halkan és hosszan zúgtak. – Ordináré disznó – mondta Rácz. Kissé sápadt volt. – Add ide a leveledet, Andorkám, rögtön elküldöm, ajánlva. Kiszólt: – Kálmán! A szolga átvette a levelet, azzal, hogy azonnal, biciklin viszi a főpostára, ajánlva adja fel. Andor még a főszerkesztői durvaság hatása alatt kapkodott levegőért, mikor a szolga már indította a biciklit az előszobában. Hallatszott a kis csengő, ahogy megrezzent, mikor a szolga a vállára vette a gépet, hogy levigye a lépcsőn. Az apjára gondolt, aki most magában bizonyára szereti és áldja a főszerkesztőt. – Igy kell ezt csinálnod, – mondta Rácz Miklós egy kicsit törött hangon, miközben visszaült az íróasztalhoz és kisimította a kéziratcsomót, amit az imént behozott magával. El akarta felejteni és feledtetni a méltóságos úr komiszságát. – Igen… – mondta – most már szaladhatsz a bicikli után. Ahogy a papirlapok sarkait emelgette, nézve, hogy hány lap a cikk, mint ahogy a bankpénztáros olvassa a nagybankót, egy kicsit reszketett a keze. -52- – Szervusz – mondta Andor. Rácz felnézett rá: – A bicikli után szaladsz? – Ugyan… Andor a kalapja bélését nézte. Ő se a lányra gondolt most, hanem a főszerkesztőre. Mosolyogva szólt: – Nem vagyok én annyira puha, mint ahogy te hiszed. Gyöngéden a vállára ütött és indult kifelé. Rácz utána szólt: – Este? – Visszajövök érted egy óra mulva. Megyünk vacsorázni valahova, és aztán… egy kis zenét hallgatni… a Moulinbe… csak dolgozzál most. Kilencre visszajövök. Sétálni megyek… levegőre. Nagyon sok minden történik ma velem. Na írjál, írjál. Kiment. Az utcán megnézte az óráját. Nyolc óra volt. „Egy órát sétálok, a liget felé és vissza“ – gondolta. „Szellőztetem a fejemet. Pardon.“ – Ezt hangosan mondta, mert nekiment két hölgynek, aki karonfogva jött vele szembe. Kiállt a tolongásból a gyalogjáró szélére, egy percet pihenni, mielőtt elindul. Zavaros volt a feje. Egy biciklis ember suhant el előtte, majdnem súrolva a gyalogjárót. „Iszonyú gyorsan mennek ezek a biciklik“ – gondolta – „ennyi kocsi közt.“ Utána nézett, már nem is látta. Elindult, a gyalogjáró szélén, a fákon és lámpákon kívül, ahol senki sem jár. -53- „Ezt nehéz lesz meghódítani“ – mondta magában, félrehúzva a száját, mikor a főszerkesztőre gondolt. Sajnálta Rácz Miklóst, amiért megszégyenítették előtte. Ezt az erélyes férfit. Meglepő, hogy milyen jól tudta fegyelmezni magát. Igaz ugyan, hogy idő se volt, mert a főszerkesztő jött, ordított és ment, mint a szélvész. De lehet, hogy Miklós nem is az a kemény férfi, akinek mutatja magát. Csak már annyi sikere volt erélyes fellépésével és rövid, határozott beszédével ebben a puha zsidó világban, hogy megmaradt ennél, ebből csinált magának egyéniséget. Az Andrássy-úton ment kifelé, nyitott felöltővel. Lágy és üde este volt, jobban esett volna a fejének egy kis éles, hideg levegő. Borzalmas, egy lányt elhagyni, ezekkel az emlékekkel. El fog vörösödni, ha a csókokra gondol. Vagy napirendre tér? Milyenek a nők? Mit csinálnak ilyenkor? Azt mondta magában: „én kevésbé szeretem, mint ő engem, mert hisz én hagyom el. És nekem ilyen nehéz. Neki tehát bizonyára sokkal nehezebb“. Aztán: „miért esik az nekem jól, hogy neki nehezebb?“ Aztán, később: „Talán, mert még szeretem?“ Még később, túl az Oktogonon, a csöndesebb vidéken: „És ha velem is így fog beszélni az a főszerkesztő?“ Letért egy mellékutcába és állt egy kicsit a gyalogjárón. „Bizonyos“, – gondolta – „hogy van most valahol egy idegen nő Pesten, akit imádni fogok, aki tiszta és nagy szerelmem lesz, a feleségem lesz, csak most még nem tudja. Zongorázik valami ablak mögött. Vagy vacsorál a szüleivel és hallgat. És ő fogja mondani a soffőrnek, mikor beszáll: „az uramért megyünk a pártkörbe“ -54- – és illatosan ül majd a nagy autó mély ülésén, a sarokban, nézi a virágot, ami jobbról és balról kis függő vázában lesz az autó ablaka mellett.“ És elképzelte magát, amint a pártkörben az órájára néz: „mi az, még nincs itt a feleségem?“ Szeretni kezdte ezt az elképzelt, finomtermetű, sötét angolruhás kis nőt. A szó szoros értelmében valami szerelemfélét érzett iránta. Fekete lakkcipője van, és ahogy beszáll az autóba, finom fekete lábikrája, mint a megfordított hosszú boros butélia. És az asszony imádja őt, nagy fekete szemmel függ minden szaván. Az arcát nem látta tisztán. De feléje érzett, feléje sóvárgott, bolond dolgokat gondolt, azt mondta: „Istenem, miért nem tudom, hogy melyik az, micsoda időveszteség, amíg megtalálom, mily kár ezért a sok napért!“ Újra elindult és amikor Turnovszky Ella eszébe jutott, megrémült a nagy meglepetéstől, ami érte. Turnovszky Ella, amint megjelent az elméjében, oly hirtelen ült bele ebbe az egész előbbi ábrándozásba, hogy most már világos volt: ez a szerelemféle érzés még mind neki szólt, ő most csak új tárgyat keresett ehhez a meglevő érzéshez. Most vette észre: a hang, amin a nő a soffőrnek szólt, az Ella hangja volt, az angol ruha bársonyból volt, a borosüvegszerű finom láb az övé, ahogy egyszer felszállt előtte a villamosra. Ezért nem akarta ez a nő megmutatni az arcát. Ella ült a képzelt autóban és elégedetten mosolygott, mintha azt mondta volna: „nem sikerült Rácz Miklósnak“. És most jóság és hála öntötte el a fiút, egyszerre csak minden ok nélkül sietni kezdett, nagy akarat feszítette a mellét, – „drága szegény kis -55- lányom“, – gondolta – „drága kis pénztelen babám“ – és síró szemeket látott, és olyanokat gondolt, hogy ő volt az első, a legelső, és látta elbággyadni a kamaszos csókok alatt, hallotta a gyerekes szavát: „örökre veled“ – és sietett, most már okkal és határozottan a Turnovszkyék lakása felé, a jó ember diadalával a rossz fölött, aki hiába diktált rövid levelet és hiába gurította a biciklit a főpóstára, szamár, pápaszemes, erélyes, aki azt hiszi, hogy útjába állhat egy újra feltámadó, rohanó és mindent elöntő fiatal szerelemnek. Mielőtt a házhoz ért, egy hosszú férfit látott befordulni az iskolának azon a kapuján, amely az igazgatói lakáshoz nyílott. Hirtelen megállt: – Pécsi Lajos – mondta majdnem hangosan. A férfi eltűnt a kapu alatt. Pécsi Lajos igen távoli rokona volt a lánynak, miniszteri titkár, aki egyszer már megkérte a kezét. Elöntötte a vad féltékenység: – Hogyan? Hát ez még jár ide? Olyan lendülettel ugrott be utána a kapun, hogy ha Pécsi Lajos szembefordul vele és útjába áll, úgy gázolja el és töri össze, mint az autó a kutyát. Benn, a lámpa alatt érte utól. Az izgatott lépések hallatára a férfi megfordult és ijedten nézett rá. Nem Pécsi Lajos volt, idegen öreg ember volt, csudálatos, hogy nem látta meg az imént az ősz haját. Hogy lehet ez? Andor elsietett mellette, továbbra is megtartva a rohanó lépést, hogy igazolja magát az idegen előtt. Az idegen lement a pincelakásba az iskolaszolgához, Andor pedig megállt a nagy, sötét udvaron. Még dobogott a szíve. – „Pfuj“ – mondta. – „Ez szégyen volt.“ -56- Lassan kifelé indult az iskolából, mintha csak azért jött volna ide, hogy Pécsi Lajost ellenőrizze. Ment visszafelé, nem gondolva semmire, csak azt konstatálva, hogy egyre távolodik az épülettől. Mintha ezzel a felrobbanó féltékenységgel együtt kirobbant volna belőle minden kínlódás, ami idáig hajtotta. Üres szívvel ment, elfáradt már a fantáziája ahhoz, hogy most újra kezdje magát beleizgatni a szerelembe. „Csak akkor van ez,“ – gondolta – „ha magam csinálom.“ Ment, vissza az Andrássy-úton, ki a Dunáig, végigment egyszer az üres korzón, aztán visszasétált a szerkesztőségbe Miklósért. Rácz már rendes kabátjában várta, már a cipője is meg volt törülve, a keze is meg volt mosva. Gyönyörködött a körmeiben. – Mehetünk – mondta és vette a kabátját. A lépcsőn lefelé menet szólalt meg megint: – Mikor bevittem neki, ennek a buta Bunyitaynak a cikkét… megmondtam neki a véleményemet. – Mit mondott? – Belátta. Kért, hogy ne haragudjam, ideges. – „Nem igaz“ – gondolta Andor. V. Megvacsoráztak a vendéglőben és felmentek a Moulinbe. Féltizenegy volt. A Moulin tele volt, a sok kis asztal mind el volt foglalva, csak középütt volt négyszögű üres térség a táncok számára. Egy asztalnál két kéz emelkedett a levegőbe, jelezve, hogy „itt vagyunk“. -57- – Somogyi… és Máté Ödön… – mondta Andor. Odaültek hozzájuk. Ezek a rendes kávéházi társaság tagjai voltak, Somogyi színész és Máté ügyvédjelölt. A parketten három pár táncolt, a cigány itt is iszonyú lármát csapott, hogy kiáltani kellett, ha az ember azt akarta, hogy megértsék. Ivlámpák ragyogtak és már bőven volt füst. Szorongtak a kis asztal körül, mindenfelől ültek a nyakukon mások, vidékiek, bámész társaságok pezsgősvödrök és kövér, komoran tekintő asszonyságok közt. Az asztaluk a szabad térség szélén állott, előttük folyt a tánc. – „Az apám“ – gondolta Andor. Fel akart állni erre a gondolatra. De ahogy körülnézett, rengeteg tömeg volt körülötte, alig hogy ide tudott tolakodni a sűrűn állított asztalkák közt, amelyek körül kétszerannyi ember ült, mint kellett volna. „Az apám ott a fehér szobában és én idejövök…“ Egy vörösruhás kis táncosnő ugrott el előtte, a rövid és felbodrozott tüllszoknya széle megcsapta az asztal szélét, úgy, hogy Somogyi ijedten húzta beljebb a poharakat. A poharakban nem volt semmi. Kapucinert ittak. – „Ha most felállok és hazamegyek, mi jót teszek ezáltal apának?“ – gondolta nyugtalanul. – „Milyen ostoba előítélet az ilyen. Ha a rokonok meghallják, hogy én a mulatóhelyen ülök, mialatt az apám haldoklik, szörnyűködnek, összecsapják a kezüket. Pedig én tudom és érzem, hogy ez mindegy… valahol csak kell lenni és énnekem -58- itt éppúgy fáj a szívem szegény öregemért. Nem mindegy, hogy az ember hova teszi a testét?“ A vörösruhás lány most a térség közepén táncolt. – „Nem mindegy“ – mondta benne valami. – „Éppenséggel nem mindegy, mert ha jobban fájna érte a szíved, képtelen volnál itt ülni.“ Úgy gondolta, hogy ez nem közömbösség, ami belsejében így csatázik, hanem a fiatalság életvágya. „Piszkos, piszkos fiatalság, önző fiatalság!“ A kavargásba bámult, átadta a fejét a cimbalmos zsivajnak. „A fiatalság az, hogy gyorsabb az élet tempója, az indulás igen erős és rohamos az embernél, mikor élni kezd“, – gondolta – „innen ez a mohóság és ez az önzés, ez a kapzsi ragaszkodás minden pillanathoz.“ – Ki ez a vörös lány? Ide ritkán jártak, ebbe a Moulinbe. Amit ők lumpolásnak neveztek: a zenétlen kávéház után a zenés kávéházban való nő-szemlélést és néha egy kis szesszel élénkített, reggelig való üldögélést és fecsegést, az az orfeumkávéházban szokott történni. Ott ismerték őket. Ez itt balekfogó hely volt, ahol nem szerették a kapucineres vendéget. A vörös lányra nem emlékezett. – Ismered – mondta Somogyi. – A multkor láttad, mikor oroszt táncolt. – Oroszt? – Négyen táncoltak nagymazurt, zöld orosz ruhában, két nő, két férfi, a négy sarokban álltak fel, úgy kezdték. A mellükön összefonták a karjukat, dobbantottak… – Ez az? -59- – Ez. A vörös lány most a túlsó parton igyekezett kifelé a négyszögből, a haja hátulját igazgatva. A tömegben leült egy asztalhoz, egy fiatalember mellé. Legyezte magát a zsebkendőjével, vizet ivott. Tetőtől-talpig vörösbe volt öltözve sovány kis teste. Vörös, bóbitás sapka volt a szőke fején, mélyen kivágott dereka vörös atlaszból volt, a ballerinás bodros, rövid szoknya is vörös volt, vörös a vékony kis combja, és inas, száraz gyereklába, vörös a magassarkú atlaszcipője. Ahogy ott fáradtan mosolygott a szomorú és nem elegáns fiatalember mellett, furcsa kis figura volt: nagyon fiatal lehetett, gyönge kis melle alig domborodott, valami fiús volt az egész megjelenésében. Nevető szürke szeme volt, az orra egy kicsit nagy és csontos, a szája is nagy volt, de gyerekesen nagy, mint az elemi iskolás fiúké. Tiszta arca volt, s azonkívül ki is volt festve; mégis, nem a színében, hanem a hamiskás kifejezésében az arcának volt valami a nagyszemű kisfiúk maszatosságából. Valami komolyan-nem-veendő, jelentéktelen, nem nőies, huncut vonás, valami abból, akihez így szólnak: „eredj, te taknyos, mert mindjárt kapsz egy barackot.“ – Furcsa kis dög – mondta Somogyi, a színművész. Andor elvette róla a szemét: – Jól táncol. Egy mozdulata jutott eszébe, amire oda se figyelt az imént, mikor az apjára gondolva összehúzott szemmel nézett az egész kavargásra. A fekete emberalakok, fehér asztalkák közt egy lángvörös -60- pillanat: amint elől hirtelen csomóba kapva a vörös szoknyafodrokat, leszegte a fejét és a térdét felkapta az orráig, ezalatt oldalt eltartva az útból a két marokra fogott vörös tüllcsomót. Csontos kis térde volt és csontos, magasnyergű lábfeje. – Hogy hivják? – kérdezte Rácz Miklós. – Csirke. – Mi? – kérdezte Andor, és visszanézett rá. – Csirke? Somogyi mindent tudott: – Előbb Csibinek hivták, most Csirke. Igazi neve Brenner Mariska. Ő magát Bárány Micinek nevezte, próbálta ezt lanszirozni, de nem sikerült, a pincéreken akadt meg minden, azok egyszer hallották a Csirkét, azóta nem is lehet más névről szó. Igazuk volt, a vörös kis ugrálóban volt valami a csirkéből: a csontos, sovány éretlenség, a kicsit csőrös arc, a nagy szem, a vékony, hosszú lábacska, a seszínű, fakószőke hajnak, szemöldöknek a majdnem szürke semmis színtelensége, az egész jelenségnek az egyénietlen olcsósága, mint amiből sok van a világon… Félfüllel hallotta, hogy Máté, a rövidnyakú ügyvédjelölt, aki okos akart lenni, Oroszországról és Romániáról beszélt, ahol a Csirke már sokat járt, Bukarestről is volt szó és a lodzi Urániáról, ahol „Pomponette“ és „Polaire II.“ néven táncolt, – csak az érdekelte, mikor azt hallotta, hogy tizenhét vagy tizennyolc éves. Két órakor fizettek és a ruhatárba mentek. Hivták Rácz Miklóst, hogy menjen velük még az -61- orfeum-kávéházba, egy üveg italra. Rácz az órájára nézett és a füléhez szorította az órát. Soha életében nem hitt neki. Az hiába mutatta pontosan az időt, amíg szerény hűséggel bele nem ketyegett a gazdája fülébe, addig nem volt hitele. – Ez az én időm – mondta, hogy a lépcsőn lementek, ahol csak úgy dőlt felfelé az újabb publikum: hármas-négyes férficsoportok, hangosan beszélgetve, némelyik már nekivigadva, feltürt gallérban a legtöbb. – Jobban tennéd, ha te is hazamennél. A kapunál elváltak. Rácz hazament, a másik három az orfeum-kávéház felé ballagott. A tisztalevegőjű, kellemes, csöndes tavaszi sötétségből bementek a másik szikrázó világosságba, zsivajba, füstbe, melegbe. Itt nem volt tánc, csak erős zene és nagy sétálása a tollasoknak és dekoltált suhogóknak. Az örök, olcsó Médoc jelent meg az asztalon. – Az a fiatalember, akivel ült, a babája? – Igen. – Kereskedősegéd? – Nem. Építési rajzoló. Révész úr. Ezt tudni kell, ha valaki tagja az éjjeli életnek. – Strici? – Nem. Ami kis pénze van, azt a Csirkének adja. A Csirke nem keres sokat, mert nem megy más férfiakkal. Csak a Révészszel megy. Az ott ül reggel hatig. Öt órakor kifelé mentek az Andrássy-úton, az élesen színesedő hajnalban. Egy-két kocsi messzi fekete pontját leszámítva, végig üres volt az út. Most már csak ketten voltak, Máté is hazament, -62- a Hajós-utcába, ahol hónapos szobában magolta az ügyvédi vizsga végtelenségét. A kocsiút közepén mentek, mint a vándorok az országúton. A liget fái fölött delivörös volt az ég, a vörös alatt lángban égő sárga folyt szét a fák és villatornyok fekete rajza mögött. Az Andrássy-út mégis szürkén derengett, a messze tüzelő színek még csak a házak tetejét, meg a negyedik emeleti ablakokat csípték el, de azoknak az üvegjét aztán meggyújtották, hogy szinte lobogtak. Sokat ittak. Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amért most a részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezett belőle: zsidós volt az arca. Itt hiába volt minden, még harminc éves se volt, és évek óta egyre görbébb lett az orra és duzzadtabb a szája. Az arca valahogy nem vett tudomást arról, hogy ő római és magyar hősöket tudott játszani, gyönyörűen és hangzatosan beszélt magyarul, testtartásban, a mozdulat méltóságában és fejhordozásban nagyszerűen és méltóságosan magyar volt. Annál kétségbeejtőbb volt ezen a nyakig szép heroikus magyaron az egyre jobban, szinte szándékosan, kárörömmel zsidósodó fej: a sáppadt arc, a túlpiros, megduzzadt száj, a horgas orr és a nagy fekete szem az alacsony homlok alatt. Minél szebben beszélt magyarul és minél méltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt. Ezt panaszolta most is. Ha egy kicsit ivott, végleg oda lett. Ilyenkor, mintha valami csökönyös és szívtelen tükör járt volna előtte, mindig csak magát látta, ifjúi és heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány kaftános -63- ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert. – „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor, mialatt mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte a részeg színész. – „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de ez nagyszerű… nagyszerű…“ Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mert oda se figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemét és táncolt vele a budai kerületi körben, a folyosó végében felhevülten megcsókolta, először, érezte a szája friss mandulaízét, nagyszerű volt, igazán nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá. Gondolatai közt el voltak rakva különálló páros jelenetek képei, amiket annakidején, a szerelem napjaiban este az ágyban újra elképzelt, megrögzített, ezeket is sorra szedte. „Gyalog haza együtt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre siettünk, sötét volt, fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy vittem, szájam a száján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes voltam!“ Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki van pirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruha alatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyos lábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnak rohanás, hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerény lakás a Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes, forró, forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástól lesz gyereke? Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire: Pécsi Lajos, Nagy Ervin, Dombauer -64- Laci orra, szeme, szája, vére, ami keveredik az övével… Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly és falusi abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsa pillanat volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részében másfél órára meg volt szüntetve, mert a vezetéket javították, és Roth Jakabnál palackokba dugott gyertyák égtek a sötét butikban, mintha valami messze-messze pusztai csárda lett volna Roth Jakab. Egy foltos, hosszú asztal végében leütötte őket a törköly, végleg. Somogyi két karjába dugva az arcát, borult az asztalra. Nem lehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e. Bizonyára mind a hármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják. Andor kifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit a levegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét, forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette a szemét és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével. Somogyit konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett két orcája a pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne a cigarettafüst és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. De boldogság felhői szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, a szájíz betegségei fölött, a tétován kapkodó álmos szemek fölött, sőt úgy érezte, mintha az agya fenekén is még gomolygás és émelygés volna, csak egészen fönn, a hajgyökereknél, a fejbőr alatt tisztulna, mint ködös napon az ég, felül, ott kéken világosodnék és üdülne boldogan, frissen, reménnyel és életvággyal, végtelenséggel és világossággal -65- szellősen, nagyszerűen, édesen, a magasba emelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy, hogy levette a kalapját, mint valami akadályát ennek a derülő felszállásnak, még a haját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt bocsásson közel az agyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor egyszerre csak azon vette észre magát, hogy új lakásának nagy, arisztokratikus kapuja elé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva volt, mintha a nagy udvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos kapualjba lépett, az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a visszhangos, fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül verték patáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kis száraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehér nyakkendővel, a másikon a szőke és testes báróné, fekete amazonban. A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan, levett kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják, szinte önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra induló báróknak, mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszaka minden nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és a meghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épp hogy ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyal bólintott vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualj közepén a báró lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el és magával vitte a báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergen túlduzzadó ültéből felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogás után, -66- ahogy a ló galopphoz rakta a lábát, kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár napfényes utcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga homokon. – Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakása ajtaját kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment az asszony és a mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját és felöltőjét, ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mert már oly kábult volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mert csak addig érezte a párna hűvösségét, már el is aludt, nyitott szájjal, pirosan égő arccal. Ez utolsó éber, gyorsan kihunyó pillanatában még mindig látta az ágaskodó és galoppba ugró két fekete paripát, amely most nagy nekivágtatással mély és süket álomba rántotta őt. VI. Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött a hálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. A zajra felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel az ágyban: – Mi az? – Nyolc óra, nagyságos úr. Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este, költsék fel nyolckor, ha törik-szakad. – Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülére húzta a paplant és onnan dünnyögött: -67- – Jöjjön be egy félóra mulva. A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett. Jókedvű nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátat fordított. Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, a tanulást és az erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármás körúti vendéglőben, katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön a színházból Rácz Miklós, akinek a vasárnap volt az egyetlen szabad estéje, s ezt mindig valami komolyabb színházban töltötte. Aztán hiába volt a fiúk hívása, bosszankodása és gúnyolódása, tizenegy órakor hazament a Horn-palotába, hogy reggel korán kelve, nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos volt. Valami emelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a tiszta ágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek, eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulva felébredt és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit az ember ilyenkor szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodott hideg vízben, próbált lámpafénynél és próbált sötétben aludni. Hajnali három óra körül úgy felmelegedett alatta az ágy, hogy azt hitte, láza van. Szétteregette az ágyneműt, ingben sétált ötszáz megolvasott lépést a szobában, visszafeküdt a kihült ágyba, de ez sem sikerült. Egyik cigarettát a másik után szívta, felkönyökölve a párnára, félig ülő helyzetben, fél hatig. Szervezete, amely az utóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a lefekvés előtti kis alkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen átmenet ellen. Fél hatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek megörült, hamar -68- eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt és hat órakor már aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogy mindenáron felkel nyolckor, így tér át a polgári életre, mert különben sohse fog éjfélelőtt aludni tudni. Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert ember optimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor a házmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az első percekben, de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. A magát ki nem pihent ember túlságos élénksége égett benne, szenvedélyes dalokat énekelt öltözködés közben, és amikor felöltözve kiment a másik szobába, amely boldog reggeli napfényben fürdött, nagyszerűen érezte magát. Az íróasztalán nagy fatálcán várt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle, ennek hatalmas étvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss vizet és rágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében és elégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta a reggeli maradékait. – Parancsol még valamit? – Nem kell semmi. Csak ne zavarjanak. Ha akárki keres, nem vagyok itthon. Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben, előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan. – „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve az első cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“ A második szippantás után egy kis szomorúság fogta el. -69- – „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte, hogy ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kell elbúcsúznia. Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzott lélekzettel, s mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mint az uszodák félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel való vízkóstolás után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat a vízbe: hirtelen előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket, kikapott a többi közül egy nagyon vastag könyvet, lenyomta a cigarettát a hamutartóba, megragadta a sárgaréz papirvágó kést és felvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm: a címlap mögött még nem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén ezekkel a szavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak, hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt a való és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján. Ez még emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott, búcsúzni a létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan és kikezdések nélkül volt tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűs lábjegyzetek húzódtak meg, tele római és arabs számokkal, betűk és sorok sivár és végtelennek látszó világa, amely se nem jó, se nem rossz, nem édes és nem fáj, csak sorakozik és következik, folyton következik, végig ezen a vastag könyvön és a többin, ami még ott volt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl is, végig a könyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid bámulás után hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amely megreccsent a gyors mozdulatra. Friss -70- nyomdaszag jött belőle, nem is kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű és sorakozó, áldatlanul egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomó apró lábjegyzet, számok, rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és 3. §. és 1889: XXVIII. t.-c. 4. és 5. §.“ Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigaretta után nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert a gyufa után lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – a gyufaskatulyán pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kék harisnyában, egy kis sötétkék kutyával és egy kékeszöld bokorral, amelyen sárga és piros virágok voltak, és apró kék pontocskák százaiból csinált ég volt fölöttük, – a gyufaskatulya képes felén, mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi könyvből az élő világba, ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld bokor és kék kutyuska örül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a gyufaskatulyákat sohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá, közelről nézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis kép, hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgy égtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek. Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, a tárgyakat nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel. „Nehéz ez így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“ Aztán egyideig meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, a semmibe, a tárgyak mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nem aludtam ki magamat.“ És: „El kellett volna utazni, és nem éjszakázásba fárasztani magamat a lány miatt, -71- nem italba ölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a dolog?“ Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egy kicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészen elfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyen emléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja a fejét, az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csak egyszer aztán többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszor kidugja a fejét, egy kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy ne lássam, aztán kérem, hogy ne jöjjön többet, aztán addig fárasztom magamat, amíg elalszom, – persze délben, mikor felébredek, megint ott van.“ Az üveghez nyomta a homlokát: – „Valami átmenet kellene, mert ez így nem fog menni.“ Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkor kellett volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmet érzett Ella iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki, akkor még ez öröm is lehetett volna. De már későn lett volna tavaly is, amikor a szívbeli szép szerelem elment és nem maradt más a szemének és az érzékeinek, csak a serdülő lány meleg lélekzete, az éles fiatal tekintet szemtől-szembe, a fejlődő formák kemény duzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják piros húsukat, de kemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük levő érett rózsák szagával dicsekszenek. De most? Igy? -72- Maradt egy csúnya kis érzéki fájdalom és a jókora hiúság. – „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogy a hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára ezt az érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan, egészen az elfáradásig és az unalomig…“ És az apja… Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ella emlékével, tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni, maga felé fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem… Pedig ennek is el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődő öreg embertől, aki egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon, már kevesebbet beszélt, nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét, mint azelőtt és egyre fáradtabban kérdezősködött Andortól a világ dolgai felől. Mintha már sejtette volna, hogy mi fog történni vele, napokon át folyton mélyen gondolkozott, és komor gondolkozásban való hallgatását néha még Andor bejövetele és beszélni akarása sem szakította meg. Most már mind a ketten tapintatosak voltak: az öreg úr, aki sejtette, hogy meg fog halni, de ezt a világért sem éreztette volna a fiával, és a fiú, aki szintén úgy tett, mintha bíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul mosolyogva beszélgettek így néha egymással, s mind a kettő fellélekzett, mikor az ápolónő bejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak. Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem is gondolva, telerakta a kis ezüsttárcáját -73- cigarettával, zsebretette a szép képes gyufát, felöltözött és elment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó szaga volt a levegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem szabad szobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és akkor is átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el: „szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“. – „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azt hittem, a könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy a könyvhöz nyugalom kell…“ Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült és végigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt, mint a jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok! Még a politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogi könyvből az imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet, szenvedélyt, gúnyt leheltek, mennyi kellemes, érthető felületességet, – még azok is érdekesek voltak. – Rácz úr mikor szokott jönni? – Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára. – Akkor reggelizik. – Kávét? – Föllel és két kiflivel. Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azt a félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindult a korzó felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik is kellemetlenebbül kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi az ember, hogy csak két órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvös homályából -74- kibukkant a naptól, égszínkéktől, vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a korzó muzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája, szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelyben hallgatnak a bőgők, csak a hegedűk kergetőznek. Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellett volna élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt a sok szoknya és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődő férfiérzéseit, mint valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellába rakni, napról-napra, évről-évre. Képviselők mentek el mellette. Három fiatal közt egy öreg totyakos, akinek a fejebúbján volt a kalap és politikai mondatokat mondott hangosan, miközben a legkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva utánuk. Most már csak idő kérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel, minden rendben lesz, ha ma nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és az elhatározás már megvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez megvan. Sokáig nézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány évesek lehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerte őket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, aki vasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öreg fejét a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét, mintha a ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt, ezeket nem szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatot érzett irántuk. Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedett előtte. Karonfogva mentek, a fejüket összedugták és folyton nevettek. Mikor -75- egy nagyon hangosat nevettek, az egyik hátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit beszélnek, ez ottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel húzatta magát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert a másik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki az előbb megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszához nyult, ezt elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt. Nem néztek többet vissza. Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabb lett és a vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonás peckességgel tartott, mostanában már kissé előreeresztette, amitől egész felsőteste kényelmes, nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert. A feje is engedett a magas nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lett ettől a megereszkedett válltartástól az egész megjelenése. Egy-két hónap óta fogyott, most vékony és elegáns figura volt, kitünő ruha és jó cipő volt rajta. Sűrű fekete haja, mint az angol fiúké, dús, de fényesen egyenletes masszába volt simítva, s a szemének valami álmodozó kifejezést adott lusta szemhéjja; ez olyan volt, mint a félig felhúzott függöny, amely hanyagul rejteget valami titkot. Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőke asszonyt, aki egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erős tekintetei előtt elvonult, zavarban lehetett, s ettől valami kétségbeesett merev koppanása volt a járásának. Az asszony élesen nézett rá, bátran a szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte, változatlanul egyforma járással. Nagyon magas cipősarka volt, -76- ezzel kopogott olyan mereven. Andor követte a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyon akarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemét meresztve nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyen kísérletek sikerülni szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magában erőteljesen szótagolva mondta is, hogy „nézz vissza, akarom, hogy visszanézz“ – de a kövér szőkének eszeágában se volt visszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta magában és majd hogy utána nem indult. Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csak a sok mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még a szőkével foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanat ezredrészében az az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ella jön. Pedig Ella alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lány pedig magas, nyulánk és barna. – Margit – mondta örömmel és egy kicsit izgatottan, mikor elébe indult. Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője. Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül. – Mi van? – kérdezte a lány a hosszú mosoly-duett után. – Semmi sincs – mondta vállat vonva. – Vége? – Vége. A lány megfogta a kezét: -77- – Nem hiszem, – mondta meglepetten – ezt nem hiszem. Hát lehetséges ez? Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen visszahúzódni. – Megkapták a levelemet? – Hiszen ajánlva küldte. Gúnyos mosoly. Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül. Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte ő vezette Kornély kisasszonyt. – De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én… éppen én… Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra, fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta azelőtt. És a szája is vértelen és nagy… Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt, ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül -78- Iván szedte fel, olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem mutatták. – Sírt? – Nem. Hallgatva mentek egymás mellett. – Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban. Ennyivel tartozott neki. – És aztán? – Egy szó se. Soha. Nagyon jól van. Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de feleleteket várt. – Jól teszi – mondta. – Soha nem is szeretett. A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit, nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“. Úgy, hogy Andor kénytelen volt hozzátenni: – De én se őt. Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről, mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély Margit is részt vesz. Megint lépcső következett. Andor megállott: – Hát… visszamehetünk, ha egyéb mondanivalója nincs. – Ahogy akarja. És indult, a lépcső felé. -79- – Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva önmagát. – Az? Boldogan. És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt lépett egyszerre, hogy utólérje. – Siet? – kérdezte fenn, kissé gúnyosan. – Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta. – Tehát Pécsi – mondta Andor. – Lehet. Elszaladt ezzel a sikerrel, amit magamagának sohse tudott elérni. „Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében, ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös, erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, – talán a nyári napfényen -80- való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok, mind a kettő.“ Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság… És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“ Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány -81- megint szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította: – Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit Csirkének hívnak, egy kokott. Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba szavak. És „kokott“… – Igen – mondta élesen. – Nem tetszik? Kornély Margit egy kicsit megijedt: – Dehogy nem tetszik. Maga szabad, tehet, amit akar. És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett, hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán: „bánom is én, tőlem ugyan…“ Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára, pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá. – Tessék? – riadt fel aztán. A kalauz állt előtte a jegyfüzettel. – Ja, vagy úgy. Szakasz. -82- VII. A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtott galléros színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámuló hölgy ült a székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebb színészeket nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy a kalapjukkal, vagy a felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. És az überciherjeik is sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, az egyik a szembenlevő ház tetejét nézte és ügyesen pörgette a botját az ujjai közt. – Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás. Ismerte Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úr végzi a darabot. Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egy szekrénybe. Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzet vett részt. Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerek ablakon sütött be. Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egy hölgy ült, mint ahogy Ella szokott, a lábait összefonva. – Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Széket tolt Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztán ismételte: – Somogyi úr végzi a darabot. – Orvost játszik? – kérdezte Andor. – Úgy van, – mondta a portás – a halált konstatálja Somogyi úr. A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva, hogy neki ehhez a beszélgetéshez -83- nincs köze. A portás kiment az utcára. Andor nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát. Halavány arc volt, erős, keskeny és kissé görögösen görbült orral. Hosszú söprű-szempillák alatt nagy és komoly fekete szem. Rendes, szinte unalmasan szépre rajzolt piros száj, amely készebb a lefelé görbülésre, mint a nevetésre. Fekete haj, amely kétoldalt a fülek felét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte a szemöldökéig ért. Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete selyemszoknya. Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes lakkcipő. Még ültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös, kissé fájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő, tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc: valami tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba, mert itt prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette. Operetthez járt csak, oda is ritkán. Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattal leugrott az asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt a nyitott ajtóban, háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, a fejét büszkén tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikor leszállt az asztalról. Még így, háttal is volt valami sértődöttség a mozdulatában. Néhány perc mulva beszéd és ajtócsapkodás hallatszott, vége volt a próbának, sietve jöttek ki a fekete folyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke ajtaja előtt, mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe. A színészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek. Mindig várnak, remélnek ettől a lyuktól -84- valamit. A legtöbb bemegy, megfordul maga körül és kimegy. Némelyik hosszan állong benne. Somogyi szép-zsidó feje jelent meg a lány mellett. Andor felugrott. – Ejnye, de kedves – mondta Somogyi és bejött. – Értem jöttél? – Igen. – Megyünk ebédelni? – A szigetre. – Nagyszerű. Irma rögtön jön. Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette, hogy Andor a lányt nézi. – Nem ismered Olgát? Andor kalapot emelt, szerényen: – Nem volt szerencsém. – Doktor Aradi barátom… Az Irma nővére, Gyulai Olga. Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nő volt. És ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csak arra, hogy Irma talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb, egészen más faj… Irma lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű. És ez milyen szigorúan néz, milyen kelletlen a mosoly az ajkán, mikor bólint a fejével, mintha rossz néven venné Somogyinak ezt a bemutatást, mialatt a kezét nyújtja. – Olga, – mondta Somogyi – ez a mi kis Olgánk! Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem is vette nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lány elvörösödött és eltolta -85- magától. Haragosan nyilallott a szeme. Andor még fogta a kezét. – Szintén színésznő? – kérdezte. – Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozott mozdulattal húzta ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az, akivel szemben jogosult a hosszas kézfogás már a megismerkedés percében. Somogyi vigyorgott: – Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olga utál bennünket. Igazad van, fiam. Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és a kezére csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslott végig az arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment az utcára. – Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is… egy szót akarok neki mondani. Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve és pálcájával csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kis segédszínészek szokták idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak ők itt, milyen otthonosak, milyen hangosak… Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de most érdemes volt nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi és gömbölyded volt, jól ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel, csupa jósággal és vígsággal az arcán. A haja vörösesszőke volt, ami nem nagyon illett polgári kedvességéhez. – Igen, – mondta – a kis hugom a mult -86- héten jött fel Váradról, meghalt az a nénije, akinél lakott, most az én nyakamba szakadt. Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott neki valamit. Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat után hangosan mondta: „Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondta Irma. Aztán megint, bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül: „Igen, igen“ és végül még hangosabban: „Igen“ és elmenőben, miközben Somogyi még mindig suttogott: „Igen, igen, igen“. A komoly lány sürgetőn jelent meg az ajtóban: – Megyünk? – Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egy kedves mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje a fejével, a kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andor kezet csókolt. A fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé és kiment Irma előtt. – Irma! – kiáltott utána Somogyi. – Igen! – mondta Irma és a huga után szaladt. Eltűntek az utcán. Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelé dőlve a kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. A kocsi lekocogott velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurult a dunai úton a felsősziget felé. – Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volt a direktorral. Lejárt a szerződésem. – Ezt sugdostad neki? – Ezt. – Azt hittem, mást. -87- Szomorúan intett. – Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindig megkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam a direktornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő. – Az más. Somogyi most benne volt már a témájában: – Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradok azok mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát. De itt se kapok más szerepeket. Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egész arcát, le az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt, hogy csak másod- és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egy kevésszavú bárót (grófot már nem), egy-egy úgynevezett jellem-inast, főként pedig, mint most, az új darabban is, orvost, jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak. Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak a vörösruhás táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkor nem is volt ott más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Máté lehetett, de az meg nem ismeri Turnovszkyékat. – Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – az az áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt a rettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban is csak az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy fekete szakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle a tükörbe… -88- – „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor, érezve azt a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nem lehet egyébről beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgélt elméjében és megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzón elhatározta, hogy Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt, akkor fel volt vérezve a hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklik ki a kezéből a lány, aki már az övé volt. Embert keresett, akivel a maga dolgáról beszélhessen, nem is sokat; nem is tanács vagy vigasztalás kellett, csak az életnek józan felfogásában akart megmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem gondolt, mert ha Rácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan kemény és metsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett, akiben egy kis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat. – Mire gondolsz? – hallotta Somogyi hangját. Ránézett. Épp felelni akart, mikor ez megint szólt: – Szerelem? Ettől elment a kedve: – Nem – mondta. – Mit is tudtok ti erről… – sóhajtott a színész. Megérkeztek, leültek a vendéglő terraszán. – Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél – a te síma kis életeddel. Andor szomorúan mosolygott. A szinész büszkén mondta: – Én, én vagyok a nyomorult! És egyre rosszabb! -89- Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyi szomorú szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez a boldogtalan szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyi halálosan szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívű Irma kedvesen bánt Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mint ahogy csak az ilyen nők tudják megbecsülni a reménytelen szerelmest. A szőke Irmának tíz év óta volt viszonya egy nem is fiatal ügyvéddel, akinek felesége és két felnőtt lánya volt otthon. Az ügyvéd nem volt rendes ember, lóversenyezett, kártyázott még kávéházban is, sok pénzt keresett, de nem pörökkel, hanem üzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát tartotta tulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Már többször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de az asszony nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt, most nem, majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált, mert kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húsz évi házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban, egyre jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól még szerelmesebben. Pedig évek óta már csak névleg éltek hitvesi életet, az ügyvéd hetenként kétszer-háromszor aludt Irmánál, de amikor otthon ebédhez ült, egy hervadó asszony nagy fekete szeme tüzelt feléje, némán és szemrehányás nélkül, boldogtalanul és mégis boldogan, mint a bálvány felé, aki arra való, hogy mások térdelve kínozzák magukat előtte. Szegény asszony már odáig jutott, hogy -90- Irmára nem is haragudott, már úgyszólván szerette is, tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, ha az urát olyankor keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóban és onnan Irmához ment aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerette a szegény szenvedő asszonyt és ezek ketten talán legjobban szerettek volna egymás keblére borulni és zokogni, ha illett volna ismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint amilyen, és így csak jött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a puffadtarcú ügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával, őszbeboruló nyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és a kártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tett le egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer ne kapjon egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többször kérdezte: „otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után: „Azért!“ Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szép zsidó színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretett bele Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte a feleségi rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi, aki új ember volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében, mikor csak a mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmas segédszínésznőt látta meg benne, akivel csak foglalkozni kell egy kicsit, hogy az ember aztán állandóan berendezkedhessék vele. Mire megtudta a való állapotot, vagy talán azért, mert megtudta, komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá, tanulta vele a szerepkéit, mindig hozott neki -91- valami ajándékot: hónaposretket vagy spárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb ibolyacsokrokat, verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát, cseresznyét, néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyja arcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. De mindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végre meghívta vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyi smokingban jött és berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, és hajnalban holtrészegen távozott, áldást mondva mindkettőjükre, a fájdalomtól lüktető szívvel, mind a kettőt őszintén szeretve, hangosan áldva őket még a lépcsőházban és a kapualjban is, ahol feldöntötte a földön álló petróleumlámpát és tíz forintot adott a házmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és tartotta ott a fejét, mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról ölelte át, hogy előre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkint megismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivé váltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt az ügyvéd, telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintos havannaszivarokat küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma is többet ivott egy cseppel, mint szokott, és Somogyi az ügyvéd nagyfene szivarjával a szájában úgy érezte magát, mint egy igazi szívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével édeleg. Kissé tolakodó lett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki mérhetetlen haragra gyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt Somogyi és jobban mímelve a részeget, mint amilyen részeg volt, bocsánatot nyert és visszakönyöröghette -92- magát az ebédlőbe, ahol hosszasan zokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon veszi feleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma ezt gyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette a színésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába elé azzal a dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét neki adja. De amikor Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenn dulakodik az öreg házmesterrel, aki nem hagyta a száját megcsókolni: „tessék inkább az arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem, csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj, a fene egye meg“ és a kapu zuhanása – mikor így elment, akkor szívében Irma nagyon megharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele, hogy ő olyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos szerelemmel, sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott Somogyi. Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál. És mivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton a saját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontos dolgot akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akarom kérni“ – mint most is, mikor a szerződése lejáróban volt és ő elmondta hosszas tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogy jól tette-e ezt meg azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta: igen, – igen, igen, igen, igen. – Okos, mint a nap! – mondta Somogyi, mikor a feketekávé mellől az egyik cukrot zsebretette. – Üzleti esze van, olyan józan és előrelátó, minden fontos ügyemet vele beszélem meg. – -93- A kutyámnak viszem – mondta a cukorra, Andor tekintetét észrevéve. Aztán hozzátette: – Nincs nekem senkim. Ha ez a nő nem volna… Andor a kis fürdőhotel kapuját nézte, amely felé egy öreg asszony bicegett az aranysapkás portás karján, gummivégű vastag botra támaszkodva. „Nincs… senkim…“ – hangzott a fülébe. Hát kinek van valakije? Neki sincs senkije. Az apja? Szegény… Nézte a feketefőkötős öreg dámát, aki a két lépcsőfok megmászása után most pihenőt tartott a kapuban. Az anyjára gondolt, ez az emlék mindig forró és könnyes volt, mikor megjelent benne, mindig egy kicsit vádoló, soha jóvá nem tehető és mégis oly jóleső… Semmi kedve sem volt a bolond Somogyinak elmondani valamit. Bezárkózott, visszahúzódott, mint a csiga, amely felé tüzes cigarettát tartanak, már szinte félt a színésztől. És Rácz Miklósnak látta a vastag pápaszem mögött tanáros eréllyel felvillanó szemét az első kétkedőbb szóra. Isten ments, azzal még egyszer erről beszélni! De nem is kell. – Írja össze az egészet – mondta Somogyi a fizetőpincérnek – és majd a nagyságos úr. Sóhajtott. – Senkim sincs. Egy kutyám sincs. Még az sincs. Andor fizetett, lementek a terraszról. – Et quid nunc? – kérdezte Somogyi latinul, de egy cselédlány után küldve szakértő tekintetét. – Quid nunc? – ismételte, egészen a lány -94- után fordulva és komolyan mérlegelve annak hatalmas csípőjét. Andor felnézett a kis hotelre, amelynek emeleti ablakai nyitva voltak. Az egyik ablakon egy nagyon sárga arcú öreg úr könyökölt ki, tajtékszipkából szíva a szivarját. Délutáni nyugalmas napsütés volt, lusta csend, a tavaszba ékelt, korán jött nyári nap elragadó bágyadtsága, ami oly végtelenül kellemes a városi embernek. – Pardon – mondta – egy pillanatra… Besietett a kapu alá, a portáshoz ment és azonnal kivette az egyik kis szobát, amelynek az ablaka errefelé nyilt. Ő is ki akart könyökölni olyan nyugalmasan és olyan elégedetten, mint a tajtékszipkás sárga öreg. És itt tanulni is jobban lehet. – Bocsáss meg, – szólt kijövet Somogyinak – de én itt maradok. Felmegyek a szobámba. – Hogyan? Neked itt szobád van? – Igen. – Hát… ezt nem is mondtad. – Minek mondjam? Lerázta a nyakáról. Somogyi a lóvonat felé indult, felhajtva a felöltője gallérját. Négy óra lehetett, az erős sárga napfény hirtelen megbágyadt egy kicsit és ijedt szellőcske kezdett járkálni az egészen friss, halaványzöld, ritka lomb között. Pest felől az ég szürkére vált. A sárga öreg behúzódott és becsukta az ablakot. A szomszédságában, a másik ablak mögött megjelent egy határozatlan, a szoba homályából lassan formálódó alak: Andor volt, aki ledobta kalapját és felöltőjét és az ablakhoz jött, hogy kikönyököljön rajta. -95- Elhagyatottnak és szomorúnak érezte magát, most e pillanatban három lakása is volt ezen a nagyvilágon: egy Budán, a szülei házban, egy a Horn-palotában és a harmadik most ez itten, ez a régiesen berendezett kis hosszúkás hotelszoba, amiben semmi holmija nincs, de amely most a legkedvesebb volt a szivének. „Kapkodok egy kicsit“, – gondolta és félrehúzta az orrát, mint akinek nem tetszik valami – „kapkodok, de nem bánom, most egész délután nem tudtam volna mit csinálni“. Később hátralépett az ablaktól, a kényelmes öreg zöld karosszékben helyezkedett el, sokáig, nagyon sokáig nézte az egyre inkább homályba boruló mosdószekrényt sok gömbölyű fehér porcellánjával, fölötte a hályogos öreg aranytükröt. „Mit csináljak most estig?“ – tünődött magában – „mit csináljak estig… és holnapig… és aztán mindig… amíg öreg nem leszek és meg nem halok…“ VIII. – Tetszel az Olgának – mondta egyszer Somogyi az ebédnél. Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen is volt az ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andor későn kelt, úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnál találta a vendéglő terraszán. Az új darab premiérje megvolt, Somogyi patetikusan játszott benne egy selymes-szőke szakállú orvostanárt, aki a harmadik felvonás vége felé érkezik nagyképűen és automobilon, de a darab hősén már nem segíthet. -96- Irma szobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen befűzve, kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben, lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérre púderezett kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint és Somogyi boldog volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten: Somogyi a főpincért játszotta egy elegáns párisi vendéglő szeparéjában, Irma pedig kokott volt, más öt hölggyel együtt, saját költségén pompás estélyruhába öltözötten kellett jönnie és mikor Lebidois vicomte azt kérdezte a hölgyektől: „Milyen pezsgőt akartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor mindenkinek azt kellett rá felelni, hogy „savanyút“, csak Irma mondhatta: „édeset!“ – ami már valóban egyéni kis szerep volt, – „tudja édesem, én nem bánom, akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis karakter legyen benne“ – hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan mondhatta az általános „savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és kedvesen: „édeset“, de ezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az egész szerep, se több, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most megint próba volt három hétig és minden délelőtt együtt lehetett Irmával. – Tetszel az Olgának… Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta, hogy milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályája és szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sok beszéd, ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerparti hullámverés, emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain. -97- De ez a mondat valahogy kiugrott az önző színész állandó lírájából. – Én? – kérdezte. – Te. – Miért… talán mondott valamit? – Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly és elég előkelő neki és rólad mégis jól beszélt. – De hiszen csak egyszer látott… futólag. – Mégis. Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat és nagyokat nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagy zsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felment Andorral a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágja legfelső gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor a pamlagon próbált aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be a városba. Somogyi Irmához ment, mert Irma fellépett a Bercsényi-telepen egy matinén és Somogyi átvette vele a verseket, amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig kísérte s mikor ott búcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a kapualjban. Pontosan ugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először látta, ugyanaz a dúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét angol kabát és a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen rendes utcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt, mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor a portásfülkében az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt az arcán annak, hogy nem törődik azzal, amit lát, ő magasabb és gőgösebb világban él. -98- – Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt, neki Irma fontosabb volt, mint minden a világon. Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon a lánynak. De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden más csinos nővel zavartan beszélt az első percben, most valami nyugalmat, csekély biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten azt mondta, hogy ő tetszik Olgának. – Nagysád itt lakik a nénjénél? – kérdezte. – Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsit lefelé görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt volt ez. – Bocsánat – mondta, mikor megtudta. – Hát hogy mondjam? Kisasszony? – Nem vagyok szobalány. – Hát akkor… – Olga a nevem. Andor mosolygott: – Olga nagyon szigorú. A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső és ismételte, helybenhagyó hangon: – Olga nagyon szigorú. Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, az Erzsébet-körúton. Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen az apjához megy, a szanatóriumba. De még ráért és most vitette magát ezzel a zárkózott lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy sem akaró beszélgetéssel. A „tetszel neki“ alattomosan motoszkált benne, talán ez tette, hogy már rég el nem ment. Lopva a lány arcára nézett: profilból még görögösebb és még -99- fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olga valóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogy minden második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerű csinosakkal nem történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgös hidegséget ad, ezek nem elbizakodottak, mint a csinosak, hanem népmegvetők, mint a lángész. A ritkasági becsük tudatában nem is kell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis tudják. És aki nem érti az ő szépségüket, hát abban van a hiba. Szép volt, olyan komolyan és nemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett. Távol volt tőle az ilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte volt az ő hódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a becsvágyát. Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a hűvös márvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaság éreztette magát. A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, élére állította a helyzetet: – Merre megy? De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben az volt: „ne higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“. – Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett, szemtelenül és nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki. – Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogy amért a Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangon beszélni… mint a színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom a színésznőket és a színházakat és magukat mind, a maguk hangját, a maguk… -100- – Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyok színész vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriember vagyok. Legörbült a piros száj: – Pesti. – Még csak nem is az. Budai. A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan, a kezét nyújtva: – Hát… merre megy? És melléje nézett. – Ha megengedi, Olga, elkísérem. És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyit azzal, hogy merre megyek?“ – Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult, hallgatagon beleegyezve, hogy Andor kísérje. – Az én utcám – mondta ez csöndesen. – Mért? – Engem Aradinak hívnak. Nem is mosolygott a tréfán. Sértően kérdezte: – Magyarosított név? – Igen. Hozzátette, kis szünet után: – De már a nagyapám… És aztán: – A maguk neve se lehet igazi. Gyulai. – Az anyám színészi neve volt. – Az… édesanyja… színésznő? – Volt. Meghalt. Elgondolkozott a fiú, hangosan: – Gyulai… Gyulai… – Nem ismerhette. Vidéken játszott. -101- Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi közt Andor megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, minden szándék nélkül, megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen kar volt, erősebb és fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett, szigorún és egy kicsit ostoba rendreutasítással a szemében. De hiába, a pillanat ezredrésze alatt már le volt vetkőztetve, márványfehéren és a szobrok unalmas meztelenségében állt Andor képzeletében, haragosan égő sötét pillantással, nem szemérmeskedve, csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a meztelenséget. – Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsó oldalon, elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány. – Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor? Igenis, Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk, mi mind a ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve? Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapi életnek. Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarában nem jutott eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételte mechanikusan. És ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de soha nem fogja megtudni az ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkor szólni. Csak rajongók és szamarak igazolják magukat ilyenkor. Minek, mikor úgyis hiába? – Bocsásson meg, – mondta – igazán nem ezért… – És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én az ilyenre készülve… Pesten. -102- A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott. Nem szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett, látta az arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány a pesti piszok fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagias világban, ez most egy pillanatra érdekelte, sőt izgatta. – Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva – boldog volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabb és tisztább… magasabb… Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött a belesüléstől, ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta a hódolatot: – Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak a beszédjük olyan… olyan… – „A lelkem?“ – gondolta Andor, felhúzta a szemét. – Megbántott – mondta hazug, csinált melankóliával. A lány ránézett: – Nem akartam. Bocsásson meg. Ok nélkül mondta a fiú: – Nem lehet. Nem lehet megbocsátani. Megálltak, a lány egy ház előtt a házszámot nézte: – Ez az a ház. Hát nem bocsát meg? – Nem. – De ha én kérem, hogy bocsásson meg… – Akkor sem. – Soha? – Soha. -103- Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelme nincs. A lány mégis folytatta: – Soha az életben? – Soha. Hosszú kis kezét nyújtotta feléje, kissé elmosolyodva: – De a kezemet csak elfogadja? – „Igazi vidéki dolog“, – gondolta Andor és nyugodtan felelt: – Nem. A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőben maradt előtte. Megvillant a fekete szem. – Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja a kezemet a levegőben várni… ennyi ember előtt… Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er ist nicht der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. A másik köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán. … „Ennyi ember előtt“… – Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt a levegőben a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva… És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig a fiú felé volt nyújtva. – Ezt velem nem lehet csinálni, maga nagyon téved… Elfogta a fiút a gonoszság. – Dehogy nem lehet. Látja, hogy lehet. – Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a -104- szemében, de nyugodt arccal – ha maga ezt megteszi velem… Most volt először szép Andor szemében. – Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszik rám és… Megkapta a kezét, erősen szorította, hogy a lány most már ott ne hagyja: – … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga… maga… Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezét kifelé a fiúéból: – Bocsásson el. – Maga drága, szép… Gonoszul mondta, hit nélkül. – Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben… Hallatlan. Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívből megsajnálta a fiú: – Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, de érzem, hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… maga tiszta, nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen… – Bocsásson el. A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét s tudja, hogy most már nem lesz több dolga. – Bocsásson el. – Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… és nincs senkije. Mint nekem. Elbocsátotta a kezét. A lány nem mozdult. -105- – Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön este a színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjon így. – Isten áldja meg – szólt a lány. – Ott lesz? – Nem tudom. Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg a lépcsőház ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járása volt. Komolyan járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcső felé, anélkül, hogy visszatekintett volna. Andor bebámult az üres kapualjba. „Mért csináltam ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam ezt az egészet?“ Elindult, lassan, a szanatórium felé. „Hát“ – mondta magában – „ez megvan, Olga megvan. Talán ez lesz az?“ Ilyennel még nem volt dolga. Érdekelte ez az ostobaság és ez a tájékozatlanság, ami védekezésül a gőgbe burkolózik, de egyszerre lányossá válik, mikor egy pillanatra nem győzedelmes. És valami nyugodt és nagyon védett tiszta szűziesség áradt a lányból. És olyan biztosnak látszott, hogy ez még nagyon szerelmes lehet belé. Érdekes volna. És talán a jó Isten küldte. És biztos, hogy sokat kell érte harcolni, nem lesz könnyű. És ez milyen jó elfoglaltság. És milyen jó érzés ez a kis győzelem itt most, pár perc alatt. És milyen szép lány. Csodálatosan szép. Váradon bizonyára sokan voltak szerelmesek belé. Váradon huszárezred van. Ott lett ilyen élesen védekezővé. És most itt… hogy leesett róla a büszkeség és a dac… És ahogy azt mondta: „Nem tudom.“ Milyen biztos, hogy ott lesz este a színháznál. Érdemes volna nem odamenni. -106- IX. A szanatórium előtt mélyet sóhajtott. Ez a hol eltűnő, hol megint feltolakodó gond és fájdalom… apa… – Szabad – mondta egy fáradtan nyögő hang, mikor gyöngéden megkopogtatta a szoba ajtaját. Az öreg úr most már igen rossz állapotban volt. Ijesztően lesoványodott, szürke bajusza nagyon megnőtt és megőszült néhány hét óta. A szeme mélyen feküdt a gödrében és a tekintete hol zavart, hol kimondhatatlanul álmos volt, mintha a végtelen álmot hozzá méltó iszonyú álmosság előzné meg. Majdnem egész nap aludt a sok morfiumtól, csak itt-ott volt ébren néhány órára, s ezt az időt is szenderegve, félig lehúnyt szemmel töltötte, olyan volt ilyenkor a szeme, mintha rövid volna hozzá a szemhéj. Halkan és nyöszörögve beszélt, nem mindig értelmesen, hozzá kellett hajolni, ha valamit mondott, de akkor se a hangjából, hanem az arckifejezéséből lehetett tudni, hogy kér valamit. Néha nem sikerült belőle kivenni, hogy mit kér. A gyöngéd kérdezősködésre értelmetlen motyogással felelt, aztán csökönyösen hallgatott, ha tovább kérdezték. Tulajdonképpen mindig lehetett tudni, hogy mit kér. Mindig morfiumot kért. Mostanában már egyszer-egyszer fehér porcukrot adtak be neki a morfiumos ostyában, mert már akkora adagokra szokott, mint az erős morfinisták. Ezt néha észrevette, de nem volt ereje a tiltakozáshoz, nyöszörögve motyogott, mozdulni próbált, és mély gyűlölettel nézett az álszenteskedőkre, -107- akik az ágy mellett álltak és nyomorult kicsinyességből nem adtak neki még több morfiumot. Mit akartak rajta óvni néhány nappal a halála előtt? A maguk bőrét féltve kínozták így az orvosok, nem akarták, hogy a morfium utólérje a rákot és ő vigye el a beteget a rák elől. A rákért nem ők voltak felelősek, de a morfium, az tőlük jött, az már az orvosi tisztesség fejezetéhez tartozott. És az öreg ember az elmúló élet minden haragjával gyűlölte őket, az orvosokat, az ápolónőket, mindezt a sok álkomoly-arcú embert, aki egyre lett volna jó a világon: hogy morfiumot adjon, és éppen azt nem adott. Mikor Andor megjelent a szobában, az elszáradt öreg fej megmozdult a párnán, a szem és a száj kinyílott, valami fájdalmas panasz volt az arcon és a halk nyögésben: a haldokló szegény utolsó önzése már nem örült másért a fiúnak, mint csak azért, hogy talán ő lesz az, aki adja, végre kiköveteli és adja a morfiumot, – ez a régi kedves arc, ami annyi mást jelentett még a teljes öntudat perceiben, most csak a végtelenül fájó test és a kínzó morfium-szomjúság csillapítójának látszott. A fiú egészen közel hajolt a panaszos öreg archoz, a fülét tartotta az apja szája elé, hogy meghallja a gyönge hangot: – Nem… adnak… Tudta, miről van szó. Mégis kérdezte, nagy elfogódottsággal: – Mit… nem adnak? Az öreg észrevette ezt a hazugságot. Durcásan fordította el tőle a szemét, mintha a fiú is elhagyta -108- volna hűtlenül, ő is összeállt volna a gazemberekkel. Andor hamar jóvá akarta tenni a dolgot: – Morfiumot? A szóra élénkség világosodott az álmos szemekben és az öreg ember kinyitotta a száját, mint mikor a csecsemő emlőt kér. És csupa könyörgés volt az arca. A fiú csöngetett. Mialatt a falhoz ment, a felélénkült szemek aggódva követték. Az ápolónő jött be és szelíd üzleti mosollyal kérdezte a fiút: – Parancsol? – A doktort… Az ápolónői arc a mosolyból a kétségbeesésbe színészkedte magát: – Csak nincs rosszul az aranyos nagyságos úr? – A doktort – kiáltott rá Andor. Már rég becsukódott az ajtó a kövér vénasszony mögött, a fiú még mindig villogó haraggal nézett utána. Ezt nagyon gyűlölte, ezt a szegény kórházi anyaszínésznőt. A fiatal doktor bejött és Andor a homályban suttogott vele, ahová a lámpafény nem ért el. De két égő szem nézte őket a fehér párnán nyugvó sötét arcból. Mint akinek a sorsa dől el ott a sarokban. A doktor mentegetőző mozdulatokat tett. Aztán Andor az ajtó felé kísérte, ott még próbálkozott egyszer, aztán belenyugvó mozdulattal búcsúzott tőle. A doktor megtagadta a morfiumot. Andor leült az ágy mellé. Az öreg a szemével magához intette. Megint az ajkaihoz hajolt a fülével: – Rossz… rossz fiú… vagy… -109- Megsimította az ősz fejet. – Menj – mondta hangosabban és rettenetes vádló tekintettel az apa. Keservesen mozdult az ágyban, de nem bírt, lehetett látni, hogy hátat akar fordítani a rossz gyermeknek, aki nem tudja, vagy nem akarja kierőszakolni a morfiumot. Andor ismét a székre ült, nem akarta említeni az orvosság nevét, nem tudott mit mondani. Kimondhatatlan szomorúság vett rajta erőt, a tehetetlenség érzése, a lehetetlen volta annak, hogy most itt magyarázzon, vigasztaljon. Mert most már teljes bizonyossággal látszott az öregen, hogy mindent tud. És az is, hogy tudja a fiáról is, hogy az is tud mindent. Nem lehetett itt beszélni. Ha itt tudott volna valamit hazudni ennek az okos öreg embernek, gazember lett volna. Előbb maga elé nézett a szőnyegre, de aztán búsan ráemelte a szemét az apjára, tele gyermeki nagy és keserves búcsúzással. A haragos öreg szem merően nézett rá vissza. A fiú most nagyon ellágyult és esengőn, melegen nézett az apja szemébe, e tekintettel elmondva neki minden kimondhatatlant. De onnan nem jött feléje semmi egyéb, mint ez a gyerekesen csökönyös, mániákus, égő harag a morfium miatt és a tehetetlenség miatt, ez a komor és kifejező nézés, amit nem lehetett félreérteni. „Jóságos nagy Isten,“ – gondolta magában fel-felszepegő mellel a fiú – „hát apa is haraggal megy el…“ Ez olyan végtelen nyomorúság volt most benne, legbelül, ez a keserves véletlen, hogy az anyja után, akivel haragban volt, mikor az meghalt, most az apa is haraggal… és mily nagy, sötét, utolsó haraggal… -110- Kiment. – Az Istenért – mondta az irodában a főorvosnak, aki a lámpánál állt, egy pohár sárga folyadékot nézett. – Adjanak neki morfiumot! Izgatott és agresszív volt. – Csudálom, – mondta személyében megsértve a főorvos – hogy ön, egyetemet végzett férfi létére nem látja be, hogy képtelenség… Tovább nézte a poharat. – Mi képtelenség? – kiáltott a fiú, magából kikelve. – Nem képtelenség! Marhaság… kérem. A főorvos végignézett rajta és lassan letette a poharat. – Az ön izgatottsága érthető és tiszteletreméltó. De méltóztassék belátni, hogy az orvosnak megvan a maga magasabb etikája… – Etikája! – Megvetőleg intett. – Etikája, – hangzott rendületlenül tovább – igenis etikája, amit… szembe kell szegeznem doktor úr érthető izgatottságával… Andor már indult: – Izgatottságommal… a maga etikája… – mondta kifelé menet és becsapta az ajtót. Borzasztó volt így eredmény nélkül visszamenni az öreghez, aki éles biztonsággal tudta, hogy ő miért ment el. Most újra leülni vele szemben, megint állni azt a nézést! A folyosón megállt. Hiszen lehetne más úton is szerezni morfiumot, igen, ide elhozni és titokban odaadni az öregnek… A hideg szaladt végig a hátán erre a gondolatra, mire végiggondolta. Most hirtelen kezdte megérteni az orvos magasabb etikáját. „Gyávaság, ronda gyávaság, gyávaság“ – mondta magában, és önmagára, meg -111- az orvosokra értette, az egész emberiségre értette. Bement és kénytelen volt a két széttárt tenyerével mutatni, hogy hiába járt. A haldokló öregben nem volt belátás. Még sötétebben, még gyűlölőbben nézett rá, mintha azt gondolná, hogy ez is csak olyan álszenteskedés, mint a doktoroké. A fiú nem bírta a tekintetet. Megállt az ágy előtt és a földre nézett. Az öreg úr suttogott valamit. Odahajolt hozzá. – Pécsi – mondta halkan, de érthetően az öreg. A fiú fölegyenesedett és szinte megmeredt a meglepetéstől. – Pécsi – ismételte az apja. Hallani nem nagyon lehetett, csak a szájmozgás mutatta pontosan a szót. A szemek nyugodtabbak lettek. – Igen, – felelt – Pécsi. Tudom. Most nem volt tisztában, mért mondta ezt neki az apja. Nem akarta hinni, nem bírta hinni, hogy rosszaságból mondta, bosszúból a morfiumért, a méregtől feldúlt idegrendszerrel, amely már az őrület határán remeg, vagy csak véletlenül, vagy pláne örömmel… Ahogy ijedten ránézett az öregre, szinte nem lehetett csalódni, annyira magán viselte ez a valaha áldott, de most eltorzult arc a káröröm kifejezését, mikor a fiú ijedtségét látta. Azt hihette, hogy a fiúnak Pécsi neve rosszul esik. És a szegény vergődő gyermeki lélekhez közel sem fért a gondolat, hogy ezért ítélkezzék a félőrülten csillogó szemeken, sőt úgy érezte, hogy neki nincs más kötelessége, mint jót tenni az öreggel, boldogítani, amíg csak lehet és amivel csak lehet, – és mikor meggyőződött magában, -112- hogy ez büntetés és bántás akart lenni, a fájdalomtól marokra fogott szívvel egy rettenetes és felséges színészi mozdulatot tett, leszegte a fejét, szomorúan bólogatott, és az irtózattól és a gyermeki szeretettől fojtogatott hangon mondta, hogy teljes legyen az öreg káröröme, hogy ne csalódjék a hatásban: – Pécsi elveszi Ellát. Bevallom… fáj nekem… Nagyon rosszul esik… Erőtlenül ült le a szoba közepén álló asztal mellé. Ahogy a balkezét az asztalra tette, odakocogtak a körmei az üveglaphoz, úgy remegett. A zsebébe dugta a kezét. Sokáig ült így, aztán becsöngette az ápolónőt. Kezet csókolt az öregnek, hosszasan, forrón szorította a száját a csontos, eres öreg kézre. Nem mert most már a szemébe nézni, úgy is ment el, letörten, megverten, a testében is nagy fáradtsággal. A portás fülkéjében rágyújtott és le kellett ülnie. Pihent néhány percig, aztán elment. A sötét és hűvös utcán tért csak magához. „Istenem,“ – járt a fejében – „ha most volna valakim, akinek a mellére hajtsam a fejemet… valaki, aki szeret…“ Nagy tikkadtság fogta el, majdnem testi szomjúság egy érző ember iránt, de nem tudott senkire se megnyugvással gondolni. Ráczból csak a szigorú és férfias pápaszemcsillogást látta: „a férfi ilyenkor hallgat és nem lágyul el…“ És Somogyi, az önző bolond, elkezdene a saját apjáról beszélni, hogy az volt csak igazán a rettenetes haldoklás, mi ez ahhoz képest?… és mindezt a színészeknek azzal a förtelmes hangsúlyozásával mondaná, amely a polgári beszédjüket is kendőzi és pirosítja, -113- mert úgy tönkrekínozták magukban az őszinteséget, hogy végül már minden egy hangszeren keresztül jön ki belőlük. Egy pillanatra felderült, mikor Julira gondolt, a kövér régi szakácsnéra, aki évek óta már házvezetőnő és családtag volt náluk és akihez most el lehetne menni az üres budai lakásba, – de mit mondhat az ilyen szegény cselédasszony?… És Máté, a gallérjába húzott nyakával, az elefántfejével, a pislogó kis szemeivel, aki kába a sok magolástól és nem tud másra gondolni, mint az ügyvédi vizsga anyagára, erre a fekete tengerre… és a vizsga rémületére, amitől álmatlan az az egy-két órája is, amit alvásra szánt… És… nő kell ilyenkor, kedves, meleg női tekintet, és odabujni a mellére, felnézni rá és felvágyódni a szájával a föléje hajoló fej ajkaihoz, amelyek lassan és vigasztalón közelednek feléje, és összeforrni, nem, nem, nem érzékileg, hanem nagy emberi szeretetben és együttérzésben, gyönge kis kezet érezni a fejebúbján, amint simogatja, ritmikusan, vissza-visszatérően. Mint a víz, amely a legrövidebb utat keresi, mikor a hegyről jön lefelé, – úgy ment az érzése tisztán, naivul és ösztönösen ahhoz a nőhöz, aki most legközelebb volt hozzá. A komoly fekete szemekre gondolt, amelyek ma délután, alig néhány órája, könnyesen csillantak meg miatta. Nem, Ella igen messze volt már, – ez nem is lehet, ez a kép csak azért jelent meg, hogy rögtön sarkonforduljon és menjen. Itt, ebben a nagy és vigasztalan elhagyatottságban nem volt más, mint ez a szép idegen hölgy, akinek arca és egész lénye -114- annyi képességet mutatott a fájdalommal való foglalkozásra, – és még az is jó volt és helyes volt, hogy idegen nő volt, akihez szűzen és eredeti értelmében szállhat a szomorúság, aki nem ismer semmi mellékkörülményt, csak egy bús fiatal férfit lát, szinte tisztán csak magát a fájdalmat kapja, az ember nélkül. X. A színház főkapujában, az ívlámpák fényében cigarettázva állott húsz-harminc ember, nagyrésze kalap nélkül. Felvonásköz volt. Andor hátrakerült a színészbejáróhoz. Az előtt is cigarettáztak, furcsa, lilára festett, ragasztott orrú, kopasz-parókás szomorú emberek. A portásfülke tele volt kifestett emberekkel. Frakkos urak és estélyruhás hölgyek ültek a széken, asztalon, egyik-másik hölgy a férfiak térdén. Olga nem volt köztük. Lehet, hogy nem jött el. A hölgyek a nyaralásról beszéltek. Andor tovább indult, s a belső folyosón meglátta egy villanykörte alatt Somogyit. Aranyszőke tanárszakáll volt rajta, az arca piros-pozsgásra festve, aranykeretű pápaszeme feltolva a homlokára. Őszbevegyült-szőke paróka volt a fején. – Te, – mondta neki Somogyi és karonfogva egy keresztfolyosóba húzta be – te ma beszélgettél Olgával. Elkísérted, tudom. – Honnan tudod? – Most mondta. Itt van. Andor megnyugodott kissé. – Te, – mondta Somogyi és a szakállához illő joviális doktorbácsi-mozdulatot tett, mosolygott -115- és előretolta a hasát – mondd meg, ha valamit mesélt rólam, meg Irmáról… hogy Irma… nem mondott-e neki valamit rólam? – Egy szót se beszélt erről. – De ha fog… – mondta a színész, és felemelte a mutatóujját – én megtudom, úgy-e? Becsületszó, hogy soha senkinek erről nem szólok, bátran referálhatsz. Idegesen nézett szét a fiú: – Jó. Csöngettek. A cigaretták felvillantak, mindenki húzott még egy nagyot, mielőtt eldobta, némelyek a szájukban bevitték magukkal a füstöt az épületbe, úgy ragaszkodtak hozzá. Egy-két perc alatt néptelen lett az utca, a fülke, a folyosó. Kezdődött a második felvonás. Andor egyedül maradt a folyosón. Állt és nézte a fekete próbatáblát, nem olvasva semmit a krétás írásból. Aztán nyilt egy vasajtó és Olga jött ki a színpadról. Kalapot emelt a fiú, udvariasan. – Jó estét – mondta a lány. – Hát maga mit keres itt? A fiú belement ebbe, hogy nem akar emlékezni a délutánra: – Somogyival volt dolgom. Aztán hirtelen, idegesen, únva és méltatlannak találva ezt a cicázást: – Kérem, Olga, – mondta – jöjjön ki velem az utcára, komoly beszédem van magával. A lány csodálkozva nézett rá, aztán elindult, lassan ment le a néhány lépcsőn, benézett a portásfülkébe, mutatva, hogy nem siet, és kiment az -116- utcára. Mikor Andor utólérte, kezet nyújtott feléje a lány: – Na, Isten áldja meg, én megyek haza. – De hiszen… mondtam, hogy valami komoly beszédem van… De hamar elfogadta a kezét, eszébe jutott a délutáni gyerekség. – Kérem, – mondta a lány, kiszabadítva a kezét – tessék, hallgatom. – Jöjjön egypár lépéssel odább… Elindultak. Andor sokáig nem beszélt, nem is volt mit mondania. Most érezte csak, milyen lehetetlenség ennek a mellére borulni. Közömbös hang sürgette: – Beszéljen kérem… nekem haza kell mennem. – Pedig szerettem volna, ha lesétálunk ide a szigetre… komolyan és sokat szeretnék magával beszélni. – Ugyan… Hűvösen mosolygott: – Mi komolyat akarhat mondani nekem? Maga. A fiú hevesen mondta: – Kérem, nagyon kérem, jöjjön le velem. Segítenie kell rajtam. Maga oly komoly és okos. – Ugyan… – Nem is hiszi, milyen fontos napja ez az életemnek. Nagyon fontos dolgokat akarok magának mondani. A tanácsát akarom kérni. Eszébe jutott Somogyi, aki ugyanígy erőszakolt ki négyszemközt való beszélgetéseket Irmától. -117- – Jó, – mondta a lány, hiába akarva fagyos arckifejezéssel és közömbös hanggal enyhíteni a beleegyezés gyorsaságát – nem bánom, de kilencre otthon akarok lenni. Nyolc óra volt. Lementek a szigetre, a hídhoz közeleső sétaútra. Alig szóltak egymáshoz valamit. Hallgatólag mintha megegyeztek volna abban, hogy a komoly beszélgetés csak akkor kezdődik, amikor nem lesz körülöttük senki. De a vendéglő lámpái idáig ragyogtak és folyton újabb párok, csoportok jöttek a sétaútra. – Menjünk beljebb, – mondta Andor – itt sok az ember. A lány nem akart, de aztán rá hagyta magát beszélni. Bementek a dús lomb és a mély árnyékok közé. Balról magas bokrok borultak az útra, jobbról a fák fekete csipkefüggönye mögött a pesti lámpákkal szórakozott a Duna. – Maga vőlegény – mondta Olga, nem kérdező hangon, hanem konstatálva. – Nem. Nem is voltam. Keserűen és gúnyosan mondta el néhány szóban a vőlegénysége történetét. – És most nincs senkim – végezte. Olga megállott: – És a vörösruhás táncosnő? Ez már feltűnő volt, a Csirkének ez a szereplése. Másodszor találkozott ezzel a pletykával. Most már bizonyos volt, hogy Somogyinak jár a szája. „Mi ez?“ – gondolta – „hát olyan érdekes ember vagyok én, hogy így figyelik minden mondatomat? Hát már érdeklődnöm se szabad egy… egy… ilyen senki iránt?“ -118- – Senkim sincs – mondta. Megcáfolatlanul hagyta a vörösruhás táncosnőt. – Ezen a nagy világon senkim. Leültek egy padra. – Azért vonzódom magához. Nem birok így. Kell valaki. És más bajom is van. Szegény apám… nagyon, nagyon beteg. – Mi baja van? – Ne is kérdezze. Már csak napjai vannak. – És maga nincs mellette? – Napjában kétszer megyek hozzá. Szanatóriumban fekszik. Mélyen sóhajtott, pedig ezt szerette volna elfojtani. Halkan tette hozzá: – Most is tőle jövök. És felbuzgott mellében a hő bánat, mint ahogy a hirtelen felforró víz dagad fölfelé az edényben. Most megint ott volt, ahol a szanatórium kapuján kijövet. Minden más gondolattól mentesen, nagy árvasága gyerekes vágyával érintette meg oldalt hajló feje a lány vállát. A kalapját maga mellé tette a padra. A lány nem mozdult. Tűrte ezt a nagyon gyönge érintést, amely oly alig-érezhető volt, hogy világosan magán viselte a szimbolikus jelleget. De soká tartott és akkor Olga megszólalt: – Maga sír? Nem is sírt. – Nem – suttogta. – De olyan jól esik így… olyan jól esik… És e szavakkal erősebb és természetesebb lett az érintés, a fej megmozdult és a válltól a szív felé bujt, szorosan tapadt oda. -119- – Nem… ne… – mondta a lány és a másik kezével megfogta a fiú fejét, gyöngén tolta el a szívetájáról. – Ezt nem… ne… – De kérem… nagyon kérem… – Nincs értelme… ennek… – mondta Olga és fölkelt. – Jöjjön. Elindult, és mikor a fiú utólérte: – Nagyon sajnálom magát. – Azt ne tegye. Ezek rossz napok és majd elmúlnak. De most… oly végtelenül egyedül vagyok… és maga oly komoly és oly jó… Látszik, hogy a jó Irma testvére. Az is olyan angyali szív. – Nem szeretem – mondta a lány. – Irmát? – Azt. Nem szeretem. – A testvérét? – Nem szeretem. Gyűlölöm. Ne hasonlítson hozzá, ne hasonlítsanak hozzá, hagyjanak vele békén, én én vagyok… én magam vagyok valaki… Istenem, hát ez már mindig így lesz? Váratlanul zokogni kezdett, fájdalmasan. Elfordult, és otthagyva a fiút, visszafelé ment, a szemére szorított zsebkendővel. Andort meglepte ez a hirtelen előtörő sírás, utána sietett és átfogta a derekát. – Hagyjon! Eltolta magától és leült a padra, amelyről az imént keltek fel, elfordult a fiútól és a pad hátára borult, a könyöke hajlásába rejtette a fejét, mint a madár a szárnya alá. Balkezének keztyűs keze az ölébe esett, görcsösen szorítva a kis zsebkendőt, amelynek kiálló csipkés széle remegett a kezében, mint egy tűre szúrt fehér pillangó. Nagy és régi -120- szomorúság lehetett ez, ami most ilyen hévséggel csordult ki belőle. A fiú hallgatva állt előtte és a végét várta. A lány lassan-lassan megnyugodott. Letapogatta a szemét a kis csipkegombóccal. – Menjünk haza – mondta, hirtelen fölkelve és végigsimítva a mellétől a derekáig az angol kabátkát. – Nem, így nem… ez borzasztó… jöjjön édes Olga, nyugodjék meg egy kicsit… – és bátran, erősen fogta karon, vitte befelé, a sziget közepe felé. Idegen pár jött velük szembe a sötétben, hórihorgas férfi és egészen kis lány. A férfi a lány vállát ölelte át, a lány a férfi derekát. – Borzasztó, – mondta halkan Olga – itt emberek járnak. Elmentek mellettük. Mind a két pár hallgatott, mikor kitért egymásnak. Andor addig faggatta, amíg vallott. Ijesztő nagy és csökönyös gyűlölet hangja volt ez, mikor Olga egyre izgatottabban, a végre kiszabaduló érzés nagy tódulásával elmondta a baját. Utálta a nővérét, mert tisztességtelen életet él. Gyűlölte a színházat és a bohéméletet, ő tudni sem akart ezekről a dolgokról, ő tisztán és boldogan akart férjhezmenni, komoly emberhez. Ő nem bírja ezt a hangot és ezt a piszkot. És a ruha égeti, ami rajta van, mert ez is az Irma rossz életéből való. A falat nem megy le a torkán, mióta Pesten van és ott kell ülni Rodics doktorral, a dagadtarcú ügyvéddel, hármasban, a vacsoránál. És az a hang, ahogy az ügyvéd mint kis sógornőjét kezeli. És az -121- a megalázott családi állapot, amelyben ő ott az asztalnál hallgat és összeszorítja az ajkát. Erre nem adott okot és erről nem tehet, ez mind Irma miatt szakadt rá. És az ügyvéd szeretetteljes csúfolódása és konfidens ölelései. És ahogy be akar menni hozzá ingujjban, reggel, mikor ő öltözködik, az idősebb sógor papucsos és atyáskodó vígságával, – ahogy lenézi és ahogy bizalmaskodva ráüt néha a… Hogy szeretné ilyenkor egy éles, keskeny és hosszú tőrrel leszúrni, hogy a vérét lássa bugyborékolni a száján… És Irma is érzi ezt és szemrehányón int az ügyvédnek és duzzog vele ezért… de ebben még egy kis féltékenység is van és ez a leggyötrőbb, mikor ő úgy gyűlöli és utálja a pocakost. Nem bírja, nem bírja azt a mosolygó undok nyugalmát, amivel elégedetten mulat az ő rendreutasító tekintetén, mikor megöleli, mikor igazi nagy, csattanós pofonokat tűr el tőle, hangosan és szívből nevetve. Nem törődik a haragtól szikrázó szemekkel, a pofonok közt is ölelgetni próbálja, birkózik vele és nevet, hogy a könnyei potyognak belé. És Irma, aki dühösen szidja össze az ügyvédet és duzzogva megy félre, haragszik rá, sírva is fakad, hogy „a hugom tisztességes lány és én ezt nem tudom nézni, ezt az ordináréságot…“ És mikor az ügyvéd nevetve elmegy, és ők magukra maradnak, odalép Olgához, megöleli és megcsókolva haragban égő arcát, mondja: „de te se légy olyan vad, jóságból teszi és engem imád és olyan hozzánk, mint a falat kenyér és ilyenek az ő viccei és ő nekem több mint a férjem…“ – és segít megigazítani Olga felborzolt haját és aztán leülnek mind a ketten, Irma az ablakhoz, elgondolkozva, -122- és Olga a pamlag sarkába, még lihegve a birkózástól, elpihenni nem akaró szívdobogással, komoran és feneketlen szomorúsággal nézve maga elé. Hosszú, hosszú percekig hallgatnak így ketten. És milyen jó volt Váradon, ott ebből nem volt semmi, ott családnál lakott. És most fel kellett jönni ide, ebbe a pokolba és ebbe a szennybe, amit nem lehet tűrni, nem lehet már bírni, pedig csak egy hónapja, hogy itt van és ő világgá fog menni és ő öngyilkos lesz és mért nem lehet ő komoly és derék úriasszony valaha, mért bánnak vele így, mért kergetik őt is valami piszkosság felé, amitől irtózik és amibe nem fogják belelökni soha, soha, soha, inkább az életét dobja el, de ezt nem, nem, nem, nem… Úgy belemelegedett ennek az elmondásába, hogy már nem is a fiúhoz beszélt, hanem maga elé meredve, panaszosan, idegesen, egyre hangosabban, észre se véve, hogy a fiú két kézre fogja a kezét, lehúzza róla a keztyűt és a hóna alá szorítva karját, le-lehajol a finom, hosszúkás kézhez és meg-megcsókolja. Néha gépiesen vonszolni kezdte kifelé a karját a fogságából, de aztán tovább beszélt és megint hagyta, hogy a fiú hol a száját, hol az arcát szorítsa a kezére. – Maga nem is tudja, – mondta a lány – hogy ez az, amiért itt most járok magával… talán mindegy is, hogy maga az, vagy más… de egy rendes ruhájú ember, akinek modora van… és azt mondja, hogy komoly… és jó családból van… és nem tartozik ezek közé a… – Somogyi azt mondta… – kezdte Andor, de a lány felkiáltott: -123- – Ezt aztán ne is említse. Mert ez a legpiszkosabb a világon, a legutolsó, a legutolsó… Sírni kezdett: – Ezt nem lehet leírni, ahogy én ezeket utálom, mind… és hogy lehet ezzel szóbaállni, és hogy tud maga ezzel beszélni? Tudja maga, mit csinált ez tegnap? Ötszáz koronát kért kölcsön a Rodicstól és a Rodics kérdezte Irmát, hogy adjon-e neki és Irma fel volt háborodva és azt mondta, hogy a világért sem, és a pocakos nevetni kezdett és azt mondta, hogy már adott neki. Ez a maga barátja. – Barátom? – Csöndesen mosolygott. Hallgatva jártak, most visszafelé jöttek a sziget közepéről. A lány átnézett a fák közt, a Dunán, a pesti lámpákra: – Hány óra? – Tizenegy. – Szent isten… Összecsapta a kezét. Megrémült. – Jöjjön – mondta – gyorsan… Kocsit kell venni… mit fog gondolni Irma? – Még nem is vacsorált, ugy-e? – Mindegy. Gyerünk, gyerünk. – Nézze, most már úgyis mindegy… telefonálunk Irmának, hogy a szigeten van… itt vacsorál nagy társaságban… – Nem, nem, nem – és húzta a kezénél fogva. – Jöjjön, – mondta Andor – még kapunk valamit a vendéglőben, engem itt ismernek, én itt lakom. Hirtelen megállt a lány: – Maga itt lakik? -124- – Itt. – És… ezért hítt maga engem ide? – Ugyan, hova gondol. Kérem, ne bántson meg. Siettek, fel, a híd felé. Messze elkerülték a vendéglőt, amelyben már csak egy nagy társaság lármázott a fák alatt, hosszú asztalnál, sok hölgy és sok férfi, a férfiak mind evezős-egyleti ruhában, kis fehér sapkákkal lebarnult fejükön. A többi asztalokon az abroszokat hajtogatták a pincérek. A híd közelében, mikor a fák alól kijöttek és a nagy csillagos kupola feltárult fölöttük, Andor csöndesen mondta: – Ne siessen úgy. Mindegy. A lány megállt, pihenni egy kicsit. A szívére tette a kezét. A fénypontokkal teletűzdelt sötétkék tájképet nézte. Andor megérintette a karját. A lány ránézett. A halvány éjszaka sugárzásában látni lehetett, hogy fehérebb az arca, mint máskor. Egy kis kényszeredett mosolyt erőltetett magára: – Mondja… – szólt halkan, egészen nyugodtan – mondja, elvenne maga engem? Ez hirtelen jött, de olyan szervesen tartozott hozzá az imént a fák között elsírt nagy panaszhoz, a menekülési vágyhoz, mintha az csengett volna belőle: „bánom is én, csak ezektől el“, annyi gyerekes, de sértő szeszélyesség volt benne, hogy Andor megharagudott érte. Éles lett: – Megtisztelő – mondta. A lány merően nézett rá. – Akár én is – mondta a fiú. – Mindegy, kicsoda, az első jókabátos ember… bárki… csak vigye el onnan… -125- A lány nem felelt, sértődötten, sietve indult el a híd felé. Andor lassan ment utána, egyideig egyre nagyobb lett a távolság közöttük. Fenn, a hídnál néhány gyors lépéssel utólérte, megelőzte és megállított egy kocsit. Nyitott kocsi volt. – Hajtsa fel a födelet – mondta a kocsisnak. Olga beszállott. A fiú, mint aki itt marad, behajolt a födél alá: – Hova vigye? És pénzt szedett elő a mellényzsebéből. A lány nem felelt. Egy villamos csöngetett rá Andorra, szorosan a kocsi mellé kellett lapulnia, míg vasas dübörgéssel elgurult mellette a lámpáktól sugárzó vagon. – Hova vigye? A kocsi sötétjében világított a lány szeme: – Nem kísér el? Beugrott melléje, onnan mondták meg a kocsisnak a számot. Az egész úton hallgattak. Mikor a kocsi megállt Irma lakása előtt az Erzsébet-körúton, a lány nem mozdult. Andor kihajolt a födél alól: – Nem ez az a ház? – De ez az – mondta Olga. – És ülve maradt. Andor se szólt semmit. Ült a lány mellett és várt. A lány nagyon meg volt alázva. A gőgből semmi nem maradt. De Andor nem szólt, élvezte ezt a kínlódást. A kocsis leszállt és letakarta a lovat. Olga csöndesen szólalt meg a sarokban: – Haragszik rám? A hangból nőiesség és megalázkodás áradt. – Nem – mondta Andor, feléje fordult, gyöngéden -126- átnyúlt a feje mögött, elfogta a túlsó orcáját és közel hajolt hozzá. A lány egy kicsit hátrafeszítette a fejét a közeledő arc elől, de mélyen a szemébe nézett a fiúnak. Nagyon csöndesen mondta: – De haragszik rám. A fiú lassan, tagadólag intett és ezzel a mozdulattal egészen közel hajolt a szájához. A két haraghoz szokott szem lassan elborult, valami kis rémületféle jelent meg a lány arcán. A fiú lassan eresztette rá ajkát a lány ajkára, ez tüzelt és remegett. Megcsókolta, egyszer, de hosszan. Aztán ő igazította meg a lány félrecsúszott sapkáját. Kezet csókolt neki. Olga kiszállt és becsöngetett. A fiú odaállt melléje és megvárta a házmestert. – Kezét csókolom – mondta, mikor a kapu nyílott. A lány nem felelt, csak meghajtotta a fejét, nagyon komolyan. A kapu becsukódott. A kocsis leszedte a pokrócot a lóról és a bakra ült. A fiú lassan, elgondolkozva ment oda hozzá. Kivette az óráját. – Mondja… – szólt szórakozottan – tudja maga, hogy hol van a… hogy hol van a… várjon csak… Borzasztó éhes volt. – A Moulinhez menjen – és bebújt a kocsiba. XI. Ez nem volt rossz érzés, most így a kocsiban egyedül ülni, a sok járás után, éhesen, lassacskán megpihenő, elrendezkedő képekkel a fejében. Maguktól alakultak ki és készen ugrottak elő az -127- agyában az Olgával való együttlét élesebb képei. Mintha valami láthatatlan kereskedősegéd gyors tempóban rakott volna eléje mintákat és ő ott állna, határozatlanul:… délután, ahogy bement a kapu alá… a színház előtt a hamis búcsú: „haza kell mennem“… a pillanat a szigeten, mikor a keztyűt lefejtette róla… a padon, mikor sírt… Aztán: „elvenne engem?“… Meg fönn a hídon, a kocsiban, amelynek sötétjéből aggódva és hűen villogott ki a szeme, mint egy jó kis kutyáé a kutyaház mélyéből… És végül az a rémült nézés, mikor megcsókolta… az ajkának a meleg rugalmassága… forró, friss tej-íze… Vissza-visszanézett egyik-másik eltünő kép után, mikor az új megjelent, és a végén olyat érzett, mint a vevő, aki még egyszer ránéz az egész csomóra és: ez is szép… és: az se rossz… ez a legjobb, de… most nem vesz, majd még gondolkozik, majd legközelebb. Hát hagyjuk, mindegy, na. A tánc javában folyt a Moulin parkettnégyszögén, a kis asztalok és az emberfej-csomók közt. A lárma nagy volt, talán nagyobb, mint máskor, a világosság is szikrázóbb, így, a sötét és csöndes szigetről jövet. A tükrök úgy ragyogtak, hogy a csiszolt élük vakította a szemét. Mintha zsivajt is vertek volna vissza, nemcsak fényt. Ahogy tétován megállt az asztalok közt, a négyszög partjáról megint kezek emelkedtek a fejcsomók fölé: Somogyi és Rácz. – Rég nem láttalak – mondta Rácz, akinek a szemüvege úgy csillant meg, mintha gyémántból volna. A hangjában egy kis nyugodt gúny -128- volt és egy kis gyanusítás, mintha azért kerülné, mert kibékült Ellával. Andor a táncolók közt és a kijáratnál csoportban álló lányok seregében a szemével keresett valakit, nem is tudta, hogy kit, csak aztán jutott eszébe: a vörösruhást kereste. Az egész tarkaságban nem volt egyetlen vörös folt se. – Nem, – mondta Rácznak – nem voltam Ellánál. A szomszéd asztalnál három idősebb úr nevetett. Egy éltes hölgy lesütött szemmel, rosszkedvűen ült köztük. Egy negyedik úr ravaszul mosolyogva nézte a hölgyet. A felesége lehetett és valami rossz viccet mondhatott rá, ami bántotta. A zene angolt játszott, éktelen zsivaj volt. Somogyi odahajolt a füléhez: – Olga nem mondott semmit, ami engem érdekelne? – Nem. Ebben a pillanatban meglátta a Csirkét a négyszög közepén, amint a táncoló párok közt egyedül ugrált. A Csirke nem volt vörösben és ez valami csalódásféle volt. Kár. A Csirke matrózruhában volt. Úgy volt öltözve, mint a matrózok: magassarkú fehér atlasz félcipő volt rajta, fehér harisnya, feszes kis fehér atlasznadrág, sötétkék matrózblúz világoskék matrózgallérral, elől vékony kis vérvörös nyakkendő. Szőke fején matrózsapka. Kezében vékonyka pálca. A maga kedvére ugrált, mutogatta és fintorgatta kis hátulját, csontos térdét és elemiiskolás, fiús mosolyát, az angol zene taktusára, a kis pálcával a pálcás -129- gigerlik mozdulatait karrikírozva. Monokli is volt rajta, matrózmonokli. – Hol a vörös ruha? – kérdezte Andor, miközben a rántottát kezdte enni, amit a pincér hozott. Rácz egy kövér, mélyen kivágott feketeruhás lányt mustrált, aki égnek fordított szemmel táncolt a szmokingos táncmesterrel. Nagy tollas fekete kalapja, telt, meztelen válla s a fekete estélyruha a szenvedélyes nagyvilági úrhölgy jellegét adta neki s ő érezte ezt, mert előkelőn és egy-egy pillanatra lehúnyva a szemét, ajkába harapott néha táncközben. Ezt nézte Rácz a gyémántszemüveg mögül, kísérte a tekintetével a táncát, úgy felelt: – A vörös ruha? Ma nincs vörös ruha. A Csirke a négyszög közepén eltolt magától egy táncost, aki át akarta karolni. Aztán veszekedett vele egy kicsit, majd hirtelen megfordult, előrehajolt és a hátuljával ellökte magától. Egy asztalnál harsogva nevettek ezen. Az ellökött alak ehhez az asztalhoz ült vissza. A Csirke is nevetett és Somogyira nézett. – Brávó, Csirke – mondta Somogyi. A kéjvágyó fekete úrhölgy odalépett az asztalukhoz: – Szervusz – mondta Rácznak, a kezét nyújtotta unottan és már el is ment. – Igen? – mosolygott Somogyi. – Dehogy – mondta Rácz, mohón nézett a kövér fehér vállak után és zavart volt egy kicsit a hangja. – Nincs nekem annyi pénzem. -130- – Te, – mondta Andor Somogyinak – te beszéltél erről a Csirkéről az Olgának? – Miért? – Mert említette, mintha tudom is én… Somogyi vállat vont: – Ő mondta, hogy folyton bámultad… – Kicsoda?… Ő?… – Ő, a Csirke. – Hogy én bámultam? Odapillantott a négyszög közepére. A Csirke most állt és a monoklin keresztül Andort nézte. Mikor a pillantásuk találkozott, elkezdett lassan jönni feléjük. „Na“ – kiáltott haragosan egy táncoló párra, amely fel akarta dönteni. Ahogy fordultak, előbb a lányt vágta hátba, aztán a táncost. Odaállt Andorék asztala elé, kis hasát nekitámasztotta az asztal szélének, a pálcikával megkocogtatta a vizespoharakat: – Mit isztok? – Mondja, – mondta Andor – mit beszél maga? Hogy én bámultam magát? – Én? – Igen. Somogyinak mondta. – Te, – mondta a Csirke Somogyinak, a pálcával Andorra mutatva – ki ez az úr? – Gróf Kohn – mondta Somogyi. A Csirke szétnézett, mintha más foglalkozást keresne. – Mondja, – szólt Andor és megfogta a kezét – mondja… Lenézett nagyra festett szemével az ülő fiúra: – Mit mondjak? -131- – Mondja… – még egyre fogta a kezét. – Miért olyan hideg a keze? – Itt a Révész – szólt hirtelen a lány és el akart ugrani. De Andor fogta a kezét. – Eressze el a kezemet. – Nem. Ráütött a pálcával Andor kezére. Az ütés kissé nagyobbra sikerült, mint tervezve volt, úgy hogy megszeppent, hirtelen elmosolyodott: – Fájt? Somogyi észrevétlenül átnyúlt az asztal fölött és viszonzásul csattanósat sózott a fehér atlasz matróznadrágra. – Te dög – mondta a Csirke és kómikus grimaszt csinált, simogatta az ütés helyét. Andor eleresztette a kezét. – Megállj! – mondta a Csirke és Révész úr felé szaladt ugrálva, a nyakába kapaszkodott, aztán átölelte sápadt, kis feketebajuszos éhenkórász-fejét és leszorította az öltözőajtó mellett egy kis asztalhoz. Cigarettát kért tőle, rágyújtott és szembekönyökölve vele nagyon komolyan figyelt arra, amit Révész beszélt. Mikor félnégykor lementek a lépcsőn, Rácz azt mondta Andornak, hogy „ilyen kis dög“ volna neki való, mint a Csirke. Ez mulatságos és olcsó és kedves és veszélytelen. Úriembernek ebben a korban ilyen babája van. Akinek van egy kis pénze, az így éljen. – Mit kínozod magad? Mikor voltál utoljára nővel? Nem is mert felelni erre. Furcsán élt, az igaz. Zavartan szólt: – Hát ennek ott van az a Révésze. -132- – Ugyan! – intett Rácz. – Révész úr… Mindeniknek van Révésze és mégis… Az utcára léptek ki. Rácz hazament. Somogyi ásított: – Megyünk még valahova? – Nem – mondta Andor és intett az egyetlen fiákeresnek, aki a túlsó gyalogjáró előtt várt. Ez felállt a bakon és úgy hajtott oda. Andor most egy kicsit utálta Somogyit. Mikor a fiákeres a pokrócokat hajtogatta, a Csirke jött ki a kapun Révész úrral. Rövid fekete szoknya volt rajta, a fejében fülig érő fekete sapka. – Nincs kocsi? – kiáltott a fiákeresre, látva, hogy ez az egyetlen már el van foglalva. – Nincs – mondta ez kárörömmel. A Csirke megbökte Somogyi mellét: – A tied? – Nem. A gróf Kohné. A Csirke rá se nézett Andorra. Somogyinak mondta: – Vigyetek haza. – Parancsoljon – mondta Andor és a kocsira mutatott. Szerény és fátyolos hang szólalt meg mögötte: – Nevem Révész. – Aradi – mondta Andor. Somogyi búcsúzott. – Te nem jösz? – kérdezte a Csirke. – Nem. Elment, gyalog. Csirke beszállt a nyitott kocsiba és megállt a közepén: – Üljetek be, én a közepére ülök. -133- Révész úr előzékenyen megkerülte a kocsit és túlról szállt be. Andor is beült és a Csirke a kétfelé húzódó két fiatalember közé kecsesen és célzatosan, vicces mozdulattal tette le magát. – Hol lakik? – kérdezte Andort. – A Margitszigeten. – Én a Városligetnél. A Savanyú tudja. Savanyú, a fiákeres, meg se fordult a bakon, úgy mondta: – Én ne tudnám? Gyio. Indult. Az Opera előtt nekieresztette a két piszkosszürke, sovány lovat. Hangosan beszélt hozzájuk a bakról. Friss, jó levegőben szaladt a kocsi, derengő hajnali kékben és szürkében a barna házak közt. Andor furcsán érezte magát ezzel a két idegennel. Nem beszéltek. Révész úr szerényen húzódott a sarokba és felgyűrte a gallérját. Később azt mondta a Csirke, mikor a fiáker lassított az Oktogonnál, három tejeskocsit eresztve át maga előtt: – Mit beszélt ez, hogy én mondtam, hogy maga bámult? – Semmi – mondta Andor. Megint szaladt a kocsi, gyorsan gurult a vékony, kissé zökögős gummiján. – Szép a szigeten? – kérdezte a Csirke és most először fordult meg, ránézett Andorra, akinek le volt húnyva a szeme. – Mi az, maga alszik? – Nem én. – Mondja – szólt a Csirke, akinek a kelő nap fényében csúnyául kormos volt a szemöldöke és lila a festett arca. – Mink majd magát hazakísérjük -134- a szigetre és visszagyövünk a kocsival. Jó? – Savanyú! – kiáltott Andor. – Hallottam, nagyságos úr – mondta Savanyú meg se fordulva, már lassított, fordult és a körút felé eresztette ki a két piszkos macskát. Jó, szeles, friss szaladás volt ez, végig az üres körúton, fel a hídra, aztán sebesen le a szigetre. Mintha a két sovány lovacska is élvezte volna, szaporán és szorgalmasan verte a rövid trappot a homokos dunai úton, fel-felhegyezve a fülét Savanyú hangjaira: „ééééh… nyiéééh… nyieeee…“ – Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett fekete fátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult. – Igen. – Aladár? – Andor. Előre fordult. Aztán hirtelen megint vissza: – Mondja, nincs valami olvasni való könyve? – Van. – Ledobja? – Le. A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirke kiszállt és egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszályt vontatott és rengeteg fekete füstöt bocsátott. – Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révész úrnak, aki fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adott Savanyúnak, kifizetve azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat. – Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt az ablakom. -135- Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezet fogtak, Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andor kihajolt az ablakon: – Itt van – mondta. És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt a levegőben. Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komisz magyar fordításban. – Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon. Révész úr megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övék lett volna s az elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé. Andor az ablakba könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, minden érdeklődés nélkül nézett utánuk. A fiáker lassú trappban indult velük, de mikor kikerült a bokrok közül a nyilt útra, ez a lassú trapp is megszűnt, a lovak pihenő lépésben kezdtek menni, Savanyú eleresztette a gyeplőt és rágyújtott s látszott, amint megfordulva a bakon, beszélgetni kezd a két vendégével. Lassan poroszkáltak így visszafelé a pirosló reggelben, mint valami magára hagyott, együvé tartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a komoly ember, a fizető vendég, aki miatt a világon vannak. XII. Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az a bizonyos hétfő, amely a zagyva élet végét és a komoly munka kezdetét jelentette, most is lebegett a távolban egy időpont, amikor majd mindez megváltozik. Nem nagyon tudta megmondani -136- magának, hogy ez mikor lesz és miért lesz. Csak azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem is szeretett ezen gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, ha jelentkezett. Tovább tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta. Rendszerint felkeléskor, – mostanában már délután kelt fel mindennap – amikor friss kipihentséget érzett fiatal tagjaiban, eszébe jutott, hogy ennek másként kellene lennie. Ilyenkor nyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban és bár semmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De az állapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy minden ilyen nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, friss kiugrással az ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szép nyári délutáni napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túl fehérruhás nők sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábrái közt. A Horn-palotában azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövet beszólt a házmesterékhez, megmondani, hogy nem halt meg és csak vigyázzanak a lakására. Néhány apróságot, amire szüksége volt, összecsomagolt és a házmesternével kivitette a szigeti szobába. A jogi könyveket minden sóhajtás nélkül dobta félre, valami nyugalmat érzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen „majd aztán“ és „később majd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy nem búcsúzott a könyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre, olyan bizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek érte bebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt, de nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak az előszobában -137- ült le, bottal-kalappal, ott beszélt a kövér Julival, annak is azt mondta, hogy vigyázzon a lakásra, addig ne csináljon semmit, amíg ő nem intézkedik. Itt se vallotta be magának a nyugtalanságát. A függő állapot eltűrhetőbb volt számára, mint a változás és az a sok cselekvés, ami ezzel járt volna. A kövér Juli is meglátogatta mindennap a szanatóriumban az apját és már ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg fog halni. Mikor a régi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni kezdett, Andor felkelt a székről és hirtelen elment. Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsó állomáson, mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlan volt. Sem Andor, sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz, hogy most már majdnem egész nap aludt, beszélni egyáltalán nem beszélt, s ha ébren volt, mély szemgödreiben tompán fénylett valami, ami már mintha nem is szem lett volna, hanem szürke fátyol mögött két csepp könny. Teljesen érzéketlennek látszott minden iránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy ment, ha szólt hozzá, vagy ha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha gyöngéden megfogta sárga kezét, amely már nem volt más, mint vékony csontok és vastag erek szövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka lett volna Andor számára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven nem-létezése az apjának, amely javulást már nem igért, de szinte rosszabbodással sem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a halálhoz, hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez a csekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle és elgondolkozva lépett ki a szanatórium -138- kapuján, úgy érezte, hogy az apja is segít neki ebben a napról-napra való halasztásában minden dolgoknak. Egy ilyen estén, a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a távolban függő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nem egyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amely felébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkor szakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberséges élet elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságot is elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyönge szárnyakkal a szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addig úgyse lehet semmit kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl lesz és ha majd megnyugszik. Az éjszakai életét így valami virrasztás-félének fogta fel. Most már teljesen éjszaka élt, a nyári reggel arany-sütésében feküdt le és gyakran esti szürkületkor kelt. Megszerette az utca és a kávéház éjjeli embereit, a csöndes és barátságos városi éjszakát, az éjjeli pincéreket, kocsisokat, az éjjeli gyümölcsöskofákat, a levegő éjjeli egyenletességét, és hogy így rászokott az éjszakára, még a csapatostul kóborló fiatal ujságírókat is tűrhetőbbeknek találta. Ezeket eddig mindig bizonyos ellenséges érzéssel, utóbb már gyűlölettel nézte, mert hangosak, vidámak és az elbizakodottságig öntudatosak voltak. Volt köztük az ő korabeli ember, de sok volt, aki még nála is fiatalabb volt, s már nemcsak neve volt a világ előtt, hanem bizonyos tiszteletre és különleges bánásmódra is igényt tartott. Egy nagyon fiatal versíró, akinek -139- a nevét a lapokból ismerte, néha a közelébe került a Moulin vagy az orfeumkávéház asztalánál. Szinte durcásan fordította el ettől a fejét, nem vette tudomásul, nem akart beállni azok közé, akik a hosszúhajú gyerekembert megbámulták. Mikor néha négy-öt táncosnő csődült a költőgyerek köré és nevetett a durva tréfáin, úgy utálta a kis költőt, ahogy csak jómódú, semmittevő fiatalemberek tudják ezeknek a szerény társadalmi sikereit irígyelni. Most azonban, hogy őt is megpuhította az éjszaka, megszokta és eltűrte a kis költőt, ismerősen nézett rá, bár elbizakodottnak találta és feltette magában, hogy tüntetően elkerüli a vele való megismerkedést. A Csirke egyszer a kettőjük asztala köré lépett és taktusban hol a kis költő fejét érintette vékony nádpálcájával, hol az Andorét. Ez módfelett felbosszantotta, s még mérgesebb lett, mikor észrevette, hogy a kis költő vele nem is törődik, csak nevetve kapkod a Csirke pálcája után, sőt egyszer úgy akarta elkapni, hogy az ő feje fölé nyúlt a pálca után. A pálcát ő kapta el és messzire eldobta, s mikor a Csirke ezért melléje ült és azt mondta, hogy addig nem megy onnan el, amíg a pálcáját vissza nem kapja, durván szólt rá: „eridj a fenébe“ – amin a Csirke sértődött meg halálosan, bár alapjában véve a kis költőnek szólt. Nem bírta el, hogy az a kis ember már valaki. És ő senki. És ő még el se kezdett valaki lenni. De hiszen, istenem, akkor majd… és aztán majd… és kicsodák-micsodák ezek itt éjjel a füstben és a zenés piszokban? És ez úgyis mind csak ideiglenes és ő itt csak átmenetileg van, ezek meg itt -140- maradnak életük végéig, mind, pincérek, írók, cigányok, lányok… „Nem szégyelled magadat?“ – mondta magamagának – „ezek közt valamit akarni, eközt a szegény félbolond városi szemét közt, ahol most kínodban kóborolsz… sajnálnod kellene őket, és majd több elnézéssel gondolsz vissza rájuk, ha majd fenn jársz a komoly és derék nappali emberek világában, nagy rangban és tekintélyben, az autódban, ahol melletted ül a finom kis úrhölgy, akinek gyönge és jó illat száll a fátyolából és aki a térdeden nyugtatja fehérkeztyűs kezét, mikor felszalad a nagy kocsi az Opera elé…“ Így már derültebben tudott nézni a kis költőre, szánni még nem tudta, de lenézni már kezdte. És a Csirkére se haragudott ilyenkor, a Csirke iránt részvétet érzett, a Csirkének tíz forintot adott minden látható ok nélkül. És néhány percre jól érezte magát a zenében, a lármában, belebámult a falicsillárok fényébe, összehúzta a szemét és elképzelte, hogy ezek lazán kötött bokréták égő üvegrózsákból, amelyeknek fénylő sárgaréz száruk és lombjuk van. Ilyesmivel töltötte meg a képzeletét, mikor az komolykodni akart, s ez kellemes és felületes volt, gondokat elriasztó és képzelt jövőbe ringató, a cimbalomszóhoz és a nevető zsivajhoz illő. Ilyenkor szinte észre se vette, hogy a Csirke – még jobbkezében tartva a tízforintost – a balkezével az ő fényesre kefélt haját igazgatja, inkább a simogatás, mint a rend kedvéért. Egyszer, mikor így elszórakozva ült és nem vette észre, hogy a Csirke megint a hajával foglalkozik, -141- arra riadt, hogy a Csirke hirtelen kapja el a kezét a fejéről. – Mit csinálsz? – szólt rá és a hajához nyúlt. Egy csöppnyi kis piros csináltvirágot talált a hajában, akkorát, mint egy nefelejts, ezt tűzte oda a Csirke. De hirtelen abbahagyta a virágozást, mert Révész úr jelent meg, a bejáratnál feltett kalappal ácsorgó urak közt. – Félsz tőle? – kérdezte, megszagolva a kis vászonvirágot. Csirke nem felelt, csak tagadólag rázta a fejét, tréfásan és sokáig, felfelé kancsalító szemmel gyönyörködve abban, hogy hogyan röpdös a homlokán a szőke hajfürt, mikor ide-oda rázza a fejét. A tagadó mozdulatból a hajjal való játék lett, amit a Csirke nem akart abbahagyni. – Ne rázd a fejed – szólt rá Andor. Nem felelt, tovább rázta a fejét és nézte a homlokán táncoló fürtöt. A fiú ideges lett: – Nem hallod? – Mi ez? – nézett rá a Csirke, hirtelen abbahagyva a mozdulatot. – Mit parancsolgat maga nekem? Fölkelt és Révész felé fordult. Andor rámosolygott és a kis piros nefelejtset gyöngéden az arcához hajította. – Olyan féltékeny a Révész? A lány lenézett rá, mint aki azon gondolkozik, hogy hamarjában milyen gorombaságot mondjon, de meggondolta, felbiggyesztette az ajkát és el akart menni. Andor elkapta a karját. – Te, – tartotta vissza, csak hogy bosszantsa -142- – mi van a könyvemmel? Mikor adod vissza a könyvemet? – Azt se tudom, hol van – mondta a Csirke és húzakodni kezdett. – Elolvastad? – Nem én. – Hát akkor mért kérted? – Megmondom… ha elereszted a karomat. Eleresztette. – Azért kértem, – mondta, miközben megjelent a szája körül a kisfiús, nevető vonás – mert azt hittem, lesz benned annyi udvariasság, hogy felviszel minket a szobádba, pedig nem is voltál udvarias, mert ledobtad az ablakon, akkor szerettem volna visszadobni, fel a fejedhez, mert ez egy hencegés volt és nem is tudom, mire rá adtad ott úgy a bankot. Otthagyta, ugrálva ment a bejárathoz, ahol a sápadt Révész szigorúan állt. Levette Révész kalapját és megint visszatette a fejére, s miután így köszönt magának Révész helyett, a karjába kapaszkodott és cigarettát kért tőle. Ma megint talpig vörösben volt. Hogy Andor utána nézett és ezt a mókázását figyelte, úgy találta, hogy ez a lángvörös táncosruha illik legjobban hozzá. Egy pincér gyujtotta meg a cigarettáját és Révész úr, mialatt a cigarettatárcát visszatette a zsebébe, gyorsan és komolyan beszélt a Csirkéhez, de nem nézett rá, hanem tovább is a táncolókra függesztette a tekintetét. A szája szapora mozgásáról és a dacoló tekintetéről látszott, hogy szemrehányást tesz a Csirkének. Aztán a Csirke el akart indulni vele, még mindig a karjába kapaszkodva, a rendes -143- asztaluk felé, de Révész húzatta magát, nem akart vele menni és végül kiszabadítva a karját, ott maradt a bejáratnál. A Csirke elugrált tőle és táncolni ment egy parkettáncossal, mint aki nem sokat törődik ezzel a haraggal. Andor Révészt nézte, aki egyideig nagyon komolyan állt ott az ajtónál, aztán az órájára nézett, de nem ment el, hanem elindult egymaga az asztala felé. Abban a pillanatban, mikor Révész zsebretette az órát és Andor kíváncsian figyelte, hogy most elmegy-e, vagy sem, Révész mögött, a lépcső felől jövet, megjelent a bejárat nyílásában Pécsi Lajos. Szalmakalapja és csontos vörösbarna arca a Révész válla fölött látszott először, amint a közönséget mustrálva benézett a terem zűrzavarába. Ahogy Révész elindult előle, szabadon maradt egész nyurga alakja. Sárga vászon sportruha volt rajta, túlrövid kabát, ami még hosszabbakká tette a lábait és sárga keztyű a nagy kezén. Hátrafordult és szólt valamit valakinek, aki nem látszott egy kövér pincértől. – „Mi ez?“ – mondta magában Andor, miközben lassan fordította el onnan a fejét, hogy úgy ne lássék, mintha elkapná. „Mi ez?“ És lassan mintha unalomból tenné, végigsimította az arcát a kezefejével, mint aki azt vizsgálja, hogy simára van-e borotválva. Az arca forró volt. Ezen nem lehetett változtatni, bizonyos volt, hogy elvörösödött. A tekintetével a Csirkéhez menekült, aki egyhelyben sebesen forgott a szmokingos táncossal. Mintha a saját vörössége lobogott volna ott, mintha visszaverődött volna a Csirke vörös szoknyájáról, -144- újabb perzselő érzés gyulladt ki az arcán. De csak nézte a Csirkét, hogy legyen hová néznie, mozdulatlan fejjel, megrögzítve így a szemét minden újabb találkozás eshetőségére. Ekkor a folyton forgó vörösségen túl, a parkettnégyszög túlsó partján, a sűrűn ülő publikum közt megint belement a tekintetébe Pécsi Lajos sárga vászonruhája, nyurga felsőteste, amint asztalt keresve haladt a fejek fölött. Pécsi mögött, híven követve őt, mint a kutya, s arcát mohó kíváncsisággal fordítva a táncolók felé, jött Turnovszky Iván. Soha életében nem hasonlított Ellához, csak most. A pincér a négyszög túlsó szélén szorított nekik helyet egy asztalnál, ahol már ült két egyszerűen öltözött férfi. Ezek összébb húzódtak, Pécsi udvariasan köszönt nekik, aztán leült. Csak akkor tette le a szalmakalapját. Csontig nyírott szőke koponyája halványan fénylett a rézbarna arc fölött. Iván kíváncsi diákfeje mögüle kandikált ki a táncoló nőkre. Andornak lehetetlen volt nem látni őket, mert szembenültek vele, épp abban a vonalban, amelyben a Csirke forgott szédületesen a táncossal, egy vad two-step lármás zenéjére. Ők is a Csirkét nézték, aki Andor odaerőszakolt szemében már csak kínzó, forgó vörösség volt, egyre égőbb és egyre szétfolyóbb, egyre összekevertebb a Pécsi sárga ruhájával és a táncos smokingos feketeségével, – a zsivajban sárga-vörös-feketén lobogó lángmotolla, amelyről nem lehet levenni az odababonázott tekintetet egészen a káprázásig, a tűrhetetlenségig, addig, amíg meg nem áll a forgás. Mintha verseny volna, hogy melyik bírja tovább: a forgás-e, vagy az egyre nagyobbra -145- tágított szem önkínzása. És ezt a versenyt egyre gyorsabban és vadabbul hajszolta a czigány galoppja: a bőgő hátán döbögve csattogott a vonó, a cimbalmot sebes taktusban a verő nyers végével csengette egy félbolond szmokingos hindu, és mindezek fölött fennen visítva, önmagával kergetőzve jajveszékelt a kis klarinét, apróra hasogatta a lármát, mintha egy mérges kis kutya futkosott volna a pódiumon vigyorgó cigányok közt, akik a taktust dobogtatva hágdostak volna a farkára. A meredten égő szem győzött, a forgás maradt előbb abba. Szerencsére nagy taps tört ki, mikor a Csirke halálra sápadtan, mosolyogva, a szívére szorítva a kezét, abbahagyta a forgást és szédülten ment Révész asztalához. A táncos is megtámaszkodott, gyors és mély lélekzet-kapkodással, óriási sárga fogsorát kínos-fáradt vigyorgással mutatva. A nagy siker lármájában Andor behúnyhatta a szemét, aztán nézhetett máshova. Azt még látta, hogy Pécsi is tapsol és hátramagyaráz Ivánnak, aki nyitott szájjal fordult a Csirke felé és bámulta, hogyan liheg nevető arccal Révész mellett. Révész megint komolyan és szaporán beszélt hozzá, másfelé nézve, megint szemrehányást tehetett neki. Mikor a taps elcsöndesedett és minden hangos összevissza-beszéd és nevetés kikeveredett a tapslármából, hogy eluralkodjék a zsúfolt teremben, ahogy nagy mutatványok után lenni szokott, a cigány, mintha nem is ugyanaz lett volna, aki az előbb megvadult, lassan és érzelmesen halk francia keringőbe kezdett. A parkett négyszögén, -146- amely a mutatvány után üres maradt, most álmatagon megjelent a kövérvállú, dekolletált úrhölgyutánzó nő, fekete strucckalappal és fekete estélyruhában, únottan fordította ég felé ismert kéjelgő szemeit és púderes, telt karját rátámasztva egy sovány, vöröshajú táncos vállára, lassú csúszásokkal és kicsire aprózott szaladgáló lépéskékkel kezdte meg a bosztont, a táncos válla fölött le-lenézve az égből az asztaloknál ülőkre, kéjesen fáradt pillantással keresve azt a kéjesen fáradt angol lordot, aki százötven koronát adna anélkül, hogy bármit is csinálni kellene érte. Erről a hölgyről Rácz Miklós jutott eszébe Andornak. Ő szokta ezt felfalni a szemüvegével, keservesen és reménytelenül, mert a kéjvágyó úrhölgy itt csakis ingyenpénzre vágyott, soha itt kéjről szó sem lehetett. Egy idős német gyárosa volt, szőkén őszülő vad germán óriás, akinek otthon beteg felesége volt, s aki a pénzéért agyonszerette a szegény teltvállú úrhölgyet, úgy, hogy az örült, ha békén hagyták, sőt csakis olyan férfiakhoz vonzódott, akikről bizonyos volt, hogy semmit sem akarnak tőle. Andor örült, hogy most Rácz Miklós nincs itt. Igy egyedül majd csak megússza azt, hogy Pécsi ott ül Turnovszky Ivánnal. De a komoly Rácz fürkésző szemüvege és zord erélye nyugtalanítaná, kihozná a sodrából. A kéjes úrhögy után újabb két pár jelent meg a parketten, majd két nő indult táncra együtt, útálatosan összetanult két rövidszoknyás, kalaptalan lány, az egyik Somogyihoz hasonlított, fiatal horgas-tüzes, pirosszájú vadzsidó szépség, a másik tömpe, kutyaképű púderes, idősebb, de -147- rövidebb szoknyájú. Most már négy pár táncolt és a táncmester a parkett közepére állt, úgy, hogy Andor elől elég gyakran fedték el Pécsit és a bámuló diákot. Egy kicsit meg is nyugodott. De abban a pillanatban, mikor ezt konstatálta, tudniillik azt, hogy megcsillapodott, megint felzajgott benne a nyugtalanság, a türelmetlen mérgesség, a szégyen és a düh: „Mi csillapodott meg bennem? Miért voltam izgatott? Mi ez?“ Felgyulladt a szeme a haragtól, eszébe villant, hogy Pécsi észrevehette az ő bujdosó tekintetét. Ez a feltevés dühbe hozta és most Pécsiék irányába nézett. Arrafelé gomolyodtak össze a táncolók, lassan és kis körökben finomkodva mozogtak, úgy, hogy sokáig takarták el előle Pécsit. De kivárta őket, mint ahogy az ember kivárja a holdat a mozgó felhő mögül, s akkor igen lassan, de végre megjelent előtte Pécsi arca, vizesszürke szeme, amely nyugodtan, de szándékkal nézett az övébe. Komisz szúróssággal ereszkedett lassan bele ez a hűvös tekintet az ő égő pillantásába, mint hidegen fénylő, biztosan vezetett vívótőr a forrón lélekző tüdőbe. A sportban felnőtt, németből magyarrá gentrysedett csontos-szívós férfi kihívása volt ez a lágyabb, nyugtalanságra és izgatottságra hajlandóbb fiúval szemben, akiben most a keresztény anyától örökölt türelmet és szelid nyugalmat pirosan borította el az apai zsidó vér. Aztán, az első támadás után, most már mint két éles horog akadt össze a tekintetük. Andor érezte, hogy egy ér rugdalózik a nyakában és hogy a szája akaratlanul és a saját szántából formát változtat. De most halálos elszántsággal -148- akasztotta bele a tekintetét a Pécsiébe. Olyan pillanat volt ez, mint mikor két birkozó sok kerülgetés után komolyan markol egymásba és hosszan, vésztjóslóan marad így mozdulatlanul, mintha gondolkodnék. Nem lehetett kétség, ennek a tekintetnek az ezredrésze is elég lett volna, Pécsi halálosan és szívósan szerelmes Ellába, gyors ugrással termett a lány mellett, mikor Andor elkódorgott mellőle és most többé nem ereszti. Pécsinek a zárt, vékony ajkai mögött szinte látszott a két erős szemfoga, amellyel, mint egy sovány, izmos kutya, fogja a szőke lány fehér húsát, és a rettenetes az volt ebben a képben, ami Andor szeme mögött megjelent, hogy a lány könnyelműen mosolyog, mialatt ezek az éhes-éles fogak a fehér gömbölyűségeit fogva tartják, olyan vadul, hogy annak is fáj, aki nézi. Útálta most Pécsit, valóban kutya volt a szemében, rút, sovány, kiéhezett kuvasz. Nem tigris vagy oroszlán. Azokra a félórákra ugrott az emlékezete, mikor hárman voltak együtt: most télen a jégpályán, egyszer a lánynál, ebéden, régen, egyszer a korzón, estefelé, – mindig éhes és sovány volt ez a Pécsi, de akkor fátyolozott volt a szeme és lemondó az arca, kérlelő, ha a lányra nézett, hamis és gyűlölködő, ha az övével találkozott a pillantása. Most se volt diadalmas a szeme, csak bátorság és a védekezés elszántsága nézett belőle. Pécsi azt szerette volna, hogy ez jéghideg biztonságnak lássék. De az az idegáram, amely a mélyek mélyéről jön és milliomodrészekre osztja a pupilla rezdüléseit, az olyan érzékeny nézőnek, mint aminő Andor most volt, világosan megmutatta, -149- hogy az egyenesen előre szúró vívótőr tűhegye finoman és alig láthatóan reszket, a hideg pengét mozdulatlan kéz vezeti, de egy féltékeny szív vére lüktet hajszálnyi rendetlenséggel a leghegyében. Ez adott a forrósághoz erőt és gúnyt az Andor nézésének, amelyben most már volt valami diadal, fájdalmas és pillanatnyi, de mégis felülkerekedés az új gazdán, a parvenűn, az alkalmi tulajdonoson, benne volt az eldobott régi jogok titkos fájlalása, az elherdált vagyon dacos „üsse kő“-hangulata, és az egészen végigsugárzott valami, rezignáltan hencegő, ami azt mondja: „ugyan ne büszkélkedjél, hiszen ha én akartam volna…“ Nézték egymást, most már szántszándékkal, meg-megszakítva a táncoló pároktól, de nem mozduló szemcsillaggal, tökéletesen megtartva az irányt akkor is, mikor testek és ruhák mozogtak el közöttük. Egymásba sütöttek, mint két egymásnak irányzott reflektor, amelyek találkozó sugarában élesen megvilágítva állt, aki képzeletükben közibük lépett: a változatlanul kacér mosolyú, jelentéktelen csinosság, fiatalon és karcsún, szőkén és kövéredőn, egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva a férjhezmenés és a polgári jómód kis krajcáros dicsősége felé, felületes érzékekkel, sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem akarva, csak élni, enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a kettős sugárzásban érzékien és szerelmesen felragyogva, vakító menyasszonyi fehéren, mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az erősebbnek győzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell. -150- A reflektor mögött mint kis tolvajlámpa pislogott rejtetten a táncosnők felé az Iván szeme. Ez is erősítette Andort. Ha ez a száraz Pécsi így hízeleg és kedveskedik ennek a kis svindlernek, hogy elhozza ide, akkor még szüksége van rá. Akkor még nem lehet olyan nagyon rendben a dolga Ellánál. Ő ismerte Ivánt és őrző szerepét. Nem bánta volna, ha az ő tekintetével is találkozik, de ez lehetetlen volt. A kis diák minden pillanatban másfelé villantotta a tolvajlámpát, mohón és határozatlanul, szinte ijedezve, mint egy szegény és szerény tolvaj, aki szalonnáért jött és a kincstárban találja magát. Még nézte egyideig Pécsit, akinek a tekintete változatlan maradt, aztán úgy gondolta, hogy ebben a halálos párbajban győznie kell s ekkor – még mindig nézés közben – lassan gúnyosra mozdította a száját, mosolyt erőszakolt, pillanatra se véve le szemét a Pécsiéről. Feldobogó szívvel és mindenre készen még megvárta, amíg a csontos barna arcon elfehérül a lenszinű nyírott bajusz a boszankodásban feláramló pirosságtól. Aztán még mindig várt, mint aki rendelkezésre áll, majd lassan elfordította a szemét másfelé és a fizetőpincért hivta. Fizetett, fölkelt, az ajtóig sétált és onnan is visszanézett. Győzelmet érzett. Látta, hogy Iván kérdez valamit Pécsitől, de Pécsi a semmibe néz és nem felel. Iván már a vállán kopogtatott, mire nagynehezen feléje fordult. Andor ott maradt az ajtóban és a tömpe kutyaképű táncosnővel beszélgetett. Maga se tudta, mit. Sőt virágot is vett neki, mikor a virágárús asszony arra jött. Négy nagy vörös rózsát. Közben elhozták a -151- felöltőjét, ezt a karjára vette. Nem akaródzott neki elmenni innen. A tömpeképű otthagyta, egyedül maradt. És ebben a pillanatban váratlanul minden győzelme összeomlott s ahogy arra a percre gondolt, mikor ezek bejöttek a terembe és Iván úgy hasonlított Ellára, – életében először – mikor erre a percre gondolt, a menthetetlen és halhatatlan irígy szerelem sajgott végig rajta, de nem az idegein, hanem a csontjai velejében, valahogy a lábából érezte fölfelé jönni a mellébe, ahol szétterjedt és feldagadt a torkáig. Ott sikerült csak leszorítania gyilkos erővel, úgy, hogy ott aztán meg is állt. A következő pillanatban pedig világosan érezte, hogy züllött és rendetlen élete ideiglenességének és minden dolgok kábult halogatásának nem az apja halála a véghatára, nem is ez volt az soha, hanem az a nap, amelyen Turnovszky Ella máshoz fog férjhezmenni. És erre a gondolatra most mintha gyorsan kiürültek volna a lába csontjai, úgy elerőtlenedett és kihűlt, hogy az ajtófélfához kellett támaszkodnia. Mosolygott, hogy azok, akik ezt az elgyengülését látják, ne gyanítsanak rosszullétet. Hallotta, hogy az emberek közül, akik előtte ide-oda mozogtak, beszél hozzá valaki. – Igen – mondta, erőt véve magán, s csak akkor látta, hogy Révész úr áll előtte, az beszél hozzá. – A Csirke az öltözőben van – mondta – és nagyon kéri, jöjjön velünk, mi a Terézvárosi kávéházba megyünk, a pincébe, a kuglizó mellett van egy szeparé. Lehet, hogy Rácz szerkesztő úr is odajön. -152- – Rácz szerkesztő úr? Ez a név valami megfogózás-féle érzést keltett benne. Révész megint beszélt, kérdezett valamit. – Köszönöm, nem, – mondta Andor – hazamegyek, nagyon fáradt vagyok. És már ment is le a lépcsőn. Egy kocsi vitte, rántotta a sziget felé. A hídon nagyot lélekzett a dunai szélből. Mikor meglátta a szállót, rettenetesen megijedt attól, hogy most egyedül marad. Tulajdonképpen most kellett volna leinnia magát az eszméletlenségig – gondolta. Aztán: „Igy is fogok tudni aludni, halálosan fáradt vagyok.“ Felment a szobájába és gyorsan levetkőzött. Befeküdt az ágyába és nézte a villamos lámpa izzó drótszálát a hálószekrényen. Furcsa, máskor bántotta a szemét, most akár órákig nézhetett volna bele. „Vége az életemnek“ – gondolta és egy nagyon egyszerű kérdést tett fel magában: „Istenem“ – ki is mondta félhangon – „mért hagytam én ott Turnovszky Ellát?“ Megvágta magát ezzel a kérdéssel, mint az éles késsel. Fájdalmat érzett és a vérvesztés hűlő érzését, egyszerre. „Nem“, – mondta megint félhangosan – „ez egészen furcsa, ezt az érzést egy pillanatig se lehet elviselni, olyan tűrhetetlenül fáj.“ Kiugrott az ágyból, felöltözött. Eloltotta a lámpát, lement, csöngetett. Mikor a portás kieresztette, sietve indult el a város felé. Azt érezte, hogy ezt a bajt, amit most felismert, gyógyítani nem lehet. De a fájdalmat csillapítani kell, mert egyszerűen eltűrhetetlen. Valami borogatás a szív tájára… Megállt arra a gondolatra, hogy ezt a kínt testi úton lehetne enyhíteni. A morfiumra gondolt. Aztán tovább -153- sietett, idegesen. „Marhaság“, – mondta – „pillanatnyi dolog, ezen segíteni kell… embert kell látni… nőt kell látni, egy lányt kell megcsókolni… valaki kell, aki szeret… csak egyedül nem szabad maradni…“ Fél kettő volt. Megint megállt, lehajolt és apró kavicsokkal rakta meg az egyik zsebét. Egynegyed háromkor az Erzsébet-körút egy mellékutcájában állott és ezeket a kis kavicsokat egyenként dobálta fel a sarokház egy elsőemeleti ablakára, amely mögött Gyulai Olga lakott. XIII. Az utca üres volt, senki se zavarta ebben a munkában. A kis kavicsok egymás után koccantak az ablakon, de a sötét négyszög mögött nem mozdult semmi. Egyre fölfelé nézve, a zsebében nagyobb kavicsot keresett, ezt is feldobta. Ez nagyobbat koccant, mint a többi, ez után tovább is várt. – „Szenvedek“, – mondta magában, tekintetével fenn függve az ablakon – „különös érzés, bizonyos, hogy ez lelki szenvedés, amit most érzek, életemben először szenvedek.“ Behúnyta a szemét s rövid perc alatt végighúzódott az emlékezete egész életén, mint simító kéz a puha terítőn. Semmi gyűrődést, akadályt nem talált; a polgári jómódban nevelt egyetlen gyermek férfi-élete most vetette az első ráncot. – „Rossz dolog szenvedni“ – járt a fejében. Nem tudta, mit kell ez ellen tenni, tűrni roppant nehéz volt, szinte lehetetlennek látszott. -154- Megint koccant egy kavics, utána két kicsi egyszerre. Föltette magában, hogy még három utolsót dob, és ha ennek se lesz eredménye, elmegy. De hová? Mikor az elsővel célozni kezdett, az ablak mögött megrándult a redőny. Egyszerre, mintha vékony fénycsíkokkal repedezett volna meg az ablak sötét négyszöge, a megritkuló redőny mögött megvillant a szoba barázdált világossága. A redőny recsegve huzakodott felfelé és Olga jelent meg az ablakban. Andor kalapot emelt. A lány egyideig az üvegen keresztül nézte, aztán eloltotta a lámpát és kinyitotta az ablakot. Hajnali fél három körül még teljesen fel volt öltözve. – Kezét csókolom – suttogta fel a fiú. – Andor? – kérdezte fenn a lány. – Igen. – Az Istenért… mit csinál itt? Maga dobta a köveket? – Én. Közelebb lépett. Izgatott volt a hangja: – Kérem, Olga, – mondta hangosabban – igen-igen nagy dologról van szó… életbevágó ügyem… okvetlenül beszélnem kell magával. – Most? – Azonnal. – De hát az Istenért… az Istenért… A fiút a sok „Istenért“ kihozta a sodrából: – Az Istenért, ne rémüldözzön… segítenie kell rajtam. Ha tudná, mily nagy szükségem van magára. – Most rögtön? – Fel akarok menni. -155- Ez oly határozottan volt mondva, hogy Olga megijedt: – De mit gondol? Megőrült? – Meg. Indult, a kapu felé. – Nem lehet, – szállt utána a fojtott, fájdalmas hang – az Istenért, hova gondol! Nem az én lakásom ez… Most jutott csak eszébe Gyulai Irma – és talán Rodics, az ügyvéd van nála. Megállt. „Szegény lány“ – mondta. Megsajnálta a virrasztó Olgát, elképzelte a kis lakást: az egyik végében, a hálószobában a kényelmesen szuszogó régi viszony, a másik végében meg ez a ruhástul virrasztó lány, amint rémülettel húzódik egy távoli sarokba, el a két kövértől, mint a riadt nyúl az oroszlánpár ketrecében. Visszament az ablak alá: – Jöjjön le – mondta parancsolóan. – Lejöjjek? – hangzott felülről az átmenet a beleegyezéshez. – Ha nem jön le, én megyek föl. Olga hátralépett: – Jó, jövök – suttogta és betette az ablakot. Néhány perc mulva nyilt a kapu és kijött, a kezét nyújtva Andor felé, aki ott várta. Mikor meglátta a halvány arcot a nagy, komoly szemekkel és végigpillantott az örökös, az egyetlen fekete selyemruhán, úgy érezte, hogy nem tudja, miért jött ide és mért hívta le a lányt. Most itt volt és hirtelenében nem tudott vele mit csinálni. „Bolond dolog ez“ – gondolta; érezte, hogy egy kicsit kiszaladt a lába alól a föld, vagy ő tántorodott meg -156- belül valahol, de tudta, hogy szabálytalan és szeszélyes dolgokat csinál, az akarata ide-oda szaladgál valami elől. A lány csudálkozva nézte: – Miért hallgat? – Mert meglepett… hogy lejött. Karonfogta Olgát: – Köszönöm, hogy lejött… nem is tudja, mit tett ezzel nekem… jöjjön. A lány megállt: – Hova? – Sehova. Ide… itt sétálni, csak itt, a ház előtt. Amíg megnyugszom. Újra elindultak, a lány a földre nézett, úgy ment nagyon lassan mellette. Azt hitte, érti a fiút, némi elégtétel és ostobácska büszkeség fogta el. A multkori esti séta és az értelmetlen csók óta nem is látta. Hetek multak el azóta. Eleinte várta; a színháznál jövet is, menet is nagyon szétnézett mindig, de utóbb belenyugodott, hogy a fiú elkerüli, többé nem jön. Gyakran tettek már így vele óvatos és jobbérzésű fiatalemberek, mikor egy kicsit beleszerettek. Az első melegebb beszélgetés után otthagyták, okosan elmentek a szegénysége és a névtelensége, a rossz családja elől, megszöktek, hogy ne kelljen feleségül venni, vagy mert nem tartották könnyűnek és veszélytelennek a vele való egyéb szerelmet. Most, hogy ez a fiú ennyi idő multán ilyen váratlanul és ilyen bolondos módon jelentkezett, meg volt győződve, hogy ezt a szerelem hozta vissza, kezdődő és forrongó szerelem, amely nem bírt magával, és amely ma hirtelen legyőzte az okosságot. A fiúnak jól esett szép, telt karjába kapaszkodni, gyöngéden szorította -157- magához és most már örült, hogy vele van, pillanatnyi megnyugvást és elfoglaltságot érzett. Lassan és szótlanul mentek az üres körút aszfaltján, hallgatták egyszerre járó, egyforma lépteik koppanását és mind a kettőnek kedvére volt a hallgatás, a ritmikus, lassú együttlépés az enyhe éjszakában, ok és cél nélkül. A lány nem szólt, mert kis hiúsága minden éhségével várta, hogy hogyan fogja elkezdeni a fiú és mit fog mondani. A fiú meg hallgatott, mert most elég volt neki maga ez az állapot, szerette volna, ha egyáltalán nem kell majd beszélni. A következő utcakeresztezésnél megálltak, megfordultak, visszafelé sétáltak. Csöndesen kezdte a fiú: – Még nem aludt? – Nem. És két-három lassú lépés után: – Miért? – Csak. – Ruhástul virrasztott? – Levelet írtam. – Kinek? A lány ránézett: – Mi köze hozzá? A fiú ideges lett. „Vidéki dolog“ – gondolta. – „Még azt hiszi, féltékeny vagyok.“ Megharagudott a lányra: – Mondja, – szólt majdnem nyersen – hogy van az, hogy első szóra lejött? Ez egy kicsit meglökte az egész építményt, amit a fekete lány magában összerakott. Brutálisnak találta a kérdést: – Ezért hívott le? Hogy ezt kérdezze? -158- Haragosan mozdult a szeme. Megállt és megint ránézett Andorra. Könnyen sértődő érzékenysége felborzolódott: – Micsoda lovagiatlanság ez? Hirtelen nagyon megharagudott, nem is a fiúra, hanem magára, az optimizmusáért, azért, hogy ilyen könnyen hitt a sikerében. Elkeseredett. Sírni szeretett volna, mérges lett. Elszaladt a kapu felé, a csengőhöz nyúlt, ott kapta el a kezét Andor, aki utána ugrott, lefogta, mielőtt még becsöngethetett volna: – Ne haragudjon rám, bocsásson meg, – mondta kedvesen, meleg és őszinte szomorú mosollyal – nézze, ma bolond vagyok és kétségbe vagyok esve… ne hagyjon magamra… bocsásson meg… mindent elmondok. Megint karonfogta és elvitte a kapuból. A lány engedett neki, egy pillanatra megint fellobbant benne a remény és a hiú kíváncsiság: – Hát mondja meg, amit akar, nekem vissza kell mennem. Borzasztó ez, hogy lejöttem, még most se tudom, mért tettem. – Édes Olga, jó Olga – mondta a fiú, nagyon magához szorítva a karját. – Drága Olga. Szerelmes vagyok. A lánynak biztonság szállt a szívére. Megint hallgatott, fensőséggel és kellemes elégedettséggel várta a többit. Megint mentek, lassan léptek egymás mellett. De hogy a fiú nem szólt, a lány kezdte, az ő módja szerint: – Talán a volt menyasszonyába? – Nem – felelt egészen tompán. Nagyon-nagyon -159- szorította a karját, a kezét is megfogta, jól átkulcsolta az ujjaival. – Talán a vörösruhás táncosnőbe? Ez már fölényes biztonsággal volt mondva, egy kis csúfolódás is muzsikált benne, úgy, hogy Andorban felágaskodott a gyerek kegyetlensége. Halkan felelt: – Abba. – Gratulálok – mondta Olga, még mindig diadalmasan, most már bizonyosra véve, hogy pillanatok választják el a fiút a kitöréstől: „beléd, beléd vagyok szerelmes, őrülten szenvedek, könyörülj rajtam…“ Mosolygott és csiklandoztatta a hiúságát ezekkel a cicázó pillanatokkal. Könnyedén mondta: – Igazán? – Igazán. – És nagyon szereti? – Őrülten. – Ne mondja. – De mondom. – Na és… remélem, viszonozzák. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én… hogy én… rettenetesen… nagyon… és szenvedek… Még mindig szorította a lány kezét, most a melléhez vonta és odanyomta, erősen, mintha a mellének azon az oldalán is lett volna egy szíve. Idegesebben kezdett beszélni: – Már nem birom… azért jöttem ide magáért… maga komoly és olyan végtelenül megnyugtató… és maga is boldogtalan… és hadd -160- lehessek itt egy kicsit magával… itt maga mellett. Ránézett és találkozott a pillantása a lány leső, figyelő tekintetével. Az arca komoly volt és a szeme égett. A lány az egész testében érezte, hogy most meg fogja csókolni és nem bánta, már szinte várta is, ahogy önkéntelenül meglassúdott lépéssel, szinte hozzánőve ment mellette, az arcát feléje fordítva, olyan közel a fiú arcához, hogy érezte a melegét. – Olga, – mondta forrón és halkan – mentsen meg engem. Úgy érzem, hogy végem van. Megálltak. A lány a szemébe nézett és lassan fölemelte a szabad kezét, megcirógatta a fiú arcát. Ez lehúnyta a szemét. A lány mosolyogva suttogta: – A kis vörös táncosnőbe? – Abba. Közelebbről nézett a szemébe, már szinte érintette az ajkával a bajuszát. Alig hallhatóan mondta: – A kis vörös táncosnőbe? – Abba. – Ejnye – mondta és megriadt. Egy kicsit sok volt már ez a tréfából. Eltűnt az arcáról a mosoly. Összehúzta nagy fekete szemöldökét, gyanakodva nézett a fiúra: – Tréfál? – Nem – mondta ez és nyiltan nézett rá. – A táncosnőbe szerelmes? – Mondtam. Kihúzta a karját a fiúéból és mikor érezte, hogy az könnyen engedi, hideg ijedtség ment végig -161- rajta. Világos lett előtte, hogy ez másba szerelmes. Nem tudta, mit csináljon, csak állt előtte, még mindig komoran összehúzott szemöldökkel vizsgálva a fiatal és sápadt arcot, a fiú szemét, amely erre a szigorú kémlelésre kissé zavart lett. Andor lehajtotta a fejét. A lánynak azonnal visszatért a lélekjelenléte. A hiúság automatikus védelme, női reflexmozdulat volt az a nyugalom, amely elömlött az arcán. Ez lassan elsimította a mély ráncot a szemöldökei közül, amelyek méltósággal húzódtak vissza magas őrhelyükre. A feje alig észrevehetőn megemelkedett, csak a hangja volt egy gondolattal szárazabb, mikor megszólalt: – Azt hittem, tréfál. És hozzátette, most már ezt a szárazságot is leküzdve: – Mondjon el nekem mindent, én tudok jóbarát lenni. Inkább megölette volna magát most itt ebben a helyben, mintsemhogy egy lehelletet is eláruljon abból a kegyetlen csalódásból, amit érzett. Fiatalemberek, akik szép lányokkal lapdáznak, szokták így mímelni az érzéketlenséget, mikor az arcukba csapódik a tenniszlapda, s a lányok ijedten szaladnak oda, hogy fáj-e. De ezeknek soha még nem sikerült ez tökéletesen. – Ma este – mondta Andor – láttam valakit, aki… Elhallgatott. Könnyű társalgóhangon segítette Olga: – Aki? – Valakit láttam, valakinek a szemébe néztem. Nem nő volt, férfi. Percekig néztük egymást. -162- És én… én… nem tudom, de csak később tört ki belőlem… magam se tudom… Most a lány kapaszkodott az ő karjába, tökéletes hidegséggel, és nyugodtan mondta: – Maga nagyon izgatott. – Igen – szólt a fiú, és levette a kalapját. A hajához nyúlt és megint feltette a kalapot. – Egy kicsit még izgatott vagyok. De maga oly jó hozzám. – Nyugodjék meg – mondta halkan a lány. – És ki volt az a férfi? – A szeretője. Annak a lánynak a… – Révész úr? A fiú kényszeredetten mosolygott: – Ezt is tudja? – Somogyi mindent elmesél. A lányt Csirkének hívják és a szeretőjét Révésznek. Az tanítja táncolni otthon. – Az tanítja? Ezt nem is tudtam. Kínozta az, hogy a nyomorúságát, ami kitörőben volt, ami ki akart buggyanni belőle, dőlni a szájából, ordítani, most, mint valami fojtással, leszorítja ez a hazugság: Csirke és Révész úr. Olga tovább beszélt, játszatta a kínlódó közömbösségét: – Somogyi mesélt róla. Hogy milyen graciőz. Fiús, kedves. Tizennyolc éves. – Tizennyolc éves… – Csinos. És mindig maga körül ugrál. Ez igaz volt. A Csirke únos-úntalan hozzászaladt, cigarettát kért, vizet ivott a poharából. Eszébe jutott a kis piros vászonvirág, amit ma a hajába tűzött. És a tekintetében mindig volt valami bámulás, mikor beszélt vele. -163- – És mi volt Révész úrral? – Néztük egymást. Nem tudom. Megbolondultam. Meg akartam verni. És az a nyugalma, amivel nézett… Azt fejezte ki, hogy hiába minden, a lány az övé, az ő tulajdona… és nem engedi, a fogával kapaszkodik bele. Izgatottan beszélt. A lány egyre nyugodtabb lett. Hideg és halavány volt: – És maga… olyan nagyon szereti? – Nem. Csak most… úgy érzem, hogy ez valami rettenetes… tűrhetetlen, ez a féltékenység és ahogy akarom és akarom és akarom… Ez olyan vadul őszinte volt, ez a sok „akarom“, hogy Olgában megkeseredett a színlelt közömbösség. – Ne haragudjék, – mondta – de egy ilyen kis senki, ilyen kis táncosnőcske… akit mindenki megkap… hiszen ez egy kis… Már nagyon ideges volt a fiú: – Mit akar mondani? – Hogy ez… nem méltó magához, egy ilyen kis… – Hát ki méltó? – riadt rá. – Na, na, nem kell azért… – Ki méltó? – mondta nyersen. – Mi az, hogy méltó? Micsoda beszéd ez? Micsoda hencegés ez? A lány eleresztette a karját és megállt. Andorban forrt, forrt a tárgytalan harag, a lázadás ez ellen az értelmetlen hazudozás ellen, megint feszítette belülről a vágy, ami idehozta: kinyitni a lefojtott torkát, hogy zuhogva dűljön ki belőle minden kínlódás. De nem ment, sehogy se ment, -164- mert ugyanakkor, amikor ordítani szerette volna az igazat, a hazugságok kötelét ő maga hurkolta egyre szorosabbra a torkán. Most már tudta, hogy képtelen az igazi kínjait megmutogatni, most már csak a külsőségekbe kapaszkodott, s hogy valahogy segítsen magán, durván ismételte: – Micsoda hencegés ez? Mert az egy szegény kis ringyó? A lány szenvedőn torzította el az arcát. Lecsukta a szemét: – Istenem. Micsoda hang. – Mert az egy ringyó? – ismételte dacosan. – Mert ringyó? Szerette volna százszor mondani ezt a szót. – Kísérjen haza – mondta halkan, izgatottan Olga. – Nem tudom, mi történt magával. Indult. Andor megfogta, visszatartotta. Megrémült, hogy egyedül marad. Fogta a halvány fekete lányt, mint a prédáját, nem bánta, most már akármi történik is. Elő akart idézni valamit, bármit, valami lármát vagy izgalmat, amibe belekiálthassa a tűrhetetlen fájdalmat, kirobbanthassa a feszültséget, amitől nem bírt szabadulni. – Ez a ti komiszságotok – mondta. – Ti vigyáztok magatokra, mert el akarjátok adni a szűzességeteket. Férjet fogni. Vagy gazdag kitartót fogni. Mert ha egy ilyen jön, akkor ti se vagytok már olyan szigorúak… de ezt tudjátok: lenézni meg leköpni az ilyen kis nyomorultat, aki valakit szeretett és nem spórolt és nem rakta a takarékba magát, hanem odadobta az életét és a szemétbe ment, hogy most ti köpjetek rá, ti útálatosak… Itt marad, most itt marad. -165- Átfogta a derekát. A szemébe nézett. Nagyon sajnálta a lányt. Gyűlölte, amit most csinál vele, de nem bírt magával, érezte, hogy a lármázásban megkönnyebbül, tovább beszélt: – Ezért kínlódom, mert ilyen nyomorult, mert ilyen szegény és tépett és züllött és mert mindenkinek a rongya, mert így meg van tépázva és agyon van kínozva… és ölni tudnék, ha a szemére gondolok… ahogy rám nézett, ahogy a szemembe nézett, olyan hűen, mint a feleségem, olyan odaadóan… Ez az Ella szeme volt. Most boldogságot, boldog fájdalmat érzett, mert így már szivárogni kezdett belőle a vallomás, ezen a vékony nyíláson. Folytatta, erőltette: – … és hogy másé, hogy más ember jár vele, hogy más ember csókolja… és ott ül mellette a Moulinben… ott ül és néz engem és legyőz engem a hideg szemével… és a multkor elvittem őket kocsin és a szegény gyerek köztünk ült és én éreztem, ahogy húzódik hozzám, mert nem azt szereti, azt nem szereti, még mindig engem szeret, az nem lehet, hogy ne engem szeressen, ezt nem bírom végig se gondolni… hogy az övé, és átöleli és hogy az azzal a vékony szájával hozzáér az ő szájához, ahhoz a tiszta, szép, piros szájához… és ezt elvenni tőle és elvinni tőle és kiemelni a piszokból és boldoggá tenni… ezt a szegény kis nyomorultat… és ez az, ami kínoz és ha maga barátom, hát segítsen meg és vigasztaljon meg, drága, ne kergessen el, ne haragudjék rám, lássa, őrült vagyok, szerelmes vagyok… Kezet csókolt neki. A kapu előtt álltak. Az -166- utcalámpa fényében a lány arca fehér volt és fájdalmas, mint a Pierrot lisztes képe, mikor rapirral szívenszúrják a színpadon. Az állát erőltetve tartotta kissé felfelé, hogy a fejét emelje. A tekintete komoly volt és a messzibe néző, mint aki mélyen gondolkozik és határoz. A fiú az elhidegült kezét csókolgatta. Ez fájóan jól esett neki, de önkéntelenül is végezni akart, s így elnézve a fiú fölött, a másik kezével ösztönszerűleg meg akarta simogatni a fejét. A fiúnak leesett a kalapja. Nem nyúlt utána, tovább csókolta a kezét. Akkor Olga elfordította a fejét és a csengő felé nyúlt. Nem érte el, egy lépést arrafelé mozdult és magával húzta a kezéhez tapadt fiút. Nem szólt, elfordított fejjel tűrte a kézcsókot, amíg a kapu vascirádás ablakocskáiban sárga fény nem jelent meg. Mikor a házmester kulcsa belezördült a kapuba, a fiú elbocsátotta és a földre nyúlt a kalapjáért. Olga köszönés nélkül ment be. A kapu bezuhant utána és a petróleumfény lassan elborult a két kis vasvirágos körablakon. Most mohón kívánta meg a fiú a cigarettát. Rágyujtott és mintha nem is a mellébe, hanem a szívébe húzta volna le a füstöt. Szinte jóllakott vele. Megkerülte a sarkot és megint odaállt, ahonnan az imént kavicsokat dobált az ablakra. Az ablak üvegjén kéken tükröződött valami égből jövő derengés. Felnézett a szűk utca házai közt az égre. A háztetők párkányai feketék voltak, s ő mély árok fenekén érezte magát. Fenn, a fekete szögletek közt üvegesedni kezdett az ég sötétkékje. A szögletek és párkányvonalak élesedtek és komorodtak. Aztán az ablakot nézte. A szobában villanyfény -167- csattant fel és Olga megjelent az ablaküveg mögött. Egy pillanat se volt, amíg lenézett rá, de a fiú érezte, a fekete szilhuett állásából, hogy őt nézi. Aztán rendetlen, meg-megálló esésekkel zörögve jött le a redőny, megint megjelent a sok párhuzamos fényvonal, aztán egyszerre összecsukódott az egész. Az ablaküvegen megint fényleni kezdett a derengő ég hideg kéksége. Hazamenni? Állt a sarkon, percekig. Nem is mert gondolkozni azon, amit ezzel a lánynyal itt most csinált. Mint valami idegen őrültre, úgy gondolt vissza magára. „Nagyon szenvedek,“ – mondta magában – „kezdődik az életem.“ Tanácstalan és árva volt. Úgy érezte, hogy ha magára marad, felnyüzsög benne újra minden. Azt gondolta, hogy le kell innia magát. A törkölyre gondolt, amit egyszer Somogyival ivott a pálinkásnál, arra a butító kábaságra, amelyben a feltörekvő gondolkozása lassan-lassan kialudt és összeesett, mint ahogy a tűztáncosnő lángoló selyemleple a mutatvány végén egyre kisebbeket lobban, önmagába omlik és sötétbe lohad. Céltalanul indult el a körúton, kiment a kocsiút közepére, úgy ballagott a nagy ürességben, a sötét virradat csöndjében. Előtte sorra aludtak ki a lámpák fénypontjai; valami láthatatlan szorgalom járt előtte némán és észrevétlenül, az volt az érzése, hogy az ő közeledte oltja a lámpafényeket. A lámpaoltó ment végig a körúton. Mintha egy lassú autó fekete reflektorból sötétséget lövelve haladt volna előtte, úgy hunytak ki sorban egymásután a fények a hosszú úton. Ahogy a körút fordult, a távolban fényt látott: -168- két ívlámpa idegeskedett egy kávéház előtt. Ez volt az a kávéház, ahova ma éjjel Révész meghívta azzal, hogy Rácz szerkesztő úr is ott lesz, lumpolnak a pincében. Emberek, világosság, zene! És inni, inni… Bement a nyáriasan üres kávéházba. Sehol egy lélek. A kassza is üres volt. Megállt hátul, a lejárónál, fülelt. Alulról zongoraszó hallatszott és éneklés. A Csirke énekelt. Egy pincér dobogott fel a falépcsőn. – Ki van lent? – kérdezte ettől. – Rácz szerkesztő úr. – És? – Egy hölgy meg még egy úr. Megnézte magát a tükörben. – „Jó züllött vagyok, csúnya halott vagyok“ – mondta magában és lement. XIV. A pincében kuglizó volt, de ez most elhagyatottan kongott, mikor keresztülment rajta. Budán, a kopasz Turnovszky első iskolájában, a kertben, ott is volt kuglizó, nagyon régen. Akkor ők gyerekek voltak. Az öregek játszottak, ők a kertből csak a golyókat hallották, amint dörögve rohantak fel a fadobon és megszelídülve gurultak vissza a vályún. Végignézett a sötét kuglipályán, meg is állt egy pillanatra, s lenyúlt a vályú végébe, ahol a golyók voltak. Visszaemlékezett arra, hogy a nehéz golyóknak jó faillatuk van, ami játék után is megmarad az ember tenyerében. Körülnézett, hogy -169- nem látják-e és megszagolt egy golyót. Ez a gyantás illat, amit azóta sem érzett, hirtelen visszahozta gyermekkora kedves budai vasárnapjait, az ingujjas bácsikat és a rövidszoknyás, kurtahajú Turnovszky Ellát a kert zöldje közt. Óvatosan tette vissza a golyót, hogy ne koppanjon, tovább ment, benyitott a különszobába, ahonnan a zongoraszó és a Csirke éneklése hallatszott. – Jó estét! – mondta és mosolyogva állt meg az ajtóban. A zene egyszerre elhallgatott. Nagy füst volt a kis szobában, mindenki cigarettázott. A Csirke felragyogott, azonnal ugrálni kezdett és elvette tőle a kalapját. Révész úr fölkelt a pianinótól és nagyon alázatosan ment elébe, kezet szorítani. Rácz Miklós a nagy zöld pamlag sarkába volt süppedve, onnan füstölt és jóakarattal villogott feléje vastag szemüvege mögül. Ő ivott a három közül legtöbbet. Csirke volt az egyetlen, aki kiabált, de ő volt köztük a legjózanabb. – Poharat! – kiáltott a Csirke a pincérnek, aki Andor után bejött. – És még egy üveggel – vezényelt Rácz a pamlagsarok mélyéből. – Kérem, – mondta Andor – ne zavartassák magukat, muzsikáljanak tovább. Leült Rácz mellé a pamlagra és rágyújtott. Csípte a szemét a nagy füst és az erős világosság, de nem volt kellemetlen, máris érezte, hogy ez az, ami most kell neki. Nógatta Révész urat, aki néhány perc mulva már tovább verte a zongorát a Csirkének, aki fáradhatatlanul táncolt és énekelt, forgott és kurjongatott a kis szoba közepén, a lámpa alatt, és magasra rugdalva csontos kis -170- lábait, a tükörbe csinálta legmerészebb figuráit. Rácz, mint valami basa, elégedetten vigyorgott, mélyen belecsúszva a pamlagsarokba és buzdította a Csirkét, hogy még magasabbra rúgjon. A Csirke dísztelen rövid fekete ruhában volt, mint valami balletnövendék. A szoknyáját néha derékig fölemelte ugrálásközben, tréfásan mutogatta magát fekete nadrágjában. A legszemtelenebb mozdulatait is megkomolyította ez az ő munkásruhájuk, amiben tanulni szoktak: a rövid fekete szoknya és a térdnél gummival leszorított bő fekete bugyogó. Rácz muzikalitás nélkül bömbölt néha bele a zenébe, Révész pedig verte az angolt, mint valami automata, egyforma erősen és gépies taktusban. Úgy szólt a keze alatt a zongora, mint egy varrógép. A pincér, aki az új üveg pezsgőt hozta, kitempózta a rugdalózó Csirkét és vizespohárba töltött Andornak is. Aztán Ráczhoz fordult: – Nincs már ott se, kérem. Hazament. Ez az ábrándosszemű kéjes úrhölgyre vonatkozott, akit már a harmadik helyen kerestetett telefonon Rácz. A fehérvállú érzéki szépség végül mégis csak pénzkérdés volt, és most Rácz elég részegnek érezte magát ahhoz, hogy akár egy félhavi fizetésével is váltsa meg a boldogságot. Gyötörte a kívánság ezután az éjjeli grófnő-jelenség után, de azért mégse nagyon bánta, mikor most hallotta, hogy már hazament, oly óriási pénzösszeg megmaradását jelentette ez, és azonkívül még úgy se lett volna bizonyos az édeni gyönyör: a kéjes úrhölgy ostoba és unott lény volt, és Rácz elég rossz megjelenésű férfinak tudta magát. Andor a táncoló Csirkét nézte és ivott. Az első -171- nagy pohár pezsgő végtelenül jól esett neki, a második után virgoncnak érezte magát, percről-percre élénkült és boldogan határozta el, hogy nagyon leissza magát, innen holtrészegen megy el, a többivel nem törődik. Mohón cigarettázott, tömte a fülét a lármázó zongoracsengéssel, ami szünet nélkül, mintha öröktől fogva lett volna és soha nem mulnék el, betöltötte itt az agyát, becsörömpölte a helyet és az időt, az egész létezést, agyonverdesett minden más hangot, sőt minden más gondolatot is. A szemét elfoglalta, szinte telelármázta a szoba közepén ugráló, pihenni nem akaró lány, aki figurákat talált ki, húszszor is megismételte ugyanazt a táncugrást, tűzben volt, alkotott, komponált, s a maga mulatságára és gyakorlására rakta, botlatta, rúgta, csattogtatta a lábait, a nagy tükörből ellenőrizve magát és unos-untalan beleénekelve a zongoraszóba. – Meddig bírja ez ezt? – kérdezte Andor Rácztól. A Csirke felelt, énekelve és táncolva: – Reeg-gee-liig… Reeg-gee-liig. És azontúl folyton ezt énekelte és táncolta: reeggeliig, reeg-gee-liig, vigyorogva azzal a furcsa, iskolásfiú-szájával, kedvesen és szemtelenül, nevető okos szemével Andort nézve ugrálás közben, mialatt Révész féloldalt fordulva verte a pianinót, mert a Csirke lábajárását figyelte szakértői szigorral. Andor melléje állt, a zongorához: – Igaz, hogy ön tanítja táncolni? Verte a zongorát: – Tessék? – kiáltotta. Andor túlkürtölte a zenét: -172- – Igaz, hogy ön tanítja táncolni? – Nem, én csak gyakorlok vele, néha megkritizálom. De főleg azért tanul velem, mert tudok zongorázni. Ott állt előtte a pohár a pianinó tetején, abból húzott, mialatt a balkeze tovább gyúrta a ritmust. A szeme már egy kicsit felhős volt és máskor sáppadt arcán most szerény pirosság ült. „Az Isten fizesse meg nektek,“ – gondolta Andor – „hogy itt lehetek köztetek.“ Hálás volt nekik a lármájukért, kezdett egy kicsit megnyugodni köztük. De még mindig elkomorodott a szája és maga elé meredt a szeme, mikor Pécsire gondolt. Amit pedig Olgával csinált, arra nem is mert emlékezni, az úgy bántotta. Nem is értette magát. Bolond lehetett ott, abban a félórában. Szégyelte magát és olyanokat tervelt, hogy valami nagyon szép ajándékkal engeszteli ki a szegény lányt. Virágot fog neki küldeni. Rengeteg sokat. Vagy egy új, szép ruhát vesz neki. „De mért tűrte,“ – gyötörte magát – „mért tűrte szegény, mért nem ütött pofon, mért nem hagyott ott, mért nem sértett meg?“ Ez fájt neki a legjobban: hogy olyan komolyan és korrektül viselte magát. Mikor megint ivott, csak úgy egy pillanatra megint valami vad szeszély buggyant fel benne: visszamenni, felmenni hozzá, kiengesztelni, megvigasztalni, elborítani elégtétellel, jósággal, hogy megint hencegjen, visszaadni szegénynek a gőgjét, ami úgy letört, – oly rettenetes emlék volt az a fehér és tragikus arc a kapu előtt, mikor a házmestert várta. Szegény kis hideg keze… Mért kellett neki így megszenvedni azért, mert ő, egy idegen, egy Aradi -173- Andor nevezetű, éppen ma este nagyon kínlódott és nem tudott magán segíteni? – Táncoljon velem! A Csirke állt előtte és a két vállára tette a két kezét. Mosolyogva, lihegve nézett az arcába, vígan kiáltva mondta, hogy „táncoljon velem“, de a szemében annyi komoly öröm volt, mintha boldogságot jelentett volna számára az, ha táncol vele. Innen Révész nyakára dőlt a Csirke és valcert kért. Révész úr előbb pedánsan befejezte a lármás angolt, aztán bizonyos tisztelettel, sokkal halkabban és lassabban keringőt kezdett játszani. A Csirke gyermetegen hajolt Andor mellére és finoman, lassan táncolt, mint akiért idegen világból való táncos jött. Táncközben hosszan felnézett rá nagy szürke szemével. Szőke szemöldöke még kormos volt az égetett dugótól, amellyel „erősíteni“ szokta. Festék is volt még rajta, s a szőke haja púderes volt. Semmi tisztességes nem volt a Csirke arcán, akármily komolyan vette is fel táncközben a bálozó bakfis ihletett kifejezését. A szemében volt csak komolyság, még mindig az előbbi komoly öröm, amely mintha egy kicsit nagyobb öröm lett volna, mint amit a táncolás okozott, – öröm, amiben egy csöppnyi félelem is bujkált. Ahogy Andor táncközben oldalt lenézett a szemébe, olyannak látta a tekintetét, mint a jólnevelt kis gyermekét, aki felbámul a vendégre, mert megkívánt valamit, de nem mer szólni. Egy percig elégültséget okozott neki ez a felfedezés, de aztán megszállta a szívét a nyomorúsága. Idegennek és utálatosnak érezte a Csirke soványka hátát, amit táncközben átfogott, a kis bordáit, amiket érezni -174- lehetett az olcsó fekete selyem alatt, a furcsa színházi-festékszagát, egész fejének, hajának ezt a mázoltságát és beporozottságát, a csontos forró kis kezét, ami egyenletesen szorította a hüvelykujja tövét, az egész helyzetet, a keringőt, mindent, – fárasztó is volt már ez a tánc, amit a Csirke sehogy se akart abbahagyni, amelynek most már ő vette át a vezetését, le nem véve a szemét Andorról, – erőszakkal kellett letenni a Csirkét egy székre, hogy visszadobhassa magát Rácz mellé a pamlagra, mert hirtelen az apja képe jutott az eszébe és végleg megborzadt magától, úgy, hogy mohón esett neki a pezsgővel teli vizespohárnak és egy hajtásra itta ki. Nekidőlt a pamlag hátának és onnan még látta a Csirkét, aki sértődötten nézett rá a székről. Aztán lehúnyta a szemét. Révész úr Puccinit játszott és most énekelt is hozzá fakó hangon, meggyőződéssel és az operaénekesek hanghordozását utánozva. „Hová jutottam, mi lett belőlem?“ – gondolta Andor a lehúnyt szeme mögött, már a bor első kábulatában – „mi lesz velem, hogy bírom ezt el, mi ez az egész?“ Gyermekesen és őszintén Rácz Miklós vállára hajtotta a fejét. Rácz megveregette az arcát. Sejtette, hogy valami baja van, de nem akarta megkérdezni. Szerette ezt a bolond fiút, néha oly melegen érzett iránta, mintha az öccse lett volna, máskor meg, mikor férfiatlannak találta, úgy megbosszankodott rá, hogy utálni is tudta. – Igyál – mondta neki és a szájához tartotta a poharat. – Hol voltál éjszaka? – A Moulinben. Kerestelek. – Inspekciós voltam. -175- Hallgatták egy kicsit Révész úr Puccinijét. – Pécsi volt a Moulinben – mondta Andor. Rácz nem szólt semmit. Andor gúnyosan mosolygott: – A Turnovszky-fiú volt vele. Együtt járnak már. Rácz bosszankodni kezdett: – Mi közöd neked ahhoz? – Nem is azért – mondta Andor. – Csak mondom. Az opera abbamaradt, megint csattogni kezdett a zongorán a néger kutyakopogós és a Csirke vadul dzsiggelt hozzá, leszegett fővel nézve a lábafeje apró verdeséseit. Andor látta Rácz arcán a bosszúságot és elkeseredett arra a gondolatra, hogy az egyetlen barátjával nem beszélheti ki magát, mert az hallani se akar erről a dologról. Butának tűnt most előtte Rácz ezzel a meg nem alkuvó nyakasságával. – Nézzed, – mondta neki – azzal, hogy nem engedsz beszélni erről, azzal csak… A Csirke hirtelen abbahagyta a dzsigget és az asztalra ült, szemben Ráczcal és Andorral, magassarkú kis cipőit a két fiú közé rakva a pamlagra: – Ne titkolódzzatok itten. Poharakat adott nekik, ittak mind. Révész úr megkergült a saját zenéjétől és belemélyedt egy önkomponálta néger szimfóniába, amely tele volt az ismerős éjjeli nóták foszlányaival. Rácz megmarkolta a Csirke két vékony bokáját. – Maga nem itta ki – mondta a Csirke Andornak, a poharára mutatva, amit az visszatett az asztalra. -176- – Részeg vagyok – mondta Andor. – Majd később. Most már nagyon nézte őt a Csirke, nem is titkolva azt, hogy nézi. Még akkor is őt nézte, amikor rugódozni kezdett a lába a Rácz erős kezében: – Ne szorítsd a lábamat. Rácz rávigyorgott a tanár-szemüveg mögül: – Semmi vádlid nincsen – mondta és szemtelenül felcsúsztatta a két kezét a vékony lábakon, a térdhajlás alá. A Csirke csapkodni kezdte a kezét: – Nem méc a kezeddel? Nagyokat ütött rá, de Rácz nem eresztette, sőt még közelebb húzódott hozzá, kiült a pamlag szélére, mint aki nekikészül valami birkózásnak. A Csirke felvisított és elvörösödött. – Te, – kiáltotta hirtelen, a fejét a térdéig lehajtva és védekezve – a fejedbe ütök! Rácz nevetett. Poharak dőltek fel az asztalon, az abrosz megrándult. Andor egy pohár után kapott, s abban a pillanatban a Csirke ökölbe kapva csontos kis kezét, felvillanó szemmel, teljes erőből a feje tetejére sujtott Rácznak, úgy hogy annak leesett a szemüvege. – Ne verekedjetek! – kiáltott a zongorától Révész úr, nyomva, zúgatva a szimfóniát, elmélyedve a saját lármájába. A Csirke bíborvörösen, haragtól villogva ült az asztalon, Rácz pedig a szemüvegüktől megfosztott emberek meztelen hunyorításával kereste az ölében a pápaszemet, kipirultan a birkózástól, -177- vigyorogva, de komolyan véve a komoly ökölcsapást. – Te piszok – mondta nevetve, miközben megtörölte és föltette a szemüvegét. Nevetett, de bosszankodott. – Te piszok. Hogy mertél megütni? A Csirkének remegett a szája: – Ne mondd ezt, – mondta – ne mondd ezt, mert megütlek megint. – Te engem? – vigyorgott rá Rácz és megint megkapta a két lábát. – Talán a vendég tiszteletére adod itt a bankot? – Kérlek, – szólt idegesen Andor – ne bántsd. Megfogta szelíden Rácz kezét, mintha vissza akarná tartani a ronda viaskodástól. Csúnya, kellemetlen érzés fogta el, érezte, hogy a lány előtte és miatta szégyenli ezt a brutális viccelődést. De Rácz erős keze nem engedett, vitte az Andor kezét is a Csirke térde felé. – Kérlek – mondta Andor, egyszerre felbugyborékolt benne a harag, belemarkolt a Rácz kezébe és elrántotta, úgy, hogy a Csirkét is majdnem lerántották az asztalról, mert Rácz nem eresztette. Rácz röhögött. A Csirkének tüzelt az arca és a szeme, két kézzel markolt a Rácz rövid hajába és annál fogva hátrafelé nyomta a fejét. – Disznó! – kiáltotta, két nagy könnyel a szemében. A zongora elhallgatott. Révész úr az asztalhoz lépett és megfogta a Csirke vállát: – Mit csinálnak itt veled? Rácz röhögött, nem törődött Révész úrral. -178- Andor még mindig a Rácz kezét fogta. Leszállt a vér az arcából a dühtől. – Ketten fogdosnak egyszerre? – mondta Révész úr, zavart szemmel, most a karját ragadva meg a Csirkének. A Csirke könnyes-haragos szemét Andorra szegezte. Ezt is csak nők tudják. Három férfi rángatta, a kitörni készülő verekedés pillanata volt ez, és neki nem volt más gondja, mint a szemébe mélyedni a fekete fiúnak, hirtelen felhasználni a viharnak ezt a másodpercnyi szünetét az ő sürgős magánügyére. Ez a pillantás fellobogtatta Andorban a tisztességérzetet. „Komisz, aljas állatok“ – ez rohant át az agyán – „és én, itt, köztük, a kezemmel egy szegény piszkos kis lány ruhája alatt, én nyomorult, hol vagyok, mit csinálok?“ Révész úr leemelte a Csirkét az asztalról. Rácz eleresztette, nevetett, visszadőlt a pamlag sarkába, nevetett, a szemüvegét törölte, nevetett, hogy köhögésbe fulladt, lihegett és megint nevetett, a szívére szorította a kezét, úgy mulatott. Révész úr mereven nézett Andorra, akiben tombolt a szégyen és a harag. Most megint, mintha birkózás közben egy frissen hegedt sebe szakadt volna fel, elöntötte a vér, tele lett a maga kínzó nyomorával, az ital felforrt benne, támadóan nézett vissza Révészre és rákiáltott: – Mit néz? – Csudálom öntől – mondta ez élhetetlenül. Aztán kiáltva ismételte: – Csudálom öntől, úriembernek tartottam. De látom, hogy nem az. Andor felállt. Ez oly rémesen igazságtalan volt, ennek a kiéhezett szegény rajzolónak a dühe, -179- amely Rácz helyett félreértésből ellene fordult, hogy nem is tudta, mit mondjon. – Te csacsi, – kiabált a Csirke, lefogva Révészt – mit akarsz tőle? – Mit mondott? – ment feléje Andor, el akarva tolni az útból a Csirkét. – Mit mondott? Rácz fuldoklott a nevetéstől a pamlag sarkában. – Mit akar? – kiáltott Révész, még sáppadtabban, mint amilyen lenni szokott. – Verekedni akar? Hősködni akar? Hívjon ki párbajra! Gyötrelmes volt ez a félreértés, amit lehetetlen volt itt most részegen elintézni. Kínzó érzés öntötte el Andort és keserves mosoly jelent meg az arcán. Azt szerette volna odaordítani Révésznek, hogy „mi az ön minden nyomora és piszkossága az enyémhez képest?“ Szerette volna megölelni és megajándékozni, sajnálta és szerette, irígyelte és emberebbnek érezte, mint önmagát, ebben a részeg összevisszaságban, ezzel a mindenünnen feldúlt fiatal életével, vádakkal és sebekkel a lelkében, de nem lehetett semmit se csinálni, a sovány, sáppadt kis részeg ordított rá, fájdalmasan és gyáván: – Na üssön meg, még üssön is meg! Én híttam ide, üssön meg, maga fizeti a kocsit meg a pezsgőt, üssön meg! A Csirke kiegyenesedve állott, oldalt, mellette, és Andort nézte. A fülébe kiáltott az ordítozó Révésznek. – Mit akarsz tőle, nem csinált semmit! – Ne védd! – ordított rá Révész, de elbicsaklott a felkiáltó hangja, a „védd“ szót rikoltotta, -180- mint egy kakas, ez még jobban dühbe hozta. – Látom ezt már hetek óta! – ordította. Elvesztette a fejét. – Csirkefogó! – vágta oda Andornak. Ez hozzálépett egyetlen nagy lépéssel és elfehéredve, görcsös erővel fogta meg a mellén a kabátját. Megzökkent a hirtelen-erős markolástól a vékony ember. Andor azonnal eleresztette. Mélyen lélekzett és némán ült le a fotelbe. Egy pillanatig csönd volt. Most már Rácz se nevetett. – Megütött! – mondta Révész úr. Remegő kézzel vette a kalapját a zongoráról. – Gyerünk. És intett a fejével a Csirkének. A Csirke nem mozdult. – Vedd… a kalapodat – mondta Révész úr egészen csöndesen, kimerült lélekzéssel – és… gyerünk innen. A Csirke most Révészre nézett, komoran és gyűlölettel. – Na! – sürgette ez, az ajtó előtt, kezében a kilinccsel. Andor érezte, hogy itt baj van a lánnyal. Felállt és levette a fogasról a Csirke kalapját. Buta kis sötétkék szalmafazék volt, kevélyen felmeredő fehér szalaggal. – Nem megyünk! – mondta a Csirke. Az ajtóhoz lépett és Révész elől elkapta a kilincset. Andor lassan visszament a fogashoz és visszatette a kalapot. Nem kellett se testének, se lelkének a Csirke tekintete, amely onnan az ajtóból is rászegeződött. Gyűlölettel nézett egy pillanatra a Csirkére, most ezt a szegény, gyáva Révészt szerette, a gyönge embert, ezt az önfeláldozó beteg -181- kutyát, aki tanította, imádta ezt a lányt, – megundorodott a Csirke szerelmes nézéseitől, a hűtlenséget útálta és gyűlölte benne, Turnovszky Ellát útálta benne, a nőket, akiknek oly mindegy, hogy valaki szenved-e értük, akik Pécsi Lajosra mosolyognak, a szájukat kínálják neki… Minden érzésével és férfiúi hűségével Révész pártján volt és a Csirkében agyon tudta volna verni a női gonoszságot, Turnovszky Ellát, ezt a messze titokzatosságba távolodott Turnovszky Ellát, akiről semmit se tudott, csak azt, hogy most már Pécsi Lajoshoz mosolyogva és könnyen megy feleségül. A fotelje felé indult, de az első lépés után az útálat kitört belőle, megfordult és idegesen mondta a Csirkének: – Nem tartóztatja senki. Leült. A Csirke kivette Révész kezéből a kalapot és eltolta a fiút az ajtótól. – Itt maradunk – mondta. – Itt maradunk, amíg bocsánatot nem kérsz tőle. – Én? – tört ki Révész. – Én?? Kitől? A leány az állával mutatta Andort: – Tőle. – Én??? – Te. Most a lány is leült az ajtó mellett. Nyiltan és haragosan, leplezetlenül szerelmesen nézte Andort. – Te bántottad meg – mondta Révésznek. – Rácz disznókodott, ő védeni akart, és te ráordítottál és lecsirkefogóztad. – Kérem, – mondta Andor – ne védjen engem. Hagyjon engem békén. -182- Csönd lett. Révész úr kezdte megérteni, hogy tévedett. De most már mindegy volt. Most már nem ez volt a fontos. Most már nagyobb baj volt. A beleit érezte remegni, napnál világosabb volt, hogy a Csirke beleszeretett ebbe a fiúba. Ő ezt már érezte régen. Egészen pontosan érezte akkor is, mikor ma este Andort meghívta, fenn a Moulinben. De az ember olyan ostoba, olyan hiú, olyan ál-gavallér, az ember nem akarja bevallani, hogy féltékeny, az ember meghívja azt, akitől legjobban fél… – Ha nem jösz, – mondta erőtlenül – akkor itthagylak. – Akkor itt maradok – mondta a Csirke. Révész úr mégse indult. – Ha nem jösz, – mondta – akkor itt maradsz, úgy látszik, van itt valaki, aki miatt itt akarsz maradni. A Csirke nem felelt. Maga elé nézett, elszántan. Révész úrban vacogott a rémület: – Fölösleges vagyok itt – mondta. – Itt én komikus vagyok, még talán zongorázzak is hozzá… mikor te… Végtelenül nyomorult és szegény volt, ahogy ott állt és várta, várta a rongyos kis szeretőjétől azt az egyetlen szót vagy tekintetet, amibe belekapaszkodhatott volna. Megelégedett volna akármivel, a legkevesebbel is. De a Csirke konokul hallgatott. Andor elfordította a fejét. Undorodott ettől a lánytól. – Mondd ki, hogy szerelmes vagy bele – mondta Révész és most már remegett a szájaszéle. -183- – Igen! – mondta hangosan a Csirke és nem Andorra, hanem Révészre nézett, bátran. Elöntötte belül a boldog forróság, hogy ilyen gyorsan szerelmet vallhatott Andornak, kínlódás nélkül, rá se kellett néznie, hamar lehetett élére állítani a kérdést. A Révész arcán volt a szeme, de a füle az Andor hangját várta, a választ erre a bátor hitvallásra. Senki se szólt. A Csirke két kézzel fogta maga alatt a széket, hogy a keze reszketését titkolja. Rácz némán ült a sarokban, kajánul figyelte, hogy mi lesz. – Az más – szólalt meg Révész úr, feltolta az alsóajkát és Andor felé fordult. Andor másfelé nézett. A Csirke még mindig csak a fülével várta az eseményeket. Mereven ült, Andornak oldalvást. A felszabadult szerelem forró és édes lélekzettel emelgette kis mellét, sötét ragyogással nézett ki a szeme csillagán. – Kérem – mondta Andor, elhatározottan kelt fel a fotelből és Révész felé ment – én ezt nagyon sajnálom, ha tudtam volna, nem jöttem volna ide. A kezét nyújtotta Révésznek: – Én fogok elmenni, – mondta – nem szeretem a drámát, nekem semmi közöm a kisasszonyhoz. Révész arca lassan felengedett erre. Ellágyult a tekintete, úgy nézett Andorra, mint az elkínzott szomjas, aki hosszút ivott a friss vízből és most bágyadt-elégülten adja vissza a poharat. A keze az Andor kezében volt. Most felkelt a Csirke és nyugodtan, mosolyogva -184- nézett Andorra. A kalapjáért ment, a fejébe húzta. Aztán azt mondta: – Jojcakát. Kiment az ajtón, csöndesen tette be maga után. Révész úr oda volt, nem tudta mit csináljon. Járt a szeme, mint a vetélő. Hol az ajtóra nézett, hol Andorra. Aztán egyszer Ráczra is nézett, aki némán ült, mint a bálvány. Andor megfogta Révész úr karját: – Most tessék ide leülni és igyunk egy pohár snapszot. Csöngetett a pincérnek. – Konyakot hozzon. Révész úr leült, de rögtön felállt. – Nem – mondta Andor erélyesen. – Itt fog maradni. – Hagyjam… így egyedül… – Igen, igen. Lenyomta a székre. A pincér bejött a konyakkal. Révész úr félénken kérdezte: – A kisasszony elment? – Elment, konflison. Konyakot ittak. Révész nyugtalan volt, nyomorultul idegeskedett, türelmetlenkedett, nem tudta, mit mondjon, kérlelően pillogott Andorra. – Szégyelje magát, – mondta neki Andor – ezek után még utána akar szaladni. Érezte, hogy lovagiatlan, de felsebzett szíve, megbántott férfiélete végtelen szeretettel fordult az elhagyott ember felé, testvérének érezte, átölelte a lelkével, belevonta a maga fájdalmába, magáévá tette az ügyét. -185- – Igyék. Erélyesen beszélt az aggódó, ijedt emberrel, mint ahogy Rácz Miklós szokott volt ő vele, ha bizonytalankodott az életben. Révész úr nem érezte magát jól, ő nem óhajtott önérzetes lenni, se haragot tartani, se kibőjtölni dacolással a lányt – Révész úr oly méltatlannak érezte magát a Csirke szerelmére, hogy mindig ő akart bocsánatot kérni, most is legszívesebben ezt tette volna, ha utána engedték volna szaladni. Rettegett, hogy elhagyja a lány, itt most már csak az tartotta, hogy Andorral lehetett együtt, éppen azzal, akitől oka volt a szeretőjét félteni. Szánalmasan tekintgetett a két fiúra, megitta a konyakokat és titokban azzal vigasztalta magát, hogy holnap délután ott fog strázsálni a kapu előtt, mikor a Csirke lejön és a Mozeszkóba megy ebédelni. Hogy most hallgatott a zene, amely órákon át kalapálta a fülüket, egyszerre megernyedt a hangulat. Rácz az órájára nézett és aztán a füléhez tette, hogy jár-e. Ettől a mozdulattól Andor megijedt. Félt, hogy haza kell menni. – Cigány kellene – mondta és csöngetni akart. Lárma és kábulat kellett még, megint kellett, mert ami eddig volt, annak, mint a fájdalomcsillapítónak, kezdett lejárni a hatása. Időközönkint nyugtalan fájás állt megint a mellébe, a szesz sem volt még elég benne, hogy végképp elkábítsa. De Rácz nem engedte, hogy cigányért telefonáljanak. Fél hat volt, ezt a kis konyakot még megisszák, aztán haza kell menni. A pincelyuk, amelyben most hárman nagyokat hallgattak, füstös és fülledt volt és erős villanyos lámpái ellenére sötétnek -186- hatott arra a gondolatra, hogy fenn az utcán már frissen süt a reggeli nap vörösréz-fénye és sugárzik az ég a nyári örömben. Andor egyre mohóbban ivott, nem a szesz kedvéért, hanem mert nagyon kívánta már a kábulatot. Végre is fizettek és feljöttek a falépcsőn. Két öreg úr ült már a kávéházban a reggeli kávénál, messze egymástól, a kávéház két végében. A tükrök előtt elmenet megnézték magukat. Mind a háromnak kipirult volt az arca, pedig Andor határozottan emlékezett, hogy Révész úr lenn halálosan sápadtnak hatott. Mintha festék lett volna az arcukon, izzóra fűtötte őket a bennük lobogó szesz. Rácznak kinőtt a szakálla és Révész úrnak piszkos volt a gallérja. Mikor az ifjúi fényben fürdő, még tiszta és jókedvű utcára léptek, Andor olyasmit gondolt, hogy a poloska érezheti magát így, mikor véletlenül fényes nappal mászik ki a falból. Szeretett volna visszamászni a lyukba, ahonnan feljött, olyan szennyesnek és vaksinak érezte magát. Révész úr kétségbeesetten ment köztük, Rácz karjába kapaszkodott, mint akinek támogatás kell. Az egyik sarkon megállt: – Kérem, uraim… – mondta, váratlanul eleresztve Ráczot. – Én borzasztóan kínlódom, uraim. – Na, na, – mondta Rácz, meg se állva – jöjjön csak, nem először történik. – Hogyan, szerkesztő úr? – mondta Révész, utána sietve és megint a karja alá nyúlva. – Ön ezt összehasonlítja azzal? Andor szótlanul ment mellettük, mintha nem is ő lett volna az, akiről szó volt. -187- – Engedjen meg, szerkesztő úr, itt csak van egy kis különbség! Andor a szavaikból megtudta, hogy már egyszer kínlódott ilyenformán Révész úr, mikor a Csirke túlságosan sokat foglalkozott egy huszárkapitánnyal, aki kétszer olyan nagy volt, mint ő. De a különbség az volt, hogy a Csirke ezt tagadta akkor, s az egész dolog elmult, Révész úr hetekig egy percre se ment le a kis lány nyakáról, az egész ügy ellaposodott, az lehetett az igazság, hogy a Csirke valami futó kis szerelemfélét érzett, ami már az első percben se volt komoly. Ellenben most – engedjen meg, szerkesztő úr – ez csak más, most olyat tett, amit soha, nyiltan szerelmet vallott és elment haza egyedül, erre még nem volt eset. Ha ez nem komoly, akkor igazán, mi a komoly egyáltalán, szerkesztő úr, hát kérem, mi akkor a komoly, engedjen meg. Ilyeneket mondott, vitatkozott Rácz rövid és gúnyos feleleteivel, Andor meg ballagott mellettük. Eleinte nem nagyon figyelt, de hogy a vita hangosabb lett, minden szóra vigyázott. – Ha szabad nekem is beleszólnom, – mondta a nyugoti pályaudvarnál, mikor Révész megint megállt vitaközben – önt a lány megsértette, és ha ez velem történik, engem nem lát többé! Révész leintett a kezével, neki ezek romantikus szamárságok voltak, hol volt ő az ilyen legénykedő felfogástól! – Uram, – mondta – én egy nyomorult szegény ember vagyok, nekem nincs más a világon… csak ez a szemtelen lány… Én nem henceghetek vele, uram, ez tudja, hogy mindenem nekem… és -188- nekem nem is áll jól a hencegés, mert én egy konflisló vagyok. Ráczra nézett: – Nemde, szerkesztő úr? Ön mondta egyszer. – Úgy van. Valóban, ahogy bús mosollyal lógatta a fejét, kitérdelt vékony nadrágjában és hosszú nyakával, homlokába lógó hajával, olyan volt, mint egy konflisló. Érthető volt, hogy az élénk, csinos lányt valami állati rabszolgasággal, kutya-hűséggel, teve-türelemmel, ló-szorgalommal kellett szolgálnia, csak így tűrték meg, mint nem egyenrangú szerelmest. Ennek ugyan hiába magyarázta Andor, hogy sérelem érte a hiúságát. Hol volt már az ő hiúsága! – Uraim, – mondta keservesen, még mindig nem merve közvetlenül Andorhoz fordulni – segítsenek rajtam, mert borzasztóan kínlódom. – Mit tehetek? – szólt türelmetlenül Andor. – Uram, – mondta Révész – ne szóljon többé hozzá. Ez bosszantó volt az első pillanatban, de mikor Andor meglátta azt a szegény arcot, amely a választ várta erre a merész kérdésre, nagyon megszánta ezt a szerencsétlen frátert. Részeg volt, de mindent látott, hallott és értett. Csak kellemes szálldogálást érzett a fejében és nagyon érzékennyé vált a szíve. – Uram, – kezdte ő is – én önnek a… A becsületszavát akarta adni. Megharagudott magára, hogy egy pillanatra megállt a beszédben. Határozottan mondta, szinte elszántan, azért is: -189- – Én önnek a becsületszavamat adom, hogy nem szólok többé a Csirkéhez. Nyugodt lehet… felőlem. Révész úr torzul mosolygott. Boldog volt, de nem tudott azonnal hinni ekkora egyenességben. Vizsgálva nézte Andort: – Doktor úr, – mondta – maga… maga… Valami nagyon szép akart kijönni belőle. – Hagyja, kérem, – mondta Andor – maga egy elítélt ember, így nem lehet bánni nőkkel, én magát nagyon sajnálom. Ezt már mind nem bánta Révész úr. Most megnyugodott, mert ami nyomorúság volt benne, azt Andortól való féltékeny rettegése okozta. Ez most el volt intézve. Búcsúzni akart, de Rácz rászólt: – Hova megy? – Hova. Hát haza. – Nem igaz. Gúnyosan szegezte rá vastag szemüvegét: – Hallja – mondta neki. – Maga vén szamár. Ha maga most ehhez a lányhoz szalad és nem hagyja legalább estig magára, akkor… – De szerkesztő úr, ha nem hiszi, tessék velem jönni. Ha mondom, hogy hazamegyek. Legyen nyugodt, most egy kicsit megugratom. – Csak ezt ne mondta volna – szólt Rácz és megvetően bólogatott utána, amikor kézfogások után átszaladt a kocsiúton és hazafelé sietett a házak tövében. – Mik vannak Pesten… micsoda állatok… Ketten ballagtak tovább. – Az az érzésem, – mondta Rácz – hogy ez a lány ezt csalja. -190- – Nekem nem – mondta Andor. Mentek a Lipót-körúton. A budai dombok idelátszottak a hídon-túlról. A zöldből kibúvó nyaralókon a kis toronyablakok, mint piros reflektorok, égő farkasszemet néztek a felkelő nappal. – A szigetre mégy? Andor megállt: – Részeg vagyok. Rácz látta rajta, hogy izgatott és valahol legbelül viaskodik önmagával. Nem akarta faggatni, de sajnálta: – Feküdj le, kialszod magad. – Borzasztó ez, – mondta a fiú – rettenetes ez az élet, amit én élek… – Jó, jó. Szeretettel nézett rá a szemüveges. Nyugodtan nézte ezt a szenvedő fiatal viharzást, ezt a most erjedő férfi-mustot, ennek a zavarosságát és robbanni kész, de egyre önmagába visszafojtódó erejét. Nem találta különösnek, úgy gondolta, olyan ez, mint gyereknél a fogzás: át kell esni rajta. De azért egy gyerek, akinek fáj valami, mégis megindító látvány. Rácz nem szerette mutogatni az érzelmességet. – Hazakísérlek – mondta szárazan. Andor ismerte őt. Ez a szó, akármilyen száraz volt, elárulta a Rácz részvétét. És mint a gyerek, aki újult erővel zokog fel, mikor látja, hogy sajnálják, Andor egyszerre újra érezte az éles fájást végigpengeni az egész lényén, mint valami érzékeny ideghárfán. Rácz itt lakott a közelben, a Lipót-körút egyik sarokházában. -191- – Nem, – mondta – köszönöm, menj csak haza. Én reggelizni megyek ide. Egy kávéház felé intett. „Kávéház, megint kávéház, az egész életem kávéház“ – gondolta kóválygó fejjel. – Megyek veled. – Nem, – mondta, most már türelmetlenül – egyedül akarok egy kicsit maradni. Rácz mondani akart valamit, de aztán nem mondott semmit. Némán mentek a házig, ahol Rácz lakott, ott szervuszt mondtak egymásnak. Rácz hazament. Andor elindult a kávéház felé, átment a kocsiúton és megállt a kávéház terrasza előtt. A nap szinte forrón sütött már, a körút éledni kezdett zörgő lármával. Meztelen térdű turisták mentek el előtte csoportosan, hárman-négyen egymás mellett, tömött zsákkal a hátukon, nagy bottal, nagyokat és egyszerre lépve szöges cipőikben. „Vasárnap van,“ – mondta magában, erről ismert rá a vasárnapra, a szegény pesti hegymászók egyetlen turista-napjára. „Vasárnap van.“ És neki oly mindegy, hogy milyen nap van. Utánuk bámult, – ezek egész héten dolgoznak, és most mennek, ki a hegyekbe. Megint jött két turista, egy nővel. Ennek is hátizsákja, hosszú botja, vastag szöges-cipője volt. Erő és egészség volt bennük, ahogy a híd felé masiroztak, a zöld budai hegyek felé, meggyőződéssel, nem is diskurálva, már itt a körúton egyenletesen lépve. Biztosan már itt is számították az időt és a kilométereket. A nő is komolyan ment velük, olyanokat lépett, mint egy baka. Boldogoknak látszottak ebben a hívő buzgalmukban. -192- Nem fordult be a kávéházba, de a híd felé se ment, a sziget irányában. Lassan visszafelé indult el, a város felé. Már tudta, hogy hova megy, de még önmagának nem vallotta be, gondolkozni még nem akart erről. De ahogy ment, megnyugodni nem akaró lelkében kajánul serkedt fel a fiatal rablószenvedély: már tudta, hogy a kis táncosnőért megy, már elözönlötte a belsejét ez a mindenen átgázolni akaró ötlet, ami nem gondolkodás útján született benne, hanem amit a gondolkodása csak tudomásul vett. Ez valahonnan a fiatalsága mélységéből jött fene nagy erőhatalommal, elsöpörte azt a félénk bírálatot, amivel az esze útját állta, – ez volt az a pillanat, amikor forró hullámtól vörösödött el az arca – az iménti elhatározás, az igéret, a becsületszó úgy szakadt-foszlott szét a sebes áradattól, mint a szénaboglya, amelynek nekirohan az árvíz. Gyorsan és elszántan ment, feltarthatatlan lendülettel, úgy, hogy szinte rá kellett beszélnie magát, hogy álljon meg gondolkozni azon az egyszerű kérdésen, hogy hol lakik az a lány. Megállt és hirtelen, de csak egy pillanatra, gyötrelmes tehetetlenséget érzett: mintha megszökött volna előle itt ebben a nagy városban ez a kis ringyó, elveszett a millió ember százezer nagy házában. Hogy lehet ezt most rögtön, rögtön, de rögtön megtalálni? A pillanat után fellélekzett és elmosolyodott az ijedségén. Hiszen csak a Moulinbe kell menni, ott megmondják a címét. Hat óra volt. -193- XV. A Moulin nagy táncterme olyan ördögien józan volt a reggeli takarítás világosságában, hogy egy percre megállott a küszöbön, mielőtt belépett volna. A szűk, piszkos-vörös lépcsőházban még égtek a lámpák, de itt, a nagyterem plafonja alatt, valahol, ahol eddig még sohse látta, nyitva volt három kis ablak, amelyről elhúzták a piros plüssfüggönyt. Csak az asztalokra rakott székeken és a papirszemetes, cigarettavéges középen derengett valami ezüstös világosság, a terem nagyjából homályba-borult maradt. Légrohamok jártak keresztül a szék-tornyok közt, ajtót csaptak be valahol. Két irtózatos takarítóasszony hangosan vihogva vizes fűrészport tolt maga előtt a padlón. A páholyok függönyei fel voltak tűrve, mint az úri nadrág sáros időben. Az egyik homályos sarokban, a konyha mellett még égett egy lámpa. Pincérek ültek egy asztal körül és számoltak. Az asztalon bankók voltak és egyforma kis oszlopok aprópénzből. Az egyik pincér meglátta az ajtóban álló Andort és odakiáltott neki: – Záróra, kérem! De azért mintha nagyon messziről jönne, a szűk folyosók felől egyenletes, fojtott brümmögés hallatszott. Valamelyik szeparéban még cigánnyal folyt a munka. A kis ablakokon a nappali utca lármája hangzott be, mintha pörölt volna a távoli lyukba bujt bőgővel. – Kérem, – mondta Andor a főpincérnek – én egy hölgynek a címét szeretném megtudni. -194- – Sajnálom, – mondta ez – én nem tudom egyiknek se a címét. És már vissza is hajolt az asztalra, éreztetve, hogy záróra után semmi köze a vendéghez. Aztán, mikor látta, hogy Andor nem megy el, feléje fordult: – Talán az asszony tudja. Az asszony, ez a lányok ruhatárosnője volt. A deszkából épített kulipintyóban tükör előtt állt az asszony és éppen egy kacér fekete kalapot tett százesztendős boszorkányfejére. – A Csirke címét? Nem tudom, nagyságos úr. Talán a főpincér. – Az küldött magához. – Akkor sajnálom. És már el is ment, akkora táskát cipelve a karján, mint valami bábaasszony. Kint maguk közt röhögtek a folyosón a cigányok. Andor átment a moslékszagú konyhán, a szeparéfolyosóra. Három cigány cigarettázott a fal mellett. A szeparéból hejehuja hallatszott. – Kik vannak benn? – Grófok. Az egyik gróf hirtelen megjelent az ajtófüggönynél. Kikiáltott: – Pincér! Ránézett Andorra és megint bement. Andor azt gondolta magában, hogy ez talán így van jól: nem kapta meg a Csirke címét, hazamegy aludni és soha többé nem látja a Csirkét. De mégse indult. Van ez így néha, hogy az ember érzi, biztosra veszi a dolgot, bármennyire úgy látszik is eleinte, hogy nem akar sikerülni. A Csirke címe meglesz, -195- nem is kell érte sokat küzdeni, – az volt az érzése, hogy nem ő keresi a címet, hanem a cím keresi őt, neki csak várni kell egy kicsit, egy helyben állni, majd jön magától. A pincér jött be a folyosóra: – A nagyságos úr hívott? – Nem. Ott. A szeparé felé intett. A pincér arrafelé ment és a szeparé ajtajából visszaszólt: – Mindjárt feljön az üzletvezető úr a barból, az talán tudja a hölgyek címét. Andor elmosolyodott. Jó érzés ez, mikor az ember előérzete helyesnek kezd bizonyulni. Kiment megint a nagyterembe. Várt egy kicsit, s akkor meglátta az üzletvezetőt, aki kulcscsomóval a kezében, hosszú szalonkabátjában sietve ment el a ruhatár előtt. Megszólította, hogy okvetlenül kell neki az egyik művésznő címe. – Tessék velem jönni – mondta az üzletvezető és visszavitte a szeparéfolyosóra, amelynek végében ajtót nyitott ki. – Tessék vigyázni, három lépcső lefelé. Újabb folyosó, újabb három lépcső felfelé, ott volt az iroda. Amerikai íróasztal, zöld lámpa, nagy üzleti könyvek, kopirozó gép, rend és tisztaság: ez a szobácska volt a józan esze ennek a bolond bordélyháznak. Az üzletvezető noteszt vett elő a fiókból: – Melyik hölgy az? Andor már lélekzetet is vett, hogy feleljen, akkor jutott eszébe, hogy nem tudja, hogyan hívják a Csirkét. „Egy nőt kívánok, követelek, reggel -196- hatkor, és nem tudom, hogy’ hívják. Bolond vagyok.“ – A Csirke. Az üzletvezető komoly maradt, lapozott: – Rottenbiller-utca húsz – mondta. – Köszönöm. – Kérem. Az ajtóból visszafordult: – Bocsánat, kedves uram, azt is legyen szíves megmondani, hogy hogy’ hívják. – Brenner Bárány Mariska. – Köszönöm. Végigbotorkált az alagutakon, megint elment a grófok előtt és a nagytermen keresztülmenet hallotta, hogy a két takarítóasszony éktelenül kiáltozva veszekszik. A főpincér választotta szét őket, egymásnak akartak ugrani. Sietett, szinte rohant le a lépcsőn. Ki innen, a levegőre… A szesz most már dolgozott benne. Minden mozdulatot gyorsabbnak és hevesebbnek látott, mint aminő volt, az utcán szembejövő emberek arca élesebb, de hamarább eltűnő volt, mint máskor. Kocsin ment a Rottenbiller-utcába és egyenesen a házmesterhez nyitott be. – Brenner Bárány Mariska – mondta szigorúan. – Második emelet, nyolc – szólt egy nő, aki vasalt. Fellábolt a lépcsőn, a nyolcas számnak nyitva volt a konyhaajtaja. Itt is vasalt egy cseléd. – Brenner Bárány Mariska – állt meg kérdő arccal a küszöbön. – Itt lakik. -197- – Itthon van már? – Most feküdt le. Névjegyet és a cselédnek ezüstpénzt vett elő: – Vigye ezt be neki azonnal. Fontos ügyben. A cseléd vaslábra állította a vasalót és bement. Andor megnézte, hogy mit vasal. Valami alaktalan, talán háromszögletű rongy volt, ha megölték volna, se tudta volna kitalálni, hogy micsoda. A szegény embereknek fantasztikus fehérneműik vannak. A cseléd visszajött: – Tessék bejönni a szalonba, a kisasszony mindjárt jön. Szűk, sötét előszobán mentek keresztül. Két sárga szekrény tetején paradicsomosüvegek sorakoztak, valahonnan gyereksírás hallatszott. Mikor a szalonba léptek, onnan egy zöldslafrokos, cvikkeres kövér zsidóhölgy menekült el, újsággal a kezében. – A kisasszony albérletben lakik itt? – Igen. Ez a szobája. Az ajtóra mutatott. – Hónapos szoba? – Igen. A cseléd kiment és Andor leült. Mályvaszínű olcsó plüssbútor volt a szalonban, fakó aranyozású konzoltükör, csúnya nagy barna cserépkályha, az asztalon csináltvirág, aranycsillagos világoskék üvegvázában. A petróleumlámpáról madárfészek függött le, benne citromsárga posztómadár ült hegyes piros facsőrrel, rávarrott fekete gyöngy volt a szeme. A falon gyékény, teletűzdelve fényképekkel. Honvédtiszt, egy menyasszony a vőlegénnyel, kis meztelen, hasrafektetett gyerek, -198- Abbázia látképe, egy elálló-fülű sovány öreg zsidó, aki egy távoli pontra mosolyog, egy túlkövér hölgymellkép máslival a hajában, megint egy nagyhasú kis meztelen gyerek… ezeket nézte, mikor az ajtó nyilott és a küszöbön megjelent a Csirke. Komoly arccal jelent meg, de a következő pillanatban már bágyadtan mosolygott, betette az ajtót és Andorhoz lépett. Halavány volt és a huncut-fiús kis mosolyában most némi ijedelem játszott. Nem szólt semmit. Andor ránézett és aztán intett neki a fejével, mintha azt mondaná: „na, mit nézel?“ Úgy állt ott most a Csirke, mint valami iskoláslány. A festék le volt mosva az arcáról, most nem volt olyan csinos, mint az éjszaka. Ugyanaz az egyszerű fekete ruha volt rajta. – Még le se vetkőzött? – Dehogy nem. Csak most felöltöztem. A hangjában elfogódottság volt és szinte szűzi alázatosság. – Akkor mehetünk – mondta a fiú. Éhesen, de nyugodtan nézett végig a lányon, örült neki, de mustrálta, mint a fürdővendég az üvegvázát, amit a tombolán nyert, s amiről még nem tudja, mit fog vele csinálni. – Hova? – kérdezte a lány. – Vedd a kalapodat – mondta idegesen a fiú, újra hallva a gyereksírást a lakás rejtekeiből. A lány beszaladt a szobájába, s kijött, fején a sötétkék szalmafazékkal, amiről oly mereven állt el a fehér szalagcsokor. Cérnakeztyűt húzott. Addig a hóna alatt volt a napernyő. – Mehetünk – mondta egyszerűen. A kapu előtt megszólalt Andor: -199- – A ligetbe?… Reggelizni? Mosolygó kis arcával igent intett, gyorsan egymásután vagy ötször. Villamosra szálltak. A ligetben elballagtak a nagy nyári kávéházhoz, a száz meg száz kis vasasztal közül kikerestek egyet, ami árnyékban volt, a ponyva alatt, oda ültek le. A lány kávét rendelt, a fiú konyakot. – Nem ivott még eleget? – Nem. Érezte, hogy a részegségét folyton pótolni kell, oly gyorsan párolog. Vannak ilyen fárasztó és izgatott éjszakák, hogy az ember nem képes lerészegedni. Már hét óra volt: Andor este is ivott, éjszaka pezsgőt, konyakot töltött magába, – máskor ennek a harmadrészétől is tönkrement – most épp csak hogy érezte az italt, de azt, amit akart, azt nem kapta meg tőle. – Ne ítéljen meg, – mondta a lány – hogy ilyen ronda helyen lakom. Otthon szebb szobám volt, Kecskeméten. – Kecskeméten? – kérdezte Andor és ivott. – Igen. Elragadtatva nézte a fiút. Oly természetes volt, hogy itt ül most vele, semmi értelme se lett volna megkérdezni, miért jött, honnan tudta meg a címét, mi történt azóta, amióta oly goromba volt hozzá és ott maradtak hárman a pinceszobában, és hogy most mit akar tőle. A szeme szürkébb és tisztább volt így a reggeli fényben, mint éjszaka. És éjjel sötét, dugóval barnított szemöldöke most vékony, de fényes-szőke volt, nem árnyalta olyan érzékien a szemét. Polgáribb és tisztességesebb volt a Csirke, erős és csontos orrával, magas homlokával, -200- kissé nagy, de kedvesen tréfás szájával, aminek a két sarkában bujkált a kisfiús huncutság. – Kecskeméten? – ismételte ok nélkül Andor, aztán az asztalra könyökölt, a szemébe nézett és egyszerűen kérdezte: – Szeretsz? A Csirke megint gyorsan ötször igent intett a fejével, komolyan. És csak aztán mosolyodott el, de teli félelemmel, s kutató várakozással a szemében: – Hát te? – Az enyém vagy? – kérdezte a fiú felelet helyett. Megint intett, bólogatott, sokáig. Nézte a fiút, birtokba vette a szemével. Érezte, hogy semmi fölénye nem lehet fölötte, sejtette, hogy ő nem nagyon kell neki, de nem bánta. Boldog volt, hogy elfogadta, sőt titokban egy kicsit félt, hogy csak játszik vele, talán nem is akarja elfogadni. Annyi egyszerű odaadás és természetes alázatosság volt a Csirkében, hogy okosnak látszott ebben a kacérság nélküli kis rabszolga-viselkedésben, frissnek és megnyugtatónak hatott, mint a szerény és illattalan virágok, mint amilyen a nefelejts, vagy a hóvirág. Andor, mikor tisztán, de kutatóan néző szemébe tekintett, világosan érezte, hogy ezzel a kis teremtéssel szemben mégis ő a gyerek, a vad csikó, ez tud többet az életről, ebben van több tapasztalat és tapintat, hallgatás és a fölösleges ugrándozások bölcs mellőzése. Olyan komolyság volt a Csirkében, mint azokban a földből alig kilátszó, mélyhangú és nagyképű csöpp parasztgyerekekben, -201- akik a csordás körül segédkeznek és gyorsan futva szigorúan káromkodnak még a bikával is. Lehúzta a keztyűjét, cukrot tett a kávéba. A fiú megint kérdezte: – Az enyém vagy? – Tudod. – Nagyon? – Tudod. Minek kérdezed? – Mért nem iszod meg a kávédat? – Nem kell. Eltolta a kávét. Szégyelt, nem mert enni a fiú előtt, olyan szerelmes volt. Most elboruló szemmel nézte, ezeknek a gyerek-hetéráknak az érzékiségével, amelyben még semmi asszonyi nincs, amely őszinte és mohó, amiben sok van a kétéves gyerek zsarnoki akarásából, mikor megkíván valamit és nevetve kell neki engedni, mert kikaparja az apja szemét. A fiú rámosolygott: – Velem jösz? – Már jöttem. – De hozzám… haza… – Ha viszel… Nem sütötte le a szemét, egész arcával nevetve nézett rá, a nő örömével, aki kezdi meglátni a kívánságot a szemekben, amiket úgy figyel. – És máskor is? – Mindig. – És a Révész? Vállat vont. Nem felelt. – Mit csinálsz a Révészszel? – Nem kell ezt a Révésznek tudni – mondta, és előrehajolt, játszani kezdett a kávé mellett csillogó -202- vizespohárral, lassan forgatta a tálcán. A fiú megállította a poharat: – Az nem úgy van – mondta. – Ha velem vagy, akkor nincs többé Révész. Nem lehet csalni. A lány lekönyökölt, féloldalt a tenyerére hajtotta a fejét, a másik kezével megint a pohár után nyult. Andor elhúzta előle a tálcát, mindenestül: – Én a Révésznek most egy órával ezelőtt azt mondtam, hogy soha nem beszélek veled többé, és most itt ülök veled. Én ezt a Révésznek még ma este megmondom. Csalni nem lehet. Ott kell hagyni a Révészt. A lány a kezét nézte, kis vékony keze az asztalon maradt, ahogy a poharat elhúzták előle. Az ujjait nyitogatta-csukogatta a márványrajzú bádogon, mint egy szerény kis fehér legyezőt. Ezüstgyűrű volt rajta, a gyűrűn öt mákszemnyi türkizből nefelejts. – Minek az? – mondta. Kedvetlen lett erre a férfiúi vadságra. Minek ezek a drámák, kibeszélések, fogadkozások, karaktereskedések? Elszomorítók a férfiak ebben a gyógyíthatatlan önzésükben. – Minek ez? Tönkre akarod tenni? – Nem én. De tisztesség és becsület… A Csirke rámosolygott a saját kezére, szomorúan. Oly mélyen a bölcsesége alatt volt ez a vadízű kamaszság. De reménytelen volt ez ellen küzdeni. – Ahogy akarod – mondta és mélyet sóhajtott. A sóhajtásban benne volt mindaz a sok nyomorúság, amit majd el kell intézni a Révészszel, meg az, hogy ez nagy és nehéz munka lesz. -203- Andor megint ivott. Most nagyszerűen érezte magát, úgy látszik, a friss reggeli levegőn jobban hatott a szesz. Csupa ragyogást látott maga körül, sebesen özönlött benne a vér, gyorsan és mélyen lélekzett, forróságot érzett az arcában és valami ellenállhatatlan erőt és bátorságot mindennel szemben, ami útjába állana. – Pénzt kapsz tőle? – kérdezte nyersen. A Csirke még mindig a kékköves gyűrűjét nézte: – Nem fogadom el tőle – mondta. A Csirke lovagias volt. Nem mondta meg, hogy nem is kínált neki soha pénzt. És hogy sok kocsit és sok reggelit ő fizetett kettőjükért. – Tőlem se? – Nem. – De hiszen szegény vagy és rongyos vagy. – Nem igaz, – mondta a Csirke, most már minden mosoly nélkül, egy kicsit izgatottan – nem igaz, mert ami ruhám van, az nagyon jó. Ez egy otthoni ruha. Lesimította a mellén a ruhát, mint a nők, mikor a ruháról beszélnek. – Ezt még Kecskemétről hoztam, a szüleimtől. Ez egy finom úri ruha. Csak egyszerű. – A szüleid ott laknak? – Laktak. Az anyám meghalt. Az apám… Amerikában van. Andor hallott valamit, hogy a Csirke jómódú család gyermeke. Az apja földbirtokos volt, de mindenét elkártyázta, tönkrement és megszökött. – Hány éves vagy? – Tizennyolc leszek. -204- – A Révész volt az első szeretőd? A Csirke ráemelte a szemét. Komolyan és végtelenül egyszerűen mondta: – A Révész a harmadik szeretőm. Te vagy a negyedik szeretőm. Mit akarsz még tudni? – Ki volt az első? Fáradtan mosolygott a lány. Ez is oly gyerekes volt, oly kamaszos, ez a kérdés. – A bátyámnak volt egy nevelője. Egyszer nem volt otthon senki és az apámnak volt egy nagy irodája, és ez oda bevitt csókolózni. Bezárta az ajtót. Én aztán beteg lettem, mert még nagyon fiatal voltam, még nem is voltam tizenhat éves, sokáig feküdtem és orvos járt hozzám, de aztán meggyógyultam és az apám kiadott a nagyanyámhoz, falura. Levágták a hajamat. – Miért? – A nagyanyám vágatta le, büntetésből. Egy borbély jött, nullás géppel nyírt le. De aztán hamar kinőtt. Azért olyan rövid még most is. A lábamig ért. A nevelőt föl akarták jelenteni, de aztán nem akarták, a bátyám megverte a cukrászdában, pedig el akart venni, de akkor már az apám Amerikába ment. Szerényen mosolyogva, anyásan nézett rá, mintha azt mondaná: „nesze hát, te gyerek, ha ezt akartad“. – És a második? Most már mohó volt; kíváncsian, már szinte féltékenyen kérdezte, vallató hangon, mintha felelősséggel tartoznék a lány neki. – Akkor beszöktem a nagyanyámtól és egy barátnémnál laktam, annak volt egy szeretője, -205- pedig úrilány volt, egy nyolcas huszárkapitány. A barátném zsidólány volt, nem szeretett engem, mégis akarta, hogy nála lakjak… a papám antiszemita volt és ő hencegni akart azzal, hogy én mégis az ő barátnéja vagyok… és ott megismerkedtem a huszárkapitánnyal és az nekem kezdett udvarolni… és… Elhallgatott. – Na és? – Mit akarsz? – mondta fájdalmasan mosolyogva. – És aztán? – Olyan öröm ez neked? A fiú vadul nézett rá, szeszesen és zsarnoki parancsolással: – Mindent elmondani. – Addig kínozott, amíg elmentem hozzá, előbb Kecskeméten a kaszárnyába, aztán Ceglédre, mindig várt a vasútnál, mikor Cegléden voltak, az olyan szerelmes volt belém, hogy meg akart ölni. – Ezt láttad itt Pesten is? – Volt itt, tavaly. Feljött a Moulinbe, de akkor én már a Révészszel voltam. Mulattunk egyszer vele, de akkor már nem voltam bele szerelmes, pedig nagyon akart, a lakásomra is eljött, de nem eresztettem be. A Révész oda volt, ő nem tudja, hogy én ezzel már voltam, azt hitte, hogy most kezdek vele, de aztán nem lett semmi, mert ez Bécsbe utazott. Elgondolkozott. Aztán vígan mosolyodott el: – Nevetnél, ha látnád. Olyan nagy, mint ez a fa. Van neki egy rendjele, én éppen odáig értem neki. Ilyen széles a válla… -206- Mutatta, a két kezét széttartva, túlozva. Volt ebben valami gyalázatos, a fiú szemében, ebben a viszonyban, éppen ezért: ez a kicsiny és soványka gyereklány, aki most se mutatott tizenhat évet és az a szélesvállú, óriási huszárkapitány. – Kopasz volt – mondta a Csirke, csúfondárosan. Még ez is. Szenvedélyesen, ellenségesen kérdezte Andor: – Szeretted? – Nem. Oly tisztán, oly határozottan mondta, hogy igaz volt. – Ezt se, a nevelőt se. Rossz lány voltam. Nyiltan nézett Andorra. Szomorún mondta: – A Révészt se szerettem soha. – Hát? – Sajnáltam. Csönd lett és most a Csirke nagy zavarba jött. Megremegett egy kicsit a szájaszéle és most nem nézett a fiúra, hanem a körmével követte a bádogasztal festett márvány-ereit, azt nézte gondosan, érezte, hogy nagyon kiadta magát, egész kis szegény kufferjét kiöntötte Andor elé. Andor gőgösen hallgatott. Megint a Csirke volt az okosabb és a derekabb: – Téged szeretlek, – mondta, óvatosan vezetve hegyes kis körmét a márvány-éren – tebeléd szerelmes vagyok. Úgyis tudod. Már éjjel tudtad, mikor olyan komisz voltál hozzám. A fiúnak mintha megtelt volna a szíve. Egyszerre érezte, hogy magja van a mellének. Ez könyörület volt és ifjúi elragadtatás egy nyomorult, -207- szegény, leromlott gyerek alázatos szerelmétől. Dagadozott benne a hiúság, mint a felfújódó hólyag. És az önérzete, amit leütött Pécsi Lajos a hidegen vágó szemével, most rugdalózva kezdte magát emelgetni, mint az elbukott kocsiló. Egy kis királyság kínálta magát neki. Sót és kenyeret nyújtott feléje egy szerény és egyszerű kis élet, itt meghajolt előtte és kezet csókolt neki. Percnyi elégültségében rágyújtott, ivott és hátradőlt a vasszéken, olyan merészen, hogy félő volt, hogy hátrabukik. El volt ragadtatva a felséges érzéstől, amely a részegsége fátyolán át hízelkedett neki, a biztonságtól és attól a keményen férfiúi gőgtől, amely feltétlen tulajdonának érez egy emberi teremtést. Diadalmas megvetéssel gondolt most Turnovszky Ellára és nevetni tudott volna Pécsi Lajoson, aki úgy küzd, dolgozik, beszél, tárgyal, fárad és lohol érte, mikor ilyesmi is van a világon, ilyen lábnál kuporgó kis szerelmes állat, aki nem csinál olyan nagy dolgot az életéből, mint az Ellák, az a sok férjfogó, nagyképű, kacérkodó, az ujjahegyét is istenségnek túlbecsülő úrikisasszony… Most felénekelt benne újra mindaz, amit ma éjszaka Olgának mondott erről a Csirkéről, szinte előre megérezve mindent, most rettenetes megvetést érzett a Turnovszky-világ iránt, még az Olga tartózkodó érzelme iránt is, most megútálta ezeket a kényelemben élő hölgyeket, akik bálványozzák magukat és túlbecsülik még a kézfogásaikat is, mikor egy ilyen elszánt kis élet a maga egészét egy bús mosolyban ilyen szerényen dobja magát az ő lábai elé. Kellemes szellő jött, a fiú hátrahajtotta az arcát, megsimogattatta magát vele, lehúnyt szemmel. -208- Nem is nézett a kis rabszolgájára, olyan intenzíven érezte maga előtt az odaadását. Büszkén és emelkedő szívvel gondolt arra, hogy megváltja ezt a szomorú kis Isten-bogárkáját, felemeli és felragyogtatja a hű szerelem fényes tisztaságaiba, látta őt maga mellett menni, ahogy rajongó szemmel és megbabonázva függ rajta, imádja és csodálja őt. Isteni könnyűségek és ringó fellegek vitték a homlokát valahová fel a levegő-égbe, a kék nyárba, távolságokba lendült, elhullámzott erről a földről valami végtelenbe lengő nagy és láthatatlan hintán… – Alszik? – suttogta a félénk hang. Félig nyitotta csak ki a szemét, rámosolygott: – Te csacsi. Fölkelt, nem is tudta mért, megkereste a főpincért, fizetett, akkor jutott eszébe, hogy oda is hívhatta volna. Visszament az asztalhoz. A lány felállt, nézte, hogy merre indulnak. Az Andrássy-út felé mentek be. A lány megkapta Andor karját, mert egy biciklista oly közel suhant el mellette, hogy megijedt. – Ne félj – mondta a fiú. – Vigyázok én. A lány nem merte megkérdezni, hogy hová mennek. Annyit tudott, hogy Andor a Margitszigeten lakik és most kissé aggódni kezdett azon, hogy hogyan jutnak el olyan messzire, ha ily lassú sétálással indulnak befelé. De nem szólt. Mentek az Andrássy-úton és a Csirke a szeme sarkából figyelte a fiút, aki szorosan a villák vaskerítései mellett ment, kissé bizonytalanul, boldog mosollyal az arcán. Egy sarkon megállt Andor: -209- – Te nem is tudod, – mondta – hogy nekem két lakásom van. Bemutatott a zöldlombos kis utcába, egy nagyon előkelő házra: – Itt is lakom. A lány kényszeredetten mosolygott, azt hitte, hogy a szesz tréfál belőle. De Andor karonfogta és gyorsan vitte a villa-palota felé. Bementek a bolthajtásos fehér kapualjba. Andor leszólt a portásék ajtaján: – Kérem a kulcsomat. A házmesterné feljött, nagyon megnézte a Csirkét és odaadta a kulcsot. Néhány lépcsőt kellett menni Andor lakásáig. Kinyitotta az ajtót és maga elé bocsátotta a Csirkét: – Tessék. A Csirke csudálkozva ment be, és mikor Andor belülről be akarta zárni az ajtót, a tejüvegen keresztül meglátta a házmesterné alakját. Az asszony halkan kocogtatott az üvegen. – Menj be – szólt Andor a lánynak, s mikor ez bement a szobába, kinyitotta az ajtót, sejtve, hogy miért jön a házmesterné. – Mit akar? – Nagyságos úr kérem, – mondta ez, kétségbeesést mutatva az arcával – ne tessék haragudni, tessék elhinni, ez nekem borzasztó kellemetlen… – Mit akar? – Kérem, nekem szigorúan meg van hagyva a háziúrtól, hogy azonnal szóljak, ha a nagyságos úr hölgyvendéget tetszik a lakásba hozni. A nyitott ajtóban irtózatos ordítással tört rá a fiú: -210- – Mi köze ehhez a háziúrnak? Gazemberek! A fejébe szállt a részeg düh: – Takarodjék innen! Visszhangzott a csöndes lépcsőházban ez a vad ordítás. A házmesterné csak integetett, hogy jó, jó, már el is szaladt, rémülten, hogy meghallják odafenn a botrányt. A fiú úgy vágta be az üveges ajtót, hogy csuda volt, ha nem tört ezer darabra. Bement a szobába, ahol a Csirke az íróasztal előtt állt és levelek közt piszkált. Mind a levelekhez mennek, mikor először jönnek, mint a légy a cukorra, úgy szállnak a levélre. – Hagyd – mondta a fiú és elhúzta onnan. Ő vette le a fejéről a fehérszallagos kalapot. A két tenyerébe fogta a lány fejét és felemelte az arcát, hogy jól belenézhessen. A Csirke boldogan mosolygott rá. A fiú ráeresztette nehéz fejét a boldog kis arcra. Lassú mozdulatokkal helyezkedett el az ajka a lány fiús száján. Belenézett a figyelő szürke szemekbe, aztán lehúnyta a szemét és lassan átölelve a lány nyakát, egyre szorosabb és tapadóbb csókkal forrasztotta magához, átadta magát bódultan ennek a kedves, okos gyereknek, mintha ő lett volna a szerelemtől kábult rabszolga és az lett volna az úr és az erős. „Tökéletes,“ – mondta magában, kellemes szédülésben és fiatal hévvel a vérében – „tökéletes ez, tökéletes…“ Nem is tudta nagyon, mire értette ezt, a pillanat tökéletes boldogságára-e, arra-e, hogy a gyógyulása és a felejtése tökéletes ebben a részeg és szerelmes percben, a lányra-e, a csók végtelen kellemességére, az általános, emelkedett érzésére, vagy semmire, vagy mindenre ezen a világon… fátyolos volt a tekintete, -211- mikor megint a lányra nézett, aki akkor már a szerelemtől ostobán bámulta, várta, hogy parancsoljon neki. Kábultságában még érezte, hogy nagyon erőseket lép és vadul rántja fel a hálószobája ajtaját, hogy szaggatja, dobálja le magáról a ruhát, a cipője valami csörömpölő tárgyhoz vágódik és a leeresztett ablakfüggöny félhomályában sovány kis meztelen gyermeki vállak jelennek meg előtte, egy kicsiny, de arányos, fiúsan egyszerű termet áll az ágya mellett, és szőke fej, boldog rémülettel mosolygó, de nagyra nyilt szemek, – egy kis sötét ruha esik le és valami fehérség hull, könnyű batiszt, és hogy őneki nevet valami a lelkében, ujjongva és diadalmasan, győzelemmel, parancsolóan, zsarnokian, de elkeseredetten, mint valami csúnya-nagy fájdalomnak a fejére hágva, fogcsikordító kegyetlenséggel tiporva össze a szívetáján valamit, ami vérezni kezd és jajgatni akar, – szemek és mosolyok jelentek meg előtte a multból, egy fekete bársonyruha és egy dacos tekintet, ami szemrehányást mutatott, de rögtön kialudt, és mintha halkan sikoltott volna valaki vagy valami, egyszer régen, vagy talán most itt… Délután háromkor azt álmodta, hogy erősen és hosszasan csöngetnek. Valami olyat álmodott, hogy az előadás kezdődik. Megint csöngettek, sokáig, addig, amíg ő álmában azt nem érezte, hogy haragszik a csöngetésre, minek csöngetnek, hiszen ő már itt van és vár, mit akarnak, mért nem kezdik az előadást? Valakivel veszekedett, hogy hagyják abba ezt az értelmetlen csöngetést, már bátran el lehet kezdeni, micsoda butaság ez… Az illető feleselt vele, a csöngetés egyre erősebb -212- lett és az álomból átment a valóságba, – lassan kinyílott a szeme és fölemelte a fejét az ágyban: az előszobájában szólt a csengő, hosszan, újra-újra kezdődően, mintha addig akarna szólni, amíg valaki elő nem jön, ha törik-szakad. Mellette dúsra borzolódott szőke fej volt a párnán, a Csirke mélyen, hangtalanul aludt. Felugrott, magára kapta a fürdőköpenyét és kiment az előszobába. Az ajtó üvegablakát kinyitotta, kinézett. Horn báró állt ott, kalap nélkül. – Jó napot! – mondta udvariasan. – Szabad kérnem, hogy egy percre bebocsásson? Az első pillanatban valami nagy durvaságot akart neki mondani, mert sejtette, hogy háziúri minőségben jön, a házmesterné bizonyára már sietett jelentést tenni neki. De aztán, éppen ezért, a dühtől reszketve, bebocsátotta, hallani akarta, hogy mit mond, el volt szánva, hogy ezért a tolakodásért kidobja, inzultálja a saját házában. – Tessék – mondta elfehéredve és bebocsátotta az írószobába. A kis száraz báró gyorsan és kíváncsian nézett szét a szoba berendezésén és le-leült az íróasztal előtt álló karosszékbe. – Kedves doktor úr, – mondta komolyan és fontoskodva – gondolhatja, hogy nem zavartam volna, ha nem lenne rá komoly ok. – Kérem – mondta ridegen a fiú, összébb húzva magán a fürdőköpenyt. – Bár csak a véletlen hozott egymás közelébe bennünket, – mondta a báró, tisztán ejtve minden szót – mégis nekem jutott a kötelesség önt az élete egy súlyos napján fölkeresni… -213- „Mindent tudok“ – gondolta magában Andor és hideg ijedelem ment le a mellén, a lábába. – Egy negyedórával ezelőtt telefonhoz hívott a Ráth-szanatórium főorvosa és megkért arra, hogy baráti gyöngédséggel közöljem önnel… – Köszönöm – mondta Andor, elhidegült szájjal, fölkelt és mélyen megbánva mindazt, amit az imént gondolt, a báróhoz lépett. – Az apám… – mondta, nem kérdőleg, de a reménytelen remény utolsó optimizmusával, amelynek kell a teljesen kimondott szó. A báró is felállt és igyekezett nagyon komoly lenni, összeráncolta a szemöldökét: – Édesatyja egy negyedórával ezelőtt csöndesen és fájdalom nélkül… Kis szünetet tartott. Kínlódva mondta: – … kiszenvedett. A kezét nyújtotta, fellélekzett, hogy túl van a megbizatáson, már indult is. – Engedje meg, – mondta, erősen megfogva Andor kezét – hogy kifejezzem részvétemet. – Köszönöm, – mondta a fiú – ön nagyon jóságos… Még akart valamit mondani, bár nem tudta, hogy mit, de a báró lassan elindult, egymaga mint valami gyászmenet. Kikísérte, betette utána az ajtót és visszament az írószobába. Kábult volt; a nagy részegséget kialudta, de gyengének és bódultnak érezte magát. Künn borús idő volt, a perzselő reggeli napsütés után délben beborult és most lógott a nyári eső a komorodó égen. Leült az íróasztalához és a két tenyerébe takarta az arcát. A nagy pillanat, a végső időhatár megérkezett. -214- Rugalmasan kelt fel, elszánt komolysággal a tekintetében. Gyerekes sírnivágyás feszegette a mellét, a lélekzése rendetlenkedni kezdett és a szeme vizesen borult el. De összeszorította a száját, belül lassan a fogai közé vette az alsó szájaszélét és keményen megfékezte magában a sírást. Az ajtóra nézett, amely mögött egy idegen lény aludt, valaki, akitől hirtelen megirtózott ebben a percben. Mégis, fel kellett azonnal öltözni és a ruhája ottbenn volt. Óvatosan és nesztelenül nyitott be a hálószobába, úgy kezelte a kilincset, mint egykor régen, mikor halk-lopva tért haza késő éjszaka a budai szülei lakásba. És a félhomályban öltözni kezdett, nagyon lassan és nagyon óvatosan, vigyázva, hogy a kemény inge ne roppanjon, mint akkor, nagyon régen, mikor gyermek volt és nem merte felébreszteni azt, aki ma délután mindörökre elaludt. Körülnézett, megrémült, mert nem bírta el még a gondolatot sem, hogy ez az idegen kis lény itt most felébredjen mellette és neki magyarázni, beszélni, vallania kelljen, – végtelen óvatossággal szedte össze a holmiját, de ez oly tökéletesen hasonlított gyermekkori motoszkálásához a budai sötét hálószobában, ahol éppígy nem mert világot gyújtani és éppígy beledugta az ujját a kemény ing két mellrésze közé, csak össze ne koppanjon, hogy nem bírt többé magával. Forróságot érzett a szemében és valami végtelen nagy nyomorúságot, amint átrohan az egész lelkén. És gyermekien égő, olthatatlan fájdalmával együtt, züllött napjai minden kábulatát szétfújva, gyógyíthatatlanul szállt fel benne a vágy egy fekete bársonyruhás lány szomorú tekintete és részvéte felé, a kézfogása -215- és a vigasztalása után, oly erővel és olyan hirtelen, hogy hamar összeszedett ruháival és cipőjével a kezében mezítláb kellett kimenekülnie a másik szobába, hogy az idegen lányt fel ne költse a ziháló lélekzésével, a visszatartott, lefojtogatott, de még keseredetten birkózó sírnivágyásával, – menekült ki a másik szobába a rongyaival a kezében, félmeztelenül, mezítláb, torzult arccal és szenvedő szájjal, mint aki az árvíz elől szalad és már mindenét veszni hagyja, csak a testi rongyait viszi valahova, ahol megállhat visszanézni és megsiratni mindent, amit elveszített. -216- MÁSODIK RÉSZ. I. A szigeten hullottak a falevelek, szeptember közepe felé már olyan sűrűn, hogy nem söpörték miattuk többé az utakat. Olyan ilyenkor a sziget, mint a kedves hölgy, aki az első ősz hajszálakat még kitépdesi, de aztán bús mosollyal megadja magát a hervadásnak. Andor most gyakran sétált hosszan és egyedül, fekete ruhában, a ritkulólombú fák között, amelyek fölött borús, de világos volt az ég, mostanában mindig felhőtelen és egyenletesen világító. Hallotta az embereket beszélgetni az úton. Nem szerette a beszédjüket. A sziget őszi szépségeit évről évre mindenki újra mondja egy-egy nőnek, nyugodt felsőséggel, mintha ő csinálná azt, hogy ez ősszel ilyen szép. A sziget ezzel sokat veszít igazi barátai szemében, mint Velence, ahová lehurcolja mohó szépérzékeit minden jobban-nősült ügyvéd, – hat hétig mindenki költő az esküvője után és bekeni Velencét ezzel a -217- múló láz-állapotával, színesen piszkítja, mint a gyorsan evő éhes ember az abroszt. Így a szigetet is összesétálják az alkalmi hódítók, szelíd fényű őszi égboltját megköpik, mint a legyek az ablakot. A sziget bokor-zugai, elegánsan kanyaruló útjai és az iszapos földben túlhízlalt óriás-platánjai az egész nagy Magyarország érzelmi memóriájában milliószor szerepelnek, és ezzel már valami iparszerű szerelmi jelleget vesznek fel. Andornak főként népes vasárnapesték után az az érzése volt, hogy ezek a fák és bokrok a rájuk boruló éji csöndben úgy suttognak, mint a nász-hotelek személyzete, mikor osztozik az elutazott boldogok borravalóján. Szomorúan élt a szigeten. Olga a déli napfényben sokat sétált Andorral a nagy főúton, amelyre minden nap jobban látszott be a megáradt sárga Duna, mert a lombfüggöny ritkult a parton. Ezt az őszi szépséget ő újnak és a sajátjának tartotta. Sokat várt ettől a hangulattól, amelybe oly bánatosan illett – gondolta – a gyászruhás, kissé megtörött hangú fiú és az ő saját nemes komolysága, mellyel szerelmesen, de magát a világért el nem árulva lépdelt a sárga leveleken Andor mellett. A temetésen ő is ott volt. Komoly szerénységgel állt meg a sok ember közt, csak arra ügyelve, hogy legalább egyszer találkozzék Andor pillantása az övével. Mikor ez megtörtént, s ő érezte a bágyadt köszönetet a fiú szemében, visszahúzódott a rokonok mögé, az ismerősök foszladozó csoportjába. Azok közé állt, akik nem mentek ki a temetőbe, hanem a kapu előtt várták meg, míg a fekete kocsi elindul a budai ház elől. Andor ide -218- hazahozatta az öreg Aradi testét, hogy a maga házából, ugyanabból a szobából induljon el az öröklétbe, mint valamikor a felesége. Rácz Miklós ült Andor mellett a kocsiban, mikor a temetőbe mentek. A Csirke nem mert elmenni a temetésre, sok minden okból: nem szerette a halált, félt is, hogy ismerősök látják meg és elárulják Révésznek, meg alázatosságból is, – ő odadobta kis életét az Andor borús fiatalságának, de ebből nem csinált nagy esetet, úgy taksálta, hogy nincs joga rokoni szerepre a fiú nagy magánügyében. Szerénységből, okosságból és félelemből maradt otthon. Somogyi tűrhetetlen volt a temetésen. Ő látta el Andor életében annak az embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan: a temetési tolakodó, a gyász-poloska, aki az ismeretlenségből, vagy a félismeretségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángos sötét lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedik helyettünk, mint valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik a temetőben, kétségbeesetten néz le a sírban eltünő koporsóra, utolsónak szorít kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsik közt, s azontúl az életben, mikor az ember nagyritkán látja, mindig gyászosan köszön. Somogyi az első sorokban állt, a fekete rokonok közt, akik idegenül néztek rá, mert komorabb és intranzigensebb volt, mint ők. Elsőnek vett elő zsebkendőt, mikor a pap beszélni kezdett, és szigorúan nézett hátra a beszélgetőkre. Majd fájó arccal rendezkedett is a kocsik között, mint fekete násznagy az öröklét fekete lakodalmán. Meg-megcsóválta a fejét, mikor egyes kopottabb rokoncsaládok túlmohón rohanták -219- meg a négyüléses batárokat, a szegény rokonok örök gyászpompa-imádatával és kocsi-éhségével, mely a hosszú úton fontoskodva élvezi a városi járókelő bámulását, mikor az megáll és elandalodik a temetés láttára. Somogyi cilinderben volt és ezt a cilindert soha többé nem lehetett elfelejteni a fejéről. Andor a temetés után hosszú és őszinte bocsánatkérő levelet írt Olgának, amire ő azzal felelt, hogy egyszer délben megjelent a szigeten és lehivatta a portással. Olga szerelmes volt, de ezt a szerelmét hátratette valahová a lelkében, s elébe bocsátotta komolykodó baráti érzéseit, anyás és asszonyos tapintatosságait, amelyekkel Andorra tisztességes családi benyomást akart tenni. Mintha hitvesi próbaidőt kellene végigszolgálnia. Keserű szívóssággal élt most már annak a konok célnak, hogy feleségül vétesse magát Andorral. Ez a vágy most már kergette őt, úgy érezte, hogy menekül Irma és Rodics vad-hitvesi életének tisztátalan levegőjéből. Szerelemről nem beszélt Andorral. Kérdései Andor testi és lelki állapotára vonatkoztak: aludt-e, volt-e étvágya, nyugodtabb-e, gondolja-e, hogy nemsokára hozzákezdhet a tanuláshoz. Ami kis részletet meghallott Andortól a magánügyeiről, azt megragadta, közös üggyé tette. Így érdeklődött a budai lakás sorsa iránt, komolykodott, hogy mi lesz a kövér Julival és ki vette át az ügyvédi irodát a kamara megbizásából. Mikor Andor néha a vagyoni dolgait egyszerű őszinteséggel említette előtte, úgy tett, mintha nem figyelne oda. Erőltette, hogy őt Andor anyagi ügyei nem érdeklik, kissé ostoba ízlésfitogtatással eltolta -220- magától a pénzügyeket, mutatni akarva, hogy ő önzetlen lelki barát, aki még talán szenved is, ha előtte a hirtelen gazdag fiúvá változott Andor anyagiakról beszél. A szigetre mindig délben jött. Oly pontosan járt a megcsöndesedett fiúhoz, mint valami hivatalba. Mikor Andor a hajóhíd végén állva közeledni látta a déli hajót, mindig biztosra vette, mint a gyerek a zongoratanárt. Olgának ebben az órárapontos megjelenésében, mikor hintázó-hosszú lépteivel feléje jött napernyője alatt a kikötő hídján, volt valami fodrásznészerű megbízhatóság és unalom. Olga úgy jött a hosszú fahídon, hogy oldalt nézett ki a napernyő alól a delelő naptól gyémántos vízre, nem pedig keresgélve a szemével a parton várakozók közt azt, aki hozzá tartozott, – amit minden kis polgári nő megcselekedett, még az is, akit nem várt senki. Olgán kívül csak a sziget örök vendégei, az apácák néztek a vízre, mikor a hídon a sziget felé jöttek, de ezek legalább tudhatták, hogy nem várja őket a híd végében senki. Ez még mindig az a kínosan korrekt nyugodtság volt Olgában, amit azon a keserves éjszakán erőszakolt magára, mikor a körúton sétáltak, s mikor a fiúból zavaros-tüzesen láng és salak ömlött feléje. Ez – szerinte – piszkosan kitörő, de majd csak elmúló kamaszfantázia volt, ami megülepedik és kitisztul ennyi hű komolyság hatása alatt. A Csirke soha nem jött a szigetre. A Rottenbiller-utcából elment lakni, most szép nagy szobája volt a Dohány-utca végében, a földszinten, külön bejárattal a lépcsőházból, ahol nem törődött senki azzal, hogy mikor jön vagy megy, egyedül -221- van-e, vagy nem. A Horn-palotából pedig visszadöcögött a bútorszállító-kocsi a budai lakásba, visszavitte a bútort, az öreg Aradi régi karosszékét, a vastag jogi könyveket és az asztali állónaptárt, amely most megint hónapokat késett. Andor a szigeten akart maradni addig, amíg a szállókat be nem csukják. Híre járt, hogy az idén megpróbálkoznak a régóta tervezett téli szezónnal, és lehetséges, hogy egyáltalán nem zárják be a kis szállót. Egy napon szekér jelent meg a szálló mögött, amely tele volt egyforma kis vaskályhákkal. Andor szobájába is beállítottak egyet – fellélekzett, mikor hozták. Örült, hogy talán télen is itt maradhat. Boldogtalan volt arra a gondolatra, hogy visszatérjen a budai lakásba, amelyben most már a kövér Juli uralkodott egyedül, aki elküldte a szobalányt, a sajátmaga szerény kis háztartását vezette és minden elsején pontosan megjelent Andornál a kiadásai számlájával, meg a fizetéséért. Andor a Csirkével majdnem minden nap találkozott. A Csirke augusztusban megvalósította régi álmát: otthagyta a Moulin gyilkos éjszakáit és elszerződött a Népszínházhoz, ahol táncos kóristalány lett, harmadrész-annyi fizetésért, mint amennyit az éjjeli helyen kapott, de színházban, színházban! – színháznak volt a tagja, még az is megtörtént vele, hogy a neve a színlapra került. És nem kellett reggelig fennmaradni, és megszűnt az örökös harc az üzletvezetővel, hogy: menjen be a szeparéba az urakhoz, és miért szökött ki a szeparéból az uraktól és miért ment el olyan korán – reggel négy órakor – és mit gondol tulajdonképpen? -222- Révész úr azóta nem is látta Andort. Eszébe se jutott, hogy Andor azért nem jelenik meg soha a Moulin tánctermében, mert gyászban van. Sokáig nem is tudta, hogy Andor gyászol, ezt a hirtelen elmaradást annak az ígéretnek tulajdonította, amit Andortól a keserves reggelen kapott a nyugati pályaudvar előtt. Tisztelte és méltányolta ezt az úri szótartást, bár természetesnek találta, mint mindenki, aki az ilyesmiből hasznot húz. Ezzel a Csirke helyzete is könnyebb lett: nyugodtan mondta Révész úrnak, hogy ő se látta Andort a pince-jelenet óta. A Csirke nyugalommal és okosan hazudott mind a kettőnek. Andornak azt mondta, hogy szakított Révész úrral. Andor érezte, hogy ez nem igaz. De a Csirke oly okos és derék lány volt, hogy Andor lassan-lassan rábízta ennek az ügynek a rendezését. Úgy tett, mintha mindent, amit mond, elhinne neki. Nem akart útjába állani a Csirke diplomáciájának, rájött, hogy csak ennek a szegény lánynak okoz bonyodalmakat, ha kamaszkodik és követelőzik. És a Csirke olyan hálás volt neki ezért, hogy érezni lehetett a háláját, minden nap, még a szerelmén is, amely egyre odaadóbbá, egyre rabszolgaibbá vált. A Csirke végleg felolvadt ebben az első igazi szerelmében, amely annyi nemi nyomorúság után áradt el rajta véghetetlen boldogsággal. Andor megszerette és kedvelte a Csirkét, néha igazán melegen gondolt rá, okosnak és mulatságosnak találta, de a legmelegebb érzése az volt iránta, mikor sajnálta. Ennél többre nem vitte nála a Csirke, dacára a mindennapos és fiatalosan teli viszonynak. De a Csirke még önmaga előtt is úgy tett, mintha neki -223- teljesen elég volna az, hogy csak ő szereti a szeretőjét. A Csirke, mikor erről gondolkozott, nagyon érett volt, tizennyolc éves kis öreg volt, okosan tudott bánni a saját szívével is. Csak akkor nyugtalankodott egy kicsit, nagyritkán, mikor előadás után, a színházból kijövet, meglátott egy-egy nagyon izgatott fiatalembert, akiről tudta, hogy valamelyik kóristalánynak a szeretője, s aki ott türelmetlenkedett a kiskapu előtt. Őt nem várta Andor soha a színháznál, ő minden nap el volt készülve arra, hogy Andor nem jelenik meg a megbeszélt találkozón. Őt legföljebb, ha Révész úr várta komoran és előre elkészített szemrehányásokkal. Tulajdonképpen nagy kínlódás volt az, ahogy a Csirke berendezkedett. Révész urat sajnálta és azt akarta, hogy lassan szokjék le róla ez az ember. Szegény Csirke tehát csalta Révész urat, mint oly sok nő, aki nem azért csalja meg a férjét vagy a szeretőjét, mert rossz, hanem azért, mert jó. A szerelmes és tehetetlen férfi, aki végül már nem tudott mással hatni a hidegülő lányra, mint azzal, hogy nem bírja nélküle az életet, kényszerítette a Csirkét arra, hogy kímélje őt, mikor fel nem tartható érzéssel megy egy másik férfi felé. Révész úr megvárta a Csirkét a színháznál. A Csirke azt mondta neki, hogy beteg, orvoshoz jár, beteg, mint akkor régen Kecskeméten volt. A Csirke régi recepteket mutogatott Révész úrnak. Heteken át csinálta azt, hogy hazakísértette magát vele a színháztól, a kapunál elbúcsúzott tőle, becsöngetett és bement, várt egy kis negyedórát, aztán kicsöngetett és kijött. Szaladva ment ilyenkor a Terézvárosi Kávéházba, a pincébe, a -224- kuglizó mellé, a kis különszobába, ahol Andor várta. Ott ketten megvacsoráztak és aztán együtt mentek felhajtott fedelű kocsin vissza a Dohány-utcába, a különbejáratú nagy szobába. Szegény bujkáló kis élete nem volt könnyű: volt eset, hogy Révész úr, aki végül már nem hitt abban, hogy a Csirke beteg, mindig beteg, úgy erőszakoskodott, hogy bement a Csirkével a házba. Ilyenkor a házmesternek titokban el kellett szaladnia egy kávéházba és telefonálni a Terézvárosiba, hogy mondják meg Aradi doktor úrnak, hogy a kisasszony nem érzi jól magát, ma nem megy oda. Hazugságnak ez nem volt hazugság. A kisasszony ilyenkor nem érezte jól magát, isten látja a lelkét, nemcsak, hogy jól nem, de nagyon rosszul érezte magát. Pedig Révész úr az ő egész elkeseredett életét adta volna oda, hogy a kisasszony magát jól érezze, Révész úr szenvedélyes és egyben gyöngéd volt ilyenkor. Révész úr nagyon nyomorult volt, mert valahol mélyen az úgynevezett lelki élete alsó sodraiban öntudatlanul is érezte, hogy semmi nem igaz, amit a Csirke mond, csak az igaz, hogy őt itt már nem szeretik. Ez még az ő nyomorú létében nem is lett volna katasztrófa. De azt is érezte, hogy itt már mást szeretnek. Hogy kit, azt nem lehet tudni, de nem is kell keresni, mert ez az egész kérdés oly elviselhetetlen volt Révész úrnak, hogy nem akart gondolkozni rajta. Elfordította tőle a fejét, mint asszonyok a vértől. Révész úr oly nyomorult és oly züllött volt, hogy kiirtotta magából a kíváncsiságot és most csak görcsösen ragaszkodott ahhoz a nagyritkán érvényes szabadjegyhez, amelyet a Csirke szánalma -225- és emberségessége adott neki. A Csirkét az igazi szabad-lányok feneketlen méltányossága a részvét kis szolgálójává tette. A Csirkét egy nagy és tömör emberiség köpte le egyértelmű felsőséggel, mialatt ő a szenvedő embernek odaadta egy másikba szerelmes bús kis testét, mert a maga szenvedését nem becsülte annyira, mint a másét. II. A temetés napján Andort a budai kerületi kaszinó egy kis küldöttsége kereste fel, hogy „a kaszinó részvétét előtte kifejezze“. Mind öreg urak voltak, az apja régi barátai, akik húsz esztendőn át ferbliztek és választottak kormánypárti képviselőt az öreg Aradival. Utóbb a kaszinó egy választmányi üléséből hivatalos részvétiratot kapott, úgy hogy illendőnek tartotta, ha egyszer elmegy a kaszinóba és az öreg uraknak személyesen köszöni meg a kerületi gyász e korrekt megnyilatkozásait. A lakásba is haza kellett már egyszer menni, ahol a temetés óta nem volt. Ezt a két teendőt egymáshoz csatolta, a tetejébe tett néhány kisebbet: a kövér Julinak és a házmesteréknek valami összeget kell adni a temetés alkalmából – és az egészet letette egy sarokba, mint a vasúti hordár az utas holmiját, azzal, hogy majd érte jön az utolsó percben. – „Ma lesz mindez“ – mondta egyszer, mikor napos volt az idő, a nyár visszajött, mintha ittfelejtett volna valamit. Aznap Olga az elmaradhatatlan sétán idegesnek -226- mutatkozott. Háromnegyed egy körül, mikor a fiú megemlítette, hogy ma délután elvégzi a felszaporodott teendőket, azt kérdezte: – Nem is ebédel a szigeten? – De igen – mondta Andor és észrevett a kérdésben egy kis gyanús mohóságot. – Miért kérdi? – Semmi… Csak kérdeztem. Még soha nem ebédeltek itt együtt. Egy órakor vagy fél kettőkor Olga hajóra szokott szállni és hazament Irmához. Andor már többször gondolt arra, hogy itt kellene tartani ebédre Olgát, de mindig visszatartotta magát ettől. „Nővel ebédelni“ – ez még mindig valami furcsa dolog volt az ő fejében, ilyesmiben önkéntelenül is a családja eszével gondolkozott. De még ennél is rejtettebben egy másik érzés tette a szájára az ujját, mikor már majdnem kimondta a meghívást: még megvolt benne a vőlegényi tartózkodás attól, hogy nővel mutogassa magát egy teli vendéglőben. Séta, az más. De ebéd, kettesben, nyilvánosan, ez sértette a lelkében valakinek a jogait, aki már nem törődött e jogokkal, de akivel titkos és jóleső kapcsolatot érzett, mikor még mindig tisztelte e jogokat. Olyan ez, mint mikor a halott holmijához sokáig nem mer nyúlni az ember: maradjon a fésűje ott, ahová utoljára tette. Végül ugyan jön az élet és fésűt és egyebet megmarkol és ide-oda rak, mégis az emberben van valami „addig is“ – és „most még egyelőre“, ami talán a jobb részéből való az embernek, a tűrhetőbb önzései közé tartozik. De most bántotta az a gondolat, hogy ez a lány talán már régóta szeretne vele ebédelni, éppen -227- ezért a nyilvánosságért; talán megalázza az, hogy soha nem hívja. – Örülnék… – mondta zavartan – ha egyszer… velem… talán ma délben… – Isten ments, – mondta a lány – nem is tudja, mért kérdeztem. Azt hittem, nem ebédel itt. Már örültem. – Mért? Restelkedő mosoly ment a szája körül, egy kis fanyarság is volt benne: – Ma idejön ebédelni Irma, fél kettőkor. – Hisz az nagyszerű – mondta a fiú, megkönnyebbülten, hogy így hárman lesznek. – De nem egyedül… az is vele jön… az a… Intett a kezével. Ez Rodicsot, az ügyvédet jelentette. És szaporán tette hozzá: – Nekem velük kell ebédelnem és maga úgyis meglátna ott velük… azért mondom meg, mert mindjárt itt lesznek és én nem akarom… Elkomolyodott, szinte haragos lett. Restelte, hogy az ügyvéddel ebédel itt. Andor még azt hiszi: ő hozta ki őket, még azt hiszi: be akarja őt mutatni Rodicsnak, bele akarja keverni őt ebbe az ő gyűlölt családjába. – Tegye meg nekem azt a szívességet, – mondta – hogy ne is nézzen oda, hagyjon engem velük… hisz tudja, hogy milyen jól érzem én velük magamat… Idegesen mozgott az ajka. – Megyek a hajóhoz, várni – mondta hirtelen, kezet nyújtott, jól belenézett a fiú szemébe és -228- elment. Sietve indult, de aztán beletalált hosszúléptű, komoly járásába, amiben Andor, mikor így utánanézett, mindig valami komikusat érzett. Andor már a tésztánál tartott a vendéglő fedett terraszán, mikor a gyéren elszórt őszi ebédelők közt az egyik asztalnál megjelentek. Rodics doktort most látta először. Az ügyvéd, aki a klub bakk-szobájában és a lóversenytéren folytatott oly erős és ismert prakszist, elég elegáns ember volt. Kerek, színtelen arca a rövidre nyírt őszülő fogkefe-bajusszal joviális benyomást tett, szép szelíd kék szeme volt, kis pocakos termetére jó ruha símult. Valami puffadtság volt az arcán és az egész megjelenésében, különben rendes ember hatását tette volna. De így volt rajta valami beteges, sőt fájdalmas vonás. Az arcának a jóságossága is mintha nem lelki, hanem testi bélyeg lett volna: szívbajos embereknek van ilyen megbocsátó, szomorún-kedves arcuk. Andor nem találta ellenszenvesnek. Olga csetlett-botlott az asztal körül, mikor elhelyezkedtek. Nem tudta, hogyan üljön: háttal kerüljön-e Andornak, mert szembe a világért se akart ülni vele. Elszégyelte ezt a botorkálást, túlhangosan és kínosan nevetett, végre is úgy ült le, hogy a profilja került Andor felé. Irma mosolygott rajta, valamit mondott az ügyvédnek s Andorra nézett. Andor köszönt, és Irmával együtt Olga is meghajtotta feléje a fejét. Az ügyvéd ravasz arccal súgott valamit Olgának, Olga haragos lett és a tányérba nézett. Olyan világosan érezhető volt a kínlódása és a restelkedése, hogy Andor megszánta, sőt szerette ezekben a percekben. -229- A tisztaságnak és az érzékeny jóízlésnek a lázadozása nyomorgatta szegény lányt ott az asztalnál. Irma hangos beszéde, az ügyvéd bizalmaskodása a pincérrel: „nézze, édes barátom“ és „gyere csak ide, öcsém“, és ahogy Irma mindkettőjüknek kiadott a tálból, ez mind gyötörte. Minden gyötörte, amit Andor megláthatott vagy meghallhatott. Szerette volna, ha Andor már elmegy, boldog volt, mikor látta, hogy feketekávét visznek neki, majd hogy hallotta a hangját, mikor azt mondta: „Kérem, fizetni.“ A fiú részvétet érzett és tartozást, amit le kell róni, ajándékot, amit adni kell. Fizetett és fölkelt. Olga éppen készült magában arra, hogy most elmegy mellettük és köszönni fog, mikor egyszerre maga előtt látta, amint odalépett az asztalukhoz és kezet csókolt Irmának. Olga meleget érzett az arcán, az első pillanatban vad kavargást a szívében, de aztán rögtön boldog büszkeséget, mialatt Andor bemutatkozott Rodicsnak és széket húzva az ügyvéd és Irma közé, leült hozzájuk, egyszerűen mondván feléje: – Mi már találkoztunk… a hajónál. Rövid ideig diskuráltak, az ügyvéd kedves volt, de egyszer ezt mondta: „Olga nagy zavarban van, ne haragudj, de azt hiszem, das macht die Liebe“. Andor nem válaszolt, Olga pedig, aki csak ettől félt, sáppadtan gondolt arra a hosszú és éles tőrre, ami annyiszor jutott az eszébe, mikor Rodics tréfálni kezdett vele. Megkönnyebbült, mikor Andor búcsúzott, de boldog volt. Az oly szép volt Andortól, hogy ideült. Az utolsó pillanatban Irma túlzott mosollyal mondta Andornak: – Kedves doktor, legyen egyszer szerencsém -230- vacsorára, mikor Somogyi is ott lesz. Tudom, milyen jó barátok. Olga figyelve nézett Andorra. – Kezét csókolom, – mondta ez – nagyon köszönöm. – Számíthatok rá? – Kérem. Biccentett feléje vagy hármat a vörös-szőke fejével, s mikor már elment, őszinteség nélkül mondta: – Kellemes fiú. Az ügyvéd Olgát nézte és mikor a haragjával találkozott, azt mondta: – Tessék? – Nem mondtam semmit – szólt Olga. – Én se – vigyorgott az ügyvéd és visszamerült a tányérjába. „Mit fog hinni?“ – kínlódott a nagy fekete lány. – „Azt fogja hinni, hogy azért hívják meg, mert ők is azt akarják, hogy elvegyen, mert gazdag fiú. Azt fogja hinni, hogy én hivatom meg, Istenem.“ Nem tudta, örüljön-e annak, hogy meghívták, vagy bosszankodjék, de a lelke mélyén örült, csak nem tudta, hogy örül. Andor a kaszinóban feltünést keltett. Az öreg urak abbahagytak egy zajos alsóst, mikor hozzájuk lépett. A legszélesebb vigyorgásból ismét gyászküldöttségi mélabút öltöttek, mikor a fiú halkan és zavartan elmondta a köszönetet. – Ne zavartassák magukat, – mondta nekik Andor, mikor egy másik asztaltól Nagy Ervin jött feléje – méltóztassanak csak tovább… Az öreg urak tovább méltóztattak, az első -231- percben még komoran szedve és nézve a kártyát, de mikor az osztó kezében felvillant az adú, ismét megkedvesedve és harsányan nyilatkozva egyik a másik után. Nagy Ervin karonfogta Andort. – Jársz ide? – Nem én. Csak megköszönni jöttem a részvétüket… olyan kedvesek voltak, mikor szegény apám… Nagy Ervin alakos komolysággal nézett rá a monokliján keresztül. – Még nem is volt alkalmam – szólt az ügyes társalgó hangján s megrázta a kezét. – Fogadd részvétemet – mondta határozottan. Ez úgy hangzott, mint valami kommandó. Volt benne valami ellentmondást nem tűrő, a stréber ügyvédkéknek az a biztonságos kurtasága, amely a pesti életrevalóság ritmikája, ok nélkül bátor és éles, valahogy a monoklihoz illő, mintha azt fejezné ki: ha nem fogadod a részvétemet, velem gyűlik meg a bajod, sajnálom kérlek. Ez van úgy az ember életében, hogy a piszkos iskolatárs így kitisztálkodik. Az ember sokáig nem látja az esetlen, pápaszemes, pattanásos, hosszúnyakú, alacsonygallérú, rövidnadrágos fiút, aztán egyszerre egy símaarcú monoklis fiatalember áll előtte, magas gallérral, vasalt nadrágban és az életformák oly könnyed kezelésével, mintha két jobblába volna. Nagy Ervin most már dr. Nagy Ervin ügyvéd volt, apjának, a híres Nagy Fedornak ügyvédi irodáját vezette; nemcsak a budai kerületi körbe, hanem a szabadelvű pártkörbe is eljárt a monokliját csillogtatni, hirtelen-mély főhajtásokkal -232- üdvözölni az öreg törzs-képviselőket, bátran tegezni vissza volt minisztereket, pattogtatva, hogy: „kérlek bátyám“ és „parancsolj méltóságos uram“, sőt „alázatos szolgád kegyelmes uram“. Andor megriadt, lelkében visszahúzódott tőle, mikor ezt megérezte rajta, a beszédjéből, néhány közömbös mondatából, melyek elmondása alatt nem Andorra nézett, hanem a nagyterem kártyázó csoportjai közt keresgélt a monoklijával. – „Ez megy, előre“ – gondolta, mikor ment mellette, szinte vitette magát vele, a karjába fogózó fiatal eréllyel, az üres erőszakkal, ami Nagy Ervinnek mindenéből sugárzott: a hangjából, az ablakos szeméből, a fejtartásából, a rugalmas rövid lépéseiből, az arrogáns, felálló kis orrából, a monoklitól kihívó egész arcából, amelynek jobbfele az üveg tartásától olyanná fintorodott, mintha azon az oldalon valami kellemetlen szagot érezne. Kíváncsi volt, hogy beszél-e Elláról. Nem beszélt. Pedig tudta róla, hogy még most is jár a házhoz. Valamikor, még amikor két üveget viselt és ijedt volt az arca, nagyon szerelmes volt Ellába. Vajjon szereti-e még most is? Tudja-e, hogy Pécsi Lajos elveszi? Mit szól ehhez? Valószínűleg semmit, valószínűleg lenézi, mert szegény lány, és mert egész fellépése olyan, mint aki nagyon megfontolja, hogy mennyi pénzzel nősül és még akkor is megválogatja a családot a karriérje szempontjából. „Irígylem, irígylem, irígylem“ – gondolta. – „Boldog ember, istenem, miért nem vagyok én ilyen?“ A kaszinó, s a hozzáfűződő sok politikai emlék most egy kicsit megmozgatta benne a régi dolgokat: a karriért, az előmenetelt, – eszébe -233- jutottak apja esti beszélgetései az anyjával, főként választások előtt, a nagy izgalmak, mikor a törvényhatósági bizottsági tagokról volt szó, a vérengzések a szavazólistákon, – ebbe még szegény anyja is beleszólt néha nagy-szelíden, soha valaki ellen, mindig valaki olyan mellett, akit ki akartak hagyni – megcsapta ez a füstös és férfihangos érvényesülési levegő, amelyben Nagy Ervin oly biztosan és oly fennen hordozott szimatoló piszeséggel járt. Aztán hirtelen, érezve, hogy most már nem marad itt sokáig, hideg unalmat színlelve szólt Nagy Ervinnek: – Ellát mikor láttad? – Ma ebédeltem ott – mondta ez, fixírozva egy vitatkozó csoportot, ahol, úgy látszik, megtalálta azt, akit keresett, – ma ebédeltem náluk Pécsi Lajossal. Andor próbált beleilleszkedni a nemtörődömhangba: – Ez már perfekt… Pécsivel? – kérdezte könnyedén. – Azt hiszem – mondta Nagy Ervin, egyre élesebben nézve a vitatkozókat és lassan elbocsátva Andor karját. A kaszinóból hazament, a kövér Julihoz. Pénzt adott neki, külön ajándékot, úgy hogy ez kezet akart csókolni. Aztán pénzt a házmesterék számára is. Mindezt az előszobában, a fekete ónémet, faragott padon ülve, még a kalapját se véve le. – Nem tetszik bemenni? – Nem. Elgondolkozott: – Minek? -234- – Csak úgy… gondoltam – mondta a kövér Juli, nagyot és lassút sóhajtott, nem annyira érzésből, mint tisztességtudásból. – Na, megyek – állt fel a fiú. – Fiatalúr kérem, – szólt Juli, zavartan mosolyodva el – nagy kérésem volna. – Na? – mondta Andor, már az ajtóban. Juli izgatott lett, a konyhaajtóhoz szaladt, felrántotta és bekiáltott: – Mariska! – Az én kis lányom – mondta őszintén boldog derüvel az arcán, mikor a küszöbön megjelent egy szőke lány, szinte rémült alázatossággal az arcán, tisztán, üdén és szegény ruhájában túl-szépen, mint ápolt francia parasztlányok a kellemes festményeken, túlnagy és ijedt szemekkel, s egyenesen Andor felé ment, hogy kezet csókoljon neki. – Hagyja fiam – rántotta el Andor a kezét, zsebredugta, és ránézett a lányra. – Fiatalúr kérem, – hangzott a kövér Juli hangja siránkozó-boldogan – én itt egyedül vagyok a lakásban, mint egy öreg láncoskutya… tessék megengedni, hogy a kislányom itt lakjon velem… Ő majd segít nekem, nagyon csöndes lány és dolgos… Tizenhat éves múlt… Még beszélt volna, de Andort idegessé tette az, hogy ez a lány olyan szép. A vén Juli lánya. Régen, – most felrémlett benne, – hallott otthon arról, hogy a Julinak gyereke van. De „gyereke van“ ez más volt, mint ami most itt állott előtte. – Hogyne, hogyne – mondta. És mialatt Juli megint beszélni kezdett: – Jól van, jól van. Juli beszélt, beszélt, az istent említette, a jóságot, -235- a boldogult nagyságos urat és a kedves mamát, miközben Andor az ajtóhoz lépett. – Köszönd meg a fiatalúrnak – hangzott mögötte. – Jól van – mondta Andor, az ajtót kinyitva, hogy menjen már a szapora hála elől, mikor a balkezén valami meleget érzett: a szőke kis nagyszemű törvénytelen némán megcsókolta a kezét, már ideje se volt elkapni előle. Bosszúsan nézett le rá, találkozott a pillantása a félénk szemekkel, amelyek tétova mosollyal néztek fel rá, tisztelettel, mint valami nagy hatalomra, élet-halál urára, a gazdára, akinek a jó vagy rossz kedvétől függ minden. Szinte bántó volt ez a jobbágyi feltekintés, sietve hagyta ott, ment le a lépcsőn és önkéntelenül is hozzányúlt a kezefejéhez, ahol a lány megcsókolta. Kellemetlen érintés volt ez, nem szokta meg az ilyet a keze, és egy pillanatig még az is bántotta, hogy a gyereknek ilyen merengően szép az arca és olyan puha és nedves volt a szája, mint a kis borjú orra, mikor parancsszóra és a vén cseléd siettető integetéseire kezet csókolt neki. III. A vacsora-meghívásra nem kellett sokáig várnia. Alig egy héttel a szigeti ebéd után Irma levelet írt neki fehérszélű orgona-szín kártyán, olyan írással, aminővel az olcsóbb cselédek írják fel a telefon-üzeneteket. Megbeszélte Somogyival, hogy együtt mennek föl. Somogyi a lelkére kötötte, hogy szmokingot vegyen, mert ő is azt akart venni: -236- mindig várt valami bűvös hatást a szmokingjától meg a frakkjától. Mikor megérkeztek, Rodics még nem volt ott, várni kellett rá. A gömbölyű Irma érzéki háziasszonynak volt öltözve: rózsaszínű könnyű selyembe, sok csipkével, szabadon hagyva telt fehér galambnyakát és valami láthatatlan mellénykével feldúcolva kebleit, amelyek valószínűtlenül fehérek voltak és kissé szorongtak egymás mellett. Drága markiz-gyűrűk villogtak rövid, de kedves ujjain, platina-karperece is volt apró brilliántokkal, túlterhelt volt a kövérkés kis kéz, a bőre nagyon fehér, a körmei túl-rózsaszínűek és fényesek, mint a kis tengeri kagylók. Jó illata volt Irmának, de még kissé nyers. Épp most dörzsölhette magára, mert még csak maga a parfüm érzett, ahogy az üvegből jött, még hiányzott belőle a női meleg, ami az igazi aromáját megadja. Kedves, friss háziasszony-illat ez; nagy vacsorák előtt az elsőknek érkező vendégek szokták ezt érezni. Olga feketében volt, de nem a régiben, hanem bizonyosan Irma egyik ruhájában, mély háromszögletű kivágással a mellén. Ez estélyruha volt, Olga vendégnek volt öltözve, ő maga kereste ki ezt a ruhát, még ezzel is jelezni akarva, hogy ő nem tartozik ehhez a házhoz. Megmutatták Andornak a lakást. Az ebédlőasztal tele volt rakva tányérokkal és poharakkal, a közepén porcellánvödörben azalea állott, ez a szegény pesti társadalmi virág, a virágok bolygó zsidaja. Azaleát csak ajándékba lehet kapni; aki pénzért veszi, az másnak küldi. Volt már rá eset, hogy valaki magamagának azaleát vett volna? Az ebédlőn túl kis szalon volt, apróvirágos fehér -237- selyemszövetű aranybútorral, üvegcsillárkával, furcsán fintorodó aranykerevet mellett sárgaernyős állólámpával, amelyen üvegpálcikák csörögtek, fehér medvebőrrel, a sarokba akasztott előredűlő tükörrel, amelyet üvegvirágokból való halott-hideg füzér szegett körül. Keserves kis metresz-szalon volt, hideg, mint a kripta, a mit sohse fűtenek, az aranyozott fa és a csiszolt üveg döglött pompájával, ami senkinek se kell. A szalonon túl volt Olga szobája. Fehérre festett kis hosszúkás, egyablakos szoba, különös fehér bútorzattal: lekerekített szélű nagyon alacsony asztal volt benne, apró székekkel, hatalmas fehér fiókos szekrény öt óriási fiókkal, de ez is alacsony, mint a régi kommodok. Fehérre lakkozott polcok függtek a falon, üresen. Ágy helyett keskeny ottomán állt a falnál. – Maga lakik itt? – kérdezte Andor Olgát és az ablakhoz ment. Lenézett a kis utcába, ahonnan a kavicsokat dobta volt ide fel a nyáron. Irma sóhajtott és kiment. Somogyi karonfogta Andort: – Ez szomorú szoba, – mondta neki beavatott suttogással – Irmának nemrég volt egy kis gyereke, de csak egynapos volt, meghalt szegényke. Annak csinálták ezt a szobát… Olga feketén és élettel teli arccal állt a fehér gyerekravatalnak ható bútorzat közt. Szép és eleven volt ma este, izgatott és szerelmes. Kissé megereszkedtek a pillái, ahogy most nézte Andort, aki résztvevő arccal hallgatta Somogyitól a félbemaradt metresz-anyaságnak ezt a rövid tragédiáját. Nagyon tetszett neki most, először látta estélyre -238- öltözötten. A fiú karcsún és feketén elegáns volt a fehér plasztronjával, mint a fecske. Büszkén nézte és valami könnyedén úriasat látott benne, amit mindennél jobban szeretett. Az érett széplányok sajátos paripa-idegessége néha gyöngén megrándította a vállát, kissé melege volt és voltak pillanatok, mikor érezte, hogy hogyan jár a vér a nyaka ereiben. Andor megérezte a tekintetét, ránézett és elmosolyodott. Mind a ketten az ablakra gondoltak. Rodics még mindig nem jött. Irma hangját lehetett hallani, amint a hálószobában a telefonnál kínlódott. A kaszinót kérte, a komornyikot kérte, Rodics doktort kérte: ez mindig így volt, ha vendég volt. Az ügyvédet mindig telefonon kellett eljajveszékelni a kártyától. „Már elindult“ – mondták a kaszinóból az örök hazugságot, amely mögül szinte hallani lehetett a suttogó szót: „mondja, hogy már elindultam“. Irma a tükörbe nézett, miközben helyére tette a telefont, a magányos nők hálószoba-barátját, – oly sokat mond az, mikor a telefon a hölgy hálószobájában van – aztán a vendégei elé ment. Ezek a hálószoba küszöbén álltak. Meg akarták nézni. – A hálószobámat? – mondta Irma és körülnézett. – Oly rendetlenség van – tette hozzá minden ok nélkül, mert a szoba kínosan rendes és tiszta volt. Andor nem minden kíváncsiság nélkül lépett be a hálószobába, – soha nem látott még kokott-hálószobát. Antik ágy állt a szobácska közepén, fejével a falnak, kétoldalt szabadon. Igen magasra volt rakva, mint falun a parasztágyak. -239- Rendesen két, de most három személyre való ágynemű volt benne: itt lakott a csipkefátyolos halaványsárga takaró alatt az Irma ágyneműje, aztán a Rodicsé, aki a széles kanapén szokott aludni, ha itt aludt, s benne volt most a magasra dagadó puhaságban az Olga párnája és dunnája is. A halvány fényben, melyet a plafonról láncokon függő alabástrom-tálon át küldött egy rejtett villanyos égő, volt valami szemfedőszerű ünnepélyes szomorúsága ennek a selymescsipkés sáppadt ágytakarónak, amely három ember meztelen éjjeli nyomorát borította le némán. Az üvegektől szikrázó toalettasztalon, a hármas tükör felett bántóan erős izzólámpa sugárzott. A tiszta szobában ugyanaz az illat volt, mint az imént Irma kezén. Somogyi egy tapéta-ajtóhoz lépett és kinyitotta: – Ezt nézd meg, – mondta Andornak – ez a legszebb fürdőszoba Pesten. Andor épp csak hogy egy pillantást vethetett be a fehér majolikától, nikkeltől, üvegtől és porcellántól csillogó villanyfényes lyukba. Olga haragosan tolta el Somogyit a küszöbről és becsapta az ajtót. – Hát még mit nem? – mondta, gyűlölettel nézve a frissen borotvált, kék-rózsaszín zsidó arcra, amely bután kérdezett valamit nagy fekete szemével. Tudta, hogy ízléstelen volt, de nem tudta, mi volt a hiba. Vállat vont és ellépett az ajtó mellől, ahonnan a másodperc alatt, míg Andor benézett, mindenét megmutatva villant ki a kis hófehéren -240- fénylő, nikkelcsapos-kályhás, tükrös, üvegrudas gépháza a testi szerelem okosságainak, a maga nyomorult gummicsöveivel, laboratóriumos üvegeszközeivel, fehér padkáival, üveglapon sorakozó rengeteg kis bűnös patikájával. Valami szagosantúlfűtött lehellet sóhajtott ki belőle, mint egy elátkozott rab-szellem lélekzete, amely ebbe a csillogó fehér melegbe van kárhoztatva, s amelynek örök bánata valahogy összefügg a hideg-fehér és üres-halott gyerekszobával. Csöngetés hallatszott az előszobából: két rövid és egy hosszú. – Rodics – mondta Somogyi, aki ismerte az ügyvéd csöngetését. Joviális és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városi betyároknak van ez a kedvtelésük: a saját külön csöngettyű-jelük, amire még a szakácsné is a fazékhoz ugrik. A vacsoránál úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőn ülő háziasszonytól jobbra Somogyi ült, balra Andor. Somogyi mellé Rodics, Andor mellé Olga került. Andor az azaleától nem látta az ügyvédet, aki zajos és kedves akart lenni, dícsérte az ételt, atyáskodva csúfolódott Olgával és minden figyelmességével Andort tüntette ki. A klubban vesztett, de ezt jókedvűen mesélte el, tréfásan húzva be a nyakát Irma szemrehányó tekintete elől. Ahogy folyton Andornak töltött, róla gondoskodott, s végül még a virágot is lerakatta az asztalról, hogy a fiút lássa, – ebben volt valami szolidaritása a polgári embernek a másik polgári ember iránt, valami összetartás az idegen bohém, színésznépséggel szemben. Pedig az egyetlen igazi bohém éppen Rodics volt köztük. De ő ezt -241- nem tudta – ami főkelléke az igazi bohémségnek. Sokat evett, mindenből kétszer kért és sok alkalmat adott Irmának a háziasszonykodásra. Olgához rokoni kérdéseket intézett: „mit csináltál ma egész nap?“, meg: „hát ezt a szép ruhát hol vetted?“, meg: „ejnye, de kicsípted magad“. Ezekre Olga köteles mosollyal felelt, de mindig olyanokat, amikben ennek a bizalmaskodásnak enyhe visszautasítása volt érezhető. A Rodics tegezése metszően hangzott, de még élesebbre köszörülődött azon a sok hideg és kemény „magán“, amit Olga minden megszólítás alá tüntetően odatartott, néha oly eltökélten, hogy szinte szikrát vetett a hetyke „te“, mint a kiskés a köszörűkövön. Somogyi evett és ivott. Eleinte még mondott egyet-mást, de aztán egyre kevesebb szó jött belőle és egyre több étel ment bele. Lassú és áhitatos falást művelt, hosszú és mélyreható kortyokat nyelt a fehér és vörös borokból. Mikor a csillagokkal telemetszett poharat lassan az ajkához emelve az utolsó pillanatban sietve hozzáhajolt a pohárhoz, olyan volt a szája, mint valami piros mágnespatkó, amely magához kapja az üvegedényt és tapadva szívja, hogy úgy kell leszakítania róla, mikor kiürül. Pirosodott, és csillogni kezdett nemcsak a szeme, a keményhúsú fényes fiatal arca is; az álla is, az ajka is csillogott, nagy fehér fogai is csillogtak, mikor mosolygott. Pirosan égett a két füle. S mikor végül a Rodics vastag havannáját duzzadt, de kicsiny szájába dugta, ez olyan volt, mintha bedugaszolta volna magát, hogy a sok meleg étel és gerjesztő ital ki ne puffanjon belőle. Alacsonyrendű embereknél -242- van a boldogtalanságába beletörődő szerelemnek egy foka, amely szereti az édes nőnél való nagyotevés mámorát. A túlzabált és beborozott test édesdeden bánatos szemet csillogtat a kezdődő részegség ködfátyola mögül. Az elérhetetlen nő jó kosztjában van valami állati rezignációra indító. Ez a nőnek is örömet okoz, mintha eredendő jósága örülne, hogy legalább agyoneszi és issza magát az asztalánál a boldogtalan, aki így mégis csak valami testi jóléten keresztül szenved feléje. Andor bizonyos tisztelettel nézte Rodicsot, ahogy fiatal emberek néznek olyan férfiakra, akikért halálosan verseng két asszony. Sem a külsejében, sem a modorában nem talált semmi olyat, ami ezt a két görcsösen ragaszkodó szerelmet igazolta volna. Rodics is ivott, ő maga nyitotta fel a pezsgőt, szalvétába csavarva az üveget és belevörösödve a dugóval való küzdelembe, melynek célja az volt, hogy a pezsgő ne pukkanjon, a dugó csak tompa pöffenéssel jöjjön ki és az ital szerényen sisteregjen a palack szájára szorított kendő alól. – Brávó – mondta Somogyi, a poharát odatartva. Olga keveset beszélt, keveset evett és a pezsgőig nem ivott semmit. Mikor az ételek megjelentek, úgy üdvözölte őket, mint akinek mindez meglepetés. Erősen hangsúlyozta, hogy ő itt szintén vendég. Elirtózott, mikor arra gondolt, hogy Andor talán házikisasszony-számba veszi ennél az asztalnál. Mikor Irma odaszólt neki a vacsora végén, hogy: – „Olga, nézz a kávé után“ – olyan fagyos arccal kelt fel, mint akit megsértettek. És -243- nagyon lassan, a szívében fővő gyűlölettel ment ki. Mikor bejött, komoran mondta: – Mindjárt lesz. – Pálinkákat adj elő – mondta Irma, úgy intve felé a szemével, mint anya a lányának. Élesen kérdezte: – Hol vannak? – Ott a kredencben – mondta Irma. A lány végignézett a kredencen, mintha most látná először. – Hol? – kérdezte röviden. – Fönt. Kinyitotta a felső kis ajtót: – Itt? – kérdezte. – Sokat kérdezel – mondta neki Irma, megérezve azt a kelletlenséget, amellyel szolgált. – Vigyázz… – szólt rá. – Hogy’ fogod? Még elejted. A földhöz szerette volna vágni, de az asztalra tette és visszaült a helyére. Somogyi töltött mindenkinek a pálinkából. – Komoly vagy! – mondta Olgának Rodics, mikor újra szembeült vele a lány. Poharát feléje emelte, csúfondárosan mosolyogva: – Es lebe die Liebe! Olga rávillantotta a szemét, nem ivott vele. Rodics jókedvű lett: – Ez az én pechem, – mondta – egy szelíd angyalé vagyok, pedig csak a makrancos hölgyek izgatnak. – Kérlek – komolykodott feléje Irma, szemrehányó tekintettel. A kávé is megjött, Irma is rágyújtott, füst, -244- melegség és jóllakott izzás járt az arcok körül. Andor cigarettát kínálva fordult a mellette ülő Olga felé. – Soha – mondta ez tragikusan, de hirtelen Andorra mosolygott, mutatva, hogy nem őrá haragszik. – Szép tárca – szólt aztán és kezébe vette Andor ezüsttárcáját. Nem is volt szép, de Olga azzal a fürkésző érdeklődéssel forgatta, ahogy ők a szeretett férfi kézi-tárgyait nézik és vizsgálják, kiérezve ezekből a gyakori használattól nyert testi és egyéni bélyeget. Szeretik ezeket a tárgyakat, mintha részei volnának az embernek. Rodics kötekedni kezdett Olgával. Volt ebben valami atyáskodó, sógoroskodó csúfondárosság, de emögött titkon és talán öntudatlanul egy kis érzéki komiszkodás a megszokott élettárs hugával szemben. Az ilyesmi néha forró szerelemmé változik és bonyodalmat idéz elő, de soha, még tisztes családokban sem teljesen mentes valami basás, hárem-kívánó, férji nyugtalanságtól. Olga kezdte rosszúl érezni magát és egyszer már rá is szólt Rodicsra: – Ne utazzék rám. Andornak ez kellemetlen volt, de remélte, hogy abbamarad. Irma idegeskedett, de megtartotta a mosolyát is, az okosságát is: – Ne bántsd mindig szegény Olgát. – Ki bántja? – mondta az ügyvéd és koccintani akart Olgával. – Ne légy olyan mogorva. Szervusz. – Nem szervusz – mondta Olga, fanyar ízzel, mintha tolakodó huszártisztnek mondta volna Váradon. -245- – Úgy is jó – nevetett Rodics és ivott. – Érzékeny – mondta Irma, elégült mosollyal fordulva Andorhoz. – De nem bánom, ez nekem nagyon tetszik benne, ő nem a mi világunk, ő arra született, hogy háziasszony és anya legyen. Olgát elborította a vörösség. Érezte, hogy Irma szinte ajánlja őt feleségnek. Ettől félt, ettől iszonyodott, ő jól ismerte Andort, tudta, hogy eszes és figyelő, gyanakvó természet, tudta, hogy Andor rögtön kiérzi ebből a mondatból, hogy ez férjfogó mondat, tudta, hogy ez Andort elriasztja, megrémíti, – kétségbe volt esve. És Rodics most még folytatta is az Irma mondatát: – Feleségnek született, nem szeretőnek. És ízetlenül, jelentősen mosolyogva nyújtotta a poharát Andor felé: – Szervusz. – Szervusz – koccintott vele Andor, kényszerű kedvességgel az arcán. Csak félkortyot ivott, s ezt és ennek az értelmét csak Olga vette észre. – „Bántják itt,“ – gondolta magában – „ízetlenkednek vele, mi lesz itt még, ha tovább isznak?“ Zavarában megitta az egész pohár pezsgőt, ami előtte volt. Somogyi a ház barátja és bizalmasa akart lenni, szélesen mosolygott, felváltva nézegetett Olgára és Andorra, aztán ő is poharat emelt Andor felé: – Szervusz – mondta és Olgára hunyorítva hozzátette: – Mindig haragszik, de ez egy kincs, ez a lány. Én mondom neked. Ittak. Somogyi letette a poharat: -246- – Az ideális feleség – szólt, a szénsavtól felhökkenő hanggal. – Én mondom neked. És belevadulva az ízléstelenségébe, hangosan: – Boldog lesz, aki ezt feleségül veszi: – Az bizonyos – mondta Andor és keserves kín járt a tagjaiban. Olga mozdulatlanul ült mellette, tüzesedett, mint egy karcsú fekete vaskályha, érezni lehetett, ahogy fűlik. Rodics még egy csésze kávét kért. Most Olga boldogan ugrott fel, hogy kivihesse a csészéjét. Künn felszakította a konyhaajtót, s míg a szakácsné kávét töltött a csészébe, kiállt a folyosóra, megfüröszteni a fejét a sötét nagy udvar csendjében és éjszakai hűvösségében. Benn elhallgattak egy percre. Olga visszajött a teli csészével, és abban a pillanatban lépett be a fényes-füstös melegbe, mikor Rodics ezt mondta: – Miért? Igazán boldog lehet az, aki Olgát elveszi. – Hidd el – mondta Somogyi, Andornak. A mellére tette a kezét: – Én mondom neked. Olga letette a csészét Rodics elé és elrántotta a karját előle, mikor az az asztalra hajolt, s úgy akarta megcsókolni a kezét. Visszaült a helyére és Rodicsra szegezte gyűlölettől elmélyült izzású két szemét, mint két kis mozdonylámpát, amely egyre közelebb jön és amely mögött tűz és gőz forr a sötétben. Irma érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ideges volt és erőltetett kellemeskedéssel fordult Andorhoz: – Még mindig a szigeten lakik? – Igen – mondta Andor. -247- Pillanatnyi csönd lett. Rodics kávét ivott, aztán megszólalt, új szivarja végét vágva le, éneklő hangon: – Oda-oda járok minden eestee… Olgára nevetett. – Maga ízléstelen – mondta fojtottan a lány. Az asztalfőről Irma szeme úgy járt Olga és Rodics közt, mint a világítótorony reflektorja: hol oda villant, hol ide villant, őrködve és figyelmeztetve, veszélyt jelezgetve. Kövérke fehér ujjaival erőlködve tört össze egy papirhéjú mandulát, az ajkába harapva, ebbe szorította bele a kínlódását. – Ugyan! – mondta Rodics, kissé megbosszankodva – mint ő gondolta – ennek a selyemruhás cselédnek a rendreutasításán. – Izléstelen – ismételte halkan, de csökönyösen a lány. Rodics kegyetlenül vigyorgott rá: – A vőlegényed előtt csak beszélhetek. Komisz árulás és hazugság volt ez. Olga soha itthon olyasmit nem mondott, ami az ügyvédet erre a szóra feljogosíthatta volna. Most fellövelt benne a harag arra a gondolatra, hogy Andor még azt hiheti: ő itthon hazudik és összeszűri a levet ezekkel. Nem bírta tovább, érezte, hogy talán még egy perc sincs az az idő, ameddig fuldokolni tud a mellében a megvetés, a bosszú ezért a rosszaságért. Mintha a szívére hágott volna a sarkával ez a gazember. – Nem vőlegényem – mondta és ijedten érezte, hogy alig hallhatóan jön belőle a hang. – Kérlek! – szólt élesen Irma és a reflektor -248- megállapodott Rodics szemén, mint a téveteg hajón, amely neki akar menni valaminek. – De lesz! – mondta nevetve Rodics. Semmivel se törődött. A mozdulatlan Andor kínosan mosolyodott el, pillanatnyi feszengés reccsentette meg a székét. Olga kínlódott. – Szervusz – szólt Somogyi és bizalmaskodó hunyorítással nyujtotta a poharát Andor felé. – „Hova kerültem?“ – gondolta Andor, miközben koccintott és ivott, bár érezte, hogy Olga jobban gyötrődik, mint ő. Olga felállt és lassan a szobája felé ment. Nem bírt most már magával. A küszöbön megállott és visszafordult. Az arca fehér volt, de a szeme nagyobb és feketébb, mint máskor. Büszkén szólt, mintha ő volna az úr ebben a házban és mindenki más csak vendég: – Kérem Andor, azonnal keljen fel és menjen el innen. – Olga! – kiáltott rá Irma, a szemével gyorsan a legkülönbözőbb jeleket adva. Andor nyugodt mosollyal nézett Olgára, de megmozdult a székén. – Kérem, – mondta elszántan és nagyon hangosan a lány – az Istenért, azonnal menjen el innen. Andor zavartan állt fel. Érezte, hogy Olga mellett kell állania. Egész lelkében, minden ízlésével hozzá húzott, most a tűzbe ment volna érte, ezért a szép sudár gavallér lányért, aki miatta most hős és vértanú volt. – Azonnal! – mondta Olga, rászegezve a szemét, de megcsukló lélekzettel a rövid szó végén. -249- Andor meghajolt a rémült Irma felé: – Kezét csókolom – mondta. – De kérem – hangzott elhalóan Irma felől és csudálkozó, ijedt két szem nézett rá. A rövidke csendben Andor kezet csókolt, s a két férfi felé mosolyodott, mély és hirtelen főhajtást csinált, mint amilyet Nagy Ervintől látott a budai kaszinóban: – A viszontlátásra – mondta, s kiment az előszobába. Ott érezte csak, milyen igaza volt a lánynak. Most, itt künn, benne is feltolakodott a harag. „Piszok népség“ – mondta magában és a villamoslámpa gyújtóját kereste. A kabátja akadt a kezébe, hirtelen magára rántotta a sötétben. De ekkor már ott volt mellette Irma, aki mögül a nyitvamaradt ajtón fény vágott be a sötét előszobába. – Az Istenért, édes doktor úr – mondta Irma és remegve nyúlt a vállakra húzódó kabát után – dehát ezt csak nem fogja megtenni… Belülről, a szobából, a nyitott ajtón keresztül valami rövid zaj hallatszott. És rögtön utána Somogyi hangja, amint rémülten kiáltott: – Olga! Az ügyvéd is kezdett kiabálni valamit, de ebben a pillanatban már megjelent Somogyi a nyitott ajtóban, rettenetesen szigorú arccal. Belülről vad ajtócsapás hallatszott, amire Somogyi még visszarezzent, de aztán összeharapott ajakkal játszva meg az irtózó férfit, betette maga mögött az előszoba ajtaját, és komolykodón, halk-röviden mondta Andornak: – Kérlek, most már én is kérlek, menj el. -250- Irma sikoltott: – Mi történt? Somogyi összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapva, mint ahogy a színpadon a nagy kellemetlenségeket szokta bejelenteni, ránézett Irmára. Aztán komoran mondta: – Olga pofonütötte Rodicsot. – Menjen – mondta Irma Andornak, most már remegve a csipkés rózsaszín selyemben. Gyöngéden tuszkolta a fiút az ajtó felé. Biztosra vette, hogy Rodics annyira gyermeknek és rokonnak tekinti Olgát, hogy visszaütötte. Andor elhidegült kedvvel és rosszízű mosollyal a száján lépett ki a folyosóra. Mögötte bezuhant az ajtó és elsötétült az előszoba. Nagyot lélekzett a hűs éjszakából és a lépcsőház felé ment. A lépcsőházban megállt. „Mi lesz Olgával?“ – kérdezte magától. „Nem hagyhatom most itt… így…“ S ahogy visszanézett a folyosó felé, már ismét fény járt az előszobaajtó üvegje mögött és rögtön ezután nyilt és csapódott az ajtó. Olga jött ki, kalapban, az angol kabátban, utcára öltözve. A lépcsőház homályában megállt Andor előtt. Sötéten nézett rá: – Imádlak – mondta neki halálos őszinteséggel. Nem is mozdult, úgy nézte, közelről, belemerítve a tekintetét a fiú szemébe, mint még soha, bele akarva sülyedni egész életével, ezen a tekinteten keresztül beledőlni, belé semmisülni, elégni és ellobbanni benne. A fiú felhevült, bátran fogta meg a hideg kezét, magához húzta, átkapta, remegő -251- kézzel szorította a fejét a melléhez, hozzáhajolt, az arcába nézett, mohón mosolygott rá, egészen közelről kérdezte tőle: – Szeretsz? A lány lehúnyta a szemét, csak a halvány arcával felelt, a mozdulatlanul váró szájával, a nagyra-feszült, mélyen és forrón szívó orrlikaival, gyorsan dagadozó fiatal mellével. Kissé megnyugodott, elpihent így. Aztán felnyitotta a szemét és komolyan nézett szét. Fölegyenesedett és eltolta magától a fiút. Ránézett: – Te, – mondta neki kegyetlen komolysággal, önmagát gyilkolva – én szeretlek téged és most itt megesküszöm az Istenre, hogy nem akarok a feleséged lenni. Úgy nézett rá, mint a szigorú bíró. – Te, – mondta neki haldokló hangon, de erőltetve a határozottságot – én nem akarom, hogy te azt hidd, hogy… hogy én… mindent inkább, csak azt ne hidd, hogy én… téged… Megharagudott nagyon, amért nem tudta befejezni a mondatot. Aztán rémülten szólt: – Te… én attól félek, hogy nem látlak többé… – Bolond – nézett rá Andor, felgyulladva ettől az égő-pirosan szétlángoló lány-szerelemtől, ami most gátat szakítva sütött feléje, mint a feléledő tűzvész, mikor a fekete fal lezuhan előle. – A szeretőd akarok lenni, – mondta a lány, meredten függve tekintetével a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél rögtön el… Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút, átkarolta a fejét, valahogy most kitört -252- belőle a nagytermetű nők vad izomereje, amit lappangó hamissággal titkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához szorította, valami végső elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú ajkaira, olyan erősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősi szemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte a száját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magához szíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testi vallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát. Szinte minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés, mintha egy anya, akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretetnek ezt a mozdulatát választaná arra, hogy megfojtsa azt, akit legjobban szeret. A fiúban erre az övénél nagyobb testi erőt eláruló karolásra szerelmes és férfias dac lobbant fel. Szabad kezével mint szűk csontkapoccsal kapta el a lány csuklóját. Felegyenesedett, ránézett, s látta, hogy most elomlik ez a pillanatnyi atlétaerő, szemek borulnak el előtte és egy szép halvány fej csuklik meg lányos alázattal. Büszkén és diadallal szólt, halkan: – Hát ez vagy te? A lány szerelmesen mosolygott rá. Andor csak egy pillanatig nézte még, aztán karonkapta és vitte le a lépcsőn. Rohanva mentek le. Lenn, míg a házmestert várták, sötéten mélyedtek egymás szemébe. Néhány lépést mentek az utcán, amíg kocsi nem jött arra. Andor az út közepére lépett, elfogta. Olga szaladva jött, beugrott a fekete szekrénybe. – Hova tetszik? – kérdezte a kocsis. -253- Andor egy pillanatra, csak egy pillanatra tétovázott. – Hozzád! – kiáltott egy határozott hang a kocsiból. IV. A Margithíd előtt kihajolt a fiú a kocsi ablakán: – Menjen visszafelé a körúton. Eddig egyetlen nagy csók volt az egész, mozdulatlan és a szívekig érő. A hídfőnél vágott közibük a valóság – a fiú nyugtalan lett, hogy hogy’ is lesz ez a szigeti hotelben, a portás előtt… Olgát nem lehet kitenni ennek. De Olga megszólalt, dacosan: – Mért? Mért menjen visszafelé? Andornak semmi gyakorlata nem volt az ilyen dolgokban. Végtelenül ügyetlennek érezte magát: – Én… szállodában lakom – mondta csöndesen és érezte, hogy melegség hullámzik fel az arcán. – Mindegy – mondta a lány egyszerűen. Ő se értett ehhez. Azt hitte, Andor túlszegényesnek tartja számára a szállodát, palotát keres, virágokat, selymeket. Elengedte neki odaadó nagy jóságában, de büszkeséggel. – Mindegy – ismételte. – Ahol te lakol… ott… nekem… A mellére bujt. Megint ki kellett szólni a kocsisnak, hogy forduljon meg, menjen tovább, a szigetre. Lesz, ahogy lesz. Mikor a hotel előtt kiszálltak, Andor azt gondolta, hogy ha a portás egy -254- szót szól, leüti. Véresre veri. Bátran csöngetett be és most már semmi zavart nem érzett. A portás jött, kinyitotta a kaput, mélyen köszönt és úgy tett, mintha Andor soha másként nem jött volna haza, csak hölggyel. „Úgy látszik,“ – gondolta a fiú – „csak holnap fog szólni.“ Azt már nem bánta. Felmentek az emeletre, ott előre sietett és kinyitotta a szobáját, felsrófolta a villanyt. Olga úgy ment be, mint ha itt lakott volna. Körül se nézett, letette a kalapját az asztalra s levetette a kabátját. Mikor Andor bevette a kulcsot és belülről bezárta az ajtót, odanézett egy pillanatra. De nem szólt egy szót sem. Nagyon el volt szánva. A sarokban, a kis vaskályhában a vége felé járt a tűz, amit este raktak benne. Olga odament, letérdelt a kályha elé és kinyitotta az ajtaját. Bársonyfényű szürke-vörös parázs sütött az arca felé, de állta, nézett bele. Aztán a fa után nyúlt, ami a kályha mellé volt rakva szép rendben, és gondosan tömte meg a kályhát a rövid hasábokkal. Annyit rakott belé, amennyi csak belefért. Pedig nem volt hideg a szobában. De Olga fázott. Fölkelt és megfordult. Andor a szoba közepén állott és nézte, majd feléje indult és gyöngéden megölelte. Elfogult volt, most igazán nem tudott mit mondani. Ennek valami erős íze volt, ennek a nagy, idegen fekete lánynak az ő életében. A tízforintos szerelmek szultánt csinálnak a húszéves fiúból, a menyasszonnyal való bevégzetlen szerelem pedig nem állítja kérdések elé. Most nem tudott mit csinálni ezzel az úri külsejű, úri modorú lánnyal, aki gőgösebb volt, mint egy grófkisasszony és izmosabb volt, mint ő. Asszonyos volt a fekete selyem estélyi -255- ruhában, szerelmes és forró, a végletekig elszánt. Úgy nézett a fiúra, hogy annak kell mindent tudni, annak kell most valamit elkezdeni, ami égig-sikoltó és rettenetes. Úgy nézte, mintha a szörnyű és felséges titkokat kettejük közül csak a fiú tudná, aki most valami középlény a hóhér és a félisten közt. Mikor az gyöngéden átkarolta és ránézett, rettegve-fürkészve mélyedt a szemébe. Minden mozdulatát szívdobogva figyelte. Tűrte az ölelést és figyelt, hogy különbözik-e ez már más öleléstől, nézett, fülelt, félt, – vajjon ez már kezdete-e valaminek. Végigzongorált rajta az a kíváncsisággal vegyes halálfélelem, amit csak a nők ismernek. A fiú gondolatok nélkül nézett a szemébe. Az ő szeme nyugodt és bánatos volt, a lány szeme sötéten, de nyugtalanul feneketlennek tűnt előtte, tele alig látható villódzással, a perc milliomodrésze alatt is száz meg száz változással. Ez mind csalódás, mert a szem maga mozdulatlan és mereven egyforma ilyenkor, csak a szemhéjak nem állnak nyugodtan, mint az ember hinné, hanem finoman remegnek, ahogy a vér fel-fellüktet bennük és ahogy a gyors gondolatok arra rohanva meglebbentik őket. Így borulnak és derülnek a szemek hajszálnyi árnyékkülönbségek alatt villámgyorsan, színt, formát, fényt változtatva annak, aki közelről és komolyan mélyed beléjük. A fiú lassan eleresztette Olgát és a szekrényéhez lépett. Cukrot vett ki belőle és letette a lány elé az asztalra. A lány ezt is kíváncsian és kérdő arccal nézte. Minden idege a fiú mozdulatait leste, de reflexmozdulatokra készen, mint az ideges vívó, aki az ellenfelének még a szemhunyorítására is megmoccantja -256- a kardot, amit az arca előtt tart. A fiú leült egy karosszékbe. Most, mintha szünet állt volna be a vívásban, megnyugodott a lány. Fellélekzett, a tükörhöz ment és megigazította a haját. De csak azért, mert mohó kíváncsiság fogta el, hogy milyen lehet az arca. Meglepődött, hogy milyen halvány. Elfordult a tükörtől és leült egy székre, amely az ágy mellé volt állítva. Szembenült Andorral és mélyen lélekzett. Andor odament hozzá, mellé állt és szelíden magához ölelte a fejét: – Fáradt? – kérdezte tőle. A ruhához szorított fejével intett nemet. A fiú meleget érzett a torkában, s már a kimondás pillanatában érezte, hogy megint ostobán esetlen: – Pihenjen le… itt az ágyon… Megint nemet intett a fejével, de vadul, sokszor. Egy szót se szólt. A fiú lehajolt hozzá, átölelte a vállát és vadul csókolni kezdte, haraggal a saját ügyetlensége miatt, és végül is brutálisan feltámadó fiatal férfiassággal. A lánynak hideg ment végig a gerincén, most rögtön megérezte ennek az ölelésnek a hirtelenségében és tapintatlan támadó erejében, hogy ez már az, de megkönnyebbülést is érzett, mert most már ösztönösen védelemre rándultak a tagjai. Megnyugvás szállt a lelkére, mikor látta, hogy amit ő nem tud, azt a szűzi test elvégzi helyette: ösztönből feszíti el magát a fiútól. A karjai emeltyűkké váltak, az izmai játszani kezdtek, mint mikor egy szép gép lassan és okosan megindul, és ő nem tett egyebet, mint bámulva nézte ezt, mint aki a gép előtt áll és gyönyörködik a tökéletességében. A nyaka hátrafeszült, -257- a térdei egymáshoz nőttek, a jobbkarja a fiú álla alá nyomult, a balkeze a fiú homlokára tapadt és hátrafelé szorította azt. És a nagy ereje nyugalmat öntött el a szívén, és már ebben a percben végleges bizonyossággal tudta, hogy nem adja magát oda a fiúnak, itt vele baj nem történik, és hogy minden bolond elszántsága és legkomolyabb akarata is hiábavaló, mert ő nem született erre. A fiún érzéki gyűlölet áradt el erre a nagy ellentállásra. Gyöngédtelenül, szinte durván ölelte át a nyakát, miközben az egyik kezét csontos ujjaival átlakatolva lassan fordítani kezdte, önkéntelenül használva ezt a diákos birkózó-fogást. A lány felkiáltott a fájdalomtól, s ekkor ő megcsókolta, mintha soha többé nem akarná a száját levenni róla, a lány fogait érezve tolakodó ajkai alatt, és most egész lényében türelmetlen haragra gerjedt, mikor megérezte, hogy a lány el akarja lökni magától. A szék most eltört alattuk és ahogy a lány ültéből a földre rogyott, magával rántotta a nyakába kulcsolódó fiút is. Mikor a fiú a földön az első ijedtségre eleresztette, rugalmasan ugrott fel, talpraállott. Előbb állott, mint Andor, aki még térdelt egy pillanatig és csak úgy kelt fel. Lihegett. A térdét porolta. Olga védekező daccal állt két lépésnyire tőle, hátrahajló felsőtesttel, nyiltan tekintő szemmel és kipirultan, de derűvel és győzelemmel az arcán. Andor most nagyon ellenszenvesnek, sőt gyűlöletesnek találta. Fáradt lélekzéssel nézett rá, aztán megint a térdét porolta és ezt mondta: – Ezért jött ide? -258- Az ablakhoz ment, kinézett a sötétbe, hátat fordított neki. A lány arckifejezése meglágyult, a pillantása tétova lett. Eláradt benne a nagy szerelem és most haragudott magára. Mintha a teste egy másik Olga lett volna, aki az ő akarata ellenére védené őt, s aki kérlelhetetlen, mint a túlbuzgó házőrzőkutya, aki kétségbeejti a gazdát, mert nem lehet a vendég mellől elparancsolni. Leült a szék romjai mellé, az ágy szélére. Egy perccel előbb még ez a hely olyan irtózatos és lehetetlen volt számára, mint az égő máglya vagy a feneketlen hegyszakadék. Most a nyugalom közömbösségével ült oda, mintha máshova nem is volna biztonságos leülni. Ő volt az úr és a házigazda ebben a szobában. – Ne haragudjék rám – mondta és lesütötte a szemét. A fiú az ablaknál állt. Meg se fordult, úgy felelt: – Dehogy haragszom. – Megérdemelném… Andor eljött az ablaktól, a régi helyére ült, a karosszékbe és rágyújtott. Az arca keserű volt és a szemöldökei közelhúzódtak egymáshoz, mikor a cigarettát szívta. – Én nem hívtam ide – mondta halkan, megpöccentve az ujjával a cigarettát az első szippantás után, amikor még nem is lehetett rajta hamu. – Azért kérem, hogy ne haragudjék rám. – Én… – kezdte a fiú. – Én… Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét, bűnbánóan. Ettől nekibátorodott: – Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjen visszafelé. Ön akarta. -259- – „Ön?“ – kérdezte a lány. – Ön. Csönd lett. – Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe. Tudja Isten, mit akart tőlem. És hogy a lány hallgatott, keserűn-élesen tette hozzá: – Tudja Isten, milyen céljai vannak. A lány bólogatott, szomorúan mosolyogva: – Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannak céljaim. Nekem vannak céljaim. Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnak érezte magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itt történt, magát okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt most történt, az talán mindig így szokott történni és csak ő volt különösen ügyetlen… és mily gyerekes és ostoba tőle, hogy abbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett, aki ijedten állt fel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor megmarkolta a nyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott a kezéhez: – Mit akar? – Azt, hogy… Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. A selyem megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillant a fekete rámából. – Le akarja rólam tépni a ruhát? – Le én… Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkal erősebb volt, mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühében megharapta volna a kezét, -260- mint egy asszony. De így ellökte magától és szétvetett lábbal állt meg előtte: – Takarodjék innen! Hátralépett, az ajtóra mutatott: – Azonnal takarodjék! – Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. – Szent Isten… Istenem… Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyre halkabban és kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“… „Istenem“… „Istenem“… „Is… tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnye omlásával, de még mindig változatlan arccal, csak a mellével sírva, és csak azután az elgörbülő szája-sarkával és vizesen lezáruló szemmel. És csak ekkor takarta el az arcát a két kezével. Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. A bezárt ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve, hogy most már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül. Leült, tudta, hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amíg ez a még mindig erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd. Onnan nézte az eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, a fehér, báliasan meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt, ezt a mástól kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát, amely most nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivel szegény felékesítette magát, mert őérette kínlódott. Nézte az üveggyémánttól csillogó csattot a hegyes lakkcipő szallagján, a fekete selyemharisnyát, ami mind korrekt és szép volt, de most a zokogó nagy lányon szánandó -261- hatást tett, mint valami fekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírás egyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha második lélekzéssé vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége. Nyugtalanította a fiút, hogy mennyire szenvedhet ez a lány a meg nem szűnő és már gépiesen egyformán ziháló sírás alatt. Odament hozzá és magához vonta a fejét, de a sírás erre csak felbuzdult Olgában, úgy hogy el kellett ereszteni. Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne. Akkor érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályha átizzott, olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok a fekete manók közt, széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelő sapkával a fejebúbján. A kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizet melegnek találta. Elővette a kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, s eloltva a villanyt, hogy valaki be ne lásson, mikor nyitja az ajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra. Némaság volt itt künn, a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe húzódott előle, s egy rossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat csöppentett az alvó csöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik ide a sírás. Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé nézett, a lány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt, a két karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben és fulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel, megcsöndesedve, még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialvás előtt. A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt, -262- mert az ablak négyszögében meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk már itt?“ – kérdezte magában, lábujjhegyen a kályhához ment és a vörös izzáshoz tartotta az óráját. Aztán hallgatózott. A lány már nem sírt, mély csönd volt az ágyon. Valami keveset odavilágított a kályha. A párna széle rózsaszínű volt, s a lakkcipőn rubintnak ragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt az ágyhoz és figyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek, aki verést kapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni lehetett őt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogy finom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgel mutatva magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andor lábujjhegyen ment vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbb a cigarettája után nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufával felébreszteni a lányt. Kibámult az ablakon a késő-őszi borús virradatba. A távoli partokon túl, a sötét ég alján tompabádogfényű csík húzódott fel egy fekete erdő mögül. A síma Dunán élesen tükröződött a fekete erdő és alatta a fémes csík. Ezt már sokszor nézte, mikor így reggel felé jött haza és elgondolkozva ült le még egy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és a messzi erdőt búsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelében egyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitól mégszabadulva, talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott, hogy a derengésben fehéredett körülötte az ágy. A cipőjén már nem csillogott a csatt, a vaskályha hamarosan hűlt, már feketén veszett el a sarok sötétségében. Az a gondolat, hogy ez a -263- másik lény most letörölte a gondjait és nyugalomba feledkezik, felriasztotta magára maradt lelkét. A lármák és izgalmak elől visszahúzódott, szórakozással hátrakergetett nagy gondja most előjött. Kibújt és nyujtózni kezdett benne, mintha gémberedett tagjait keltegetné. Irtózatosnak és szennyesnek találta ezeknek az embereknek a világát, akik közé keveredett, akiknek a piszkát és életnyomorát ma este megette és megitta. És messze valahol, egy kávéház pincéjében, a föld alatt, egy négyszögű lyukban talán még most is várja egy szegény, maszatos gyerek, szomorú szemétkéje a város szemétjének, egy kopott kis ruha és kopott kis élet… És minden piszkos és minden kopott, csak egyvalami tiszta és egyvalami friss: az egészséges lány nevető arca valahol még messzebb, ez az egyszerű fiatal élet, ami egyszer már az övé volt. Ez a derült szőke fej, amely mögött most vékony ajkait dacosan összeszorítva és szúró-szürke szemét a távolból is hidegen erre-szegezve áll egy sovány sárga ördög, aki szívósabb és hatalmasabb, mint ő most ezzel a mély fáradtságával. Most azt is érezte, hogy még a küzdelem alatt se kellett neki ez a fekete lány, aki itt alszik. Ezért nem tudta a végletekig brutalizálni, nem kellett neki, nem kellett neki, nem tudott szívből küzdeni érte, mint akinek a vágyai nincsenek itthon, másfelé járnak, keseregve bolyonganak zárt messzi kertek körül, amelyek rácsain túl kacér nevetés hallatszik. A züllésnek, a lélekben lefelé húzó vigasztalódásnak keserű részegségét érezte most, ezzel az idegen alvóval maga mellett, az undorító estével és mind a sok elmúlt ittas, önfárasztó, -264- öncsaló éjszakával, amibe elbújt a cselekvés elől. Szép smokingjával és összegyűrött fehér ingmellével egy elmúlt bál kisöpört szemétjének érezte magát, de közben folyton és egyre jobban érezte, hogy lankad és álmosodik. Az önkínzásai mögött a saját maga ravasz mosolyát kezdte látni, amint kajánul örül, hogy az önvádak mindjárt el fognak hallgatni, mert a test álmos. És így valahogy lebegve még egy ideig a kínlódás és a vigasztalódás közt, lassan elaludt a kihűlt szobában, amelyből eltűnt az a kevés derengés, ami még az imént homálylott benne, mert a messzi világos csík elborult, felszívódott az ég homályába. Csöndesen esni kezdett az eső. V. Mikor a Csirke ezen a napon este kijött a Népszínház kiskapuján, a hirdetőoszlopnál meglátta Révész urat. Révész úr kalapot emelt és a Csirke sóhajtva indult feléje. „Ma nem olyan borzasztó“, – gondolta magában – „Andor még nincs ott, ma az Operában van.“ Mert ezt mondta neki a fiú, még azt se akarva előtte elárulni, hogy valahová meg van híva vacsorára. Nem akarta, hogy faggassa. A Csirke neve ma rajta volt a Népszínház színlapján, az utolsók közt, mert volt egy szava is. Népszínművet adtak, a Csirke piros csizmában jött be a lakodalmas néppel és a sor legszélén rúgta a balletbe oltott általános csárdást, félénk mozdulatokkal, mert nagy volt a csizma a lábára és félt, hogy egyszer csak elhagyja a levegőben. Révész urat odahúzta a hirdető-oszlophoz -265- és az ujjával mutatta a színlapon a nevét: „Lidi = Bárány Mariska“, mialatt a szeme az Opera színlapjára siklott át és ott megkereste azt a sort, hogy: „Vége 11 óra előtt“. – Már néztem az előbb – mondta Révész úr mosolyogva, örülve, hogy a Csirke valaminek örül. Így hát még sok idő volt, ma nem kellett sietni, hogy Andort ne várassa a szokott komédia miatt: elbúcsúzni otthon a kapu előtt Révész úrtól, benn várni egy jó negyedórát, míg lassan elballag a biztos távolba, aztán csöngetni, kijönni és szaladni a sötét utcákon a kávéház felé. Sétálva indult Révész úrral hazafelé, már az első percekben elmondva mai folytatását az ő kis hazugságregényének, amivel Révész urat távol tartotta magától: – Voltam az orvosnál. Nem tudom már, mi lesz velem, még kórházba kerülök. Révész úr lehajtott fejjel ment szapora kis léptei mellett; ő hosszúkat lépett, mint megfontolt emberhez illő. – Tanárhoz kellene menni – mondta hosszas tünődés után. – Már annyiszor mondtam… – Igazad van, – sóhajtott a Csirke – végül mégis csak ez lesz a vége. Ezt még tartogatta, ezt a tanárt egyre halogatta, mert ez újabb hosszú haladékot igért, ez a hazugság. A tanár, mint valami tartalék lebegett még előtte, amit nem kell idő előtt kivenni a takarékból, amíg a meglevőből futja. A tanár különben is szigorú lesz, ezt elhatározta már régen, a tanár nagyon össze fogja szidni még azért a ritka jóságért is, amit Révész úrral szemben tanusított, -266- a tanár meg fogja őt ijeszteni, a tanár azzal fogja fenyegetni, hogy még a tánctól is eltiltja. Révész úr átkozni fogja magában a tanárt, de talán majd ez alatt az idő alatt történhetik meg a végleges szakítás. – Most mit csinálsz otthon? – kérdezte Révész úr. – Megmosakodom, megfésülködöm, lefekszem – mondta a Csirke. – Ma félháromig tartott a próba, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon. – Akarsz kocsit? – Nem, nem. Lassan mentek a végnélküli Dohány-utcán kifelé. Mostanában egyre kevesebbet beszélgettek. Ha Révész úr nem szólt, a Csirke okosságból hallgatott. Érezte, hogy ezzel a gyérülő gondolatcserével vékony szálak szakadoznak köztük, minden hosszú hallgatással messzebb kerülnek egymástól. A Csirke azt se bánta nagyon, ha Révész úr ebből eltávolodást olvas ki, mert a Csirke már tudta, hogy Révész úr sejt valamit és nem bánta, ha ezen a néma és egyszerű módon is hozzászokik Révész úr a gondolathoz, hogy előbb-utóbb le kell mondania róla. – Mikor látlak? – kérdezte nyugodtan a kislány, mialatt becsöngetett. Révész úr kezet nyujtott neki: – Jöjjek el holnap próba után? – Nem. Nem tudhatom soha, mikor végződik. Néha kettőkor… de már voltunk ott fél négyig is. – Hát este. – Jó. A házmester kinyitotta a kaput: -267- – Úgy, mint ma – mondta Révész úr, mialatt szokott módján benyujtotta a hatost a házmesternek. A Csirke belülről szólt már, visszamosolyogva feléje: – Jó, drágám. Pá. Azzal közibük csukta a kaput a házmester. Révész úr még meg szokta várni, amíg kivilágosodik a két földszinti ablak és a lány lebocsátja a redőnyöket, még egyszer búcsút intve neki. Ez most is így volt. Aztán elindult lassan a város felé. Már többször megtörtént vele, hogy két-háromszáz lépésnyi út után megállott és vissza akart menni a ház elé. Ilyenkor mindig gondolkozott kissé, ütögette a botjával a gyalogjáró szélét, visszanézegetett, harapdálta egy kicsit a száját, aztán kínlódva sóhajtott egyet és tovább ment, a botjával taktusra suhintva egyet minden második lépésnél. Az volt az érzése, hogy ha egyszer megbújna valahol a túlsó oldalon egy sötét kapumélyedésben, ahonnan szemmel lehet tartani a Csirke házának a kapuját, és ott türelemmel várna, egyszer csak jönne valaki és csöngetne azon a kapun. Azt gondolta, hogy ez rettenetes volna, bár nem lehetne tudni, hogy nem egy lakó megy-e be későn éjszaka a nagy háromemeletes kaszárnyába, amiben annyian laknak. Minek ez? Csak magát kínozná. Megszólítani nem lehet idegen embert, de ha meg is szólítja, mit kérdez tőle? Csak ott állni és várni, míg valaki bemegy, hogy aztán ez azontúl rágja a szívét, még akkor is, ha az illető tényleg csak lakó?… Egy gondolatot mindig elkerült: azt, hogy mi történik, ha ő személyesen ismeri azt, aki becsönget abba a házba. A töprengése fenekén ez mindig -268- megjelent homályosan, de ő mindig elhúzódott, mint a babonás ember a kúttól, amiben meglátta a maga ijedt arcát. Ma is megállt, visszanézegetett, de ma megfordult és lassan el is indult visszafelé. Nem volt ennek semmi különösebb oka. Csak éppen, hogy talán ma érett meg benne az elhatározás. Eleinte tétován lépkedett, de aztán, hogy belejött a járásba, már eltökélten ment. Jóval a ház előtt átváltott a túlsó oldalra, onnan átnézett a Csirke házára, mikor elhaladt előtte, és elment az utcaszögletig, ahonnan még jól látszott a kapu. Itt befordult és a sarok mögött megállt. A figyelés innen könnyű volt. Nem kellett állandóan nézni, mert hiszen aki csönget, az áll egy kicsit a kapu előtt, s ha ő itt sétálgat ebben a kis keresztutcában, oly módon, hogy a séta egyik végén mindig kibukkan a Dohány-utcába, okvetlenül meglátja, ha valaki közeledik a kapu felé, vagy vár a kapu előtt. Így rendezkedett be, a fel-alá sétát rövidre vette, tizenkét lépést tett, ezt kipróbálta, ennyire futotta a türelme, mikor távolodni kellett az őrhelytől. Néhány kocsi ment arra, az egyik a közelben állott meg, ebből egy házaspár szállott ki. Ezek sokáig nézték őt, míg a házmestert várták. Megint csönd lett és eltelt vagy egy negyedóra. Pedánsul járta a tizenkét-lépéses sétát, a végén mindig kinézett a Dohány-utcára, fordulásközben. Most egy lélek se járt arra. Mégis, mikor egyszer visszafelé menet a negyedik vagy ötödik lépést tette a keresztutcába, az éjjeli csöndben azt hallotta, hogy egy kapu csukódik. Meg is ismerte a hangot, amit annyiszor hallott, megdobbant a -269- szíve, annyira ráismert a Csirke kapujának a hangjára. „Hogyan?“ – mondta magában a másodperc alatt, míg a sarokhoz ugrott – „nem vettem volna észre, hogy valaki vár a kapu előtt?“ Kilépett a szöglet mögül, azzal az érzéssel, hogy lekésett, de ahogy arrafelé nézett, lány-alakot látott, aki már elhagyva a házat, sietve ment be, a város felé. Még mielőtt az alakja belekerült volna egy gázlámpa fényébe, hogy megismerhesse, csalhatatlan biztonsággal ismert rá a cipője szapora kopogásáról. A Csirke volt. Nem lehetett sokáig állni és bámulni, mert a Csirke sürgősen aprózta a lépést. Mire Révész úr az első meglepetéséből felocsudott, már oly messze járt, hogy nagyot kellett volna kiáltani, ha valaki meg akarta volna állítani. Ez a valaki azonban nem Révész úr volt. Amint felébredt az esze a bámulásból, elindult utána, nem azon az oldalon, ahol a lány ment, hanem a másikon, szorosan a házak tövében, de élesen figyelő tekintettel, hogy el ne veszítse szem elől. Bizonyára meglátszott Révész úr távolba-szegzett szemén és előrenyúló jockey-nyakán, hogy üldöz valakit, mert egy embernek, aki szembejött vele, annyira feltűnt, hogy az megállt és utána nézett, hosszasan. A Csirke, aki olyan fáradtnak mondta magát, úgy sietett, hogy alig lehetett megtartani a távolságot mögötte. Innen messziről, mintha nem is ment volna, csak állva siklanék előre, láthatatlan mozgójárdával a lába alatt. A sietéstől nem ért rá Révész úr gondolkozni. Csak foszlányok rebbentek fel benne, egy-egy pillanatra, de mintha rájuk szólt volna: -270- „hagyjatok, most sietek“ – elfeküdtek, minden utcasarkon újra megpróbálkozva a felszállással. „Nem hozzá jöttek… ő megy valakihez.“ Meg aztán fájdalmasan ez: „Milyen hamisság: bemenni, várni, kiszökni.“ Kínzó gyengeség didergett a térdeiben. Valósággal testi kínja a biztos megcsalatottságnak, az az elhűlő érzés, amit azok ismernek, akik már érezték, mikor egy tolvaj lassan a zsebükbe nyúl. És a legcsökönyösebb gondolat: „Hova megy?“ A Csirke befordult az egyik keresztutcába. Révész úr óvatosan ment utána, de jobban sietett, mert attól félt, hogy ennek az utcának egy kapujába megy be. Ebben a sötét kis utcában a Csirke egyszer visszanézett. De rögtön tovább ment, nem is látta meg a fiatalembert. Megint nagy utca következett, ezen megint befelé sietett a lány, aztán átvágott a kocsiúton és egy egészen kis utcába fordult be. Mikor ebbe az utcába Révész úr lassan bedugta a sarokház mögűl a fejét, látta, hogy a túlsó végen a Csirke megáll egy ház előtt és becsönget. Megvárta, míg bement a házba, csak akkor nézett szét, kereste az utca nevét a sarkon, a falon. Aztán lassan a házig ment, megnézte a számot. Ekkor vette észre, hogy a kis utca a körútba torkollik és hogy ennek a háznak, amelybe a lány becsöngetett, a sarkán van a Terézvárosi Kávéház. Világos volt, a Csirke a kuglizóba ment le, ahová az udvarból is vezetett ajtó és lépcső olyan társaságok számára, amelyek nem szerettek a kávéházon átjárni. Most sétálni kezdett Révész úr a sötéten pislogó kis utcában. Most mind egyszerre felszálltak -271- benne a gondolatok, előbb egy, kettő, aztán nyomában az egész raj, mint a verebek, mikor kocsi jön. A sok férfi, akinek a neve kavargott a fejében, lassan elhomályosult mind, csak egy maradt meg csökönyösen: Rácz Miklós, aki mindig oly gorombán tréfált a lánnyal, s akihez a Csirke oly közömbös volt. Most ezek a gorombaságok és közömbösségek mind új színt nyertek; a megjegyzések, amik eszébe jutottak, le voltak leplezve. „Utálom ezt az alakot“ – mondta egyszer a Csirke. Igen, mért mondta ezt, semmi oka nem volt rá. És a többi is mind ilyen volt. „Mi van ma?“ – kérdezte magában, mert tudta, hogy Rácz kedden és pénteken éjjeli inspekciós a szerkesztőségben. Kedd volt. „Vagy tévedek?“ Kiment a körútra és egy hirdetőoszlopon megnézte a színlapokat. KEDD – kiáltotta az arcába mindenik. KEDD – mondta a sárga, a barna papir, KEDDEN – énekelte az Opera fehér színlapja. Hogy lehet ez? Az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Átszaladt a körút túlsó sarkára, egy másik kávéházba. A telefon-fülkében, mikor a szerkesztőség számát felhívta és várt, a homlokához nyúlt: hideg és vizes volt. – Halló, – mondta – Rácz Miklós úr ott van? – Ki kéri? Erre már fellélekzett: – Steiner-kávéház. Aztán Rácz hangját hallotta: – Ki az? – Steiner-kávéház, a pincér, – mondta nagyravaszul – kérem, Somogyi úr kérdezteti a nagyságos -272- urat, hogy meddig tetszik a redakcióban maradni. – Reggelig – mondta Rácz. – Köszönöm. Lecsapta a kagylót, már ki is pöndörödött az utcára. Hát nem Rácz. Ekkor Andor képe olyan nyugodtan jelent meg az elméjében, mint ahogy a nyitvahagyott ajtón sétál be valaki. Bejött, elhelyezkedett és azontúl nem volt töprengés. Itt egy rettenetes, régi, nagyon ügyes csalás van, hónapok óta, csalás, amit nem rövid hazugságok takargatnak, hogy itt-is, ott-is kilássék a lába, hanem amit a fekete hallgatás tökéletesen fed, mint minden igazi nagy gonoszságot. A Csirke egy pillanatig olyan nagy bűnösnek tűnt fel előtte, hogy nem is fájt a szíve. Rettegés és gyűlölet fogta el. Az érezhet ilyet, aki nyájas hívásra sétált be a csapdába és ott egyszerre észreveszi, hogy hóhérkézre került. Visszament a kis utcába, járkálni kezdett és gondolkozott. Csak egy percig tartott az, hogy undorral a szívében el akart menni ettől az egész dologtól, pfuj, otthagyni őket, mindent, az egészet. Aztán mozogni kezdett benne az igazi természete: utánajárni a dolognak, kideríteni, botrányt csinálni, és ebben a botrányban visszaszerezni a lányt. Világos, hogy most itt járkálni, ennek nincs semmi értelme. Andor bizonyára lenn van már a különszobában, ott várta a Csirkét. Tehát le kell menni. A kávéházon keresztül nem érdemes, mert a pincérek biztosan ki vannak tanítva, tagadnak, vagy le se eresztik. Itt kell lemenni, azon az úton, ahol a lány ment le. Becsöngetett, aztán bement, -273- egyenesen az udvari kávéház-bejárat felé. Ott a konyha mellett kellett elmenni. Nagy csörömpölés volt a tüzilegények körül, porcellán- és tálcacsörgés, ezek a kis kávéházi konyhák ilyenkor olyanok, mint egy népes kis pályaudvar, ahol vadul siet mindenki és monotón kiáltással mondja egy-egy hang a zsivajban az állomások neveit: „egy félbarna föllel, két tea, két kapuciner, egy fekete…“ A kávéház tömve volt, innen látszottak a füstködben álló oszlopok és a fényes üvegfalak közt izgő-mozgó emberfejek. Révész úr nem arra ment, hanem balra tért, a különlépcső felé és lepörgött rajta a pincébe. Lenn csönd volt, a csörömpölő zsivaj elhalt mögötte. A kuglizót egyetlen villanyoslámpa világította meg a lépcső felől, szinte sötétben volt a hosszú alagút. A kuglizón túl volt a szeparé. Megállt, figyelt. Sehol semmi hang. Még csak nem is beszélgettek ott az ajtó mögött. Sokáig fülelt, de egyetlen szót se hallott. Az a gondolata támadt, hogy ott benn sötét van és azok némán szerelmeskednek. Erre lecsuklott a feje, mintha le akarna esni a nyakáról. Érezte, hogy a nyakának semmi ereje sincs; mint a döglött libáé a konyhában, olyan a feje. A füle halkan zúgni kezdett és mintha eldugult volna. Erőtlenül ment egy faragott padhoz és leült. A hallása lassan kitisztult, de az irtózatos csönd tovább kínozta. Néha úgy rémlett, mintha mozdult volna valami a szeparéban. De ez még borzasztóbb volt. Révész úr olyan rettenetes helyzettel állott szemben, hogy egyszerűen nem tudott mit csinálni. Elmenni, erről szó se lehetett. A szeparé ajtajához még csak közelíteni -274- is, ez olyan volt, mint tűvel nyúlni a fájó fogideghez. Ehhez a kuglizóhoz volt kötve, amelynek homályos alagútján üres tekintettel nézett végig. A vége a sötétbe veszett, mintha messze a föld alá vezetne, mint valami bánya. És köröskörül fojtott némaság. Csak fönn, falakon át tompultan, az az állandó, örök halk zörgése a messzi konyhának. Pincér se jött. Senki. Vagy talán nem is ide jött a Csirke? Felállt, a homlokát szorongatta. Részeg volt a szenvedéstől. Valami kábulatban lebegett, amit folyton le akart rázni magáról, mint madár a vizet; erre szokta az ember azt mondani: „úgy éreztem, mintha álmodnám, mintha ez mind nem is volna igaz.“ Gépiesen ment a kuglizó vályúja felé, ahol a jószagú kemény golyók pihentek egymás mellett és lenyúlt, a kezébe vett egyet. Nehéz és hideg volt, mintha kőből lett volna. „Ha ezt most teljes erővel a szeparé ajtajához vágnám?“ – gondolta és arrafelé nézett. Tán be is szakadna az ajtó és ijedten ugranának szét… és… Vér szállt fel kihűlt sovány arcába, meglobbant a szeme és most megint végignézett a homályos kuglipályán, mintha annak a végében, a sötétben bujkálna a nagy titok, aminek közibe kell vágni. A keze, a karja, az egész teste, az egész nyomorúsága megkívánt most valami szilaj erőszakosságot. Két kézre markolta a nagy golyót, hátralépett vele, aztán előreugrott és elkeseredett erővel gurította ki a sötét pályára, hogy csak úgy ugrott a kemény agyagon. A pálya végén a golyó nekirohant a dobnak, olyat szólt, mint egy ágyú, felvágódott a csatornába és onnan sietve gurult vissza feléje, csattant -275- egyet a többi golyón és megállt. Révész úr szétnézett. Semmi nesz. Megint fogta, megint hátralépett, meglóbálta, előre rohant és kivágta a pályára. Dobbant, csattant, mintha szét akarta volna vetni a deszkát, aztán megint jött vissza, mint az engedelmes vadászeb. Erre se mozdult sehol senki. Révész úr feltűrte a kabátja ujját, most már láz fogta el, újra töltött, mint a nekibuzdult tüzér, újra dobott, aztán meg se várva a golyót, másodikat vágott utána, aztán harmadikat. Dörgette a kuglizót, sietve kapkodott újabb és újabb golyók után, hogy a mennydörgés el ne hallgasson egy pillanatra sem, nekihevülve dolgozott, mint valami nagy, bömbölő hangszeren egy megőrült cigány, úgy, hogy elállt belé a lélekzete. A visszhangos nagy fadob dörgött és dobogott, szünet nélkül, nyögve és recsegve, egyik golyó a másik után durrant belé, mintha ez a hajladozó sovány, égőszemű, ide-oda ugró bolond emberke meg akarta volna mutatni, hogy mit lehet kihozni ebből a nagy basszus-hangszerből, ha az ember a szíve minden keserűségével játszik rajta és beleereszti minden fájdalmát, mint a prímás a hegedűjébe. A dörgéstől nem is hallotta, hogy a pincér jött, csak egyszerre meglátta, amint ott áll mellette fehér kötényben és csudálkozva néz rá. Elszégyelte magát. – Kipróbáltam – mondta lihegve, mosolyt erőltetve. A pincérnek ujság volt a kezében. Ő is mosolygott, aztán azt mondta: – Csak tessék tovább. És bement a szeparéba, oda, ahol a Csirkének -276- kellett lennie. Révész úr hirtelen utána lépett és nem csukódhatott be a pincér mögött az ajtó, mert ő visszanyomta. Belépett a szobába. A Csirke egyedül ült az asztalnál feketekávé mellett és ujságot olvasott. – Jóestét – mondta Révész úr. A pincér letette azt az ujságot, amit hozott, és kiment. Révész úr egy székhez sétált és leült, szemben a Csirkével. A lánynak nem volt meglepett az arca. Fájdalmas és haragos volt, ahogy a fiatalemberre nézett. És elszántság volt benne. A Csirke már egy óra óta ült itt egyedül, rég megvacsorázott és most éppen a vezércikkét olvasta az estilapnak. Azért a vezércikket, mert kétségbe volt esve Andor miatt. Andor nem jött és ez nem lehetett más, mint visszatérés a menyasszonyához, akiről már mindent tudott a Csirke, annyifelé szaglászott és faggatózott Andor barátai közt. Az ujságban tehát minden cikk fájt. Minden cikkben volt valami, ami neki szólt. Valaki meghalt: meg kellene halni, ezt nem lehet túlélni… Színház, a színdarabok címei: mind Andor és ő, vagy Andor és az a másik… A hirdetések: lakások, amilyenben most Andor is van… Lószerszám: kocsiban ülnek most ketten… Képviselőház: Andor képviselő lesz és a felesége a karzaton ül… A vezércikk címe ez volt: „Junktim“ – és ez a szó, amiből egy betüt sem értett, végre megnyugtatta a Csirkét. Épp kezdte olvasni, hogy: „Ahogy vesszük. Taktikának ugyan átlátszó…“ – és már örült, hogy a „taktikát“ sem érti, mikor bejött Révész úr. – Kit vár? – kérdezte ez, mellőzve minden -277- bevezetést, mintha az most nem is volna fontos, ami a hazakísérés óta történt. – Senkit. – Ez jó – mondta és fölkelt. Sétálni kezdett. – Kit vár? – kérdezte újra. – Senkit – felelt a Csirke és tovább nézte a vezércikket. – Hazudik – mondta Révész úr. A lány vállat vont. Mit bánta ő most ezt a drámát. Nagyobb baja volt neki. Révész úr semmi és senki nem volt most a szemében. Nem félt tőle, érezte, hogy még csak terhére sincs ebben a keserves órájában. – Mindegy – szólt Révész úr. – Én ráérek. Várunk együtt. Majd csak jön. – Nem jön – mondta a Csirke az ujságból. – Kicsoda? – Senki se jön. Mikor ezt mondta, fájdalmasan érezte, hogy igazat mond. Ha Andor eddig nem jött, most már ezután sem jön. Még ez is hozzájárult külső nyugalmához, ez az előérzet. – Hát akkor mit csinál itt? – Olvasok. És olvasott. Folyton a címet olvasta, hogy „Junktim“. Rászédült erre a szóra, hozzáragasztotta a szemét, magába erőltette az idegen betűket. Révész úr a pianinóhoz ment, rátette a kalapját, leült elébe. Előbb a nadrágzsebébe dugott kézzel dőlt hátra a széken és sokáig úgy meredt a repedtcsontú billentyűkre. Így nézte hosszú ideig mindenik a maga szem-támasztóját. Aztán Révész úr a kilökött szerelmes ősi ostobaságával, szeliden -278- mosolyogva elkezdte halkan játszani azt a keringőt, amit akkor játszott, mikor a nyáron ebben a szobában a Csirke táncra kérte Andort. Ez fájdalmasabb volt a Csirkének, mint bármelyik cikk az ujságban. De ez olyan édesen kínozta, hogy nem bánta, hallgatta, lecsukott szemmel, nem törődve azzal, hogy ki játssza és miért játssza. Kopogtattak az ajtón. Révész úr arra kapta a fejét. Megint a pincér jött be és kérdezte a Csirkétől: – Bontsak pezsgőt, nagysád? – Mondja csak – szólt hátra Révész úr, oda se nézve, és egy pillanatra se hagyva abba a zongorázást: – Mi az, hogy ma Aradi úr olyan későn jön? – Nem tudom – mondta a pincér. – Máskor már tíz óra előtt itt szokott lenni. A keringő egy másodpercre meglassúdott, de aztán tovább lejtett a régi tempóban. A pincér elvitte az üres kávéscsészét. A zongora szólt és senkise beszélt. Aztán visszajött a pincér egy üveg pezsgővel, kibontotta, töltött és az egyik poharat a pianinóra állította. – Kérem – mondta a Csirke, mikor megint magukra maradtak. – Hagyja abba. Hozza ide a poharát. Beszélni akarok magával. Révész úr fogta a poharát és odaült hozzá az asztalhoz. A valóság nagyot ütött rajta, de mire ezt az ütést megkapta, már úgy el volt fáradva, úgy ki volt készítve, hogy nem halt bele. Nem is hitte, hogy ezt így el lehet bírni. Csak az volt a furcsa, hogy mikor a Csirkére nézett, egészen -279- idegen arcot látott. Meg akarta mutatni, hogy nem izgatott: – Tudok mindent – mondta, elnézve a lány arcáról. – Maga szerelmes az Aradiba és itt szokott vele találkozni. – Igen – szólt nagyon egyszerűen a lány. – Maga minden este becsapott engem. Érezték, hogy jól illik ehhez az új helyzethez a magázódás. – Igen – jött a válasz. – Minden este. – Minden este. A Csirke halkan és gyerekesen sírni kezdett, nem Révész úr miatt, hanem a „minden este“ miatt. A „minden este“ másként hangzott őbenne, mint Révész úrban. Ez a sírás jól esett a fiatalembernek. Elfogadta és méltányolta ezt a gyönge hímnek az az ösztöne, amely mohón várja a megbocsátás lehetőségeit. Kínozni kezdte: – Nagyon szerelmes? – Nagyon. – Miért nem vallotta be nekem… becsületesen? – Nem bírtam. Azt érezni kellett volna rajtam. – Igen? Ne mondja. Mérges, gúnyos lett: – Ez nagyon jó – mondta. Felállt és egy hajtásra itta ki az egész pohár pezsgőt. – Nekem kellett volna észrevenni. A Csirke a csöndes sírásból most nagyon felzokogott. -280- – Nézd, – mondta sírva – ne bánts most engem… inkább állj mellettem, mikor annyit szenvedek… légy a barátom, hiszen tudod, hogy senkim sincs… gyere ide… Sovány kis karját kinyujtotta feléje. Révész úrnak a szeme tele lett könnyel, most nagyon ellágyult és odament, melléje húzott egy széket, leült és átölelte. A Csirke zokogva hajtotta a mellére a fejét. – Sírd ki magadat – mondta Révész úr, pityergőre álló hangon, lebiggyedő szájjal. Úgy érezte, hogy most ezt kell mondani. Most megint halálosan szerette a lányt, vígasztalni, ápolni szerette volna másért való szerelmes betegségében, a nem hódításra született férfiak átkozott gyöngeségével. Az arca lassan büszkére, sőt ridegre vált: lágy szerelmesek fertőzött önérzete ez, amely már csak a külsőségekre vigyáz, belül rothadt, mint a könnyű alma. – Sírd ki magadat… Az meg kisírta magát; ők ilyenkor oly természetesek a feneketlen önzésükben, hogy nem bánják, kin sírják ki magukat. Szinte jólesik nekik, hogy épp a megcsalt emberükön sírnak, nem éreznek ki belőle mást, mint azt, hogy az is egy szenvedő szerelmes, eszükbe se jut, hogy az éppen őmiattuk szenved. Révész úrban pedig ömledezett a részvét és a jóság: ez ilyenkor azért jön, hogy leöntse és eloltsa a férfi-önvádat, a szégyent a nyomorult viselkedés fölött. Révész úr fájóan szépnek találta, hogy ő most jóságos. – Nem szeret már engem, – szepegte-szipogta -281- a keblén a lány – ez visszament a menyasszonyához… és én ezt nem élem túl… ez borzasztó… Görcsösen fogózott a fiatalember nyakába: – Drága Károly… – sírta – drága Károly… ne hagyj el… maradj mellettem… Drága Károly megsimogatta a púderes szőke fejet. – Jól van, – szólt – most már elég volt, fiam, ne sírj annyit… Olyan hangon beszélt, mint a doktor bácsi: – Na ne sírj, – mondta – egészen fölizgatod magadat. Nagysokára lassan elcsöndesedett a Csirke és égő, megduzzadt szájával Révész úr arca felé közeledett. Révész úr meg akarta csókolni ezt a szomorú gyerekszájat, de a lány lassú kis mozdulattal kitért előle és ő csókolta meg az arcán. – Jól van, – mondta Révész úr – én veled maradok. – Úgy-e? – és ránézett nagy, ázott szemével. – Igen, igen. Most megint sokáig hallgattak, érezhető volt, hogy a Csirke megkönnyebbült és most bágyadtan pihent a sírás után. Ivott is egyet a pezsgőből, ez jól esett a torkának. Benyúlt a jegesvödörbe és két ujjával hideg vizet kent végig a homlokán. A hosszú hallgatás után azt mondta: – Milyen jó, hogy te vagy nekem. – Jó, csak pihend ki magad. Fel-alá járt Révész úr a rövid felöltőjében. Aztán megállt: – Majd elmúlik ez – mondta. – Nem bírom, – szólt a Csirke – ez egy -282- olyan súlyos, furcsa ember… azt se tudom, kicsoda… legjobban szeretnék szabadulni tőle, ha bírnék… nem való ez nekem, én ebbe tönkremegyek… – El fogod hagyni – parancsolta Révész úr. – Igen – súgta maga elé bámulva a lány. Aztán fölemelte a fejét, nyelt egyet és kedves-kérlelően mondta: – Kérlek, tégy nekem egy szívességet. – Na mi az? – Eredj a telefonhoz, meg akarom tudni, hogy hol van… csak azért, mert most már úgyse lát többet, de hogy okom legyen… – Én telefonáljak neki? – A világért sem! – szörnyűködött, pedig úgy gondolta, hogy Révész telefonáljon neki. – Csak tudni akarom, hogy hol van. Ha kidobom, legyen meg rá az okom. Drága Károly. Kedveskedve nézett rá. Ezt elfogadta a drága Károly. Ahogy a lány meglátta az arcán az ingadozást, hevesen, gyorsan kezdett beszélni: – A Margitszigeten a szállodában, aztán Budán dr. Aradi alatt, aztán a budai körben… Csak azt kérdezd meg mindenütt, hogy ott van-e. – Jó, jó, jó – mondta Révész és kiment, föltette magában, hogy nem telefonál, majd azt mondja, hogy egyik helyen sincs. A Csirke utána nézett, most nem szerette, egy kicsit útálta, de hálás volt neki. Mialatt oda volt, megnézte magát a tükörben. „Agyon van sírva az arcom“ – mondta magában – „most már ne is jöjjön.“ Révész úr kelletlen arccal jött vissza: – Nincs. -283- – Sehol? – Sehol. A lány gyanakodva nézett rá: – Nem is telefonáltál. – Ilyet ne is mondj – szólt sértődötten Révész úr. Tényleg nem telefonált, egy egész cigarettát szívott el a fülkében és a telefonkönyvet olvasta. Most állt egy kicsit, némán. Aztán erélyesen mondta: – Na gyerünk. Felsegítette a lányra a kabátját, ő maga pedig begombolkozott. Le se vetette volt a felöltőjét. – Meg fogsz hülni – mondta a Csirke meggyőződés nélkül. – Nem baj. Elindultak. Az ajtónál megállt Révész: – Nem is fizettünk… – Hagyd – mondta a Csirke és előreszaladt. – Gyere! A Csirkénél nem volt semmi pénz és biztosra vette, hogy Révész úrnál sincs. Andor itt havonként fizette a számlát. Révész úr komoran ment utána. Megint az udvaron mentek keresztül, a kapun mentek ki. Hallgatagon ballagtak visszafelé azokon az utcákon, amelyeken még tizenegy előtt úgy sietett a lány és mögötte Révész úr. A Dohány-utcában, a Csirke kapuja előtt esett az első szó, mikor megálltak. Révész úr nagyon sáppadt volt. – Pá – mondta neki halkan a Csirke, gyöngéden megsímogatva az elkínzott arcot. – Most menj szépen haza. Révész úr egy ideig a szemébe nézett a lánynak, -284- aztán a földre nézett. A Csirke nyugodt és közömbös volt. – Holnap gyere értem a színházhoz – szólt, mialatt hosszan nyomta a csengőt. Révész úr még mindig a földet nézte. Kezet fogtak. – Csókolj meg – mondta a lány és a kezénél fogva maga felé húzta, az arcát kínálva neki. Már közeledett a házmester. Révész úr most megint a Csirke szemébe nézett, nagyon sötéten. A lány odatolta a szája elé kis arcát és várta a csókot. Mikor a kulcs hallatszott, Révész úr megérintette a Csirke arcát, szerette volna hosszan és nagyon megcsókolni, de nem lehetett, mert a lány bement és a házmester becsukta a kaput. VI. Mire Andor felébredt, már elállt volt az eső. Mikor az ablakot kinyitotta, kedves langyosság szállt be az ősziesen rozsdás fák felől. Olga már nem volt ott. Csak a helye látszott meg a tegnap frissen vetett ágyon, amelyen mindvégig mozdulatlanul fekhetett, mert a feje egyetlen erős nyomot hagyott a sima párnán. Síró testének a negatív lenyomata előtt állt egy percig Andor, aztán, mintha nem szeretné ezt a látványt, gyöngéden ráütött a párnára, amely az első ütésre kisímult, elfelejtette a súlyos és forró fejet. „Le kellene feküdni“ – gondolta a fiú és végignézett a smokingján. A megtört ingpáncél kiugrott a mellényből, feldudorodott az álláig. A combján nagy hamufolt szürkült, csúnya báli maradék volt ez a -285- jelmez. Házikabátot vett, hogy lemegy, megfürdik a jó langyos, kénes-szagú vízben, mielőtt befekszik az ágyba. Csak rövid percekig járt a fejében egy kis álmos érdeklődés az iránt, hogy mikor ment el Olga, hova ment, mit fog most csinálni: kibékül-e az ügyvéddel vagy világgá megy. Álmosság és a nem kellemetlen törődöttség érzése vett erőt rajta. Kibámult a nagyon megritkult fákra, amelyek mozdulatlanul fürödtek a fényes őszi délelőtt napsütésében. Úgy süttették magukat, mint az öreg emberek. Szép színeik voltak az erős és mégsem bántó világításban: a nagy csoport mind vörösen és barnásan rozsdás volt, csak egyetlen fa volt köztük, amely aranyosra száradt beteges-zöld lomb-maradékot nyújtogatott ki a rezes-rozsdás masszából, a nap felé, szinte kérlelően, mint a koldus nyújtja fel tarkarongyos aszott karját és bütykös ujjait a szép-fényes úridámához. A portás előtt, mint szokta, megállt: – Nem kerestek? – De igen – mondta az. – Telefonon. És ment vissza a sötét fülkébe, keresgélni. Cédulával jött vissza: – Ez az úr telefonált, hogy délben okvetlenül várja a korzón a nagyságos urat. Átadta a cédulát. Turnovszky Iván neve volt rajta. Andor nézte az írást: – Igen – mondta halkan, mintha ezt természetesnek találta volna. – Igen, tudom. Restelt valamit, palástolni akart valamit, nem is tudta, hogy mit, csak önkéntelenül védekezett az ellen, hogy elárulja magát. Túl-közömbös volt, mint ahogy a féligrészeg ember túl-egyenesen jár. -286- A zsebébe gyűrte a cédulát, únott arccal nézett ki a kapun az enyhe napsütésbe, úgy kérdezte, félvállról: – A korzón? – Igenis. – Délben? – Igenis. – Jó – mondta, még nézett ki egy kicsit a kapun, aztán elfelejtette, hogy fürdeni jött le. Lassan visszament, fel a lépcsőn, be a szobájába és ott újra megnézte a cédulát. A portás írásában önkéntelenül valami Turnovszky-írást keresett, sőt talált is egy-két betükötést, ami az Elláéhoz hasonlított. Ilyen semmiségekkel tolja el magától az idegrendszer a közeledő gondolatrohamot, amelyre nincs felkészülve, hogy időt nyerjen, kezdjen hozzászokni, védelmi állásba helyezkedhessék. – Délben – mondta félhangon, órára nézett, elfelejtette, hogy mit látott rajta, újra megnézte, hangosan mondta: „féltizenegy“, visszatette a zsebébe, levetette a házikabátját és megint nem tudta, hány óra. De vetkőzni kezdett, kinyitotta a szekrényajtót, friss fehérneműt szedett elő és az új sötét ruháját rakta ki. Első érzése, az első gondolat, amely betört védekező szívébe, az volt, hogy a lány látni akarja, Pécsi ki van dobva, őt szereti, mindig is őt szerette, „hogy is lehettem olyan ostoba, hogy ezt nem tudtam, négyéves szerelem nem múlik el egy hét alatt, hiszen nálam se múlt el…“ A boldog izgalommal együtt, ami így rátört, már ébredezett benne a fiatal ragadozó, már elégtételt követelt azért, amit eddig szenvedett, már látta magát felsőséges mosollyal a piruló -287- lány előtt, már úgy szakadt és zuhogott az életébe gyémántos-kéken, szikrázva és frissítően az ifjú boldogság, mint a felduzzasztott kék tó vize a megnyitott zsilipen a száraz mederbe, – a gazzal felvert, repedezett, köves, szomjazó életébe, hogy aztán ott üdén vágtasson tovább, megráncigálva a parti bokrokat. „Vizet, angyalom, friss vizet“ – kiáltott vígan a szobalányra, két ujja közé csípte az állát, aztán tolta magától, otthagyta, mint a rohanó víz a lombot, amit elkap és visszaugraszt. „Szervusz“, – mondta egy piros nyakkendőnek – „te jösz ma velem“ – majd: „nem, nem te“ és visszalökve őt a sötét szekrénybe, új szinek után kapott: egy aranycsikos szilvakéket rántott ki: „Te leszel az, te.“ Harsányan kiáltott a borbélyra, mikor az kipakolt a mosdóján: „gyerünk, gyorsan és símára!“ – lehúnyta a szemét, mikor szappanozták és fejét a borbély szívéhez támasztotta, hogy hallotta a dobogását. Majd három-négy új inget is lökött félre, hogy szebbet találjon; úgy beszélt az ingekkel, mint a gazda a kiskutyákkal: „te se kapsz, te se kapsz, te se kapsz… te gyere ide, te kapsz, te vagy a legtisztább, te jól viselted magadat“. Kocsit nem kapott, a lóvonat indulását nem volt türelme megvárni. Gyalog vágott neki a nagy fasornak, amely Pest felé visz. Puhán járt a hajnalban megázott faleveleken, vígan nézegetett ki a fák alól az aszú gyepre, amelyen mint kis tükrök, az esővíz-foltokban égdarabkák világítottak. Gyorsan és örömmel ment, az egyik pillanatban elhatározva, hogy leborul a hű lány elé és elébe önti a szerelmet, mint valami zsákból a kincset, -288- oly dúsan és szépen, hogy elkáprázzék belé, a másik pillanatban gőgösen mosolyodva el „majd adok én neked“-kifejezéssel az arcán, de már meg is bocsátva neki mindent, amikor képzeletben a lány aggódó szemét meglátta. Lenn, már a híd közelében egy férfi integetett feléje. Máté volt, a ragyás Máté, nyakába húzott fejével, elefánt-orrával, pislogó kis szemével. Könyv volt a hóna alatt. Megállt Andor előtt: – Hova sietsz? – Megyek fiam – és már ment is, futtában fogott vele kezet, de aztán türelmetlenül mégis visszaszólt: – Tanulsz? – Mit csináljak? – vigyorgott Máté, a vastag könyvet mutatta és ment a Dunapart felé, az őszirózsákhoz, amelyek nap-nap után hallgatták itt őt, amint kimeredt szemmel mormolta a perrendtartást, néha hosszan megállva, a kis lila, fehér és rózsaszínű fejekre bámészkodva, s aztán újra kezdve, mintha nekik mondaná a keserves jogi szöveget. „Szegény Máté“ – mosolyodott el magában, miközben felfelé sietett a hídon – „Máté… Máté…“ Sajnálta, siettében vissza is nézett rá. Szomorú látvány, ezek a rab magolók a szép kertekben, Pesten. És az a fájó-vágyó pillantásuk, amellyel soká kísérnek minden arramenőt; úgy néznek utána, mint kórházkert rácsa mögül a beteg… A korzón nem voltak sokan. De azért nem volt elhagyatott. Az ujságírók csomóba verődve álltak egy-két ülő körül. És gyerekek jöttek, ezek legtovább -289- hívek a korzóhoz. És ami nyáron ritka: gyerekkocsik, finom, lakkos fehér kis bádogágyak magas pókháló-kerekeken, bennük hanyatt a kisgyerek, amint lebiggyesztett szájjal komoran néz felfelé, összehúzott szemöldökkel, mintha németül számolna magában. És megint jött az a magános, erőteljes, már nem fiatal hölgy, akinek olyan mereven koppan mindig a magas cipősarka, aki olyan páncélosan van befűzve, s aki mindenkire oly púderes-haragosan néz körülárkolt nagy szépasszony-szemével. Nehezen telt az idő, néha jött egy-egy ismerős, de Andor egyikkel se mert megállni, türelmetlen volt, félt, hogy elmulasztja Turnovszky Ivánt. Féltizenkettőkor egyszerre csak meglátta, amint a Petőfi-tér felől sietve jött, jobbra-balra nézegetve, mint aki a szemével söpri az utcát. Elébe állt, szétterpesztett lábbal. – Halló! – riasztott rá, mikor az épp oldalvást nézett. Ez a „halló“ átmenet volt a „szervusz“, a „jónapot“, meg a „megállj“ közt; zavartan hangzott, de magától jött. Iván ránézett, megállt, elmosolyodott. – Szervusz – mondta Andor. – Szervusz – mondta a fiú. – Ne haragudjál, hogy telefonáltam, de nem akartam megreszkírozni a kiutazást a szigetre… nem tudtam, hogy otthon talállak-e. Valahogy nem volt a hangja olyan vidám és szaporacsengésű, ahogy Andor várta. És ez a nagyon kis hangszínkülönbség már szívenkapta. A hirtelen, csak az imént kizöldűlt optimizmus egyszerre elfagyott benne. -290- – Nem baj, – mondta már nyugtalanul – a fődolog, hogy most itt vagyunk. – Hát kérlek, – kezdte Iván és körülnézett – gyerünk be ide a kis utcába… nem akarom, hogy itt együtt lássanak minket. Elborult benne az idő. Most már nagyon nyugtalan lett, mikor a kis utcába befordultak. Komoly volt az arca. – Tessék – mondta. – Beszélj. Hallgatlak. – Kérlek szépen, – mondta a diák – kérlek szépen… A kellemetlenségek kezdődnek ezzel a kettős kérlekszépen-nel, mint az ítéletek az „Őfelsége“ szóval. – A nővérem – mondta a második „kérlekszépen“ után – arra kér téged, hogy add át nekem a leveleit, én majd odaadom neki és neked meg elhozom a te leveleidet. – Igen – mondta Andor, minden gondolat nélkül. Mentek egymás mellett, hallgattak, és Iván egyszer-egyszer várakozó arccal nézett fel rá. Ez az „igen“ nem volt elég feleletnek, ez inkább úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „hallottam“. Megálltak. – Kérlek – szólt Andor. – Rendben van, vissza fogom adni. A diák is zavarba jött: – Mert az Ella – mondta halkan – most… tegnapelőtt óta menyasszony, és most… hát most már azt neki vissza kell kapni. Andor úgy tett, mintha ezt már tudná: -291- – Hétfőn volt az eljegyzés. – Igen. Rágyújtott. Ivánt elfelejtette megkínálni. Már a zsebében volt a tárca, mikor ez eszébe jutott. „Pardon“ – mondta és elébe tartotta a tárcát. Aztán a saját cigarettájáról adott neki tüzet. – A dolog rendben van – mondta. A diák ránézett: – Te nem is tudtad? – Dehogy nem. – Te… Pécsivel nem vagy jóban? Vállat vont: – Ugyan mért ne volnék jóban Pécsivel? Kínlódott. Az is jó lett volna, ha ez a fiú már elment volna innen azzal az okos, gyanakvó szemével. De az is jó volt, hogy még itt volt és még talán mond valamit. Még mindig lebegett köztük az, hogy a levelek visszaadásának módjáról nem beszéltek. Ez a késlekedés már szinte szándékos, ezt érezte Andor, mikor azon tünődött, hogy most még mit mondjon. Mintha egy dacos gyerek visított volna a szívében, aki nem akarja odaadni azt, amit követelnek tőle. Nem ő volt, aki görcsösen fogta a levélcsomót, valaki más toppantott benne akaratosan és teleordította az agyát a „nem adom“-mal. – Nem adom – mondta nyugodtan, de rögtön megijedve ettől, mintha nem is ő mondta volna. Aztán figyelt, várta a választ, megsértett szívében annak a pártjára állva, aki ezt helyette mondta. – Nem adod? A leveleket?… Bámulva nézett rá Iván. Felocsudott ebből a hibából, zavartan helyesbbítette: -292- – Nem adom… neked. Nem bízhatom… még rád se. Kibukott belőle a szó, ami legbelülről jött: – Csak Ellának személyesen adhatom át. És érezte, hogy most már kapaszkodni fog ebbe, ebbe az utolsó találkozásba, amit rémülten követelt egész teste és lelke, ebbe az egyetlen módba, amivel még talán utóléri az előle futó lányt, amivel talán még megállítja és visszahozza, akár erőszakkal is. „Nem engedem“ – mondta magában és olyan szívósságot érzett, mintha minden izma drótkötélből lett volna. – Mondd meg Ellának, hogy még egyszer találkozni akarok vele, személyesen akarom átadni neki a leveleit. A fiú tétován mondta: – Majd megpróbálom. Meg fogom neki mondani. Hát akkor… a szigetre telefonáljak? – Nem, nem – szólt Andor. Nagyon megijedt a várakozás napjaitól, a telefontól, a választól. – Nem. Most mindjárt… eridj itt be a kávéházba, telefonálj haza és én itt kint megvárom a választ. – Nem tudom, otthon van-e már Ella… – Eridj, kérdezd meg. A gyerek egy lépést indult, megállt: – És ha éppen ott van Pécsi? – Mindegy. Na eredj. Iván bement a kávéházba. Andor fel-alá kezdett járni a kis utcában. „Össze van bennem törve minden“ – mondta magában és tűrhetetlen nyugtalanságot érzett. „Ideges vagyok.“ Néhány lépés után a kávéház ajtajára meredt. Düh fogta el. „Nem aludtam“ – gondolta és csitítgatta magát -293- belül. Egy Thorgott nevű fiatalember fordult be a kis utcába, az apja volt irodavezetőjének a legjobb barátja, akivel korcsolyázni járt egy télen a budai jégpályára. – Szervusz – mondta ez. – Hogy vagy? Meg akart állni, beszélgetni vele. – Kérlek – szólt rá idegesen. – Bocsáss meg… várok valakit. – Hölgy? – kérdezte Thorgott, mosolyogva. – Hölgy. Már hátat is fordított neki. – Pardon – mondta Thorgott és elment. Iván csak nem jött. Nagyon sokára aztán mégis kijött a kávéházból. Andor elébe ment a kocsiúton: – Beszéltél vele? – Igen. – Mit mondott? – Azt mondta: nem. – Hogyhogy… nem… – Azt mondta: „annyit mondj: nem.“ – Igen – mondta Andor és a földre nézett. Aztán kinézett a Duna felé, Thorgott után. Iván tanácstalanul állt mellette, várt. – Hát kérlek – szólt elhatározottan. – Eredj még egyszer a telefonhoz. Mondd, hogy azt üzenem neki. Hogy azt üzenem neki. Szóról szóra így mondd. Azt üzenem neki, hogy egyetlen és utolsó kérésem hozzá az életben. Még egyszer beszélni akarok vele. Aztán soha többé. Átadom a leveleit és aztán soha többé. Értetted? – Igen. Visszafutott a kávéházba. „Nagyon rossz, amit -294- csináltam“ – gondolta Andor. Nekidőlt egy kapunak és nézte a kávéházat. Még lehetett volna Iván után kiáltani. De nem szólt. A kávéház ablakában egy idősebb úr tojást evett pohárból, a balkezével az álla alá szorított egy kis szalvétát és nagyon odafigyelt a kanálra, mikor a szája felé vitte, elibe is ment szűkre csucsorított szájával. „Mért nézem ezt ilyen élesen?“ – kérdezte magától Andor. Aztán: „Irígylem ezt az embert.“ Iván hamarosan jött vissza. – Na? – riadt feléje. – Nem. – Azt mondta: nem? – Azt mondta: „annyit mondj: nem.“ Andor most összeszorította a fogát. Elkeseredés égett benne. Tehetetlen volt, dühös lett. Gyorsan dolgozott az agya, a jelenet villant meg előtte, amint Ella leteszi a telefonkagylót és elégedetten megy vissza Pécsihez a másik szobába, a kaján „nem“ után. Most gyerek lett nagy kínlódásában, átadta magát a gonoszságnak, a kisfiús dacnak, nem törődve semmivel: – Hát jó – mondta szárazon. – Most még egyszer és utóljára menj vissza és hívd fel. Mondd meg neki, hogy ha nem akarja tőlem személyesen átvenni a leveleit, akkor egyszerűen nem adom vissza neki a leveleit. Ivánra átragadt ez az izgatottság. Némán futott vissza a kávéházba. Gonosz nyugalom érzése ment végig Andoron. Keserűen mosolygott, mint aki végtelenül utálja önmagát, de most már nem bán semmit, mert az életéről van szó. A levelekre gondolt, amelyeket volt oka Ellának visszakérni. -295- Eleinte ostoba és unalmas leveleket írt Erdélyből, ahová nyaralni jártak. „Sétáltunk, ebédeltünk, kirándultunk, zongorát gyakoroltam, rád gondoltam, szeretlek a sírig.“ De utóbb tanította, gyötörte, hogy az igazi érzéseit írja le, úgy, hogy a levelek melegedni kezdtek. Addig kínozta, hogy írja meg neki az utána való vágyakozásait, a legnagyobb leány-titkait, amíg a kis szőke ezt is megpróbálta, és ha nem ment, készenvett, olvasott vagy hallott frázisokat írt neki, szűzi szemérmetlenségeket, de néha célzásokat régi együttlétekre, kamaszmohóságait magasztalva. Ő meg bátorította folyton, s így végül a levelezésük is olyanná vált, mint az együttlétük: szerelemtelen izgatottság és érzékieskedés bujkált a levélpapiron. A mondatok erősen kompromittálóakká lettek, nem harmadik ember számára valók, legkevésbbé Pécsi Lajos számára… A diák szaladva jött vissza, szinte ő is örült, hogy már van valami megoldás. – Na? – Azt mondta, hogy azt mondjam, ő ezt zsarolásnak tekinti és téged megvet ezért, de kénytelen. – Mit kénytelen? – Kénytelen elfogadni, amit üzentél. – Mi az, amit üzentem? Észre se vette, hogy kiabál. – Azt mondta, hogy értesíteni fog téged általam és egyszer eljöhetsz mihozzánk és ő fogadni fog téged. Andor fellélekzett. Valami iszonyútól könnyebbült meg. Kínosan mosolyodott el. -296- – Na látod – mondta. – Hát majd értesíts. Szervusz. Otthagyta a fiút és kiment a Dunához, a korzóra. Nagy nyugalom terpeszkedett el benne, de undor émelygett a mellében. Gazembernek érezte magát, de érezte, hogy ebben a rút cselekedetben erő volt, és ez az erő már valami győzelem Pécsi Lajos ravaszsága, szorgalma, kitartása fölött. „Az enyém lesz“ – mondta magában szenvedélyesen. A korzón leült, szemben a Dunával. Pihennie kellett. Nézett a dombok fölé, a híg őszi levegőbe, a messzi égre. Most valami megnyugtató szelídség volt az ég tompa fényében. Mintha távolabbra szállhatna ősszel a tekintet, valami finom köd mögé, nem mint a nyári kékben, amely olyan élesen ragyogva akadályozza a nézést… Thorgott jött arra és vékony pálcájával megkoppantotta a térdét: – Nem jött a hölgy? Ránézett, nem is felelt neki. Thorgott tovább ment, nevetve nézett rá vissza. Aztán egy öreg úr jött, a budaiak közül való. Ennek köszönnie kellett. – Van szerencsém – mondta az öreg úr, de a nézéséből látszott, hogy nem ismeri meg Andort. Kár volt köszönni. Fáradtan ült, le-lehúnyta a szemét. A közelében az ujságírók raja hangosan nevetett. Odanézett, most megint gyűlölte őket. Meglátta köztük a kis költőt, akit a Moulinból ismert. A kis költő arca, de a ruhája is fakó volt így a napvilágon, hogy kimászott az éjszakából a dunai nappal világosságába. Vitatkoztak, aztán a kis költőt lehetett hallani, amint ezt mondta: – Ez most mind svindli, ami itt van. De azért -297- Pest nem kerülheti el, hogy száz éven belül a legnagyobb városa ne legyen Európának… itt hiába minden, itt hiába csalnak meg panamáznak, ezt nem lehet tönkretenni, mert földrajzilag úgy fekszik, hogy az atyaúristen se… Közbeszóltak, hárman beszéltek egyszerre. Bántotta ez a gondolatbörze, fölkelt, elment a közelükből. Még ezt is hallotta: – Majd ha mink kidöglünk innen és jönnek komoly gyerekek… Meg még néhány szót: – … száz év mulva… És egészen távolról, éles, kellemetlen hangon: – … Kereskedelmi kikötő… igen, igen, ne röhögj… Ment a villamos állomása felé, ott megállt, végignézett a fénylő síneken, nem jött kocsi. „Rémes,“ – mondta magában – „hogy én ilyesmin soha nem gondolkozom.“ Kínozta őt most ez a szemrehányás, ami mélyen vergődött benne. „Ujságokat kellene olvasni.“ Aztán: „Könyveket inkább.“ Aztán: „Istenem, egy lányért kínlódni, így hozzáragadni egy senki lányhoz… ezek is férfiak és biztosan ezeknek is vannak dolgaik nőkkel… és mégis tudnak mással törődni…“ Megijedt a gondolatától: „Piszok dolog, hogy én csak magammal törődöm, mindig csak, hogy én hogy’ érzem magamat… csak én nem akarok szenvedni.“ Aztán: „Mindenkinek kell szenvedni, én mért nem akarok?“ Majd később: „Elkényeztettek otthon, egyetlen gyerek voltam, ez nem megy így.“ Messze föltűnt a sárga kocsi. „De ha nem bírom, nem bírom“ – mondta magában, -298- benn összeszorult a mellében valami, végtelenül önző fájdalmat érzett, amely elöntötte, mint valami hatalom, elsodorta a kereskedelmi kikötő mellől, amibe egy pillanatig még kapaszkodott, hogy ő is itt van, ő is fiatal, és ő is szeretné ezt csinálni azokkal együtt, és lehetne, de hogyan kellene?… Valahol el kellene kezdeni, de most nem, csak most nem… ezt most el kell intézni és „nem engedem, nem eresztem, belékapaszkodom, nem bírok nélküle…“ Jól esett neki, hogy a villamos gyorsan vitte, erőszakosan rángatta meg a fordulóknál, mikor visítva kanyarodott. Kellett most a testének ez az idegen vad erő, ami szilajan rántja a távolba. Kissé kihajolt a perronról, a kemény szélnek tartotta az arcát. Így siralmas városi módon, hat krajcárért megvette azt a repülésbe-feledkezést, amit a messzi vidéken érez a felzokogó férfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki az őszi tarlónak, a rohanást és a végtelent keresve, vad-keserű nagy fiatalságában. VII. Várta az értesítést. Úgy számított, hogy egy-két nap alatt eldől, mikor beszélhet a lánnyal. Ez a várakozás és a gondolatok serege, ami e köré gyülekezett, megtöltötte tartalommal egész napját. Aznap, mikor a korzóról hazament, annyi tépelődnivalója volt, hogy késő éjszakáig járt fel-alá a szobájában és mikor lefeküdt, még mindig azt érezte, hogy a felét sem forgatta meg az anyagnak. Így feledkezett meg aznap tökéletesen a -299- Csirkéről. Csak másnap délben, mikor kinyitotta a szemét, jutott eszébe, hogy a Csirke hiába várta, talán már két estén egymásután. De olyan idegen volt most számára a Csirke, hogy feléje se nézett, nem bánta, ha lemarad mellőle, nem kellett most, hogy egyedül ment egy cél felé. Néhány napig elég türelmesen bírta a várakozást, de aztán nyugtalankodni kezdett. Már azon a ponton volt, hogy telefonon szól Turnovszkyékhoz, legalább Ivánnal beszél. De akkor megijedt attól a feltevéstől, hogy a lány talán végleg lemondott a leveleiről, nem kellenek neki, és ha odatelefonál, akkor ezt megtudja. Így pedig minden újabb naptól még meg lehetett kapni a bizonytalanság alamizsnáját. Teljesen ennek a várakozásnak élt. Kiélvezte, ami nyomorult mulatság az ilyesmiben van. Délután, mikor az ágyában felébredt, nem csöngetett rögtön, hanem elszívott éhgyomorra egy cigarettát, ezalatt arra gondolva, hogy talán már lenn van az üzenet a portásnál. Eleinte este hazatelefonált a portáshoz, hogy nincs-e számára levél, távirat vagy üzenet. De utóbb ezt abbahagyta, mert jobban érezte magát éjszaka azzal a reménnyel terhesen, hogy mikor reggel hazaérkezik, talán már ott várja valami papiros. De a papiros nem jött. Somogyival egyszer találkozott éjszaka az orfeum-kávéházban, ahová újra elkezdett járni, lármával és vörösborral kábítani magát, várni a reggelt. Mikor meglátta, megijedt tőle, tudta, hogy nagy magyarázatok következnek Olgáról. Még kellemetlenebbül érintette az, hogy Somogyi egyáltalán nem említette Olgát, vele is kissé szertartásosan -300- beszélt, úgy, hogy érezni lehetett, hogy tapintatból hallgat erről a tárgyról. Csak azt nem lehetett tudni, mi ok van a tapintatra és miért kell hallgatni. Már azt hitte, hogy Olga az éjszakai elrohanás óta nem volt otthon, és Somogyi most azért nem szól, mert azt hiszi, hogy ők együtt élnek. Bizonyos volt, hogy itt valami félreértés van. De mégse kezdett Olgáról beszélni Somogyinak, jobbnak látta, ha ő is hallgat róla. Ezen az éjszakán Somogyi felvitte egy kaszinóba, ahol még az éjszakán felvették tagnak és rögtön résztvehetett a bakk-játékban. A piszkos és vad pesti játékszoba melege megcsapta. Szegény elkínzott idegzete megszimatolta itt a felséges kábítószert, a vesztésnek azt a gyönyörét, amit soha nem értett meg az, aki nem kártyázott bújában. Hatszáz korona volt nála az első éjszakán, mikor felment. Ezt elvesztette. De az idő úgy múlt el tizenegy órától reggel fél hétig, mint egy perc. Gondterhelt emberek, akiknek egyéb bajuk van, akkor sóhajtanak fel, mikor a pénzüket visszanyerik a nagy zöld asztalnál. Ezzel a sóhajjal jön vissza a gond, amelyet elkergetett a vesztés izgalma. Andornál akkor vonult be az ő nagyobbik baja ezzel a sóhajtással, mikor reggel fél hétkor feloszlott a játék és el kellett menni a sok idegen ember közül. Rosszul öltözött és igen közönséges emberek jártak ebbe a játékkaszinóba. A hang, ami itt uralkodott, éppen olyan volt, mint a padló; cigarettával, köpéssel, eltépett kártyával, eltaposott estilapokkal teleszórt csúf hely volt a kaszinó, rozoga praxisú ügyvédek, ingatag divatárúkereskedők, karikásszemű bankhivatalnokok társasága, -301- egy-két lókereskedővel, négy-öt éjjeli ujságíróval, hirdetési ügynökökkel, örök kibicelésre ítélt rossz színészekkel tarkázva. A füstjén és az ételszagán kívül volt a kaszinónak még egy különleges meleg lehellete, amelyben volt valami a gőzfürdő kabinfolyosójának nehéz lélekzetéből, amit a gazdájára váró sok száz elgyötört ruhadarab sóhajt össze. Itt volt kiskirály Rodics Elemér. Egyszer ez a Rodics, mikor bankot adott, meglátta a bakk-asztal köré préselődő csöndes tömegben Andor halavány arcát. Mikor találkozott a pillantásuk, mosolyogva bólintottak egymás felé, aztán Rodics, a vén kártyások szokása szerint lassan, rosszalólag ingatta a fejét, csudálkozást és szemrehányást jelezve. Rodics akkor sokat nyert és Andor vesztett. Mikor más bankár ült a helyére, a tömegben Andorhoz furakodott és megérintette a vállát. Kivitte a másik szobába: – Te jársz ide? – Egy párszor voltam… – Ne vedd rossz néven, – mondta – de rosszul teszed. Furcsa volt: Andor úgy érezte, hogy jól esik neki ez az atyáskodás. Végtelen elhagyatottságában egy ember, aki törődik vele. De azért dacosan mozdította a száját: – Mindegy – mondta. Aztán felnézett a földről az ügyvédre, és csak hogy más témához meneküljön, kérdezte: – Olgával kibékültetek? – Hogyne! – nevetett az ügyvéd. – Mesélte, hogy te milyen úri módon viselted magadat. -302- – Én? Elpirult. – Hát, hogy… virrasztottál mellette és vigasztaltad reggelig. Irma már kétségbe volt esve. Sok bajom volt vele… még nekem kellett bocsánatot kérnem tőle. – De most szent a béke… – Most külön lakik. Irma vett neki egy szobát, ugyanabban a házban, a harmadik emeleten. Most ott gubbaszt. Velem tartja a haragot. Mikor a kapu alatt véletlenül találkozunk, nem fogadja a köszönésemet, én meg megvárom, míg elmegy mellettem, aztán csöndesen utánalopózom és az ülepére ütök egyet. Jóízűen nevetett: – Az megfizethetetlen, ahogy ilyenkor büszkén tovább megy, vissza se néz, mint valami király a merénylet után. Az értesítés nem jött. De a kaszinó, ez nagyszerű dolog volt. Itt néha reggel kilencig lehetett maradni, elveszve a kártyások közt, belefeledkezve a füstbe és a piszokba, úgy, hogy Andor most már este hat órakor kelt fel, a szigeten vacsorált hétkor, a szobájában, és egyenesen a kaszinóba ment. Most már a bakkara után, ami legtöbbször reggel öt-hat órakor végződött, résztvett a kisebb játék-alakulásokban, makaót játszott idegenekkel, mindig az utolsó két-három emberrel ment le a lépcsőn világos reggel, s a kapu előtt még ácsorgott néha egy negyedórát is, amíg rászánta magát a hazamenetelre. Egy éjszaka, mikor a kártyacsomó elfogyott a bakk-asztalon és a tizenkét ülő játékosnak fel -303- kellett kelnie, hogy másik tizenkettőnek adjon helyet, azt látta, hogy a mohón letelepedő új tizenkettő közt leül a kopasz Turnovszky is. „Hogy lehet, hogy eddig nem láttam?“ – kérdezte magában és érezte, hogy valami baj van a lélekzése körül. Az asztal másik végénél állt, szemben Turnovszkyval. Előbb el akart tűnni előle. De aztán úgy rajtafelejtette a tekintetét a régen ismerős, valaha kedves és most annyit kifejező koponyán, hogy egyszer csak összeakadt a pillantása a kopasz emberkéével. Meghajtotta feléje a fejét. Az meg udvarias mosollyal fogadta a köszöntését. Ez volt minden, ami történt köztük, mert Turnovszky bácsi szenvedélyesen kezdte rakni egy- és kétkoronás tétjeit, de Andor optimizmusa úgy nőtt ki és virult fel ettől a pillanattól, mint azok a virágok, amiket a japáni bűvész egyetlen mosollyal növeszt ki egy cserép földből. Egyszerre nem érdekelte a játék, kiment az olvasószobába és nagy német ujságot tartott maga elé, hogy békén hagyják felnyüzsgő gondolataival. A főkomornyik, egy rendőrképű ember, aki úgy bánt a tagokkal, mintha azok lettek volna az ő inasai, itt nyitott rá: – Doktor urat egy hölgy várja lenn egy kocsiban. Rögtön sejtette, hogy a Csirke jön érte. Lement. Mikor meglátta nagyorrú, kíváncsi kis arcát a konflis üvegablaka mögött, amint aggódva figyelt a kapu felé, nagyon elborította a meghatottság. A konflis ajtaja mintha magától nyilt volna ki, és a Csirke áthúzódott a túlsó sarokba. Andor vigan állt meg az ajtó előtt: -304- – Haragszol? – Nem – mondta egy kis madárhang a homályból és halvány arcocska mosolygott feléje, minden bánatosság nélkül, boldog-nagy szemekkel. Beugrott a kocsiba, becsapta az ajtót. A kocsi elindult. – Hopp, – mondta – ez nem is tudja, hova menjen! Ki akart hajolni az ajtón, már nyúlt a kilincs felé. – Hagyd – mondta a madárhang. – Tudja. Ránézett a Csirkére, hálával és gyöngédséggel. A Csirke szelíden mosolygott és le nem vette róla a szemét. Az arcocskája mintha kisebb lett volna azóta, megnyúltak a vonásai. A keze, amit Andor kikeresett az olcsó macskaszőr-muffból, soványka és hideg volt. Mikor a kocsiban megcsókolta a lányt, az lecsukta a szemét és olyan hidegre vált az ajka és az arca, mintha belehalt volna abba az első remegésbe, ami a csókra átfutott rajta. Csak vékony ujjainak a kétségbeesett, kapaszkodó szorítása, amellyel nem eresztette el Andor kezét, mutatta, hogy gyönge testéből rémült-ragaszkodó erő árad, mintha nem is az izmokból, hanem a finom csontszerkezetből jönne. A csók után a mellére bújt, mint egy fázós kis állat, egy szót nem lehetett kivenni belőle, csak a fiú kezét szorította egyenletesen, meg-megremegve, de a világért sem engedve a szorítás erejéből. A kocsi a Dohány-utcában állt meg velük, a Csirke lakása előtt. – Még itt lakol? – tréfált a fiú, mikor kiszálltak. Nem felelt erre sem. De most már nem mosolygott, -305- hanem halálos komolysággal nézett az arcába, mintha mind azt a sok időt, amíg nem látta, most egyszerre kellene pótolni. És komoly tekintetében rettegés volt, még a kapu alatt is, mert ott se vette le róla a szemét, még a szobában is, mikor Andor bezárta az ajtót és szembenálltak egymással. Szinte rémülten nézte itt a melegedő és lassan elboruló férfiszemeket, elszörnyűködve azon, hogy mennyire szereti ezt a fiút és úgy rettegve annak, amit most várt, az intenzitásától, hogy leszállt a vér az arcából. Megszédült egy kicsit és félájultan ült a széken, mikor a fiú előtte térdelve a magasszárú gombos cipőjét bontogatta türelmetlenül. Táncos kis lába olyan hideg volt, mint a jég. És mindebből semmi sem maradt délelőtt, mikor olyan hangosan és olyan szemtelenül énekelt, az ágyában ficánkolva, hogy párnákkal se lehetett belefojtani nevető, sikoltozó kis torkába a hancúrozó boldogságot. És akkor se, még azután se kérdezett egy szót sem, sőt éreztette a fiúval, hogy soha nem fog tőle kérdezni semmit. Mikor Andor innen délben hazament a szigetre, ahol megint csak nem volt értesítés, a szobájában, a megvetett ágy párnáján nagy fehér rózsát talált. Becsöngette a szobalányt, az nem tudott felvilágosítást adni. A portás vallotta be, hogy egy magas fekete hölgy volt itt korán reggel, s egy forintot adott neki azért, hogy ezt a rózsát tegye a doktor úr párnájára. Másnap levél jött: Olga írta. Sötétkék kártya volt sötétkék borítékban, a kártyán lila tintával ez a sor: „Nem láthatom… soha?“ Alatta egy O betü. Belehasított, eldobta. Nem válaszolt rá. Egyszer -306- a telefonhoz hívták, hogy: „csak annyit mondjanak, az a hölgy, aki a sötétkék levelet küldte“. Nem ment le a telefonhoz. – Azt mondjam, hogy nem tetszik itthon lenni? – Nem. Csak mondja, hogy nem megyek. A Csirkének egy rossz szót nem tudott volna mondani. És ezt a szép fekete lányt szinte örömmel kínozta. Mintha rajta állt volna bosszút, amért az értesítés csak egyre nem akart jönni. Már úgy látszott, nem is jön soha. A Csirke oly kedves volt, oly világosan érezhetővé tette, hogy mindent tud, de megelégszik azzal, ami neki jut, hogy Andor szívesen járt vele megint vacsorázni a kuglizó mellé, a szeparéba. Ez óta a kibékülés óta csak egyszer kísérte onnan haza a Dohány-utcába. Máskor mindig kocsit hozatott neki vacsora után, hazaküldte, és ő felment a kaszinóba, kártyázni. Mindeddig még csak egyszer történt, hogy nyert valamit. Állandóan vesztett, hol sokat, hol keveset, de már elég kerek summát, amiért többször kellett a bankba bemenni. Olyan kevés beszélnivalója volt a Csirkével ez élet dolgairól, hogy mindig hosszasan számolt be neki a veszteségeiről és a nyereségeiről. A Csirke eleinte szerénytelenségnek tartotta, hogy anyáskodjék vele, de mikor már sokszor hallotta azt, hogy „megint vesztettem“, akkor félénken, de óvni kezdte a kártyázástól. Sóhajtott, mikor a vacsora végeztével ő kocsira szállt, Andor meg gyalog indult a kaszinó felé. Szólni ilyenkor már nem mert. „Még azt hihetné, magamhoz akarom vinni.“ Egy este azonban a vacsora alatt, amelyhez -307- kivételesen két üveg pezsgőt ittak meg, Andor úgy viselte magát, mintha innen a Csirkéhez volna kedve menni. Ez volt a lány szomorú kis külön hazárdjátéka: egész este lesni, hogy mi lesz a vacsora végén, együtt mennek-e majd el, vagy külön-külön. Ezúttal biztosra vette, hogy együtt mennek. Andor vacsora előtt nyert és most jókedvű volt. A Csirke bátorságot merített ebből, s mikor felszedelkőztek, szelíden nevetett: – Ma nem mégy vissza, úgy-e? – Dehogy nem! – mondta a fiú, kissé megpirosodva és csillogva a szesztől. – Ma úgy érzem, hogy sokat nyerek. Csak az bántotta a Csirkét, hogy rosszul jósolt. – Ne menj – szólt és átfogta a nyakát. – Még soha nem mondtam, hogy ne menj, de ma ne menj. – Hozzád menjek? – nevetett rá nyersen Andor. A Csirke elrestelte magát és fájdalmasan, de határozottan mondta: – Nem. Ma nem is lehet. – Hát akkor? – Menj haza. Csak oda ne menj. Megható volt, oly őszintén kérte. Mikor felmentek az udvarba, vastagon feküdt a hó a köveken. Még egyre esett, ritka, apró pelyhekben. – Hó! Hó! – sikoltott a Csirke, azzal a féktelen örömmel, amivel ők a természet egyszerű csodáit imádják. A körút végig fehér és puha volt, puha a gyalogjáró, puha a levegő, a lámpák fénye a hulló pelyhek fátyola mögött, puha és közeli volt a beszéd, ami a túlsó oldalról hangzott, mintha szobában -308- beszéltek volna azok az urak, akik odaát mentek. – Jaj, – mondta a Csirke – milyen gyönyörű lehet most a sziget! Menj haza, én elkísérlek és visszajövök a kocsin! Halkan rázkódó, kedves csörgés hallatszott messziről. – Pszt! – torpant meg a Csirke, a szájára tette az ujját, aztán a szívére szorítva a kezét, repeső-hitetlen hangon, mintha valami csodát jelentene, szólt: – Szánkó… És már jött is a szánkó, illegetve magát, szemtelenül és kacéran, mint aki tudja, hogy ő most milyen csemege. Zöldre festett csúf faláda volt, de két jó fiákerló kapkodta a lábát előtte. Lépésben jött, üres volt. – Megállj! – intett a kocsisnak Andor. – Van pokróc? – Van. Beültek a szánkóba, jól betakaróztak és elindultak a sziget felé. A csörgő most nekibuzdult, taktusra csengett, és a szánkó gyorsan csusszant előre, nagyokat ugorva a sínek keresztezésénél. A Csirke két karral kapaszkodott Andorba, halkan sikoltozott, nevetett, topogott az örömtől, boldog volt: a hó, a szánkó és Andor, aki szót fogadott neki és hazamegy… A szigeten, a hotel előtt kiszállt Andor, kifizette a kocsist, betakarta a pokrócba a Csirkét, hogy csak az orra látszott ki belőle, megcsókolta fagyos kis arcát és ment a kapu felé. – Megvárom, amíg fölmész – mondta a Csirke. -309- – Jó. Mikor a portás ajtót nyitott, azt mondta: – Tessék csak várni egy kicsit. Bezárta a kaput, világot gyújtott a fülkéjében és keresgélt az asztalon. „Megjött az értesítés“ – mondta magában Andor. A portás levelet hozott: – Egy fiatalember hozta este. Felbontotta. Ez volt benne, megszólítás nélkül: „Holnap, vasárnap délelőtt 11 órakor a lakásunkon. Iván.“ Zsebretette, felszaladt a szobájába, kinyitotta az ablakot: – Kocsis! – kiáltott le. – Kijöhet ide holnap reggel tízre? – Hogyne, nagyságos úr. – Hát legyen itt pontosan tíz órára. – Igenis. Csak most jutott eszébe a lány, aki a pokrócból felfelé tartotta az orrát. – Pá angyalom – szólt le neki. – Pá édesem. Pá cicám. A szánkó megfordult és elcsörgött a nagy fehérségbe. Oly reménytelen volt az, hogy most aludni tudjon, hogy le se vetkőzött. Még elolvasta egyszer a levelet, mosolygott a hideg formán, a titokzatosságán az írott sornak, aztán kezdte kirakni a ruhát, amit majd holnap felvesz. Ez idegcsillapítónak, foglalkozásnak kellett most. És fontos is volt – azt hitte. Új sötétkék ruhát teregetett ki a pamlagra. Húsz gallér közül a legfényesebbet és a legfehérebbet tette melléje. A nyakkendők előtt sokáig állott – van egy kor, amikor az ifjú azt hiszi, hogy ő maga, az egész ember, ruhástul, mindenestül csak foglalata egy színes nyakkendőnek -310- – ez olyan legyen, mint a drágakő. Volt egy mély-kék, vastag és enyhefényű selyem, vékony fehér rézsút-vonalakkal. Ezt ráillesztette a ruhára, mint a divatárúkereskedő, összehúzott szemmel gusztálta. Sötétkék zománc manzsettagomb, vékony aranyszegéllyel. És melyik cipő? Játékok kellenek a bús türelmetlenségnek. Feketebetétes gombos cipő. És a zsebkendőre valami illat: otkolonba kevert chypre, de már most kell rácsöppenteni, hogy addig kiszálljon a nyersesége. És a tükör elé állt. Egészen közel hajolt az üveghez, a bajuszát nézte, az állát, amelyen már kiütközött az egynapos szakáll. „Az utolsó percben kell majd borotválkozni“ – gondolta egészen komoly megfontolással. „Korán reggel fürdő és masszirozás, erős feketekávé, rummal.“ Ruhástul az ágyra feküdt, most már nem tervezgetett semmit, szinte kiürültnek érezte a fejét, amiben úgy nyüzsgött eddig minden, ami erre a találkozásra vonatkozott. Elaludt, de egy óra mulva felébredt. Egy másik nyakkendőt tett az első mellé, sötétkéket kis arany háromszögekkel, – azt veszi majd fel, amelyik nappali világításnál jobb lesz. Megint hevert az ágyon. Aludt egy félórát. Fél hatkor lement a földszintre, várt a fürdő ajtaja előtt. – Mikor nyitják? – Pont hatkor. Lámpafénynél fürdött, megmasszíroztatta magát. Mikor felment a szobájába, az az érzése volt, hogy ha most lefeküdnék, nagyszerűen tudna aludni. Fél kilenckor két nagy csésze feketekávét ivott rummal. Ettől kipirosodott az arca. Zsebkendővel tapogatta a foghúsát, hogy vérzik-e még, -311- mert oly keményen ment neki a fogainak az erős fogporral, hogy két helyen is vérezni kezdett az inye. Kilenckor jött a borbély és kétszer egymásután borotválta meg. Égett az arca, de síma volt, mint az asszonyok karjának a belső fele. A virrasztástól és a nyugtalanságtól – a kávétól és a rumtól is – élénk volt a szeme, nagyobb mint máskor, a környéke kissé árnyékos. Érzékeny lett minden iránt: hang, szag, fény iránt, mintha feljöttek volna az idegei a bőrére. Tíz óra előtt csörögni hallotta a szánkót, lenézett, magához vette a leveleket, még egyszer megállt a tükör előtt és elindult. A rendetlen szobától szinte búcsút vett. Friss és ideges bátorságot érzett, vakmerőséget és elszántságot. Mintha acélból lett volna, úgy pattant fel a szánkóra: – Gyerünk! A jó kocsisok megérzik, ha az utas türelmetlen. Felporzott a hó, mikor a lovak megrántották a szánkót. A dunai úton úgy futottak, hogy csöndesíteni kellett őket, mert farolt a szánkó. Ragyogón sütött a nap, a Duna úgy szikrázott, mint nyáron. Az éles, fényes hidegben bundába bújva forró fiatal akarat repült a fehér világban előre. Andor úgy érezte, hogy a teste nem egyéb, mint csupa ideg és vér, égő lélekzet és lüktetés, ami néha egy kis szédülésbe lankad: a szánkó nagyon sebesen ment és sok volt a rum a feketekávéban. Csak negyed tizenegy volt az óráján, mikor a jól ismert utcába kanyarodott a szánkó. Megállította a sarkon, megmagyarázta, hogy hol várjon, és bement egy kávéházba. Konyakot rendelt; de egy egész pohár vizet ivott utána, hogy ne érződjék rajta a -312- szesz. Még mindig csak negyed tizenegy volt. Türelmetlenül meredt bele egy képes lapba. – „Mit fogok itt csinálni háromnegyedóra hosszat?“ Végignézte az összes képeket, egy kicsit nézett ki az utcára, aztán átlapozott két német élclapot, elolvasott egy hosszú vezércikket, akkor látta meg a kávéház óráját. Azon még csak most volt negyed tizenegy. VIII. Mikor a cseléd ajtót nyitott neki, érezte, hogy erőlteti a könnyed mosolygást a szája. – Jónapot Mari – mondta neki halkan, de rekedt és mély volt a hangja, úgy, hogy köszörülni kellett. – Hogy van? – tette hozzá, csak hogy kipróbálja a hangját. Mély maradt, csak a rekedtséget köszörülhette le róla. Az előszobában pecsenyeillat szálldogált: a sülő friss zsírnak az az otthonos lehellete, amely oly ismerős vasárnap délfelé a pesti lépcsőházakban. – Vendég lesz? – Nem lesz senki. Iván dugta ki a fejét az ajtón. – Szervusz, – mondta izgatottan – gyere be. Bevezette Turnovszky szobájába, amelyben szélesen ömlött végig a ragyogó téli nap. A szobában jó meleg volt, üde, illattalan meleg, a tiszta polgári lakások téli-délelőtti kedves enyhesége. – Kérlek, – mondta Iván az udvarmester komolyságával, -313- aki kitanítja a kérelmezőt, hogy hogyan viselkedjék, ha majd a király bejön – Ella arra kér, hogy ne maradj sokáig. Azért várt máig, mert ma apa egy ünnepélyen van… és Pécsi elutazott, csak kedden jön vissza. A mama tudja, hogy jősz, de nem fog bejönni… – Helyes – mondta Andor és fesztelenséget színlelve ült le egy nagy fotelbe. – Hát akkor szólok – suttogott a diák és óvatosan ment ki, halkan tette be maga mögött az ajtót. Andor az íróasztalt nézte. Valamelyik szobából állandó szelíd zörgés hallatszott: varrógépek dolgoztak. Hirtelen és erősen nyitotta ki Ella az ajtót, hangosan és tüntető nyiltsággal jött be. Mosolygott: – Jónapot. Messziről nyujtotta a kezét. Aztán a mosolya rögtön eltűnt, némi kis kellemetlenkedés volt az arcán, idegesség és valaminek a türtőztetése. Szinte dacosan ugrott fel az íróasztalra, ahol Andor százszor is látta. A fekete bársonyruhája volt rajta, csipkés, friss fehér melles-kötény. Az ujján vastag, új jegygyűrű. Akaratosan csillanó szemmel nézett Andorra, a fejét egy kicsit felkapva: – Itt vagyok. Tessék. Andornak gúny és rosszaság szállt a szívébe. Keserűen mosolyodott el, szerette volna megbántani a lányt, mert rögtön megérezte rajta, hogy kisiklott a hatalmából. Nézte egy kicsit, azt nézte a szemén, hogy a lány nem nézi őt kíváncsian. Halkan zörögtek az ajtó mögött a varrógépek. – Elhoztam a leveleket – mondta és a zsebére -314- tette a kezét, mint aki mutatja, hogy ott van, de még nem adja oda. A lány nem is volt olyan haragos, mint amilyennek mutatta magát. Összeráncolta a szemöldökét, úgy kérdezte: – És minek ez a komédia ehhez? – Komédia? – kérdezte Andor, akiben egyre keserűbb lett a gúny. Zsebredugta a kezét, harciasan állt a lány előtt. Ellenségesen néztek egymásra. „Most érzem csak, mit tettem vele“ – gondolta a fiú, mint aki eddig nem is gondolt arra, hogy mily mélyen sértette meg a menyasszonyát. „Mindegy“, – duzzadt fel benne az elszántság – „most már mindegy.“ – Nem komédia, – mondta csöndesen és nyugalmat mutatva – csak kérés volt… én még akarok veled egyszer beszélni… A „veled“-re megint összeráncolta a lány a szemöldökét. – Igenis veled. Dacosan ismételte ezt. Ránézett, merően, ellenségesen. A lány homloka lassan kisimult, az ajkán kis lenéző, gyűlölködő mosoly jelent meg, megadta magát ennek a percnek, mint aki azt mondja: „ezt az egyet még lenyelem, aztán úgyse látsz többé.“ Közelebb lépett hozzá. A lány kissé felegyenesedett ültében. Halkan és szeliden mondta a fiú: – Az nem lehet, hogy mi így minden búcsú nélkül váljunk el, örökre. A lány rászegezte a szemét, figyelve most azt is, hogy nem lép-e még közelebb, de azt is, hogy -315- elszerelmesedik az arca. A sötét tekintetben volt valami meglepődés, de elégtétel és bosszú is. – Ez nagyon szép – mondta gúnyosan, izgatottan. De aztán megint kiderült az arca. Kissé meghízott, mióta nem látta. De fiatalosabb volt, mint azelőtt. Talán a kötény tette ezt. A félig meztelen karja fehér és gömbölyű volt. A haját másképp viselte azelőtt. Most fel volt bodrozva a fején a fiatal fényű szőkeség, oldalt erős választékot viselt. Fiús volt így a feje, kissé kihívó lett ettől az arckifejezése, de jobban illett ehhez a fitos orra, meg a szép szabályos szája, amelynek felső ajka fel-felremegett az orra felé, mintha szimatolna valamit. A fogai, mintha nem is lettek volna igaziak, hézag nélkül olvadtak egymásba, frissek és fehérek voltak, mint a tej, kékesen áttetszőek az éleiken. Az arca sima és egyenletes színű volt, valami egészen más, mint az Olga martir-halványsága, vagy a Csirke festékhagyta sáppadtsága. A nyaka telt, de nem kövér, mint az Irmáé. Nem húsnak hatott, inkább eleven márványnak. Ella fiatalsága olyan volt, mint egy ital csillogó forrásvíz. Valami sziklából jött frisseség áradt belőle, valami közvetlen kapcsolat a természettel. A halvány színei nem bágyadtak, hanem zsendülő-gyengék voltak, mint a gyümölcsfák virágszínei. A szája vidám-piros volt, mint a babvirág a napon. Ahogy nézett és lélekzett, a reggeli kertecskék frissesége derült körülötte; valami cseppet sem érzéki, de élénk és szívélyes élet áradt belőle, se szerelem, se barátság, se gondolkozás, még csak vígság vagy bánat sem, csupán csak az üdén színesedni kezdő ifjú létezés. Az elfáradt -316- és szerelmes fiú úgy nézte, mintha vaskerítés mögött volna, ahová nem lehet bejutni soha. – Szeretlek – mondta halkan. A lány lenézett a kötényére és lesimította a térdén. Nem felelt. Egyszerű kis ostobaságának jól esett ez a szó, amelynek hallatára azonban nem érzett semmi különöset. Pécsit megszerette, szerelem nélkül, s egész kis agyával benne volt már a férjhezmenetel gondolatában. Ez nyugodtan élt benne most, ebben a pillanatban is. Nem is gondolt arra, hogy bármi is kizökkenthetné az élete folyásából. – Mást nem akar mondani? – kérdezte aztán, egyszerűen. Megfogta a két kezével az íróasztal párkányát, mintha leszállni készülne róla. A fiú a zsebébe nyúlt. Szorongott a torka: – Itt vannak a leveleid. Odaadta a kis csomagot, a lány átvette és az íróasztalra dobta. – Köszönöm. Valamivel kedvesebb lett most a tekintete. Hallgattak, a lány ránézett és lassan lóbálni kezdte a lábát, mint a gyerekek, akik a faágon ülnek. Szorgalmas-szerényen zörögtek a varrógépek a szomszédban. Az íróasztalon ragyogott a nap, szemközt földszintes házak voltak, látszott a tetejükön a vastag hó-dunna, fény és fehérség jött be az ablakon. „Egy életre, egy egész életre végem van“ – gondolta Andor, s erősen gondolkozva nézett ki a lány mellett az ablakon a fehér égre. Igen mély komolyságot érzett magában és tudta, hogy most van az akarat pillanata. -317- – Nézd, – mondta komolyan, meghatottság nélkül, szinte üzletien – én téged vissza akarlak kapni. Mialatt mondta, reménytelenséget érzett. Úgy, hogy nem is engedte felelni a lányt: – Nekem meghalt az apám – sietett tovább – és minden vagyona, ami volt, az enyém. A szemébe nézett a lánynak: – A tied. Ismerte a családot, tudta, hogy szegények és mindent Ella házasságától várnak. Idő nem volt, brutálisan kellett jönni ezzel a hatalommal, bármilyen komiszul hangzott ez most. Pécsi egyszerű, vagyontalan hivatalnok volt. És valami férfias erő volt ebben, – érezte – ahogy halálos vágyának, ha másként nem megy, megveszi ezt a gyönyörű fiatal állatot. Hallgatott, várta a választ. Bár tudta, hogy erre az ajánlatra a válasznak a másik szobából kell jönni, az anyától. A lány lába folytonosan mozgott apró lóbálódásokkal. Az arca mosolygóssá, de szívtelenné vált, egyre derűlt, már majdnem nevetős volt, mikor ezt mondta: – Nem kell. Lassan, tagadóan intett, mosolyogva: – Nem kell, fiacskám. A fiú meglepődött. Sejtett valamit: – Ugyan! – mondta, féloldalt hajtva a fejét. – Lajosnak meghalt a nagybátyja – mondta a lány, lassan előre-hátra hintázva magát – és attól másfél milliót örökölt, fiacskám. Most azért van Lugoson, hogy átvegyen mindent. Nagy Ervinnel utazott le, az az ügyvédje. – Igen – mondta önkéntelenül a fiú. Ellépett -318- a lánytól, lassan járkálni kezdett a szobában, mint valamikor régen. Mikor megfordult, látta, hogy a lány kíváncsian nézi őt. Egy pillanatra azt hitte, hogy hazugság az egész, de aztán rögtön érezte, hogy téved. Tehetetlen düh fogta el. A legnagyobb kártyáját is leütötték. Nevetségesnek érezte magát. Erőszakos őrültségek villogtak fel benne. Megfogni a lányt és elrohanni vele, nem bánni a sikoltását, felkapni és vinni. Vadul nézett vissza rá. Kétségbeesett a tehetetlenségén és azon a víg nyugalmon, ahogy a lány ott ült, folyton lóbálva a lábát, kínzóan, bosszantóan, ezzel a mozdulattal hangsúlyozva a közömbösségét, amivel gyilkolta. Felforrt benne valami. Az a pillanat volt ez, mikor a koldús abbahagyja a rimánkodást, hirtelen körülnéz és rablóvá válik. Az érzékisége ordított fel benne, – világos volt, hogy innen örökre el kell menni, már csak annak van meg a lehetősége, hogy odaugorjék hozzá, semmivel se törődve, átkapja és véresre csókolja. A lány megérezte a szeméből, hogy veszedelem jön. Leszállt az asztalról, az ajtó felé ment, tele elégtétellel azért a rettenetes szégyenért, amiben tavasszal hagyta Andor őt, meg az egész családját, mikor az utcára nem mertek kimenni, társaságba nem jártak, vérig karcolt hiúságukkal otthon gyötrődtek, csak akkor ocsudva fel a gyászból, mikor Pécsi alázattal bekéredzkedett az elugrott vőlegény még meleg helyére. A lány a kilincsre tette a kezét. Aztán visszament az íróasztalhoz a levelekért. A köténye nagy zsebébe tette a csomagot, lassan sétált vissza az ajtóhoz és megint megfogta a kilincset, mint aki -319- várja, hogy a vendég elköszönjön. A vendég kísérte a szemével, merően nézte, de már kihültek benne az őrültségek. Minden kihült benne, valami rémült pince-hűvösség ült le a szívére. – Azt hiszem… – mondta a lány, felhúzta a vállát, mutatva, hogy itt már nincs beszélgetnivaló. Andor begombolta a kabátját. A lány megint messziről nyujtotta neki a kezét: – Isten áldja meg. Még a gombot fogta, mikor a kéz feléje nyúlt. A nagy tehetetlenségtől gyerek lesz az ember, aki még nem távolodott el nagyon a kiskorától. Egy rongy kis diák-elégtétel sírt bele kényeskedve a szívébe: nem fogadni el a kinyújtott kezet. De ugyanebben a pillanatban a boldogtalan szerelem koldús-kutyasága fájdult meg benne: legalább megfogni még egyszer a kezét. Megfogta, s amíg a tenyerében nyugodott, meg is nézte a rövidkörmű tiszta kis polgárlány-ujjakat. Aztán lassan összecsukta forró tenyerét a puha-kövérkés kéz fölött, amely nem szorította az övét, csak kölcsönadta magát neki, de benne maradt az övében, valamivel tovább, mint amennyi idő a köszönésnek jár. Érezni lehetett, hogy a lánynál ez nem az utolsó pillanat mégis-felmelegedő meghatottsága, hanem kiélvezése az ő vergődésének. Mikor megint felnézett a lányra, még azt is látta, hogy szimpla kacérságból hagyja egy kicsit a kezét az övében, nem akar semmit, de enged annak az ösztönnek, hogy aki szerelmes, az legyen még szerelmesebb. Csak mikor a fiú gyerekesen visszaélt ezzel a kis haladékkal és meg akarta csókolni a -320- kezet, akkor kapta el tőle. Szótlanul siklott be az ajtón a másik szobába, ahol a másodperc alatt, míg az ajtó nyílt és csukódott, két sovány varrólány-arc rebbent Andor felé, nagy fehér vásznak ragyogtak fel a gépasztalkáról a földre omlottan, és Turnovszkyné pápaszeme csillant meg egy négyszögű fehér vászondarab fölött, amit széttárt kezeivel fogott maga előtt, s most lassan leeresztett, mikor az ajtónyílást hallotta. Egyedül maradt. Egy helyben állt, ott, ahol a lány hagyta. Aztán az ablak felé bámult. Észre se vette, hogy Iván halkan visszajött. – Na szervusz, – mondta neki nagy lélekzettel, mikor meglátta. Kiment, felkapta a bundáját, sietett, egy pillanatra visszahökkent a folyosón, érezve, hogy erősebben tette be az ajtót, mint akarta. A sarkon várta a szánkó. Felült rá. Nem szólt semmit. Aztán felriadt: – A szigetre. Vissza. A kocsis visszavigyorgott: – Jó, hogy jönni tetszett… ha még egy félóráig marad a nagyságos úr, elolvadtunk volna. A csörgők megszólaltak és Andor szétnézett a futó szánkóról. Az erős déli napfényben csöpögősen olvadt a hó, az aszfalt már feketedett a házak tövében. A szobájában, mikor megállt benne és gondolkodás közben véletlenül a bajúszához nyúlt, illatot érzett a tenyerében. Az Ella kezéről maradt rajta. Addig szítta, amíg belefásult a szaglása és nem érezte. Pihenni, aludni akart, fáradt volt. Elfelejteni mindent. Az ágyához ment, a -321- párnán egy friss fehér rózsa volt. Lelökte róla. Ingujjra vetkőzött és az ágyra feküdt. A szobapincér jött be: – Tessék. Már elfelejtette, hogy csöngetett neki. – Ebédet hozzon. Akármit. Húst, főzeléket. – Italt? – Sört. A pincér kiment. Alig várta, hogy kimenjen. Ráborította forró tenyerét az arcára. Az illat csökönyösen bújkált még mindig benne. Mikor már megint nem érezte, hanyattfekve, gondolatok nélkül a fehér plafont kezdte nézni, a rabok és betegek ez örök égboltját. Vigasztalannak találta, hogy ez nem nyit utat a szemnek és a boldogtalanságnak, mint az a megnyugtató és gyógyító másik, a levegőből való, az igazi. Ez visszaveri a bánatot. Pedig a bánatnak a végtelenbe-veszés kell, ezért keresi úgy a felhőket, a bort, a tengert és a zenét. IX. Kedden este az Operában ült, a harmadik sorban. Mikor a szünetben hátranézett a sok idegen arcra, meglátta Kornély Margitot. Köszönt neki, aztán a páholyok felé fordult, csakhogy elnézhessen róla. Ekkor eszébe jutott, hogy talán Ella is itt van a vőlegényével. Az üres udvari páholyra menekült a tekintetével, ott nem érhette meglepetés. Általában azt vette észre magán az utóbbi időben, hogy ahol sokan voltak, ott mindenütt az volt az érzése, hogy Ella is ott van -322- Pécsivel. És ilyenkor oly sok nő-alak hasonlít Ellára, oly sok férfi-sziluett Pécsire és minden második karonfogva menő pár úgy aránylik egymáshoz, mint Ella és Pécsi. A következő szünetben kiment sétálni a folyósóra és bár még önmaga előtt is letagadta, azt a véletlent várta, amely összehozza Kornély Margittal. A csúnya lány ki is jött, már messziről mosolygott rá és egyenesen feléje ment. – Tud mindent? – kérdezte. – Nem nagyon érdekel – mondta Andor. – Vasárnap lesz az esküvő. – Tudom – mondta, mellette elhaladó hölgyeket követve tekintetével, de úgy érezte, mintha elfolyt volna a vére. – Tizenegykor az anyakönyvvezetőnél, tizenkettőkor a református templomban… Hidegen mosolygott: – Nem leszek ott. – Azt sejtettem – nevetett Kornély Margit, megmutatta a rossz fogait, és affektált férfiassággal fogott kezet Andorral. Négy vastag síma aranyozott karika volt a csuklóján, valóságos csöngetés volt az, amikor ő kezet adott. Ezt nagyon „apartnak“ találta. Mikor a szünet végén mindenki besétált a nézőtérre, Andor a ruhatár felé ment, vette a kabátját, kalapját és otthagyta a harmadik felvonást. „Szerda, csütörtök, péntek, szombat“, – mondta magában az utcán – „négy nap“. A kaszinó felé indult. Egész nap egy furcsa kis eset járt a fejében, most is arra gondolt. A szigeten, -323- a hotelben lakott egy vidéki hölgy, akit senki nem ismert, csak annyit tudtak róla, hogy egy téglagyárosnak az elvált felesége. A hölgy hosszú, sovány, melletlen és száraz volt, szótalan és ijedős, senkivel nem érintkezett, egész nap a hallban ült a kályha mellett és német regényeket olvasott. A kislányával lakott ott, aki olyannak indult, mint az anyja: tizennégy-tizenöt éves lehetett, ő is hosszú és vézna kis deszka volt, igen nagy szomorú szemei voltak, sáppadt, lenszőke, hallgatag gyerek, aki sohasem játszott. Az anyja mellett szokott komolyan üldögélni, olvasott vagy kézimunkázott, de néha egész nap nem látták, ilyenkor egyedül maradt fenn a szobában. Magyarok voltak, de a hölgy mindig németül beszélt a gyerekkel. Tegnap, mikor Andor este hatkor felkelt, a fürdőbe ment, és a fürdőből kijövet ebédelni akart, a pincéreket nem lehetett előkeríteni. Elindult a vendéglő felé, végig a hosszú földszinti folyósó vörös szőnyegén, a sötét társalkodó-terem felé, amelyből át lehetett menni a vendéglőbe. A társalkodó-teremben egyetlen lámpa sem égett, csak a Dunára néző nagy ablakok mögött csillogtak át a feketeségből Újpest felől a parti gázlámpák. Belépett a sötét terembe és önkéntelenül szétnézett benne. Az egyik sarokban valami fehérséget látott. A pincér kötényének a fele volt. Megismerte az Endre nevű pincért, aki az italokat szokta hozni. Elegáns fiú volt ez, húszéves, de már lóversenyalak, aki a szabadnapján fiákeren járt és félrekapta a fejét, ha törzsvendéggel találkozott. Ez állt ott a homályos sarokban és előtte, szorosan hozzásímulva, felágaskodva -324- hozzá a vézna kis lány, aki szomorúan fogta át vékony csontkarjával a nyakát és némán tapadt az arcával az arcára. Meg se mozdultak, mikor Andor a terembe lépett, azt hihették, hogy tovább megy, nem veszi észre őket, ha csöndben maradnak. Valami tragikus és kimondhatatlanúl szomorú volt ebben a szívós ölelésben. Aki ismerte a gyerek fakó mártir-arcát, nagy, mély, szenvedő szemét és a pincér csinosan elválasztott, fényesre kefélt szőke haját, a romlott mosolyát és kamaszos szeplőit az orra körül, a gyerek örök, beteges hallgatását és a pincér szemtelen életrevalóságát, arra ez a könyörgőn ágaskodó csók, ez az éretlen és borús szerelem mély hatást tehetett, ami egy kis borzongással járt. Andor nem zavarta meg őket. Úgy tett, mintha semmit se látott volna, elment, de végtelenül szomorú lett és írigyelte őket. Tulajdonképpen semmi sem volt az egész: egy lány megcsókolt egy fiút. És mégsem tudta elfelejteni ezt a látványt, ez még éjjel is kínozta és most is foglalkoztatta, mikor a kaszinó felé ment. Olga ma már a negyedik fehér rózsát küldte. A hétfőit éppúgy lökte le a párnájáról, mint azt, amit vasárnap délben talált ott. Egy ujjal pöccentette a földre, mint valami hernyót. Tragikomikus volt Olgának ez a néma és elegáns szenvedést kifejezni akaró ötlete. Andor elképzelte, hogy milyen „úrias“ dolognak tartja ezt a nagy fekete lány, mennyi büszkeséget tesz bele ebbe a gondolatba, milyen finomnak és mélynek tartja, mily nemesnek és előkelően szentimentálisnak. De a negyedik rózsát ma röptében fogta el, mert éppakkor jött haza, reggel nyolckor, mikor egy vörösorrú -325- kis gyereklány selyempapirban hozta és át akarta adni a portásnak. – Honnan hozza? – Berger nővérektől. – Virágkereskedés? – Igen. – Ki rendelte? A fénylő kis orr mosolyra szélesedett: – Azt nem szabad megmondani. Egy ezüstforintot tett a kezébe: – Ki rendelte? – Egy hölgy. Minden napra van rendelve egy rózsa. Valami kaján gonoszság kérdeztette vele: – Mit fizet ezért? – Három koronát. – Egy rózsáért? – … És a kihozás! Sajnálkozást és szeretetet érzett, mikor a pénztelen lány pénzére gondolt: – És… meddig hozod ezt még? – Tíz napra van előfizetve. Harminc korona. Most önmagát kínozta: – Előre kellett kifizetni? – Hogyne. A gyereklány még állt ott, rendelkezésre várt. A fiú megútálta. Indulatosan szólt rá: – Na eredj! Mit állsz itt? Ez csudálkozva nézett rá és elment. A hotel előtt megállt, visszanézett. Megijedt, hogy hibát csinált. Aztán szaladva ment a hóban a lóvasút felé. Rossz érzés volt ez a pénz-dolog. Szánalmas -326- és megható ettől a lánytól, akinek egy krajcárja se volt, nem is lehetett. Kölcsönkérte? Zálogba tett valamit? Hamis elegánciája nagyon szenvedett volna, ha ezt a beszélgetést hallja. Pedig mennyivel szerelmesebb, szomorúbb és illatosabb volt ez az anyagi része az ügynek, mint maga a rózsa. A kaszinóban megint vesztett. De nem törődött a pénzzel. Ami kevés érzéke volt iránta addig, amíg szűkösen volt, az is eltűnt. Csak azt nem szerette, ha elfogyott, ami nála volt, mielőtt még haza lehetett volna menni. Úgy, hogy nagyobb összegeket vett magához, biztonságot akart. Az apja mintegy hetvenezer korona készpénzt hagyott rá, a többi vagyon a budai házban, egy svábhegyi telekben és részvényekben volt. A készpénznek a harmadrészét már elvesztette a kaszinóban. Sűrűn jelent meg a budai bankban és furcsa érzéssel állt a pénztáros elé, mikor ezerkétszáz-ezerhatszáz koronás tételekben vette ki a pénzt. Szemrehányást keresett az öreg pénztáros szemében, aki jól ismerte az apját. De nem talált benne soha szemrehányást és ez rosszul esett neki. „Ez a gazember szó nélkül ideadná az egészet, ha kérném“ – gondolta. És úgy érezte, hogy ez hűtlenség és árulás az öreg pénztárostól az apja iránt. Legalább egy tekintetet, egy fejcsóválást… De nem, még azt se… A kopasz Turnovszky most minden este fenn volt a kaszinóban. Nem tartozott a reggelig játszók közé, óranéző játékos volt, éjfélután felszisszenő, olyan „megpofoz a feleségem“-alak, akit semmibe se vesznek a kártyások. Veszekedős, egykoronás -327- játékos volt, szenvedélyesebb, mint az ezrekbe játszók, egyike a csúnya és izgatott kispolgári nyerészeknek, akiket elkap a bakk-áradat, de nem sodródnak be a közepére, hanem a szélén vergődnek és előbb-utóbb megkapaszkodnak egy parti bokorban, kimásznak belőle és úgy elszaladnak, hogy soha többé nem látni őket. De most benne volt még a vergődésben: félholtan és hirtelen lesoványodva ment haza, ha ötven koronát vesztett; és komisz hencegéssel mondta: „majd megmutatom én nektek!“ – mikor harmincöt koronát nyert két nap egymásután. Andort mindig kedvesen köszöntötte, de nem beszéltek egymással. Tegnap a fiú sokáig nézte fényes kopasz fejét, mikor játszott, s az Ella vonásait kereste benne. És ebből a hasonlatosságból, amit az utcán annyi vad-idegen nőben megtalált, semmit nem látott az apában. Ma éjjel a bankárok nyertek. Egyik a másik után kelt fel nyereséggel, féltve-sunnyogva vitte a kosár bankót a sarokba, mint a kutya a csontot. Turnovszky bácsi hetven koronát vesztett és ettől még fényesebb lett a kopasz feje. Valami lakkozott csillámlást nyert, ami a homlokára, az orrára és az arcára is átterjedt. Turnovszky bácsin minden ragyogott, csak a szeme nem: ez mélyen és fakón ült benn a gödörben, rémült semmit mutatott, hetven korona, ez még nem történt Turnovszky bácsival. Ceruza és jegyzőlap volt előtte, Turnovszky bácsinak egy vasa se volt. Új bankár ült a tömeg közé és Turnovszky bácsi őszinte mohósággal figyelte a kártya járását tovább is, anélkül, hogy játszott volna, a letört játékosoknál mutatkozó tehetetlenségi -328- erővel, amely ebben a komikus formában jelentkezik, mikor a pénz előbb fogy el, mint a játszókedv. A körülötte szorongók, akik a helyére szerettek volna ülni, már meg-meglökdösték, megjegyzéseket tettek, az arcához súrolt karral rakták az orra elé a bankóikat, meg-megrángatták, mint a halak a gilisztát, úgy, hogy tarthatatlan kezdett lenni a helyzete. Turnovszky bácsi ijedten kereső pillantással nézett szét valami kis pénz után. Andor ezt mind látta, és szeretett volna elébe rakni sok bankót, százasokat, hogy örüljön és hogy játsszék szegény tovább. Turnovszky bácsi meglátta Andor arcát az asztal túlsó végében és megállt rajta egy pillanatra a tekintete. De tovább siklott róla, bár nehezen. Elnézett, mintha ezt mondaná: „nem, ezt mégse lehet.“ Andor tekintetéből szívélyesség áradt. „Adok, hogyne adnék, szívesen adok“ – mondta a szeme, és ez, mint a delej, megint visszavonzotta rá Turnovszky bácsi ijedt tekintetét. Hosszasan nézte Andort, a dilettáns vesztő szédültségével. Már rég a nadrágjába szállt az önérzet és elegancia és egyéb ilyesmi. Andor kedvesen nézte és tétova kézzel nyúlt egy húszkoronás felé, ami előtte feküdt. Két ujjal felemelte a szája magasságáig, aztán a még egyre rámeredő kopasztól azt kérdezte, a feje és a bankótartó keze együttes mozdulatával: „szolgálhatok?“, és mikor erre Turnovszky bácsi néma igent intett, boldogan szólt hátra: – Pincér. És odaküldte a húsz koronát. Egy lélekzetnyi ideig az az érzése volt, hogy ebben a pillanatban feleségül vette Turnovszky Ellát. De ez rögtön elmúlt -329- és nagy-erős restelkedés maradt csak benne. Ő szégyelte magát Turnovszky bácsi helyett. Ma éjjel a kopasz fél háromig maradt. Ezt se tette eddig soha. Elvesztette a húsz koronát is és addig vergődött, míg a hazulról való elmaradás érzése gyötrőbb lett benne, mint a veszteség kínja. „Mi ez ahhoz képest, amit otthon kapni fogok!“ Andor akkor már künn ült a nagyteremben és egy kártyaasztalon sonkát evett. A teremben rajta kívül csak két ember volt, ezek a sarokban ültek szemben egymással és délután óta játszottak alsóst, mint két elszánt néma, mintha egyik se akarna elmenni addig, amíg a másik halva nem rogy le a székről. Az ajtó nyilt és Nagy Ervin lépett be frakkban. Valami estélyről jöhetett, nagyon elegáns volt, ki volt pirosodva és agressziven villogtatta szét a monokliját a teremben. Aztán meglátta Andort. Zsebredugott kézzel, fitos orrát feltartva ment hozzá; megállt az asztalánál: – Mi az? Ide is jársz? – Csak ide járok. De téged még nem láttalak itt… Nagy Ervin a sonkára nézett: – Ehető ez a sonka? – Nem rossz. Nagy Ervin körülvágott a monoklival az üres termen: – Pincér! – mondta. – Megengeded? És Andor vizespoharán csöngetett vastag pecsétgyűrűjével. – Minden kaszinóban láthatsz, – mondta szétnézve, újra csörgetve a poharat – nem tudsz olyan kaszinót mondani, ahol én meg nem fordulok. -330- Ez az üzletemhez tartozik. Biznissz. Egy ilyen sonkát hozzon. A tányérra mutatott. Ekkor jött ki Turnovszky bácsi a bakk-szobából, fénylőn és rémülten, sietve. Meglátta Nagy Ervint. – Ervinkém, – ugrott hozzá – igazán nagyszerű, hogy itt vagy… légy szíves, kérlek, adj ide húsz koronát… És mialatt Ervin nagy fekete bőrtárcát csattogtatott, kínosan mosolygott Andorra: – Andornak tartozom, – mondta – de veled előbb találkozom. – Kérlek, bátyám. Kicsit mérgesen villogott a monokli, mikor a pénzt átadta. – Köszönöm – tette le a kopasz a pénzt Andor asztalára. – Kérlek… nagyon szívesen… A sonkába fojtotta Andor a zavarát. Turnovszky bácsi a vállára ütött Nagy Ervinnek: – Hallom Lajostól, hogy mindent elintéztetek. – Igen. – Szervusz – mondta Turnovszky, kezet fogott Nagy Ervinnel és a szemével intett Andor felé. – Agyon fog verni a feleségem… Indult, visszaszólt: – Holnap nálunk ebédelsz. – Igen. – Szervusz. Kiment. Nagy Ervin leült Andorhoz. – Ezt a húsz koronát se látom többé – mondta. Andor azon a szerepen tünődött, amit Nagy Ervin most játszott Turnovszkyéknál. Tudta, hogy -331- szerelmes volt Ellába, még nem is olyan régen. De ezt, úgy látszik, sikerült végleg elnyomnia magában, mert partiet akart csinálni. Mit keres ott most mégis, mint Pécsi Lajos barátja, ügyvédje, ebédvendég, talán násznagy is? Mikor a pincér a sonkát hozta, Ervin ezt mondta: – Vasárnap van az esküvő. – Tudom. – Barátom, – mondta, lekanyarítva a fehér kövérjét a sonkaszeletről – neked könnyű, mert te elugrottál. De nekem, aki ottmaradtam… ezt most végignézni… das ist doch zu stark. Hallgattak. Nagy Ervin evett. – Szereted? – kérdezte Andor. – Nem tudom, – felelt a másik – hogy egyáltalán képes vagyok-e szerelemre. Ha igen, akkor még mindig szeretem. Értesz? A monoklin keresztül ellenszenves volt ez a szamár ön-lélektan, ez a rossz csináltvirág a stréberlélek gomblyukában. És a piros, pezsgős arcszín, a zabáló egészség és a krakéler erő… Valami pimasz kis győzelem volt ez a Nagy Ervin az élet fölött. És a hódító frakk és az a közönségesen csinos rövidke, szőke bajusz, ez a túlérett asszonyok és nedvesorrú kislányok szívdöglesztője, ez az ápolt sárga két kis selyemszárny, puszibajusz, viszonybajusz, brillantinbajusz, borbélybajusz, karriérbajusz… Sápadt és indulatos élete mellett, ahogy szíveszegetten ült itt ennyi önzéssel és erőszakkal szemben, úgy érezte Nagy Ervint, mint az élőt, aki halottal beszél. „Mért nem vagyok én is ilyen?“ -332- Némán nézte: az ajka pirosabb volt, mint a sonka, és a sörből olyan mélyet húzott, mintha a lelkébe szívta volna be. „Mért van az, hogy én haldoklom és ő velük ebédel?“ Reggel kilenckor még kártyázott. Nagy Ervin már rég hortyogott otthon, törökstilű garszonhálószobájában, égszínkék pizsamában és a Pester Lloyddal a vörös paplanra lelankadt kezében. A kaszinóban égtek a csillárok, a redőnyök le voltak eresztve, a kártyások nem szeretik, ha a nap besüt az ablakon. Kábultan ült Andor egy makaópartiban három idegen emberrel. Két ujságíró játszott még és egy vörös kis kereskedő, akinek úridivatüzlete volt a Kerepesi-úton. Az egyik ujságíró koránőszült, piros, zömök ember volt, ez nyert. A másik hosszúnyakú, hosszúhajú, tuberkulotikus, sáppadt, szenvedélyes szemű. Ez se nem nyert, se nem vesztett. Andor vesztett, de nem siránkozott, s így úgy látszott, mintha minden pénzt az izzadó vörös zsidó veszítene, aki benn a bakknál leadott vagy négyezer koronát és itt kétezernyolcszáznál tartott. Piszkos volt a keze és az arca is, a kezétől, amivel folyton simogatta, törülte magát. Olyan volt az arca, mintha jártak volna rajta. – Uraim, – mondta Andor felé fordulva féltízkor – kénytelen vagyok leszaladni az üzletembe pénzért. Hacsak az urak nem hiteleznek nekem ma estig. A két ujságíró egymásra nézett. A koránőszült zömök eleget nyert, szeretett volna hazamenni. Akkorra már a másik is nyert valamit, ez is abbahagyta volna szívesen. -333- – Hitelbe nem játszom – mondta a zömök, összeszedte a pénzt és felkelt. – De uraim, – mondta neki rémülten a vörös zsidó – az én cégem közismert, én minden lapban hirdetek, én jó vagyok minden összegre… Radó Izsó még jó ezer koronára. – Jössz? – fordult a zömök a véznához. A vörös zsidó Andorra nézett: – Uraim, – mondta neki is, mindenkit uraimnak nevezett kínjában – hát így itthagynak? Andor a pénzére mutatott: – Kérem, én szívesen adok. – Uraim, – kiáltott a vörös a távozók után, akik már az ajtóban voltak – ez az úr ad nekem ezer koronát… Kérek még egy félórát. Azok kimentek, szó nélkül. – Ez egy klub? – mondta a vörös, végtelen megvetéssel. Magyarázta Andornak: – Örültek, hogy elmehettek. Visszaült az asztalhoz, szembe Andorral: – Játszik velem tíz rádli alsóst, per száz korona? – Azt már nem – mondta Andor, fölkelt és émelygést, undort, haldoklást érzett. – Szóval ön is vízben hagy – hangzott az asztaltól. Andor megállt egy pillanatra. Az futott át rajta, hogy le kell-e ezt a piszkos állatot ütnie, vagy oda kell-e dobnia elébe az egész pénzét, ami most már csak a fele volt annak, amivel leült. Csak az undorodás tartotta ettől vissza. A züllés és a piszok, ez a ronda jelenet, ez a rémülettől megvadult zsidó a szívét fojtogatta. „Ella, Ella“ -334- – ordított fel benne a belső sírás – „szép fiatal menyasszonyom… életem… koporsóm…“ Oly élénk volt a fájdalom, ami marta a belsejét, hogy szavakat érzett, valósággal beszélt a szíve. „Angyalom…“ – hallotta belülről – „… feleségem… szerelmem… kislányom… Ella.“ Mindez a diákos nyelvkincs felkavargott benne, fájón, ahogy csak a gyerekkori emlék tud fájni, ha akar. A zsidó már két más emberrel tárgyalt. Onnan Andorhoz ugrott, megfogta a karját: – Újabb ajánlat, – mondta, virgoncságot erőltetve – lemegyünk a kafanába és én Fischer úrral játszom három százas parti billiárdot, per kétszáz korona. Tartok önnek is száz koronát. – „Nem kell hazamenni“ – mondta a beszélő szív. – „Nem kell egyedül maradni.“ Tíz perc mulva lenn ült a kávéházban, egy tükör alatt, savanyú kávét ivott és nézte a lökéseket. Fischer úr nyugodtan játszott és nyert, a vörös zsidó izzadt és izgult, eltévesztette a golyókat, folyton krétázta a dákót, magyarázott, jajgatott, sokáig célzott és megint rosszul lökött. – Ebben is szerencséje van önnek – mondta egyszer, Andor felé fordulva. Tizenegykor ment haza. „Gyűrött lehetek“ – gondolta, mikor a szálló halljában embereket látott. Egy kosárszékben a száraz elvált asszony ült, mellette sáppadtan és komoran a kislánya. Az asszony ujságot olvasott, a gyerek a semmibe nézett. El akart haladni mellettük, mikor egy férfi kelt fel a másik oldalon a fonott kanapéról és útját állta: – Részeg vagy? -335- Megijedt, ránézett. Rácz Miklós volt. Szigorú vastag szemüveg nézett gyűrött, megnyúlt arcába. – Kilenc óra óta várok itt. Andornak könnyek szorongtak a torkában. Némán követte Rácz Miklóst, aki egy sarokba vonta: – Mit csinálsz magaddal? Hogy élsz? Mi ez? – Semmi – mondta, durcásan biggyesztve a száját. – Borzasztókat hallok rólad. És felém se jössz, hónapok óta nem láttalak. Andor vállat vont. – Rémesen nézel ki – mondta Rácz. A szemüvege jóságosan fénylett. – Most jősz haza? Igent intett a fejével, szólni nem mert, félt, hogy ha megszólal, kibuggyan belőle a sírás. – Mi ez? Szerelmes vagy? – Azt nem – mondta dacosan. Haragosan nézett Ráczra. – Hát édes fiam, – mondta ez – én azért jöttem, hogy ebből a züllésből kihúzzalak. Mától fogva… ha ilyen taknyos vagy és egy semmi lány miatt így elhagyod magad… Andor felállt. Nem bírta ezt. – Kérlek, – mondta – hagyd ezt. – Nem hagyom. – Hagyd ezt – mondta reszkető hangon, tele sírással, érzékenységgel, idegességgel, türelmetlen kínban. Rácz rávillogott: – Köszönd meg, hogy törődöm veled. A nyakába szeretett volna borulni, széles férfimellén -336- kisírni magát, de ez reménytelen volt. Rácz oly komoly és férfias, katonás, van benne valami az apából és a kocsisból, jóságos, de nem vonzó, tisztességes, de nem érzelmes… „drága, jó fiú, milyen messze vagy tőlem!…“ – Örülj, hogy törődöm veled – hangzott nyersen. Úgy szerette most Ráczot, mint az apját:. – Köszönöm, nem kértem – mondta neki. – Úgy? Akkor, édes fiam… Felállt és fölvette maga mellől a télikabátját. Felhúzta. – … akkor kár volt a kocsiért. Sírt a fiúban minden. Kezet szeretett volna csókolni neki. De a szája már mondta: – Megtérítem, ha parancsolod. Rácz Miklós köszönés nélkül ment el. „Ezt is elvesztettem“ – fájt végig rajta. – „Mindent elvesztettem. De így jó.“ Felemelte a fejét. Nem tudta, hogy így mért jó, de érezte, hogy ilyen nagyon fájni, az most jó. A fürdő folyosója felé ment. „Meleg víz, jó meleg víz“, – ez járt a fejében – „aztán aludni, aludni, aludni…“ A majolikás fehér kabinba besütött a téli nap. Mint valami szikrázó jégablak, úgy fénylett fönn a kerek lyukon a katedrálüveg. A kénes víz csodakék volt a fehér kádban, mint egy kis tenger; a színében volt valami a végtelenségből. Andor meztelenül állott a ruhái mellett és meglátta magát a tükörben. Sárga és sovány volt a teste, a bordái elárulták a csontvázát, mikor kiegyenesedve nézte magát, elgyötrött ifjú testét, meggyöngült karjait, -337- halvány arcát, és csontos homlokát, amely alatt sötéten ült két mély-kék szeme, most a tükörből önmagát bírálva, szégyenkezve nézve vissza sajátmagába. Majd elrestelte a tekintetét, amely zavartan és könyörögve nézett vissza rá, elfordult a tükörtől, belépett a kádba és belemerült a meleg vízbe. Egy pillanatig komoran nézett maga elé, aztán két tenyerével vizet mert az arcára, a szemére, mert úgy érezte, hogy a szeme belülről nedvesedik, és ezt nem akarta tudomásul venni. Legörbült szájjal küzdött ellene és a forró, sós csöppeket locskolva keverte össze a meleg kénesvízzel. X. Csütörtökön már vagy huszadszor rakta össze lecsukott szemei mögött minden pillanatnyi részletét az Ellával való beszélgetésnek. Emlékezetében még mindig a déli napfény sütötte ezt a mozgó képet: az arckifejezéseket, a mozdulatokat. Éles és pontos volt minden, mint egy napon-vett fotografián. Az optimizmusa, mint koldus a vendéglő kerítésénél, sólyomszemmel nézett minden mozdulatra, de semmit nem kapott. A lány vagy nagyon ügyesen viselte magát, vagy valóban semmit nem érzett már iránta. És az életbe csak nemrég kikerült gyermek nagy csodálkozása fogta el: úgylátszik, nagyon szenvedhetett ez a család, mikor ő elhagyta a menyasszonyt. Későn jön csak meg a képesség: megmérni azt a bánatot is, amit okoztunk. A tapasztalt emberek oly büszkén titkolják a megbántottságukat, hogy a kényeztetett gyermek -338- nem tudja meg, mekkorát ütött, csak amikor, néha sok-sok idő multán, visszaütik. És akkor csodálkozik, vagy elbúsúl az emberek gonoszságán. Turnovszky köszönti a klubban, Iván vigan beszél vele, a lány kezet nyújt neki… és mégis… valami keserű, néma bosszú és gyűlölet sötétlik feléje ebből az egészből… Aznap is jött rózsa. Már az ötödik vagy hatodik, nem tudta. De mindenik rózsa céltalanabb volt, mint az előző napi. Mint ahogy az ujság még jár a halottnak, pontosan és kegyetlenül: „Nagyságos X. Y. úrnak“… A Csirkét megint elfelejtette. A szánkó óta nem látta. Most már ez se kellett neki. Az érzékeit valami nyomorult túlérzékenység fogta el. Nem tudott nők szemébe nézni, és ha hozzáért valami női kéz vagy ruha, az az érzése volt, hogy nem bírna egy pillanatnál tovább ilyen érintést. A Csirke próbálkozott egyszer-kétszer a kuglizó mellett, de reménytelenül. Egyszer el is ment kocsin a kaszinóig, de ott meggondolta a dolgot és nem küldte fel a kocsist. A Csirkében volt valami veleszületett kis önvédelmi okosság: elment a nagyobb fájdalom elől, az ösztöne elvitte a kaszinótól, nem akarta, hogy fenn azt mondhassa Andor: „mondja, hogy nem vagyok itt“. Délután, mikor fölébredt, váratlanul az a jó érzése támadt, hogy két és fél nap milyen hosszú idő, ha az ember cselekedni akar valamit. Vasárnap délelőttre van kitűzve az esküvő. Most csütörtök délután van, fél öt. „Túlélni úgyse fogom“ – gondolta, bár nem tudta, hogy hogy’ megy az, mikor az ember nem él túl valamit. Ezek a készrekalapált -339- mondatok, mint: „nem fogom túlélni“ – nála is olyan furcsa szerepet játszottak, mint sok más tapasztalatlan embernél. A nyelv gondolkozik és néha határoz is a gyöngéknél és az elgyöngülteknél: túlbecsült közmondások, hazug közhelyek, öreg világítótornyok, amik a helyükön maradtak, míg a tenger új öblöket vájt és régi zátonyokat mosott el, – ők bután pislogják a régi veszélyt az ifjú hajós felé… „Túlélni úgyse fogom.“ Hát akkor: „mi az, amitől vissza lehet riadni?“ Mindent meg kell próbálni. Erre a két és fél napra mindent fel kell tenni. Frissen ugrott ki az ágyból, az akaraterő brutális szalmalángjával a szívében, ami oly nagyot lobban a habozó természetű emberekben, hogy az igazi erősek, akik ezt nem ismerik, néha az első percben megtévesztetik magukat általa. „Most nincs kártya, ma nincs kaszinó, ma cselekvés van, nem buta elsülyedés.“ Öröme telt magában, mikor öltözött. Késői ebédjéhez vörösbort szokott inni. – Nem kell – mondta ma a pincérnek. – Vizet hozzon. Tiszta fej kell. Mindenekelőtt Kornély Margithoz kell menni. Ott mindent, mindent meg lehet tudni és ez a lány az egyetlen út Ella felé, amely még nincs eltorlaszolva. A vagyonát, amelyet egyszer már odadobott Ella elé, most ismét, mint valami komoly erőt érezte állni maga mögött. „Mindent, ha másképp nem megy.“ Kocsiért telefonáltatott, sietve ugrott bele és a József-utcába dirigálta. Ott laktak Kornélyék, a külső végében a hosszú utcának. „Vajjon otthon lesz-e?“ Egészen biztosan otthon lesz – érezte, bár tudta, hogy -340- Margit a sokat sétáló, vizitelő lányok közé tartozik, akiket mintha a családjuk rossz anyagi helyzete mozgatna örökkön, mindig az utcán látni őket, mennek valahova, vagy jönnek valahonnan. A harmadik emeleten laktak. Volt itt vagy kétszer Ellával, úgy, hogy megbeszélték a találkozást és Kornély Margit aztán magukra hagyta őket a szobájában. Ez nagyon rég volt, amikor még nem volt a szülék előtt is nyilvánvaló a vőlegénység. Margit akkor az ebédlőben halkan zongorázott, míg ők benn ügyetlenkedtek és csókolóztak, lázasra pirulva abban a tudatban, hogy óriási bűnt követnek el. Margit úgy vigyázott rájuk, hogy darabokra tépette volna magát értük. Most is zongora szólt az ebédlőből, mikor a cseléd bebocsátotta Andort az előszobába. Sok kabát és kalap függött a fogason és belülről vidám beszéd, fiatal, nevető lárma hallatszott. Aztán rögtön elhallgatott a zongora és Kornély Margit kiugrott az előszobába. Háziasszony-pirosság volt az arcán, fénylett a szeme. Nagyot nézett, mikor Andort meglátta. – Isten hozta – mondta csudálkozva. – A zsúromra jön? – Zsúrja van? A lány a túlterhelt fogasra mutatott: – Nem látja? – Nem tudtam – mondta Andor, levetve a télikabátját. – Bocsásson meg, de okvetlenül beszélnem kell magával. – Most mindjárt? – Most mindjárt. Életbevágó ügyben. Margit a konyhaajtóhoz ment: -341- – Pardon – mondta. Kiszólt: – Nem négy csokoládé, csak három. És hat tea. A félig-nyitott ajtón benézett a gázlángos konyhába: – A sósak hol vannak? – Azt tetszett mondani, hogy azt a kisasszony pakolja ki. – Mi az? – kiáltott rémülten a lány. – Még ki sincsenek pakolva a sósak? Maga trampli. Még ki sincsenek pakolva? Beröpült a konyhába. Az ajtó bölcs lassúsággal, magától fordult utána, nem csukódott be egészen, megállt, egy kis hasadékot hagyott. – A fatálcát adja. A fatálcát adja! A fatálcát adja!! – jött a hisztérikus, mérges hang, az ember szinte látta a megrémült parasztcselédet, amint kapkod és nem tudja, mit adjon. Faképnél hagyva állt Andor az előszobában. Gúnyosan mosolygott, az idegen kabátokat nézte és a szegényes, kispolgári lánykalapokat. Biztos, hogy Ella nincs itt, hiszen az lett volna az első szava Margitnak. És nem hagyta volna akkor itt állni. És különben is, érezte, hogy Ella nincs itt, s mostanában, beteges túlérzékenységében úgy megsejtett mindent, hogy már nagyon bízott az érzéseiben. – Előre! – hangzott a konyhából, és nyílt az ajtó, Margit tolta ki a cseléd mögött, aki fodrosan-kötényesen, pirosan és izgatottan jött, fatálcán hozva a sósakat, vitte be a tálat az ebédlő felé. – Zavarom? – kérdezte Andor. – Majd… exkuzálom magam a vendégeim -342- előtt… de sokáig nem lehet… beláthatja… háziasszony vagyok… – Kérem. Hogyne. Öt perc. – Várjon itt meg. Bement a lármába. Sértő volt, ahogy itt úgy bánt vele Kornély Margit, mint egy hordárral, de nem bánta. Mit bánta ő ezt? Margit megint kijött: – Az én szobámban vannak, meg az ebédlőben. Nincs más hely, mint a hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehet odajutni… Andor mosolyogva tett egy mozdulatot: „ugyan kérem, hát fontos ez most?“ – De nem szabad szétnézni… olyan rendetlenség van. A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üres kádba a tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék két ágya majd hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltak itthon. Mint szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöld virágokkal festett szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölött két krétarajz: Kornély bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüst gyertyatartók a hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A két krétarajz fölött a homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája, részletfizetésért nyújtott, zsidókézen át idejutott olajnyomat, aranyos rámában, üveg alatt, tönkretehetetlen örök szépségében és nyugalmában, minden fölött, édesen bocsátva meg a zongoralármának, Andornak, a csúnya Margitnak és a Kornély bácsiék két ágya minden viszontagságának. A gyertyatartó mellett kis vörösernyős villanylámpát -343- csavart fel Margit. Leült egy feketecsíkos bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlen volt: – Nos? Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt a fején, mint az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ez jobban illett. Vékony szája volt, az orra hegyes és a végén merészen felnéző. Az orratöve túlságosan be volt nyomva, ettől volt csúnya Kornély Margit. Az alakja nem volt rossz, s ahogy most hosszú lábát a másikra rakva megmutatta egyetlen pár lakkcipőjét, s hanyattvetve magát az alacsony fotelen, a csípőjére tette a két kezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“ férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosított örök-leányság. Ez savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad a Kornély Margitoknak, akik mindenkor és mindenkin készek bosszút állni azért, mert más férjhez megy és ők nem. És mint ahogy a bor nyugtalankodik a hordóban, tavasszal, mikor a szőlő virágzik, Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt ezekben a napokban, amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője. Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett, érezte a türelmetlenséget a lányon. – Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ella a Pécsi felesége legyen. Mindenáron. – Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösen mosolygott az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek a Balkánon ilyen bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a -344- hátuk mögött és eladósodott bús szláv urakat maguk előtt. – Miért? Nem szereti Pécsit. – Szereti. Kihívóan nézett a fiúra. – Nem igaz – mondta ez. – Engem szeret. Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, de tudott és akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előtt dideregni egy férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ő valaha fehérnadrágos gentry-fiúktól, táncosoktól, tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől kapott. Hosszan és idegesen nevetett, még arra is gondolva, hogy nem is olyan lehetetlen, hogy Ella ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem, Ellának se tesz szívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony. Rettenetes, hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék, mikor őt senki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor. Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevető lányra, közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatra megijedt. A fiú gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott, hogy félelmes volt. „Még megfojt“ – villant át a lány agyán, de aztán megint elmosolyodott. „Le fog térdelni előttem“ – gondolta. A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgó valcer szólt és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangok nélkül. A zsúr táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és az orrán át halkan dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazán meg lehetett volna most fojtani egy kicsit. -345- Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitból feléje lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgy csapott ki a hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietni kellett. – Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőtt emberek. – De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mint aki indulni akar. – Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga az egyetlen barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csak magának. Ha maga megmondja neki, hogy én még szeretem és holnap reggel feleségül veszem… A lány figyelni kezdett. – Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyja Pécsit és hozzám jöjjön… Borzalmasan restelte és útálta, de kimondta: – … akkor az esküvőnk napján adok magának ötvenezer koronát. Hirtelen tette hozzá: – Vagy százat. Amennyit akar. Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyi hatást, amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett, rögtön elrontotta a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott, a bolondságba és a valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat, amely addig csak ronda volt, de ezzel még bizonytalanná is vált. Kornély Margit nem ilyen levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutott leányéletet élt végig Kornély bácsi esti beszélgetéseinél, amelyek százszor meg százszor számoltak be az államhivatalnokot környékező vesztegetési kísérletekről, amelyeknek Kornély bácsi bús -346- konoksággal állt ellent. Gondterhes, szegény életükbe folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“, meg a „szóba se álltam vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg az apa fejbólogatása: „szamár vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén, ami mindig visszatért: „Menjen Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“ Koszta méltóságos úr volt és négy óriási lány volt a nyakán: a „tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A tehenek csináltak Koszta őméltóságából kedves embert. És Margit sovány volt és senki nem jött érte. – Mit mondott? – kelt fel a székről. – A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyon elkeseredve a maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit. – Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni való ruharáncot – annak köszönje, hogy vendégem… A fiú nagyon őszinte lett: – Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nem élem túl, ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasan szenvedek… Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott benne a káröröm és a keserűség: – Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mint minden szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden. Vasárnap lakodalom. Már készen is van a ruhám. Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta a fogával és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá, szinte kéjesen a győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló -347- szenvedély forróságától. Aztán hirtelen a fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes karral a kezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján a négy vastag-üres aranykarika: – Bocsánat, de a vendégeim… Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végső férfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményen megkapni ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt a lefojtott-tüzű soványságot, és büntetésből és elkeseredésből erőszakos férfibosszút állni rajta, hogy megrémítse és megalázza, nővé és zokogó gyermekké törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nem jár neki és győzelmesen mosolyoghasson az ájultságán… Mintha tetszett volna most neki, egy szemhunyorításnyi időre, ez a visszautasító arcú lány, kihívta a fiatalságát, és volt, volt, volt valami benne Ellából, a barátnőből, annak az elérhetetlenségéből… – Kezét csókolom – mondta megjuhászodva. Az ajka felé húzta a kezét. – Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben a pillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogy megsejtette a fiú gondolatát. – Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarva szabadulni ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalan lett. Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, míg Andor felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta – „beleszeretek.“ Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, ha Andor -348- már most felteszi a kalapját, mert hirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az a kerek fekete keménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor teljesült a hirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még látta. Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába: – Bevitt mindent? – Igenis, kezit csókolom. A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnézte magát benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét, biztos zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztán felrántotta az ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázva vetette magát a kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte a lendülettel eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte a táncot, ezt szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanult mozdulatokkal táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan és ügyesen, hevesen és egyre hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együtt dúdolva a zongorával. Annyi temperamentummal és oly erőszakosan táncoltatta, hogy Ilikovits Bébi röptében a frizurájához kapkodott, ijedezett és sikoltozott: – Margit… Margit… bolond vagy?… Margit!… XI. Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogy józanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt. Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csak nyert, mintha a kártya dacolni akart volna -349- vele. Máskor a csúnya vesztés és a rossz kártyajárás-okozta depresszió mégis csak eltérítette valahogy a figyelmét a kínjaitól. De ebben a szerencsében, mint az egyre derülő napfényben, minden nyomora fokozatosan jobban és jobban látszott és érződött. Csapkodta a kártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe a nyereség. Úgy, hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott, észrevette az ajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit és ment feléje: – Megiszunk egy üveggel? – Mindig – mondta ez. Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora volt Irmáéknál, ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egy híres bőrgyároscég fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtt titokban nőül vette Terkát, míg mások szerint jegyben járt egy milliomosleánnyal. Ott volt a Nemzeti Színház egy hölgytagja, aki Irma anyjával pályázott együtt vidéken és most Stuart Máriától leszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és a más klasszikusok jelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma színházától egy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki sorban vacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél és főpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt, sokat ittak, Irma énekelt. – És Rodics? – Ott maradt nála. Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arca segítségért kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldog Rodics, a kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb… -350- – És Olga? – Ott volt. Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallani akart valamit a lányról: – Szép volt? – Oh igen. – Jókedvű volt? – Nagyon is. Pezsgőt ivott. – Ne mondd. – Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lett rá, annyit nevettette a babáját. Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, ami nem akarja tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lány éljen és nevessen. Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjon a föld alá. Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az első üvegnél megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni a bánat és a szerelem Irmával kapcsolatban. – A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám neki Rodicsot… mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba… Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „a mennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vad színészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, a negyedik emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás és mennybemenetel volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókban fürdő Irma számára. Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalni neki, csak neki, mert másnak nem -351- lehetett, Rodicsot megbocsátani neki, de úgy, hogy folyton megbocsátani, minden nap, reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a könnyeit és naponta kétszer lehessen nagylelkű… Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudott elaludni. Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett. Féltizenegykor felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet most alvással tölteni az utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor a Kornély Margitnál szenvedett kudarc újra és újra felpiszkált emléke gyötörte, eszébe jutott Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárást és befolyást akart, hanem még egy találkozót, egy legutolsót. Nem mintha Ivánt a maga emberének tekintette volna, hanem mert Iván megvesztegethető volt. Ahogy így nyomorultul a pénzében bizakodott, érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy merül, mint a kártyába, a Csirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az egész mostani mocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap. Negyvennyolc óra. Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő taktikázni, erős és gyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt a telefonba, mikor Turnovszkyék számát megkapta: – Ivánt kérem. A cseléd beszélt. Küldte Ivánt. – Te vagy? Itt Andor. Azonnal gyere a Terézvárosi Kávéházba. – Miért? – A te ügyedben. Nem az enyémben. – De miért? – Majd megtudod. Hálás leszel. Félóra mulva ott vagyok. -352- – Jó. Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontól elment, a rózsát látta meg a portás asztalán. – A rózsa – nyúlt utána a portás. – Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóra múlva a Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezett páholyban, a tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván már jött is, keresgélő szemmel nézett szét az üres kávéházban. – Halló! – intett feléje Andor. Melléje húzódott, mikor leült: – Ivánkám, egy nagy kérés. Akarod megmenteni az életemet? Iván a cigarettát gyúrta az asztalon, amit tőle kapott. – Az a kérdés… – kezdte. – Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-e nekem egy utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni. – Ellánál? – Hát ugyan mit gondoltál, hogy kinél? A gyerek lassan csóválta a fejét: – Azt nem hiszem. – Miért? – Mert… nem hiszem. És most már Pécsi is Pesten van. – Ott van minden nap? – Igen. – Délben? – Délben is, este is. -353- Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, ezt már úgy utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. De valami gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyit hallott, annyit olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogó volt. Vagy éppen az ő kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talán nem jól bánik vele, hogy már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint a makrancos ló a rossz lovas felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjék rá. – Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te ezt megcsinálod nekem, kapsz egy ezrest. Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van: Margitnak ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miért számítok?“ – rohant át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egy félmillió és ennek százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, fel akart kelni és elrohanni innen. Iván hidegen nézett rá: – Azt lehet – mondta. Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diák úgy nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandó megoperálni a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki. De ő is úgy nézett Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azért mégis a kés alá akar feküdni. – Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már minden késő. – Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné a fejét. Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akik nehezen szülik -354- a gondolatot. – Tehát holnap kellene még vele beszélned… Félénken felelt: – Ma… – Azt nem lehet. Ma Szentlőrincen vannak, Pécsi anyjánál. De holnap… Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még ma este telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnap reggel telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikor megvolt a megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellett következnie a pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyen és a megalázottság láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, ami kéjes örömmel nyomja le az embert még mélyebbre, le az önbecsülés vízvonala alá, – mint a paraszté, akiről a költő énekeli, hogy karót ragad a jégesőben és a viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét: „hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten…“ Elővette a pénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek felé: – Ha beszéltem vele, kapsz még egyet. Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyal vette kezébe a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanem a boldogságtól. Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga a tündérország. Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett, mintha dolga volna. Elment és az utcán nagyon sietett, szaladni szeretett volna, mint a gyerek, aki krajcárt talált a porban. Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthon vergődött a szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta, vörösre haragította, -355- ki engedte hűlni, megint megrakta. Közben konyakot ivott. Megint megmérgesítette a fekete vaskutyát, amely dohogott, búgott feléje, mikor vörösödni kezdett; néha dühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját vicsorította feléje, úgy, hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele, mint egy gonosz kis állattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy kicsit, aztán hajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben, megizzadtan, keserű szájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával. Szellőztetett, megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan kell cselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára a lányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különböző lehetőségekre. Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínok kezdtek jelentkezni benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással, de nem hagyták magukat. A megfordított hosszú butéliához hasonló lábikra, amely egyszer gömbölyű és mégis nyulánk izmaival megjelent, mikor Ella felszállt előtte a villamosra, s amire egyszer már hidegen tudott gondolni, most megint előjött az emlékek közül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas sarkával együtt, ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte be a láb merész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd, forró-fehér lankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan gyöngéd hullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell különbözni kezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak alatt párnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóig feledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálból hazamentek, a -356- sötét sűrű kertek közt messzire előreszaladtak a társaságtól és az ölébe kapta a gyereklányt, úgy vitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró arcocskáját, és erőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a térdhajlása formáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó cipelés közben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kart kezdte érezni… És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél, szebbet, sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogy minden folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és még ezer lehetett az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzi fehérsége is várta őt, és mégis, mégis, mégis… ez mind földi volt és elérhető a maga nyilt teljességében… míg ezek a lopkodott, félénk fél-emlékek mintha nem is a földhöz tartoznának, hanem valami fájdalmas magasságba ragadnák, gyötrő-édesen, vérlázítóan, a borzalom és a halál felé. Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek, tenyérnyi test-darabkáknak, futó látványocskáknak, halk és pillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes hatalma a férfi-idegeken, ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a szálkáé, amelyhez remegő ujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a bőr alá… És csak a multból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő, amire gondolt, nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott jövő képe sík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont a dombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma: vele élni, vele lenni, a térben és az időben mellette menni mindörökké. Hatalmas különbség ez. A testileg -357- még nem bírt nő után vágyódás milyen más, mint az, amellyel elmult és utánunk másnak adott testi gyönyörűségek emlékei kínoznak. Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És amaz milyen nagyvonalú, milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden testies emlék-vonatkozása mellett! Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit: portást, fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésre vigyázzanak. A szobaasszony mosolyogva mondta neki: – Mélyen tetszett aludni, mikor benyitottunk az éjjel. – Hozzám? – Igen. – Nem is vettem észre. Mit akartak? Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrant valami a felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt a portáshoz. Azt is felébresztette a durranás. A portás azt mondta, nézzék meg rögtön, ez lövés volt. El is indultak, a portás tanakodott a csöndes folyosón, aztán azt mondta, az ötvenkettest kell megnézni, hátha onnan hallatszott a lövés. Az ötvenkettes, ez Andor szobája volt. – Csöndesen benyitottunk, de aludni tetszett. – Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azt hitték, hogy öngyilkos lettem… – Nagyságos uram, esküszöm, úgy szólt, mint egy pisztoly. – De mért éppen én? Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hát olyannak látszom, mint akire elsőnek -358- kell gondolni, ha lövés hallatszik?“ Ez a gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltnek látják, nagyon bántotta. „Úgy látszik, nem látom magamat jól… kívülről nyomorult látvány lehetek…“ A lépcsőről visszafordult: – Na és ki volt az? – Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öreg ágyak, és az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfej dűlt el, a földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot… Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Most már egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni, pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopasz Turnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronás izgalmak Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsi másfél milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az ő mindene, ha pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, a mértéktelen ivástól és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinte szemérem nélkül ment a telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egy kávéházat hazudott és Ivánt kérte a telefonhoz. – Nincs itthon – mondta Turnovszkyné, akinek megismerte a hangját. – Mikor jön haza? – Este. Vásárolni ment a sógorával. „A sógorával…“ Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó két csengőre: olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, így egymás mellett… – Mondjak neki valamit, ha hazajön? -359- – Köszönöm, semmit. – „Vége“ – mondta magában. Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézett ki a fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről, tompán puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. A sok hó mintha pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszó jégverem kúpos tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó az egész környéken. És a nap nem látszott, csak a helye fénylett tompán a messzi-ködös sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebek röppentek fel és kiültek egy magasan meredező nagyon vékony fekete ágacskára. Olyanok voltak rajta, mint fekete gyümölcsök a fehér lomb közt. Nagy csönd és üresség ült Andor szívére. Sokáig bámult ki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme, az agya, az egész teste. Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont nézte, de csak rövid ideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el, mély, lázas alvással, nyugtalanul. Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olga állt az ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűs kezében a hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult az ágyon. Harag és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztán rászólt: – Mit akar? A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogult volt, erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egy székre és onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámult egyideig, aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon. -360- A lány megszólalt: – Rémesen néz ki maga – mondta halkan, elszörnyedt hangon. Keserű szájmozdulattal felelt: – Ne mondja. Aztán, hosszú hallgatás után: – Ezért jött ide? – Nem. – Hát? – Nem tudom. A fiú körülnézett a sötétedő szobában: – Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát a hanyatt-helyzetbe. Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. A kiégett kis sárga lámpa fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagy rendetlenség volt: poharak, üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórt cigarettavégek, fürdőköpeny, ujság, ruhadarabok, a papucs a szoba közepén… Andor végigsímította borostás arcát. Két napja nem borotválkozott. És a ruha, ami nem volt lenn róla… Égett a lába a cipőben. – Iszik? – hallatszott halk-meglepődötten. Aztán, fájdalmasan: – Miért iszik? Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett, kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halvány fájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve. Komoly, érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt, feszes-új fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehér rózsával. Nem az volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyról lefüggő lábakkal, térden-felül türemlett -361- ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor éjszaka… Valahogy a külső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a betegszobába, mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni, gondozni magát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházi melegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornak mechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, de magát a lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útálta és únta. – Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva. – Eredj haza, fiam. Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelen sóvárgással nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzok voltak a tiszta halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan és túlszabályos rajzú. A tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá, fensőségessé, de meg nem kívánhatóvá a szép arcot. A vonzó kedvesség a hibákban van, érzéki hatást a gonosz kis aszimmetriák adnak a női arcnak. Ellának a fitos orra volt ilyen kínzóan kedves, és a felsőajka, amely fel-fel tudott remegni az orra felé, mint a fehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű kis fogait mutatja. – Eredj haza. Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és a szem-árnyék mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehér arcon. Nem az ajkak: maga az egész száj rezzent félre egy gondolatnyira a fehér alapon. – Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most már önmagát is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki a részvéte -362- szárnyait, mint gyerek a légyét, rátaposott a jó nevelésére, az emberségére. – Eredj haza… És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyei remegtek ebben a kínzó szóban. A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt, társasági arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezet nyújtott a fiúnak, mintha itt úri módon fogadták volna és ő most konvencionálisan búcsúznék. – Jó éjt – mondta a szokott hangsúllyal. Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedett volna bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törve és halálig volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogással magához vonnia, hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorú szerelemtől eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől, mint ahogy az elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlen volt, rettenetes volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egy leszakadt bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi és lelki gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalább méltóságos akart maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nem hallotta a gorombaságot, úriasan búcsúzott és lassú, hintáló lépéssel ment ki, mint aki rendben talált mindent. A fiú kilógatta a fejét az ágyból és utána nézett a komoly elvonulásnak: „így mehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel, mikor Rodics utána lopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor becsukódott -363- mögötte az ajtó, hirtelen úgy megsajnálta, hogy meg tudta volna siratni. Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusi kedvességgel szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétig tizenkét óra“ – számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnap vasárnap van, és tizenegykor van az esküvő. Tizenegykor mindennek vége. Megint ivott és egy fotelbe ült. „Itt körülöttem egy óriási világ van“ – járt a fejében és gondolkozni próbált, elképzelni mindent… ahogy most ezermillió ember megy a dolga után, vonatok futnak, nagy hajók füstölnek a tengeren, gyárak izzanak és zörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban, Amerikában, Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek ragyognak, kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák tündöklenek hideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagy termekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböl tintafényű sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkók csörögnek Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… És Párisban mi zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, a boulevardon… a fényreklámok villognak és kígyóznak… micsoda mozgás és sietés és beszéd, nevetés, sok hang, kocsi, élet és öröm és munka az egész világon… És micsoda asszonyok milliói, batisztok, csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások, víg sikoltások és felkacagások, elboruló szemek és turbékoló félhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor, végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most van reggel hét óra… fekete embertömegek -364- vonulnak a kéménytörzsű-füstlombos gyár-erdők felé… és millió meg millió egészséges házaspár alszik ott mély reggeli álmot egymás mellett… az asszonyok meztelen karjai a paplanon, a nyugodtan alvó bágyadt kis kezek a színes selymen… és a lecsukott szemű, pihenő férfiarcok a párnán… És ő itt, ebben a fogház-cellában, forró kígyókkal a mellében, egy semmitmondó polgárlányka miatt a rab borzalomba törődötten, a földön fetrengve, sárrá sírva a port és a földbe harapva kínjában, egy másfélméteres darab leánytest miatt… az elmulást és a kínok megszűnését rajongva, gyáván és rondává tiprottan, mint egy agyonlépett hernyó… És több benne a rémület, mint a bánat, úgy, hogy iszonyú messze van tőle a feloldó sírás… mi lesz ennek a vége? Reggel hat órakor, lecsukott szemmel és nyitott szájjal, hanyattfekve az ágyon, félálmában tompán hallotta az első csengőszót a szálló folyosóján. Valami koránkelő beteg öregasszony csöngetett két hosszút a szobalánynak. Részegen aludt, a csöngetés nagyot szólt az agyában. – Jönnek! – mondta halkan, boldog-álmodón, lehúnytszemű arcán átsuhanó reménnyel. A király futárját látta, amint vágtatva jön a nagy fehér zászlóval, lélekszakadva… már messziről int az anyakönyvvezetőnek… aki előtt lehorgasztott fejjel áll Pécsi és Ella… A futár leugrik a lóról, int a fehér zászlóval… Királyi kegyelem! Ella boldogan mosolyodik el, a hivatalnok-hóhér becsukja nagy könyvét és egy kis ajtón eltűnik… Furcsa… Pécsi mogorván siet el… és Ella boldog könnyekkel -365- a menyasszonyi fátyol alatt, mosolyogva tárja ki karjait őfeléje, mert ő nevetve és vigan, futva jön a futár mögött és diadalmasan kiáltja: „Úgy-e mondtam! úgy-e megmondtam!“ És mialatt magához szorítja a fátyolos, mirtusos angyalt, hogy a lélekzete is elfullad belé, kicsorduló szívvel, sírva-nevetve mondogatja: „Látod… a jó király… a mi jó királyunk… a mi áldott jó öreg királyunk“… XII. A félálomból mély, hörgő, csúnya álomba merült, de már délelőtt tízkor felriadt és olyan érzéssel ugrott le az ágyról, mint akinek fontos dolga van és most ijedten szalad az órához, hogy nem aludta-e el az időt. Megint örvendő fényben fürdött az ablakon túl a hóvilág. „Csak vasárnap tud ilyen ragyogó idő lenni“ – gondolta és aztán hirtelen elrémülve ült le a karosszékbe. Tíz óra: a lány menyasszonyi ruhában áll otthon az íróasztal mellett, Turnovszky néni szürke selyemben, felsütve-púderezve, mosolygó-könnyesen, Iván fehér keztyűben, Pécsi Lajos hosszú figurája frakkban és mintha ő is épp most kényszerítené egymásután az ujjaira a vadonatúj fehér keztyű lapos-hosszú leffentyűit. És vendégek állnak körülöttük, sok idegen, aki most mind Pécsi kezét fogdossa, éppúgy, ahogy az övét fogdosta volna. Feketekávét ivott és konyakot. Hozatott a vendéglőből egy adag sonkát, de hozzá se tudott nyúlni. Tizenegy órakor az ablakhoz állt és a kezében tartott órán nézte a perceket. Most állnak az -366- anyakönyvvezető elé. Vagy tizenkét percet kísért végig a szemével a másodpercmutatón. – Vége – mondta negyed tizenegykor. Ürességet érzett a mellében és a szája-formája keserű lett. Turnovszky Ella máshoz ment feleségül. – „Ezt jól megcsináltam“ – mondta magában, mikor visszaült az öreg karosszékbe. Csudálkozott, hogy ezt az érzést el lehet tűrni. Felöltözött, lement, de már a portással való beszélgetés első percében olyan szórakozott feleleteket adott, hogy megijedt. Igy nem lehet emberek közé menni. Amit hallott is, azt is meg kellett újra kérdeznie, annyira ellökött magától az agya mindent, ami nem kellett neki. Az ujságban kétszer-háromszor kellett egy mondatot elolvasnia, mikor leült a kályha mellé, és még így se maradt meg a fejében semmi. Ahogy olvasott, a sorokat újra meg újrakezdve, a mondatok háromszor-négyszer-ötször is kopogtak bebocsáttatásért az agyán, zörögtek és újra meg újra csöngettek, mint az alvó házmester lakói a kapuban. Aztán, mintha megunták volna, gépiesen olvasó szeme előtt folyamatosan vonultak el százával, meg se állva többé a zárt kapu előtt. Tizenkettőkor visszament a szobájába és fellélekzett, mikor az ajtót magára csukta. Itt legalább hallgatni lehetett és nem kellett mások szemén nézni azt, hogy nézik-e őt, vagy sem. Most az orgonaszót hallotta a református templomban, látta a fehér falakat és rajtuk a nagy fekete táblákat a zsoltárok számaival. És a kifelé vonuló menyasszonyt a padsorok közt az urával. Egy ostoba gondolat jelent meg akkor, bekukkantott -367- a fejébe, de rögtön elment megint: az esküvő talán elmaradt, el kellett halasztani Ella vagy Pécsi hirtelen megbetegedése miatt. Nem, az esküvők nem szoktak elmaradni. Egy órakor: most esznek otthon, az ismert ebédlőben, szűk körben. Pécsi az ő helyén ül. Elbutult nyugalommal nézett a sonkára, amely még mindig az asztalán volt. Magához húzta és egy darabot a szájába vett. De ez kifordult a szájából, úgy, ahogy a rossz kis gyerekek fordítják ki megrágatlanul az ételt, amit nem szeretnek. A konyak hívebb barát volt, az lement könnyen. Hirtelen, mint akinek ötlete támad, felugrott, lement a portáshoz és a menetrendet kérte. Kornély Margittól tudta, hogy három órakor Bécsbe utazik az új pár. Megtalálta a vonatot: a nyugati pályaudvarról indul 3.00 órakor. Gyorsvonat. Csak háromszor áll meg Bécsig. Egynegyed háromkor a nyugati pályaudvaron volt. Perronjegyet váltott és kiment az üvegcsarnokba, elkeveredett az emberek közé. „Ez borzasztó“, – gondolta „hogy idejöttem, hogy ezt megtettem, hogy ezt meg tudtam tenni.“ Kóválygott a batyus parasztok közt, künn, a csarnokon túl, ahol meglökdösték, csizmával hágtak a lábára. „Elvesztettem az eszemet?“ Ment a parasztokkal valami helyi vonat felé, amely messze künn állott, a hóban. Most olyan gyönge volt az akaratereje, hogy a száz meg száz hangosan lépő csizmának a katonás menet-hangja, a tömegnek a nehéz előre-törtetése magával vitte. Sőt lépést is váltott, hogy egyszerre-léphessen egy sor paraszttal, aki előtte ment. Kiment a mozdonyig, megnézte merően, mintha érdekelné. Régifajta -368- kis alacsonyan terpeszkedő mozdony volt, olyan, mint egy lomha fekete vas-kacsa az előredülledő begyével, földigérő hasával, rövidláb-kerekeivel, hátratett rövid kémény-nyakával. És hápogott is. Mikor megfordult, meglátta a pályaudvar óráját. Fél három mult öt perccel. Csak most lett izgatott. Asszonyokat várt meg, akik visszafelé mentek, ezek mögött ment ő is be a csarnok felé. Egy hivatal-ajtó mélyedésében állt meg, két katona mögött, ahol fedezve érezte magát. A katonák ládákat őriztek, amelyeken egy pezsgőgyáros cég fekete betűit olvasta. Huszárok voltak. Később egy hadnagy jött oda, rászólt a cövekké meredő két kis huszárra: – Itt maradjatok, amíg vissza nem jövök. Azzal ellépett, hóna alá vett karddal. A köpenyén, hátul, ki volt gombolva a derékszorító, olyan volt a bő barna köpenyben, mint egy asszony, mikor elment. – „Boldogság“ – mondta magában Andor és a ládákat nézte. Huszárok, pezsgő, kisváros… Most lassan betolták előtte a bécsi gyorsvonatot. Egy vöröszászlós ember sétált az első vaggon előtt, az egyik kezével fogta a kocsi egy rézrúdját, úgy vezette, mint a lovat. A vonat négy-öt hosszú kocsiból állott. Szép, rövid, modern gyorsvonat volt, futó-vonat, könnyű és messzi szaladásra készült vonat. A mozdony Andor előtt állott meg. Ez már másféle állat volt: magas és vékonyszárú acélkerekeken hosszú és karcsú kazán, mint a versenyló hosszú teste a száraz, finom lábakon. És dudorodó-hegyes szügye volt, kicsiny és rövid kéménye, -369- mint az angol paripa kis feje. És ápoltabb volt, mint az a parasztmozdony: fénylettek az acéljai és a rézpántjai, a sárga hevederek csillogtak lakkos-fekete testén. És míg a parasztmozdony kehes, de közömbös volt, ez nyugtalannak és idegesnek látszott: a tüzelője felől remegő lélekzés hallatszott és valami titkos sülés-fővés halk sistergése. A mozdonyvezető kihajolt a fülkéjéből és újságot olvasott. A fűtő a mozdony alá nézett, aztán végigment a fényes kerekek előtt. Kicsiny kannából alig két-három csöpp olajat csöppentett egy kis fekete skatulya-félébe, mintha éppen csak ez hiányoznék még a teljes tökéletességhez. Aztán úgy nézett a mozdonyon végig, hogy ez után a nézés után nyakveregetésnek kellett volna következnie. Ha forró nem lett volna, bizonyosan megveregette volna a nyakát a szép állatnak, amely egyre idegesebbé lett, hangosabb sistergéssel főtt, néha haragosan fujt, puffantott egyet-egyet, majd türelmetlenül lélekzeni kezdett; lassú taktusra pöffent egészséges vastüdeje. Aztán egyszerre az egész vonat felszisszent, ahogy gőzt eresztettek a fűtőcsövekbe. A haragos-sziszegő kígyók, amik egyik vaggonról a másikra lógtak át, végig-mérgeskedtek a vonaton, gőzt sírtak és meleg vizet izzadtak. Különös forró érverés volt ez. Az egész alkotmánynak valami izzó-izzadó menni-akarása, feszülő és kivágódni akaró ereje volt, ami oly tökéletes érzéskísérőjévé vált Andornak, hogy úgy érezte: e pillanatban nem is lehetne sehol állania az egész világon, csak itt. Emberek szálltak be a vonatba, hordárok számait lehetett hallani. Bőröndös, csíkosruhás hordárok -370- mögött két gyászruhás hölgy. Aztán egy gyerek, kosárral, visszataszítóan éles hanggal: „Ujsáág!“ Kövér urak, bekecsben. Egy ezredes, két tiszttel. Megint az éles sivítás: „Ujsáág!“ Egy öreg dáma, akinek nagyon szépen szalutál a kalauz és felugrik előtte a vonatra. Megint urak. Az egyiknek pléd a karján. Az egyik kocsiban leeresztenek egy ablakot: az egyik gyászruhás hölgy könyököl ki és leszól egy férfinak: „Az Erzsi ne felejtse el este elvinni az üvegeket Lujzának“. – „Jó, fiam“ – mondja a férfi. Néznek egymásra. „Megfázol“ – mondja fel a férfi. A gyászruhás nő hátranéz a kupéba és felel: „Borzasztó erősen fűtenek“. A kalauz lelép a magas lépcsőről és szalutál valakinek. Hosszú alak áll előtte, háttal Andornak, télikabát nélkül, sötét, zöldes-szürke sportruhában, hátul kacéran ráncolt kabáttal. Andor kinyújtja a fejét a két huszár mögül. Pécsi az. Pécsi felmutat a Pullmann-kocsira. A kalauz mosolyog. Pécsinek a hóna alatt egy csomó újság van. – Egy pillanat! – mondja Pécsi. – Várjon itt meg. Elszalad, a kalauz utána néz. Pécsi jön vissza, Ellával. Ella szürkében van, rövid szoknyában, kis kalapban, sötétkék fátyollal a kalapja körül. De az arca szabad. Nyugodt, egy kicsit halvány, de mosolyog. Mialatt Pécsi megint beszél a kalauzzal, Ella a kalauzra néz, érdeklődőn. Aztán a kalauz felugrik a lépcsőre, Ella utána. Pécsi megkapja Ella könyökét, úgy tolja fel a magas hágcsókon. Aztán elrohan, visszajön egy hordárral, aki kabátokat, plédeket és bőröndöket hoz. Maga -371- előtt bocsátja fel a lépcsőn, aztán két kezével kapja meg a két rézrudat és felveti magát ő is. Durran az ajtó mögöttük. – „Külön fülke“ – dobog végig Andor mellén. Még egy perc és a kalauz lejön, egyedül. – „Az ügy el van intézve.“ – Andor a szájához teszi két ujját, mert érzi, hogy amit gondol, azt néma mozgással kísérik az ajkai. A nagy órán három óra. Csönd. Álldogálás. Még két ajtó csattan távolabb. A huszárok beszélgetnek. Röhögnek valamin, de Andor nem hallja. Nyugodtan lép ki a huszárok közül és elindul a perronon hátra, a vonat vége felé. Elmosolyodik annak a kemény-szívós erőnek az érzetére, ami most küldi. „Meg vagyok bolondulva“ – vizsgálja és csodálja magát, mint idegen embert, figyeli az Andor-testet, amely határozottan megy az utolsó vaggon felé, hogy felszálljon rá és elutazzék. De mialatt egyenletes és határozott lépéssel megy, a vonat már lassan mozog mellette, vele ellenkező irányban. „Szédülök“ – mondja a másik Andornak, szinte panaszkodik neki. „Nem,“ – kiált rá némán és ijedten – „nem én szédülök, a vonat megy.“ Megáll. A két Andor egybeolvad és a kerekeket nézi, amelyek lassan forognak. „Még fel lehetne rá ugrani.“ Nézi, aztán megfordul, lassú lépéssel halad az utolsó kocsi mellett. „Még most is.“ És három lépés után: „Még most is.“ Sietni kezd mellette a kocsi, de az ő lépései is gyorsulnak. „Hopp, még most is… most is… most már nem.“ A kerekek szaladnak. Az egész vonat megy, minden megy, ki a pályacsarnok -372- nagy-tátott száján, ki a fehér hóvilágba, a künn álló vonatok és házikók közé. Csattogva megy a vonat, nem szalad még, de már nem lehet utólérni. Andor siet, de már elmarad tőle, mert szaladni szégyell. Kilépett a csarnokból, úgy megy utána. Az utolsó kocsin már égnek a kis piros lámpák. Az utolsó kocsiról, a két ütköző közül rövid és vastag lánc függ le, kapocsféle van a végén, ez meg-megérinti az éles-darabos köveket, amik a sínek közt vannak. A zömök lánc lóbálódva fityeg ettől, a kapocs meg-megcsendülve táncol a köveken. Andor siető nagy léptekkel megy: ez a kapocs az ő vörös, meztelen szíve, amint az éles köveken vérzőn rángatják most Bécsig, s ő most már egy kicsit szalad is a vonat után, mert egy hosszúra, fájón megnyúlt ér köti a testéhez ezt a lánchurcolta szívet. A vonat most kissé lassúdik, mert fordul. Hófehér és korombarna tömör füstök gömbölyögnek a mozdony felől, a rövid vonat kanyarodik az álló vaggonok közt, egy blokkház mellett, a póznák és lámparudak közt. Egy vashíd alá fordul és lassan tűnik el, hogy a sok álló kocsisor közt nem is tudni: elment-e már, vagy nem. Az ér nem pattant el, ez Bécsig nyúlik és a világ végéig nyúlik – úgy érzi. Most bámul a füstös-havas, póznás, vaggonos nagy tájképre, amelyet keresztül-kasul vonaloz a sok fekete sín a fehér hószőnyegen. Itt künn most már csönd van. Nagyon messziről hosszú-hosszú fütyölés hallatszik. Az ő vonatjuk szól? Lehet. De lehet, hogy valami másik. Nyugalom van az üres sínen, amin a vonat elment. Messze, a fordulónál egy kormos ember lép keresztül ezen a sínen, kezében -373- megfeketedett vörös zászlóval. Eltűnik oldalt az álló kocsik közt. Aztán egy palócos hang kiált elnyújtottan: – Jaanos baacsi! A kormos ember kibujik a vaggonok közül. A palóc hang megint tompán szól a hóban: – Jaanos baacsi. Győjjön csak ide. Ez visszakiált: – Győjjön maga ide. És vár. Egy másik kormos jön át a sinen, megáll, mond valamit János bácsinak, aztán mind a ketten beballagnak a kocsisorok közé. Valahol halkan, hosszan, csöng valami szelíd kis berregés, egy-egy pillanatra abbahagyja, de újra kezdi. Szerényen, folytonosan csöng. Andor visszafelé megy a csarnokba. Az első üvegajtó mögött idegesen kopog valami. Már az előbb is kopogott, mikor erre ment. Most is kopogtat szabálytalanul, mint a magot szedegető csirke a deszkán; halkan-tompán szól az üveg mögött. Andor benéz: sárga rézkerekek állnak egy asztalon, fölöttük zöld üvegernyő függ vékony szálon, lámpa ég benne, az üvegernyő olyan, mint a smaragd és a rézkerekek csillognak. XIII. Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor evett utoljára. Aludni se sokat aludt. Napok óta egy-két órai ruhástul való ágyra-szédülés, ez volt minden pihenése. De az italt kitünően birta, anélkül, hogy részegnek érezte volna magát. Mikor az agya izzó -374- munkájában elgőzölgött belőle egy-két pohárnyi konyak, ezt megérezte és pótolta; feltöltötte magában a szeszt, mint a hordóban apadó bort szokták. A pályaudvar előtt sokáig állt, nézegetve a házakat, a kocsikat és az embereket, megint érezve azt, amit régente érzett, mikor Elláék nyaralni utaztak el: hogy milyen üres tud maradni egy ilyen nagy város, ha valaki elutazik belőle. Milyen oknélküliek a házak és idegenek az utcák, milyen tartalmatlan a lárma és milyen céltalanok az ember elindulásai. „Drága jó apám“ – gondolta; bólogatott egy kicsit a fejével, mert eszébe jutott, hogy ezt az érzést akkor érezte először, mikor a szülei egyszer Bécsbe utaztak a tanárhoz, aki az első rossz véleményt mondta az apja gyomráról. Aradiék most isteni csöndben alszanak a budai temetőben, a hó alatt. „Tudnak aludni?“ Ment néhány lépést a körúton, mint egy idegen városban. „Különös, hogy nincsenek rokonaim“ – jutott eszébe. Az apja már régebben szakított a rokonaival, az anyjának pedig egyetlen bátyja volt, ez Romániában volt mérnök, legutóbb Turn-Szeverinben lakott. Emlékezett a levelekre, amiket szegény anyja írt a bátyjának, s amiket ő vitt bedobni a levélszekrénybe. A nagy, kerek betűkkel írt „Turn-Szeverin“ még most is az emlékezetében volt. „Érdekes, évekig azt hittem akkor, hogy Turn-Szeverin Magyarországon van.“ Egy utcasarkon megállott és visszanézett a pályaudvarra: „Mialatt én onnan idáig ballagtam, milyen messzire elfutott már a vonat…“ Fel kellett tölteni a konyakot. Betért egy kávéházba, le se ült, csak megállt egy asztalnál, oda -375- kért egyszerre két pohárral. Aztán, hogy a pikkoló arra jött és ránézett, megszólította: – Add csak ide a menetrendet. És leült, kabátban-kalapban kiírta egy cédulára a vonat állomásait egészen Bécsig, az érkezési időkkel együtt. Tudni akarta, mely órában hol vannak. Bécsbe fél nyolckor érkezik a vonat. „Addig még sok időm van“ – mondta magában értelem nélkül, de nagy jelentőséget érzett hozzá. Négy óra után már erősen sötétedett. Vasárnap volt, de az üzletek mind nyitva voltak. Karácsony előtt ez volt az utolsó vasárnap, a munkaszünet fel volt függesztve. Egy csemegeüzlet kirakatában havas tájképet lehetett látni: zuzmarától csillogó fenyőket, a völgyben kis házat, amelynek ablakaiból világosság áradt; a házban szoba volt, a szobában kis bútor körül kis parasztok álltak. A dombtetőn kápolna volt, amely szintén ragyogott belülről. A fenyőerdő két szélén savanyúvizes üvegek feküdtek a hóban, akkorák voltak, mint a ház és a kápolna. És vörös Mikulások álltak elől sorban. A tájképre felülről szalámi és sonka függött le, mint a színpad fölött a szuffitadíszletek. Sokan álltak a kirakat előtt és melengették Andort, aki elől állt, az üvegnél. Oly szép és nyugalmas téli este volt ebben a fenyőkoszorúzta kis völgyben, hogy a körúti futkosók valóságos nosztalgiával álltak előtte. De aztán futkostak tovább. Andor mögött háromszor is megujult a közönség. Andor szeretett volna a kis házban állni a kis parasztokkal. Vagy a kis kápolnában térdelni fenn, a savanyúvíz mellett. – „Megyek, kibékülök Rácz Miklóssal.“ -376- Sietve ment a szerkesztőségbe. Bejelentés nélkül nyitott be a fürdőszobába, ahol Rácz az íróasztala előtt ült és francia lapot olvasott. Nem köszönt, ezzel lépett be: – Ne haragudj rám, bolond vagyok. – Az már igaz. Kabátostul ült le. Rácz letette a lapot és figyelmesen nézte őt. Aztán megszólalt: – Már nem is merek tőled kérdezni semmit. Hallgatott. – Csak azt mégse akarom, hogy így elhagyd magad… Egészen züllött vagy… Ilyet még nem is láttam. Andor nyugodtan nézett rá: – Ma volt az esküvő. – Tudom – mondta Rácz. – Ott voltál? – Azt már nem. Jól esett neki ez a dacos távolmaradás. Rácz mégis jóbarát volt. De mit segít rajta mindez? – Ha akarod, – mondta Rácz – ma vasárnap van, nincs sok dolog, a főszerkesztő itt van, bemutatlak neki… Andornak tágult a szeme: ő már nem is gondolt erre a dologra, az újságba való irkálásra, aminek a karriért kellett volna egyengetni. De Rácz erélyesen folytatta: – Beszéltem rólad neki, azt mondta, nincs kifogása, ha én ajánllak. És most így valahogy kell összeszedned magad. Na előre. Le a kabátot. Lesegítette a télikabátot Andorról és már vitte is be a fiút a főszerkesztőhöz. A főszerkesztő még ama ritka emberek közé tartozott, akik pofaszakállt -377- viseltek. Valamikor kormánybiztos volt Wekerle alatt, azóta címezték méltóságos úrnak. Andort szigorúan, de kedvesen fogadta. – Próbálkozzék – mondta neki. – Rácz majd megmutatja nekem az írásait. Ha jók, a mi ajtónk tárva van minden tehetség előtt. Andor erre nevetni akart. „Furcsa“, – érezte – „hogy ez az okos ember egy halottal beszél és ezt nem veszi észre.“ A további beszédét is ezen a gondolaton keresztül hallgatta. – És ízlés! – kiáltotta egyszer a méltóságos úr. – Ízlés! Az ízlést tartom a politikai ujságíró legfőbb tulajdonságának. Izléssel támadni, ízléssel hízelegni. Higyje el, ez a legnagyobb dolog a világon! Igazán nevetni lehetett volna. „A legnagyobb dolog a világon.“ Furcsa. Milyen kicsik most az ő szemében ezeknek a híres és hatalmas embereknek a legnagyobb dolgai. A vonat Párkánynána és Pozsony közt szalad. – Mi az impressziód róla? – kérdezte Rácz, mikor megint a fürdőszobában ültek. – Elég jó – mondta Andor. – Kicsit ostoba. Nem? Rácz mindenét rátátotta: száját, orrát, szemét: – Ez? Ostoba? Ez? – Akkor tévedtem. – Ha van igazán okos ember Pesten, akkor ez az… És hevesen magyarázta, hogy milyen okos. Andor felállt a vasfotelből és egészen csöndesen, hidegen szólt: -378- – Nem érdekel az egész. Ella ma férjhezment. – Az más – mondta Rácz és bosszúsan ült le. Aztán mérgesen szólt fel Andorra: – Mi az? Tönkre akarsz menni ebbe? Nyugodtan felelt: – Igen. – Ezért a… rongyért?… ezért a senkiért? – Ezért. – Na hát… Őszinte elkeseredéssel csapott az ujságra: – Rajtad nem lehet segíteni. – Nem. – Akkor… nem is tudom, mit akarsz tőlem. – Valami olyat akartam… Elfúlt a hangja. De nyelt egyet és megkeményítette magát: – Valami olyat akartam, amit… te nem tudsz adni. Te alapjában véve nemcsak szívtelen vagy, hanem ostoba is. – Én is? – Te is. Én beteg vagyok… és egy beteget… Rácz felugrott: – Nem beteg vagy, hanem gyerek vagy és férfiatlan vagy. Én tudom, mi kellene neked. El vagy kényeztetve, siratod magadat, belebujsz a fájdalmadba, ahelyett, hogy kifelé másznál belőle, egyre mélyebben fúrod magad bele, mert sohse dolgoztál, jómódú egyetlen fiúcska voltál, és az élettől is azt várod, hogy kényeztessen, mint a papád meg a mamád. – Az lehet, – mondta egészen halkan – de -379- most nem tehetek róla… most beteg vagyok… nagyon beteg vagyok… – Fenét vagy beteg. Andor halkan mondta, szinte kérlelőn: – Ne beszélj velem így. – Nyavalyás vagy. Rám nem hallgatsz. Önfejű vagy, el vagy bizakodva. – Ne bánts – mondta alig hallhatóan. Rácz igazán mérges volt. Vette a francia lapot és olvasni kezdte: – Nem lehet veled. Útálatos kezdesz lenni. Egy kicsit hallgattak. Aztán Andor nyugodtan mondta: – Gyalázatos vagy és szamár vagy. Rácz ránézett, aztán nevetett. Visszamerült a francia lapba, onnan mondta: – Távozzál a szobámból. Andor kiment. Lement a lépcsőn. A lépcső alján egy hölggyel találkozott, aki felfelé jött. Ismerős arc volt. Utána nézett egy kicsit alulról és csak akkor jutott eszébe, hogy kicsoda. A „kéjvágyó úrhölgy“ volt, az elefántcsontvállú érzéki fekete szépség a Moulinből. Hát végre mégis megszerezte magának Rácz. Mennyi pénzt adhatott érte? Vagy mit csinált, hogy meghódította? Milyen csudálatos… milyen elérhetetlen volt számára ez a nő, és most itt megy fel hozzá, az irodájába… Hogy csinálják ezt az emberek? Hogy akinek nem kellenek, az végül mégis csak baktat így fel a lépcsőn, szép engedelmesen… Az Opera-kávéház előtt ment el és az üveg mögött Rodicsot látta ülni a feleségével és a két lányával. Rodics ujságot olvasott, a két lány közös -380- olvasmánynak tartott maga elé egy illusztrált lapot, Rodicsné pedig valami messze-néző szomorúsággal bámult ki a sötét utcába az üveg mögül. Találkozott az asszonyéval a pillantása. Nem ismerte Rodicsnét, sohasem is látta, de most tudta, hogy ez az. Meleg érzés ment át rajta, mikor az idegen asszony szemébe nézett. Ezzel most milyen sokat tudna beszélgetni. Mind a ketten mennyi mindent tudnának mondani egymásnak… Rodicson szemüveg volt. Tíz évvel öregebbnek látszott így a családja körében, mint a szeretőjénél, vagy a klubban. Az ablakon át az óra is látszott. A vonat most Pozsonyban van. Befordult a Hajós-utcába, megállt egy ház előtt, ahol Máté lakott, a földszinten, hónapos szobában. Itt már egészen bolond dolgot csinált. Benyitott Máté ajtaján és meglátta az elefántfejűt, amint kis asztalára könyököl a petróleumlámpa mellett, és hallotta, amint fennszóval magolta a jogot. Bekiáltott az ajtón: – Szervusz, tanulj tovább, már megyek is! És elszaladt. Máté utána bámult az ajtóból, aztán sóhajtva könyökölt vissza a jog fekete betűtengerébe. Andor mosolygott az utcán: „Milyen rossz, hideg cigarettaszag volt itt.“ Kocsit vett és Budára hajtatott, a szülői lakásba. A kövér Julit akarta látni. Mikor a Margithídon vitte át a konflis, kinézett a hídra. Ellágyult. „Hányszor cipeltem át ezen a hídon a szívemet“ – mondta magában. És a híd érzéketlen vasmonstrumnak tűnt előtte, amely évszázadokon át fog itt állani széles lábaival a sárga vízben, hidegen, mialatt száz meg százezer emberke szaladgál -381- át rajta ide-oda, viszi a szívét meg a gondterhelt agyát… és csak nagynéha válik ki egy-egy a siető tömegből, hogy ne a partra siessen, hanem a híd közepéről a vízbe… Julinál leült a konyhában. A világért se akart bemenni a lakásba. „Ha az akantuszleveles tapétát meglátom a szobámban, akkor végem“ – gondolta. És nem akarta hallani az ebédlőórát sem, amely oly mélyen-zengve ütötte a negyedeket a csöndes éjszakákon, mikor ő az ágyában olvasott… Julinak a lánya szemben ült vele egy zsámolyon és most megint úgy nézte, mint egy félistent. Ez már a multkor is egészen különös volt, ez a túlvilágit sejtő csodálat, amivel a Mariska ránézett. Vagy mindenkire így néz? – Szép lány lett a Mariska – mondta Julinak. Mariska elvörösödött a zsámolyon. Ez valami egészen különös volt, igazán csudálatos, hogy a Mariskát nem tudta hamarjában máshoz hasonlítani, mint egy szentképhez. Nem volt benne semmi kívánatos, olyan tiszta és mellékgondolatot nem keltő volt közönséges, de túlzott szépsége, a búzasárga haja, a nagy kék szeme. Szentkép és képeslevelezőlap, – vagy inkább a színezett olcsó fényképek hangulata volt az arcán. Nem is magyaros volt a szépsége, inkább valami külföldi mese-illusztrációhoz hasonlított. És volt benne valami nem erre a világra való, olyan fájdalmas vendég-kifejezés, mintha itt csak átmenne ezen a földön, sietne az angyalság felé, ami az igazi célja, s amely felé már most elrajong a tekintete. És őt úgy nézi, mintha el akarná magával vinni oda, -382- csak nem mondja, alázatosságból. „Az ilyen szép, szegény, szomorú lányokból lesznek azok a szép, szegény, szomorú apácák“ – gondolta. De nem szerette a tekintetét, ez más világ volt, idegessé tette. – Ne csókolj kezet – szólt rá szomorún-mosolygóan, mikor kiment. – Azt nem szeretem. A vonat megérkezett Bécsbe. „Pályaudvar, csomagok kiváltása, fiáker, szálloda, még sok időm van“ – mondta, mikor megállt vele a kocsi a színház kiskapujánál. Az előadás már folyt. De Somogyi a portásnál cigarettázott – az ő szerepei oly kicsinyek voltak, hogy senki nem tartózkodott annyit a portásfülkében, mint ő. Még a telefonhoz is ő ment a portás helyett, mikor csöngött, és szokás szerint ezt kérdezték: „Mikor van vége?“ Mosolyogva felelt mindenkinek: „Öt perccel tíz előtt“ – és olyan arccal jött el a telefontól, mint aki azt mondja: „Ha ez tudná, hogy a portás helyett ki felelt neki!“ Mikor Andort meglátta, észrevette az arcán a nagy felkavartságot. Összeráncolt szemöldökkel nézett rá: – Mi bajod van? – Semmi. – Vesztettél? Intett, hogy igen. Somogyi a fejét csóválta. Francia huszártisztnek volt öltözve, pipacsvörös nadrág, bő csizmaszár és égszínkék attila volt rajta sűrű fehér zsinórzással. A fején szőke paróka. Az orra ki volt javítva valami ragacsos, holt tésztával. Vékony sárga bajusza volt. – Olga mit csinál? – kérdezte Andor. -383- – Olga? Semmit. De zavart volt, mikor ezt felelte. Andor, aki érdeklődés nélkül mondta ki a kérdést, most egy pillanatra kíváncsi lett. – Mikor láttad? – Ma is – mondta Somogyi, most már egészen különösen, miközben erőltetten nézett Andor szemébe. A fiú tovább kérdezte: – Rólam nem mond… semmit? – Nem. – Egy szót se? – Nem. Mind a két „nem“ túlrövid volt. Andor ezt mondta: – Talán… haragban vagy vele? – Én? Miért? – Csak. – Nem. Eldobta a cigarettáját, láthatólag zavartan menekült a beszélgetés elől: – Bocsáss meg, – mondta – most jön az én jelenésem. Mindjárt visszajövök… várj itt meg. Nagyon fontos dolgot kell neked mondanom. Felugrált a lépcsőn, pengő sarkantyúval. Nem is volt még jelenése, de felszaladt gondolkozni, hogy beszéljen-e most Andorral, és mit mondjon neki. Egy héttel ezelőtt Irma és Rodics felajánlotta neki, hogy vegye feleségül Olgát. Rodics tízezer korona készpénzt ad hozományul Olgának és három éven át hajlandó havi kétszáz koronával segélyezni az ifjú párt. Olga ezt még nem tudta. De Somogyi gondolkodási időt kért, amely még mindig nem járt le. A pénz és a szép lány – ez -384- nagyszerű volt. Irmáról lemondani – ez rettenetes volt. Irma mellé kerülni, mint sógor – ez megint nagyszerű volt. Rodics kegyelméből élni – ez rettenetes volt. Így kavargott benne a rettenetes és a nagyszerű, és ez a kavargás, mint az örvény, húzta őt egyre beljebb a nagyszerű felé. Most fenn ült a nagy, közös öltözőben, a többi francia huszártisztek közt – mindnyájan a 212-ik ezredből – és a tükre elé könyökölve, korrigált orrát az ujjával mintázgatva tünődött azon, hogy miképpen mondja ezt meg Andornak. Andor pedig kiszökött a színházból és ment haza a szigetre. Itt volt a sötét este, a nyolc óra, a fél kilenc, Ella és Pécsi most öltözik a bécsi hotelben vacsorára, a hamarosan kibontott kofferek és bőr-toalett-táskák közt… Vajjon két szobájuk van-e, vagy csak egy… és már szabad-e Pécsinek odanézni, mikor Ella a mosdó előtt áll… és segít-e neki az öltözködésnél?… Be a hotelbe, fel a szobába, és hamar, hamar, feltölteni a megapadt konyaktartalmat, pótolni három pohárral, gyorsan, egymásután. És: – Hozzon egy egész üveggel! Már csak kevés idő van hátra. Megrakta a kályhát, levetette a gallérját, amely a nyaka nagy ütőerét szorongatta. A foteljébe ült és cigarettázott. Az órát maga mellé tette az asztalra. Most azon gondolkozott, hogy milyen bölcsek voltak az emberek, mikor az idő jelzését hideg kis gépekre bízták. Mert háromtól négyig milyen lassan telt az idő. Ha ő óra lett volna, alig mozgott volna a másodpercmutatója. Most pedig egyre jobban rohan, szinte meg kellene fogni a mutatókat, hogy -385- ne szaladjanak. Csak egy percig néz a sötét ablak felé, azon tünődve, hogy Ella izgatott-e most átöltözésközben, és mikor visszanéz az asztalra, az órára, félóra szaladt el. Már fél tíz. Lenn ülnek az étteremben, Pécsi bizonyára pezsgőt hozatott. És mind a ketten jól-öltözöttek, báliasak, égők és tiszták, Pécsi biztosan szmokingban van. A pálinka hatása is igen különböző az emberi agyra. Most például percenként kell utánatölteni, mert oly rohamosan száll el a kábulat. És ha az ember jókedvű, két pohárka is elég… De most, mint a forró tűzhelyre csöppent víz, úgy száll el minden korty, szinte azonnal. Tíz órakor kínlódni kezd, testi kínjai vannak. Mélyen és nehezen lélekzik. Ahogy megmozdul a karosszékben, és körülnéz a szobában, azt mondja hangosan: „Na… ezt a kis szobát is megemlegetem.“ De ők még vacsoráznak, még ülnek az asztalnál, ez egészen bizonyos. Észreveszik-e a többi asztaloknál, hogy ezek nászutasok? Oh, igen. Ezt igazán meg lehet látni. Van zene az étteremben? Bécsben kis francia zenekar játszik este a nagyobb hotelekben, nem is látni a muzsikusokat, mindig valami oldalhelyiségbe dugják őket, onnan tremolózzák és nyújtják a valcereket. Aznap kellett volna elutazni Pestről, mikor a szakító-levelet a szerkesztőségi szolga biciklin elvitte a főpostára. Párisba kellett volna menni. „Ha egy csöpp eszem van akkor, este utazom az expresszel.“ Vagy legalább is a temetés után. Így kellett volna ezt csinálni. Más világba, más emberek közé. Vagy a Tátrába, a fenyők alá. A savanyúvizes kis karácsonyi táj jelent meg előtte, irígylendő, fájdalmas -386- bájosságában. Milyen szépek és boldogok ezek a kis csinált világok. Egyszer egy gyufaskatulyát bámult így meg, mikor a Horn-palotában tanulni kezdett: egy bokor, egy hölgy, egy kiskutya… élénk, napsütött, túlzott színek… délfrancia fürdőhelyen lehet ilyen hölgy, ilyen bokor, ilyen kutyus, ilyen kék ég. Akkor is… oda szeretett volna menni. Fél tizenegy. A vacsoránál ülnek még? Igen. Vagy… lehet, hogy már nem. Mért van az, hogy minden igazi ijedség az ember térdében villan meg, onnan lefelé didereg a lábszárcsonton, és a lábnak a hüvelykujjában áll el. „Én nem vacsoráztam volna vele a vendéglőben, hanem a szobába hozattam volna mindent.“ Lemosolyogta Pécsit, aki szmokingban feszít az étterem csillárfényében. „Ejnye… honnan veszem azt, hogy ott vacsoráztak?“ De megnyugodott. Bizonyos, hogy ott vacsoráztak, mert ő olyan élesen érezte és látta őket egy nagy, fényes étteremben. Tizenegy óra. De most már igazán felmentek a szobába. Vagy két szobájuk van? Nem. Csak egy van. Egy nagy, kétágyas szobájuk van, nem lehet más. El kellett volna menni a Csirkéhez ma délután. Nem lett volna szabad így, régen-nőtlenül ezt az órát megvárni. De nem lehetett. Mért undorodik a szenvedő ember a nőktől? Micsoda rettenetes, ismeretlen új csapás ez? Inni kell, forró az arca, a szeme úgy ég, hogy érzi a melegét. És erősen, tűzzel lélekzik, mint nagy futás után a lovak. A szesz teszi ezt. De mért nem üti le a kábulat? Egyszer egy törköly tökéletesen leütötte. Roth Jakab pálinkásnál gyertyák égtek palackokban az asztalon. -387- Milyen furcsák és szegényesek a Kornély Margit csengő, könnyű-üres aranykarikái a jobbkarján! Nem, nem lehet, hogy Rácz komolyan megharagudjék rá, egy egész életre, hiszen Rácz olyan jó, mint a kenyér. Jó ember Rácz. Jó férfi. Mi volna, ha most nem nézne többet az órára, a földre tenné, a sarkával ráállana és aztán megfordulna maga körül, törmelékké őrölné így a kis órát? Tizenegy mult. Az a kérdés, van-e rá logikai lehetőség, hogy még az asztalnál ülnek, az étteremben? Van. Határozottan van. „Én ott ülnék még?“ Nem. Határozottan nem. Hát akkor Pécsi mért ül még ott? Csak azért, mert még ott ül, egészen biztosan, ezt érezni lehet. És erre iszunk egyet. A konyak túlédes. És már semmi szaga sincs, nem megy fel az orrba az az égett szőlő-aromája, mint azelőtt, még délután is. Ez nehéz éjszaka. Megdörgöli a szemét, de érzi, hogy a kezemozdulása vad és egyenetlen, mint a csecsemőé, mikor oly brutálisan nyomja meg az öklével a szemét. Nem baj, ez a szesztől van. Egészen kicsi kis kábulat nyomja a halántékát, ez nagyszerű, ezt most hagyni kell kifejlődni, lehet előrebámulni, a szürke falra… csak mért görbül le a szája? Cigaretta. Mélyen le a füstöt. Aztán hevesen ki, előre, messzire. Csak azért nézni az órára, hogy milyen gyorsan szalad most az idő. Háromnegyed tizenkettő. Hát… igen. Ez már éjszaka. Ez már nem este. Egy furcsa, szakadozott, fel-felhápogó lélekzet… valami szorító kínnal a torok és a tüdő közt… ez undorító dolog, elmult ugyan rögtön, de sírás-kezdet volt, abortált zokogás, ami visszafulladt a mellbe… Örökre átkozott, gyalázatos szentimentálizmus: „Sajnálom… -388- sajnálom szegényt… szegény kis félénk szűz testemet… a vágóhídra viszik idegenek… kutya, kuvaszfejű ember vicsorítja rá a fogát… szegény remegő kis áldozatom, bárányom…“ Mért nem tudja most keserűen vigyorogva kinevetni? Hiszen ez is csak úgy megy, mint millió más eset. Rémes, hogy milyen ostoba az ember: morfiumot kellett volna bevenni, most milyen mélyen lehetne aludni, holnap estig. Morfium… Elaludt a széken. Ilyenkor így hirtelen kivégzi az agyongyötört testet a felgyülemlett álom. A fej hanyattesik, a test olyan, mint a meggyilkolt emberé. Csúf, izzadós, nyálas, lázas szenvedő álom… A mélyen-kéken karikázott, beesett szemeken sötét-héjú takaró… nyitott száj és rút torokhangok… rossz lélekzet, lefüggő sovány kezek… és csúnya lábak a lábszárra felhúzódott, megrövidült nadrágban, előrenyujtott cipők… és jó isten, milyen rövid ideig tart! Mikor egy nagy horkanásától felriadt, rémültbután nézett szét. Aztán mohón bukott a feje az óra fölé. Fél három volt. Fölkelt a székből, megtántorodott egy kicsit az álomittasságtól. Félhangosan beszélt magában: – Le kell feküdni. Gyerünk. Ledobálta magáról a ruhát és bebujt az ágyba. A hűvös lepedő és a hűvös párna boldogítóan csókolta meg izzó-részeg testét. Fél három. Belenézett a lámpába: „nem szabad semmire gondolni.“ A lámpa kínozta a szemét. „Nem bánom, ha ki is égeti a szememet.“ Meredt belé tovább, gyulladtan-könnyezőn, a fehéren izzó dróttal dacolva. Mi mindent nem lehet csinálni a huszonnégy éves -389- fiatal testtel! Micsoda életvágy röhög benne, mennyire nem hagyja magát tönkretenni! „Azt nem bánom, hogy már túl van rajta.“ Igen. Túl van rajta, ez most már bizonyos. Van gonoszabb és találékonyabb, mint az ifjú fantázia? Túl van rajta, de… Ez volt a legsúlyosabb: mi történik most, ebben a percben? A gondviselés átaltatta vele a szörnyű órákat. De most… most… – Eh – mondta hangosan és dacosan. – Ezt nem lehet tűrni. A hálószekrény fiókjába nyúlt és kivett onnan egy kis revolvert. Gyöngyházból volt az agya, nikkelből a csöve. Az apjáé volt. Az öreg Aradi akkor vette, mikor egyszer a Hűvösvölgyben nyaraltak és éjjel gyalog kellett hazajárnia. Akkor töltötték meg, azóta senki nem nyúlt hozzá. Lerúgta magáról a paplant és szemérmetlenül rántotta fel nyakig a hálóingét, mint a csecsemők szokták. Csakhogy ezek vigyorognak hozzá fogatlan kis szájukkal. A hideg kis csövet a szívéhez nyomta. „El fogom sütni“ – mondta hangosan, mintha valakinek mondaná. Oly erővel nyomta a bordái közé a szögletes csövet, hogy fájt. De valami gyalázatos kép bontakozott ki az agyában, kapcsolódó ölelkezés, egybefonódott testszíneivel és testformáival, valami gyönyörnélküli, örömtelen birkózás és gyilkolás… – Hopp! – mondta hangosan és a fájdalomig szorított csövet elfordította. – Hopp! Még mélyebbre nyomta a testébe, de már nem irányozta a szívének. „El fogom sütni… de nem megy a szívembe, nem megy a szívembe“ – ordította -390- benne egy ujjongó hang, amitől boldog és rajongó és részeg lett, – elmosolyodott, magasra emelte a balkarját és megnyomta a ravaszt. A pisztoly kicsit szólt, de megütötte a mellét. „Vaktöltés volt benne“ – mondta tökéletesen kijózanodva és ellökte az ágyba a kis eszközt, mintha undorodnék tőle. Két ujját rányomta a cső helyére, de nem érzett sebet. Fájdalmat se, semmit. De egy perc mulva hűvöset és nedveset érzett a hónalja tájékán. Hirtelen rányomta erre a helyre a tenyerét és az arca elé tartotta. A tenyere véres volt. „Meg volt ez töltve, mégis.“ Most megint a cső helyéhez nyúlt, a másik tenyerével. Az is vérnyomot mutatott. „Keresztüllőttem magamat“ – mondta és mélységesen elcsudálkozott, hogy ez ilyen egyszerű és olcsó dolog. Nyugodtnak és okosnak érezte magát. Megnyomta a csengőt az ágy mellett a falon, és várt. Csudálatosan kitisztult az esze. Pécsi és Ella, mint két idegen, jelent meg az agyában, felöltözötten, közömbösen. Úgy álltak előtte, mint a fényképész előtt. A portás nyitott be halkan: – Csöngetni tetszett? – Igen, – mondta nyugodtan – nem jól érzem magamat… valami rossz húst ehettem… Kérem azonnal a doktort. „Nagyszerű, hogy milyen okos vagyok“ – gondolta felújuló, boldogító önbizalommal. Néhány perc mulva papucsban jött a doktor. – Na, – mondta – elrontottuk a gyomrunkat? – Doktor úr, – mondta neki, boldog és megkönnyebbült arckifejezéssel fekve hanyatt a párnán -391- – én öntől az orvosi becsületszavát kérem… amit most mondok, az a kettőnk… titka… A doktor, egy körszakállas, komoly fiatalember, érdeklődve nyúlt a keze után. – Doktor úr, – mondta fel-felremegő, új és tiszta gyerekhangon – én egy ostobaság miatt magamba lőttem. De semmi bajom nincs. Hosszú percekig volt csönd. Az orvos vizsgálta, lassan megfordította, a sebet nézte, a száját nézte, a lepedőre köpetett vele, aztán a revolvert vette szemügyre. – Semmi baj – mondta. – Tudom – szólt a halk gyerekhang és a kissé csapzott fiatal bajusz alatt gúnyosra mozdult a száj. – Titok marad? – De uram! – mondta sértődötten a doktor. Elsietett, kötést hozott, bekötötte a két sebet. – Mehet aludni! – kiáltott a folyosón a portásra. – A nagyságos úr elrontotta a gyomrát. Mikor az ágyfej leesett a padláson, azt hitték, hogy agyonlőtte magát. És most… senki nem hallotta. Megegyezett a doktorral abban, hogy korán reggel intézkedik és elviteti a Ráth-szanatóriumba. Itt nem akar maradni. És ott ismerik. „Szegény apám hónapokig feküdt ott.“ – Most… nyugalom… – mondta a doktor. – Abszolute semmi nem történt. Szerencsés golyó… a bőr alatt szaladt körül… Mikor a mentőknél nyomorogtam, sok ilyet láttam. Mi ezt kontúr-lövésnek hívjuk. Tangenciális lövés. Napok kérdése… Még beszélt, beszélt, és Andor, hallgatva a -392- tompa, halk hangot, édes álmosságot, nagy-édes, vonzó álmosságot kezdett érezni. Még hallott egypár szót, de már nem értett belőle semmit. Még az arcán volt az udvarias, jól-nevelt, érdeklődő mosolyféle, amellyel kiderült szíve a szomorú idegen embert hallgatta, jobban sajnálva őt, szegény kis papucsos fürdőorvost, mint sajátmagát, mikor megnyugodottan és fiatalon, egészségesen elaludt, mint aki hosszú utazás után végre megérkezik valahova annyi virrasztás és gyötrődés után. Az orvos gyöngéden betakarta, szétnézett a rendetlen szobában és elment. Halkan tette be maga után az ajtót. XIV. Az első hetekről, amelyeket a szanatóriumban töltött, még később is alig tudott számot adni magának. Mintha hónapok züllését, virrasztását, részegségét csak nagy-lassan aludta volna ki, lenyomorodott teste boldogan pihent az ágyban. Néha órákig aludt ebéd előtt és ebéd után, s este mégis álmosan fordult meg a párnán, mikor az ápolónője, egy erőteljes, vöröshajú nő, jóéjszakát mondott neki. A sebe hamar begyógyult és a doktorok, akiket erre megkért, hallgattak róla. Az ápolónő látta, hogy kötést kap, de annak azt mondta a segédorvos, hogy két furunkulust vágtak fel a hónalja körül. Embert sokáig nem akart látni az orvosokon és a vörös Jolánon kívül, aki túlpiros szájával, lángvörös hajtincseivel és erőltetett csinosanöltözésével -393- nem volt rokonszenves előtte. Van ezekben a sebészek körül szolgáló ápolónőkben valami különleges klinikai kacérság. Ettől öltöznek olyan karcsún fehérbe-csinosba, kackiásan bekötött fővel, mint tűzrőlpattant emberhús-szakácsnék, éles és tiszteletlen ellentétül az apácák mellett, akik néha-néha átlebegnek közöttük, sóhajtva és megsárgultan, nagyobb irtózattal nézve rájuk, mint az utcasarki lányokra. A főorvos ugyanaz volt, akitől egyszer oly gorombán ment ki, mikor szegény apjának megtagadta a morfiumot. Ezt a Veress doktort most megszerette, a gyönge emberek ama nagy szimpátiájával, amellyel a katonákhoz, a híres vívókhoz és az aktív sebészekhez vonzódnak. Veress doktor kevésbeszédű orvos volt, belül azzal a gyermekien lágy, művészetet és érzelmességet kedvelő kedéllyel, ami meg a sebészeknél látszik öröklött gyengeségnek és a nagy Billroth életrajzában virágzik ki tipikusan. Megnyugodott és boldog védelmet érzett azokban a percekben, amelyeket a mészárosnak öltözött Veress doktor az ágya mellett töltött; szerette a szőrös, agyonmosott nagy kezét, rövidre nyírt mákszürke haját, kefebajuszát. A doktor a fehér kabátja övében fekete tokban morfiumfecskendőt hordott. Úgy viselte, mint a katona a bajonettet, beszédközben is ezt fogta. Érezte, hogy ez az egy igazi fegyvere van. – Nem bánom, – mondta neki Veress doktor, mikor a sebe már rég begyógyult és ő arra kérte, hogy maradhasson még itt – magának nagy szüksége van egy kis kúrára… a hidegvíz jót fog tenni. Tavaly óta van vízgyógyászati osztályunk -394- is… de akkor az én kezem alól elkerül, átadom Seilernek, az a mi idegspecialistánk. Megkérte, hogy azért ő minden nap jöjjön be hozzá. – Azt lehet – mondta a főorvos. A kövér Juli, akit végre mégis elhivatott, minden reggel bejött hozzá Budáról. Ő intézte az ügyeit, ő volt az egyetlen összeköttetése a külvilággal. Pénzért ő járt a bankba, a budai házat ő kezelte, a holmiját ő szállította Budára a szigetről. Pécsi és Ella oly idegenül jelentkezett az elméjében, hogy egy reggelen, mikor felébredt és ezek eszébe jutottak, – mert minden reggel eszébe jutottak, húsz-harminc másodperccel az ébredés után – azt gondolta magában: „Korábban kellett volna agyonlőnöm magamat“. Főként az érzéki képeket irtotta ki ez a változás az agyából. Mintha irígy érzékisége azon a keserves éjszakán egyetlen nagy lázrohamban égett volna ki belőle, ha most rájuk gondolt, mindig ruhástul látta őket és néha únták egymást, sőt veszekedtek is. Ha a párok úgy tudnák egymást szeretni, ahogy a féltékenység ezt el tudja képzelni! Nincs is igazi szép nászéjszaka másutt, csak a lemaradt harmadik agyában. Egész testét és lelkét valami nagy meg-egészségesedés vágya fogta el. A vízkúra mellett minden nap tornázott a „gyógytornateremben“. Svéd kínzólétrákon huzakodott, ravasz gumiköteleket nyújtott, amíg bírta, és az álló-biciklin, amelyen óra mutatta a kilométereket, Szegedig ellábolt. Csak egyszer keseredett el nagyon, ez akkor volt, -395- mikor úszónadrágban ült a nagy teremben egyedül egy földhözsrófolt csónakban, és szorgalmasan evezett. A tornaterem magasan vágott ablaklyukain besütött rá a nap, az evezők egyenletesen zörrentek meg vas-ágyaikban, minden meglett volna itt az evezés friss, testies költészetéből, csak a víz és az ég hiányzott alatta és fölötte. Ez nagyon elkeserítette, beteg hernyónak érezte magát, a száját kellett összeszorítania, hogy el ne sírja magát, de végül is oly gyorsan és erősen kezdett dolgozni az evezőkkel, hogy ebbe a testi megerőltetésbe sikerült belefojtania a régi bajokat, amelyek már tolakodni kezdtek fölfelé az idegrendszere finom kötélhágcsóin. Este hét órakor már ágyban volt és ott vacsorált félnyolckor, a rövidlábú kis fehér asztalon, amit az ágyába állított a vörös Jolán. Vacsora után cigarettára gyújtott, s néha azon gondolkozott, hogy mi lesz vele. De miután ez egyszer-kétszer arra vezetett, hogy reggelig nem tudott elaludni, azontúl mindig elkergette magától a jövőjét, mikor így a cigarettafüstölés perceiben megjelent, mint elhagyott menyasszony, kérdezni, hogy vele mi lesz? Jó és kedves volt mindenkihez. Akárkivel beszélt, ezt gondolta: „Mindig csak magammal törődtem, a magam fájdalmát túlbecsültem“. A fürdőstől megkérdezte a családi körülményeit, pénzt adott a gyerekei számára, és Seiler doktor öreg szülei iránt minden nap érdeklődött. Mikor azokra a percekre gondolt, amelyeket Olgával töltött utolsó látogatásakor a szigeten, úgy gondolt vissza magára, mint egy ártalmas őrültre. „Csudálom, -396- hogy le nem ütöttek… az ilyet meg kell ölni…“ Megborzongott, mikor a brutalitásaira gondolt. „Ez azért volt, mert gazdag vagyok“. Azt érezte, hogy a gazdag embertől mindent eltűrnek a szegények. Önmagában, önmagának a multjában útálta meg az elkényeztetett gazdag fiúkat, lelkében a szegények és a tűrők pártjára állott. „Be fogok iratkozni a szociálista pártba“ – gondolta egyszer a langyos tuss alatt, – „a munkások közé megyek és küzdeni fogok a gazdagok ellen“. De mikor a tussolás után a fehér nyugágyon pihent a kemény lepedőben, felhúzta a száját: „Nem lehet… nem tudok semmit…“ Azt gondolta, hogy az ilyen úrifiúnak ott a szociálisták közt tudósnak kell lennie, ha már nem munkás. És ő nem olvasott semmit; egyszer kapott egy könyvet Rácztól, hogy olvassa el, a szerzőre emlékezett: Werner Sombart volt, de nem olvasta el. A szocializmus az ő lelkében úgy élt, mint valami becsületes haragvás a jól-élő, röhögő úri társadalomra, felemelt ököl és fenyegető szemvillantás. Szinte kiábrándult belőle, mikor egyszer egy szocializmusról szóló cikkben statisztikákat és munkabértáblázatokat látott, hörgő lázadás és zengő forradalom helyett. „Kilöknek, be se vesznek“ – gondolta, mikor felöltözött. „Szeretni kell az embereket.“ Ez, mint valami tanulásnélküli, könnyebb szocializmus jelent meg előtte. Eddig is szerette őket, de csak általánosságban – érezte. Akik elébe kerültek, azokkal kényeskedve komiszkodott, az önzése füttye szerint táncoltatta őket. „Hát akkor kiket szerettem?“ – „Az embereket“ – válaszolta magának. „De hát kik az emberek?“ -397- – „Azok, akiket nem ismerünk személyesen. Mert akiket ismerünk, azok pimaszak, önzők és gonoszak.“ Eltünődött: „Tehát?“ És a válasz, amelyet erre a kérdésre adott magának, éppoly kiábrándító volt, mint a számtáblázat a lelkes szavak helyett: „Ezeket a pimaszokat, önzőket és gonoszakat kell szeretni. Nem egy távoli, ködös tömeget. Hanem épp azokat, akikkel kezet fogunk, akik meg akarnak csalni, a helyünkre akarnak ülni, a pénzünket, vagy a ruhánkat, vagy a lakásunkat, vagy a jó szakácsnénkat, vagy a szép szeretőnket akarják. Épp ezeket. Mert ezek az emberek, nem pedig azok, akik messze ködben élnek, s akik éppen ilyenek, ha közelebb jönnek a ködből.“ Fájdalmas ez a fiatal szívnek, hogy a szép dolgok csak addig csinosak és könnyedek, amíg nem foglalkozik komolyan velük az ember. A hegedűt nem szabad úgy tartani, ahogy az ember gondolta és szeretné, hanem: könyököt befelé, kézfejet kifelé, kínzóan. Pedig az ellenkezője a szebb és a könnyebb… És a zongorát se úgy kell ütni, ahogy jól esnék, hanem gyötrő-görcsös ujjgörbítéssel. És a mű-futók se úgy szaladnak, ahogy az ember szeretne, hanem lábujjhegyen és guggolásból kezdve, ahogy kínos és örömtelen… Semmi, semmi nincs úgy, ahogy kedves és könnyű volna. Jónak lenni, ez éppoly tréninget-kívánó, gyötrő stúdium, mint a sport vagy a zene… nem elég hozzá a tehetség és a rajongás. A piszok Somogyin kell szeretni tanulni, nem a derék Rácz Miklóson, mert azt könnyű. És a Csirkét kell tisztelni megtanulni és Révész urat kell megbecsülni tudni, mert őfelségét a királynét könnyű tisztelni és Luther Mártont -398- nehéz nem becsülni. Azt mondta magában: a zongorát helyesen ütni, ez nem egyéb, mint a kéz önzéséről leszokni. Itt van a dolgok veleje. Szépen és jól élni, ez a lélek kéztartásának a dolga: le kell szokni az önzésről. „Mért nincsenek a szanatóriumokban és a kórházakban papok?“ Mért jönnek azok csak a haldoklóhoz? A templomokba – gondolta – annyi piszkos ember megy be a piszkával és éppoly piszkosan jön ki az utcára. És itt, a halálból kimászott gyógyulók közt mennyi discipulus van, olyan, mint ő, lábbadozó testtel és tisztálkodó lélekkel… „Papnak kellene menni“ – gondolta. De elmosolyodott: „Az apám még zsidó volt, ez nem menne símán, kellemetlen volna“. – „Hogyan?“ – mondta rögtön utána – „még mindig a síma utakat keresem, önző vagyok…“ Reverendában, messzi innen, valahol a hegyekben egy kis kápolnában, a fenyők közt… mint a csemegekereskedő kirakatában… „De micsoda nehézségek addig!“ És nem kell azért mindjárt mesterségévé tenni a jóságot. Lehet az ember jó és önzetlen, ha dilettánsa marad is ezeknek a szépségeknek. „És most tudok szeretni mindenkit, aki körülöttem van… még a vörös Jolánt is fogom szeretni, annak is megvan a maga nyomorúsága, bizonyosan…“ Február végén, egy reggelen a kövér Juli, mikor a reggelijét tette elébe az ágyra állított betegasztalkára, izgatottan kezdett beszélni: – Fiatalúr kérem… én már annyiszor szerettem volna beszélni a fiatalúrral, de nem mertem… most már muszáj, kezit csókolom… És sírni kezdett, bőven, kiadósan. -399- – Mi baj, Juli? Megállt a kanál a kezében: – Na mi az?… Mért sír? Juli végigsírta a verset, amit elkezdett, aztán letapogatta a szemét és még egyre szipogva, keseredett akadozással kezdett beszélni: – Fiatalúr, kezit csókolom, ne tessék haragudni… de én el szeretnék menni a szolgálatból… – Miért? – Kezit csókolom… tizenkettedik éve vagyok a nagyságos úréknál… Megint sírni kezdett. A „nagyságosúrék“ rég a temetőben feküdtek, ő a „fiatalúr“ cselédje volt, de azért halhatatlanul és változhatatlanul a „nagyságosúréknál volt“, hiába, ez már így van. Nagynehezen mondta csak ki a lényeget: – Férjhez akarok menni. – Menjen, fiam, hogyne, hogyne… – De a lakás… a fiatalúr… – A lakást majd rábizzuk a házmesterékre, azok is már nyolc éve vannak ott, tisztességes emberek, rendőrök… És én most már majd csak megleszek… Juli kezet akart csókolni. Andor szomorúan-mosolygósan nézett rá: – Szerelmes? – Dehogy, fiatalúr. A fene egye meg őket mind, ahányan vannak. Öreg asszony vagyok én már. – Hát? – Van egy kis megtakarított pézem. – Mennyi? -400- – Ezerötszáz korona. Egy asztalos el akar venni. És ijedten nézte Andort, hogy beleegyezik-e. – Menjen, Juli, – mondta a fiú – menjen és legyen boldog az asztalossal. Tisztességes ember? – Özvegyember, fiatalúr kérem, két katonafia van. És úgy szereti a kislányomat… – Menjen, Juli… nagyon helyes. Tőlem kap ezer korona hozományt. A kávé kidőlt a kézcsókolási küzdelemben. Andor rátette a kezét a Juli őszülő fejére. „Hittem volna valaha, hogy meg fogom símogatni a fejét, mintha apja lennék… és hogy ez jól fog nekem esni?“ – Hát akkor… drága kis fiatalúr… tessék megengedni, hogy délután idehozzam a vőlegényemet… – Hogyne, hogyne. El is várom. A szekrényből előhozatta a csekk-könyvét, írt egy ezerkoronás csekket Julinak. Aztán, bevégezve a reggelizést, hanyattvetette magát a párnán. – Most… hagyjon egy kicsit egyedül… Julikám… Nem ment le a „vízgyógyba“. Ez a menyasszonyság-vőlegénység… Ha a doktor ezt tudta volna, megtiltotta volna Julinak, hogy erről beszéljen. Délután megjelent az asztalos Julival és a kis Mariskával. Fekete szalonkabátban volt. – Hát maga az? – Nevem Gubás János – mondta az asztalos. Ozsonnát kaptak. A vörös Jolán mosolyogva -401- szolgálta ki őket. Andor az ágyban feküdt, ma nem akaródzott neki fölkelni. Valahogy nagyon megszokta az ágyat, boldog volt, ha bármi kis meghülés-féle ürügyet adott neki az ágybanmaradásra. – Mért nézel te engem mindig olyan nagyon? – kérdezte Mariskától. Mariska az anyjára nézett. – Felelj a fiatal nagyságos úrnak. – Nem nézem – mondta Mariska, elvörösödve, aztán elhalványodottan. Valami ostoba érzés mondatta Andorral: – Undorodol tőlem? – Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogy tetszik ilyet mondani… – Akkor jó… Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyes jóságát. Ez a pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg az ezrest Gubás Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukat mutogatják a vőlegényüknek, mikor észreveszik, hogy annak a szeme a bokájukhoz tapad. Gubás János ettől még szerelmesebb lett a kövér Juliba. Andor az ajtóból visszahívta Julit. – Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet még mondja meg nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubás bácsitól van? – Dehogy! Hova gondol a fiatalúr! Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubás ellen tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen. Andorban rebbent egyet a régi kis gonoszsága: – Hát kitől van? -402- – Az meghalt, kezit csókolom. Bizonyos nevezetű Kálai. – Kálai? – Fűszeres. Csönd lett. Juli tétován mosolygott. Andor suttogott: – És ő?… a Gubás?… – Elfogadja, kezit csókolom. Még csak az kéne, hogy ne fogadja gyerekének. – Akkor nyugodt vagyok – mondta Andor. – Hogyne, kezit csókolom. Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, még megígérte, hogy amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden nap idejön, és boldogan távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be, miután elmentek: – Milyen rossz szagot hagytak itt. Az ablak felé ment. – Hagyja – mondta Andor. Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, az asztalos és az öreg cseléd után most kinyitni az ablakot. XV. Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a „vízgyógy“-ból, papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektől és dörzsölésektől fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyat érzett a Csirke után. Nem érzéki vágyódás volt ez, hanem a világba való kívánkozás, az egyre egészségesedő -403- idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a rabságba beleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete után. A Csirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be ide a Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végre valakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakorolta magát, mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádó gyerek a zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki torna volt, észre nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét, amivel most már ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nem csoda, otthon, az új életében, a Kender-utcában annyi dolga lehetett… Elvégre nemcsak a pénze iránt való szerelemből vette feleségül Gubás mester, hanem a munkájáért is, a főzéséért, mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia kellett, ő nem volt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri gondolkodás hitte volna, hanem a Juli hozományának, a Juli kívánatosságának egy része, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala négykezű mosóné, négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásék férfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsit türelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kell járnia. – Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé, mikor bejött. A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez volt benne: „Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A „fekszem“ – szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Ez a „fekszem“ a „vagyok“ -404- helyett, ez egy második „okvetlenül“ volt a szemében. Jó lesz ez így. – Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az új lakását. Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől… – Választ hozok? – Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Ha nincs otthon, hagyja ott a levelet. Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így. Egy kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt a kopogtatásra: – Szabad. Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez? Véletlen? Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“ Azóta se látta, mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé a Csirkével. Révész úr köszönt és leült az ágy mellé: – Ön beteg? – Úgy van – mondta Andor. – Régóta fekszik itt? – Óh… nagyon régen. – És… ha szabad kérdeznem, mi baja? Andor nyugodtan felelt: – Húsmérgezés. Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nem hazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az én húsom volt az.“ – Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatás után – Mariska megkapta az ön levelét. -405- A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi haszna volna, ha most ezzel előhozakodnék? Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“ Szánakozó, megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkára vigyázott, ez ne áruljon el semmit. – Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. És hogy jobban van-e. Mozdulatlanul felelt a párnáról: – Jobban vagyok. Hallgattak. Aztán ezt mondta Révész úr: – Mariska nem is tudta, hogy ön beteg. Andor nem felelt. Révész nehézkesen szólt: – Nem látták már régen a Moulinban. – Igen. Gyászban voltam… aztán beteg lettem. – Remélem, nem súlyos. – Nem. Hosszas hallgatás következett. Aztán Révész úr fölkelt: – Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mert próbái vannak, félháromkor szabadul a színháztól. – Ő adta önnek a levelemet? – Igen. – És nem üzent semmit? Révész úr nem mert hazudni: – De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyen szíves megmondani nekem. Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami az ágyban meztelenül fekvő és az -406- ágy mellett felöltözötten álló ember közt van, lehetővé tette ezt még Révész úrnak is. – Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy vele személyesen akarok beszélni. Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régi ígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akik az ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nő előtt! Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogja mondani, mert nem lehet másképp, mert itt az ágyban egy nála nagyobb hatalom fekszik, mert ő csak kegyelemkenyéren él. Még mindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és nem ő… – Kérem – mondta rosszkedvűen. – Meg fogom mondani. Az ajtóhoz ment: – Magamat ajánlom. – Ajánlom magam – felelt Andor, a plafont nézve. Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igaza van. Én elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta. Csak épp, hogy félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „De hát akkor minek küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész? Révész úr elfogta a levelet és magától jött ide, szimatolni? Félötkor bejött a vörös Jolán: – Egy hölgy van itt. – Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehozta magát. – Tegye a papucsot a szekrénybe. Az ápolónő rendet csinált. -407- – Bejöhet a hölgy. – Tessék… Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal, halaványan lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt és kiment. – Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömbös társalgó-hangot. – Maga beteg? – Ülj le ide. Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával. Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlan szerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, a legostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt a komédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nem tudta, és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagy önbizalom. Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak, elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra: – Miért küldted a Révészt? – Mert. A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírja titkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt: – Már nem szeretsz? Még mindig azzal az eltorzult fiús kis arccal nézett rá: – Nem. – Kezet se adtál. – Adok. Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Korán akarta visszahúzni. – Ne húzd el. -408- – Nem húzom. Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszéle megmozdult, akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetetten nyilt volt, – ezt nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött, mint egy szűz, és elfutotta a könny a szemét, mint egy iskolásgyerekét. – Gyere ide… Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította, olcsó-szagos haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenő szemhéjait és félignyitott száját megérintette az ajkával. Erre megrebbent a Csirke, de most dacosan kapta magához a fiú és szájon csókolta. Ő is behúnyta a szemét. – Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. – Mit akarsz… hagyjál… minek ez? Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctől is fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye az Andortól való menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürke szeme fénylett rá sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most már nem, nem, nem lesz az övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléje fordult a párnán: – Már nem szeretsz? – Nem. A fiú mosolygott: – Nem szeretsz? A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után, mohón, vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott, erőltetett-kényszerűen: -409- – Nem szeretlek. – Hazudsz. – Nem, nem. Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugarait akarná lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgy nyitotta csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni, közömbösen. Kínlódott a Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőt olyasvalamit, amire azt is lehet mondani, hogy férfiasság. – Visszamentél a Révészhez? – Vissza. – Őt szereted? Felvetette a fejét: – Igen. – Engem nem? – Nem. Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindazt meghazudtolta, amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják az okos nők. Az arccal mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, a beszéddel pedig hazudni, – és ezzel az egésszel, a kettőnek együtt való hatásával kifejezni azt, hogy: „szeretlek, de erőszakot teszek magamon, mert nem akarlak szeretni.“ Andorban megmoccant a régi hiúság: – Nem tudnál… engem megint szeretni? – Nem. – Ha nagyon kérnélek… Kedvesen, biztonsággal nézett rá. A Csirke megrázta a fejét: – Nem… nem… nem… nem… nem… És pislogott a tolakodó könnyek alatt. -410- – Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhoz ment. Ott letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyon titkolva ezt, mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszament az ágyhoz: – Bocsásson el. Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsem a kis életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt, mintha az nem is neki szólna, – az okosságát és az erősségét tisztelni kezdte: – Elbocsátalak, fiam. Te egy… drága kis okos lány vagy. A Csirke úgy nézett rá, mintha kérdezné: „Mi ez? Gúny, keserűség?“ – Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy én bolond vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te oly derék, okos gyerek vagy… Sokáig hallgattak. Aztán Andor ezt kérdezte: – Mondd… úgy-e most téged lenn vár a Révész? A Csirke nyiltan nézett rá: – Igen. – Esküszöl? – Esküszöm. Ha akarod… felhívhatom. – Isten ments. Csókolj meg, és menj. Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindennek a világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette, ezt a fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikor a nő okosabb tud lenni, mint a férfi. – Megyek – mondta, legyilkolva magában -411- minden gyöngeséget, megrettenve új, hosszú szenvedésektől. – Megyek. – Csókolj meg. Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnába nyomta, két kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. A szemébe nézett, de összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyon jól megnéznek valakit; a feje megmozdult lassan, jobbra-balra, mintha szeliden tagadna valamit, mintha mondaná: „nem… nem… hát soha… soha…“, aztán elgyöngülten bocsátotta le az arcát a fiú arcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve Andor orrát, hogy a szájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan, búcsúzóan, minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába szorítva minden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztán felegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcához szorította, kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából. Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondta magában: „Igazad van.“ Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta a lámpát, de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele. Ide-oda fordult a párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá, hiába. Másfél órai küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett. – Veress főorvos urat kérem – mondta az ápolónőnek. Háromnegyedórát várt így, míg a főorvos bejött hozzá: – Na mi az? Mi baj? – Nem tudok aludni. Morfiumot kérek… -412- A főorvos gyöngéden a homlokára tette a kezét: – Mi az? Fölizgatta valami? – Nem. De… – Nem, de igen. Mi? Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esett Andornak. – Nyugodjunk meg – mondta és aludjunk szépen. A fiú szégyenkezve nézett rá: – Nem lehetne… egy csöpp morfiumot?… A goromba doktor megsimogatta a kezet, amit a kezében tartott: – Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna, akkor én már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog maga aludni morfium nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik itt maga körül? A fiú szomorún nézett rá. – Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyik nem tud elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat… Ilyenkor kezdek én végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikor végzek… Ezeknek adom én a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak, akik nem tudnak aludni… Itt most ez az egész ház csupa sírás és nyögés, fiam. Csak egyszer jönne így velem este… vacsora után… A kezébe vette a Pravaz-fecskendőt, szeretettel nézte: – Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön, fiam, hogy elalszik enélkül is… -413- Megsimogatta a fejét, elment. A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az a néhány ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, aki véletlenül valamelyik ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletes embermészárszék most a fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt, így este, az éjszaka közeledtével. Álom helyett sajgások és fájások ébredtek és lüktettek a sok betegben, akik a kés alól kikerülve halványan-mozdulatlanul feküdtek a cellákban. Lesoványodott arcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták a doktornak ezt az éjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel végigmegy az egész házon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz nyitott be, hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet, tudták, hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták, beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volna ilyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten és sóvárogva néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, az imádott morfium felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, és álmot hoz, édes, jó, nyugodt és mély álmot… És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is ment szobáról-szobára, keveset beszélve, megfogva a legyöngült és elsoványodott karokat, megszúrva őket gyors és hirtelen visszarántott mozdulattal, beoltva a nyomorultakba a vigaszt, a nyugalmat, a menyországot, s aztán ment tovább a hosszú folyósón, tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte mindig egy jajgatás hallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek csöndesedtek -414- el. Egyre nagyobb lett a csönd a folyósókon, míg végre egy óra körül minden és mindenki elhallgatott és a varázsló némán, egyedül jött le a lépcsőn a nagy csöndességben. A földszintre ment le a szobájába. Akkor már talán ő volt az egyetlen éber emberi lélek ebben a nagy fájdalom-raktárban. Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével végigízlelve a friss ágyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis lámpája szelíd fénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait, meg-megállva egyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel a szemét. Akkor már Andor is mélyen és nyugodtan aludt. XVI. Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, az orvosok figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokása tulajdonképpen újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyét is alig lehetett látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogy nemcsak el lehet, de el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki, hogy utazzék el valahová a Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap. Még hetekig tanulmányozott mindenféle túlzó fürdőprospektusokat, amiket a doktor adott neki, de nem tudott határozni. Végül már valami egészségtelen ravaszság fejlődött ki benne: szinte a markába nevetett, mikor újra meg újra sikerült az ittmaradását meghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte, hogy ez örökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül az emberek -415- közül, akik a mesterségüknél fogva oly jók voltak hozzá, akik közt védelmet érzett. A letört és kimerült léleknek nehéz ebből a menedékből megint kilépni a verekedő és siető világba. Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, a szigeti lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tisztelt doktor úr!“ – mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazarolja barátságát. Somogyi Endre, aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi, önt mindenütt nevetségessé igyekszik tenni, amennyiben azt terjeszti, hogy ön öngyilkossági kísérletet követett el volt menyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért feleségül akarja venni az ön levetett babáját.“ „Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá, bizonyára más hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelíden nézett az írásra. Nagy megbocsátás áradt belőle, mikor végigolvasta. Sajnálkozással, sőt igazi részvéttel gondolt „szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új állapot világosan a vergődés egy momentumának látszott. Nem tudott haragudni „ezen ronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette, építette, el akarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta neki bocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből az látszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez, tudja Isten, jól esett neki. Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem is nagyon érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy az államnak van hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összessége a hivatalos közlönye. Napról-napra megjelenik, -416- bár mindig csak egy példányban: az érdekelt fél számára, de éppoly pontosan közli a kinevezéseket, az elcsapásokat, a kitüntetéseket és a változott személyi állapotokat, mint amaz. Aki, mint Andor, valamiképpen egy színház kiterjedt életének körébe kerül, az soha többé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad. Ott nincsenek becsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő férjek és okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgató emberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgy hozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás. Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer Rácz Miklóst. A sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegházi életén kívül nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez az egy volt a szemében ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte, hogy megbántotta, s hogy az ilyen bántás a férfias lélekszerkezetben összetör valamit, ami nem forrad. Ha Ráczra gondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége beteges gyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a Rácz Miklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem minden mindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább. Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét. Mint a kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyen viszony: ha ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: meg kell próbálni még egyszer. Nem könnyű lemondani a vastag szemüvegéről, a vörösre mosott kezéről, a megnyugtató nyerseségeiről, a tanáros-katonás jóhiszeműségéről. Meg kell próbálni. -417- Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akarta felkeresni Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol oly nagy a hatalmi különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegy hozzá, ki van téve annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteg hív valakit a kórházba… Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogy eljön. Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok óta betegen fekszem ebben a kórházban“. Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta, hogy a vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannak szentelve. Tudta, hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. És francia pezsgőt hűttetett be. Türelmetlenül várta, az órát nézegette, a bútorokat igazgatta a szobában. Nem öltözött fel, hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart feküdni, mikor Rácz jön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten keresztül nyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti szánandóságával expiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében – „első életemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolán jelentette, hogy egy úr van itt. – Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte, hogy ezt a komoly embert jobban szerette, mint bárkit a világon. Rácz zavartan jött be. Az ágy szélére ült. – Hónapok óta vagy beteg? Andort belül elöntötte a sírás. Nem felelt. – Mi bajod? Nagy-későre szólt: – Húsmérgezés. -418- Rácz szétnézett a szobában: – Mért nem hívtál előbb? Andor a keze után nyúlt: – Azt hittem, haragszol. – Dehogy haragszom – mondta Rácz, de kelletlenül rándult meg az arca. Andor őszintén kezdett beszélni: – Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikus volna, ha folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyen vagyok… én már ilyen vagyok… – Ez a baj – mondta Rácz, és fölkelt az ágy széléről. – Tudom. De segítek rajta. Rácz megállt, ránézett. A szemüveg hitetlen volt: – Nem lehet ezen. – Dehogy nem. Új élet, új emberek… minden új… Rácz meglátta a terített asztalt: – Vendéget vársz? – Igen. Téged. – Kár – mondta. – Nem vacsorázhatom itt. – Miért? – Várnak. – A fekete hölgy? – Az is… Csak egy percre jöttem. Azt hittem, valami komoly bajod van. Andor kiült az ágy szélére: – Hát… az jobb volna? – Ejnye… megint kezded? Bosszús volt. A kalapját kereste a szemével. – Hát… ha el kell menned, – mondta Andor -419- elfogódottan – mit csináljak… Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nem akarsz. Pedig spárga van. Most mosolyodott el először a szemüveg. – És sárgacédulás Clicquot. Megtalálta a kalapját. Andor fölkelt az ágyból. – Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én itt megváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Ne hagyj el. Ne hagyjatok el. Ráczot ez idegessé tette: – Kérlek, – mondta – hagyd ezt… ne csinálj jelenetet… – Nem csinálok, de… Izgatottan ment hozzá: – … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nem segítesz rajtam? Nekem nincs senkim, csak te. Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódott tőlük, mint a szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már. – Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most itt elintézni. Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem… Andor elkomorult szemmel nézett rá: – Így beszélsz velem? Egy jó szavad sincs? – Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyok színész… Ha valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez a nyavalygás. – Köszönöm, – mondta Andor – nem akarok semmit. -420- Rácz látta, hogy meg van bántva, de fellélekzett. – Ha szükséged van rám… – kezdte. – Köszönöm, nincs. Már nincs. – Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogy megváltoztál volna. – Ahogy akarod. – Hát… Isten áldjon meg. – Isten áldjon meg. Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak. Sokáig járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. De valami jóleső szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most már megint teljesen egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe a török-szemű hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt most szentimentális barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhatta ezt tőle? „És mért keresem én úgy az ilyen komédiákat?“ Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor a vörös Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyon feküdt. – Jolán, – mondta neki – az a félüveg pezsgő a magáé. – Köszönöm – mondta ez és kicipelt mindent. – „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy két nap mulva megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldte ki kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját ne kapja vissza. Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágy széléhez: -421- – Nem tetszik semmi? – Nem. Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnap tiszteletére szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokon szokott. Jól megnézte Andort és igen közönséges mosolyra húzódott a szája. Andor egyideig figyelte, aztán megszólalt: – Mit néz? – Semmit. De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nem mozdult a helyéről. – Mit akar? Jolán intett a fejével: – Én? Maga mit akar? Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki, hogy „maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezek esetlen bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távozni készülő betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az első pillanatban goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy ő megváltozott. És elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinos cselédféle nő odakínálja magát? A szemérmetlenség miatt bántódjék meg? Mi ő? Pap? Családapa? És az, hogy pénzt akar, hogy pénzért mosolyog, csak természetes. Szegény Jolán, egész héten dolgozik, mint az állat. Még ezt se? Megfogta a kezét: – Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék… de nem akarhatok… Jolán karrikirozta az arcán a csudálkozást: – Was Sie nicht sagen! Nézd csak! -422- A fiú mosolygott rá: – Jól van, Jolánkám. Ha majd már nem leszek itt. Jolán leintett a levegőben, mint aki ezt már néhányszor hallotta. – Jó, jó, – mondta – nem vagyok megsértve. De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödött volna kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngéd és atyáskodó módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte, hogy elégtétellel tartozik neki. – Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – meg akarlak csókolni. – Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Azt nem! Még mit nem? Jojcakát. Azt igen. És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalább győzött.“ Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltam ezt? Betegség ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nem csinálta volna…“ Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcára öltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényes szobában, amelyet el kellett hagynia. Lenn már várta a kocsi. Elbúcsúzott a szobától és egészen elérzékenyülve ment le a lépcsőn, a főorvos rendelője felé. A hallban fejet bólintott néhány tolószékes beteg felé, akiket nem ismert, de akiknek köszönni szokott a vízgyógyban. A főorvostól kijövet boldogtalannak érezte magát. A nagy kapun égő délelőtti nap ömlött be, gyerekek ugráltak el a kapu előtt, kiabálva -423- és egymás feje után kapkodva. Parasztszekér zörgött el arra. Nyitott konflis várt rá, a kocsis a hágcsón ült, s fejét a kocsi ülésére hajtva aludt. Mikor kilépett a hűvös kapualjból a fényes gyalogjáróra, megütötte az orrát a meleg, porszagú utcalevegő, megrohanta a fülét az utcalárma. – Bácsikám – mondta az alvó kocsisnak, s miután az a hangra nem ébredt, gyöngéden táncoltatni kezdte alatta a kocsit a rugón. És mikor az a kalapja után kapkodott: – A Margitszigetre megyünk. Beült a kocsiba. Nagyot, igen nagyot lélekzett. „Előre, új élet“ – mondta magában. Az első sarkon egy nő ment át, olyan feltünően hasonlított Ellára, hogy dobogni kezdett tőle a torka. Utána csavarta a fejét, aztán rájött, hogy nem az. De ugyanabban a pillanatban két nő jött a szögleten, az egyik alacsony és öreg volt, de a másik, hát ez bizonyos… És mikor elment előttük a kocsi, ez se volt az. „Mi ez?“ – mondta rémülten. Megállította a kocsit és felemeltette a kocsifödelet. Hátradőlt és nem nézett semerre. „Ostobaság“, – gondolta – „és különben is, a tengerparton vannak.“ A kocsis hátát nézte. Aztán kigombolt két gombot a mellényén, jobbkezével az inge alá nyúlt a melle balfelén és ujjahegyével gyöngéden megkereste az alig érezhető kis forradást. Mialatt tapintotta, forró tenyere ráborult a szívére és érezte a rendes, erős, fiatal verését. -424- HARMADIK RÉSZ. I. A dús nyári zöldbe borult szigeten cél nélkül élt. Mikor reggel fölkelt, nem tudta, mivel fogja eltölteni a napot. Mikor este lefeküdt, nehezen tudott volna számot adni arról, mit csinált egész nap. Mégis telt az idő, bár nem egyenletesen, hanem úgy, hogy néha vonszolta magát, néha meg nekifutamodott. Ilyenkor három-négy nap is eltelt úgy, hogy azt se tudta, hányadika van, s nem tudott volna pontosan visszaemlékezni a tegnap és a tegnapelőtt kis eseményeire. Ezek a futó időszakaszok egybeolvadtak a napnál nagyobb egységekké és ilyenféle neveket kaptak a fiútól: „azok a meleg napok“, vagy: „amikor napokig olyan esős idő volt“. Mint a falutornyok a síkságból, csak a vasárnapok emelkedtek ki az idő egyhangúságából. Azt, hogy vasárnap van, mindig észre kellett venni, s ez arra volt jó neki, hogy az -425- idő telését méricskélje vele. „Megint elmult egy hét.“ Vagy: „Ez már a harmadik vasárnap, mióta kijöttem.“ A szigeten való ezt a létezést még hozzászámította a testi és lelki lábbadozásához. Folytatta a félfürdőket és az alkonyati langyos zuhanyokat, s mikor így fürdő után lepedőbe burkolva ült a fürdő termében, egész testén érezve a kellemes és nyugodt hűvösséget, az ősz jelent meg előtte, mint a régi élet új határa. A krízist, amelyen átment, egészen ki kell heverni, nyáron a testet kell megedzeni, ősszel majd bemegy lakni a szülői lakásba és akkor minden másképpen lesz. Az ivástól, virrasztástól, izgalmaktól és gyötrődésektől felborzolt idegrendszere fokonként gyógyult; a nyugalommal együtt vigasztalás szállt belé és minden nappal érezhetőbbé vált a bánatának a megenyhülése is. „Nem hittem volna, sohse hittem volna“ – mondta magában este, mikor jóízű álmossággal feküdt az ágyában az utolsó cigarettát szíva. – „Nyomorult dolog,“ – gondolta – „hogy a lelkem a bőrön és a belekben gyógyul… a sok hidegvíz, fürdő, a diéta, a hashajtók…“ Megalázó öröm. Szégyelte magát a saját bánata emléke előtt. Mintha megcsalta volna azt, ami benne nemesebb volt: a fájdalmát, azzal, hogy orvul, szinte a háta mögött gyógyítgatta a testét, ennek a fájdalomnak a szennyes földi tokját, a léleknek ezt az önző, ostoba, zsarnok feleségét. Egyszer lármás fiatal fiúk és lányok közé keveredett délután, a szigeti romok környékén. Valami kiránduló-társaság volt ez, és a gyerekek oly szépek, mozgékonyak, barnák, csillogók és hangosak voltak, hogy hirtelen az az érzése támadt: ő -426- megtört öreg ember közöttük. „Annyi bizonyos, hogy a hangomnak volt valami fényes csengése, ami most nincs meg.“ Eleinte azt hitte, hogy a sok cigarettázástól van ez a szordina a hangján. De aztán rájött, hogy önkéntelenül is halkabban beszél, mint azelőtt. A pincérek néha kétszer is megkérdezték, hogy mit mondott, mikor a vendéglőben ebédet rendelt. És egyszer, mikor kocsin jött ki a szigetre, a kocsis visszafordult a bakon: „Hova tetszett mondani?“ A kiránduló fiataloknak a száját figyelte, mert otthon, a tükörben észrevette, hogy a szája vonala a két sarkában egy gondolatnyit lefelé húzódott. Azonkívül a szemhéja valahogyan egy hajszálnyival még mélyebbre ereszkedett, nem ugrott fel rugalmasan. Olyan volt, mint a megromlott kis ablakredőny, amelyet nem lehet egészen felhúzni. És ezeknek a tizenhat-tizennyolc éves fiataloknak mind nyitott szemük volt, némelyiknek olyan, mint a madaraké: nagy fekete csillag. Mikor ezek közül visszafelé sétált, találkozott Kornély Margittal. Margit nagy társasággal jött feléje a széles főúton. Andor lekerült egy mellékútra, még mielőtt köszöntő-távolba jutott volna. Ott az az érzése volt, hogy Kornély Margit látta őt, sőt azt is észrevehette, hogy elkanyarodott előle. „Huszonöt éves leszek,“ – mondta magában, mikor a fiatalok énekét hallotta a távolból – „nem volna szabad fáradtnak és öregnek hatnom ezek közt“. Az alkonyatban ez a vidáman távolodó ének elkísérte a vendéglőig. Közben egyszer megállt a magas bokrok közt és utánuk figyelt. „Csúfoltok?“ – kérdezte elszomorodva. Akkor napokig csöndeskén élt és már reggel sóhajtott, -427- rögtön a felébredés után. Ezek voltak „azok a napok, mikor olyan esős idő volt“. Egyszer, mikor „azok a meleg napok“ voltak, délelőtt egy túlhevített hordár lépett be hozzá. Gyöngyös homlokkal, méla-irígyen nézett szét a hűvös szobában és átadott egy selyempapirba takart fehér rózsát. A rózsa mellett sötétkék levél volt, lilatintás írással. „Istenem… Olga…“ Furcsa ez: ő új életet él, és a régi élet erről nem akar tudomást venni. A régi élet folytatja magamagát: Kornély Margit sétál a szigeten a négy csengő aranykarikával, Olga fehér rózsát küld… és egy skatulyából, az ötvenes csomagból, megint jön egy sötétkék levél. A szöveg rövid volt: fojtott, tragikus, affektált, olgás. „Egy szót. Utoljára. Holnap.“ Ez alatt még az O. betű sem volt ott. – Választ vár? – Csak szóbelit: igen, vagy nem. Ránézett a fáradt hordárra, aki vörös homlokát törülte. Talán ha hetyke legény lett volna ez a hordár, már meg is kapta volna azt, hogy „nem“. De így eszébe jutott, hogy ő más ember lett és a mások szenvedését ezentúl már tudomásul veszi. – Igen – mondta neki. Másnap, csak úgy találomra, kiment a déli hajóhoz, amellyel tavaly Olga érkezni szokott. A nagy hőségben igen kevesen jöttek a hajón, de Olga köztük volt. Fehérbe volt öltözve, megint a régi, hintázó-hosszú lépéseivel jött végig a fahídon és megint kinézett oldalt a sárga folyóra, amelyen az égő déli órában brilliántok és apró naptányérok karikáztak vakítóan. Olga szép volt -428- és méltóságteljes. Úgy viselkedett, mintha tegnap is találkoztak volna. Vörös napernyő alatt jött, ez alatt nem látszott, hogy elpirult volna, mikor Andort meglátta. – Kedves, hogy gondolt rám – mondta a fiú, miközben nagy fák alá vezette, a hűvös árnyékba. Egy padra ültek. A lány itt becsukta a vörös napernyőt és ettől elvesztette egészséges arcszínét. Halavány volt, a szeme törődött. A füle furcsa, áttetszőn-sárgás a szénfekete, dús haj-ív alatt. A márványos formássága mintha meglágyult volna. Az arca, a nyaka sohse volt kövér, épp csak hogy tökéletesen titkolta a csontjait. Most – anélkül, hogy soványabbnak hatott volna – a két arccsont és a két nyakcsont elárulta a helyét. Ő kezdett beszélni és beszédközben azon igyekezett, hogy ne nézzen a fiúra. Ebből az lett, hogy mikor találkozott vele a szeme, a pillantása lopottnak és mohónak hatott. – Azt írtam, – mondta – hogy utoljára akarok magával beszélni. Ennek nagy oka van. A fiú fáradtan hallgatta. Az ő feje az új életen járt. Ez az arc, ez a hang csúnya fájdalmakra emlékeztette, türelmetlenné tette. – Somogyi megkérte a kezemet. – Tudom. – Azt sejtettem, hogy tudja. Ennek a „tudom“-nak a hangja rosszul esett a lánynak, úgy hogy rajzolni akart a vörös napernyővel a kavicsba. De rögtön abbahagyta, mert ezt nagyon is ismerte, ezt a látványt: egy fiút és egy lányt a padon, amint az egyik a kavicsba rajzol. -429- – Ez minden megjegyzése? – Ez. Most fel kellett volna állni, kinyitni a napernyőt és elmenni. De nem bírta megtenni. – Nézze, – mondta keserves-hetykén – maga nagyon jól ismeri az én helyzetemet. Én nem bírom ezt az életet Irmánál. Én asszony akarok lenni, én azt akarom, hogy gyermekeim legyenek, hogy valaki szeressen… én nem születtem színházra, én azt útálom… és maholnap megöregszem… és miért éljek így tovább? Kire várjak? Andor hallgatott. – Ez megkért – folytatta a lány – és Irma ad nekem egy kis hozományt. – Talán Rodics – mondta kegyetlenül a fiú, de abban a pillanatban megbánta. – Különben… hisz az mindegy. A lány, mintha nem is hallotta volna: – Én Somogyit nem szeretem. A régi, kényeztetett rosszaság mondta a fiúból: – Csak becsüli. – Nem is becsülöm. – Tiszteli. – Azt se. Semmit se. – Hát… csak feleségül megy hozzá. A lány ránézett, most komolyan és hosszan: – Miért kínoz? És hosszú hallgatás után megint, őszintén, szinte kérlelve: – Miért kínoz? Ez a megcsukló hangocska, ez a második, ez -430- hirtelen mélyen szaladt Andorba. „A más ember szenvedése“, – érezte rögtön – „ez az, ez az.“ Kíváncsian nézett a lányra, most először érezve az igazi nagy részvétet a pillanatnyi heves sajnálkozás helyett. „Amíg magam nem tudtam, mi ez…“ Megfogta a lány kezét. Forró volt a fehér cérnakeztyű és a szép hosszú kéz soványabb, mint azelőtt. De az első érintésre átfogta a lány keze az övét, szorosan, mint a madár ujjai az ágat. – Magát szeretem, – mondta kiszáradt torokkal, a fiú kezét nézve a magáéban – jobban szeretem, mint valaha… és soha, soha nem fogok mást szeretni… A mondat után egy kicsit nyitva maradt a szája. Ez nagyon fájdalmas volt. A szeme lecsukódott. Most úgy látszott, hogy nem vigyáz a méltóságára, mert nem tud rá vigyázni. Andor tisztán és tökéletesen érezte, hogy nem szereti ezt a szép lányt. De ébredő gyöngédség áradt el rajta. Simogatni kezdte a kezét. Lassan éledt fel a lány arca a lankadtságból. – Olga, – mondta a fiú – magának férjhez kell mennie. Én romlott vagyok, fáradt vagyok, az én életem nem ér semmit… és én olyan jó barátja vagyok, hogy megmondom, csak szerencsétlenné tenném… el nem venném soha… maradjunk barátok… Ez oly közönséges volt, hogy elszégyelte: – Nagyon, nagyon jó barátok, – próbálta megmelegíteni a buta szót – olyan jó, kedves barátok… olyan barátság, amilyen százezer között egy sincs… -431- – Milyen jó hozzám – mondta a lány, aki még így nem hallotta beszélni. – Milyen kár, hogy sohse beszélt velem… amióta ismerem, alig mondott valamit… mindig máshol járt az esze… csak… mikor megcsókolt, akkor volt az enyém… Andor lehámozta a cérnakeztyű felét és megcsókolta a kezét. A tenyerén akarta, de mégis a kezefejét csókolta meg. „Minek ez most már? Csak mert nekem pillanatnyilag jól esnék? Miért kínozzam?“ Még hallgattak egy kicsit. Aztán a lány fölkelt. A csípőjén simítgatta a fehér pikészoknyát. – Milyen szép lett – mondta mosolyogva a fiú a padról. A lány komoly maradt: – Isten áldja meg, Andor. Köszönöm, hogy ilyen jó volt hozzám. A hajó felé mentek. Nem tudott neki mit mondani. A hajónál ezt kérdezte: – Nem akar itt ebédelni? – Nem. A vörös napernyő megint felcsattant a napon és a halvány arc egészséges életszínt kapott. A lány úgy tartotta a napernyőt, hogy Andort is védje. A rózsaszín fényben az ernyő alatt egymásra néztek, nevettek. – Irjon nekem, – mondta a fiú – ha asszony lesz, írjon sokat, hosszú levelet. – Fog rá válaszolni? – Hogy kérdezhet ilyet? A hajó kikötött. – Na, megyek – mondta a lány. – Várjon. Még van öt perce. -432- „Csak eddig az öt percig bírjam“, – rohant át Andoron – „hogy ne legyek önző, és elbocsássam.“ Mint valami vizsga, mint nagy próbáltatás, úgy állt előtte még ez az öt perc. – És… mikor akarnak esküdni? – Nem tudom – felelt földreszegzett szemmel. Aztán hirtelen elhatározással kezet nyujtott: – Isten vele. És elindult a hídon, mint aki tudja, hogy nézik. Csillogott a fehér ruhája a napon. A hajóban eltűnt. Aztán fenn a fedélzeten, a ponyva alatt felvirított a napernyője. De rögtön elbujt, lement a túlsó lépcsőn, nem akart visszanézni. Úgy, hogy Andor is elment a kikötőtől, mielőtt még a hajó elindult volna. Már a vendéglőnél járt, mikor az indulás füttyét hallotta. „Dilettáns vagyok“ – mondta magában – „ha goromba lettem volna, nem szenvedne annyit. Mikor fogom megtanulni az igazi okos jóságot?“ Megint meleg, lankasztó napok jöttek és most nem tudott aludni. Ez nem volt jó, mert az volt jó, mikor lefekvés után öt perccel már jött az álom. A hanyattfekvő ember hevesen és rohamosan gondolkozik – vette észre – és másfél órát hanyatt feküdni elalvás előtt, vagy éjjel felriadni és órákig feküdni, ez nem jó. Minden elintézetlen ügye a fejébe tódul az embernek és az elodázott tervek sürgetve jönnek, összegyülemlik minden. Az álmatlan ember fejében gyűlést tart a multja, a jövője, összevissza beszél benne minden, rég leülepedett dolgok kavarognak fel újabb elintézést követelve. A legrosszabb az volt, hogy félt ettől -433- az álmatlanságtól, és már vetkőzés közben ideges lett tőle. Ettől aztán még kevesebbet aludt. Kornély Margitot azóta már kétszer látta és mind a kétszer köszönt neki. Valahogy csak be kellett rendezkedni a jövőre nézve a régi ismerősökkel. Ostoba hánykolódási gondolatok a meleg nyári éjszakákon… Máté már biztosan letette az ügyvédi vizsgát, ez talán elvenné Kornély Margitot. „De mért jut ez egyáltalán eszembe?“ És Somogyi mikor veszi el Olgát? „Azt hiszem, soha.“ Képtelenség, hogy ez a lány hozzámenjen. Vagy ha hozzámegy, ez is olyan eset lesz, mint Dombauer Laciéknál: az első éjszakán hazaszökik a nő. Most sok ilyen eset van. Turnovszky Ella nem szökött haza. „Nem, ősszel nem tanulok, be kell látnom, hogy az idegeim képtelenek a tanulást elbírni, nem leszek ügyvéd.“ A doktorátusa megvan, állás után fog nézni. A minisztériumba… oda jó lesz. Ez pozició és munka is, ha az ember akar dolgozni. Pécsi is a minisztériumban van. „Majd más minisztériumban próbálok.“ És kedvesnek kell lenni minden emberhez, érdeklődni kell a dolgaik iránt. „Én egészen meg voltam részegedve magamtól.“ Ez undorítónak tűnt fel előtte, ilyen önzőnek lenni. „Hogy nem ütöttek le az emberek, mint egy kutyát. Megérdemeltem volna.“ – „Megszólítsam Kornély Margitot?“ Most a nyitott ablak sötét-ibolyaszín négyszöge felé figyelt az éjszakában. Hajókürt búgott a Dunán, egy teherhúzó gőzös nagy fröcsköléssel ment el a sziget mellett. Az éjjeli csöndben vontatott hang kiáltott a víz fölött az egyik hajóról a másikra. Csak ezt az egy szót lehetett érteni: „a kötelet…“ Aztán elzúgott a -434- menet, csönd lett. Ilyenkor hallott a fák közt a nagy, alvó hallgatásban hirtelen felvisítani egy-egy madarat. Rekedt csattogás, visongás küzködése volt ez, aztán elhaló madársírás, egyre halkabban, aztán megint csönd. Valami éjjeli ragadozó ölt meg egy madarat rémes zajjal. A többi elbujva hallgatott, pedig ettől ugyan felébredhetett mind, de moccanni se mert, az ember szinte látta őket remegni-bujni a fészkükben, némán, hogy el ne árulják magukat. És ilyen gyilkosság után milyen nagy volt a csönd… még az az egy-két kis pittyentő hang se hallatszott a sűrűből, ami máskor oly kedves a nyári éjben, mintha a madár kérdezne valamit a mellette szundikáló feleségétől, s aztán aludnának tovább. „A tengerparton nyaralnak, de melyik fürdőn?“ Behunyta a szemét, mikor messziről megint búgott a távolodó hajókürt, és azt erőltette magára, hogy a tengerparton van, és ez tengeri hajó. Reggel a hálószekrény fehér márványa tele volt piszkítva odanyomott cigarettavégekkel. Megolvasta: tizenhat cigaretta volt. „Sok.“ – „Ejnye“ – mondta egyszer, mikor Kornély Margitot már vagy negyedszer látta a szigeten, mindig egy csomó lány társaságában, akik még csúnyábbak voltak, mint ő. – „Ez addig jár itt, amíg megszólítom.“ Mikor elhaladt mellettük, köszönt. De nem úgy mint eddig, a köszönésbe beletéve a továbbhaladás mozdulatát, hanem rámosolyogva Margitra, és meglassítva a járását. Olyan megállító köszönés ez, amit nem is lehet félreérteni. Kornély Margit kivált a csomóból és megállt vele. Ahogy -435- szokta, férfiasan előrevágott karral nyújtott neki kezet: – Azt hittem, haragszik. – Miért? – Olyan szertartásosan köszönt mindig. – Bocsánat, – mondta Andor – azt kellett feltételeznem, hogy maga haragszik rám. – Én? Dehogy. Hangosan nevetett, ok nélkül, a többi lányok számára, akik odább vártak rá. Aztán idegesen mondta a fiúnak: – Maga megszépült. – Ejnye, – mondta a fiú – még elpirulok. – Épp ellenkezőleg – szólt Margit, s egy kicsit összehúzta a szemét, mialatt nézte. – Meghalaványodott – mondta. – Beteg voltam. – Igazán? Nem is tudtam. – Sokáig feküdtem. Észrevette, hogy ezt azért mondta, hogy Ella megtudja. De mikor észrevette, már ki volt mondva. – Margit! – kiáltott az egyik csúnya lány. – Jövök – mondta Kornély Margit és kezet nyújtott. Andor a csuklójára nézett: – Hol vannak az aranykarikák? – Hogyan? Maga emlékszik rájuk? – Hogyne. – A zálogházban vannak. – Megint nevetett a lányok számára. Aztán ezt mondta: – Elláék a tengerpartra mennek. – Nem érdekel – szólt Andor, de ugyanakkor Margit megnevezte a tengerparti fürdőt és Andor -436- arra gondolt, hogy ő eddig azt hitte, már ott is vannak. – Mához egy hétre utaznak – mondta Margit. – Isten vele. A lányok felé indult, de hirtelen megállt: – Ez érdekelni fogja: beszéltem velük magáról. Pécsi azt mondta, hogy nem érti, miért nem köszön maga neki. Őneki maga mindig rokonszenves volt, azt mondta, maga egy nett fiú, sajnálná, ha itt valami félreértés volna. Andor keserűen kérdezte: – És Ella nem nevetett? – Nem. Azt mondta: „mindegy“. – Mindegy? – Igen. És később azt mondta: „Aradi nekem gyerekkori barátom, ez az egész.“ Elszaladt, aztán ment tovább a három csúnyával. „Ez az egész“ – ez nem volt rossz. Igazán nem volt rossz. Mosolyogva ismételgette a fiú gondolatban: „Ez az egész“. Nem rossz. Lassan ment a szálló felé. „Különös,“ – mondta magában, kínos mosollyal az arcán – „mint valami bizonyosságot érzem, hogy oda fogok utazni“. Kinevette magát ezért a gondolatért, de valami olyan torz volt ebben a belső nevetésben, mintha legbelül meg valami ezt az erőltetett nevetést nevette volna ki. „Nem szabad ezen gondolkozni“ – mondta aztán és behúnyt szemmel megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle ezt az őrültséget. A vacsora ideje még nem volt itt. Felment a szobájába, levetette a kabátját és végigfeküdt a pamlagon. A tücskök ma mintha megbolondultak -437- volna. Az egész alkonyat rezgett a cirpelésüktől. „Külföldre kellett volna utazni rögtön, mikor a szanatóriumból kijöttem.“ Komoran nézte a plafont. „Akartam,“ – mondta – „akartam, nem is tudom, mért nem mentem.“ Türelmetlenséget érzett a lábában. Felkelt, az ablakhoz ment, aztán megint visszavetette magát a pamlagra. „Rettenetes“ – mondta. – „Felszakadt bennem. Felszakadt bennem“. Most érezte csak, milyen nyomorult-vékony kis hártya volt az, amit erre az ügyre rágyógyított a nyugalom és a hidegvíz. „Felszakadt bennem“ – és mintha friss, melegebb vér futott volna szét az ereiben. Nagy érzelmesség öntötte el, valami rajongó és tiszta fájdalom, ami meglepően jól esett. „Milyen isteni dolog egy ilyen szomorú szerelem“ – gondolta, és hozzátette: „Halálos szerelem“. Ez az, amit így neveznek? „Halálos szerelem – milyen szép összetétel“. Ahogy indulni kezdett benne a régóta álló ideg-gépezet, szinte érezte, hogy a kerekek boldogan kapcsolódnak egymásba, mozdul, indul, járni kezd ez a bonyolult nagy mindenség az egész testében és lelkében. Átadta magát ennek a rettenetes gyönyörnek, mint az absztinens, aki hosszú okosság után először részegszik le. Szabadon rajongott fel benne az a gondolat, amit az utóbbi hónapokban annyiszor fojtott le: van-e csodásabban fájó-édes szerelem, mint az, mikor a vágóhídra hurcolt lányt újra meglátjuk a megkínoztatása után, s az rettegő boldogsággal néz a szabadítóra… és az az első pillantás… és az az első kézfogás… és az a halálosan szomorú, de görcsös és örökre szóló első ölelés… -438- Frissen pattant fel a pamlagról. Járni kezdett a szobában. Most acélból volt megint, erősnek és fiatalnak érezte magát és a szabadságnak oly nagy boldogsága fogta el, hogy énekelni kezdett. Ha csak mához egy hétre utaznak, akkor oda lehet menni. Ez a legközönségesebb fürdőhelyek egyike, ahol ezer meg ezer pesti ember fordul meg nyáron. „Miért ne lehetnék én már ott, mikor ők megérkeznek?“ A jövő hét elején kell utazni. „Négyszer alszom még itthon.“ Megint énekelt. Ilyen szabadságot és bátorságot még soha életében nem érzett. „Előbb utazom. Minek várjak? Holnapután megyek.“ Aztán rögtön ezt mondta: „Holnap megyek“. Megállt, kinyitotta a szekrényét, megnézte, hogy van-e itthon elég fehérneműje. A szekrény tele volt. „Holnap reggel utazom.“ Lement a portáshoz és elkérte a menetrendet. Reggel hat órakor indul a vonat a keleti pályaudvarról. És este nyolckor a déli vasútról. A portásfülkében ránézett a nagy órára. Hat óra mult öt perccel. „Hogy megyek be innen hajnalban? Négy órakor kellene fölkelnem“. Elgondolkozott. „Le se kellene feküdni. Úgyse tudnék aludni egy percet sem.“ – Portás, – mondta hirtelen, boldogan érezve, hogy megint fényes és bátor a hangja – azonnal hozza fel a számlámat, mert ma este nyolckor utaznom kell. Kettesével szedte a lépcsőt, egykettőre a szobájában volt. Az ajtó nagyot csapódott utána. Csöngetett a szobalánynak. – A szekrény tetejéről… azt a két koffert! Énekelt. -439- – Szent Isten, – kiáltott a szobalány, mikor Andor eleresztette az állát, amit éneklés közben vad erővel fogott a két ujja közé – a nagyságos úr azt hiszi, hogy ez nem fáj? II. Mikor reggel rozoga horvát fiákerén megérkezett a fürdő egyetlen nagy szállodája elé, az arany napsütésben színek fogadták. Osztrák és magyar zászlók függöttek az erkélyekről, a kapu körül monogrammos pajzsok csillogtak és sötétzöld lombból font füzérek csavarodtak fehér póznákra, amelyek címereket és zászlókat viseltek. A kapu fölött sűrű lombdíszítmény volt, a királyi pár arcképe körül. Szép sárga homokkal volt felhintve a szálloda előtt levő kis kerek térség, amelynek szélein emberek tolongtak néhány szerény-egyenruhás rendőr mögött. A hotel kapujában frakkos és cilinderes urak várakoztak, köztük néhány aranygalléros tiszt és egy ismeretlen-egyenruhás fonnyadt ember, valami magasabb osztrák hivatalnok. Odább, a gyepen réztrombiták csillogtak: falusi zenekar várta az ő pillanatát. „Mi ez? A királyt várják?“ A kocsisa nem törődött ezzel az egésszel. Nyugodtan hajtott a kapu elé, sértőn szántotta fel friss keréknyommal a símára söpört sárga porondot. A frakkos urak mögül egy rémült portás ugrott elő két pribékkel, lekapkodták a bakról Andor két bőröndjét, egy rendőr már fogta is a lovak száját, már el is húzták a kocsit alóla, épp csak, -440- hogy kiléphetett belőle. Szemrehányó nyers parancsszavak közepett tűnt el a kocsi a tömeg mögött, fehér keztyűk mutatták, hogy hova bújjon gyorsan, és mikor Andor zavartan ment be a frakkosok közé, úgy érezte, mintha tolnák is egy kicsit, hogy siessen. Egy gereblyés ember a keréknyomot tűntette el. Benn hölgyek álltak sorfalat a hűvös hallban, mind fehér ruhában voltak és mindeniknek kis bokréta volt a kezében. A vastag vörös szőnyeg, amely a kapuból kinyúlt a sárga porondra, mintha a lojális hotel a nyelvét nyújtotta volna a magas vendég elé, itt benn folytatódott, rézrudak alatt húzódott fel a széles lépcsőház torkába, s oly tiszta volt ünnepélyes bíborszínében, hogy Andor lelépett róla. Mellette ment, a kövön. A portások idegeskedtek vele, azt mondták: „sofort“ és „moment“, szinte dugdosták, mint valami kellemetlen vendéget, szégyelték, mint a szegény rokont. Végül is „verzeihen“ és „moment“ szavak kíséretében leültették a hölgyek sorfala mögött egy nagy fonott székbe. Nem mondták meg neki, hogy főherceget várnak, ezt tudni kellett mindenkinek, az egész világnak. Andor bosszankodott, de aztán felállt és a hölgyek mögül kitekintett a kapu elé. Künn megszólalt a rezesbanda, és nagyokat reccsentett a ragyogó nyári világba. A kerek térség túlsó végében megállt a villamosvasút egy piros kocsija, amelyet egy cilinderes, fehérkeztyűs, szalonkabátos úr vezetett. A villamosvasút főmérnöke volt, a fenség azt az óhaját fejezvén ki tavaly, hogy az idén majd villamoson akar a vasútállomásról a hotelig utazni. A kocsiban egyesegyedül volt a főherceg, a meleg dacára barna -441- katonaköpenyben. Őszülő, ötven év körüli férfi volt, de csinos és délceg tartású katona, olyan, akit az osztrákok „fescher General“-nak neveznek. Mosolyogva, szalutálva jött át a sárga porondon, a kiabáló emberek és a recsegő rezek zajában, aztán megállt a kapu előtt. Egy pillanat alatt elhallgatott minden, halotti csönd lett. Andor a fejektől nem látta, mi történik, csak rémlett neki, hogy a templomi csöndben egy szúnyogszerű hangocska beszél. Mindenki hallgatott és figyelt, s ekkor Andor észrevette, hogy szabályos időközökben valami erőteljes zuhogás hallatszik bele az ájtatos szúnyogénekbe. Különös, hogy a többiek ezzel nem törődtek. A szúnyog egyre énekelt, néha éppenséggel semmit nem lehetett hallani a beszédjéből, de az a valami rendületlenül zuhant bele, szinte másodpercenként. A portás egyik legénye állt mellette ágaskodva. Ezt megkérdezte, hogy mi ez a rengő-zuhogó hang. Mosolyogva felelt, maga mögé mutatva a hüvelykujjával: – A tenger. Andor felment a szobájába és kinyitotta az ablak zöld fatábláját. Felragyogott rá a tenger. Végtelen-kék mosolyával összeszorította a szívét, és mikor a látványtól egy kicsit feldúltan elfordult az ablaktól, a tenger kis fényhullámokkal öntötte tele a szobáját; a falon és a mennyezeten fátyolos aranykígyókat táncoltatott, és ide fel szelíden küldte a hullámzuhanás muzsikáját, amellyel lustán söpörte a parti sziklákat. Forró, de szabad levegő jött be az ablakon, beszállt vele az Adria parfűmje, ez a különös, délvidéki keveréke a sűrű babérszagnak a sziklák közt hervadó víz pocsolyás-halas -442- lehelletével, ez a bágyasztó-lustító nehéz illat, amiből semmi sincs Európa nyugati partjain vagy az Északi-tengeren. Most, ezen a nyugodt és felhőtlen nyári délelőttön tüzes-kék volt a színe a távolban, de ott messze olyan sűrűnek hatott, mintha színes tej lett volna. Álmos és álmosító volt ez a nagy nyugalma, tunya napon-sütkérezése. Szundikáló óriási fenevad benyomását tette, amely félálomba lustulva terül el és csak a farka bojtjával csapkod néha a bogarak felé. Alig észrevehető kis meleg szellő járt be az ablakon, a könnyű függönyt alig, hogy meg-megmoccantotta. Andor az ágy szélére ült és félig behúnyt szemmel az eget nézte, amely még jobban sugárzott, mint a tenger. Aztán ledőlt a párnára és a kis levegőmozgással simogattatta az arcát. Ide nem hallatszott semmi a főherceg fogadtatásából. Csönd volt, itt még a partot söpörgető hullám is belesímult a nyugalomba. Néha szerény madárcsipogást hallott. Aztán ezt se. Elaludt a hosszú utazás után, mélyen, édesen, ahogy csak a déli óra előtt lehet aludni, nyáron, nyitott ablaknál, a tenger első lélekzetétől elkábultan. Másnap reggel frissen ébredt, sóhajtás nélkül. Semmi dolga nem volt, mégis, mikor az órára nézett, azt mondta: „hű, már kilenc!“ és sietett az öltözéssel. Az ablakot kinyitotta és félig-felöltözötten kihajolt a tengerre. A szemnek az igazi reggelije ez a nagy-messzeségbe nézés. Mintha a pilla mögé sokáig elzárt tekintet így reggel nyújtózni szeretne, akár a test. Szereti a messzi párás távolt, felfrissül tőle. Andor fiatalnak és jókedvűnek érezte magát, mikor leszaladt a lépcsőn reggelizni. -443- Ez a virgonc érzése megint olyan volt, mint a szesztől eltiltott emberé, aki végre borhoz jutott. A hosszú időn át megtartott, s aztán megszegett tilalom beteges élénksége ez: a vízivó részeges vergődik, szomorkodik, ráfogja magára, hogy jobban van, de mint a halálból az életbe, úgy repül fel a kedélye, mikor visszazökken a testi bűnbe. A mániába, az izgatott és izgató foglalkozásba való visszaesés csinált megint élénk embert a bágyadt lábbadozóból. Nagy étvággyal evett, s aztán rögtön munkához látott. Mikor érkeznek Pécsiék? És hol fognak lakni? Szinte természetes volt, hogy idejönnek, az egyetlen nagyobb szállóba. Alig nyolchónapos házasok, ilyenkor még nagy szerepük van a díszleteknek a házaséletben. De lehet, hogy a sok penzió egyikében vettek lakást. Mindegy, elég idő van, hat nap, ezalatt mindent ki lehet tudni. Megállt a portás fülkéjénél, megvárta, míg az aranysapkás német végez két hölggyel, akik vagy húsz kérdést intéztek hozzá, aztán, mint aki unalmában nézeget, odaállt a nagy fekete tábla elé, amelyen a lakók nevei voltak olvashatók keskeny kartonszeleteken. Sok magyar nevet látott, a magyar cédulák mind „Herr Graf“, vagy „Herr von“ szavakkal kezdődtek. De volt még sok üres szoba is. Hirtelen megnézte a maga két szomszéd számát, – nem szerette volna, ha ezek üres szobák lettek volna. Mind a kettőben laktak, mind a kettőben idegenek. Egy olasznevű „Herr Graf“ és egy horvátnevű „Herr von“. A tábla mellett magas pulpituson nyitott vastag könyv feküdt. Nevek voltak -444- beleírva. Szerénytelen, gyors beszéddel kérdezte a portástól: – Ezek az előjegyzések? – Igen. De abban a pillanatban fenn, a könyv felső szélén már meglátta a második sorban a nevet, amit keresett: „Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär u. Frau, Budapest.“ Mellette a dátum, amikor érkezniök kell. Kornély Margitnak pontos volt az értesülése. Csak most jutott eszébe, hogy hirtelenében milyen bolondságot csinált, mikor a lány egyetlen megjegyzésére rögtön ideutazott. Margit tévedhetett volna. De most már mindegy. Sétálni ment, messzire vándorolt el délelőtt a kanyargó, sziklás tengerparti úton, és elfelejtette, hogy ebédelni is kell. Most már megint feledékeny volt, apró dolgait sorra elfelejtette, amióta megint beeresztette elméjébe a nagy gondolatanyagot, ami legjobban érdekelte. Mintha a memóriája szakmát választott volna, elhanyagolt mindent, ami nem Ellára vonatkozott. Specializálta magát erre a nőre és mindenre, ami valaha ezzel összefüggött. Este és másnap egész nap az első találkozás esetlegességeit számította és minden esethez külön tervet csinált. Mit fog csinálni, ha a hotelben, ha az úton, ha a fürdőben, ha az étteremben, ha a kertben találkozik velük. Mi a teendő, ha Ella van egyedül, ha Pécsi van egyedül, és mi a teendő, ha együtt vannak, mikor először találkozik velük. Ezeket a terveket pontosan megcsinálta és minden eshetőségre külön, élesen emlékezett. A tervek egész építménye pedig oly maniákus aprólékossággal volt kidolgozva, mint azok a kenyérbélből -445- készült templomok és tájképek, amiket fegyházi rabok csinálnak évek hosszú során át. A hotel a magas tengerparton állott. Vendéglőjének a tenger felé terrasza volt a földszinten. A terraszról széles lépcső vezetett le a lejtős parkba, amelyet még csak most fásítottak. A vékonyka facsemeték közt szerpentinút ereszkedett le a tengerhez: ezen az úton járt lassan le és fel Andor minden nap, vacsora után, megvizsgálva az aznapi újabb terveket. Néha éjfélig sétált, vagy ült lenn a kőpadon, a holdködbe borult távoli szigetek ezüstporos sötét foltjait nézve elgondolkodó tekintettel. Nagy melegek jártak. Egész nap égett a köves tengerpart, és éjszaka, mint a jó kályha, kiadta magából a lassú meleget, amit napközben felszívott. Csak a szikláktól távol, a babéros kertekben volt egy kis enyhülés, vagy egészen lenn, a vizen. Ez a meleg fontos szerepet játszott a számításokban. Ilyen melegben semmi esetre sem jönnek a nappali vonattal, hanem éjszaka utaznak. Azzal a vonattal jönnek, amellyel ő érkezett. De vajjon Pesten is ilyen meleg van-e? Minden nap megnézte az ujságok időjárási rovatát. Tulajdonképpen mindegy volt neki, hogy melyik vonattal jönnek. A fontos az volt, hogy ő pontosan tudhassa, mikor érkeznek. A hőség arra volt jó, hogy egy bizonyos vonatra kényszerítse őket, s akkor percre lehet tudni, mikor jönnek. A lapok szerint Pesten is nagy meleg volt. Valóságos komoly örömet okozott Andornak a napihírek között egy ritkított betűvel nyomtatott tréfás elmefuttatás a rettenetes hőségről. „Úgy látszik, ott még melegebb van, -446- mint itt.“ Ilyenkor nem lehet nappal tizenhat órát utazni. Az időjárási rovat hátul van, a hirdetések határán. Ott van Ősbudavár nyári programmja is. Ebben meglátta a Moulin nyári helyiségének a műsorát: „Éjféltől kezdve nemzetközi táncok.“ Alatta vagy tizenöt táncosnő neve, apró betűvel. Köztük: Bárány M. Leeresztette a térdére az ujságot. Szegény Csirke ebben a hőségben nemzetközi táncokat táncol. A matróztánc nem rossz, elég hűvös tánc. A francia táncok is jó nyári táncok: kivágott ruha, rövid szoknya. De az orosz tánc, a nagymazur, amit egyszer látott tőle, a prémsapkával, a prémes sötétzöld orosz posztó-kabátkával, csizmában, fiúnak öltözve… Az érkezés napján korán reggelizett, s mintha ő volna a hotel tulajdonosa, kiállt a kapuba, szétnézett az üde reggeli képen, és az eget vizsgálgatta. Nyugodtnak érezte magát. Mikor körülbelül elérkezett az idő, bement a hallba, amelyben most alig néhány ember lézengett, és egy csomó ujsággal leült egy fonott székbe, úgy, hogy szemmel tarthatta a nyitott kaput. Olyan széket választott, amely előtt el kell haladnia annak, aki a lépcső felé megy. De türelmetlen lett, fölkelt és a portáshoz ment. Megállt az üvegfülke nyílásában és kedélyességet erőltetve kérdezte: – Tele van már a hotel? – Oh igen – felelt a portás, nem emelve fel tekintetét egy üzleti könyvből, amibe belemélázott. – Minden szoba le van foglalva. Andor rágyújtott, egy kis szünet kedvéért. Aztán hanyagul kérdezte: – Jön ma valaki? -447- – Igen – mondta a portás, a könyvet nézve. – Most reggel? – Igen. – Sokan jönnek? – Lehet. „Érdekes, milyen szűkszavú lett a gazember, mikor olyasmit kérdezek, ami izgat.“ Mintha megérezte volna rajta. Szünetet tartott, aztán ő is másfelé nézett, mikor kérdezte: – Pestről? – Igen. Idegessé tette ez a nemtörődömség. Hangosan szólt: – Kicsoda jön Pestről? A portás a nagy könyvhöz ment. Cvikkert tett fel. Benézett a könyvbe és kulcsokat csörgetett a nadrágzsebében. Hangosan sillabizálva olvasta: – Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär… A fiú megijedt, mikor ezt a nevet hangosan hallotta kimondani. Majdnem azt mondta: „Pszszszt!“ Szétnézett. Zavartan szólt: – Más nem jön? – Nem. Kit tetszik várni? Kínjában ezt mondta: – Doktor… doktor Máté… ügyvéd. A portás a könyvbe nézett: – Nem rendelt szobát. – Úgy? – mondta Andor, kissé megizzadva. – Akkor talán valami penzióba jön. – Az lehet – szólt a portás, levette a cvikkert és kiment a kapu elé. Andor visszaült a helyére. Épp az óráját akarta megnézni, mikor árnyék -448- suhant a kapu elé. A puha homokon nesztelenül jött a hotel elé a fiáker. Az első szó, ami behallatszott, Ella világos hangja volt. Magyaros németséggel mondta a portásnak, hogy egy nagy kosár már nem fért erre a kocsira, azt a villamos teherkocsiján hozza a hordár. Aztán rögtön megjelent a kapu ragyogó négyszögében, okkersárga vászon útiruhában, barnafátyolos kalapban, kezében kis táskával. Pécsi a kocsinál maradt. Ella hátraszólt neki: – Itt megvárlak a hűvösön. Az arcát nem lehetett jól látni, mert mögötte volt a napsütés. Bejött, megállt a vendégek fekete táblája előtt, de csak egy pillanatig nézte, megint visszament a kapuhoz. Künn kofferekkel és skatulyákkal bajlódtak. Eljött a kaputól és lassan a lépcső felé sétált. Mikor Andor közelébe ért, ránézett. Andor felállt és köszönt. Az asszony elmosolyodott és minden zavar nélkül ment feléje. Kezét nyújtotta, már messziről: – Maga itt van? – Oh, már régen. Ügyesnek érezte magát, mikor hozzátette: – Micsoda meglepetés… hogy maguk idejöttek. Ella a kapu felé nézett: – Még tegnapelőtt úgy volt, – mondta – hogy a Balatonhoz megyünk. De aztán mégis idejöttünk. Ijedt izgalom rohant végig Andoron: „nem is tudtam, milyen veszélyben volt ez az egész“. A portás és a két legény behozta a holmit. Mögöttük jött Pécsi, erszénnyel a kezében, a hóna alatt -449- két tennisz-ütővel. Hosszabb, csontosabb és soványabb volt, mint valaha. Az arcán a forradás meg vörösebb. Valami fanyarság volt az arckifejezésében, még mielőtt Andort meglátta. De lehet, hogy ez csak a melegtől és a hosszú utazástól volt. – Nézd, Lajos, – szólt feléje az asszony, – Aradi van itt. Pécsi arca a fanyarságból hirtelen kisímult, és éppoly hirtelen udvarias mosolyba rándult: – Szervusz – mondta. – Itt nyaralsz? – Nyaraltam – felelt Andor, a „tam“ szótagot hangsúlyozva. – Már rég vagyok itt, alighanem a jövő hét elején utazom. – Hova? – kérdezte Pécsi, a koffereket cipelő embert követve tekintetével. – A Tátrába. Ella nevetett: – Ott legalább hűvös van. A kocsit kifizetted, fiam? – Ki. – Na gyerünk. Andor felé biccentett a fejével: – A viszontlátásra. Remélem, látjuk. – Hogyne. Kezét csókolom. – Szervusz – mondta Pécsi, kezet fogott vele és a felesége után ment. Pécsinek hűvös és nyirkos keze volt. A legalsó lépcsőn megint szembekerült Ella a lent álló Andorral: – Itt is olyan nagy hőség van? – kérdezte fölfelé menet, szenvedést jelző arccal. – Óh igen. – Mert Pesten borzasztó. Tűrhetetlen. Fölmentek. Andor visszaült a székbe. Pécsi -450- megcsúnyult, Ella megszépült. Megint hízott egy kicsit, most már bizonyos, hogy valamikor olyan lesz, mint az anyja. Az apja csupa csont és koponya. De ő az anyja lágy teltségét örökölte. Csodálatos, milyen üdék a fogai. Mintha az egész fogsora egy darabból volna és a fogak csak rovátkolva volnának ebbe az enyhefényű anyagba. Kékesfehér, szép fogai vannak. Vagy talán csak a szájának a dús pirossága teszi? „Érdekes, azt hittem, izgatottabb leszek.“ Az ujságba nézett. Kipróbálta, hogy érti-e, amit olvas. Értette, egészen jól. „Nem szeretem már?“ Elmosolyodott. Aztán komoly lett, mintha rendreutasítaná magát: „nem kell ezen nevetni… lehet, hogy már nem őt szeretem, hanem a magam szenvedését, az egész történetet, a haldokló emléket…“ Kiment sétálni a ház elé. „Annyi bizonyos, – mondta magában – hogy érzéki hatást nem tett rám, abszolute semmi érzéki hatást nem tett.“ Ami legjobban meglepte, az volt, hogy Pécsivel szemben semmi haragot, féltékenységet vagy irígységet nem érzett. Pécsi annyira férj volt már, hogy nem zavarta. Sőt az a pillanat, mikor az asszony előtt azt hazudta neki, hogy rég itt van és hogy a jövő hét elején a Tátrába utazik, ez a pillanat őt Pécsi fölé emelte és valami közösségbe vonta az asszonnyal, szinte a szegény Pécsi háta mögött. „Olyan biztos, mint a szentírás, Ella tudja, hogy miatta jöttem ide.“ És nem mutatta, hogy tudja. Sőt azt mutatta, hogy nem tudja. És az, ahogy a lépcsőn felmenet leszólt, hogy itt is olyan meleg van-e, – ez a közömbös, de állandó érintkezést igérő megszólítás az elbúcsúzás után, amely azt jelentette, hogy az -451- előbbi beszélgetés nem volt formális, a „remélem, látjuk“ nem volt udvariassági szólam… „Mert az lehetetlen, hogy ily tökéletesen közömbös legyen irántam, amilyen közömbösnek mutatta magát. Ennél vagy jobban szeret, vagy jobban gyűlöl.“ Aztán dühösen szüntette be ezt a töprengést: „Marhaságok ezek.“ A fő az, hogy itt van, beszélt vele és egy házban fognak lakni. „Pfuj,“ – mondta hirtelen – „ilyen egyszerű ez? Ilyen síma ez?“ A pillanatra gondolt, mikor a kis revolvercsövet olyan erősen nyomta a bordái közé, mintha nem is lőni, hanem szúrni akart volna vele. És most: „itt is olyan hőség van? Mert Pesten borzasztó.“ Este nem látta őket. Vagy korábban vacsoráztak, mint ő, vagy későbben. Mikor lefeküdt, megvolt elégedve magával. Főként azt tartotta helyesnek, hogy sehol nem kereste őket, de nem is bujt előlük. Véletlenül történt, hogy a reggeli találkozás óta nem kerültek egymás szeme elé. Föltette magában, hogy ez ezentúl is így lesz. Úgy fog élni, mint ha nem is volnának itt. A természetes esetlegekre kell bízni a találkozást. „Egy födél alatt alszom velük“ – gondolta, és ez, csudálkozására, valami megnyugtató, biztonság-féle érzést adott neki. Az, hogy a hitvesi élet ezen az éjszakai órán milyen viszonylatba hozza őket, most nem bántotta, pedig gondolt rá. „Valami megfoghatatlan varázsa van a házassági állapot tényének a szerelmesekre“ – gondolta. „Az ember belenyugszik, a férjre nem féltékeny.“ De a következő pillanatban, épp, mert foglalkozott vele, hirtelen összeomlott ez a bölcselkedés. Éles és fiatal írigység ment végig a testén. Nagyranyilt szemmel nézett a sötétbe. -452- „Elveszem tőle“ – mondta magában, és nem is tudta, miért, a győzelem érzete fogta el. A fanyar és csúnya arcra gondolt, a nyirkos tenyérre, a neki oly kellemetlen, zengzetesség nélkül való hangra, Pécsi egész megjelenésének arra a dísztelen ösztövérségére, amiben semmi csinos, diadalmas, fiatalos nem volt. Úgy gondolt most Pécsire, ahogy egészen tapasztalatlan kis lányok ítélnek meg férfiakat: csinosság és teatralitás szempontjából. Nem volt érzéke az igazi kan-dísztelenség iránt, amihez a nőknek is csak öntudatlan érzékük van, mert a tudatuk a dekorativ hímséget keresi. És a maga díszességének érzetében jól esett neki az ellenfélt ilyennek látni. És ez még a váratlanul felébredt testi irigységet is enyhítette. Az asszonyt áldozatnak érezte, akinek gyötrelem az ilyen férfi ölelése. „Szegény kis szőke babám“ – gondolta, mielőtt elaludt. Másnap, mikor dél felé a fürdőbe ment, találkozott velük az úton. A fürdőből jöttek. Köszönt nekik és tovább ment. Ella visszaszólt utána: – Iván jön holnap! – Igen? – mondta, mosolyt ragyogtatva. – Nagyszerű! És fürödni ment. Este megint nem látta őket. Úgy látszik, a szobájukban szoktak vacsorálni. Furcsa volt, hogy nem is nagyon kívánkozott a velük való együttlét után. Az a tudat, hogy egy házban laknak, még mindig kielégítette. Nagy ereje van még az ilyen kis bizonyosságnak is. Ha semmi egyebet nem enyhített, csak azt a bizonytalanságot, hogy hol vannak, hol járnak, hogy élnek – ez is nagy megnyugvás volt. És nem is -453- akarta siettetni a dolgokat. Ez az állapot oly tűrhető és oly reményekbe-ringató volt, hogy szinte félt a beszélgetéstől, amely kizökkentheti ebből a kellemes várakozásból. Harmadnap egész nap nem látta őket, de lenn, a portás fekete tábláján megjelent az Iván neve. „Herr Ivan von Turnovsky“ a negyedik emelet egy olcsó padlásszobájában lakott a cédula szerint. De ő sem volt látható egész nap. Este, mikor Andor egyedül ült a vacsorájánál a hotel tengerparti nyilt terraszán, egyszerre csak megállt az asztalánál Iván. – Szervusz Ivánkám! – mondta neki nagy melegséggel – hát megjöttél? – Meg – mondta Iván. – És szeretnék veled beszélni. Nekünk még van egy elintézetlen ügyünk. Leült hozzá. – Vacsoráltál már? – kérdezte Andor. – Igen. – Akkor… iszol velem egy pohár pezsgőt? – Köszönöm, hogyne. Pezsgőt hozatott. Ez volt az első komolyabb szesz a nagy, búbánatos konyakok óta. Kis asztalnál ültek, köztük üvegburában gyertyaláng repkedett és sárga bogarak koccantgatták az üveget. Kellemes, nagyon kis szellővel frissített este volt, egyike azoknak az estéknek, amelyek hűvösség nélkül is enyhülést hoznak a nappali hőség után. Mintha a testnek és a tüdőnek valamelyes szomjúságát oltanák a levegő megkönnyebbült hígságával, a sűrű-nehéz nappali lélekzet után. Ilyenkor van az, hogy a nyaralók késő éjszakáig a szabadban -454- maradnak, s aki lefekszik, az mélyen és nyugodtan alszik. – Én tartozom neked ezer koronával – mondta Iván – és bár most nem vagyok abban a helyzetben… – Hagyd fiam – mondta Andor zavartan. – Nem, nem, ezt el kell intézni. Akkor nem tudtalak értesíteni. Ötször is felszólítottalak telefonon, de nem tudtalak megtalálni. A pénzt hónapokig a tárcámban őriztem, de egyszer szükségem volt kétszáznyolcvan koronára… Andor a pezsgőspoharat nyújtotta feléje: – Az Istenért, fiam, hagyd ezt abba. Természetes, ha lesz pénzed, megadod. Most hagyjuk. Jó? – Jó – mondta Iván. Koccintottak, ittak. Lassan elfogyott mellőlük a közönség. Az emberek lementek a parti útra, a tenger mellett sétálni. A tenger csöndes volt, alig-alig surrantott a sziklák közt. Indigókék égen aranysárgák voltak a csillagok, egészen mások, mint aminőknek a városi levegőn keresztül látja őket az ember. És mintha nagyobbak, kövérebbek lettek volna itt, szinte látni lehetett, hogy nem fénypontok, hanem sugárzó kis aranygolyók. – Jó lakásod van ott fönt? – Jó, de meleg. – Mert a háztető alatt van. – Igen. Egész nap odasüt a nap, melegíti a tetőt. Éjjel olyan, mint egy ólomkamra. Lajos már nem kapott mást. Itták a jeges pezsgőt, Andor nagyszerűen érezte magát az első kis kábulatban. És olyan jó -455- szag jött a babérkertek felől. És a tenger is illatozott, azzal az átható, hervadt lehelletével. És a gyertya oly kedvesen nyugtalankodott az üveg mögött. Hol elfeküdt a lángja, úgy, hogy ferdére olvasztotta a gyertya végét, hol meg mintha figyelt volna: mozdulatlan maradt egy másodpercig, aztán hirtelen felnyúlt a magasba, kormos füstöcske szállt fel a hegyéből, hogy rögtön megint meghunyászkodjék. Kellemes volt ezt nézni, és hallgatni a diák halk beszédét, egy nőről, aki nincs elválva, de nem él együtt az urával, akivel a színházban ismerkedett meg, szép lakása van, de pénzt kért tőle. Tíz óra lett. Rajtuk kívül már senki nem ült a terraszon. A pincérek már az abroszokat is leszedték, de őket nem bántották. A pezsgős vendég iránt érzett halhatatlan osztrák áhitat szent hellyé avatta az asztalt, ahol Herr Doktor és Herr von Turnovsky már a harmadik üveg francia pezsgőt húzták ki a jegesvödörből. Iván az óráját nézte: – Megbeszéltem Elláékkal, hogy megvárom őket. Andor azt hitte, már rég otthon vannak. De nem kérdezett semmit. – Meg vannak híva vacsorára Radnayékhoz – mondta Iván. Hogy ezzel el ne végződjék az Elláról való beszéd, Andor érdeklődést színlelve kérdezte: – Radnayék? Melyik Radnayék? – Radnay bíróék. Radnay Sebestyén, aki az Ullerits-lányt vette el tavaly. Lajosnak a barátja. Az öreg Ulleritséknek van itt egy villájuk, ott -456- vannak Radnayék is, ezek itt háztartást visznek és ma meghívták Lajosékat vacsorára. Azt mondták, értem jönnek ide a vendéglőbe és még megyünk egyet sétálni. Andor valami kis féktelenséget érzett magában a pezsgőtől. – Szereted Lajost? – kérdezte vidáman, minden átmenet nélkül a fiútól. Ez vállára döntötte a fejét, kavargatta a pezsgőt a pohárban: – Jó fiú – mondta hidegen. „Részeg vagyok“ – mosolygott magában Andor. A szemébe mosolygott Ivánnak: – Engem jobban szerettél volna? – Még kérdezed? – mondta Iván és ránézett, hideg és komisz mosollyal. Sokkal nyugodtabb, eszesebb, életrevalóbb férfinak látszott most ez a gyerek, mint ő, a gyerekességével, a szamárúl kifakadó szentimentálizmusával. – Én jó barátod lettem volna. – Így is annak tekintelek. – Szervusz. Koccintott vele. Iván még az italt is jobban bírta, mint ő. Ő már boldog és könnyű volt, neki már szállongott az esze, már valami kis kéjes szédülés rajongott ki a fejéből a csillagok felé, a tengeren át, fel ebbe a töméntelen kék, arómás levegőbe, tárgytalanul és ok nélkül, beleolvadva ebbe a szép éjszakába, a felhőtlen szabad végtelenbe. – Isteni éjszaka van – mondta, mikor felnézett, egészen hátraszegve a fejét, úgy, hogy rengeteg sok csillagot láthasson egyszerre. Hallgattak egy kicsit, aztán Iván megszólalt: -457- – Jönnek. Lenéztek a terraszról, a tenger felé. A kopár parkban, a facsemeték közt a sötétben két fehér alakot lehetett látni, amint a szerpentinúton felfelé jött. Iván leszólt: – Most jöttök? – Halló! – kiáltott Ella alulról vígan, s rögtön ezután halkan mormoló férfihangot lehetett hallani, amely mintha rendreutasította volna ezért a túlhangos kiáltásért. – Halló! – kiáltott vissza Iván. Andor nem nézett most oda, de valami ellenállhatatlannak érződő vágy sarkalta, hogy ő is kiáltson le egy „hallót“, erőset, diadalmasat, részeget. Csak azért, mert Pécsinek nem tetszik. – Halló! – jött alulról, de már közelebbről, Ella jókedvű hangja, kihívóan, mintha Pécsit akarná bosszantani. És utána megint az erélyes, mély mormolás. – Be van csipve – mondta Iván. – Kicsoda? – Ella. – Hogyan… hisz soha nem ivott semmit… – Most nagyon szereti a pezsgőt. Biztosan ittak Radnayéknál. Halló! Halló! Most egészen közélről, dallamosan és valóban kissé becsípetten szólt az Ella hangja: – Halló! Iván! Megjelent fehérruhás alakja a lépcsőn. Széles szalmakalap volt rajta. Mögötte tiszta fehérben Pécsi, mint valami fehér ördög, görcsös-csontosan, pesti evezősegyletének fehér sapkájával rézbarna fején. Hallani lehetett, amint mondta: -458- – Ella! Itt már alszik mindenki! Andor felállt, üdvözölte őket. – Mi az? – mondta Ella, hunyorgatva a gyertyafénytől. – Ti itt részegeskedtek? – Egy kicsit – mondta Andor. Pincér állt az asztalhoz. – Gyönyörű este van – mondta Ella, lenézve a sötét tengerre. – Éjszaka van már, nem este – szólt fanyarul Pécsi, az órájára nézve. – Mindjárt fél tizenegy. – Siet az órád – mondta Iván. Ella Pécsihez fordult: – Egy kicsit még üljünk… Már le is ült. Pécsi állva maradt. Andor halkan mondta a pincérnek: – Poharakat. – Nem, nem – mondta Pécsi, mialatt a pincér elszaladt. – Épp eleget ittunk. – Ittunk? – mondta Ella. – Ittunk? És hátrahajtotta a fejét, hogy a mögötte álló Pécsi arcát lássa: – Nem „ittunk“, hanem „ittam“. Te nem ittál. Andor széket tett Pécsi mellé: – Foglalj helyet. – Nem, fiam, megyünk – mondta ez Ella felé. Ella tréfásan zsarnoki mozdulattal mutatott a székre: – Azonnal üljön le. Pécsi leült és a saját nyakába akasztotta Ella fehér tollboáját. Most nem hatott férjnek. Olyan volt, mint nyári regattabálokon valami híres öreg -459- táncos, a nyakában a tollboával, karján Ella fehér rétiküljével. A pincér poharakat hozott és Andor töltött. Huncutul nagyszerű érzés volt ez, hogy ők ketten be voltak csípve és ez a bosszankodó, kelletlen vén fiú itt ül köztük, figyelgető apró szemével, józan aggodalmaskodással. Ella ivott egy kis kortyot. Hátradőlt a fehér kertiszéken: – Nagyszerűen érzem magamat. És kipirult arcát az égnek fordította, mintha süttetni akarná magát a csillagokkal. Andor Pécsihez fordult: – Jó vacsora volt? – Kitünő. – Mit ittatok? – kérdezte Iván. Ella most a székkel együtt dőlt egyre hátrább, úgy, hogy Pécsi rászólt: – Az istenért… hanyattesel. Az asszony nevetett és előrehajolt. Az asztalra könyökölt, kedves, lányos-becsípetten: – Refoszkót ittunk… olyan édes vöröset… És megint a szájához emelte a pezsgőt. Pécsi odanyúlt és kivette a kezéből a poharat: – Elég volt. Maga elé állította a poharat. Ella gyerekesen könyörgő arcot vágott: – Csak egy csöppecskét. Összetette a kezét, mint a kisgyerekek, mikor kérnek: – Egy csöppet… Pécsi úr kérem… Andor erőltetetten mosolygott. – Egy csöppet se – mondta Pécsi, és messze eltolta mind a két poharat. Ella Andorra nézett: – Látja? Így bánik velem. -460- – Eleget ittál – mondta zavartan Pécsi. – Igyál inkább egy feketét. Pincér! Feketét rendelt. – Haragszik rám – mondta Ella Andornak – mert féltékeny a főhercegre. – Ella! – mondta komolyan Pécsi. – Pszt! – szólt rá az asszony és fölemelte az ujját. – Egy szót se halljak! Nézd csak! Megint Andorhoz fordult: – A főherceg tegnap fixirozott az ebédnél. És ma, mikor a fürdőben voltunk, gukkerrel nézett. Nevetni kezdett, nagyon nevetett, alig tudta abbahagyni. – Gukkerrel nézett… gukkerrel… – Na igya meg ezt a kis kávét – tolta elébe komolyan a csészét Pécsi. Andor csöndesen szólt: – Az nagy megtiszteltetés… itt Ausztriában. – Gukkerrel! – nevetett Ella. – Képzelje, gukkerrel, a partról… tíz méternyire se voltam tőle! Két kézre fogta a csészét, mint egy kis óvodásgyerek, szürcsölve itta meg a feketét. A csészéből kinézett Pécsi komoly arcára: – Ne tessék haragudni, Pécsi bácsi. „Nem,“ – repült fel Andorban a boldog káröröm – „ez nem szereti Pécsi bácsit.“ Nevetett a lelkében valami. Nagyot ivott a pezsgőjéből, Ella pártján volt, szerette volna most megcsókolni, nem vágyból, csak Pécsi miatt, hogy mit szólna hozzá, és hogy Ella azután is nevetne-e, és akkor is mondaná-e: „ne tessék haragudni, Pécsi bácsi!“ Pécsi kifizette a feketéket és felállt: – Na gyerünk, angyalom. -461- – Drága Pécsi bácsi, – mondta az asszony, megint veszedelmesen billenve hátrafelé a székkel együtt – még egy percig maradjunk… csak egy percig… olyan szép este van… olyan jól érzem magamat… És megint a csillagok felé tartotta csinos kis arcát. A szalmakalap hátrabillent a fején, csak a tű tartotta meg. Pécsi a kalaphoz nyúlt, aztán megfogta a kezét: – Gyere, – mondta – holnap is van nap. Az asszony felmosolygott rá, ügyetlen kacérsággal, kissé fátyolosan az italtól: – Nem szép tőled. Nem szép tőled. De ez a hang már egy kicsit duruzsoló, hízelkedő, búgva-szemrehányó volt, mézeshetes-hang, fiatal-házas hang… Pécsi atyáskodva mondta: – Na kelj fel, fiacskám. Egyszerre megbicsakolta magát az asszony: – Nem megyek. Most egy pillanatra kínos csönd lett. Valahogy megmutatkozott a kettőjük igazi viszonya. – Nem megyek, és pont. Pécsinek elharagosodott az arca: – Na, most már elég volt. – Igenis, elég volt – mondta Ella, értelem nélkül, de hangosan. Andor cigarettát vett elő, megkínálta Ivánt, meggyújtotta Iván cigarettáját, aztán a magáét, hogy a feszült percben foglalkozzék valamivel, és megkérdezte Ivántól: – Ég? – Köszönöm, ég – mondta Iván. -462- Ella dacosan mondta: – Most itt ülök reggelig. – Jó, – mondta Pécsi, ügyetlenül szedve le magáról a tollboát – én nem bánom. Tessék, ahogy tetszik. Tanácstalanul állt: – Jössz, vagy nem jössz? Andor tele volt boldog diadallal. Oly nyugodtnak érezte magát, hogy beleavatkozott: – Ellácska… hát menjen, ha Lajos kéri. Ella sötéten nézett rá, minden jelentőség nélkül, csak a becsípett asszony mérgességével: – Mi az? Maga is az ő pártján van? – Hogyne! – mosolygott a fiú. – Maga is küld? – Ha Lajos kéri… Lajos egészen halavány volt. Szárazon és halkan mondta: – Azonnal felkel és jön. Egy-kettő. Az asszony ránevetett, félig lecsukott szemmel: – Ha enged még egy kortyot inni. – Nem – mondta Pécsi, és erőteljesen kapta meg a kezét, amely a pohár után nyúlt. – Fáj! – kiáltott Ella. Nevetett. – Fáj, – mondta gyerekes-kérlelőn – eressze el… – Ha rögtön jön. Eleresztette. – Most juszt se megyek – mondta Ella, felkelt, átült egy másik székre és átölelte Iván nyakát. – Te megvédesz engem. Pécsinek az ajka remegett a haragtól. -463- – Kérem, – mondta halott hangon – csináljon, amit akar. Én fölmegyek. Az ajtó nyitva lesz. Némán fogott kezet Andorral, aki igyekezett ideillő zavart-kínos arcot vágni, és elment. Egyenletes léptei ropogtak a kavicson. Megkerülte a szállót. Iván lefejtette magáról Ella karját: – Na, eridj, – mondta neki – ez már nem tréfa. – Adjatok egy kortyot, akkor megyek – szólt kedves-komolyan, csökönyösen az asszony. Andor friss pezsgőt öntött a poharába és elébe tolta. Találkozott a pillantásuk. Ella elmosolyodott: – Nem vagyok részeg, – mondta Andornak – abszolute nem vagyok részeg. Abszolute. Ivott egy kis kortyot. – Abszolute hazamegyek – mondta és fölkelt. Iván karonfogta. – Kezét csókolom – mondta Andor. Az asszony már tett néhány lépést. Visszafordult: – Volt szerencsém – mondta tréfásan túlzott fejbólintással. – Abszolute volt szerencsém. Andor társadalmilag mosolygott rá. – Szervusz! – mondta Ivánnak. Egyedül maradt. Most ő dőlt hátra a székkel együtt, úgy hogy majdnem hanyattesett. Teljesen józannak érezte magát, de részeg boldogság énekelt és ujjongott a szívében. „Te szép élet!“ – mondta magában. – „Te abszolute szép élet!“ Sokáig ült így, egyedül. Hűvöskés szellő jött -464- a tengerről. „Te nagyszerű szép élet,“ – mondta – „téged akartalak itthagyni?“ Fizetett és felment a szobájába. Az ablakból kinevetett a holdfényben fürdő tengerre. „Jojcakát, te szép ezüst tenger!“ – mondta neki halkan, vígan. Levetkőzött, lefeküdt. A hűs ágy először ízlett neki, mióta itt volt. Még elszívott egy cigarettát a holdfényben, ami a nyitott ablakon át fehérlett be. Ez is ízlett neki. Minden ízlett neki. Édes álmosság szálldogált a fejében. Eszébe jutott ez a szó: „holnap“. És ez a szó, amely már idestova egy éve mindig sóhajtást húzott fel maga után belőle, most ringató-kedves, megnyugtató és reményteljes volt. „Holnap,“ – mondta félhangosan magában – „holnap… holnapután…“ Mintha csak most kezdett volna hatni rá a pezsgő. Lehúnyt szemmel mosolygott az optimizmustól. A párna puha, rugalmas és hűvös volt. A takaró könnyű és kellemes. A félhomály enyhe, nyugalmas, őrködő, otthonos… És lenn halkan, nagyon halkan söpörgetett a tenger, mintha csak valami tessék-lássék éjjeli inspekciót tartana, hogy mutassa, hogy nem alszik… Vajjon veszekszik-e most Pécsi Ellával? Vagy már kibékültek? Valami nagy bizonyossága áradt el rajta annak, hogy duzzogva alusznak el, hátat fordítva egymásnak, szót se szólva. Ez egészen bizonyos. „Abszolute“ – mint Ella mondta. Milyen kedves volt, milyen kedvesen viselte magát a részegségében. Nevetett a párnába. „Milyen részeg volt!“ – mondta félhangosan, és még sokáig mosolygott nyitott szájjal, könnyű-boldogan szédülve az első jó és ízletes álomba annyi, annyi idő után. -465- III. – Ott, aki most leült… – A katona? – Nem. Mellette a civil. A fehérruhás. Az égő déli órán kevesen voltak a fürdőben, de mind arra néztek. A part sziklái mögött, a „Strandweg“-en volt egy fehér pad. Arra most leült a főherceg egy öreg tábornokkal. A főherceg fehér vászonruhában volt. Rögtön a szeméhez emelte nagy gukkerét és a fürdőzőket kezdte nézni. Aztán nagyokat nevetett azon, amit a tábornoknak mondott. Andor kijött a vízből és szemügyre vette a főherceget. A főherceg ránézett a gukkerrel és megint odanevetett valamit az öreg generálisnak. „Csak nem Ellát várja?“ Azóta már háromszor hallotta Ellától, hogy programmszerűen ül oda a padra, mikor ő fürdik, és valósággal fixirozza a katonai látcsövön keresztül. „Ez furcsa volna, ha Ella ma ilyenkor jönne fürödni.“ Még eddig mindig szerencsésen elkerülte. Elláék korán reggel fürödtek, ő pedig tizenkettő után szokott, épp ebéd előtt, mikor legkevesebben vannak. Visszament a vízbe és nyakig merült bele. Onnan nézte azokat, akik a kabinokból felöltözötten jöttek ki és elindultak a napos úton a villák felé. Alig maradt a vízben négy-öt ember. Csupa férfi volt. Mit gukkerez ezeken a fenség? Kiúszott a móló végéig, ott kikapaszkodott és ráült a naptól meleg kőre. A vízbe lógatta a lábát. Ahogy így nézi a hosszú parti faházat, ahol a kabinok vannak, egyszerre csak látja, hogy az egyik kabinból egy nő jön ki, fehér fürdőköpenyben. Egyideig a -466- korlátra támaszkodik, úgy nézi a tengert, aztán leveti magáról a fehér köpenyt és jön a homokon a víz felé. Feszes fekete trikó van rajta. Innen messziről alacsony nőnek hat. Nem lehet, Ella magasabb. Nézte ezt a nőt, de nem ismerte meg. Belecuppant a vízbe, a part felé úszott, s ahol földet érzett a lába alatt, megállt. Bizony ez Ella volt. Amióta ismerte, mindig magassarkú cipőn állva látta. Most, hogy fehér, sarkatlan fürdőcipőjében a talpán állt, sokkal kisebbnek hatott. De a formái meglepték. Arányos, romlatlan szűzi termet volt, szebb, mint aminőnek képzelte. Bántotta, hogy a fürdőruhája egy kicsit tisztességtelen. Olyan mutogatós trikó volt, ujjatlan, nyakatlan, mint a nagyon kivágott báli derék. A két vállán csak egy-egy gomb tartotta. És a nadrágrésze túlrövid volt. „Hogy engedheti ezt Pécsi?“ A fején sárga viaszkosvászon-főkötő, fodros karimáján piros szegéllyel. Kedves és új volt az arcában az, hogy semmi hajat nem mutatott. Minden haja a főkötő alá volt szorítva. Magas homloka, magas halántéka van így. Az arcának gyermekes, ártatlan lett ettől a kifejezése. Szimpatikus és jóságos volt így az arca, hajtincsek és homlokzavaró fürtök nélkül. A nők nem is tudják, milyen szépek és ártatlanok így. Pedig hány férfi simít el ölelésközben a homlokukról és a halántékukról minden hajat, hogy kezével eltakarva a keretet, egy szelíd arcocskát láthasson. Milyen fájdalmas-komolyan nézi meg így a férfi a gyerekké lett asszonyarcot, amelyben csak a szemek uralkodnak ilyenkor, és szűzzé válik a homlok, a halánték. -467- Ella hirtelen beleszaladt a vízbe, nagy föcsköléssel taposott benne, megmerítette magát, aztán felállt. Most szárközépig állt a vízben. Így sudárnak hatott, még hosszabbnak, mint ruhában. De a feketén fénylő, vizesen tapadó trikó még tisztességtelenebbé vált. Meglátta Andort. Andor a vállát nézte, amely fényes-gömbölyűn csillogott a napon. Olyan volt a színe és a fénye, mint az új tajtékpipáé. Ahogy Andorra mosolygott gyerekes arcával, fel-felrezzenő felsőajkával, elragadó látvány volt. „Nem szabadulok meg tőled soha“ – gondolta a fiú, mikor feléje lábolt a vízben. És arra gondolt, hogy az a nagy és halálos kötelék, ami ehhez a nőhöz húzza, tulajdonképpen be nem vallott, de végzetesen makacs testi szerelem. – Hogy van az, – kérdezte tőle elfogódott hangon – hogy ma ilyen későn fürdik? Igyekezett az arcába nézni, nem akarta, hogy az asszony lássa a szeme önkéntelen kutatásait. – Az uramnak be kellett mennie Fiuméba, – felelt minden zavar nélkül – egész délelőtt dolgozott valami íráson és azt most fel kell telefonálnia Pestre. Elkísértem a hajóhoz. Csak este jön vissza. Szegény a postán fog ülni egész nap… ebben a melegben… A csípőjére tette a jobbkezét és kissé balra dűlt. Szinte szemérmetlen volt, ahogy ott állt, megmutatva magát egy fiatal férfinak, akiről tudta, hogy szerelmes belé. Időt adott neki arra, hogy mustrálja, sőt élvezte a fiú látható zavartságát. Nehezen megy az ember fejébe ez a magától-értetődés, amivel a legtisztességesebb nők is oly természetesen viselkednek a tengervízben. „Olyan -468- könnyű ez a meztelen kiállás?“ – kérdezte magában Andor. Szinte ő restelte magát. – Ne nézzen oda – mondta Ella mosolyogva, megmutatva kékes-fehér, gyertyaszínű fogait – ne nézzen semerre, mondani akarok valamit. Idenézzen, rám. Ránézett. – Most is engem néz – mondta az asszony. – Én? – Dehogy. A főherceg, a parton. És hogy Andornak önkéntelenül is arra moccant a feje, rákiáltott, nevetve: – Ne nézzen oda. Andor most titkolás nélkül, nyiltan nézett végig rajta: – Nem csoda – mondta halkan. – De most már feltűnő. Minden nap. Máskor reggel kilenckor fürdünk, akkor reggel kilenckor ül ott. Most fél egy van, és megint ott ül. Most már bizonyos, hogy miattam jön. Andor egy kicsit elszomorodva mosolygott. Nem volt rokonszenves, hogy így örült a főhercegnek. Ella elindult, magasra emelgetve fehér térdeit a sekély vízben. – Jöjjön beljebb, – mondta – itt megszáradunk és akkor rossz megint a vízbe merülni. Beljebb mentek. Ella úgy állt meg, hogy csak a mellképe volt künn a vízből. A hajatlan arc nem hagyta nyugton Andort. Tizenkét-tizenhárom éves korában lehetett ilyen Ella. Nem bírt magával, meg kellett mondania: – Milyen jól áll magának ez a főkötő. -469- – Lajos azt mondja, hogy olyan vagyok benne, mint egy kis fiú. – Van benne valami… Nézte az arcát, szerelmesen: – Szép – mondta. Az asszony lejebb merült a vízbe, az álláig. Felemelte az állát, hogy csak a feje úszott a sötétzöld vizen: – Hízeleg? Andor azt akarta neki mondani, hogy „szeretlek“, de sikerült elhallgatnia. Azt mondta: – Óh, nem. Most kiemelkedett az asszony a vízből vállig. A karjával úszó-mozdulatokat téve ment arrébb, ahol megint derékig látszott. Tökéletes volt így a felsőteste a rátapadó fekete ragyogásban. Nevetett, de kissé idegesen: – Baráti szívesség! – mondta. Andor nem értette: – Hogyan… – Baráti szívességet kérek. – Parancsoljon velem. – Lajosnak… nem megmondani, hogy ez a fürdőruha volt rajtam. Becsületszó. Andor zavart lett: – De hát… hogy gondolja… mért mondanám? – Nem azért, csak úgy beszédközben, hogy ne említse. Ezt én Pestről hoztam és mikor ő itt meglátta, mikor kipakoltam, megtiltotta. Tudja, ez szárazon semmit se mutat, olyan kicsi, mint egy mellény. De hiába magyaráztam neki. Itt muszáj volt újat vennem a bazárban, tudja, olyan bő, fodros -470- bugyogót, ami térden alul ér, és hosszú szalonkabátot, térdigérőt, nyakkal és ujjal. Pedig láthatja, a többi nők is mind ilyet viselnek. Csak öreg hölgyek jönnek olyan egész ruhában. – És ha megtudja? – Ki mondja meg neki? A főherceg? Nevetett és lemerült, nyakig. Andor a partra nézett. A fehérruhás fenség szétvetett lábbal állt az úton, egészen a szélén és szeméhez forrasztotta a nagy fekete gukkert. A tábornok néhány lépéssel mögötte állt. Az asszonyfej a vizen lebegve nevetett: – Ne nézzen oda. Most érezte csak meg, hogy ezek a vízből-kiemelkedések, lemerülések, csípőretett kézzel való kiállások nem voltak természetesek, sőt még csak nem is neki szóltak, mint egy pillanatra hitte. Ő már elfelejtette a főherceget, de az asszony annak játszott és még most is annak játszik. Annak vette fel a tiltott trikót. Gyűlöletes érzés volt ez. És a főhercegnek fordult meg, mikor az imént azt mondta, hogy menjenek beljebb, mert megszáradnak. Ő itt csak statisztált egy útálatos némajátékhoz, ami másnak szólt. És ez a gonoszság, hogy az első nap, mikor az ura benn kinlódik a melegben, a fiumei postán, ő felveszi a szemérmetlen trikót. Ebben a pillanatban szerette meg Pécsit. Örök, nyomorú testvéri érzése a visszautasított szerelmesnek a kínlódó férj iránt. És az a lesujtó szégyen, hogy ő senki és semmi, ő! És ez a nevető, ostoba kis csinos fej a vizen, ez az imádandó csinos fej a felhúzott felsőajkával, ez a most eget szaglászó, feltartott fitos orr, és a gyerekarc, amin -471- meglátszik a hűsen enyhe tengervíz-okozta testi öröm… Különös érzés: agyoncsókolni, vagy a vízbefojtani, valami vad vágy a kettő közt… „Csak meg ne lássa rajtam.“ Az asszony elúszott tőle. Kifelé úszott, a messzeség felé, csak a sárga főkötőjét lehetett látni. Aztán visszafelé kanyarodott, az asszonyok lassú és nyugodt úszásával, azzal az elkomolyodott arccal, amit a testi munka okoz náluk. Egyszerre felderült, felállt a sekélyben: – A Samu! És locskolva-föcskölve szaladni kezdett a part felé. A parton egy kövér hölgy állt tetőtől-talpig vörös fürdőruhába öltözve, fodros-buggyos, bőráncos, tisztességes jelmezben. Mellette egy úszónadrágos, barnára sült kis fiú, két-három éves lehetett. Abban az irányban állottak, ahonnan a főherceg nézett. – Samu! Samu! – kiáltott Ella a gyerek felé. Andor önkéntelenül is követte. A gyerek és kövér anyja oly közel állott a főherceghez, hogy az levette a szeme elől a gukkert, mikor Ellát közeledni látta. „Nem a Samunak szól ez, a főhercegnek szól ez“ – gondolta Andor, egészen elkeseredve. Mikor a Samu meglátta Ellát, keservesen kezdett bőgni. El akart szaladni, de az anyja megfogta. Szegény meztelen kis Samu rugdalódzott és visított az anyja kezében. Félt Ellától. Ella visszafordult Andor felé, hangosan és erőltetetten nevetett, a mellére téve a kezét: – Nézze, hogy fél tőlem… Én szoktam bevinni a vízbe. Minden nap én viszem a vízbe. -472- A kövér zsidóasszony mosolyogva köszönt Ellának: – Jónapot nagysád! Ella kilépett a partra. Az iszapos lejtőn túl tíz-tizenkét lépésnyire volt a magasan épített parti út. A főherceg egészen a szélén állott, s a vaskorlátra hajolva, mint valami erkélyről nézte a jelenetet. Most már a tábornok is melléje könyökölt, tiszteletteljesen. Ella túlhangosan beszélt Samuhoz: – Samukám, gyere a vízbe a nénivel. – Nem megyek! – bőgte Samu. Barnára sült, egészséges, kövérke gyerek volt; domború, olajbarna kis melle volt, mint egy hegedűnek. Az egész Samu olyan volt, mint egy hegedű. Andor a főherceget nézte. – Nem jössz? – kiáltott rá nevetve Ella. – Nem jössz, Samuka? Akkor viszlek, Samuka! Most Samu, akinek az anyja fogta a kezét, visítva kezdett forgolódni a vörös kövérség körül, belemarkolászva a bő, vörös ruhába. Aztán sikerült magát kiszabadítania, és két kezével balanszirozva, mint a kötéltáncos, totyogott a homokon, el a víztől, egyenesen a főherceg felé. Ella utána szaladt: – Megfoglak! Andor végtelenül haragos lett. „Most utána ugrani, elkapni azt a puha, karcsú derekát, becipelni a vízbe, beledobni, belevágni, belefojtani.“ Ahogy elfogta a visító Samut, ahogy lehajolgatott, leguggolt hozzá, ahogy hangosan nevetve forgolódott körülötte feketén csillogó formáival, ott, közvetlenül a fehérruhás férfi szeme előtt, tűrhetetlen -473- látvány volt, tűrhetetlenül gonosz és tűrhetetlenül szép. Andor megfordult, besietett a hűvös vízbe, néhány lépés után mellrevágta magát és úszni kezdett kifelé, az egyre hidegebb és sötétebb hullámok felé. Nem akarta, nem bírta ezt nézni. A háta mögött nagy sivalkodás volt: Ella ölébe kapta Samut és bement vele együtt a tengerbe. A vörösruhás kövér hölgy megtisztelve, mosolygósan ment utánuk. Andor kikapaszkodott a móló végére, onnan még látta őket, amint meg-megmerültek a vízben, nevették a rémüldöző Samut, akit aztán kivittek a partra. Visszafelé indult a mólón. Egyszerre érkeztek a homokra. Samuval beszaladt a vörösruhás nő a kabinba. Ella rászólt Andorra: – Megyünk, ebédelni? – Egy óra mult – mondta Andor. – Velünk ebédel? – kérdezte Ella, csak hogy még állhasson ott egy percig a főherceg előtt. – Köszönöm… ha megengedi… Bementek a kabinjaikba. A főherceg mondott valamit a tábornoknak. Bizonyára azt, hogy „mehetünk, mára vége az előadásnak.“ És elmentek, a szálloda felé. Andor bágyadtan és fáradtan ült a kabinja kis fapadján. „Üres, gyalázatos nő“ – mondta magában. „Rossz, hamis, szemérmetlen, csaló, komisz.“ De oly boldogan zengett benne a kérdés: „velünk ebédel?“ Ki az a „velünk?“ Pécsi Fiuméban van. Csak Iván lehet, meg ő. És merészel így hármasban ebédelni, mint ahogy annyiszor ültek így hárman az asztalnál, otthon, mikor az öreg Turnovszkyék színházba mentek. „Ennyire nem törődik velem?“ – „Vagy talán…“ -474- Felöltözött és várt künn a nyilt folyosó fahídján. A fürdő teljesen üres volt. Egy lélek se volt benne. Valahol igen messze egy tengerparti gyártelep szirénája búgta az egy órát. A nap gyilkosan sugárzott, csuda, hogy fel nem forralta a tengert itt a sekélyebb partokon. Andor kellemes hűvösséget érzett a tagjaiban. „Ella is ilyen hűvös most“ – gondolta. És Pécsi jutott eszébe, amint a fiumei főpostán izzad egy párnázott-bélelt, viaszkos-büdös szűk telefonfülkében, és erőlködve olvas bele a telefonba nagy-hangosan egy hosszú írást. „Érdemes megházasodni?“ Ella kijött a kabinból: – Megvárt? – Hogyne. Fehérbabos kék kartonruha volt rajta. Nagy szalmakalap a fején. Napernyőt nyitott ki. – Hárman leszünk az asztalnál, Ivánnal – mondta, mikor a lépcsőn felmentek a parti útra. – Végre rávettem tegnap Lajost, hogy asztalt foglaltasson az étteremben. Unalmas volt mindig a szobában étkezni. Andor egészen közel ment mellette. Kétségbeesetten nézte fehér nyakát, a profilját. Most már szőke csigák selymeztek a halántékán és a kalap alól a homlokára tódult a dús, fényes szőke haja. Most meg így volt szebb, mert most asszonyos és kihívó volt. Ahogy mellette ment, érezte új ruhájának az illatát. A festett nyári kartonnak orrszúró, éles illata volt ez, örök kísérője az ifjú és nyári szerelmeknek. Keserves, fészkelő emlék, tisztesség-parfümje… Budai majálisok jöttek vissza vele, kuglizó-délutánok, vasárnapok, égő -475- ölelések a kertben, régen. Ahogy némán ment mellette a napon, egyre mondta magában: „Nem szabadulok tőled.“ És mikor az asszony felszaladt előtte a széles lépcsőn a hotel árnyéktalan parkjába, szédülten meredt a gyors-kapkodva emelgetett karcsú fehér cipősarokra: „Elveszem tőle.“ Szegény Pécsi, a forró telefonfülkében. Iván már várt az asztalnál. Ebédelni kezdtek, ott egy kicsit nyomott volt a hangulat, mert most már ketten voltak Ivánnal, akik erősen érezték a régi hármas együttlét emlékét. Hogy van, hogy a férfiak érzékenyebbek az ilyesmi iránt? Mikor a leves után csöndben várakoztak a table d’hôte folytatására, Andor mögött nagy robajjal állt fel az egész publikum. Hátranézett. A főherceg jött be a generálissal az étterembe és mosolyogva biccentett a fejével az ebédtől felállók felé, akik minden nap így üdvözölték. Már közeledett feléjük. El kellett haladnia az asztaluk előtt. Előbb Iván állt fel, aztán mosolyogva Ella. „Nem állok fel“ – gondolta Andor makacs haraggal. Nem is állt fel. A főherceg elment mellettük és szép főhajtást csinált Ella felé. De a szeme sarkából volt egy komor villanása Andor számára. Ezt Andor észrevette. A szalvétával törülgetni kezdte a kését és a villáját. A főherceg az utolsó asztalhoz ült le, a sarokban, szemben Andorral. Amint leült, cvikkert vett fel és megnézte Andort. A fiú ezt is látta, bár úgy tett, mintha nem nézne oda. „Haragszik rám“ – gondolta izgatottan. Egy kicsit, egy csöppet feldúlta ez az első forradalom, amit életében csinált. Lázadás egy igazi főherceg ellen, még pedig úgy, hogy az észre is vette. -476- – Mit csinált? – kérdezte Ella, mikor leült, nevető arccal. – Semmit. – Miért nem állt fel? – Csak. Ella érdeklődve nézte Andor elkomolyodott arcát. Látszott rajta, hogy ugyanakkor, amikor bántja ez, tetszik is neki a dolog. – Haragszik rá? Pillanatnyi habozás után szerelmesen nézett az asszonyra. A szemébe nézett: – Óh igen – mondta. Hozták az újabb fogást. Az ügy be volt fejezve. Mikor a feketekávénál tartottak, Ella felágaskodott ültében. Vele szemben volt az étterem bejárata, amelynek Andor háttal ült. – Ervin – mondta Ella. Andor nem fordult hátra. – Micsoda Ervin? – Nagy Ervin – szólt Iván, fölkelt és elébe ment. „Nyomorult dolog az ilyen“ – mondta Andor magában, erőltetve a meg nem fordulást. „Nyomorult dolog, hogy ez most bosszant, mintha én volnék a férj. Mit csinál itt Nagy Ervin? Honnan jön ide Nagy Ervin?“ Már ott állt az asztalnál Nagy Ervin, frissen vasalt hófehérben, cigánybarnára égett arccal, egészségesen, a barnaság alatt kicsattanó-pirosan, a naptól és a tengertől fehérített szőke hajjal és még fehérebb szőke bajusszal. – Szervusz – mondta neki Andor, kelletlenül. -477- Már le is ült Ervin, már rendelt is feketét. Már Ella csak vele beszélt, csak feléje fordult, csak őt kérdezte: – Itt a motoros? – Azzal jöttem. – Honnan? – kérdezte Andor. – Porto-Malleból. Nagyszerűen jöttünk. Felséges tutaj. – Ott nyaralsz? – Ott. De most a nyakatokra jöttem, pár napra. Ella érdeklődve, mosolyogva nézte a monoklis arcot: – Van szobája? – Kétszáznegyvenhat. Nagyszerű, életrevaló fiú volt ez. Cigarettával kínálta Ellát. – Ne abból vegyen. Ebből a parafavégűből. Mutatta az ezüsttárcájában, hogy melyikből. – Nem árultok el? – nevetett Ella. – Soha – mondta Ervin, égő gyufát tartva oda. Andor ideges volt. Úgy tett, mintha mosolyogna: – Ezt is eltiltotta Lajos? – Hogyne! – mondta Ervin Ella helyett, ellenőrizte Ella első szippantásán, hogy ég-e a cigaretta, és csak akkor oltotta el a gyufát. Andor felé fordult: – Te mióta vagy itt? – Régóta. Már elutazófélben vagyok. Aztán megint Ella felé beszélt Ervin: – Nagyszerű viziélet van odaát. Sajnálhatják, hogy nem oda jöttek. Lajos mikor jön vissza? -478- – Este. („Hogyan, hát ez tudja, hogy Lajos Fiuméban van?“) – Tegnap jött vissza gróf Schannigen a jottjával. Nagyszerű tutaj az is. Albániáig volt vele. Henningsen is vitorlázik. Ella az asztalra könyökölve fujta a füstöt: – Szilkey ott van? – Hogyne. Ő ne legyen ott? Van neki egy vén bárkája, öreg tíztonnás kisztni, de megy vele. Rózenberg is vett egy kuttert. És három motorosunk van: Stein, Vizlendvay és Kartali-Kiss Pali, amit elhoztam. – Meddig a magáé? – Ameddig akarom. Ella Andorhoz fordult. – Ervin kölcsönkapott egy motorost Kartali-Kiss Palitól, holnapra nagy kirándulást beszéltünk meg. Akar velünk jönni? Még mielőtt felelhetett volna, Ervin biztatóan szólt: – Gyere. Nagyszerű lesz. Ez bántotta, Ervinnek ez a házigazdai hangja, meg az, hogy Ella hívásához ilyen hirtelen csatlakozott. Valahogy úgy érezte, hogy ezek együvé tartoznak. Minden érzése arra késztette, hogy ne menjen velük, ne lásson ebből még többet, ne jöjjön rá itt semmire, ami még jobban bántaná. – Köszönöm, – mondta – kedves vagy. – Jön? – kérdezte Ella. – Hogyne! – mondta egészen elgyengülve. – Na, ez nagyon kedves – szólt Ervin – és még ott van két Széchenyi-komtesz, egy izmaelita -479- bárókisasszony, de nagyon rendes lány, aztán Árközy Fodri, Stoll Feri, Szabó Dönci, az egész Zakariás-család, van egy Haggenmacher, egy Dréher, van ott minden. És a Jettl-lányok, természetesen. – Bán Luli? – Még kérdezi? – A tanárral? – Noná! – mondta szellemesen Ervin. Szeretett zsidóskodni, ezt nagyon gentrysnek találta. – Nüná – tette hozzá, hogy még jobb legyen. Jó ruha volt rajta. És csúnyául egészséges volt. És nagyszerű, víg társaságból jött. És motoros-csónakot hozott. És ő, Andor, valahogy lemaradt, árnyékba került ebben a társalgásban. De nemcsak ő, Pécsi is. És ez a váratlanság. Ez a gyorsaság. Már szobája is van. Kétszáznegyvenhat. Tehát a második emeleten lakik, ugyanott, ahol Elláék. Ő a harmadikon lakott, a háromszáztizenötösben. Ahogy így elgondolkozott, mialatt Nagy Ervin újabb grófokat sorolt fel, kirándulásokat és fürdéseket mesélt pattogva, frissen, üresen, de nem kellemetlenül, teljesen lefoglalva Ella érdeklődését, Andor megint hallotta az egyszerre felálló vendégek robaját. Felkapta a fejét, s látta, hogy a főherceg elindul az asztalától, udvariasan bólintva a szomszédai felé. Nagy Ervin rugalmasan ugrott fel, és közben meglepetten kérdezte: – Mi az? Főhercegetek van? Akkor már Ella és Iván is állott. – Igen – mondta Andor és elvörösödve emelkedett fel a székéről. Mikor a főherceg elhaladt -480- előttük, nekik is bólintott a fejével és a szeme egy pillanatra Andorra mosolyodott, mintha azt mondta volna: „Na látod, mégis csak felálltál“. IV. A motoros gyönyörű egyenes vonalban közeledett egy zöld hegyfok felé, amely a kirándulás végpontja volt. A gyeppel borított síma „Zöld Hegy“, mint valami külön kis félsziget, egymaga ugrott ki a tenger felé a sötétebb erdős hegyek közül, s annak a kis öbölnek, amelyet a nyilt tenger felé elzárt, fjordszerű képet adott. Több nyáron át az Abbaziában nyaraló Terézváros ezt az öblöt Vázsonyi-fjordnak nevezte, s ez a név rajta ragadt, bár az odavaló horvátok nem vettek róla tudomást. Az így elpestiesített természeti szépségnek tulajdonképp nem is volt egyebe, mint ez a neve. Köves-kavicsos partjain se ház, se bokor nem volt. A pesti sarkutazók, akik néha bérelt motoroson ide kirándultak, egymás zsíros papirosait és szalámihéjait találták itt, és a gyűrött Pester Lloydok dátumából állapították meg, hogy mikor jártak itt előttük más emberek. Nem is volt egyébre jó, mint hogy kirándulás végpontja legyen: igen messziről látszott, és pontosan egy óráig tartott az út oda és egy óráig vissza, ami nagyszerű volt, mert ebéd és vacsora közt meg lehetett járni az útját és uzsonnát lehetett oda vinni. Nagy Ervin a soffőr mellett ült s egyrészt a hajóparancsnok, másrészt a házigazda szerepét játszotta. Valamivel távolabb Ella ült Andor mellett -481- az oldalpadon, szembe velük Pécsi. Pécsi a lassan tűnő partot nézte, elég rosszkedvű tekintettel. Ella a legszárazföldibb dolgot csinálta, amit csak tengeren csinálni lehet: a gyorsan futó csónakból belelógatta a kezét a vízbe. – Ne csináld ezt – mondta Pécsi. – Mindjárt – mondta Ella és addig tartotta a kezét a vízben, amíg Pécsi idegesen fel nem állt és el nem ment Nagy Ervin mellé. Akkor kihúzta a kezét a tengerből és lerázta róla a vizet. Andor zsebkendőt adott neki, ebbe törülközött meg. A zsebkendőt megszagolta és kérdőleg nézett Andorra. – Otkolon – mondta ez. – És? – kérdezte az asszony, újra az orrához emelve a kendőt. – Semmi más. Még mindig a kendővel az orránál, halkan mondta: – Chypret szoktál belekeverni. Hirtelen vette el az arcától a kendőt és fehér fogával belekapott az alsóajkába. Andorra nézett. Elszólta magát ezzel a tegezéssel. Az arcán oly bizonyosnak látszott, hogy a tegezés véletlen volt, hogy Andor úgy tett, mintha ez nem tűnnék fel neki. – Nincs rajta semmi, csak Farina, Jülichsplatz négy – mondta erőltetett-egyhangúan, miközben átvette a feléje nyújtott kendőt. De aztán hallgattak egyideig. Itt volt valami a levegőben. Miért ült Nagy Ervin már az elindulás óta külön, a soffőr mellett, mintha semmi más nem érdekelné, csak a -482- motor és a kis hajó egyenletes futása a síma vizen? Mikor a beszálláshoz gyülekeztek a fürdő mólóján, s Andor megérkezett, Pécsi kényszerű mosollyal szervuszolt vele. Pécsi Fiumában volt, mikor az asszony Andort meghívta. És most ez az erőltetett, ál-udvarias vigyorgás… Egészen bizonyos, hogy ezek közt tárgyalások voltak a meghívás miatt. De miért ül külön Nagy Ervin? Most úgy látszott, mintha az asszonyra mind a ketten haragudnának valamiért. Andornak az a furcsa érzése volt, hogy mind a kettő azért kedvetlen, mert Ella őt meghívta. „Lerongyolt életem,“ – gondolta most – „óh, lerongyolt életem, hogy én ennek ilyen rettenetesen örülök.“ Ahogy némán ült az asszony mellett és a két előregörnyedő férfira nézett a soffőr mellett, úgy érezte magát, mint egy király. És hogy az övé a hajó, az övé és Elláé, a kettőjüké. Az övék az együttlét és a gyors futás, és az a másik kettő ott külön, amint háttal ül nekik és bosszankodását motor-műszavakba fojtja, két fölösleges, kínlódó alak, két idegen. Oly közel ült Ellához, hogy nagyon gyöngéden bár, de érintette a felsőkarját. És ez az érintkezés, amely nem is a testeké, hanem csak a ruháké volt, úgy egybeforrasztotta az asszonnyal, hogy közös áramnak érezte a gondolatát, amely két testen át kering, mint összenőtt ikrekben a vér. Ezért nem beszélt semmit, ettől az elképzeléstől hallgatott, úgy érezve, hogy az asszony úgyis pontosan ugyanazt gondolja, mint ő. Pécsi megmozdult. Visszanézett rájuk, felállt, és visszajött a helyére. Szembeült velük. Ella rámosolygott: -483- – Haragszik, Pécsi bácsi? – Dehogy haragszom – mondta ez, egészen komoly arccal. – Én magára sohse haragszom. Ahogy ezt élesen, minden kedvesség nélkül mondta, ez bántotta az asszonyt Andor előtt. – Mert ha haragszik, – szólt – azt se bánom. Olyan pillanat volt ez, amikor a harmadik – ha nem Andor lett volna – azt mondta volna: „De gyerekek, ugyan, ugyan, gyerekek!“ Igy nem mondta senki, és a pillanat éles maradt, mint a kés. Most mind a hárman kitünően hallották a motor taktusát. A feszültségben csak ő, a motor volt jókedvű és szorgalmas, sietve dohogott, mint valami rendes kis munkás, aki komolyan veszi a dolgát és nem törődik gyerekségekkel. Vízrongyok loccsantak meg a csónak oldalán. Kellemes szelet csinált a nyugodt levegőben a csónak futása. Ellának a bodros-szőke hajcsomó félrefúvódott a homlokából. „Most megint tizenhárom éves“ – gondolta Andor. Viharosan boldognak és szerelmesnek érezte magát. Pécsi keményen nézett Ellára és látszott a szemén és száján, hogy mindenféle mondatokat hallgat el, amik gyors egymásutánban jutnak eszébe. Aztán felkelt, s kissé megtántorodva, és meghimbálva ezzel a mozdulatával a csónakot, visszalépkedett, lekuporodott Nagy Ervin mellé. Hallatszott a halk kérdése: – Ez négytaktusos motor? – Igen. – A hangja után kéttaktusos. – Nem. Nagy Ervin feleletei ilyen elharapottak voltak. A Zöld Hegy egyre közelebbről látszott. A nap -484- sütött a hátuk mögött, de kissé sáppadt lett most az aranya. A Zöld Hegy gyepére nagy felhőárnyék borult. A fele világoszöld volt, mint a fiatal fű, a fele sötét, mint a fenyőlomb. Andorban feltrombitált a szó, amit Ella az imént elejtett, a „szoktál“… ami úgy röppent le róla, mint a kalap a szélben, hogy rögtön utánakapott… mikor az ajkát hirtelen becsípte a foga alá… … „Szoktál“… Ránézett, előbb csak a szeme sarkából, aztán lassan a fejét is feléje fordította. Az asszony rögtön visszanézett rá. Most elvesztette az eszét. Súgva mondta neki: – Szeretlek. Az asszony elnézett róla és Pécsi felé fordította a fejét. Andor is odanézett, de közelebb hajolt a füléhez és még egyszer mondta: – Szeretlek. Ahogy Ella még mindig Pécsi és Ervin hátát nézte, lassan felemelte egy kicsit az ujját a levegőbe, mintha azt mondaná: „vigyázz“. Ebben a pillanatban a két előregörbülő hátú ember azt a benyomást tette Andorra, hogy ez két halott, aki nem is tud megfordulni. Most vér rohant fel a nyakán, mintha a fülébe akarna tódulni. Ha Ella lassan le nem ereszti a fölemelt ujjú kezét, nem tudta volna magát visszatartani: elkapta volna, és aztán mindegy… minden. Az asszony nem nézett rá, a két hátat figyelte, meg se mozdulva. Ebben volt valami, ami ezt mondta: „na beszélj, beszélj, én figyelek, én vigyázok addig“. Ültében a füléhez hajolt, a nagyon vékony, arany-selyem karikás hajacskák mellett, és forrón -485- mondta – nem is mondta, inkább lélekzette – halkan-kínlódón: – Nem is tudod. Magamba lőttem miattad. Hónapokig feküdtem. „Hazudom“ – gondolta a beszéddel párhuzamosan. Az asszony nem mozdult, a görbült hátakat figyelte, ezzel bátorította. Andor csak a halántékát látta és szabályos kis fülét: – Kint voltam a pályaudvaron, mikor nászútra mentél – lélekzette feléje, olyan közelről, hogy a kis hajak a füle előtt megmozdultak a lehelletétől. Vágtattak a homloka mögött a gondolatok: „Mi ez? Meghallgat? Vagy nem is hallja? De tűri… Hallja? Akarja? Mondjam tovább?“ – Ide is miattad jöttem… Tűrhetetlen volt ez a mozdulatlansága. Kérdezni kell tőle valamit. Adjon valami jelet… mutasson valamit, mozduljon… Értelmesen, világosan súgta a fülébe: – Megtűrsz magad mellett? Most azok is hallgattak ott a soffőrnél. A motor hangosabban dohogott, mint valaha. „Dudududu… dudududu…“ – sietett előre, mintha szívességből lármázott volna, hogy Andor suttogását eltakarja. A kérdésre Ella nem mozdult, nem felelt, de a balkezét, amely az ölében nyugodott, lassan megmozdította és lebocsátotta maga mellé, a padnak arra a kis szabad részére, ami közte és Andor közt volt. A karjaik már érintkeztek, de itt elől, a térdeknél még volt éppen annyi kis hely, ahová a keze elfért. Most Andor is a két -486- férfira vigyázott a szemével és a tenyerét lassú-gyöngéden ráborította az Ella kezére. Ebben a pillanatban nézett hátra Pécsi. Andor a tenyere alatt igen finom kis rezzenést érzett. De Pécsi nem láthatta a kezeket. – Jó csónak – szólt hátra. – Nagyszerűen szalad! – mondta víg-hangosan Andor, erősen rányomva a tenyerét az asszony kezére. – Már itt a zsidó-öböl – szólt Pécsi. Nagy Ervin hangosan felnevetett. Nem fordult hátra. „Ez nekem szól“ – gondolta Andor. Ella lassan kihúzta a kezét a keze alól és felállt. Ügyetlenül lépkedett a két férfi felé a csónak fenékdeszkáján. – Mondja, – szólt idegesen, kissé nagyot ütve Nagy Ervin vállára – maga mit fordít nekem hátat az egész úton? Pécsi mögött állt meg, két kezével átfogta hátulról a fejét, lehajolt hozzá, és az arcát az arcához szorította. „Imádandó, imádandó… bestia!“ – mondta magában Andor, győzelmesen, diadalos szívvel, boldog-felrepülő szívvel. „Mit csinál ilyenkor az ember?“ – kérdezte magában féktelen vígsággal. – „Az ember rágyújt“ – felelt magának, cigarettát vett elő, hátat fordított a szélnek és az egész jelenetnek, rágyújtott vagy öt-hat gyufával egyszerre, aztán füstöt fújva, jóllakottan nézett vissza a három emberre. Ella most az ura és Nagy Ervin közt állt és a két kezét a két ember vállára tette. „Ez baj“ – vágott végig Andoron a féltékenység, és az asszonynak arra a kezére meredt, amely a Nagy Ervin fehér vászonruhájának a vállán -487- volt. És akkor – erősen figyelve – észrevette, hogy a fehér vászon a váll alatt, a lapockán, ráncot kezd vetni, mintha fenn a vállon összemarkolnák. A kézre nézett és látta a hüvelykujjat begörbülni és a kézfejet feldomborodni. A másik kéz lustán nyugodott a férj vállán. De ez belemarkolt, szinte belekarmolt Nagy Ervin vállába, haragosan, bosszúálló-némán, jeladóan, türelmetlenül, mintha ezt jelezné: „mi az, mért bántasz, mért kínozol, mért hallgatsz, mit akarsz, mit gyötörsz, gazember…“ – „Képzelődöm?“ – gondolta, mikor ez az ijedt-fájó féltékeny hideg végigfutott rajta. De nem volt kétség. Nagy Ervin leeresztette a megmarkolt vállát, elhúzta az asszony keze alól, óvatosan, de dacosan, mintha felelt volna neki: „eridj, hagyj békén, eridj csak vissza sugdosódni“. A csónak nagy ívben a part felé fordult. Előttük volt a Zöld Hegy, egyenletes gyeptakarójával. A kőhegyet üdezöld bársonyköpeny borította, amely itt-ott lyukas volt, mintha kikopott volna a bütykein, egyes darabkákon láttatta a fehér-szürke sziklakönyököt, kőtérdeket. A csónak befordult a sötétvizű öbölbe, amelyen apró hullámok fodrozódtak, mint valami mély tavon. Csak a Zöld Hegy volt füves és síma, az öböl többi hegyfalai erdősen sötétlettek a csöndes tó körül. Elsőnek Nagy Ervin ugrott ki a partra, utána Pécsi, aztán mind a ketten a kezüket nyújtották Ellának, mikor kiszállt a csónakból. Andor utolsónak maradt. A csónakból nézte, ahogy a fehérruhás asszony a két kézre támaszkodva partraugrik a csónak padjáról. Ella visszafordult feléje: -488- – Andor! – mondta. – A pad alatt van a kosár az uzsonnával. Hozza ki. Andor kivitte a kosarat. Üvegek nyakai álltak ki, kandikálva a kendő alól, amely az uzsonnát takarta. – Még korán van enni – mondta Pécsi, de hirtelen az égre nézett, mert valahonnan igen messziről dörgés hallatszott. – Hopp! – mondta Nagy Ervin, az ujját felemelve és nagyra nyitva a szemeit. – Figyeljünk csak? Füleltek mind. Elhalkuló mennydörgés gurult valahonnan messziről valahová még messzibbre. Hűvös kis szél szállt át az öblön. Pécsi lekiáltott a csónakra a soffőrnek: – Mi az? Eső lesz? A soffőr szétnézett, felnézett, elnézett, – aztán feléjük fordult: – Lehet. A láthatár végén, ahol a nyilt tenger egy darabkája látszott a messzi szigetfoltok közt, az ég színe erősen elvált a tenger színétől. Az ég szürke volt és a tengerdarabka komor-zöld. És mintha magasabban állt volna ez a haragos vízvonal, mint máskor. – Ez hirtelen jött – mondta Nagy Ervin, kémlelve az eget. – Jó lesz rögtön visszafordulni – szólt Pécsi. A hegyek mögött a sápadó égboltra sötétgalambszínű felhők tolták fel a gyapjukat. Amint feljebb tolakodtak, a belsejük egyre kékes-feketébb lett. A Vázsonyi-öbölről eltűntek a fodrok. -489- Sötét vize gyanúsan nyugodott, hallgatott. A Zöld Hegy elvesztette a fényét. – Pech – mondta Nagy Ervin. – Egyszer kapunk egy jó tutajt. Beborult. Pécsi a csónak felé ment. Andor követte. – Hoztál kabátokat? – szólt vissza Pécsi Ellának. – A pad alatt vannak – mondta az asszony. És mialatt Pécsi a soffőrrel tárgyalt, ő gyorsan és halkan beszélt valamit Nagy Ervinnel, de ez a végén hátat fordított neki és Pécsi felé nézett. Ellának haragos volt az arca. „Együtt vannak“ – mondta Andor. A hasában érezte a rémületet és a kijózanodást. „Hát akkor velem… miért?… vagy talán éppen ezért?“ Most ők ketten voltak a halottak: ő és Pécsi, ahogy a csónak mellett álltak és a kabátokra hajoltak. És a királyi pár künn volt a parton, kényeskedett és dacoskodott egymással, – „vagy képzelődöm?“ Ahogy egy pillantással Ervin sértődötten megemelt orrát és Ella haragosra sötétült szemét meglátta, nem volt kétsége. – Tessék? – kérdezte Pécsitől, aki mondott neki valamit. – A soffőr azt mondja, induljunk rögtön. Andor kikiáltott a két fehérruhás felé: – Halló! De fátyolt érzett a hangján. Köszörülte a torkát, újra szólt: – Halló! Megyünk vissza! Pécsi már a csónakban volt és a kabátokat szedegette szét. Ervin és az asszony túlságos-lassan -490- jött a part felé. Ervin nem nézett az asszonyra, de Andor észrevette rajta, hogy mozdulatlant mutató szája mögött beszél, titokban gyorsan beszél, mond valamit. Olyan ügyesen csinálta, hogy az ajkain nem látszott a beszéd, csak az Ella arcán és szemén, amint figyelve nézett rá, úgy jött mellette. Azt a pillanatot is lehetett látni, mikor Nagy Ervin bevégezte a beszédet, ezt is az Ella arcáról, a feje előre-fordulásáról és egy ránduló-gúnyos mosolyáról. „Hogy van, hogy Pécsi ezt nem látja?“ Egy percig azt hitte, hogy ez csak az ő rémlátása. De mikor látta, hogy Pécsi a csónakban háttal áll a közeledőknek, akkor megértette: a fogai közt sugdosó Ervin csak Pécsit figyelte onnan, s addig beszélt, amíg ez háttal állt. Vele nem is törődtek. Ella azért ült vele külön az előbb, hogy Ervint féltékennyé tegye… „Te szegény Pécsi,“ – mondta magában, a mellőzött szerelmes halhatatlan férj-pártiságával, – „te szegény Pécsi… itten téged megcsalnak.“ Aztán azok is odaértek a csónak mellé és Ella mosolyogva mondta neki: – Szép kis kirándulás… Akkor az égre nézett, hogy valahova nézzen, de az asszony rászólt: – Nem segít? Hirtelen szolgálatkészen nyújtotta a kezét, felsegítette az asszonyt a csónak peremére. Az erősen rátámaszkodó kéz végigkergetett valami meleget az egész testén. De már el is eresztette. Kicsit szórakozottan ugrott be utána a csónakba, belülről még a kezét nyújtotta Nagy Ervin felé és hallotta ennek a hangját: – Köszönöm… csak hagyd. -491- Fejbekólintottan ült, mikor a motor megint puffogni és dudorogni kezdett és az indulás pillanatai remegtették alattuk a kis hajótestet. És már futásba siklott a csónak, mikor megint Pécsire gondolt: „Téged itt megcsalnak, te becsületes Lajos,“… de mély lélekzettel gondolta utána: „engem pedig megölnek.“ Így volt ez természetes, – gondolta – a férjet megcsalják, de a szerelmest szivenszúrják. „Hol van az a gyönyörű világ, ami még tíz perccel ezelőtt volt?“ – Pardon – mondta a soffőr, mikor melléje lépett a padra. A ponyvát feszítette fel a csónak fölé. Nagy Ervin ült a motornál. – Mi az? Esik? – Már kezd – szólt a soffőr, keményen kifeszítve, meg-meghúzva a ponyvát. Árnyék borult a csónakba, fedél alatt voltak. Ahogy ez alól kinézett, a tengernek haragos színét látta. Mint az olvadt palacküveg, olyan sötét, feketén-zöld és sűrű volt a víz. Hullámokat még nem lehetett látni, csak szakadozott, habfehér kis fodrokat a mély-zöld messzeségben, amint egyre közelebb sodródtak. A tenger fénytelen és sötétszínű lett, mintha a világos-derült felszíne lefordult volna a fenekére, s alulról felkerült volna a mély komor-zöld hidegebbje. Nagy Ervin visszaadta a motort a gépésznek. A ponyva feldagadt és lelohadt a fejük fölött. Hűvös áramlat ment el az arcuk előtt a levegőben és a csónak himbálódni kezdett. Hullámot még mindig nem láttak, de valami meg-megemelte őket, lassan és könnyedén, mintha méregetné, milyen nehéz is ez a csónak. Pécsi összegombolta a kabátot Ella mellén és az asszony most -492- Ervin és Pécsi közt ült. Ezek szorosan húzódtak melléje, védőleg, hogy elfogják előle a szelet és a közeledő esőt. Andor szemben ült velük és Ella cipőjének az orrát nézte. Csöppek koppantak a ponyván, aztán egy-két koppanás után abbahagyták. Ella felkelt a két férfi közül. „Ez Ervinnek szól“ – gondolta Andor. – „Ugratja.“ Az asszony előrement, kimászott a csónak orrára. Megkapaszkodott a vékony vaspóznában, ami a ponyva végét tartotta és nekidűtötte a mellét, az arcát a szélnek. Csattogott és repkedett mögötte a kemény fehér szoknya, amint ott elől állt, a szélben. – Gyere onnan – mondta Pécsi. Nem is felelt. A szél, mintha azt mondta volna, hogy Pécsinek igaza van, durván megrántotta a szoknyáját, oldalt lebbentette, úgy, hogy hozzákapott és össze akarta fogni. Fehér-feszes harisnyája térdig meglátszott egy pillanatra, s ahogy lehajolt, kapkodott, a harisnyakötő sárgaréz csatja csillant meg dús fodor közt. – Gyere onnan – reccsent végig Pécsi hangja három pár szem mohó-egyenes sugarán. A motor gyorsan kotyogott a csöndben, ami ezt követte. Aztán hosszan suhogott a széltől a ponyva. Feldudorodott, lelappadt megint. Aztán megrázta a szél, akkor ropogott, kemény zászlócsattogással. Kívül végigvágott rajta a kezdődő zápor egy suhintása. – Gyere, hiszen esik! – Hagyj, ez oly nagyszerű! – kiáltott hátra az asszony, és hátrahajtott fejjel ívelődött neki a -493- szembefujó vizes szélnek, mint a nagy tengeri hajók orrára faragott arany-asszonyok. Valami lánykori viharért-rajongással, bakfis-vadsággal állt a hajócska orrán. Most már a szoknyája versenyt csattogott-ropogott a ponyvával. Nem látszott törődni azzal, hogy a hátul kuporgó három férfi a finoman-húzott izmú lábait nézi, vagy, mikor oldalt kapta a szél, a derekától a sarkáig élesre rajzolt formáját. – Ejnye – mondta Pécsi, fölkelt, hosszú lábaival hozzábotlott és megfogta: – Egy-kettő, lejönni! Visszafordult, szélfésülte szabad homlokkal: – Nem. Nem! A férj elrestelte magát a két másik előtt. – Jó – mondta, visszalábolt a helyére és az ülésre zökkent. Mialatt az asszonynál állt, nekik kettőjüknek háttal, Andor Nagy Ervinre nézett. És észrevette, hogy a férj háta mögött Ervin jelt int a megfordult asszonynak, összehúzott szemmel megrázza a fejét, mint aki azt mondja: „ne izélj, ne bosszantsd“. És Ella, aki egy pillanattal azelőtt kétszer egymásután élesen mondta, hogy „nem!“ – most megjuhászodva, zavart mosollyal lépett be a ponyva alá, s hozzájuk botorkálva leült a két ember közé. A zápor felsóhajtott körülöttük, rézsút dőlt és sűrű pergéssel söpörte a ponyvát. A csónak mélyen leszállt, aztán magasra emelkedett fel. A motorhang egyenetlenkedett, hol nekiszaladt, hol visszarendesedett, aszerint, amint a csónak propellerje hátul a vízbe merült, vagy levegőre jutva nekiperdült a szabadságnak. Mindnyájan hallgattak, az asszony most összehúzta -494- magát és félősen gubbaszkodott közöttük. Rohantak, himbálva futottak a megmozdult vízháton, érezték, hogy kínnal és küzködve jutnak csak előre. Mindnyájan előrenéztek. De ebben az erőlködő előretörekvésben, ahogy marsot dobolt a sűrű tengeri zápor a fejük fölött repeső ponyván, a sötétülő alkonyatban valami élet-halál feszültség volt köztük, valami szótlan gyűlölködése a három fiatal kannak e körül a didergő, puha-fehér madár körül, aki ravaszul sunyítva bujt közöttük melegét féltő testecskéjével, a komoran előreszegzett, de neki szóló és érte gyötrött tekintetek közt. A nagy-csöndes hallgatás mintha a zápornak és a haragos-sötét tengernek lett volna felajánlva, de alapjában véve a nőstényért való küzdésnek a konok némasága volt, amely házasságot, elmult vőlegénységet és kíméletlen udvarlást, mindent nivellált, – itt a tengeren a szélben és esőben oly primitívvé lett, mint az őshímek egymásra morduló harckészsége valami ős-nőstényért, kulturátlan, hazugságmentes és tisztán állati, hogy jobb is volt nem szólni, mert akárki akármit mondott volna, – úgy érezte Andor – egyszerre horkant volna össze mind a három, felvillanó szemmel, fogmutogatva, – – „Vagy csak én képzelem így?“ Szakadatlan, de egyenletessé csöndesedő eső és sötét este volt, mikor a fürdő mólójánál kikötöttek és szaladva menekültek fel a szálló terraszának nagy ponyvája alá. – Most átöltözünk, – mondta Ella – aztán az uzsonna helyett is vacsorázunk. De nem a szobában, Lajos, az étteremben, jó? -495- – Ahogy akarod, fiam. – Hát menjetek, – nézett az asszony Andorról Nagy Ervinre – most fél nyolc… nyolckor legyetek itt, együtt vacsorázunk. – Köszönöm, – mondta Andor – azt hiszem, én megfáztam. Iszom egy teát és ágyba bujok. Ella kegyetlenül hirtelen szólt Ervinnek: – De maga jön. – Hogyne. Búcsúztak, mosolyogtak, szétváltak. Mikor Andor a folyosó szőnyegén végigment, oly nehéznek érezte a járást, mint aki bő csizmában agyagsárban tapod. A hallban leült. Maga elé bámult vagy egy félóráig, amíg észre nem vette a nyitott kapun át, hogy elállt az eső. Még akkor se ment fel a szobájába. Kisétált a szálló elé, s fellélekzett a felfrissült, jószagú estében. Elment, keresztülballagott a csöpögős, lombtól sötét, nehéz-illatú babéros parkon, kábítgatta magát az eső után meleg és sűrű levegővel, ami ott megrekedt a kövér bokrok és hízlalt babérfák közt. Aztán megint kiment a tengerpartra, szórakozottan nézte a holdat, amint fekete felhők mögött bujdosik az üveges égen, sugárzó-fehérrel szegi a gyorsan úszó felhők foszló széleit. Majd felment a szobájába, lámpát gyújtott, eloltotta, csöngetett, megint fényt gyújtott, sonkát rendelt. Otthagyta, nem tudott enni. „Kezdődik, megint“ – mondta. És átadva magát a rajta eluralkodó gyalázatos gyöngeségnek, egy üveg konyakot hozatott. „Elkábulni, elfelejteni, elaludni.“ Remegett, mikor levetkőzött és a páradús levegőtől átnedvesedett hálóingét magára vette. „Lefeküdni, álomba dögleni…“ Az -496- ablaka nyitva volt. Átlátszó égbolt világolt be, szinte olvasni lehetett volna a derült kékségben. Most megnyugodva söpörgetett lenn a tenger. Az eső elől elbujt madarak csipogtak egyet-kettőt, elhallgattak. „A halálom vagy“ – mondta magában. A Nagy Ervin néma beszédjére gondolt, meg arra, mikor az asszony oly engedelmesen lépett le a csónak orráról a szem-intésre. „Ringyó lettél“ – mondta felszakadó fájdalommal. Némán nevetett a párnán, hanyattfekve. „Régi önző gazember“ – mondta magának – „hát én mit akartam tőle? Hogy az legyen. Az enyém. De ő ott az, ahol ő akar.“ A saját formulája, az „ő akar“ élesen vágódott a hiúságába. A Nagy Ervin erőszakos száját képzelte el az Ella felszimatoló ajkán. „Éljetek jól, mulassatok, ahogy akartok.“ Felült az ágyban. „Te jó Isten,“ – mondta, halálra rémülve – „ha akkor nem írom meg azt az öt sort, amit Rácz Miklós diktált a szerkesztőségben, akkor életben maradtam volna.“ Ez agyonvágta az utolsó okosságát is, ez az elképzelése annak, hogy milyen kis dolgon mult az élete. „Az életem?“ Ahogy megint leereszkedett a párnára, semmi fiatalságot nem érzett magában. „Rossz nevelés,“ – mondta zavaros-kábultan – „jómód, túl-engedékeny szülők, gyönge jellem… semmi munka…“ Majd hosszasan bámult ki az üvegkék semmibe, gondolat nélkül. És mikor megint megrohanták a gondolatok: „Terhelt vagyok… ki tudja, mit kaptam a családomtól.“ Melegedni kezdett a szeme. „Nem sírok, ez rettenetes volna.“ Aztán a dagadozó, fájó mellében felordított valami: „Ne hagyjatok megdögleni… -497- apa! mama!“ Legörbült a szája a szégyentől, hogy ilyen férfiatlan. „Pfuj“ – mondta – „undorító.“ Majd próbálta cinikus hűvösséggel vizsgálni magát: „Egészen jól kínlódom, nem is lehet jobban.“ Ivott és elszenderedett. Arra riadt, hogy kopogtatnak az ajtaján. A hold magasra szállt fel és belátszott az ablakon. „Mi az?“ – mondta hangosan. Az ajtó felé rándult, felült. Megint kopogtattak. – Szabad! – kiáltotta. Meggyújtotta az éjjeli-szekrényen a zöldernyős kis lámpát. A félignyitott ajtón Nagy Ervin szólt be: – Még nem alszol? – Nem. Bejött. Ránevetett a konyakos üvegre: – Snapsz? – Parancsolj – mondta neki, magához térve. Nagy Ervin nagyot húzott az üvegből. Cigarettát vett elő, neki is adott egyet. Leült az ágy mellé, a székre, ráült Andor levetett ruhájára. – Bejöttem egy kicsit diskurálni – mondta. Andor meglátta rajta, hogy rosszkedvű. Egetszagoló fitos orra most előreállt, a polgári életbe. Levette szeméről a monoklit és a mellényzsebébe dugta. Felbiggyesztette az ajkát, sárga kis bálibajusza szétfeszült, az egész arca savanyú-ravasz kifejezést öltött. – Neked könnyű, – mondta – te kimásztál belőle, irígyellek. De én egy kicsit beleestem. Andor hallgatott. Néma izgalom lelkendezett benne. „Ez beszélni fog. Mindent megtudok.“ Nem mert szólni, hogy el ne riassza. -498- – Nem nagyon, de beleestem – mondta Ervin és megint húzott egyet az üvegből. És most ő is hallgatott. Andor nyugodt közömbösséget erőltetett: – Már lefeküdtek? – Igen. Keserűen vigyorodott el Nagy Ervin: – Pécsi úr nagyon sietett. Egy kicsit meg volt ijedve tőlem. Ilyenkor sietnek. Viszik a nőt. Azóta már talán… Andor elnézett róla. „Te is így vagy?“ – gondolta, s valami reményét érezte a megkönnyebbülésnek. – De hiába – mondta Ervin. – Itt hiába siet. Ez röhögősen-kárörvendőn szólt. Ervin keresztbedobta a lábát a másikon. – Te, – mondta, az ágyra csapva a tenyerét – ez az asszony olyan szerelmes belém, mint egy… egy… Nem jutott eszébe a többi. Mélyet húzott a cigarettából és a plafonra célzott a füsttel. – Ne mondd – szólt Andor, most végső erővel mimelve a közömböst. – Ezt nem tudtam. – Mint egy kutya – jutott eszébe Ervinnek a találó hasonlat. – Mint egy kis beteg kutya. Andor ültéből lassan hanyatt-ereszkedett a párnára: – Nem csudálom – mondta félholt hangon, de vigyázva, hogy gyanút ne keltsen, remegve a folytatásért. – Kérlek, – szólt Nagy Ervin, mint aki nagy elbeszélésbe fog – ez az asszony már akkor is szerelmes volt belém, mikor ezzel a svábbal az anyakönyvvezetőhöz -499- ment. Nem mondom, hogy bolondult értem, de jobban érdekeltem, mint Pécsi úr. Azt mondod, hogy mért nem vettem el. Jött volna. De ha én pénz nélkül nősülök, akkor primo: sírba viszem az apámat, secundo, öregem, hiába születtem erre a világra. Ilyen tragikus volt a helyzet, mikor a sváb ott erőlködött. „Tragikus“ – ezen mosolyogni kellett. – De ezt nem bánom, – folytatta csöndesebben Ervin – mert nem rendes asszony. – Ezt hogy érted? – Nem rendes asszony. Nem jó állás nála férjnek lenni. – Gondolod? – Ha nem gondolnám, nem volnék itt. Andor megint feltápászkodott az ágyban, felült, átölelte a térdeit. Mintha most már nem is fájt volna semmi. Az az érzése volt, hogy meghalt, és csak szórakozottságból beszél tovább: – Régi dolog? – kérdezte. – Pardon, – mondta Ervin – nem akarok többet sejtetni, mint amennyi van. Még semmi sincs. Csak ígéretem van. De nagyon kell szorítanom, hogy beváltsa. Ugrat, kérlek. Ma például veled ugratott. – Igen – nézett maga elé, a felhúzott térdére. – Észrevetted? – Nem, nem – riadt fel. – Velem azonban megjárja, mert én visszaugratom. Most könyörgött, hogy maradjunk még együtt, igyunk pezsgőt, és Pécsi már maradt volna, de én elmentem. – És… mit akarsz tőle? -500- – Micsoda kérdés ez? – Hogy komoly-e ez… hogy szereted-e… – Meg vagyok pörkölve egy kicsit, az bizonyos. Ezt nem tagadom. De nem annyira, hogy el ne ugorhatnám tőle. De nem akarok. Semmit nem szabad kihagyni. Nem szabad elmenni egy jóformájú asszony mellett, ha ő hajlandó egy kicsit megállni. Mindent, amit lehet. Mindent, amit az élet nyújt. Elvenni mindent. Hallgattak. – Egy folyosón lakol velük? – kérdezte Andor. – Igen. Szembe. Ők a kétszáztizennégyben, én a kétszáznegyvenhatban. – És az ígéreten kívül… soha… semmi?… – Mióta asszony, semmi. Most nagyon úgy kellett tenni, mintha érdeklődés nélkül kérdezné: – És azelőtt? – Semmi. Flört. Magától folytatta Ervin, kérdezés nélkül: – Annál a csúnya Margitnál találkoztunk egy párszor. Nem tudom már a másik nevét. – Kornély. – Igen. De ennek már több, mint egy éve. Te akkor jártál hozzájuk. Biztos, hogy megcsalt veled. – Téged? – Biztos. Különben… az volt az impresszióm, hogy veled el akarta magát vétetni. – Lehet. – De ez se volt sok… lanyha flört volt, egy kis csókolózás, aztán egyszer elvittem fiákeren a Népligetbe, semmi. -501- Ásítást nyomott el. – Megyek, – mondta – aludj jól. Kinézett a holdtól ragyogó tengerre: – Nem melegek ezek a parti szobák? – Nem. – Az enyém előre nyílik, a térre. De az elég hűvös. Kiment. Andor eloltotta a lámpát. A szoba megtelt holdfénnyel és a tenger éjszakai illatával. Hanyatt feküdt az ágyon. Annyi idegereje se volt, hogy a konyak után nyúljon. És egészen üresnek érezte magát belül, mintha semmi se lett volna a mellében, a hasában. A kitisztított fehér bornyú jutott eszébe, ahogy a mészárosnál a fogason függ, tiszta kis fadarabbal szétpeckelve. V. Ahogy a forró délutáni időben, úgy három óra körül kilépett az étteremből a tenger felé nyíló ajtón, a rekkenő meleg álmos csöndjében beszélgetést hallott valahol a feje fölött. A félemeleten volt az olvasóterem, annak a tengerre szolgáló nagy erkélyén beszélgettek. Ők voltak, halkan mondtak egymásnak hosszú mondatokat. Az asszony is sokat mondott, Ervin is sokat felelt. Hogy mit beszéltek, nem lehetett érteni. De azokat a hosszú beszédeket gyorsan mondták. Néha hirtelen felelt egyik a másiknak, aztán nagy szünetet tartottak. És megint gyorsan és egymásnak rögtön felelve beszéltek. -502- Őt nem láthatták. Az erkély alá húzódott, s ahogy erőltetve fülelt, néha fel-felnézett a kőbalkon fenekére. Fájdalmas-irígy, kíváncsi figyelme, mint a spirituszláng a forraló alatt, settenkedve nyaldosta alulról ezt a nagy kőedényt. Mint a szeszláng, ami hol alattomosan bujkál, hol fellobog oldalt magasra sárga-irígyen, majd megint sunyikéken szelidül átlátszóvá és mozdulatlanná. Pécsi aludni szokott ebéd után, s ők most ezt az időt használják ki, hogy ott fenn, a nagy vörös ernyő alatt kibeszélgessék magukat. A kirándulás napja óta nem látta őket. Ez tegnapelőtt volt. Tegnap reggel a hajóval bement Fiuméba és a pállott melegben az átfűlt kövek közt töltötte a napot; egy kis Pestet csinált magának Fiuméból. Lapokat olvasott a kávéházban, vendéglőben ebédelt, s délután elkóborolt a piszkos és görbe utcákba, ahol a lányok laknak. A nyomorult testi fájdalom kergette arrafelé. De az első utca, amelybe betévedt, oly fülledt és bűzös volt, hogy mikor egy csíkos ponyva árnyékában egy földszintes ház előtt meglátott három lányt kártyázni, piros papucsban, az egyiknek a derekáról hátul lefüggő madzaggal, felfordult a gyomra. A lányok magyarul beszéltek, az egyik visítva nevetett, ki akarta venni a kártyát a másiknak a kezéből. Megfordult és lebotorkált a büdös sikátoron, kiment a mólók felé, a napverte nagy kőkockákra. „Iszonyú dolog,“ – mondta magában – „ilyen forró nyáron, ilyen égő nyáron szenvedni.“ Valahogy jobban bírja az ember ezt a keserves-mély kínlódást a téli hidegben. Vagy ősszel, mikor ráfoghatja egy hervadó kis erdőre, hogy vele búsúl. Egy parti kávéház -503- előtt, a meleg árnyékban várta meg a hatórai hajót, azzal jött vissza. Már nem is nagyon bírta volna tovább a mozdulatlanul álló hő levegőt. A hajó fedélzetén tért magához. És már este hétkor az ágyában feküdt. Mégis, ma délelőtt, mikor felkelt, úgy gondolt erre a vakító-napos, forró kő-Fiuméra, mint valami megváltásra. Mert itt lenni… Hazautazni, erre még csak gondolni is, nem volt ereje. „Voltam már gyengén,“ – mondta magában – „de ilyen gyengén még nem voltam.“ Úgy érezte, hogy nincs az a megalázkodás és aljasság, amire ne volna képes, csak azért, hogy mint egy haldokló kutya, ott vonszolhassa magát az asszony levegőjében. Látni nem akarta, ettől most már rettegett. De elmenni a közeléből…? Ahogy az erkély alatt állt, várt és ijedezett, mert már percek óta nem hallotta fönn a hangjukat, valami csúnya megkönnyebbülést érzett magán. Mint aki felmentődött a világ minden törvénye alól, csak az utolsó életösztönének dobta oda magát, s ennek a szolgálatában most már mindenre képes. „Mi rosszabb történhetik velem?“ Mintha önmagát siralomházban őrizné, megkérdezte magától: „mi az utolsó kívánságod?“ És érezte, hogy mindent teljesít, amit a vergődő kis életfoszlány, ami még lábon tartotta, követelni fog tőle. Már nem is elszántság volt ez, hanem teljes felszabadulás minden kötelékből. Aludni, enni, fürödni… hol volt már mindez? A testre, a modorra vigyázni, a gondolatok tisztaságát, a cselekvések korrektségét ellenőrizni… Hiúság, tisztességérzet, a mások véleménye, a -504- jövő, akár csak a holnapi nap is… hol volt már mindez! Oldalt, a szálló mellett, a napon égő parkban ropogott a sárga kavics. Meglátta őket, amint lassan sétálva jöttek elő a szálló mögül és most nem is a szerpentinúton, hanem a lejtős, aszú gyepen átvágva mentek le a tenger felé. Fehérben voltak mind a ketten. Ella nagy fehér napernyőt tartott a vállán, ez mind a kettőnek a fejét elfedte Andor elől. Fáradt szeme előtt valami furcsa négylábú állattá egyesültek, amelynek a napernyő fehér félgömbje volt az óriási feje, s ez alól karok és lábak nyúlkáltak ki, ahogy elég szorosan símulva egymáshoz lépkedtek, gesztikuláltak. Mikor leértek a parti útra, s elindultak a tenger mentén, Ella hangosan nevetett. A fiú nem bírta tovább, utánuk osont. Miért? Restelte egy pillanatig. De menni, menni utánuk, bujva, lopózva, hogy észre ne vegyék, a sarkukban lenni… A keskeny tengerparti út bolondosan kanyarog és a magas kertek terraszai alatt megy, falak és sziklák tövében, ott jól lehet rejtőzve-követni őket. Furcsa volt, ahogy megint hallotta a sűrű beszédjüket, anélkül hogy értette volna. S mikor egy falkiugrás, vagy kidülledő sziklatömb mögött a kis öblöcskék mentén kanyarogtak előtte, egyszerre semmi se hallatszott. És odább megint a víg, asszonyi hang. Most már majdnem folyton az asszony beszélt. Egy idősebb úr jött szembe velük, fehér nadrágban, sötétkék kabátban, hajóskapitányi sapkával a fején. Ez megfordult utánuk, sokáig nézte őket hátulról, s mikor tovább indult és Andor szembetalálta magát vele, különös, gúnyolódó kifejezést -505- látott az arcán. Talán hallott valamit? Biztos, hogy magyar volt. Most Andor állt meg és nézett utána, mintha azon tünődnék, hogy megszólítsa-e, kikérdezze-e? „Egészen bolond vagyok“ – mondta, mialatt tovább loholt a négylábú, négykarú, gömbfejű fehér polip után, amely előtte mozgott tova, a sziklák árnyékából ki-kilépve a rekkenő-tüzes napra. Lázban főtt a feje, s mikor a kezefejével tapogatta az orcáját, az szinte tüzelt. Egy helyen lassítottak, megálltak. Andor érezte a mozdulatukról, hogy vissza fognak nézni. A sziklafal kiugrása mögé húzódott. Ahol megálltak, ott a kerti terraszról sűrű bokorlomb dőlt ki a fejük fölé a keskeny útra, mint sötét mennyezet. És előttük két oszlopon kőerkély szögellett ki a terraszról a tenger felé, úgy, hogy az út az erkély alatt vezetett tovább. Hátranéztek, aztán álltak ott egy kicsit a mély árnyékban. Mikor Andor a fél-fejével kimerészkedett a szikla mögül, a napernyő a hátuk közepéig eltakarta őket. Nem látta sehol a kezeiket. „Ölelkeznek?“ Ervin az asszony felé fordult. A négy láb mozdulatlanul állott. Aztán az asszony két fehér cipője megmoccant, mintha egyhelyben lépne; tán csak egy centimétert közeledett a férfi felé, tán nem is lépett, csak igazította az egyensúlyát, s aztán megint állt, mozdulatlanul. Csókolóztak. De lehet, hogy csak megálltak, egymás szemébe nézni, valami nagyon komoly mondatnál… Este ő kopogtatott be Nagy Ervin szobájába. Tíz órakor még nem volt otthon. Felment a saját szobájába, várt egy félórát, megint lement. Ezt kétszer csinálta, hiába. Harmadszorra találta csak -506- ott, ahogy ingujjban rendezkedett: az ágyán szétnyitva fekvő sárga bőröndbe szennyes színes ingeket gyömöszölt. – Mi az, utazol? – Holnap reggel. Hol voltál? Két napja nem láttunk. – Fiuméban volt dolgom. Meg volt lepve ettől a csomagolástól: – Hát mi az? Mért utazol? – Csak pár napra jöttem… nem is hoztam magammal holmit… mindenem odaát van Porto-Malleban. Reggel elbúcsúzom Pécsiéktől és délelőtt megyek, úgy, ahogy jöttem, a motoroson. Azt is vissza kell már vinni Kartali-Kissnek. Andor valami nyomorult, de kellemes gyanút érzett: – Talán… történt köztetek valami? – Semmi. De nagyon röviden mondta. – Öregem, – tette hozzá, valami halványkék ingfélével a kezében – most egy kicsit éheztetni fogom őnagyságát. Majd figyeld meg. – Haragban vagytok? – Körülbelül. Nem is mondtam neki, hogy elmegyek. Ezt majd csak holnap reggel, indulás előtt egy órával tudja meg. Őnagysága nagyon biztos a dolgában. Azt hiszi, engem lehet kínozni. De engem nem lehet. Majd aztán ír és sürgönyöz utánam Porto-Malleba, mint egy őrült. De most várni fog. Nem rohanok az első sürgönyre, mint most… Gondosan csavarta keskeny hengerré a kék inget és belegyömöszölte a bőrönd sarkába, a ruhák mellé. Mosolygott, de nem valami vígan. -507- – Szervusz – mondta Andor. – Viszontlátásra. Alig bírta viszonozni nagy kezének a kemény szorítását. Elpuhultnak, hidegnek, halottra-lesoványodottnak érezte a kezét az ő evezős-tenyerében. „Nektek való az élet“ – gondolta, mikor kiment, s behúnyta a szemét Pécsiék szobája előtt. Felszaladt a harmadik emeletre, a szobájába. Ma volt annyi ereje, hogy az ágyban leigya magát a bódultságig. Halkan dúdolt, a párnába, mielőtt elaludt, olyan részeg volt. Reggel erősen késztette valami, hogy lemenjen a reggelihez a terraszra. Élesen kínozta a vágy: látni az asszonyt, hallani a kérdését: „hol volt két napig?“, látni a búcsúzását Ervintől. Hárman ültek a reggeliző-asztalnál: az asszony, Pécsi és Iván. Pécsi ujságot olvasott. Mikor köszönt nekik, Pécsi fanyalogva nézett rá. „Szegény Lajos“, – ment át az agyán – „rám haragszol?“ De azért Lajos kérdezte tőle: – Hol voltál két napig? Az asszonynak egy kicsit fáradt volt az arca. Mikor Andor ránézett, megszólalt: – Nem tudok aludni ebben a nagy hőségben – mondta. – Már azt hittük, elutazott. – Fiuméban voltam. Pécsi bólogatott a fejével: – Szép mulatság, ebben a melegben. Ella rátette a kezét az ura kezére: – Szegény Lajosnak ma Pestre kell utaznia. Andornak megállt valami a torkában. „Hát mégis van élet, mégis mozog az élet bennem?“ -508- – Pestre? – kérdezte. – Rettenetes, – mondta Ella, a Lajos kezét simogatva – szegény öregem, de legalább este utazol. – Még csak az kéne, – mondta Pécsi, kedvetlenül nézve a fehéren tündöklő tenger-tükröt – hogy nappal utazzam. Ez már igazán állatnak való… – És muszáj, – mondta Ella, szomorkodó gyöngédséggel – muszáj szegénykének, az örökség miatt, személyesen muszáj, mert a közjegyző előtt kell aláírnia az okmányt… megpróbáltunk mindent, de hiába, muszáj… – És mikor mégy? – kérdezte Andor. – Ma délután. Hatkor megy a vonat. Innen már négykor indulok. – Súlyos – mondta Andor. – És mikor jösz vissza? – Azonnal. Holnapután este. A pincér Andor kávéját hozta. Ugyanakkor lépett ki az étteremből a ponyva alá Nagy Ervin. – Üdv az egész társaságnak! – köszönt jókedvűen. Ella ráemelte a szemét. Kissé félremozdult az ajka, mikor tréfásan mondta neki: – Mi az? Már fel tetszett kelni? – Hogyne! – vágta frissen a szót Ervin. – Már kilenc óra. A pincérhez fordult, a vállára tette a kezét: – Hát kérem – mondta. – Mit hoz nekem? – Amit tetszik. – Igen – mondta, szórakozottan. – Igen. Hát -509- hoz egy teát, egy sonkát, két lágy tojást, vajat és egy üveg giesshüblit. Még pedig máris. Egy kicsit meglódította. A pincér elszaladt. – Szabad? – kérdezte Ervin, és leült a nagy, kerek asztalhoz. – Ma megint nagyon meleg lesz… Friss otkolon-szaga volt. Megint újon vasalt fehér ruha volt rajta. És a szőke haja vizes kefével csillogóra fésülve. És a kis stréberbajusza, a puszi-szőke közhely az egészséges piros szája fölött… oly ápolt és kicsiny, oly utálatos a maga köznapi csinosságában… – Te meddig maradsz itt? – kérdezte tőle Pécsi. – Még három napig – mondta nyugodtan Ervin. – Csütörtökön megyek. Maradnék, de nincs itt semmi holmim. Mindenem Porto-Malleban van. Andor a kávéscsészéjébe nézett. „Hogy van ez? Hiszen éjjel már csomagolt, ma délelőtt akart elmenni. Vagy talán csak hazudik, ugratja Ellát, és mindjárt megmondja, hogy egy óra mulva indul?“ – Képzelje, – mondta neki Ella nyugodtan – szegény Lajos ma hajnalban sürgönyt kapott, délután utazik Pestre. Ervin az asztalra ütött, de egészen világos volt, hogy csak játssza a meglepetést: – Ne mondja. Hát ez borzasztó. – Bizony borzasztó – sóhajtott Ella. Andor egy kiflidarabbal játszott a rózsaszínű abroszon. „Korán reggel értesítette,“ – gondolta rohanó indulattal – „ez már tudta, hogy Pécsi -510- elutazik, azért marad itt. De hogyan értesítette? Benn volt nála? Cédulát írt neki?“ Felkelt, köszönt és elment. Most úgy fájt benne minden szó, amit itt hallott, mint ha mind égett seb lett volna. „Ezt én nem bírom“ – mondta lenn a tengernél. „Ma éjszaka egyedül marad, és ez itt lakik, szemben vele.“ Aztán, hogy messzire elment, gondolatok nélkül, s leült egy padra: „De hát ez a Pécsi ilyen… ilyen… ilyen buta? És Nagy Ervin milyen jól játszott. Velem nem is törődött.“ – „Gazember, gazember,“ – mondta magában, de nem Ervinre értette, hanem önmagára – „gazember, te ezt itt végig akarod kínlódni?“ Ebédután felment a negyedik emeletre, Iván szobájába. Iván a forró kamrában meztelenül feküdt egy kanapén, amelyre lepedőt terített. – Te, – mondta neki egészen zavarosan, mintha a nagy melegtől forrott volna fel az agya – megint hozzád fordulok. Te tisztességes fiú vagy. A te nénéd megcsalja ezt a szegény Pécsit. Leült melléje a kanapéra. Úgy kezdett neki magyarázni, hevesen, égő szemmel, mint ahogy a sokat szenvedett, visszautasított feltalálók magyarázzák valakinek már ezredszer a találmányukat, a sikertelenségbe egy kicsit belebolondulva: – A te kötelességed… és én segítek neked… és ma délután… és ma este, ha már elutazott… és őrködni… és ma éjszaka… S ahogy a romlott pesti gyerek egykedvűségét látta, amint az lustán fekve, az ő cigarettáját szíva nem nagyon bánta az egészet, inkább csak -511- az ő láz-fűtött beszédjén szórakozott álmos-tunyán, rácsudálkozott: – Téged ez nem is érdekel? – Nem nagyon. A nyomorult gyöngéknek azzal az örök ragaszkodásával, amivel mindig visszatérnek ahhoz, aki őket becsapta, tíz perc mulva már egészen kapkodó, szinte nem is normális hévvel pénzről beszélt neki, megint megvesztegette. Érezte, hogy céltalan, buta, gyalázatos és nyomorúságos, amit csinál, de mert ez cselekvés volt, valamit enyhített a sajgó nyugtalanságán. Mikor kiment tőle, rajtakapta magát, hogy idegesen nyulkál az arcába, minden ok nélkül. Délután leskelődött a lépcsőházban. Látta Pécsit lemenni Ellával. A szolga bőröndöt vitt utánuk. Aztán félóra mulva látta Ellát egyedül visszajönni, s bemenni az olvasóterembe. A szobájába ment, kinézett az ablakon, erősen kihajolt, látta messzi a fehér hajót, amely Fiume felé vitte Pécsit. Vastag fekete füst göndörödött a kéményből és a hajó, mintha állt volna a vízen, csak épp, hogy egyre kisebb lett. Semmi kétség, Pécsi elment és Ella egyedül maradt itt. „Te nagy Isten,“ – mondta feldúltan – „egyedül vagyok a drága szőke babámmal a tenger mellett egy házban, végre, végre… és mégis…“ Arccal vágta magát végig az ágyán és belefojtogatta a fejét a párnába. A kínlódása olyan égető volt, annyira ment minden érzelmességtől, hogy nem tudott sírni. Ahogy fáradtan-csapzottan kiült az ágy szélére, próbált ön-megfigyelő, mint ő hitte: „cinikus“ lenni. Keserű szájjal mondta magában: „Ez rosszabb, mint -512- az az éjszaka volt, mikor a revolvert magamba szúrtam.“ Az az éjszaka most valami simogatón-édes, ábrándos bánatnak tűnt fel előtte, valami áldott-bús, ártatlan fájdalomnak, ami… „istenem, mi volt az ehhez képest?“ Estefelé Iván kopogtatott be hozzá. – Te, – mondta neki – te, Andor, Ella kéret, hogy vacsorázzál velünk. Nem felelt, meredten nézett fölfelé az ágyról, amelyen órák óta mozdulatlan-ébren feküdt. Iván a pénzért mutatni akart valami vele-érzést: – Biztosan azért kéri ezt, – mondta – mert nem akarja, hogy feltűnő legyen, mikor Nagy Ervinnel vacsorázik. Én nem számítok. Hozzátette: – Pezsgőzés lesz, képzelem. – Jó – mondta Andor. – Hány órakor? – Pont fél kilenckor. A terraszon. Iván elment. Andor tetőtől-talpig megmosakodott hideg vízben. Csak annyi erőt és frisseséget akart, hogy tudjon a széken ülni velük. De ezt nem találta elég frissítőnek. Hét órakor lement a fürdőbe és megfürdött a tengerben az öreg urakkal, akik ilyenkor fürödtek, álmatlanság ellen. De ettől meg elbágyadt, úgy hogy vacsora előtt két nagy csésze feketekávét ivott meg, mindenikbe beleloccsantva egyet a konyakos üvegből. Most megint érezte azt a kétségbeesetten kellemes érzést, amit az okozott neki, mikor szenvedő fiatal testét rontotta, mérgezte, kínozta, hogy jobban bírja a keserves órákat. Félkilenc után öt perccel halaványan és kissé szédülten ment a terraszra, a kerek asztalhoz, ahol már ott ültek hárman. -513- – Ejnye, de sápadt vagy – mondta neki Ervin. – Azt hiszem, – felelt halkan – hogy elrontottam Fiuméban a gyomromat. Halat ettem. Ezt azért mondta, mert érezte, hogy egy falat se fog lemenni a torkán. – Most majd koplalok egy kicsit – mondta szomorú mosollyal. – De remélem, ebből iszol… És pezsgőt töltött neki Ervin. Már most kezdték a pezsgőt, a vacsora elején. Mikor koccintottak, Ellára nézett. Ella elfogult volt, az ő arcán is volt valami kis bágyadtság, lehet, hogy a nagy melegtől, lehet, hogy a helyzettől: először volt egyedül, mióta férjhez ment. Meg is mondta, hogy ez furcsa, sőt nyugtalanítja egy kicsit, nem is hitte volna… Andor arra a percre gondolt, mikor a motoros-csónakon a fülébe súgta neki a vallomást. Se akkor, se azóta, soha, egy pillanatra se tett úgy, mintha azzal a legkevesebbet is törődött volna. Pedig a kezét melléje tette akkor és eltűrte a szorítását. „Ringyó vagy“ – mondta neki magában, a szemén át gyűlölködve vele, haldoklón-szerelmesen nézve a kissé zavart mosolyát. Nem lett a vacsorából nagy pezsgőzés, bár Ervin mindent megpróbált. Ella konokul megmaradt amellett, hogy pont fél tízkor aludni megy. Nem maradhat lenn, ha az ura nincs itt. Még csak az kéne. A hotel tele van pestiekkel. De ideges volt. Pont fél tízkor felkelt, búcsúzott és felment a szobájába. Csöndesen-kínosan maradtak együtt hárman az asztalnál. Tízkor Nagy Ervin ásított. -514- – Borzasztóan lenyomja az embert ez a meleg – mondta. Negyed tizenegykor azt mondta, hogy aludni megy és ő is otthagyta őket. Andor nem beszélt Ivánnal. Csak ültek ott, míg a vendégek egyre fogytak mellőlük. Aki nem ment aludni, az lesétált a tengerhez. Közvetlenül a víz mellett enyhülés volt, némelyek hangosan ajánlottak egyes kisebb öbölzugokat, ahol „halszag van, de direkt hűvös“. Vagy tíz perccel Ervin távozása után Iván felkelt: – Kérlek, – mondta – ha szükséged van rám, a szobámban vagyok. Állok rendelkezésedre. Elment. Andor csak azt várta, hogy elmenjen. Dehogy volt szüksége rá. Senkire se volt szüksége. Felsietett a lépcsőn és halkan kopogtatott Ervin szobája ajtaján. Ervin kidugta a fejét. Még teljesen fel volt öltözve. – Gyere be – mondta Andornak. Ez érezte, hogy azért hívja, hogy mutassa: nincs nála senki. – Köszönöm fiam – mondta. – Álmos vagyok, megyek aludni. Csak jójcakát akartam mondani. Nem tartóztatta egy pillanatig sem. Egy „aludj jól“-lal becsukta az orra előtt az ajtót. Most már bizonyos volt, hogy találkozni fognak. Várja. Vagy Ella várja őt. Vagy lenn fognak sétálni, éjjel. Elindult a lépcsőház felé, hogy felmenjen a harmadik emeletre, de még mielőtt a lépcsőhöz érkezett volna, nyitott ajtó előtt ment el, amelynek nyílásán világos kis szobába látott. Az ajtó tejüvegére ez volt írva: „Office“. A szobácskában vaságy és mosdó volt, az asztalon cipőtisztítószerek: -515- skatulyák és kefék, s a földön, a fal mellett, sorbaállítva vagy húsz pár cipő. A hotelszolga szobája volt. Az ember valahol lenn hűsölhetett a parkban a cselédekkel, vagy cipőket járt összeszedni valamerre… „Mindegy,“ – gondolta – „ide bemegyek. Ha hazajön, pénzt kap.“ Bement, kissé behúzta az ajtót, azzal, hogy innen fog lesni. Ha kell, reggelig itt marad. „Mit mondok, ha visszajön a szolga?“ Nagyon egyszerűnek találta: megmondja neki, hogy szerelmes egy asszonyba és azt lesi. És pénzt ad neki. Sőt jobbszerette volna, ha már jön, mert akkor eloltották volna a lámpát itt a szobában, úgy jobban lehet kilesni a gyéren világított, éjjelre-homályosított hosszú folyosóra. De nem jött. Leült egy fakofferre és rágyújtott. A csöndes folyosóra jól lehetett kifigyelni innen. Hallott álmosan beszélgető embereket lassan feljönni a lépcsőn, ezek aztán a folyosón búcsúztak egymástól és aludni mentek. Még a kulcs fordulását is lehetett hallani, ahogy magukra zárták az ajtajukat. Egy-egy cipőpár koppant, ahogy kitették az ajtó elé. A behúzott üvegajtó nem érintette egészen az ajtófélfát, Andor hasadékot hagyott, ezen pontosan rá lehetett látni a kétszáztizennégyesre, a Pécsiék ajtajára. Most itt állt, ennél a hasadéknál, és hosszan meresztette a szemét a néma fehér ajtóra. Fárasztó volt ez. A szeme könnyezett az erős nézéstől. Egyik lábáról a másikra állongott, felváltva pihentette teste két oldalát, gyötrődve a kényszerű-görnyedt merevségben. Már az óráját is megnézte, abban a hitben, hogy legalább egy órája les. De még tizenegy óra sem volt, mindössze húsz-huszonöt perce állt itt a lesen. -516- Akkor egyszerre némán megmozdult a kétszáztizennégyes ajtó és Ella feje látszott, amint kihajol rajta és szétnéz. Aztán kilépett az asszony az ajtó elé és figyelve állt egy másodpercig. Földigérő fehér ruhalepel volt rajta, csipkegalléros, kivágott pongyolaféle. Alig látta meg Andor az egész alakját, már eltűnt, beosont a szembenlevő ajtón, ami nem zörrent, úgy látszik, nyitva volt egy kicsit, vagy már akkor kinyilt, mikor Ella ajtajának a nesze odahallatszott. Ott is bizonyára állt valaki így lélekzet nélkül, az ajtóhasadéknál… A fiú hallása most oly éber volt, hogy azt is meghallotta, hogy Ervin ajtaja nem csukódik, csak koccan egy kicsit, mintha csak éppen behajtanák. Most minden gyakorlati gondolat eltűnt belőle. Nyugodtan lépett ki a folyosóra, nem is ment lábujjhegyen, úgy közeledett Nagy Ervin szobája felé. Nem tudta, hogy mit akar. Csak ment. Az ajtó mellett megállott, a falhoz lapult. Vékony-hosszú fényvonal jelezte, hogy az ajtó nincs becsukva. – Nem engedem – ezt hallotta a szobából. Ella hangja volt. – Nem engedem becsukni. Mély-halk mormolás. Ervin beszélt. Aztán az asszony: – Nem, nem. Csak mert megígértem… mert kínozott… most itt vagyok… és már megyek is… Árnyék jelezte, hogy az asszony hozzányúlt az ajtóhoz. Andor szinte beleolvadt a falba, úgy lapult hozzá. De nem mozdult onnan. „Ha meglát?“ Nem bánta. Semmit se bánt. Most csönd volt, másodpercekig. – Nem, – hangzott fojtottan az asszony hangja – nem, nem… -517- És megrándult az ajtó, mintha a kilincset fogó asszonyt benn átkarolták volna, de ő nem ereszti el a kilincset. Andor előrelépett, a szívére tette a kezét. Nagyon mélyen lélekzett. A halál nyugalmával ment az ajtó elé és minden lapulás nélkül, nyugodtan és elszántan nézett be a vékony hasadékon a szobába. Ha kinyitják az ajtót, ha rányitják… meghal valaki. Valakinek a torkára rámerevülnek a csontos ujjai. Ez tökéletes nyugalmat adott neki. Izgalom nélkül – úgy érezte – jéghideggé kihülten áll ott, szemöldökével érintve az ajtóhasadék szélét. A lélekzetét most nem hallotta, mintha egyszerűen megszűnt volna. Az ajtó közelében, a villanylámpa túlerős sárga fényében állt Ella, földetsöprő könnyű fehér selyemben. És előtte, szemben vele, szinte érintve őt, Ervin. Ervin a két kezét fogta. – Bocsásson, – mondta Ella – amit ígértem, megtettem… hogy ne menjen el… maradjon itt még nálam… de most bocsásson… Ervin némán kapta el a fejét. Megcsókolta. Nagyon erős csók volt. Ervin a csók közben furcsa mozdulattal szinte ráágaskodott az asszony ajkára, ránehezedett a szájával, majd, még mindig ebben az egy csókban, tenyerébe vette a szőke koponyát, megtámasztotta. Az asszony egyik keze szabadon maradt, – a másikat fogta a férfi – ezt a kezét eltartotta a testétől messzire, szétnyitott ujjakkal. A csók közben, mintha szabaduló szót akart volna mondani, valami fulladt búgásféle nyögött az orrán keresztül. Andor egész testében hideg nyugalommal -518- ment el az ajtótól, visszament a szolga szobájába és leült a kofferre. Ugyanabban a pillanatban zajt hallott. Kinézett, s látta Ellát visszaugrani a saját szobájába, amelynek most már hangosan csapódott az ajtaja. És kettősen csattant benne a kulcs. Aztán csönd lett. Mikor a látványról ott a hasadéknál levette a szemét, a lelkében érezte azt az érzést, amit az ember a testében érez, mikor sötét lépcsőházban egygyel többet lép, mint ahány lépcső van. Valami lerogyása volt ez az életének. Nem ütéstől, hanem valahogyan önmagától. Kábultan kódorgott ki a cselédszobából, lement, elballagott a kis sétatér felé. De a sűrű, tüntetően babéros kertben fulladozott. Az éji szélcsendben a meleg-édes babérszag megállott, megrekedt itt a tömött zöldben, leülepedett, mint a cukrosvíz édesebbje a pohár fenekére. Kiszaladt ebből a kínzón-fűszeres émelygésből. A tengerhez nem mert lemenni. Nem tudta, miért, de úgy félt most tőle, hogy a térde remegni kezdett, mikor a nagysötét víztömegre gondolt. Az utcán egyhelyben állt sokáig, amíg a fáradtságtól meg nem lódult álltában. Akkor visszament a szállóba, becsöngetett. A portásnak azt mondta, nagyon csöndesen: – A számlámat, reggel négykor. Kocsit fél ötkor. A hat órai vonattal Pestre kell utaznom. – Jawohl – mondta a német, az elutazás hírére felbuzdult portás-élénkséggel vágva le és fel a levegőben az aranyos sapkát. „Elég nyugodt vagyok“ – mondta fenn a szobájában, mikor kinyitotta a nagy, kétszárnyú szekrényt és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy hol kezdje a csomagolást. -519- VI. Pesten egy dunaparti szállóban szállt meg és napokig úgy élt, mint aki beteg, de nem fekszik kórházba, mert halogatja az operációt. A holmiját se hozatta el hazulról. A két bőröndjéből ruházkodott, mintha külföldön volna. Lankadt, s mostanában semmire sem kíváncsi tekintetét egyszer a szálló ablakából végigküldte a Dunán, s akkor a távolban meglátta a Margithidat a sziget néhány facsoportjával. Erre a látványra rémület fogta el, leült az ablak mellett álló nagy karosszékre, s érezte, hogy hideget izzad a homloka. „Ebből látszik,“ – mondta magában – „hogy végleg ki vagyok merülve… az idegeknek végük.“ A Margitsziget látása olyan erővel hívta fel benne az öngyilkosság gondolatát, hogy megrettent tőle, bár a bágyadt-kódorgó napok a Pestre való érkezése óta sűrűn keltegették benne ezt az emléket. De a sziget most mintha hívta volna, vissza, oda, ahol egyszer már megcsókolta a fegyvercső a meztelen testét. „Pedig azóta már laktam ott, és akkor nyugodt voltam…“ Próbált az apja emlékéből valami támaszt csinálni, amely megtartsa, mikor dülöng és dülöngeni érez magával együtt mindent. De ez nem sikerült. Kettőjük közt soha barátság nem volt. Az apai szigor és apai szeretet az öreg Aradinál nem alakult át azzá az öreguras barátsággá, amely szerencsés családoknál jócimborákat csinál apából és fiúból, a mama elől bujdosó két lumpot, két kedves összeesküvőt. „Talán most lett volna ez, ha meg -520- nem hal… most vissza akart vonulni, és akkor ráért volna velem foglalkozni.“ Elindult, azzal, hogy megkeresi ebben a nagy városban a Csirkét. A nevét már nem látta a városligeti mulató hirdetésében. Oda különben se tudott volna kimenni. „Nem bírok, zavar minden izgalom.“ Ha a szálló folyosóján lárma volt, olyan izgatottság fogta el, hogy revolverrel akart kirohanni. De azért vizsgálta magát, ijedten csudálkozott ezen a nagy ingerlékenységen. Elment a Csirke Dohány-utcai lakására. „Az egyetlen ember ennyi ember közt“ – mondta az ajtaja előtt és lehúnyt szemmel mosolygott. Egy asszony dugta ki a fejét az ajtó mögül. – Bárány kisasszony… – Vadász-utca negyven – kiáltott ki és csapta be az ajtót az orra előtt a nő, azzal a sértő mérgességgel, amivel csak szoba-kiadó nők tudnak haragudni az elköltözött lakó utólagos vendégeire. Elment a Vadász-utcába, a negyvenedik szám alá. A házmester a harmadik emeletre irányította, özvegy Breitner Adolfnéhoz. Özvegy Breitner Adolfné beszólt egy szobába: – Nagysád, – mondta – keresik önt. – Kicsoda? – jött ki a Csirke az előszobába. Özvegy Breitnerné előkelően mutatott rá Andorra, s méltóságteljes, öreg-grófnős fejbiccentéssel ment vissza a konyhába, mindezzel jelezve, hogy nem professzionátus szobauzsorás, hanem jobb napokat látott agg úrhölgy, aki anyagi kényszerűségből, büszke szenvedéssel ad ki szobákat. A Csirke, mint egy ötéves gyerek, a meglepetéstől -521- kezét-lábát szétterpesztve állt meg Andor előtt. – Andor – mondta halk-csudálkozón. Bementek a szobába. Szép, nagy kétablakos szoba volt, s a nyitott ajtón át egy másik szobát lehetett belőle látni, egyablakosat. Mind a kettőben elég rendes bútor volt. – Két szobád van? – Végre – mondta a Csirke. – Mindig egy szobában kínlódtam. Andor leült, a kalapját a kezében tartva. A Csirke szembeült vele és nem titkolt kíváncsisággal nézte, igen figyelmesen, örvendő kis mosollyal, a fejét néha félrehajtva, mint a madár, mikor jól meg akar nézni valamit. – Már nem táncolsz künn a ligetben? – Nem. – Miből élsz? – Ejnye, – mondta a Csirke – de csúnyán kérdezted ezt. Andor idegesen nézett körül. El szeretett volna menni, most mindjárt, kíméletből ez iránt a kedves teremtés iránt. „Nem való vagyok emberek közé“ – gondolta ingerülten – „durva vagyok, ideges vagyok, őrült vagyok.“ – A nyáron sokat kerestem, – beszélt a lány – jó fizetésem is volt és a szeparéban sokat táncoltam, ott sok pénzt kaptam. – Grófoktól? – Azoktól keveset. Azok csak finomak. De az idén sokat jártak ki a zsidó bárók, azok adnak. A szeretőikkel jöttek, hölgyeknek táncoltam. Az asztalon porcellán hamutartó volt, abban -522- félig elszívott szivar. Andor rámutatott és kérdőleg intett a fejével. A Csirke lenézett a földre. – Szeretőd van? – Nincs – és felkapta a fejét. Rózsaszínű lett az arca. – Talán te szivarozol? – Nem. – Hát akkor… kié ez a szivar? – Bocsáss meg, – mondta nagyra nyitva szemét a lány, nagyon nyugodtan – de nem értem, hogy mért kérdezed ezt ilyen idegesen? „Én se értem“ – gondolta Andor. – „Minek jöttem ide?“ Bosszankodott magára ezért a gépies féltékenykedésért, aminek semmi alapja nem volt. „Nem vagyok normális“ – ment át rajta. Borzasztó, hogy így, szinte csak szokásból ilyen durva volt, hiszen semmi joga nem volt itt semmihez. – Csak kérdeztem – mondta. – Igazán, csak érdeklődésből. Szeretném, ha jól menne neked. A Csirke nagyon komoly lett: – Te azzal ne törődj, – mondta – majd gondoskodom én magamról. – Most meg vagy bántva? – Dehogy vagyok! Fölkelt, az ablakhoz ment, visszajött. Ahogy megint ránézett Andorra, ez úgy tett, mintha fel akarna állni: – Elmenjek? – Ugyan… – Mert ha terhedre vagyok, csak szólj, megyek rögtön. Talán vársz valakit? – Te bolond vagy – mondta a Csirke. – Te -523- egészen bolond vagy, éppen olyan vagy, mint voltál. – Mint voltam? Elgondolkozva mosolygott. Most ő kelt fel, sétálni kezdett a szobában. A tükörasztalkán hosszú férfinyakkendőt látott: – Ez kié? – Az enyém. – Ez? Ez a férfinyakkendő? Felemelte a sétabotjával, feléje mutatta, mint egy döglött kígyót. – Igenis, férfinyakkendő. Ajándékba kaptam, galléros blúzhoz viselem. Mit kutatsz a lakásomban? Haragosan, de nem sértőn mondta ezt. – Bocsánat, – szólt gúnyosan Andor – és gyöngéden tette vissza a bottal a nyakkendőt. Aztán közel ment a lányhoz: – Mért titkolod, megmondhatod, most már igazán senkid és semmid nem vagyok… mért nem mondod meg, hogy együtt lakol valakivel? – Én? – Persze, hogy te. Új szeretőd van? – Nincs. – Hát kivel lakol itt? – Senkivel. – Révész úrral se? – Azzal se. – Nem is szeretsz senkit? Mint régen, a vérszegény gyereklány haldokló arcával mondta: – Nem. Azok közé tartozott, akiket az érzéki elszerelmesedés -524- nem gyújt élénkre-pirosra, hanem félholttá fáraszt. Megernyedtek az arca vonásai, a szája elhalaványodott, a szeme gyerekes-betegen, más világba fordulva nézett ilyenkor, rögtön kihült és elfáradt a belső izgalomtól. Ezzel az ébrenájulással mindig elárulta magát szegény. Úgy meglepte ez a hatás, amit a fiú rá tett, hogy minden vér elment a kezéből. Olyan fehér volt a keze, mint a bakfisoké, mikor elkötik a vért a csuklójukon és kézfehérségi versenyt rendeznek az iskolában. – Te ördög, – mondta szomorú-fáradt kis mosollyal – te sovány fekete ördög… visszajöttél engem kínozni? És vékony kezecskéjét nyújtotta feléje. – Én? Téged kínozni? Te csacsi. Nem akarok én tőled semmit. Semmit ezen a világon. – Akkor mért jöttél ide? – Búcsúlátogatás – mondta keserűen. A Csirke nagyot nézett: – Búcsú? Elutazol? – El. – Hová? – Nagyon messzire. A torkán fulladt egy sóhajtás, itt most majdnem elsírta magát. De lenyelte ezt a szorongató érzést és kínosan formálgatta a száját, hogy valami mosolyfélét produkáljon. – Na látod, – mondta, mikor a mosoly úgy-ahogy megvolt – nekem már megmondhatod, ha új szeretőd van, ha szerelmes vagy valakibe, ha együtt lakol valakivel… – Nem, nem, nem! – kiáltotta a lány. – -525- Nem lakom, nincs, nem kell, ne kínozz… nincs senkim! S ahogy a mosolygó, de majdnem ijesztő arcra nézett, megint előjött benne valahonnan az az okosság és önvédelem, amely már annyi fájdalmat okozott neki. Ez mint valami hatalmas életösztön, uralkodott a csirkecsontú, madárbőrű kis testén, cérna-idegein, kis tyúk-eszén, hányatott kis moslék-exisztenciáján. Ez őrizte és védte, mint az alsóbbrendű állatokat a héjjuk vagy a színük, a természet odalökött alamizsnája, amivel azt mondja: „nesztek, hadd éljetek meg“ – s ami az állatnál a természet bölcseségének hat, de embernél mint az ő okossága jelentkezik. Érezte, hogy mindhalálig szereti ezt a nyugtalan és veszedelmes fiút, jobban, mint valaha bárkit a világon, de megsejtette, hogy ez az életébe kerül, hogy ennél csak tönkre lehet menni, ennél csak bele lehet pusztulni a szerelembe és a kutyaságba. Nem, nem! Halálra rémült attól, hogy ennek most megint kedve támad rá, int neki a szeszélyével, s ő, ha nem vigyáz, megy feléje, mint a holdkóros a hold felé, a háztetőn, a mélység fölött… nem, nem! Soha! A fiú látta az arcát, ráismert erre az erotikus haldoklásra. Most kegyetlennek érezte magát, de valami vad fájdalom fogta el. „Ha meg kell halnom,“ – mondta magában – „miért sajnáljak másokat?“ Eszébe jutottak az éhező sarkutazók, akikről olvasta, hogy síró szívvel néztek a hű kutyára, mielőtt levágták, hogy végső kínjukban megegyék. És furcsa volt: ahogy most a lány egy kis mély fotelről felnézett rá, az olyan volt, mint -526- aminőnek a sarkutazók a kutya utolsó, fájdalmas, mindent-sejtő tekintetét írták le. Kínlódó, éhező, búcsúzó férfiéletének kegyetlenül kellett most ez a gyönge martalék, amely tehetetlenül vergődött itt előtte. – Senkid nincs? – nézett le rá. – Senkim – súgta az elfehéredett arc, a fájdalomtól szinte vigyorogva. És megint a fiú felé nyúlt a sovány kéz. Andor az asztalra mutatott: – Kinek a szivarja ez? A kéz türelmetlenül kereste, hívta a levegőben: – Senkié, senkié… Ez azt jelentette: „Akárkié volt, az most már senki, csak te vagy, senki más nincs, csak te.“ – Hazudsz – mondta Andor. A szekrényhez ment és kinyitotta. Két szekrény volt, de ezt eltalálta. Férfiruhák függöttek benne, gondosan akasztóra függesztett kabátok, és csiptetőbe szorított, fejjel lefelé lógó nadrágok. Alul egy cilinderes skatulya. A fiú hangosan felnevetett. Most visszaérkezett a vér a lány arcába. Felugrott, ellökte Andort a szekrénytől, bevágta az ajtót, ráfordította és levette róla a kulcsot. Dacosan és komoran nézett Andorra: – Menjen el – mondta neki hangosan. Ez nevetett: – Kidobsz? – Ki. – Bevallod, hogy együtt lakol valakivel? – Igen. Ezt emelt fővel, bátran a szemébe nézve mondta, -527- ahogy a forradalmárokat írják le, akik a vésztörvényszék előtt bátran vallanak. Andor meg akarta simogatni a fejét, de elkapta. – Na… – mondta a fiú, elkomolyodott, erősen fogta meg a kezét. – Te… A szemébe nézett. Még egyszer feltörekedett benne a fiatal férfi, a rabló: – Te – mondta neki, erősen megmarkolta a kezét. – Figyelj ide. Nem kérdezem, kinek a ruhája ez, kinek a szivarja ez… nem kérdezek semmit… és a szavamat adom neked, hogy soha nem fogom kérdezni… de… hagyd itt, hagyd el, gyere velem, hagyd el, gyere velem… Rázta a kezét, olyan erélyesen beszélt. Most már mind a két kezét fogta, egészen közel-szorult hozzá, egy arasznyiról nézett a szemébe. A Csirke nem felelt, mélyen és gyorsan lélekzett, merőn nézte a szemét. – Gyere velem, – mondta a fiú – ments meg engem, én egy halott vagyok… gyere egy halottal… gyere velem, megpróbálunk élni… ha nem tudunk, meghalunk. – Nem megyek – mondta fogát összeszorítva a Csirke és rémülten nézve a komor arcot. Viaskodva akarta kiszabadítani a kezét. – Velem jösz! – Nem megyek – mondta hangosabban a lány, most olyan volt, mint egy szegény cseléd, aki rendőrrel birkózik. – Eresszen el… – Szereted… azt, akié ez a ruha… meg a szivar. – Nem. -528- – Nem szereted? És engem? – Igen. Viaskodott, mialatt mondta: – Téged… igen… csak téged… Nagy gyerek-könnyek folytak az arcán: – Téged… mindig téged… csak téged… Hogy nem bírta kiszabadítani magát, lehajtotta az arcát a markoló-csontos kézre és remegőn, sírva megcsókolta. Most eleresztette a fiú. Megsimogatta a fejét: – Csirke, – mondta neki – Csirke… te csacsi… mért sírsz? Mért sírsz, ha szeretsz? – Azért sírok – mondta a lány. Most ő fogta a fiú kezét görcsösen, két kézzel, le se véve róla lázmeleg száját. Rábeszélt, rálehelt, rásírt erre a megvékonyult kézre, amely olyan volt, mint aminőket kórházi paplanokon látni. – És mégse jösz velem? – Mégse. A fiú érezte, hogy miért nem jön. Igazat adott neki. Nagyon, nagyon igazat adott neki. Most már semmi kegyetlenség nem volt benne. Ez is csak olyan hamis hangulat-fellángolás volt, mint minden. Tele lett sajnálattal és valamivel, ami olyan volt, mint a testvériség. – Révésszel lakol? Kiengesztelve, most már emberi mosollyal nézett le a szőke fejre, amely a kezére hajolt. – Igen – csókolta forrón-könnyesen a szót a kezére a lány. – Na látod, fiam. Ezt igazán mindjárt megmondhattad volna. Ebben igazán nincs semmi. Jó -529- fiú a Révész. Téged igazán nagyon szeret a Révész. Nem is láttam még… nőt így szeretni. „Hát én?“ – kérdezte hirtelen magában. – „Az más,“ – felelt gondolatban – „én nem szeretek, én megdöglöm.“ Hogy a lány lassan megnyugodott, megint az asztal mellé ültek. Nem beszéltek. A Csirke lehúnyta a szemét és pihent a nagy fáradalom után. Andor az asztalra nézett és már rég nem törődött a Csirkével. Csak azért nem ment még el, mert tudta, hogy a kapu előtt olyan vihara fog fellármázni benne a szemrehányásoknak, úgy meg fogja utálni magát azért, amit itt most csinált, hogy meg fogja érteni azokat, akik állítólag már a falhoz verték a fejüket önbüntetésből. – Te, – mondta szelíden a lány – most hét óra, én csak figyelmeztetlek, hogy hét órakor a Révész haza szokott jönni. – Nem bánom. – Jó – mondta a lány, és vállat vont. Oly jól esett most neki az, hogy Andor még itt van, hogy vállalta magában a kellemetlenséget, a veszekedést Révésszel. Utálatos lesz, de megéri. Ültek és hallgattak, aztán a Csirke ezt mondta: – Oroszországba megyünk a Révésszel. – Okos – szólt Andor, maga elé bámulva. Mind a ketten cigarettáztak és a Csirke asszonyos-anyásan nézte a fiút, mint valami idősebb hölgy, aki restelli, hogy szerelmes egy gyerekbe. „Az anyja lehetnék“ – gondolta magában, tizennyolc évével annyira okosabbnak, emberebbnek, komolyabbnak érezte magát nála. De imádta a -530- szép fekete haját és a fehér homlokát, a szomorú szemét, amit most mind sorra szemügyre vett, az asztalra könyökölve: „Ez mind az enyém lehetne… ha el akarnék pusztulni… valahol a szeméten…“ Révész úr egyszerre csak kinyitotta az ajtót és bejött. – Na, csakhogy itt vagy! – kiabálta túl meglepett arca kifejezését a lány. – Andor már egy félórája vár, nem akart elmenni, amíg nem jösz. Andor kezelt vele, kérdezősködött a dolgai után. Révész úr kínos-udvarias volt. Lehetett érezni, hogy Andor távozása után rögtön ordináré lesz. – Csak átutazom Pesten, – mondta Andor – akartam látni, hogy mit csináltok… Aztán elbúcsúzott és elment. Révész úr kísérte ki a lépcsőházig. „Szegény kis lány“ – gondolta Andor, mialatt a régies, vörösmárvány csigalépcsőn lefelé ment – „most még veszekszel egy kicsit miattam, aztán, mielőtt elalszol, sokáig gondolkodol az ágyban…“ Ahogy a szállodája felé gyalogolt, egyszerre csak megállt. „Különös,“ – gondolta – „azok a fiúk, akik hasonló körülmények közt születtek, mint én, egészen más társaságban forognak: családokhoz járnak, egészséges férfiakkal és tisztességes nőkkel vannak mindig együtt… nekem az volt a bajom, hogy ezek közé a rongyok közé kerültem…“ Hangos fiatalemberek mentek el előtte. „Ha -531- külföldre mentem volna,“ – gondolta – „az nagyszerű lett volna.“ Az apja nagy németbarát volt, folyton azt kívánta, hogy egy évre menjen Heidelbergbe vagy Jénába. Ezek az egyetemek szent helyek voltak az öreg diplomás ember szemében. De hiába beszélt, nem volt elég erélyes, engedett Andor anyjának, aki oda volt arra a gondolatra, hogy az egyetlen gyermek egy évig idegenek közt éljen. „És mégis, hogy itthagytatok mind a ketten az idegenek közt.“ Elképzelte a nagykezű, nagylábú, szőke-piros német bursokat, akik közt megemberesedett volna, a sörtől meghízott, megvállasodott volna, – csupa egészség, erő, éneklés, röhögés… Istenem, német diákélet! Azok a kedveskövér, vörös, vízszemű, forradásos német diák-arcok. Pécsi is ott kapta az arcára a vágást, Németországban, ahol egy szemesztert hallgatott. Liszt tanítványa volt, ezt sokszor említette. Pécsi… Most már bizonyosan visszautazott a tenger mellé. Nyolc óra. Most mennek le vacsorázni a terraszra. Felállnak a főhercegnek. Ott van még Nagy Ervin? Tulajdonképpen a főherceget irígyelte: ennek mozgolódott Ella, ez érdekelte, ennek mutogatta magát a fürdőben. Rettenetes volt az a pillanat, amikor kiszaladt a vízből és úgy tett, mintha azt a kis Samut békítgetné, aki félt a víztől, s közben egészen közel ment a főherceghez s ott épp előtte, a szeme előtt lehajolt a Samuhoz, – ez undorító és aljas volt. Istenem, istenem, mi lett ebből a tiszta szent lányból, aki olyan volt, mint egy ital friss víz, mi lett ebből? Azt mondta magában: „Tiszta volt? Mért mondom még most is, hogy tiszta volt? Ervinnel bújkált Kornély -532- Margitnál, már akkor megcsalt, már akkor bugyborékolt benne a rossz vér, Ervin elvitte egyszer kocsin a Népligetbe… de már régebben, a tánciskolában is kacér volt, ezt látni kellett volna már akkor… ez nem született tisztességes feleségnek, az anyjáról is mi mindent beszéltek, és az apja svihák és az öccse kész kis gazember… szegény Pécsi megjárta.“ Szegény Pécsi… „Sajnálom“ – gondolta. – „Szeretem. Nem különös ez? Ha most meggondolom, hogy kit szeretek ezen a világon tisztán, önzetlenül… apa meghalt, mama meghalt… Rácz Miklós egy más világ… a Csirke, szegény, megható, de van esze a saját életéhez… kit szeretek?“ Megállt a kocsik előtt, mielőtt a Fürdő-utca egyik oldalára átment volna a másikra: – „Pécsi az egyetlen ember, akivel őszintén és önzetlenül rokonszenvezem“ – mondta. – „Ennyire elrothadtam“ – tette hozzá gondolatban. – „Ennyire elrothadtam, így, élve, elevenen, pedig még lélekzem és eszem és alszom… Alszom?“ A klorál-hidrátra gondolt, amely most napok óta álomhoz segítette esténként. „Meddig tart ez még?“ Sokáig várt a kocsiút szélén, mégis majdnem elütötte egy magánfogat, mikor átment a tulsó gyalogjáróra. Ott arra gondolt, hogy milyen ügyesen ugrott el a lovak elől. Kajánul nevetett benne valami: „A testem élni akar, tovább akar élni, ez mulatságos.“ -533- VII. Mikor egyszer a szállóban, a szobájából lejövet alig tudott a portáshoz férni, hogy a kulcsát leadja, mert akkora vásárt csaptak ott utiruhás hölgyek és urak, megkérdezte: – Mi ez… ez a sok ember? – Az István-napi vendégek utaznak haza – mondták neki súgva, lenézéssel. Így tudta meg, hogy augusztus vége felé jár a naptár. „Csudálatos, mennyire nem érdekelnek a számok, a hétfők, a keddek, a szerdák…“ Most már délután, mikor így lejött és elindult csavarogni, mindig egy kicsit részeg volt. A részegség megint állapottá lett nála, mint valamikor a szigeten. Állandó félkábulatban élt lefekvésig, s akkor, mint a szultán a háremében, szétnézett a patikáján. Félkörbe rakta az altatószereket és válogatott köztük, hogy melyikkel töltse az éjszakát. A klorál-hidrát volt a megúnt hölgy, aki már nem nagyon hatott rá. Medinál, adalin, veronál, szulfonál… meg még porok és üvegek, minden este… Most a zsebében volt az egész hárem, mert nem szándékozott hazajönni éjszakára. Elhatározta, hogy ma otthon alszik, a budai lakásban, amelyet már hosszú hónapok óta nem is látott. Ott mindennek úgy kellett lennie még most is, mint mikor az apja meghalt. Ez is valami volt még, ami segíthette abban, hogy az életét tovább vonszolja. Volt még egypár ilyen, egy-egy napra szóló tartalékja, most ezt fogyasztotta, mint a megszorult ember a tőkét. A Julihoz is el lehetett egyszer még menni, -534- az is egy nap. És talán még lehetséges egyszer egy napot megmenteni azzal, hogy megkeresi Rácz Miklóst. Mikor a Margithídon ballagott Buda felé, lenézett a szigetre, amely már színesedni kezdett az ősz közeledtétől. A csónakházon vörösödött a sűrű vadszőlő és a fák zöldje meglágyult. A bokrok se voltak nyári-haragosak. Mintha megokosodtak volna: engedtek a sötét burjánzásból, szelídültek, ritkultak. Le-fel mozgatta a fejét, mikor a sziget mellett elment a hídon. „Jövök, jövök“ – mondta neki magában. Most is az volt az érzése, hogy ez a kedves, de alapjában véve mérhetetlenül szomorú hely hívja őt. Elmúlni hívja, mint ahogy ő is elmúlik majd most nemsokára, szeptemberben. A lakásban nagy tisztaság volt. A lakástól Andor többet várt. Nem érzékenyült el, mikor a meghitt, jóságos szobákon végigment. Csak elkomolyodott nagyon. Az ebédlő nagy órája állott. – Kérem, húzza fel – mondta a házmesternének, aki felkísérte. És figyelmesen nézte az idős asszonyságot, amint az székre állt és felhúzta az órát. Aztán megteríttette az ebédlőben a nagy asztalt és hideg vacsorát hozatott. Igy egyedül maradt, leült, szembe az órával, s türelmetlenül várta, hogy a mutató az első negyedhez érkezzék. Hallani akarta a régi zengő-zúgó halk hangot. Mikor meghallotta, lehajtotta a fejét és úgy maradt sokáig. – Juliék hol laknak? – kérdezte a házmesternétől, mikor lefeküdt a régi szobájában, az -535- ággyá vetett kanapéra, amelyen annyi évig aludt. – A Kender-utca elején, a számot nem tudom, de ki van téve az ura táblája: Gubás János, asztalosmester. – Jól élnek? – Óh igen. A Juli nagy szerencsét csinált. Veronált vett be, megnézte közelről a tapéta akantuszleveleit a sűrű fekete vonalrács mögött, lassan és boldogan elbódult, elaludt. Mikor másnap lement a lépcsőn, megállt a lakók táblája előtt, kereste a régi neveket. Az ő lakásuk kis fehér céduláján az ő neve állott. Mielőtt a kapun kiment, visszanézett a tiszta lépcsőházba. „Mért búcsúzom?“ – kérdezte magában, szorongó mellel. A lépcsőház homályába meredt, s emlékébe idézte a látványt, mikor itt tele volt emberrel a lépcsőház és koporsót hoztak le fekete alakok. Kétszer is jött itt le koporsó. „Még most is vendég vagyok ebben a házban“ – gondolta, és kereste magában, de nem találta azt az érzést, ami az ifjú örököst elfogja az apai birtokon. Lélekben nem vette birtokába ezt a nagy házat soha. A pénzügyeit, a lakbéreket nem is ismerte. A bank kezelt mindent, ő idegen volt itt. „Senki nem vagyok, semmi nem lett belőlem“ – érezte fanyar keserűséggel. „Költöm az apám pénzét.“ Fájt most neki, hogy az apját olyan takarékos embernek ismerte. Perfidia volt tőle, hűtlenség, hogy azt a keservesen összerakott vagyont ilyen szédült-könnyelműen dobálja. „Az apám se volt nagy ember“ – mondta aztán – „de legalább egy kőházat épített ezen a világon… egy túrást csinált a földgömbön, valami -536- nyomot hagyott, köveket rakott össze… egy kőrakást csinált, mielőtt meghalt… de én?“ Másnap délután elindult a Kender-utca felé. Eddig még a nevét se hallotta ennek az utcának. A hotelben magyarázták meg neki az aranysapkások, hogy a Józsefvárosban van. Már esteledett, mire odaért és meglátta a fehérbetűs világoskék táblán a nevet: Gubás János asztalosmester. Földszintes ház volt, tágas udvarral, amelyben két igen nagy akácfa kínlódott. Az udvar hátsó végében széles üvegablakok jelezték, hogy ott a műhely. De ott már csend volt, mára vége volt a munkának. A lakások udvarra nyiló ajtai nyitva voltak és a lépcsőiken asszonyok ültek csöndesen beszélgetve. Az egyiktől megkérdezte, hogy hol laknak Gubásék. Mint a Kender-utcában szokás, egész raj gyerek vezette el Gubásék ajtajához. A kövér Julit a konyhában találta, a fazekak mellett. – Szent Isten, a fiatal úr! Égnek emelte a két vastag kezét. – Na Juli… mért ijed úgy meg tőlem? – Nem ijedtem meg, kezit csókolom, az öröm… Juli kezet csókolt neki. Aztán nézni kezdte. Andor mosolygott: – Rosszul nézek ki? – Bizony, kezit csókolom, otthon jobban tetszett… A kövér Juli arcán, mint valami tükörben, meg lehetett látni, hogy feltünően megsoványodott az ő arca. A Juli szemében szeretet és csudálkozás volt. – Fáradt vagyok, Julikám – mondta. -537- Juli bevezette a szobába, ahol Gubás mester ingujjban ült a fehérpitykés fekete viaszkosvászon pamlagon és ujságot olvasott. Az asztal meg volt terítve. Gubás bácsi fel akarta venni a kabátját. – Ha kabátot húz, elmegyek – mondta a fiú. – Eljöttem megnézni, mit csinálnak. A kis Mariska hol van? – A pincében. Borért ment. – Istenem, – mondta a kövér Juli siránkozó hangon – ha engem az a nagy tisztesség érhetne, hogy a fiatalúr itt vacsorázna nálunk… És mikor habozó mosolyt látott Andoron, kiabálni kezdett: – Olyan pörköltöm van, fiatal úr, kezit csókolom, hogy olyat még… – Jó – mondta. – Ha szívesen látnak… Már rohant ki az asszony, már rohant vissza tányérral, késsel, villával, pohárral, már tologatta a többi terítéket, boldog volt, ugrált és rakosgatott, mind a bolond. Igy most hat teríték állott az asztalon. A konyhában valami kis sütő-főző izgalom kezdett mozgolódni. Egy idegen öregasszony került elő valahonnan és az is dolgozott, segített Julinak. Valami új zsír kezdett recsegve sírni a tűzhelyen. És zuhogott a vízvezeték. Andor megtudta Gubás bácsitól, hogy boldogan és nyugodtan élnek. Gubás bácsi meg volt elégedve Julival is, Mariskával is. Bár Mariska egy kicsit sokat imádkozik. – Gubás bácsi szocialista? – Nem én. De a sok imádkozást nem szereti. És a papokat, hát arról jobb, ha nem is beszélünk. Két szobájuk -538- van, ez itt és még egy másik. Abban a másikban alszik Gubás bácsi, ebben itt a Juli meg a Mariska. A konyhán túl van még egy szoba, azt kiadják. Most két nagyon derék fiatalember lakik benne: az ő első segédje, a Kubényi Sándor, meg egy Ecker Miska nevű ékszerészsegéd. Ezek itt is kosztolnak náluk. Azért van most a nagyságos úréval együtt hat teríték az asztalon. A konyhából behallatszott, amint Juli zsémbelt valakivel, aki valamit nem csinált elég gyorsan. A vékonyhangú feleletekből Mariskára lehetett következtetni. – Még mindig olyan szép a Mariska? – Szép kis lány – mondta Gubás mester. – Hány éves lehet most? – Tizenhét. Vastag ősz bajusza alatt elmosolyodott: – A Kubényi Sándor nagyon oda van érte. – Elveszi? – Venné, de ez mindig nyavalyog. Pedig az rendes fiú, nagyszerű fiú, gazdag ember lesz még. A két kosztos bejött a szobába. Látszott, hogy egy kicsit rendbeszedték magukat a vendég kedvéért; Juli bizonyára lelkendezett nekik, hogy micsoda nagy vendég van. Kubényi Sándor alacsony, nagyon izmos fiú volt. Izommal rakott karján meg-megfeszült a fekete kabát, amivel a vendéget megtisztelte. De gallért nem vett kék ingére. Vastag bikanyakán szép, csontos fej nyugodott, de az arcszíne nem volt egészséges. Mélyen ülő szemei valahogy nem illettek ehhez az erős, zömök megjelenéséhez. Az egész testi képe brutális és józan volt, csak az arca sápadtsága és a mély fészekből -539- világoló sötét szem adott neki rajongó, a testi életnél egyébbel is komolyan foglalkozó emberre valló kifejezést. Ecker Miska, az ékszerész, sovány sárga fiú volt, ádámcsutkás, vékonynyakú legény, inkább hatott szabónak, mint ékszerésznek. Nagyon udvariasak és komolyak voltak, de némán ültek a helyükön, nem igen tudtak Andorral miről beszélni. Aztán nyílott a konyhaajtó, magasra emelt cseréptál vonult be rajta gőzölögve, mögötte Juli kerek-piros, boldog és csillogó arca. Juli mögött, mint a macska, amely a nyitvahagyott ajtón somfordál be, jött Mariska. Gubás bácsi az asztalfőre ült, Mariska az asztal végére, az asztaloslegény és az ékszerész közé. Mariska megint kezet akart csókolni Andornak, mikor bejött. – Ejnye, – mondta ez – hagyd ezt már. Gubás bácsi komoly és szigorú zabáló volt. Nagyokat evett, izzadt és hallgatott. Julinak be nem állt a szája. A két fiatalember csak nagy-lassan kezdett a beszélgetéshez, de akkor olyasmiről beszélt, ami nem tartozott ide. Kubényi pártügyeket magyarázott az ékszerésznek, és komoran villogtatta a szemét. Kemény és erélyes volt, mindenkire haragudott, sok ismeretlen nevű embert gazemberezett le, akiknek nevét Andor sohasem hallotta. Az ékszerész nagy tisztelettel figyelte, de nem felejtett el enni. Kubényi Sándorra pedig rá kellett szólni, hogy egyék, ne beszéljen annyit. Mariska egyikkel se törődött, úgylátszik, nagyon sokszor hallott már ilyen beszélgetést, amiből láthatólag egy szót se értett. Andor megérezte, hogy a fekete asztaloslegény vad beszédjében, amely pártvezetőségről és a szakszervezetek egészen -540- belső kulisszaügyeiről pattogott, van valami, ami neki szól. Mindenekelőtt neki szólt az, hogy ez a legény nem törődött vele. Aztán az a harcos hév, amellyel nekirugaszkodott a dolgoknak, holott az ékszerész egyebet, mint helyeslő szót, nem mondott, kifejezte azt a makacs gondolatot, hogy „csak azért is, hadd hallja a kapitalista!“ És ahogy még egyetlenegyszer se nézett rá a legény, még akkor se, mikor egészen eléje nyúlt a vizeskancsóért, ebben határozott megvetés, sőt gyűlölködés volt, valami: „minek jön ez ide közénk?“ – valami barátságtalanság, amiben a közeledésnek semmi nyoma nincs, sőt távolodást éreztet. Ezt Andoron kívül csak Juli vette észre, és a maga módján iparkodott ezért a fiút kárpótolni, a kínálásoknak és a visszaemlékezéseknek olyan zuhatagával, amely csak jobban vadította a mélyszemű szociálistát. Andort ez nemcsak hogy nem bántotta, hanem egyenesen melegítette a legény iránt. A modern és műveletlen „úri“ fiú áhitatával hallgatta a nyers beszédet. Tisztelte a szocialistát, csodálta és szerette benne ezt az új, szép világot, amelyért ilyen meszire kelett jönnie, ki a Józsefváros végébe, a Kender-utcába. A mérges hangot nem érezte maga ellen irányulónak, hanem azok ellen, akiket ő is megútált és meggyűlölt. Nagy Ervinre értett minden dacos haragot, ami az asztaloslegény szeméből lövelt. És jól esett neki ezzel a friss és goromba beszéddel elborítania Pécsi fehér gentry-evezős megjelenését, gondolkodásmódját, Ella romlottságát és fehérpongyolás bujkálását, mindent és mindenkit, az uraknak hízelgő portásokat, -541- a gukkerező főherceget, – ezt különösen – még Rácz Miklóst is, akinek tanáros, polgári, kissé korlátolt keménysége semmi volt ehhez a lángoló munkásbeszédhez képest, amit itt hallott, s amely mintha őhelyette, sőt ő érette gazemberezte volna azt a társadalmat, amely őt elrontotta és agyonkínozta. „A tiétek az élet“ – gondolta izgatottan – „a tiétek a jövő. Nem fáj, ha útáltok engem, igazatok van.“ A sok beszéd és a sok vacsora után rágyújtottak, s akkor csönd lett. Juli kiment, halkan beszélt, csöndesen csörömpölt künn a konyhában, az idegen öregasszony nyávogva felelgetett neki. Andor hallgatott. Sehogy sem akart ez a Kubényi Sándor ránézni. És különös, hogy egész este Mariskára se nézett, pedig Gubás olyan megbízhatónak látszott, mikor azt mondta, hogy oda van érte. Mariska egyszer sokáig nézte Andort, aztán komolyan és nyugodtan vette le róla a szemét. Mariska szebb volt, mint mikor utoljára látta. Kissé megnyúlt, nemcsak a termete, az arca is. De a túlságosan nagy kék szeme most is olyan volt, mint akkor. Andor emlékezett arra a rajongó tekintetre, amellyel akkor reá nézett. Most meglepetve vette észre, hogy másokra is ezzel a rajongó tekintettel néz, nemcsak emberekre, de tárgyakra is, mintha álomban látna mindent, mintha a gondolatai nem kísérnék a szeme mozdulatait. Szőke haja középen volt elválasztva és szorosan a fejére fésülve; hátul rövid, de vastag copfban végződött. Rendes, jó ruhája volt, mégis volt rajta valami jegye az árvaságnak, a mostoha gyereknek. A hallgatagsága tette-e, vagy a szomorún messzi-vágyó -542- tekintete, de valahogy kikívánkozott a testi és lelki egészségnek ebből a társaságából, ahol mintha csak átmenetileg bánkódott volna. Andor úgy érezte, hogy ez az egy lény van itt közel az ő nyomorúságához. Ránézett és az a gondolata támadt, hogy ez nem fog sokáig élni. Gubás bácsi bort ivott és Andort is kínálta. Andor fogta a palackot s előbb a két szocialista felé nyújtotta, udvariasan kínálva őket. Az ékszerész szerényen megköszönte és engedte, hogy szinültig töltse a poharát. Kubényi Sándor félrehúzta a poharát a palack elől, nem szólt semmit és még most se nézett Andorra. – Sándor nem iszik szeszt – mondta Gubás bácsi, a levegőben tartott pohárral várva Andor koccintását. Most először bántotta egy csöppet Andort az asztaloslegény viselkedése. Ez már nagyon feltűnő volt, ez a néma visszautasítás, egy szó köszönet, egy pillantás nélkül. Andor fenékig ürítette a poharat, úgy, mint Gubás bácsi. Jószagú kis újbor volt, ami hígnak hat, de rögtön kipirosítja az arcot és nehézkedő ködöt von a homlok mögé. Andor nem volt jó borivó. Mint sok pesti fiú, ő se bírta a bort, bár voltak éjszakák, mikor egy egész üveg konyakot meg tudott inni. Az az erősen városias alkoholizmus volt ez, amely nem az ízéért szereti az italt, hanem a hatásáért. Ha poralakban lehetne szedni a szeszt, legszívesebben így szedte volna. Andor mindig csak a vérkeringésnek azért a kis lázadásáért ivott, amely az optimizmust szabadítja fel a mindennapi jobbágyságából, s azért a szárnyakat bontó, fellendülő kis szédületért, ami felemeli az idegrendszert -543- a bajok sötét tájképe fölé, a kellemesen lengő álomfelhőkbe. A pálinkák ezt töményen és gyorsan végzik; úgy aránylanak a borhoz, mint a gépek a kézierő munkájához. De ez az újbor hamis és erős volt, lassacskán ez is a szárnyára vette és meg-megemelte. – Jojcakát – mondta váratlanul Kubényi Sándor, fölkelt a székéről és ahogy Gubás mesterre nézett, egy pillanatnyit villant Andor felé. De ez elkapta ezt a rebbenést, szinte beleakaszkodott a szemével, és melegen, hangosan, hirtelen felelt rá: – Jojcakát kívánok. – Jössz? – reccsent az ékszerészre Kubényi Sándor. – Hogyne – mondta ez. Ő már szépen és szelíden köszönt, mint fényűzési iparhoz illik. Ő gyöngébb ember lehetett, talán mert nem tanították harcra a kis aranykarikák, amiket forrasztgatott, nem edzették a gazdag hölgyek és a metresszek javítni küldött drágaságai, hanem puhították és szelidítették. Ő szocialista volt, de inkább olvasó szocialista mint beszélő szocialista, ő csak akkor fejlődött volna ki teljesen, ha kovácslegénynek ment volna. Látszott, hogy erősen a hatása alatt áll Kubényi Sándornak. „Olyanféle viszony lehet köztük, mint Rácz Miklós közt és köztem.“ Most hárman maradtak az asztalnál. Gubás bácsi rövid pipáját szívta, Andor a széken hátradőlve cigarettázott és Mariska összehúzott szemmel nézte a borosüveget, amely sárgán csillogtatta a lámpafényt. Andornak megérintette a lelkét ez a becsületes, egyszerű nyugalom, ez a távollét az ő munkátlan és komplikált társadalmától. De nem -544- nyugtatta meg, hanem felizgatta, élesen kínozta, valami szörnyű „későn van“-érzéssel. Eszébe jutott egy Zoltán nevű ember, az apja egy cimborája, akiről Budán mindenki tudta, hogy szerelmes egy beteg ember feleségébe, aki tisztességes asszony volt és sóhajtozva ápolta a beteget. Ez a Zoltán agglegény maradt és nyolc évig várt az asszonyra, amikor is annak meghalt a beteg ura és Zoltán előtt feltárult a mennyország. De rögtön a beteg ember halála után Zoltánról megállapították, hogy gégerákja van és nem él egy évig sem. Soha még olyan keservesen ember le nem maradt az életről, mint Zoltán. Ahogy Andor a bortól kissé kábultan ezt a tisztességes csöndet hallgatta, azt mondta magában: „Zoltán vagyok. Én vagyok a második Zoltán.“ Mariskára nézett és most angyalnak látta. „Te szép szűz angyal,“ – mondta neki némán, belül – „te szép árva szegény angyal,“ és mikor arra gondolt, hogy az erős, barna Kubényi Sándor ezt feleségül fogja venni, olyan boldogságot érzett, mintha mind a kettőnek ő volna az apja. Ez a házasság oly szépnek, természetesnek és tisztának tűnt fel előtte, hogy megszerette egy pillanatra önmagát: „Tudok nekik örülni, jó vagyok, önzetlen vagyok… én szegény, piszkos, elgázolt állat, belül én mégis tiszta és ártatlan vagyok… mert mért tudok ilyen nagyon örülni a gyönyörű boldogságnak?“ Hirtelen a gyermeki védtelenségnek olyan rohamos érzése fogta el, hogy meg-megvonaglott tőle a szájaszéle. Dacosan és elkényeztetetten, mint kisgyerek korában, fogta el egy vágy, amelyből nem engedett: itt maradni ezek közt, soha többé vissza nem menni a vasalt -545- nadrágok és a csipkés női ingek közé, a megmérgezettekhez, a komiszakhoz, akik nem is tudják, hogy itt alattuk egy új, vad és erős élet rügyezik, ellenállhatatlanul és elragadó tiszta kemény szépségben. Nem bírt magával, úgy tolakodtak fel égőn a könnyek benne. – Julikám! – kiáltott remegő hangon, hirtelen felkelt és kiment a konyhába. Künn meglátta az idegen vénasszonyt, aki edényt mosogatott. Még valahogy egypár másodpercig, érezte, vissza tudja tartani a sírást. – Julikám! – mondta künn akadozó-csukló torokkal – küldje ezt hamar el… Julikám… beszélni akarok magával… A vénasszony nagyot bámult és kiment. Juli csudálkozva csukta be utána az ajtót és Andorra nézett. Ez lehúnyt szemmel jött feléje, megölelte, nagy-vastag mellére tette ösztövérré soványodott fejét és egészséges-keservesen, jó-bőven kezdett sírni rajta. Juli már abban a pillanatban vele sírt, mikor a mellére borult. Símogatta sűrű-síma fekete haját. Nem volt most már meglepve, szinte rendbenlevőnek találta, hogy a fiú az elhalt szüleit, az elmult gyerekkorát siratja az öreg cselédnél. Megértette az ilyen ellágyulást, részt is vett benne, ő is szerette az öregeket és Juli szeretett sírni, nekik vannak ilyen félig lelki, félig testi élvezeteik, az ő szegény cselédéletükben ezek ünnepi pillanatok, nem szenvedések, hanem érzelem-kicsordulások és társadalmi felemelkedések, ezek az úrfival- vagy kisasszonnyal-sírások, nagyságosúrápolások és nagysága-vigasztalások. -546- – Fiatal úr, – mondogatta neki – édes jó Andor úrfi… ne tessék már, na… Aztán neki elálltak a könnyei: – Ejnye, – mondta – az egész testit rázza… ne tessék már… ejnye… Valahogy megnyugodott a fiú. Mire mélyen lélekezve nagynehezen szárazra tapogatta a szemét, oly fáradtságot és kiürültséget érzett, hogy nem tudott a lábán megállni. Leült egy kis lócára a fal mellé. Ilyen testi fáradtságot még soha életében nem érzett. Mikor szétnézett, látta, hogy Mariska ott áll előtte, a kövér Juli mellett. Az anyja karját fogta és merőn nézte a fiút, de semmi részvét nem látszott az arcán. Véghetetlen komoly volt, mint a becsületes orvos, aki nagy bajt lát, de nem komédiázik, hanem maga kínlódik a részvéttől. Még egy kis maradék hiúság utolsó-gyengét lobbant Andorban. Önmagát gúnyolón mosolyódott el: – Úgy-e, csúnya ez, te kis lány… Mariska nem felelt. Az anyjára nézett. Juli ingatta a fejét: – Szegény fiatalúrnak… eszibe jutott a papa meg a mama… bizony az jobb volt, mikor ott voltunk… mind együtt… Sóhajtott, most már nem őszintén: – De hát mit csináljon az ember? Közelebb lépett a fiúhoz és megint megsimogatta a fejét. Mariskához fordult: – Ilyen kicsikorában ismertem. Letartotta a tenyerét maga mellé. Ezzel mentegetni akarta Andort, amiért az így elsírta magát. – Julikám, – mondta halkan a fiú, megfogva -547- a kövér asszony kezét – én legjobban szeretnék itt maradni maguknál. Én… én… Elcsuklott. Nyelt egy nagyot, folytatta: – Én nem találom a helyemet sehol. Én borzasztó dolgokon mentem keresztül… Teljesen össze volt törve. A lábait csonttalanoknak, végképp erőtleneknek érezte: – Julikám, alhatom itt maguknál? – Hogyne, drága fiatalúr – villanyozódott fel Juli és nagyot lökött Mariskán: – Eridj, én a Gubásnál alszom… és a fiatalúr az én ágyamban… Már szaladt be és beszélt Gubással. Már cipekedtek benn, pamlagot vittek, bútorok tologatását lehetett hallani. Mariska Andor előtt állott, az ölén összefogott kézzel, nem reá nézett, hanem elébe, a földre. Ahogy Andor lassacskán megpihent, mélyen elrestelte a gyöngeségét. De testileg oly kimerült, oly halálra-fáradt volt, hogy itt ültében majdnem elaludt, már bukkant egyet-kettőt a feje, véghetetlen álmosságot érzett, minden altatószer nélkül. Szomorú, de tökéletes altató a nagy sírás. Bódultságából az ébresztette, hogy Juli fogja a kezét: – Tessék, – mondta dajkás-kedvesen – tessék gyönni, szép puha friss ágyat vetettem. Bement, egészen erőtlenül, meglepetten érezve, hogy a térdének nincs tartása, hol az egyik csuklik meg, hol a másik. Juli még magyarázott neki valamit gyertyáról és papucsról, de ezt már nem nagyon hallotta. És Mariskának is mondott valamit, hogy ő a konyhában aludjék. Már magára is hagyták. Valahogy lehámozta magáról a ruhát, a -548- cipőt, belefeküdt a kényelmes-nagy ágyba, de égve hagyta a gyertyát. Elaludt, de öt perc mulva felriadt. Mintha tíz órát aludt volna, teljesen ébernek érezte magát. „Pfuj,“ – mondta – „ez rettenetes, amit itt csináltam, ez már a feloszlás…“ Aztán, hogy nyomasztó-nagy csönd volt körülötte, amitől teljesen elszokott, nyugtalan lett. „A bortól volt ez?“ Tépelődött: „Mitől volt ez?“ Kétségbeesett, összetette a kezét: „Te jó Isten, segíts rajtam, végy magadhoz“. Aztán: „Hol vagyok, miben fekszem, kik vannak körülöttem, hogy’ kerülök ide?“ Mélyen elgondolkodva feküdt így sokáig. Akkor egyszerre nagyon halk neszt hallott. A konyhaajtó nyílt és Mariska jött be. Komolyan ült le az ágya mellé készített székre, a gyertya világába. Olyan halkan suttogott feléje, hogy még a nyelve halk csattanását is lehetett hallani, amint beszédközben elvált a szája-bélésétől: – Mondja meg, ha szenved, – mondta váratlanul választékos nyelven – mondja meg a bánatát, az én szívem nyitva van azoknak, akik sírnak. Csudálkozva, de fáradtan nézett a lányra: – Mariska… te nem alszol? – Nem alszom. Virrasztok, mert nem akarom, hogy szenvedjen. Beszéljen el mindent nekem, én tudom, hogy megkönnyebbül. Azzal a rajongó, másfelé szóló tekintettel nézett rá, ami most betegesnek hatott. Nem mozdult a széken, mereven ült és tiszta komolyság volt az arcán. – Jézus mindnyájunkat megvigasztal – -549- mondta csudálatos-halkan – engem is az ő kegyelme vigasztalt meg, mikor szenvedtem. – Szenvedtél? – súgta a fiú és feléje fordult a párnán. – Igen. De ő megvigasztalt. – Bántottak? – Nem. Merőn nézett a szemébe. „Szörnyű volna,“ – gondolta Andor – „szörnyű volna, ha ezt a lányt is én mérgeztem volna meg.“ Átrohant a memóriáján az a néhány perc, amit ezzel a szép szomorú gyerekkel töltött az életben, átfutólag, otthon, a konyhában, az előszobában, egyszer a szanatóriumban… „Nem hiszem, hogy csalódnám“ – gondolta, mialatt fáradtan nézte a megvilágosodott arcot. – Miért szenvedtél? – súgta feléje. – Szerettem valakit – jött lehellet-finoman a felelet, a lány nem mozdította el róla a tekintetét, nyugodtan és merőn nézett rá, a szemét a fiú szemébe tűzte, de mintha keresztülnézett volna rajta, nem a testébe nézett, hanem valahova mögéje, vissza, a multba. Aztán felkelt, némán és nesztelenül kiment, a konyhába. Ahogy Andor a szemével követte, csudásnak találta a könnyűségét, amivel járt. A lány most hosszúnak és vékonynak hatott, semmi testies nem volt rajta, mikor eltűnt az ajtónak oly kicsiny kinyílásán, hogy szinte csuda volt, hogy kifért rajta. És a nehéz ajtó oly lágyan csukódott utána, mintha paplanból lett volna. – „Csudálatos este ez,“ – gondolta a fiú – „különös, csudálatos… mi van velem?“ -550- Elfujta a gyertyát, és az ágyat kimondhatatlanul kellemesnek, puhának kezdte érezni. El tudta képzelni, hogy ő most kis gyerek, s azt a nagyszerű testi érzést érezte, amit a kisgyerekek, mikor hosszú könyörgésre a nagyok ágyába fektetik őket, s amitől rögtön el is alszanak. VIII. Harmadik napja ült le velük a vacsorához. A Kender-utca egyik emeletes házában talált kiadó szobát, most ott lakott két nap óta. Több levegőt érzett maga körül, hogy divatos nőket és elegáns férfiakat nem látott. Ezeknek a szegény józsefvárosi házaknak az élete, amely alapjában véve éppoly nyomorult és szennyes volt, mint azé a másik társaságé, amelynek látása elől idemenekült, most tisztának és boldogítónak tűnt fel előtte. A szegény emberek és az idegen emberek más világot ringattak körülötte. „Nem gyógyulok meg itt“ – gondolta – „de talán egypár nappal tovább bírom.“ Tegnap egész délután kis gyerekekkel játszott Gubásék udvarában. „Ha örökre köztük maradhatnék“ – gondolta. Aztán, mikor a gyerekek hazaszéledtek, azon töprengett, hogy ez mind nem egyéb, mint menekülés az életből, idegenek közé, gyerekek közé, csupa olyan helyre, ahol állandóan mégse maradhatott meg. Tegnap este már ránézett a vacsoránál Kubényi Sándor, de még mindig nem szólt hozzá. Pedig említette az asztalnál, hogy most egyidőre ő is Juli néni kosztosa lett. Már kétszer-háromszor felmerült benne a gondolat: mindent -551- otthagyni, idejönni, munkásnak lenni, a Kubényi Sándorok nyilt, bátor és új életét élni. De úgy össze volt törve benne minden, hogy ezt az eszmét mindannyiszor, ahányszor felmerült, szomorú mosollyal végezte ki. „Korábban kellett volna…“ Aztán: „Pfuj, micsoda gyűlöletes dolog lehet ez az ő szemükben: egy gazdag úrfi, aki élet-undorában és bánatában úgy megy közéjük, mintha kolostorba vonulna“. Ezen a harmadik estén a két szocialistának nem terítettek a Gubásék asztalán. Gyűlésen voltak, s ilyenkor kocsmában vacsoráztak. Andor szabadabbnak és nyugodtabbnak érezte magát. És ezúttal különösen kedves és nyugalmas volt az őszies este. Künn egy kis szél járt, s itt benn, a petróleumlámpa alatt az egész napi erős munka után üldögélő emberek szent csöndessége… Andor is pihenést érzett. Egész délután kóválygott a Józsefváros külső részein, egészen a Kálváriáig járt, bekalandozta a Koszorú-utca, a Szűz-utca vidékét, a hosszú Práter-utcán kiment végig, minden udvarba hosszan benézve. Úgy állt meg a házak kapujában, mint a kirakatok előtt szokás. Kétszer is megesett vele, hogy megszólították: – Kit tetszik keresni? – Senkit – mondta, és tovább ment. Mikor a második helyen kérdezték tőle, hogy kit keres, ezt felelte egy asszonynak: – Magamat. A nagy sétában elfáradt, de azért vacsora előtt még játszott a gyerekekkel a nagy udvarban. De ma nem tudta mulattatni őket, mert nagyon szomorú lett közöttük. Nem figyelt rájuk, nem felelt -552- minden kérdésükre, úgy, hogy cibálták és püfölték, mikor elgondolkozott. „Ezek közt se birok“ – gondolta, megsimogatott egyet, de az ráütött a kezére. „Jól van,“ – mondta neki – „igazad van“. Vacsora után csöndben ültek és hallgatták a hegedűszót, amely az udvar végéből hangzott. Egy jogász hegedült ilyenkor, s ki szokta nyitni az ablakot, hogy a nagy udvar lakói jól hallják a zenéjét. Aztán Andor meglátott egy ujságot a pamlagon. – Istenem, – mondta – milyen régen nem olvastam már ujságot. Nem is tudom, mi történik a világban. Fölkelt, érte ment és leterítette a lámpa alá, az asztalra. Boldog-szomorú öröm, ezeknek a kedves szegény embereknek este, vacsora után, a családi lámpa fényében felolvasni az ujságot. A hegedű édesen szólt a csukott ajtón keresztül. A jogász érzelemmel játszott. Mikor abbahagyta, tapsoltak az udvarban. Az ujságban meglátott egy cikket, amely alá a kis költő neve volt írva, a kis költőé, akit a Moulinben úgy utált, akit a korzón hallott vitatkozni, s akit most úgy üdvözölt a szeme az ujságpapiron, mint valami régi ismerőst. Felolvasta a cikket. A kis költő a cikkben szerelmet vallott Budapestnek, olyan különös apacs-módon, ahogy köztük divat volt nőknek is szerelmet vallani. Lehordta, piszkos rablóvárosnak nevezte, csalónak és tehetségesnek, komisznak és imádandónak, megszidta és megcsókolta a lármáját, a piszkosságát, a nyers és kulturátlan erejét, aztán dunai Hamburgnak, dunai Marseillenek nevezte, – a kis költő kinyitotta -553- a fantáziáját és elképzelte ezt a várost száz év mulva, amikor a földrajzi helyzetéből kifolyólag okvetlenül Európa központja lesz, túlszárnyalva népességben és forgalomban Párist és Londont, mint a Nyugat nagy kereskedelmi világítótornya Kelet és Délkelet felé, a Duna királya, őre, zsarnoka, – feldicsőítője a magyar erőnek, okosságnak és szerencsének… Mikor vége lett a felolvasásnak, hosszan hallgattak. A kis költő cikkének volt egy kis beteges alaphangja, amely folyton azt muzsikálta a sorok közt: „de ezt már mi nem érjük meg, ehhez új, erős, munkás embereknek kell születniök“ – valami lemondásos szeretet volt benne a város iránt; a kis költő, aki alig mult húszéves, mint az ifjú Budapest nagypapája látszott a cikk mögött, aki csak megmutatja az ígéret földjét, de ő, istenem, ő már nem megy oda… jöjjön az új erő… majd az… Ez tetszett Andornak. Ő is alig mult húsz éves, mégis a régiekhez számította magát, a fáradtakhoz, azok közé, akik nem mennek át a hegyen, csak itt állnak a kis Mózes mögött és néznek, néznek, amerre az ő ujja mutat, a harsogó és élettől kicsattanó jövendőbe… Ahogy így elgondolkozva gépiesen még lapozott egyet-kettőt az ujságban, a „Házasság“ rovatra nézett. Az első volt Waldbaum Mór (Pércs), aki nőül vette Weisz Rezsinkét (Újdabas). A második Somogyi Endre színművész, aki házasságot kötött Gyulai Olgával (Budapest). Behajtotta az ujságot. Azt mondta magában: „Mi ez, ha nem üldözés, az élet részéről: hetekig nem kerül ujság a kezembe, és mikor egyet találok egy -554- pamlagon, abban a vérpadra megy Gyulai Olga.“ Az egyetlen hatás, amit ez a két sor reá tett, mélységes meggyűlölése volt ennek a színésznek, ennek a bélyeges arcú hazugnak, ennek a félig magyar-hős, félig bócher-zsidó testnek, ennek a kétfajú delfinnek, ennek a szörnyű lénynek, aki ezt a büszke, és gőgös szűzességtől illatozó hallgatag királylányt most belegyűri a maga szemét életébe, mint valami bűzös ragadozó a hattyút… ezt az emeltfejű, tisztaságra vágyó lányt, ezt a szerencsétlen vértanut, ezt a… ezt a… Szerette volna a legszebb dolgokat gondolni róla, miközben a homlokáig elvörösödött, arra a gondolatra, hogy ő kergette a hattyút ennek a nyomorultnak a horgas karmai közé. Gubás bácsi aludni tért, s ő kiült a nagy udvarra, a lócára, amely a hervadozó akácfa mellett állott. Itt korán csöndesedett el minden, alig volt egy-két ablakban világosság. A jogász ablaka is be volt már csukva és halvány gyertyafény szerénykedett mögötte. A jogász bizonyára olvas az ágyban. Orosz regényeket olvas, ezt tudni lehetett róla, mert Mariskának is ilyet adott kölcsön. Az ég halványan sugárzott, az udvarban nem volt sötét. Nem lehetett tudni, a kelő hold enyhe világa volt-e ez, vagy a város bűnösebbik részének az égre-sugárzása, amit néha a vonatról lát az ember, egy órányira Pesttől… ezt a megvilágosított, nyugtalan égfoltot, így őszi estéken… – Egyedül? Halk hang kérdezte ezt. Mariska állott előtte. – Igen – mondta. – Oly szép az este. Mióta az ágya mellé ült, könnyedén és eltűnően, -555- mint egy jelenés, nem beszélt vele néhány közömbös szónál egyebet. Most rámosolygott és félrehúzódott a lócán. – Ülj le – mondta neki. S mikor leült: – Nem is tudom, miért tegezlek… már nem is illenék tegezni ilyen nagy lányt. Ilyen szép nagy lányt. Ránézett: – Maholnap férjhez mégy – mondta neki atyáskodó szeretettel. A lány lassan ráemelte a tekintetét: – Férjhez megyek, – mondta azon a meglepő halk hangon, ahogy Andor mást sohse hallott beszélni – férjhez fogok menni és elviszlek a szívemben. Zavar nélkül nézett a fiúra, szomorún, de nyugodtan, mint aki ezt már rég elintézte, akit nem érhet meglepetés, aki nem akar semmit a világon. Andor nem szólt, ez megrendítette, de örömtelenül. El volt erre készülve, de ez a szó most úgy hatott rá, mintha azt jelentette volna: „innen is el kell menned, azonnal, ide is bajt hoztál és fertőzést, mint a szegény Csirkéhez, mint a szegény Olgához, menj innen, menj…“ – Elviszlek a szívemben, – hangzott mellette édesen, lágyan, szenvedés nélkül, nem is emberien – elviszlek a szívemben, mint igazi férjemet Isten és Jézus előtt, mert te vagy a menyasszonyi koszorú az én fejemen… te vagy a virág az én aranyos koporsómon… A derengő-sötétben fénylett nagy, elsötétült szeme, amint nem is Andorra nézett, hanem melléje, el, messzire, a földszintes tető fölött a fénytpárázó ég felé. -556- – Mariska, – suttogta a fiú – én neked barátod és testvéred vagyok… én nem adtam okot arra, hogy így beszélj rólam… A te jó anyád a mi öreg cselédünk… és a családunkhoz tartozik… én hozzád soha egy rossz szót nem szóltam, hamis szót soha nem mondtam… hogyan… hogyan jutottál erre a gondolatra? A lány felemelte az ujját: – Hallgass, – súgta – ez nem a te dolgod, ez az én dolgom… te ezt nem tudhatod… ez az én dolgom és az én Jézusomé, vele én ezt sokszor megbeszéltem, és ő megvigasztalt engem, mert neki csak mink vagyunk kedvesek, mink szenvedők, nem pedig ti gazdagok, nem… Felderült, éghezszóló mosollyal ingatta a fejét, ismételve: „nem… nem…“ – és Andor számára ijesztő volt e pillanatban, mintha az őrültséggel járna jegyben, mikor ezt mondta: – Tehetsz te róla, hogy imádtalak, mikor először láttalak? Te ártatlan vagy, csak én voltam bűnös, mert megkívántalak, de most már tisztának érzem magamat, mert nagyon szenvedtem és megöltem a lelkemet. Andor nem mert szólni, maga elé nézett és mélyen elszomorodott. „El kell mennem innen.“ Fájt neki, hogy kergetik, mindenünnen kergetik, még azt sem engedik, hogy megsebzett életét vonszolja a sűrűben, mielőtt elfolyik a vére. Kergetik, mint valami meglőtt vadat, a tüskén, bozóton keresztül, ezt a pár utolsó napját is elveszik… Lopva a lányra emelte a tekintetét, aki most a távolba mosolygott. Az ajka lassan megmozdult, s a fiúra se nézve, suttogta: -557- – Mennyei szerelmesem vagy. Majd ott… odaát… Sápadt és magasztos volt az enyhe éjszaka fényében. A vizionárius parasztlány meggyőződött nyugalma derült az arcán, a szemében üdvözlet ült, valami felé, amit csak ő látott. Talán, ha falun maradt volna, búcsújáró-helyet csinált volna a falujából. Ezek, a hozzá hasonlók látják meg alkonyatkor a kútban szelíden felmosolyogni Máriát, ezeknek a felfelé rajongó, átszellemült arcára csöppen a Krisztus könnye az útkeresztezésnél a bádogfeszületről, ezek borulnak le zokogva a kis források mellett, amelyekben a gyermek Jézus édes arcvonásait ringatja a hálózó-gyűrűző hegyi vizecske, hogy aztán sok-sok száz éven át sántákat és folyós-szeműeket gyógyítson, azzal az isteni szerelemmel és rettenetes hittel megtelve, amivel egykor egy mélyen a fenekére néző boldog szempár sugárzása töltötte meg. – Mennyei szerelmesem, – súgta alig hallhatón – oly szomorú nekem itt veled találkoznom a földön. Andor felkelt: – Édes kis lányom, – mondta neki, megrendülten és tisztán – elmegyek az utadból, felejts el engem, imádkozzál értem, elmegyek, már rég nem vagyok itt… rég halott vagyok… Szerette volna felfelé emelt kis gyönyörű arcát megsimogatni, de nem mert hozzányúlni. Oldalt fordult, nézte egy kicsit a jogász alig-világos ablakát, aztán elment, nagyon lassan, végig a nagy udvaron, ki a kapun, a csöndes Kender-utcába. Már tíz óra volt. Sorra hangzottak a kapuk a -558- néma utcán, amint becsukódtak, különböző visszhangos döngéssel, egyik a másik után. Mintha egy nagy, mély zongorán tompán kongó skálát játszott volna az éjszaka láthatatlan ujja. Andor éjfélig sétált a kisvárosias köveken, künn, a nyugalmas kocsiút közepén, amit lassanként elárasztott világló-ködös derengéssel az őszi hold. IX. A szobáját felmondta az emeletes házban, a holmiját belecsomagolta a két bőröndbe, amely a nyáron a Margitszigetről indult el vele, hogy elkísérje a tengerhez, onnan a pesti szállodába, s most ide, a jobb és egyszerű emberek világába. „Megyünk,“ – mondta nekik csomagolás közben – „innen is megyünk, tudja Isten, hova megyünk, meddig megyünk…“ Még ma este náluk vacsorál, de már nem alszik a Kender-utcában, visszamegy az aranysapkásokhoz, a dunaparti szállodába. Mikor estefelé bement a földszintes házba, az udvaron keresztben ment el előtte Kubényi Sándor az ékszerésszel. Elfordították a fejüket, nemcsak hogy nem köszöntek neki, de még az ő köszöntése elől is elfordultak. „Mindegy,“ – gondolta – „úgyis vége, nem láttok többé.“ Mariska a konyhaajtóban állt és látta ezt a jelenetet. Lejött a két kopott lépcsőn, elébe ment Andornak: – Mondja, – szólt – mért nem szereti maga Kubényi Sándort? -559- Így nappal józanul és egészségesen szólt a hangja. – Nem szeretem? Dehogy nem szeretem. – Olyan haragosan mennek el egymás mellett. – Én? Hogy mondhat ilyet? Énnekem nagyon rokonszenves a Kubényi Sándor is, meg az ékszerész-miska is, nem tudom, mi bajuk van velem. Azt mindig éreztem, hogy a Kubényi Sándor gyűlöl, de eddig legalább az ékszerész-miska volt kedves hozzám. Nem tudom, miért fordult el most ő is, mikor meglátott… Mariska mosolyogva nézett maga elé: – Bolondok – mondta halkan. – Nem leszek már sokáig terhükre, – vont vállat Andor – ma este utoljára vacsorázom nálatok. Visszamegyek a hotelbe, sok dolgom van, annyit mulasztottam. A lány komoran nézett a szemébe: – Elmegy? – El. – Nem jön többé hozzánk? – Nem. Egyre mélyült a komorsága: – Kubényi Sándor miatt? – Dehogy… S hogy most meglátta a lány arcát, gyanú ébredt benne: – Te Mariska, – mondta neki, közelebb lépve hozzá – talán mondott neked rólam valamit ez a Sándor? A lány nem felelt. – Mért nem felelsz? Beszéltetek rólam? -560- – Igen. – És mit beszéltetek? – Oh, nem most. Már nagyon régen. Tavasszal beszéltünk egyszer, a Kubényi akkor még magát nem is ismerte. Andor kezdte megérteni a fiatal munkás viselkedését. – Mit mondtál neki? – Mikor a kezemet megkérte, megmondtam neki, hogy a felesége leszek, mert szeretem, becsületes, jó fiú, szép, erős ember, de várni kell, míg a szenvedésem meggyógyul. – Engem említettél neki? – Igen. Megmondtam, hogy a Jézus megvigasztalt és most még várnom kell őszig, amíg tökéletesen meggyógyulok. A Kubényi Sándor akkor megcsókolta az arcomat és azt mondta, hogy vár, ameddig akarok, mert ő szeret engem és az uram akar lenni és szép gyerekeket akar és velem akar megöregedni munkában és becsületben. Ezt mondta Kubényi Sándor. És mi akkor eljegyeztük egymást és ő azóta az én földi vőlegényem, Kubényi Sándor. Egy kicsit felforrott a fiúban a harag: – Ugyan – mondta. – De neked nem volt jogod engem megnevezni előtte. Én erre semmi okot nem adtam. Neked nem volt jogod. A lány a szemébe nézett: – Neked nincs jogod – mondta halkan. – Neked nincs jogod, semmihez sincs jogod, mert tőled nem akarok semmit. Neked nincs jogod beszélni az én életemről, ez az én dolgom és Kubényi Sándoré, az én uramé. Ne bánts te engem. -561- – Én?… Téged?… Végtelenül megsajnálta. Most hozzányúlt: megsimította dús szőke haját, aztán megérintette az állát, aminél fogva gyöngéden felbillentette az arcát, hogy rálátása legyen. Mint a bárány, úgy engedelmeskedett a lány az ujja legkisebb mozdulatának is. – Mondd meg édesanyádnak, – szólt Andor, és eleresztette – hogy már ma este se vacsorázom itt. Mondd, hogy azért jöttem csak, hogy ezt megmondjam. Mondd, hogy dolgom van. – Hazudni? – mosolygott a lány. – Nem te hazudol, én. – Soha, – mondta, idegesen mozgatva jobbra-balra a fejét – soha, soha… mindent megmondok, nem hazudunk, tudják meg, hogy jóságból maradsz el innen… pedig mindegy, ha jösz, ha mégy, nekem akkor is itt vagy, ha elmentél, te semmin nem változtatsz, de ők tudják meg, hogy milyen nemes vagy. – Az Istenért, – mondta a fiú – ne okozzál másoknak szenvedést… a világért se tedd. Egy szót se szólj. Parancsolom. Alázatosan hajtotta le a fejét a lány. Andor csöndesen szólt: – Még ma itt vacsorázom, jó. Megmozdult, hogy a konyha felé menjen. – Imádlak – mondta neki tisztán, érthetően és nyugodtan a lány, megfordult és bement előtte a konyhába. A két lépcsőn, ahogy felment az ajtó felé, mintha szállott és suhant volna, oly könnyen lépett. Megint hosszúnak és vékonynak látszott, csonttalannak és hústalannak, az érzékekhez nem -562- szólt rajta semmi. Kimondhatatlanul idegenszerű és nem földi mozdulat volt ez a fellebbenése Andor szemében, úgy, hogy még sokáig nézett utána, még akkor is, amikor már rég eltűnt a konyha esti homályában. Nem akart rögtön utána menni, megfordult, hogy cigarettára gyújtson és még üldögéljen egy kicsit a lócán, mielőtt enni hívják. Ekkor meglátta Kubényi Sándort és az ékszerész-miskát, amint az udvar túlsó oldalán, a házmester ajtaja előtt állottak és őt nézték. Most megnézte őt Kubényi Sándor és ő megértette a pillantását. Nyugodtan ment a lócához és leült. Felborult az a kis nyugalma, ami rácsöndesedett itt néhány nap óta. „Most ez azt gondolja rólam,“ – mondta magában – „hogy úri csábító vagyok, azért járok ide, hogy elcsábítsam ezt a szép kis bolond lányt, undorító!“ Szívta a cigarettáját, s nem nézett a két munkásra, de a fülével érezte, hogy mozdulatlanul áll mind a kettő, némán, gondolkozva. A néma ottállásukban az volt a nyomasztó, hogy most Ecker Miska is úgy viselkedett, mint a sápadt Sándor. Bizonyos, hogy beszéltek róla, megtárgyalták az ittlétét és mind a ketten egy véleményen vannak. Dacosan tette egyik lábát a másikra, bensejében fel volt háborodva az igazságtalanságuk miatt. Aztán ezt gondolta: „Nem csuda, ha gyanusítanak, hogyan értsék meg, hogy itt kóválygok közöttük, honnan tudhassák, hogy vergődni jöttem ide, utolsót lélekzeni jöttem ide?…“ Nagyon elkeseredett. „Ha tudná ez a Kubényi Sándor, hogy mennyire szeretem.“ Keserves dolognak érezte ezt a helyzetet. Tíz lépésnyire tőle áll egy ember, akit szeret, akinek a boldogságát kívánja, aki az ő szemében -563- férfi-ideál és irígylendő, de nem irígyelt, boldog ember… Itt áll, tíz lépésnyire tőle és nemcsak, hogy nem tudja ezt, de az ellenkezőjét hiszi. Mért van olyan nyomorultul megcsinálva a világ, hogy ő most nem mehet oda megmondani: „Sándor, én szeretem önt és már megyek is innen, mert az ön menyaszonya bolondokat ábrándozik.“ Mért van az, hogy ennek a derék fiúnak a keze soha sem fogja melegen megszorítani az övét? Mi az a fal, ami közöttük van? És mi az az erő, ami még most is visszatartja őt attól, hogy odamenjen hozzá, mi az, ami ideszegezi a lócára? Ez volna az, amit önérzetnek neveznek? Vagy szeméremérzés ez? Vagy félelem attól, hogy Kubényi Sándor nem fog neki hinni, mert angol ruhája van és betétes lakkcipője, s mert egy rothadt, gazdag, gyűlölt társadalomból jött ide? „Mért nem fogadtok be magatok közé?“ – sírt fel benne a kérdés – „mért fordítjátok el a fejeteket tőlem?“ Aztán, mikor a konyhaajtó megint nyilt, és Juli mosolya jelent meg, vacsorához híva mindenkit, ezt gondolta, mikor felkelt: „Elvesztettem az irányomat. Irányom nincs, ez a halálom.“ Nem értette, de ösztönével érezte ezt a mondatot. Irány alatt a célt, erőt, jövőt, egészséget, életkedvet, mindezek összességét értette. „Utolsó vacsora“ – mondta magában, mikor a kedves szobába benyitott, amelyet már majdnem megszeretett. A vacsoránál ma nagy feszültséget érzett a levegőben. Ma még vita sem volt Miska és Sándor között. És Mariska sápadtabb volt, mint tegnap. Kubényi Sándor hosszan nézte Mariskát, s a lány a tányérra menekült a tekintetével a szeme elől. -564- „Fertőzök, mint egy járvány,“ – gondolta Andor – „Révész úr életét is megfertőztem, most szegény idegen Kubényi Sándor életét rontom, elmegyek, elfutok tőletek, nem akarom, hogy ti is kínlódjatok.“ S mikor egy kis bort ivott s megint érezte, hogy emelkedik benne a világ, egészségesebb gondolatok jártak a fejében: „Ebből is férj lesz, ebből a derék Kubényi Sándorból“. És utálni kezdte egy kicsit Mariskát. „Akárhogy nevezitek, akármilyen szépre cifrázzátok, egykutya: nem bírtok egy férfi mellett maradni, nem elég nektek egy férfi, állatok vagytok, csalók vagytok, nők vagytok, erkölcstelenek vagytok, tisztátalanok vagytok.“ Ahogy Kubényi Sándorra nézett, szép emberpéldánynak találta: izmos férfinak, fiatalnak, munkásnak, eszesnek, lelkesnek. „A legszebb, ami férfi lehet, a tökély.“ Sajnálni kezdte. Vele érzett, Mariska ellen. „Ezt a szép, erős életet fogja rontani ez a holdkóros macska.“ Elgondolta, mennyi baja lesz még Kubényi Sándornak ezzel a beteges rajongóval az életben. „Miért nem lehet félreülnöm vele egy órára, egy egész éjszakára, a nőkről beszélni, elmondani neki az életemet, hogy okuljon belőle.“ Most már nem bánta, hogy nem néz rá a legény, sajnálta, mélyen, mint valami makacs gyereket, akinek hiába is beszélne az ember, aki szenvedélyesen rohan a vesztébe. „Olyanformán szeretem,“ – gondolta magában – „mint szegény Pécsit.“ Ránézett: „Te is egy Pécsi vagy, izzadni, dolgozni, utazni, kínlódni fogsz, és ő majd átrajong valakihez, nem hozzám, de bizonyos, hogy átmegy egyszer valakihez…“ Úgy tervezte, hogy holnap levelet ír Juli néninek, -565- szép pénzt küld neki a kosztért és megírja, hogy nem jöhet többet, dolga van. Nem akart vele beszélni erről, el akarta kerülni a nagy magyarázgatást, búcsúzkodást. Vacsora után még ültek egy kicsit az asztalnál. Kubényi és az ékszerész már korábban elment, mint rendesen. És Mariska, aki eddig csak lopva nézegetett rá, most mintha igazolni akarná a ma este támadt nőgyűlöletét, a két fiatalember távozása óta nyiltan és állandóan nézte. Most már elpárolgott a pillantásából az a földöntúli elem, ami eddig távoltartotta Andortól, ami szinte eltaszító hatást gyakorolt rá. Úgy látszik, ezt a viziós rajongást az éltette, hogy Andor távol volt tőle, elmult az életéből, s csak tűnő-múló képe éldegélt benne, soványan táplálva a pubertás első fojtott viharait. Most, hogy itt élt mellette, a rajongásába – Andor ezt ma este vette észre először – valami praktikum vegyült, ez vette el a szemének azt a látnoki, baljóslatú merengését. „És ez nemcsak őrá nézve rossz,“ – gondolta a fiú – „de hozzám is közelebb hozza… földivé változtatja…“ Felkelt az asztaltól: „Igen, el innen, el“ – gondolta, mikor kiment. Még kapuzárás előtt mehet ki, úgy tervezte, gyalog megy ki a körútig a József-utcán, a körúton villamosra ül és visszarobog a zajba, az éjjeli fénybe, száműzi magát a tiszta csöndből, visszakeveredik a ragyogó piszokba, amelyből idejött, s amely, úgy látszik, a végzete. Befordult a hosszú, alacsony kapualjába és az utca felé igyekezett. A kapu alatt zöld bádoglámpában gyertya égett, ennek az imbolygó-gyenge fényében meglátta, hogy két ember áll az -566- utcán, a kapu nyitott szárnya előtt. Még mielőtt a küszöbig ért volna, a két ember gyorsan bejött a kapu alá és egyenesen feléje tartott. Már akkor, mikor háttal álltak neki, megismerte őket. Kubényi Sándor volt és az ékszerész-miska. Most megdobbant a szíve, mikor komoly arcukat meglátta. „Leszámolás“ – gondolta villámgyorsan és megállt. Kubényi előbbre lépett és felemelte az ujját a levegőbe. Halálosan sápadt volt. A szeme nagy és fekete. – Megálljunk – mondta csöndesen. Andor nyugodtan nézett rá. – Csak annyit mondok, – szólt Kubényi Sándor fojtottan-halk hangon – ha még egyszer meglátom, hogy a menyasszonyommal beszél, leütöm. Andorban, mint a napsugár, ömlött el a lelkiismerete tisztasága, a nagyszerű, bizonyítható ártatlanság érzése, és valami véghetetlen, sajnálkozó szeretet ez iránt a remegő ember iránt: – Sándor, – mondta neki – maga téved. – Nem vagyok Sándor – mondta ez keményen. – Én Kubényi úr vagyok, nem vagyok neked Sándor. – Téved – ismételte nyugodtan Andor. – Énnekem semmi közöm a menyasszonyához, én tisztességes ember vagyok, én… Tompán ordított rá a fekete legény: – Akkor mit mászkálsz itt nálunk? Még mindig hullámzott benne a jóság és a szeretet: – Meg tudnám magyarázni… meg is tudom… de az nagyon hosszadalmas. Ha türelme -567- van, jöjjön velem, mindent elmondok. De ez félreértés, szegény jó Sándor… Ennek már elhidegült az arca: – Ne sajnálj! – ordított rá, s a földre nézett, elébe. – Ide ne merj jönni többet. Pusztulj innen. Még utolsót lobbant Andorban a fájdalmas szeretet, a megbocsátás, a részvét, a saját tisztasága érzete: – Kérem, – mondta – én magát szeretem, én a maga testvérének érzem magamat, mért nem akar megérteni, mért nem akar meghallgatni? Most közelebb lépett hozzá Kubényi: – Svindler – mondta egészen közelről, az arcába. És a szemébe nézett. – Lator! Andor felemelte a fejét. Dac lövelt fel benne. „Le akar ütni,“ – gondolta hirtelen – „belém akar kötni, szamár, szamár, szamár…“ Összeszorította a fogát. Elkeserítette az érzés, hogy vérző, vonszolódó, haldokló testét még ezek a véletlen idegenek se hagyják békén, ezek is kinézték maguknak, hogy beleharapjanak. – Micsoda beszéd ez? – szólt felrohanó haraggal. – Mi jogon beszél velem így? Kubényi egyre nézte: – Svindler vagy, úri gazember vagy. Ide többet nem jössz. Andor zsebredugta a kezét. A kabátzsebén át megtapintotta a revolvert, amit a nadrágzsebében hordott. Keserű mosoly ment át a lelkén. „Nem miattatok viselem. Ha tudnátok, ki számára van nálam.“ És mikor Kubényi szeméből meglátta, hogy a -568- legény mozdulni akar feléje, hirtelen kirántotta a kezét a kabátzsebéből és a nadrágzsebébe nyúlt. – Revolver? – súgta az arcába Kubényi Sándor, hátrahúzódott egy pillanatra, s mint a villám, ököllel az arca közepébe csapott. – Te… – sóhajtotta Andor, elborult benne az élet, a nadrágzsebéből kifelé rándult a keze, görcsösen fogva a kis revolver markolatát. Akkor hirtelen nagyrameredt szemmel nézett Kubényi Sándorra, mert annak nagy rémületet látott az arcán. A pillanat ezredrészén ez villant át az agyán: „Mért rémül ez így meg?“ De rögtön gyöngeséget érzett, valami nagyon kis fájdalmat az oldalában, s valami meleget, ami folyt a ruhája alatt. Megszúrták. Zavarosan hallotta ezeket a szavakat: – Tisztességes ember… menyasszonyát… csábítani… A falhoz támaszkodott. Aztán leült a földre. Nagyon gyönge lett. Azt akarta nekik mondani, hogy menjenek segítségért, csináljanak valamit, ne álljanak itt, de nem tudott mondani semmit, csak fájdalmasan mosolygott rájuk, a száját nyitotta és ernyedten csukta, a szemét félig lehúnyta. Még rémlett neki, hogy Ecker Miska hozzáhajol és Kubényi Sándor mond valamit, elmegy. Akkor lecsukta a szemét, azzal a gondolattal, hogy végtelenül álmos. Majd halkan, mint valami sűrű anyagon át szűrődve, hangokat kezdett hallani. Érezte, hogy nehéz a szemhéja, erről tudta meg, hogy a szeme kinyitásával kínlódik. Mikor valamennyire kinyitotta a szemét, sok embert látott. Az az érzése volt, hogy ezer meg ezer ember áll -569- körülötte. Érezte, hogy emelik. Már akkor be volt kötözve. Nagyon sokan emelték, azt világosan érezte, hogy nem kínlódnak vele, hanem könnyen viszik, mint a pelyhet. Levegőt érzett, sok összevissza hangot hallott, érezte, hogy az utcán van, a hangok szabadabbak voltak, nem kongottak, mint az elsők, ott a kapu alatt. Valami piros fényt látott, lámpa lehetett. Motor zúgott a fülébe. „Automobil?“ Aranygombos-sapkás fiatal arcot látott. Könnyek szivárogtak a szemhéja alá. Lassan küzködő, fél-éber gondolkodásában ez szállongott határozatlanul: „A mentők, áldott jó, szegény orvosnövendékek… ilyen későn este… ilyen messze künn.“ Már csönd volt körülötte, érezte, hogy megy, viszik. Zökkent és zúgott alatta valami. „Mégis csak automobil…“ Még mindig nem tudta összekapcsolni agyában a két fogalmat: a mentőket és az automobilt. A mentők, ez az ébredő, homályos valóság volt. De az automobil, ez álomszerű volt, utazás, országút, boldogság… Csak nagykésőn olvadtak össze benne a mentők az automobillal. Most már kezdte megállapítani, hogy hanyatt fekszik egy nagy automobilban és rajta kívül mások is vannak a kocsiban. Halvány fény pislogott, lobogott, egy arc hajolt föléje, kérdeztek is tőle valamit. Ő érezte, hogy nem tud felelni, de azt akarta, hogy lássák, hogy hallotta a beszédet, hát erőltetetten elmosolyodott. Erre megint forró nedvességet érzett gyülekezni a szemében. Összeszorította a szemhéját, hogy kipréselje alóla a forró nedvet. Most hirtelen meglátta csukott szemével azt a színes cseréptörpét, ami ott a tengerparti szálloda előtt állott a gyep közepén, undokul -570- vigyorogva. Soha életében igazán nem haragudott senkire, csak erre a majolika-törpére, akinek fénylő hegyes sapkája volt, olyan arca, mint egy öreg gimnáziumi igazgatónak, kisgyerek-teste, rövid nadrágja, nagy facipő-féle a lábán. Szívtelen vigyorgása volt. Mit keres ez most itt? „Mit akarsz tőlem,“ – gondolta – „hisz én olyan tiszta vagyok, mint egy bárány… mit nevetsz rajtam?“ Aztán szédülni kezdett, de erőltette az ébrenlétet, gondolkozott tovább: „Tiszta vagyok… szomorú vagyok… nagyon szomorú vagyok…“ És váratlanul felszakadva felsírt benne a tehetetlen nagy szerelem az asszony iránt, aki most pezsgőt iszik a terraszon, az illatozó tenger mellett, ott messze… „Vagy ölelkezik?“ – indult meg benne a régi gépezet. „Ölel valakit… Pécsit?… A másikat?“ Aljasnak érezte, idáig hallotta a könnyelmű nevetését. „Engem visznek, megszúrva, egy sikátorból… és te nevetsz?“ Felordított benne valami, olyan fájdalmasan, hogy talán a torkán is hangot adott, erre lehetett következtetni abból, hogy megint az arca fölé hajolt egy fej. Valamit mondtak neki, nyugtatták. – „Igen,“ – gondolta – „hogyne.“ Könyörgő kifejezést öltött az arca. Mondani akart valamit, nyögött benne az akarat, tehetetlenül. Azt akarta mondani, hogy az Istenért, ne legyen itt félreértés, ha ő most meghalna, mielőtt beszélni tud, nem ezek szúrták meg ott a sötét kapu alatt, ezek a szegény ártatlan emberek, ezek csak áldozatok… „Te szúrtál meg,“ – zokogott fel benne – „te szúrtál meg, nem, nem, nem fogom -571- elhallgatni, te szúrtál meg, igen, te szúrtál meg, hiába nézel úgy rám…“ És valahonnan messziről az asszony arca nézett rá csudálkozva, meglepetten, mintha azt mondaná: „Én? Én??“ – nagyra nyitva a szemét, fel-felrezzentve babvirág-piros szép felsőajkát és mentegetőzőn a keblére téve rövidujjú, rövidkörmű kis kezét. X. Az első emberi szó, ami a száján kijött, Veress doktornak a neve volt, a kedves, komoly morfiumos varázslóé. Visszavitték a szanatóriumba, ahol rövid ideig olyan boldog volt. Mikor a vörös Jolánt meglátta, amint az ágya fölé hajolt és igazi rokonszenvvel nézett fehér arcába, a szemében bús köszöntés jelent meg, s az a kérés, amit oly jól és rögtön megértenek az ápolással foglalkozók. – Igen, – felelt a vörös Jolán – itt maradok, én fogom ápolni. Napokig nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul kellett feküdnie, s abból, hogy mást, mint orvost és ápolónőt nem látott, arra következtetett, hogy súlyos az állapota, nem eresztenek be hozzá senkit. Valóban, az ajtaján künn függött a nyomtatott kartonlap, amely tiltotta a bemenetelt. Az orvosok, mielőtt kimentek volna, mindig sokat beszéltek halkan a vörös Jolánhoz. Látszott, hogy valamire tanítják. Komolyan suttogtak vele, néha fel is emelték az ujjokat és Jolán minden hosszabb suttogó-strófára fejbólintással felelt. A fehérkabátos szanatóriumi orvosok közt megjelent egyszer -572- egy feketekabátos úr is, ez valami idegen tanár volt. Egyszer, álmodozó-kábult szemével látta, hogy gyűlés van az ágya körül. És a vörös Jolán most órákig ült némán a fehér szobában, nem kérdezett tőle semmit, sőt, ha az ágyához lépett, intett neki, hogy ne beszéljen ő sem. Megint beleszokott abba a fáradt-álmos, fél-éber életbe, aminőt már élt itt egyszer. Nem félt a haláltól, nem is gondolt rá. Furcsa ez: kórházban az ember azt hiszi, hogy itt csak meggyógyulni lehet. A gyógyulni-akarásnak ez a környezete áldott-puhán simogatta a szívét, érezte, hogy nagy bajban van, de nem nyugtalankodott. Egyszer egy feketeruhás kövér nő hivatta ki a vörös Jolánt a szobából. – Nem lehet bemenni, – mondta ez – senkinek se lehet… – De csak tetszik engem ismerni, én jártam hozzá, mikor először feküdt itt. Mindennap itt voltam nála. Mondja meg neki, hogy Juli van itt, Gubás Jánosné. A főorvoshoz utasították. – Hová gondol? – rivallt rá Veress doktor. – Meg van bolondulva? Inkább vigyázott volna, hogy ne szúrják meg ott a kegyed tiszteletreméltó családjában! – Nálam, kezit csókolom? Sírva fakadt és bő beszéddel mentegetőzött. Hogy ő? Hogy ha ő ezt csak sejtette volna is! – Menjen a fenébe – állt fel doktor Veress. – Nagyságos uram… – Takarodjék, mert kilököm – ment feléje a doktor, és ahogy most Julira nézett, valószínűnek -573- hangzott, amit mond. Juli elment. A nyers erőt különben is tisztelte, de most annyival inkább hatott rá a testi fenyegetés, mert azon az éjszakán, mikor Andort a mentők elvitték a Kender-utcai házból, Gubás János azzal a természetes és józan ösztönnel, amely az érettkorú parasztot jellemzi, úgy elverte a jó Julit, hogy még hajnalban is vonított. Már igazán azt kezdte hinni, hogy ő a hibás ebben a szerencsétlenségben. Szeptember utolsó napján levették a táblát az ajtajáról, de Veress doktor szigorúan meghagyta az ápolónőknek, hogy ha valaki be akar menni hozzá, azt előbb küldjék be az irodájába. Így jelentkezett ott Rácz Miklós. – Csak arra kérem szerkesztő urat, – mondta neki az orvos – hogy ne maradjon nála sokáig. Remélem, mondanom sem kell, hogy semmi olyasmit, ami izgatná… – De kérem… – A nehezén már túl van. Most már megmarad, hála Istennek. Nem is tudom, de úgy megszerettem ezt a szegény gyereket. Ön régi barátja? – Igen. – Nekem sok ember fordul meg a kezem alatt. És mindig, szinte minden évben van egy vagy kettő, aki különösen érdekel. Pedig ez nem jó. Sebésznek nem szabad szívének lenni, csak eszének és kezének. Ha a szíve beiktatódik az esze és a keze közé, ez rossz. Sok örömem volt már emiatt a prakszisomban, de sok rossz órám is. Mindegy, na. Tessék felmenni hozzá. – Szóval főorvos úr úgy gondolja, hogy meggyógyul. -574- – Úgy gondolom. De most másodszor van a kezem alatt, mint sebészi beteg, és most másodszor látom, hogy az idegei sokkal betegebbek, mint a teste. – Másodszor? Mint sebészi beteg? – Igen. Ön talán… Meglepődve nézett rá: – Mindegy, – mondta – úriemberrel beszélek… én elszóltam magamat, pedig akkor titoktartást fogadtam neki. Először azért volt itt, mert magába lőtt. Rácz Miklós zavartan nézett a vastag szemüveg mögül. Visszaemlékezett az utolsó találkozásukra. Most szerette ezt a szamár fiút, aki akkor eltitkolta előtte a baját. És némileg haragudott magára, amért akkor olyan keményen viselkedett. – Fődolog, – mondta – hogy meggyógyuljon. Veress doktor az ajtóig kísérte: – Az segítene rajta, ha legalább egy évre elmenne egy külföldi szanatóriumba, a testét edzeni és kiszabadulni ebből a környezetből, elfelejteni ezt az ő speciális esetét azzal a hölggyel… – Önnek elmondta? – Soha egy szót se szólt. – Máshonnan méltóztatik tudni? – Jó doktornak mindent kell tudni – mondta Veress, kényszeredetten mosolygott, meghajtotta a fejét és becsukta Rácz mögött az ajtót. Rácz felment az emeletre. A lépcsőnél a vörös Jolán várta. – A főorvos úr megengedte – mondta Rácz. – Tudom, épp most szólt fel a telefonon. Kérem -575- a kabátot meg a kalapot. Ne tessék kopogtatni. Rácz elfogult lett ettől a ceremóniálétól. Nagyon megcsöndesedve és alázatosan lépett be Andor szobájába, s mikor látta, hogy nem alszik, lábujjhegyen ment az ágy felé. Ezen a rövid úton önvádat érzett. Úgy gondolta, meg kellett volna mondania az orvosnak, hogy haragban van a beteggel. Akkor talán fel se engedte volna hozzá. Andor nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyban. A haja hosszúra nőtt meg, az arca fehér és még inkább lesoványodott volt. Hosszan elnyúló vékony teste alig emelte meg a síma fehér paplant. Rossz hatást tett Ráczra a paplan végében az a kiemelkedés, amely a hanyattfekvő fiú lábafejét jelezte. Ezek a hanyattfekvő ember lábaujjától magasra emelt fehér paplanok valahogy a halál formáit mutatják. Rácz megállt egy lépésnyire az ágytól. Andor fáradtan fordította feléje a szemét, de az arcán semmi meglepetés nem mutatkozott. Lassan megint visszafordult a tekintete a mennyezet felé, amit eddig is nézett. Csönd volt. Se Rácz nem szólt, se Andor. Rácz halkan és vigyázva ült le egy fehér karosszékbe, úgy, hogy szembefordult a beteg arcával. Andor mostanában napok óta nem beszélt. Gyógyulása jobb napjaiban már halkan szólt néha Jolánnak egyet-mást, sőt Veress doktorral egész mondatokat beszélt. De aztán minden látható külső ok nélkül egyszerre csak elhallgatott, nem felelt az ápolónő kérdéseire, s mikor egyszer meghallotta, hogy Veress doktor ezzel lép be: – Na Jolán, hogy van a beteg? -576- És Jolán erre így válaszolt: – Jobban van, de nem akar beszélni… Akkor valami oktalan dac ébredt benne, amely azt tanácsolta neki, hogy a doktornak se feleljen. A doktor hiába ült az ágya mellé, hiába fogta meg a kezét, hiába nógatta, hogy szóljon hozzá, makacsul nézett a levegőbe és nem felelt. Úgy érezte, hogy most valami rendkívüli új dolgot csinál, büszke volt erre a némaságára, valami gonosz elégtételt érzett az egész világ felett, amellyel szemben ilyen konokul hallgat. – Ön intelligens ember, – mondta akkor neki az orvos – ne erőltesse magára ezt a némaságot, mi ezt ismerjük, ennek tudományos neve is van, ne essék ebbe bele, beszéljen, feleljen nekem. Valami fájdalmas kajánság arra késztette, hogy most csak azért se feleljen. Ettől fogva nem beszélt egy szót se. És ez a hisztériás kajánság most új erőre kapott benne, mikor meglátta Rácz Miklóst, aki szinte kapóra jött jó prédának: íme megint valaki, akinek a szemébe lehet hallgatni… – Andor, – mondta elfogultan Rácz – én vagyok. Ha fáraszt a beszéd, ne szólj hozzám. Eljöttem megnézni, hogy vagy. Azt akarta neki mondani: „édes fiam“, de nem jött ki a száján. Kínlódott ezért egy pillanatig, s ettől az arca komor kifejezést nyert. És mikor nagyon sokáig nem kapott még csak egy tekintetet se a fiútól, megszólalt: – Hallom, hogy már egészen jól vagy. Nagyon megnyugtatott az orvos. Erre se jött semmi válasz, még csak egy szemrebbenés -577- sem. Csöndesen folytatta, miután várt egy kicsit: – Csak megnyugtatásodra mondom, hogy az egész esetről a világon senki nem tud semmit. Gondoskodtam róla, hogy ne kerüljön a lapokba. Most a tekintet megmozdult. Rácz Miklós megörült ennek és sietve folytatta: – Mikor a rendőri riporter behozta a hírt este tizenegykor, azonnal a telefonhoz ültem és az összes lapokhoz telefonáltam… mint személyes kérést… kértem, hogy ne hozzák… A fiúk olyan kedvesek voltak, egyetlen lapban se volt egy szó sem. Nehogy… emiatt… csak egy percig is bánkódjál… Elvörösödött, olyan vihart csinált a vérkeringésében ez az utolsó pár meleg szó. De kinyomta magából, künn volt. Andor elmosolyodott, nem a szájával vagy az arcával, csak a szemével. Ezt gondolta: „Szamár jó fiú, mit bánom én a te világodat, a lapokat, a riportereket…“ Most először tűnt fel előtte kicsinek Rácz Miklós, ahogy ide, erre a végső és szent helyre behozta a praktikus élet kicsinyes szennyét, a kis baj kis elhárítását, a kis sikert… „A fiúk kedvesek voltak.“ – Mit bánta ő a fiúkat! Hol vannak ezek mind, valahol lenn, messze, ködben, ahogy a hegy tetejéről lát az ember elmosódó városokat, falvakat… embereket alig… Még mondott egyet-mást Rácz Miklós, de erre nem is figyelt. A szeme sarkából látta, hogy óvatosan felemelkedik a székből. Most őt fogta el a félelem egy szentimentális jelenettől. Megijedt attól, hogy Rácz Miklós az ágya fölé hajol, a kezéhez -578- nyúl, vagy mond valamit. Lassan lehúnyta a szemét, tudta, hogy ez tökéletes védelmet ad. A betegnél ez olyan, mint a királynál az, ha összeüti a sarkantyúját. Elég volt. El lehet menni. Nem is látta, mikor kiment, csak hallotta lábhegyen való áhítatos kifelé csikorgását, az ajtó halk neszét, a gyöngéd becsukódást, s akkor fellélekzett. Nem volt meghatva attól, hogy Rácz Miklós eljött hozzá. Valami szuverén gőgöt érzett, amit csak a császárok és a nagy betegek ismernek az emberekkel szemben, valami felettük-lebegést, közéjük-nem-tartozást, mélységes senkivel-nem-törődést. Egyedül lenni. Hallgatni. És valahogy eszébe ne jusson valakinek meggyújtani a lámpát. XI. Néhány nappal ezután, mikor reggel felébredt, a rendesnél nagyobb éhséget érzett. Türelmetlenül várta a reggelit, amit a vörös Jolán szokott a rövidlábú asztalon az ágyára tenni. Megszólította a lányt: – Milyen idő van kint? – Na végre – mondta ez. – Csakhogy végre beszél. Reggeli után egy kis testi elégedettséggel dőlt vissza a párnájára. Jól esett neki a víz, amellyel Jolán megmosta a kezét meg az arcát. Lehúnyta a szemét, mikor Jolán gyöngéden fésülte. Suttogva mondta: – Adjon egy tükröt. – Nincs – mondta Jolán. -579- Fáradtan mosolygott: – Képzelem, milyen az arcom… ha nem adnak tükröt… Jolán kedveskedve rázta a fejét: – Nincs… Azért nem adunk, mert nincs… – Jó, jó. Betakarták nyakig, pokrócot tettek a paplanjára, ablakot nyitottak, takarítottak a szobájában. Enyhe, szabadillatú levegő jött be az ablakon. – Jolán, – mondta – mért nem mondja meg, milyen idő van? – Gyönyörű szép, napos. Szép őszi idő. – Még nincs tél? – Dehogy van. Meleg őszi idő van. Gyönyörű. – Köszönöm – mondta és bágyadtan húnyta le a szemét a friss levegő-illatra, beletartotta az arcát, örült, hogy lengedezik körülötte a lágy októberi délelőtt hervadt langyossága. Olyasmit érzett, ami feltűnően hasonlított az élethez. „Csalódás“ – gondolta. Mikor megint becsukták az ablakot, magára maradt, felkönyökölt az ágyban. Belső mosollyal egy kicsit kinevette magát. „Haldokolni akarok“ – gondolta – „és most mintha jól esett volna élni…“ Sokáig visszatartott gondolatok most berohantak a fejébe, mint a tolongó karzatjegyesek a színházba, mikor ajtót nyitnak. „Na, na, na“ – mondta nekik – „csak ne olyan hevesen… sor kerül mindenikre…“ Az első gondolat, amit beeresztett a fejébe, az volt, hogy vajjon tiszta-e ő? Azt mondta magában: „igen.“ – „Tettem valaha valami rosszat?“ – „Soha.“ – „Semmit.“ – „Nem csaltam, nem hazudtam, senkit soha szándékosan -580- meg nem bántottam…“ Valami kérdezte benne: „Igazán?“ – Dacosan felelt: „Igazán.“ – „Minden bűntől irtóztam…“ – „A másét nem kívántad?“ – „Igen, de… nem, nem, az nem volt a másé, az az enyém volt.“ – Kereste a tisztességes momentumokat az életében: „Csinos, gazdag, fiatal gyerek voltam, soha házasságot nem törtem…“ Itt megakadt. Való igaz, hogy soha asszonyhoz hozzá nem nyúlt, de – szent Isten – milyen nagyon hozzányúlt volna valakihez, ahhoz a valakihez, milyen vadul, rettenetesen, milyen megveszetten nyúlt volna hozzá, ha… ha…“ – „Mért csinosítom úgy az életemet?“ – kérdezte magától. – „Véletlen alibi ez mind… csupa véletlen, hogy nem követtem el semmit… azért én mégis gazember voltam.“ Délután elhivatta doktor Vadász Imrét, aki az apja ügyvédi irodáját átvette és most vezette. Ez kezelte az apjáról rámaradt értékpapirokat és ez vigyázott a svábhegyi telekre. Megbízta, hogy a legrövidebb idő alatt adja el az értékpapirokat és tegye pénzzé a svábhegyi telket. Ha lehet, még ma. Vagy holnap. És rögtön jelentse. Este magához kérette Veress doktort és altatószert kért tőle. – Hogyne – mondta ez. – Még csak az kéne. Mikor az a sok piszok fehér por vette le a lábáról. Altatópor helyett hideg borogatást csavartak a gyomrára és a lábára. Azt mondták, hogy ennek nagyszerű hatása van, nincs jobb és ártalmatlanabb altató, mint ez az éjszakára való priznicrendszer. Kínlódott ebben a hamar felmelegedő nedves-hűvös bilincsben, de elaludt. -581- Reggel bejött hozzá a vörös Jolán: – Kérem, – mondta – az este is itt volt az a kövér nő, az a Juli néni, aki idejárt, mikor először tetszett nálunk lenni. Már ötször volt itt, de a főorvos úr sohse eresztette be. Most megengedte a főorvos úr, hogy az üzenetét átadjam. – Mit üzent? – Hogy délután ide akar jönni a lánya. Sokáig nem kapott feleletet. – Valami Mariska – mondta halkan. Andor vállat vont az ágyban: – Jöjjön – mondta. A vörös Jolán kifelé indult. Andor utánaszólt: – Itt van? – Kicsoda? – Az a kövér… Juli… – Itt vár kint, a válaszra. – Jó – mondta. – Ne bocsássa be. De a lánya eljöhet, ezt megmondhatja neki. Mikor Jolán visszajött, idegesen szólt rá: – Ne beszéljen, nem vagyok kíváncsi semmire. Ha délután jön a lány, eresszék be. Most menjen ki, Jolán. Hagyjon, hagyjon… egyedül akarok maradni… Feltápászkodott az ágyban, a párnáit a háta mögé gyűrte, hogy ülni tudjon. Felült, törökösen húzta maga alá a lábát és nyugtalanul kezdett gondolkozni. „Te jó Isten,“ – mondta – „úgy látszik, te azt akarod, hogy éljek. Én nem bánom.“ Hullámozni kezdett benne valami, s bár rögtön érezte, hogy rajongások és világtól elrugaszkodott képzetek szállnak fel benne, mohó örömmel ült a szárnyukra és vitette magát velük. Lehúnyta a -582- szemét és olyasmit érzett, amit akkor szokott érezni, mikor nyolc-tíz pohár konyak volt benne: a fantázia és az életkedv nagy szabadságát. Azt mondta belül magának: „A szép szűz idejön.“ Hátrahajtotta a fejét a párnacsomón. „Isten báránya idejön hozzám, mit akarhat tőlem?“ Kevélység fogta el, a kényeztetett, nagyon-ápolt beteg szuverénitása: „A nagybeteget csak úgy lehet megmenteni, ha egy szűzlány vérét ömlesztik át beléje.“ Elmosolyodott ezen a szamárságon. Aztán a mosolyból lassan komolyra változott át az arca, merőn gondolkozva szegezte maga elé a tekintetét: „Szerelmes belém, idejön, meg fog menteni engem, az enyém akar lenni, te nagy Isten, te küldöd hozzám ezt a tisztaságot, te fel akarsz emelni engem…“ Nagy mohóság fogta el, belemarkolt kétoldalt a lepedőbe: „Élni fogok…“ Kiáltani szeretett volna, énekelve kiáltani, felzengeni az égig: „Élni fogok, repülni fogok, fel, fel, minden szenvedésnek vége!“ Édes-mohó gondolatok jártak benne: „Szerelmes belém egy tiszta szűz gyermek, egy romlatlan parasztszűz, messziről jön felém, int felém, hozzám akarja csatolni magát, meg akar váltani, meg akar menteni, fel akarja áldozni magát értem!“ Az ebédet visszaküldte, hirtelen rámérgesedett Jolánra, aki megpróbálta rábeszélni, hogy egyék. Izgatott volt, nem akarta, hogy bármi is zavarja lelkének ezt a meginduló, egyre lendülőbben ringó hullámzását, ami folyton feljebb vitte, boldogabbá lengette. – „Megvan,“ – kiáltotta benne a fiatal életerő -583- utolsó maradványa – „megvan a megoldás.“ És összeráncolt homlokkal töprengett maga elé. A szegény szűz, a rajongó parasztcseléd el fog jönni. És ő, aki lelkében millió mérföldnyire szakadt mindentől, amiben eddig élt, magához fogja szorítani a kis szentet. Friss és ártatlan lelkét felszívja, mint a száraz föld a langyos esőt. Nem lesz itt sok beszéd. Itt fogja, el se ereszti, menyasszonyává, feleségévé teszi. Telefon, szolga, minden rohanjon: jöjjön Vadász Imre, szaladjon rögtön a hivatalokba, a polgármesterhez, mindenhová, intézze el rögtön, hogy megnősülhessen. A lány el se mozduljon innen, amíg a papirosok meg nem jönnek. Látta képzeletében Vadász Imrét loholva visszaérkezni: „Megvan minden, bejöhet az anyakönyvvezető?“ – És aztán különös, szinte perverz öröm: a cselédsorban felnőtt szűz megdicsőülése… Ami pénze csak van, azon mind selyemruha, dísz, fény, ragyogás, szédítő pompa, szépség és boldogság… Egy feltápászkodott élet megőrült hálája a tiszta gyermek iránt, aki megmentette. Cselédlányból királykisasszony… elszédíteni, felcifrázni, trónraültetni, menybemenetelt énekelni neki, ennek a gyönyörű-szerelmes gyermeknek, ennek az elragadtatott paraszt-angyalnak, amért érte jön és leborul az ő nyomorúsága előtt… „Milyen jó, hogy tele vagyok pénzzel… elboríthatom boldogsággal… mindent ráaggathatok és a lábához önthetek.“ Aranyakat és selymeket látott lecsukott szeme mögött, bíbor-bársony trónt, amelyen egy sápadt-rajongó lánygyermek ül… meztelen fehér lábacskái alatt dús, sötét bársony… szűzi kezei feléje remegnek, a szeme majdnem egészen -584- le van húnyva… szép halvány szája idegesen mosolyog, meg-megrándul… sokat szenvedett és most égi derűben fel-boldogított arca fölött tompafényű régi arany korona a parasztos-szőke, vastag hajfonadékon… Négy órakor hőmérőt tett a hóna alá. Harminchét és háromtized fok láza volt. Lerázta a higanyt az üvegcsőben, föltette magában, hogy ezt titokban tartja. Minden tudatlansága mellett érezte, hogy ez a lázacska nem testi bajtól származik, hanem a belső izgalomtól. Emlékezett rá, hogy egyszer hallotta, mikor a doktorok azt mondták, hogy azért reagál rögtön és könnyen lázzal, mert sok szeszt ivott az utóbbi hónapokban. Aztán türelmetlen lett, mikor az alkonyati nap rézsútos-sárga sugarait látta végigvetődni a szobán. Idegeskedni kezdett, igen rossz érzést érzett a mellében, már percről-percre halogatta azt az elhatározását, hogy csönget és a doktort hivatja egy kis megnyugvásért, mikor a vörös Jolán benyitott: – Itt van az a kislány. Sokáig nem felelt. Jolán engedelmesen várt, amíg megszólalt: – Jó. Jöjjön be. Jolán kinyitotta az ajtót és Mariska bejött, már a küszöbön figyelő-csudáló szemmel, a beteghez belépő világi lény elfogódott áhitatával. Jolán kiment. Mariska megállt a szoba közepén. Andor nem szólt neki semmit, csak ránézett. Úgy képzelte, hogy most magától, minden hívás nélkül hozzája vonzódik ez a légies, szinte átlátszón finom tünemény, az ágy fölé hajol, az arca fölé sugárzik. S akkor ő elsoványodott karjaival felnyúl -585- a halálból, s minden feltörekvő életerejével magához öleli, a melléhez roppantja – nem is a testét – a lelkét, a lényét, az akaratát ennek a tiszta gyermeknek. Magához kapcsolja forrasztó erővel, beszívja magába az életét, és a fülébe lehel mindent, amit az imént elgondolt: bíbort és bársonyt és aranyat és lehetetlen menyországot, végtelen jövőt, együtt-repesést az ájúlt boldogságba… magával együtt szédíti fel az égig, valahogy úgy, ahogy ez a rajongó szokta képzelni, ahogy most róla átragadt őreá is… Feléje rezzent a jobbkeze, az átlátszó-sovány keze, kérő-hívón nyúlt ki a levegőbe. A szeme sötéten élt, erősebben élt, mint a teste, most a szemében ült minden ereje, ezt érezte. A lány odament az ágyhoz, elfogadta kinyújtott kezét, lehajolt a kézhez és megcsókolta. – Ülj le – mondta Andor erőtlenül, s felszívta a szemével a szomorú-komoly csudálkozást és ájtatosságot az arcáról. A lány, mintha csak a fele lett volna annak, ami azelőtt volt. De a szeme nem változott, ez az övé maradt, e fölött ő rendelkezett, nem mint a teste fölött, amit felfal az izgatott bánkódás, ez a láthatatlan húsevő. Sokáig néztek így egymásra. Andor bűntelennek és könnyűnek érezte magát. Érezte, amint lassan kinyílik benne valami, ami most olyan tiszta és érzékeny, hogy minden szentség befogadására képes. Földi gondolatoktól – úgy érezte – megtisztultan, kitisztítottan nézett a gyermek arcába. – Jobban van? – kérdezte a lány. Ez bántotta. „Mi az?“ – kérdezte magában – „rajongóbb volnék, mint ő?“ Prózai és sáros-nehéz -586- volt ez a „jobban van?“ – mint a könnyű cipőre ragadt agyagcsomó. – Te drága gyönyörű, – mondta neki halkan – milyen jó vagy, milyen édes vagy, hogy eljöttél hozzám… A lány komolyan szólt újra: – Jobban van? Mintha visszahúzta volna a földre. A földön-kínlódás ragadós-agyagos, esős, borús, végtelen országútjára. – Jobban vagyok – húzta ki magát belőle. – Meggyógyult? – Meg. – Egészen? – Egészen. Derültebb lett a lány arca. Most úgy gondolta Andor, hogy túlzón gondolkozott előbb. „Hát persze, hogy ez az első gondja.“ Hisz kívülről jön, az ép emberek közül, a szabad levegőről… Rámosolygott és úgy érezte, hogy ez a mosoly most át-napsugárzik a lányon, felderíti és felszabadítja, ideszabadítja hozzá. – Beszélj – súgta neki boldogan. A lány komolyan nézte őt, földien és vizsgálódva, nem úgy, mint akkor este az udvarban. Andor úgy gondolta, hogy ez még mindig az a különbség, ami a beteg és az egészséges közt van. – Boldogság, – mondta a lány – boldogság, hogy meggyógyult. Jézus akarta így, az én jó Jézusom. Most végre ő is elmosolyodott, átvilágosult arccal. Közelebb húzta a széket a fiú arcához. – Imádkoztam érted, – mondta – olyan erősen -587- imádkoztam, hogy mindig majdnem elájultam, mikor a végére értem. De meghallgatta. És most azért jöttem, hogy megmondjam neked a bűnömet. Mikor imádkoztam, nemcsak teéretted imádkoztam, hanem őérette is. – Őérette? – Érette, aki most a börtönben van. Andor hátrább húzódott a párnán. – Börtönben? – Nem szaladt el, – mondta halk-egyenletes beszéddel a lány – nem bujt el, nem futott el… Rögtön a kapitányhoz ment és feladta magát, de azok visszaküldték… felírták, visszaküldték… tudták, hogy becsületes… Hazajött és megölelt és sírt a vállamon. De aztán érte jöttek három nap múlva. – Elvitték? – El. Most a börtönben van miattam. – Miattad? Némán, lassan bólintott a lány. Most elszállt minden Andorból. Keserű lett a szájaíze: – Miattad? Megint bólintott, merőn nézve a semmibe. A fiú feldacosodott: – Mit akarsz tőlem? Mért jöttél ide? Nem felelt. Idegesen szólt rá megint: – Mit akarsz tőlem? – Őt akarom – mondta csöndesen. – Tőlem? – Tőled. Hanyattdobta magát a párnán. Hosszan hallgatott, tudta, hogy minden összeesett benne, amit ma képzelt. Egyszerre gyűlölködni kezdett magában, -588- megsajnálta a képzelgéseit, végtelenül szomorú lett. Nem beszélt. Hallotta, hogy a lány mond valamit, lassan kapcsolódott be a füle a figyelésbe: – … és ha te meghalnál, akkor őt ott tartanák örökre… akkor ő gyilkos volna… érettem gyilkolt volna… de a Jézus nem akarta… és te ezért gyógyultál meg… és így lehet ő az én uram ezen a földön és az emberek előtt… felemelheti a fejét és jöhet énhozzám… mert ő nem bűnös… ő csak nagyon szeretett… Hirtelen, felháborodottan ült fel az ágyban: – Mit akarsz? – kiáltott rá keservesen. – Mit akarsz tőlem? Minek jöttél ide? Nyugodtan felelt a lány: – Hogy lássam… hogy élsz… hogy meggyógyultál… hogy megmentetted Sándort… Keserűn vigyorodott rá: – Igen? A lány birta a tekintetét. Csak nézte, egyre. – Igen? – mondta izgatottan. – Azért jöttél, hogy megnyugtasd magad… hogy nem gyilkos a vőlegényed? A lány le-fel mozgatta a fejét: „igen“. – Na, menj innen – mondta neki. – Menj szépen. Visszafeküdt megint a párnára. A lány felállt, hozzálépett és rámosolygott: – Mindegy, – mondta – mindegy, hogy te mit mondasz… imádlak téged, imádlak a halálomon túl, ott várok rád, ott kitárom feléd a karomat, ott várok rád, amíg utánam nem jösz… -589- Ővele végigszenvedem a földi életet, ez az övé… De az igazi a tied, az a másik… Hittel mondta, rémült-szerelmesen nézett le a fiú arcába. – Na menj – mondta ez. A lány lehajtotta a fejét: – Gyerekem lesz – mondta egyszerűen. Most felfigyelt Andor. Nem szólt semmit. Várta, hogy magától folytassa ezt a vallomást. A lány elvette a tekintetét róla. Az ablak sötétülő négyszögébe nézett, valahova messzire beszélt: – Másnap, – mondta tisztán, de alig hallható halkan – másnap megölelt és megcsókolt. Azt mondta, hogy az akasztófáját csinálják. Énérettem. Hallgatott. Aztán tovább mondta: – Elviszik, eljönnek érte. Gyilkos lett… miattam… Az én Sándorom. Az én szép, szegény Sándorom. Az utolsó éjszakáján bementem hozzá és átkaroltam. És most ő a börtönben ül és én a testemben viselem az ő gyermekét. Ahogy Andor felnézett rá, rettenetesnek találta a tekintetét, amely átszállt fölötte, mint sugáregyenes, végtelenbe-vesző híd ment át az ágya fölött, ki az ablakon, a sötét égbolt messzeségébe. Már nem foglalkozott vele magában. Mint valami idegent nézte, már elkívánta innen, hogy ne lássa, hogy ne is gondoljon rá többé. – Mi ez? – kérdezte távolba-szegzett pillantással a lány. – Mi ez? Mi ez a földi élet? Ott messze, ott te vársz rám, ott túl, messze… ott te vársz rám, te édes, te boldog… -590- Mélyen, fájdalmasan sóhajtott: – Meddig kell még szenvednem érted? Andor lassan, fáradtan nyújtotta ki a kezét, megkereste az éjjeli-szekrényen a csengőt. Megnyomta. A vörös Jolán jött be az ajtón, nesztelenül. – Gyújtsa meg a lámpát – mondta neki. Lehúnyta a szemét, mikor a fény rácsapott. Lezárt szemmel feküdt. – Maradjon itt – mondta Jolánnak. Sokáig nyugodott így. Halk neszeket hallott, nem akart figyelni rájuk, sejtette, hogy Mariska megy el, Jolán kikíséri, visszajön. Csak feküdt, mozdulatlanul. Mikor az ápolónő megérintette, – bizonyára a vacsora miatt, vagy talán másvalamit akart kérdezni tőle – még mindig lecsukott szemmel, idegesen kapta vissza a kezét, dacos-tagadón rázta meg a fejét és felemelte az ujját, fenyegetve intett, hogy ne szóljon, ne beszéljen senki, hagyják most, egy szó se legyen, hagyják békén, csönd legyen, csönd, csönd… egy szót se. XII. Vadász Imre eladta az értékpapirokat és a svábhegyi telket. Büszke lehetett arra, hogy mily sok pénzt csinált ezekből a dolgokból, mert mindenáron magyarázatokat akart fűzni a hosszú papiroshoz, amire az elszámolást írta fel. De Andor türelmetlen volt, a pénzcsomó borítékját fel se szakította, úgy dobta bele az éjjeliszekrény fiókjába. Aztán néhány szóval elintézte Vadász -591- Imrét és egyedül maradt. Vacsora után nyugtalanul aludt néhány órát, s éjfél körül már megint ébren volt. Minden lámpát meggyújtott a fehér szobában, nagy világosságot akart. Félegy körül kopogtatás nélkül óvatosan benyitott valaki az ajtaján. Fáradt öröm futotta el, mikor meglátta Veress doktor arcát. – Még nem alszik? – Nem. Jöjjön be, kedves doktor úr… üljön egy kicsit nálam… Veress doktor lefelé jövet nézett be hozzá. Már elaltatta a betegeket mind a három emeleten. Fáradt volt és álmosan fészkelte bele magát a karosszékbe: – Nem bánom – mondta. – Úgyis kell magával beszélnem. – Szidni akar? – Nem. De mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy a sebe maholnap meggyógyul. Hála Istennek, könyv szerint gyógyul. Ettől elmehetne nemsokára. Maholnap a kötését is leveszem, ha addig jól viseli magát és nem mozog sokat. De az egyebek most sokkal rosszabbak, mint tavaly voltak. – Az egyebek… – Bizony, azok nagyon rosszak. Az én tanácsom az, hogy itt szedjen magára egy kis húst, fürödjön ki magából annyi rosszaságot, amennyit csak tud, és akkor menjen el nagyon messzire, de egy évig haza se jöjjön. A fiú szerényen, a konok betegek szemérmességével mosolygott maga elé. Az orvos iránt való szeretetből nem nevetett hangosan. -592- Egy kicsit magyarázgatta még neki a doktor a dolgot, de aztán abbahagyta. Tudta, hogy az ilyesmihez több idő kell. Mára elég volt neki ez az első figyelmeztetés, hadd gondolkozzék majd rajta a fiú néhány napig. Akkor majd lehet folytatni. Mielőtt kiment, ezt mondta: – És még egyet. A napokban egy kis izgalmon kell keresztülmennie. Azt tudja, úgy-e, hogy az a fiatalember, akivel ez a kellemetlensége volt, le van tartóztatva. – Tudom. – Hát most magát ki akarják hallgatni. Az állapotára való tekintettel eddig még azt sem engedtem meg, hogy szóljanak magának erről. De most már bátran jöhetnek, egy kicsit összeszedi magát, nem fogják kínozni, tudják, hogy beteg. – De mért tartóztatták le? Én föl se jelentettem. – Én tanítsam magát, a jogászt? Leintett a levegőben: – Az én jogászi tudományom… – Sokáig nem tudtuk, hogy mi lesz magával, hogy egyáltalán megmarad-e. És ha nem maradt volna meg, akkor az a temperamentumos fiatalember emberölési vádat kapott volna, vagy tudom is én, minek híjják: halált okozó súlyos testi sértésnek, vagy egyébnek… – És így? – Súlyos testi sértés, azt hiszem… vagy emberölés kísérlete… én igazán nem vagyok jogász. De ha lecsukták, hát biztosan valami szép komoly dolog. A fiatalember ügyvédje azt követelte, hogy a terhelt is jelen legyen az ön kihallgatásánál. És -593- hozzám eljött, hogy ne halasszuk a dolgot, mert ez az ember addig a fogházban ül… és én úgy gondoltam, hogy maga se akarja kínozni… – A világért sem. – Igy hát… idejönnek egyszer. – Mikor? – A napokban. Holnap megtudom. Elment. Andor felült az ágyban. „Kubényi Sándor“ – mondta ki a nevét félhangosan. Csudálatos, milyen idegen ember volt ez. Nemcsak, hogy nem haragudott rá, de mikor a maga sorsáról gondolkozott, folyton elfelejtette. Mindenki szerepelt ebben az ő ügyében, csak ez nem. Mit akar tőle a törvény? Szegény Kubényi Sándor. Tisztelni lehet Kubényi Sándort. Ez egy hétig se tűrte, hogy a menyasszonya olvadozzék valakinek a melegénél. Alaposan és férfiasan cselekedett. Ez kiállt és megvédte a nőstényét. És rögtön azután, hogy kést szúrt érette valakibe, megfogta és anyává tette. Gyorsan és bátran cselekedett: bélyeget ütött rá, hogy az övé. Aztán, – most már vihetik a rendőrök. Mint valami semleges harmadik személy, oly becsületesen csudálkozott ezen a szép férfiui életen. „Nem is lehet másként,“ – gondolta – „a férfi élete a harc és a cselekvés, nem valami olyan bágyadt úszás egy nagy folyó sodrában, lefelé, mint az enyém…“ De nem érezte hibásnak magát. Olyasmi járt a fejében, hogy erre születni és nevelődni kell. Ha ő ilyet csinált volna valaha, az balul ütött volna ki, mert ő nem való erre, mert ő… vagy talán épp az a baj, hogy ő ezen így el tud gondolkozni, és hogy törődik azzal, mi üt ki balul és mi nem? -594- Később eszébe jutott: „elutazni messzire, egy évig haza se jönni…“ Megint mosolygott. Csudálta Veress doktort, hogy ilyet mondott neki. Mostanában, különösen, ha éjjel felébredt és sokáig nem tudott elaludni, gyakran kellett egy furcsa, újszerű sírási vággyal küzdenie. Az a borzasztó perc, mikor a Kender-utcában a kövér Juli mellén kisírta magát, mintha felszabadította volna benne azt a szeméremérzést, ami eddig sokszor visszatartotta a sírástól. Rémesen restelte önmaga előtt a sírást, mindig meg tudta állapítani, hogy ez csak testi szükséglet, amelyről az embernek le kell szoknia, mint sok másról, nevelés útján. De mióta egyszer szabad utat engedett ennek a rázkódásnak, azóta az gyakrabban jelentkezett, szemrehányón, hogy: ha egyszer igen, akkor többé mért nem? Ilyenkor úgy erőltette vissza magába a feltörekvő rohamot, hogy közömbös dolgokra erőszakolta a figyelmét. De néha megjárta ezzel is. Egyszer mérnöki dolgokra gondolt, nagy hidak konstrukciójára. Ezt erőltette a fejében, ezt a száraz számtani és fizikai képet, de a Margithíd kedves-megszokott, terpeszkedő szerkezete jelent meg előtte, s ez a híd, amely rá nézve oly sokáig a szomorú élet országútja volt, olyan érzékeny emlékeket vérzett fel benne, mint a faluról származott emberben egy-egy akácfa, régi kis földszintes ház, templomtorony… Ez volt az ő fiatalsága, ez a nagy kőlábú vasszerkezet. Tud ez úgy fájni, mint egy akáclombos alföldi templomtér. Ma a kaszinóra gondolt és a bakkara-kártyára, az esélyekre, a bankár előnyeire, a valószínűségi számításokra. De az első percben meglátta emlékei -595- közt Fischer urat, akit alig ismert, de aki sok pénzét nyerte el, s akinek most éles emlékezéssel jutott eszébe egy megjegyzése. Egy nagyon rossz éjszakáján, mikor csak úgy tudta valamiképpen kábítani magát, hogy nagy pénzeket tartott valakinek a kártyájára, hallotta, amint mögötte egy ember beszélget Fischer úrral. Az ember ezt mondta: – Ez a fiatal gyerek milyen nagy pénzbe játszik. Ez őreá vonatkozott. Hallotta, mikor Fischer úr erre súgva felelt: – Az ilyeneket fel se volna szabad venni a klubba. Akkor is ez bántotta, ez az: „ilyeneket“ szó. Most, hogy felkavarodott megint benne, szúróan fájt neki, úgy kínozta a szívét, mint az éles homok a szemet. Ő egy egész, fájó világot viselt magában, és Fischer úrnak mégis igaza volt: ő csak egy olyan „ilyen“, ő csak tagja, része, egy példánya az „ilyeneknek“, csak egység a sok ezer közt, és égigsikoltó kínjával együtt ő csak egy a sok közül, nagyon sok olyan van, mint ő. „Nem, édesem,“ – mondta keserű szájmozdulattal magának – „ön nem viseli az egész emberiség fájdalmát, ön egy eltűnő rongy, egy rothadó falevél, amin egészséges talpak nem-törődve gázolnak, ön nem csinált soha semmit, csak a beteg életét kímélgette és a szennyes kis fájdalmait csitítgatta, ön egy rongy, doktor úr, egy marék véres szemét, nincs az a leölt csirke, ami több ne lett volna, mint ön, mert avval legalább egyszer jóllakott valaki, de ki lakott jól önnel, ön szemét, ön szemét, szemét…“ -596- Mégis csak ráborította az arcát a párnára és vigasztalanul fulladozott bele, igen keserves sírással. Aztán feltápászkodott, a homlokára csapzott haját félresimította, meredten nézett a lámpába. „De kutyamód kínlódom“ – mondta. A sebe még be volt kötve. És nem lett volna szabad magát így végigvágni az ágyon. Most érezte, hogy túlnagyot mozdult. Rátette a kezét a kötésre. „Nagy vergődés ez“ – mondta magában. Most igazán hasonlított – úgy érezte – valami meglőtt fiatal szarvashoz, aki sebbel az oldalában vonszolódik a sűrűbe. Egy pillanat alatt ment át az agyán, hogy ha most leszakítja ezt a kötést és durván belekarmol a sebbe, egy ütéssel felmarcangolja és elpiszkolja – akkor mindennek milyen könnyen és milyen hamar vége… Ültében kinyúlt és felegyenesedett a felsőteste, úgy, hogy lazulni érezte magán a fehér pólya-kötést. „Na most,“ – mondta hangosan – „na most… most az egyszer.“ A keze már ott volt a kötésen és a hüvelykujja alája feszült. Akkor igen komoly lett, a keze mozdulása megállt, s ahogy a vaságy lábára meredt a tekintete, lassan eleresztette a kötést. „Nem“ – mondta – „én nem küldhetem a börtönbe Kubényi Sándort.“ Lassan visszaereszkedett a párnájára és érezte, amint a forró jóság elömlik benne, a jóság és emelkedett emberség, amit soha senki a világon nem fog megtudni róla. „Én vittem oda a fertőzést“ – jött vissza a régi gondolata – „én öltem meg Gyulai Olgát, a szegény Csirkét, a Mariskát… én öljem meg Kubényi Sándort is… és az ő gyerekét a Mariska testében?“ És felbőszült -597- benne egy eddig soha nem érzett harag, mikor Ellára gondolt: „Teéretted? Temiattad?“ De nem bírta a képét. Az agya-gépezete ontani kezdte most olyan képeit az asszonynak, amiket erősen tartott meg, élesen megrajzolva tett el a memória-raktárába. Megint a csinosságai, az elérhetetlen üdeségei, a kínzó testi csintalanságai szállták meg, a hangjai, amiken a neki-szólt szavak csengettek, a ruhák alá titkolt gyötrő-kívánt formái, nyomorult, aljas, átkozott emlékbe-vésettségei olcsó ruharongyoknak: egy harisnyának, egy rézcsatnak, ami a szélviharban kivillogott a fodrai közül, azok a fodrok a maguk puceráj-tisztaságával, és a válla, a vizes válla a fürdőben, mikor viaszosan csillogott, a két gyermek-szép keble a vízfényes fekete selyem tapadása alatt, és ami már egyszer, sokszor, az övé volt: a dús-piros szája, azzal a kínba-kergető, felrezzenő felsőajakkal, annak a rugalmas érintése, a mandulatej-íze, a szeme közelről-kutató, aztán bágyadó tekintete… mindezek mögött Kubényi Sándor sápadt munkásarca és mély, gyűlölő szeme… a Mariska rajongó halványsága és a halk szó, amivel a gyerekéről beszélt… – „Hohó!“ – mondta magában oly hangosan, hogy nem tudta: gondolta-e, vagy valóban kiáltott – „hohó, nem lehet!“ Most jól esett neki a sírás újabb rohama. De ez olyan erővel jött, hogy ahogy féloldalt fordulva feküdt, a fél párnát át kellett karolnia, hogy az arcára szorítsa, belefojtsa a csukló-fuldokló hangot. „Nem vagyok én „ilyenek“ – sírta belsejében a szöveget a rettenetes hanghoz – „nem -598- vagyok én rongy… nem vagyok én szemét… én mégis, mégis csak egy egész nagy világ vagyok…“ Vonított a párnába, hosszan, már nem is sírva, csak panaszosan-jajdulva valami hatalom felé, amely értse és lássa őt. „Le kell ütni az ilyen állatot“ – gondolta – „ártalmas állatot… piszkos, önző állatot… De azért ő is valami… ő is minden… ő mégis csak az egész világ, istenem… mért nézem le magamat olyan nagyon… mikor így tudok sírni… és mikor egy ember így sír… az mégis csak az egész világ… ez az egész, nagy világ… – mindenki…“ XIII. Harmadnap délelőtt mély álmából ébresztették fel. Veress doktor állt az ágya előtt. – Már tíz óra – mondta. – Itt vannak. Hamarosan rendbehozta magát, hideg vízzel dörzsölte ki szeméből az álmot, megivott egy pohár tejet, szétnézett a szobában, hogy rend van-e, aztán hátradőlt a párnákra, amiket a háta mögé egyengetett a vörös Jolán. Furcsa-szögletes fejű, vörösarcú kis ember jött be a szobájába egy hosszú barna fiúval. Bemutatkozott, hogy ő vizsgálóbíró. – A jegyzőm – mutatott a hosszú fiúra. Andor cigarettát tett eléjük. – Köszönöm, nem dohányzom – mondta a kis ember, s erre a jegyző is tagadólag intett, szerény mosollyal. -599- – Doktor úr elég jól érzi magát ahhoz, hogy itt most egy kicsit faggassuk? – Oh igen, csak tessék. Még kóválygott-bujkált a fejében az álom ködje, s nagy fáradtságot érzett, mint utóbbi időben mindig, mikor felébredt. És ma különösen rossz kedvvel ébredt. Már az imént, mikor Veress doktort meglátta, pillanatnyi ok nélkül megint az a gyalázatos sírni-vágyás fogta el. Teljesen összetörtnek érezte magát, mintha hajnalban, mialatt aludt, fakalapáccsal verdesték volna össze a csontjait, ahogy a nyers húst szokták a konyhában. – Neve? – Aradi Andor. És végig, mind ezt a sok semmit, ami fárasztotta és felizgatta. A nacionáléját elmondani, ez a szellemének ugyanolyan kín volt, mint a testének az a meztelenül kiállás, mikor sorozták. Csakhogy ez után nem küldték el azzal, hogy gyönge. Sőt most kellett erősnek lenni. „Mit bánom én őket“ – gondolta, lehúnyta a szemét. Így válaszolt a kérdésekre. – Sötét volt a kapu alatt? – Igen. – Ecker Mihály nem bántalmazta? – Nem. – Nem is közelített ön felé? – Nem. – Láthatta Ecker Mihály, mikor Kubényi Sándor önt megszúrta? – Lehet. Kinyitotta a szemét. „Nagyon tisztességesnek kell lenni“ – gondolta: -600- – Kérem, – mondta – lehet, hogy ő semmit se látott, mert én se láttam semmit, se kést, se mozdulatot, én csak a… a Kubényi arcától ijedtem meg, mikor megszúrt, és csak aztán éreztem egy kis fájdalmat az oldalamban. Ez a hosszabb mondat kimerítette. Nem is hitte volna, hogy igy felizgatja ez, mikor idegen emberek előtt kell beszélni róla. – Ön udvarolt Kubényi menyasszonyának? Felült az ágyban. Egy kicsit szédült. De nagy erővel kiabált benne valami: „Jóvátenni! Jóvátenni!… Ezt a nyomorult életedet… Jóvátenni! Mindent!“ A szögletesfejű halkan ismételte: – Udvarolt ön Kubényi menyasszonyának? – Igen! – mondta bátran. Forrón pirult el a hazugságtól és a vad-fiatal örömtől, hogy jót tesz, egy hanggal embereket éltet, börtönt nyit, boldogságot okoz. „Csak ne sírjam el magam, én rongy“ – gondolta. Összeszorította a fogát. – Olyan módon udvarolt ön Kubényi menyasszonyának, Gubás Mariskának, hogy joggal kelthette fel a féltékenységet Kubényi Sándorban? – Olyan módon – mondta, és belül mosolygott. „Pártos bíró,“ – gondolta – „te Kubényi pártján vagy, de nem bánom, én is veled vagyok, de mégse szép tőled.“ – Ön gazdag ember? – Igen. – Pazarló életmódot folytatott? Lehúnyta a szemét. A „folytatott“ szó kínosan mulattatta. -601- – Folytattam – felelt. – Pénzt költött nőkre… éjjeli mulatóhelyeket látogatott… – Látogattam. – Általában, olyan életmódot élt, amely joggal kelthette Kubényi Sándorban a gyanút, hogy ön azért telepedett meg az ő környezetükben, hogy Gubás Mariskát elcsábítsa? – Igen! – felelt erősen, a mondat elejére nem emlékezve, azért mondva igent, hogy magát terhelje. – Igen! – Ön nyíltan fogdosta Gubás Mariskát? Kitört belőle a felháborodás: – Én? A szögletesfejű az írásba nézett. Most vette csak észre Andor, hogy mindezeket a dolgokat papirosról kérdezi tőle a kis ember. Az írásból olvasta: – Szeptember tizenkettedikén este hét órakor az udvarban ön megfogta Gubás Mariska állát a vőlegénye jelenlétében. Visszaemlékezett erre a pillanatra: – Hogyne! – mondta. – Ez igaz. A szögletesfejű a jegyzőjére nézett, aki serényen írt. Aztán lapozott az írásban és nem is nézve Andorra, onnan kérdezte: – Ön revolvert rántott Kubényi Sándorra, ugyancsak szeptember tizenkettedikén, mikor Kubényi önt a kapu alatt felelősségre akarta vonni a menyasszonya elcsábítását célzó kísérleteiért. Most az forrongott benne, hogy micsoda gyávaság ez: végleg komisz csábítónak vallani itt magát, miért? miért? -602- – Revolvert rántott ön? – hangzott szárazon. – Igen – mondta. – Meg volt töltve a revolver? – Igen. – Hány töltény volt benne? Szinte elmosolyodott kínjában, a keserű emlékektől, amelyek felkergetőztek benne. Félrevonagló szájmozdulattal felelt: – Egy töltény hiányzott. – Szóval öt volt benne. – Szóval… öt… mert egy hiányzott. Ránézett a kis bírócskára, várta, hogy azt kérdezze tőle, hogy hova lett az az egy, ami hiányzott, mert akkor ránevetett volna és megmondta volna neki, hogy azt az egyet magába lőtte. De a kis bíró nem kérdezett semmit a hiányzó töltény ügyében. Neki öt is elég volt ahhoz, amit ő akart. – Kérem, – mondta, a vállát felhúzva – a terhelt itt van a folyosón az ügyvédjével. Kötelességem volt teljesíteni azt a kívánságát, hogy szembesíttessék önnel. Emel ön kifogást, egészségi állapotára való tekintettel, ez ellen? – Nem. A bíró a fejével intett a hosszú fiúnak. Ez kiment a szobából. Andor, aki eddig ült, most hátradőlt a párnákon. Rövid ideig csönd volt, aztán nyílt az ajtó. Kubényi Sándor lépett be elsőnek, mögötte egy egyenruhás ember, aki rögtön megállt az ajtó mellett. Az egyenruhás után egy borotválatlan, cvikkeres fiatalember jött, felszaglászó orral, meghajolt a bíró előtt és azonnal leült -603- egy székre. A jegyző jött vissza utolsónak, ő csukta be az ajtót. Andor nem fordította a fejét Kubényi Sándor felé, de látta őt. Nem változott semmit. Még abban se, hogy nem nézett rá. A bíróra nézett, de ebben volt valami erőltetettség: nem akart a fehér ágyra nézni, ahol az az ember feküdt, akit az ő bicskája juttatott ide. A rövid csöndben, amely ezt a bevonulást követte, Andor azt gondolta, hogy itt minden rendben van, itt mindenkinek igaza van, itt mindenki derék ember, csak egy utálatos ember van itt: az a cvikkeres fiatal ügyvéd, aki neki nem köszönt, aki dacosan és neveletlenül ült le, akinek mozdulata és arckifejezése ellene irányult, ok nélkül, pusztán ügyvédi ösztönből, aki máris úgy tett, mintha évek óta haragban volnának, aki nem nézett rá és támadólag csillogtatva cvikkerét, várta, hogy megszólaljon a bíró és ő mondhasson valami szemtelenséget, valami éleset, amiből kitűnik, hogy neki nem imponál a kórházi ágy és a benne fekvő sápadt fiatalember. „És ilyen akartam én lenni“ – gondolta Andor, lassan megmozgatta a fejét, a szemét félig kinyitva. – Maga azt mondta, – szólt a bíró Kubényi Sándorhoz – hogy Aradi Andor úr el akarta csábítani az ön menyasszonyát. Kubényi mondani akart valamit, de a bíró felemelte az ujját: – Aradi úr ezt beismeri. A legény lassan ráemelte a szemét Andorra. Andor most egészen lehúnyt szemmel feküdt hanyatt a párnán. – Maga azt mondta, – folytatta a bíró – -604- hogy tanuja volt annak, saját szemével látta, mikor Aradi Andor úr Gubás Mariskát megérintette,… mondjuk: illetlenül érintette, ahogy maga kifejezte: megfogdosta. Kubényi Andort nézte. A lehúnytszemű arcon könnyű mosoly derengett. – Aradi úr ezt is beismeri – mondta a bíró. – És végül megerősíti magának azt a vallomását, hogy mikor maga felelősségre akarta őt vonni a menyasszonya elcsábítására irányuló kísérletei miatt, ő revolvert rántott elő, amelyben saját kijelentése szerint öt töltény volt. Andor lassan kinyitotta a szemét és a tekintete találkozott Kubényi Sándoréval. Oly világosan olvasott most benne, mint a nyomtatott szövegben. Kubényi Sándor csudálkozva és megindultan nézett rá. Nem értette, de sejtette, hogy itt mi történik. Ettől, – „nem bánom, ha tévedek is, de nem, nem, én látom, hogy ő ért engem“ – ettől megint forró mozdulások kezdtek verni a fiú mellében. Mintha megint sírás jönne, de nem, nem az jött, hanem valami elmagyarázhatatlan, felfelé emelő érzés: tovább, tovább, most hamar: mindent, amit lehet… – Bíró úr, – mondta nem egészen biztos hangon – nem érdemes sokat keresgélni itten. Ez az úr a kapu alatt megszólított engem és felkért, hogy ne jelenjek meg többé a menyasszonya közelében. Most belátom ennek a kérésének a jogosultságát. De akkor bolond voltam és felbőszültem, megharagudtam… Kubényi most egészen sápadt volt és a szeme átszegezte Andort, most úgy látszott, hogy haraggal. -605- Mintha ezt mondaná: „Mi az? Magadra veszel mindent?“ – Megharagudtam – folytatta Andor, isteni nyugalmat és derűt érezve a tagjaiban – és beismerem, hogy erre a derék és tisztességes emberre revolvert rántottam. Ő megütött, hogy ellökjön magától… Kubényi a földre nézett. – De én fogtam és emeltem a revolvert, s akkor ő megszúrt engem. A bíró: – Ön rá akart lőni? – Igen. – Pusztán… csak azért, mert kérte, hogy ne látogassa a menyasszonyát? „Pártos bíró“, – gondolta Andor – „most az én pártomon vagy… de megállj…“ Fájó-kaján érzéssel felelt: – Pusztán csak azért. Akkor nagyon heves voltam és be kell vallanom, megkívántam… az illető lányt… úgy érzem, kötelességem a bíró előtt őszintén beszélni… A bíró bólintott. – … hát őszintén megmondom, pillanatnyilag felháborodtam, most már restellem, de akkor így volt, dühbe jöttem, rá akartam lőni… nem csuda, hogy védte magát, ahogy tudta… Elfáradt ebbe. Visszafeküdt a párnatömegre. De még megnézte Kubényi Sándort. Ez elborultan nézte őt, most először volt alul, amióta ők ketten ismerték egymást. Ami dac és becsület benne volt, az a száján vonaglott, alig-láthatóan. De a megütött -606- fejű állat tétova pillantásával megadta magát ennek a percnek, amely kinyitotta előtte az egész világot, elébe vezette a rajongó lányt, felmutatta előtte a gyermekét és egész jövő életét. Ahogy Andor fáradtan nézte a küzködő és lassan megalázkodó arcot, büszke lett és fiatal, fensőbbséget érzett, s ezt érezte: „Na… hát most ki az ember?“ A bíró megszólalt. Nem az írásból beszélt, de az írásba nézett, ahogy mondta: – Szóval maga a sértett, maga doktor Aradi Andor úr azt a színezetet adja az egész dolognak, hogy Kubényi Sándor jogos védelemben cselekedett, mikor őt megszúrta. A fiú felháborodott az ágyban. „De komisz minden ember!“ – forrt végig rajta. Merőn nézett a bíróra, hangosan mondta neki, mintha a szájába akarná rágni: – Nem színezetet adok, én vallok, kikérem magamnak. – Kérem! – nézett fel rá szigorúan a bíró. – Nem tűröm! – mondta a fiú, érezve, hogy ami kis vére van, lemegy az arcából. – Kubényi úrra rá akartam lőni, rá is lőttem volna, ha ebben a szúrással meg nem akadályoz. Ezt méltóztassék szóról-szóra jegyzőkönyvbe venni. A bíró a jegyzőre nézett. Az gyorsan írt. Világos volt, hogy a bíró haragszik. Andor még mindig a bírót nézte „Majd megmutatom én neked“ – gondolta. Össze voltak szorítva a fogai, most engedett ezen a szorításon, mert szinte megfájdult belé az állkapcsa. A cvikkeres zsidólegény gőgösen nézett -607- a jegyzőre. Neki ez mind nagyon tetszett, de a világért se adott volna semmi elégtételt a „sértettnek“. Ő mindhalálig a terhelt ügyvédje volt, tőle összedőlhetett a világ. Andor a bíró feje fölött Kubényira nézett. Lágy és fájdalmas tekintettel találkozott. Most ő maradt szigorú: „Nem mutatok neki semmit.“ A bíró kellemetlenkedett: – Ön agyon akarta lőni Kubényi Sándort? „Velem kezdesz?“ – érezte Andor. Élesen felelt: – Én mind az öt golyót bele akartam ereszteni Kubényi Sándorba. Mind az ötöt. És most ő nézett felhúzott szemöldökkel a jegyzőre, hogy az írja-e. A jegyző mohón írt, s aztán kérdőleg nézett Andorra, mintha ezt mondaná: „Nos, még, még!“ – Köszönöm – mondta a bíró, felkelt és összeszedte az írásait. Kubényinak csak a szemével intett. Andor aláírt valamit, ezalatt Kubényi némán ment ki az egyenruhás ember előtt. Most a cvikkeres is felkelt, összecsapta a sarkát és meghajolt Andor felé. Andor elkapta róla a tekintetét, úgy utálta. A bíró most nem volt olyan kedves, mint mikor jött. Ceremóniásan köszönt, úgy vonult ki. Csak a hosszú jegyző nézett szeretettel Andorra. „Ez derék ember“ – gondolta a fiú, szeretettel mondta neki: – Jónapot kívánok. Egyedül maradt. Sokáig nem jött be hozzá senki. Aztán benyitott a vörös Jolán. Körülszaglászott a szobában: -608- – Micsoda szagot hagytak itt. – Menjen – mondta idegesen Andor. – Magának mindig a szaggal van baja. Hagyjon most. Jolán kiment. „Nagyszerű érzés, embernek lenni“ – gondolta a fiú, fáradtan nyújtva el testét a takaró alatt. „Mit szólna ehhez Fischer úr?“ Sokáig mosolygott felfelé, ahogy elálmosodón, az izgalomtól elfárasztottan feküdt. „Te szegény kis gyerek“ – gondolta lágy-furcsa érzéssel, s elképzelt egy maszatos, mezítlábos kis lányt, aki Mariska kék szoknyáját görcsösen fogja és sír. „Mért éppen lány?“ – kérdezte magától. „És mért sír?“ De a kis lány szeme ugyanolyan volt, mint Kubényi Sándoré. Fáradt testében megint mozgolódni kezdett az az oknélküli sírás-vágy, amit most haraggal érzett. „Nem mégy?“ – kiáltott rá némán – „hagyj most békén.“ Mindig nagyon szerette a kis gyerekeket. „A magamét borzalmasan tudtam volna szeretni.“ A szívét most megint Ella puha kis keze kezdte pofozni. „Ne bánts“ – mosolyodott rá lehúnyt szemmel, de már viharzó-gyorsan jött fel benne minden mondat, amit valamikor Turnovszky kisasszonnyal a leendő gyerekről beszélt. A hangját hallotta: „a gyerekünk…“ „a mi kis gyerekünk…“ de nem érzelmesedett el. Hirtelen és ügyesen kormányozta magát. Elképzelte Ellát, amint a csipkés-kivágott fehér lepelben megdőlve áll Nagy Ervin előtt, úgy, hogy a fejét nem is látni, csak a balkarját, amely a fehér lepelből kibontakozva könyökig fedetlenül mered el tőle, amint eltartja magától, szétnyitott ujjakkal, a vad rabló-csók alatt édesen kínlódva, hogy nem is -609- látni mást, mint Ervin nyírott fejét, ahogy felülről rátapad az asszony arcára és csak a meg-megmozduló koponyáról látni, hogy csókokat szív belőle, vadul, erőt-mutatón, komiszan, meg-megújítva a szája-mozdulatát. – „Így kellett volna élni,“ – mozgott némán az ajka – „vagy úgy, mint Kubényi Sándor… akárhogy, csak úgy nem, ahogy én éltem… és az „ilyenek“… mint én…“ Ha az „ilyenek“ szónál Fischer úrra nem gondolt volna, erre az izzadt-kövér, kupecforma, kerekfejű, kártyás ügynökre, megint elsírta volna magát, „ez már undorító lett volna, rettenetes, gyalázatos, utolsó… te jó Isten, mikor szabadítasz meg?“ XIV. Utolsó napjának történetét Rácz Miklós a naplója, de a maga szíve számára is pontosan meg akarta állapítani, s mint jó ujságíró, gondosan utánajárt mindennek, ami a szanatóriumból való távozásától kezdve a másnapi szomorú reggelig történt. A következőket sikerült megtudnia és feljegyeznie. Aradi Andor két nappal a kihallgatás után délelőtt tíz órakor ébredt fel, rögtön csöngetett és jóízűen reggelizett. Reggeli után benn volt nála Veress doktor, aki saját előadása szerint még soha nem látta olyan nyugodtnak és derültnek, mint ekkor. Igaz, hogy gyönyörű idő volt, egyike azoknak a Pesten oly gyakori októberi napoknak, amelyek a nyár világítását meglepetésnek hozzák -610- vissza az ősz színeihez. Veress doktor azt ajánlta neki, hogy utazzék el a Riviérára és maradjon ott jövő nyárig. Erre azt felelte, hogy a Riviérától fél, mert ott erős kártyázás folyik és ő annak nehezen tudna ellentállni. Ekkor Veress doktor Párist ajánlta neki, azzal a megokolással, hogy neki kellemes és felületes szórakozásra van szüksége, ez fontosabb rá nézve, mint a levegő és a fürdés. Azt felelte, hogy erről inkább lehet beszélni, ezen gondolkozni fog. Aztán azt kérdezte az orvostól, hogy ebben a szép időben kikocsizhatik-e. Veress doktor ezt megengedte neki és tréfásan figyelmeztette, hogy ne menjen lumpolni, estére jöjjön haza. Mikor az orvos kiment tőle, ápolónőjét, Gergyó Jolánt hivatta és arra kérte, készítsen ki neki a szekrényből fehérneműt, cipőt és ruhát. Jolán azt mondja, hogy ő maga is elfelejtette, hogy a betegnek itt nincs más ruhája, mint amelyben a mentők idehozták, tehát a szekrényhez ment és kinyitotta. A szekrényben a véres inge függött, s világos ruhája, amelynek mellényén, kabátján és nadrágja felső részén nagy barna, száradt vérfoltok látszottak. Jolán, mint mondja, hamar becsapta a szekrényajtót, de már későn volt, mert a beteg az ágyból meglátta ezeket a ruhadarabokat. Akkor hosszan hallgatott, szomorúan nézett maga elé és Jolán kérdéseire csak hosszas unszolás után felelt. De később visszanyerte derült arckifejezését, felhivatott egy hordárt, cédulát írt valami asszonynak a Kender-utcába, ahol utoljára lakott, s a hordárt megbízta, hogy két sárga bőrkoffert, ami becsomagolva és lezárva maradt ennél az asszonynál, hozzon el. Az ebédjét úgy ette -611- meg, ahogy az utóbbi időben szokta: kevés levest evett, a húsból csak egy falatot és a két szelet sült tésztából az egyiket. Ebéd után megjött a hordár, elhozta a két bőröndöt, amelyekből Jolán kiszedte és a szekrénybe aggatta a holmit. Három órakor felöltözött, tréfás megjegyzéseket tett arra, hogy a sok fekvéstől elgyengülten bizonytalanná lett a járása, s néhány perccel négy óra előtt gummikerekű fiákerért küldött. A fiákert a közeli állomásról hozta a portás, ahonnan mindig szokta, ha a betegek kocsizni mennek. Mikor a beteg lement és beült a kocsiba, a portás gondosan betakarta a lábát és megmondta a kocsisnak, hogy vigyázzon a nagyságos úrra. A fiáker száma kétszáztizenhat volt, ismerős kocsis ült rajta, Bauer nevezetű. Ennek Andor azt mondta, hogy a Lánchídon át hajtson fel a Várba. A Várban újra szólt a kocsishoz, azt mondta neki, hogy hajtson a gőzsikló felső állomásához. Ott a nagy téren kiszállt a kocsiból. Bauer kocsis segíteni akart neki, de ő visszautasította, bár gyöngén járt és egyszer meg is kellett támaszkodnia a pályaház sarkába. Az alacsony kőfalhoz ment, amely a pályaház mellett mint valami erkély mellvédje szögellik ki a Duna és a város fölé. Rákönyökölt erre a kőfalra és hosszan nézte Pestet, a Dunát, lehetett egy félóra idő, amit itt így töltött. Közben egyszer fölegyenesedett, cigarettát vett elő, és amikor Bauer kocsis odaugrott hozzá, hogy gyufával szolgáljon neki, őt is megkínálta cigarettával. Megkérte a kocsist, hogy maradjon ott néhány percig vele a kőfalnál és várjon, amíg megint előkerülnek a Lánchíd alól azok a különös madarak, amelyek az előbb ott röpködtek, -612- s amelyekről nem tudja, hogy miféle madarak lehetnek, mert nagyobbak, mint a galambok, de a repülésük idegenszerű, olyan, mintha sirályok volnának. Bauer kocsis vele együtt megvárta, míg a madarak ismét felrepültek a híd alól, s akkor megerősítette azt a véleményét, hogy ezek sirályok. Ő azt mondta, lehetetlennek tartja, hogy Pesten sirályok legyenek, de Bauer kocsis megjegyezte, hogy ő már igen sokszor látott sirályokat a hidak környékén, amint magasra felrepülnek, majd a Dunára ereszkedve a vízre ülnek és vitetik magukat egy darabon a folyóval. Ezután ő azt mondta, hogy korán alkonyodik, mert mikor feljöttek, még erősen sütött a nap, és most már gyújtják a lámpákat a pesti oldalon a partra néző ablakokban. Akkor visszaült a kocsiba és a Fő-utcába hajtatott, az apja házához. Itt is követni lehetett majdnem minden lépését és cselekedetét. Első útja a házmesterhez vezetett, akitől afelől kérdezősködött, hogy mi ujság a házban, hogy vannak a lakók, rendben megy-e minden. Aztán megdícsérte a házmesteréket a tisztaságért, amit a lépcsőházban és az udvaron tapasztalt, s váratlanul kétezer korona ajándékot adott nekik azzal a megjegyzéssel, hogy ő hosszú időre külföldre utazik és tovább is ilyen szépen vigyázzanak a házra. Akkor a házmesternével felkísértette magát boldogult szülei lakásába, s útközben, a lépcsőn megkérdezte, hogy minden rendesen úgy van-e még a lakásban, ahogy legutóbbi ittléte alkalmával volt. De nem ment be azonnal a lakásba. A házmesternének azt mondta, hogy csak nyissa ki és várjon, ő egy kicsit bemegy az irodába doktor -613- Vadász Imréhez. Vadász Imrénél egy negyedóráig időzött. A kérdezősködésre azt mondta, hogy egészen jól érzi magát, s aziránt érdeklődött, hogy Kubényi Sándort szabadlábra bocsátották-e. Mikor megtudta, hogy igen, azt mondta: „na ennek nagyon örülök.“ Akkor elővette azt a borítékot, amelyben Vadász Imre annak idején elvitte neki az értékpapirjai és a telke eladásából származott összeget, kivette belőle az ezresbankókat, s megolvasta. Aztán a csomóból elvett hármat és ezt visszatette a zsebébe. A többit pontosan két részre osztotta és megbízta Vadász Imrét, hogy az egyik felét, hatvanháromezer koronát, még ma délután küldje el Gubás Jánosnénak, a kövér Julinak, azzal, hogy ő ezt hozományul adja a lányának, Mariskának. Vadász Imre azt mondja, hogy ő erre, az összeg szokatlan nagysága miatt megjegyzést akart tenni, de aztán meggondolta magát és nem szólt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagy összeggel a fiatal Aradi a lány vőlegényét akarja megfizetni. Vadász Imre biztosra vette, hogy a fiatal Aradi anyává tette Mariskát és gazdag urak szokása szerint most nagy hozománnyal segíti abban, hogy férjhezmenjen valaki máshoz. Az összeg másik felét, tehát szintén hatvanháromezer koronát pénzeslevélben kellett Vadásznak feladnia, ugyancsak még aznap délután, a következő címre: „Mademoiselle Mariska Bárány-Brenner, Moscou, Russie“ – és itt odaadott Vadász Imrének egy cédulát, amelyre orosz betűkkel fel volt írva egy utca neve. A pénzeslevélbe, intézkedése szerint csupán egy cédula volt a pénz mellé teendő, s ezen a cédulán ez a szöveg legyen: „Hatvanháromezer korona -614- ajándék Brenner-Bárány Mariska számára, küldi dr. Aradi Andor úr megbízásából dr. Vadász Imre ügyvédi irodája.“ Ezt szintén feltűnőnek találta Vadász Imre, de nem tartotta illendőnek, hogy erre nézve bármiféle megjegyzést is tegyen. Mikor ezek után Vadász Imre a ház kezelésére és a befolyt házbérekre vonatkozó beszélgetést akart vele kezdeni, ezt elhárította, azt mondván, hogy ez majd ráér akkor, ha ő Párisból visszaérkezik. De megkérte Vadász Imrét, hogy szanatóriumi számláját a napokban fizesse ki ebből az összegből, és doktor Veress főorvosnak adjon hatezer korona külön tiszteletdíjat. Megjegyezte, hogy ezt azért nem adja át ő személyesen neki, mert doktor Veress tőle ezt nem fogadná el. Az orvos, már a multkor, mikor elsőízben kezelte a szanatóriumban, egyezer korona külön tiszteletdíjat sokallott, és valóságos kínlódásba került ezt az összeget elfogadtatni vele. Ezek után azt mondta Vadász Imrének, hogy most bemegy egy kicsit a lakásba szétnézni, és kéri Vadász Imrét, hogy az irodából való távozásakor szóljon be érte, ő fiákerrel van itt és szívesen átviszi őt Pestre. Ekkor átment a lakásba, ahol a házmesternével együtt végigjárt a szobákon, majd hosszasan nézett ki az ebédlő ablakán az utcára. Innen boldogult apja dolgozószobájába ment és leült a könyvtárszekrény elé egy fotelbe. Akkor a házmesterné kiment az előszobába, hogy ott várjon addig, amíg hívják, vagy amíg a fiatal gazda elmegy. Ez sokáig időzött egyedül az öreg Aradi szobájában; még akkor is ott volt, mikor Vadász Imre az irodából jövet bement hozzá a lakásba. Vadász őt az íróasztalnál -615- találta, amint a Pallas-Lexikon Simor-kódex-Tea-rózsa kötetében olvasott. Arra a kérdésre, hogy mit olvas, azt felelte, hogy sirályokat látott a Lánchídnál, és most tudta csak meg, a lexikonból, hogy ezek valóban sirályok lehettek, ő eddig azt hitte, hogy sirályok csak a tengeren vannak. Csudálkozott, hogy hazánkban nem is egy, de tizenöt sirályfajta él és megjegyezte, hogy milyen szép neveik vannak a sirályoknak: rablósirály, ezüstsirály, törpesirály, angolsirály, és a legszebb: a kacagó sirály, pedig ez az, amit a tudomány közönséges sirálynak nevez. Ugyanekkor azt mondta, hogy milyen különös az, hogy ha az ember a lexikonban egy szót keres, lapozás-közben mindig egy csomó más szót is végigolvas, mert senki sem elég erős ahhoz, hogy mindent mellőzve csak éppen a keresett szó iránt érdeklődjék. Igy ő most a Sirály-t keresve megtalálta az angol Sir szót és megtanulta belőle, hogy az angol ember, ha valakit Sir-nek címez, elhagyhatja a megszólított vezetéknevét, de a keresztnevét soha. És gúnyolódva hívta fel Vadász Imre figyelmét a Sírás címszóra, amely rögtön a Sirályfélék után következik, s amelynél a lexikon azt mondja, hogy „a sírás nem gáncsolandó addig, amíg a tragikus célnak megfelel“, majd ezt: „a sírás magában véve, ha érdemes tárgyaknak szól, megkönnyít és felemel“. Vadász Imre ama megjegyzésére, hogy ez valóban így van, nem felelt semmit. Ezután együtt lementek a fiákerhez és ő megkérdezte, hogy hová vigye Vadász Imrét. Mikor ez egy lipótkörúti vendéglő címét mondta, odairányította a kocsist. Mikor a kocsi a Margithídon haladt át, dícsérte a szép estét -616- és felhívta Vadász figyelmét arra, hogy nyugaton még tűzzel-szegett felhők látszanak, de az égbolt másik része már éjszakásan sötét. A hídról lenézett és azt mondta, hogy a Duna olyan, mint egy fekete tükör, és a parton látszó sok kis lámpafényre mutatva ezt mondta: „nézze ezt az ezer kis gyertyát.“ Vadász Imre a Lipótkörúton leszállt és ama kérdésre, hogy a pénzeket elküldte-e, igennel felelt. Azóta Vadász Imre nem látta. A szanatóriumba fáradtan érkezett meg, azonnal levetkőzött, az ágyába feküdt és oda kérte a vacsoráját. Megint keveset evett és ápolónőjének arra a kérdésére, hogy hogy’ mulatott a kiránduláson, egykedvűen azt felelte, hogy: „sehogy“. Vacsora után azt mondta Jolánnak, hogy talán már holnap elhagyja a szanatóriumot, s azt a háromezer koronát, amit otthon a bankó-csomóból levett, neki adta. Jolán kezet akart neki csókolni nagy megindultságában, s mikor hozzáhajolt, Aradi megfogta a fejét, s amit eddig soha sem tett, megcsókolta az arcát, s azután a száját, hosszasan, de tisztességesen, minden mohóság nélkül. Tizenegy órakor bement a szobájába doktor Veress. Akkor elgondolkozva feküdt hanyatt az ágyon, s arra a kérdésre, hogy hogyan érzi magát a kocsikázás után, azt felelte, hogy fáradt. Veress doktor megkérdezte tőle, hogy hol járt. Erre pontosan és őszintén felelt, azt mondta, hogy a Várban volt és gyönyörködött a szép kilátásban, mert mielőtt külföldre utazik, el akart búcsúzni Pesttől, ahol annyit szenvedett. Azt mondta, hogy a Várhegyről lenézve keresgélte, de csak nagyon nehezen találta meg azokat az utcákat, ahol sokat járt azelőtt, -617- ahol nők után leskelődött, ahol szerelmes-korában izgatottan várt vagy nézegetett. Kereste azokat a házakat, amelyekben boldog és boldogtalan volt, de ezek közül egyet sem talált meg, mert valami őszi párázás borult a városra, széthúzódott fölötte valami áttetszően elnyúló ködfelhő, ami por és füst is lehetett, de valószínűleg az őszi alkonyat párája volt, bár ő inkább azt hiszi, hogy szélcsendes időben a napközben felvert könnyű por képezi ezt a vöröslő-fénylő alkonyati fátyolt a háztető-rengeteg fölött, amelyből csak a tornyok és kupolák emelkednek ki a tisztább levegőbe. Felhívta a főorvos figyelmét az alkonyatkor kigyulladó fényreklámokra, amelyek a budai hegyről nézve csodálatos fényvonalakat rajzolnak a háztetőkre, és megjegyezte, hogy milyen különös, sugaras beosztást adnak a város látképének az estefelé felgyulladó gázlámpák, mert a budai magasságból csak amaz utcák lámpasorai látszanak, amelyek a tekintet sugarába esnek, mintha minden utca csak kifelé vezetne a városból és más utca nem is volna. Doktor Veress ama megjegyzésére, hogy reméli: ma ezek után jól fog aludni, idegesen felelt, s azt mondta, hogy egyáltalán nem fog aludni, mert bár a friss levegő, amelytől elszokott, elbágyasztotta, de a világban való szétnézés és különösen az elhúnyt szülei lakásában való hosszasabb időzés annyira felizgatta, hogy semmi reménye nincs még csak arra sem, hogy ma egyáltalán lehúnyja a szemét. Bizonyos türelmetlenséggel, amit az okozhatott, hogy ilyen kéréseit állandóan megtagadták, morfiumot, vagy más hatékony altatószert kért. Ezt doktor Veress -618- határozottan megtagadta, s újra figyelmeztette arra, hogy nagy depressziója, lelkének demoralizált erőtlensége nagyrészt attól származik, hogy az utóbbi időben az altatóporokkal, főként a veronállal csúnyául visszaélt. Ismét a gyomortájra és a lábszárakra alkalmazandó priznic-borogatásokat ajánlotta neki altatóporok helyett. Erre előbb néma dacossággal reagált, de aztán felsóhajtva mondta, hogy ha mást nem enged meg a főorvos, nem bánja, pólyálják be ezekbe a vizesrongyokba. Veress doktor felügyelete mellett alkalmazta rá a nedves borogatást Gergyó Jolán, sőt Veress főorvos segített is a flanel felcsavarásánál. Aztán a főorvos szokása szerint azt mondta neki, hogy „megyek Csipkerózsa-várkastélyt csinálni a szanatóriumból“ – ami rendes éjszakai injekcióskörútjára vonatkozott, s egyszerű kézfogással búcsúzva tőle, kiment a szobájából. Hajnali négy órakor Gergyó Jolánt, mint mondja, csöngetéssel költötte fel egy beteg, aki ugyanazon a folyosón feküdt, mint Aradi. Mikor az ápolónő ettől a betegtől kijött és a szobája felé ment a folyosón, Aradi ajtaja alatt, a hasadékon világosságot látott. Szívességből és érdeklődésből óvatosan benyitott Aradi szobájába, s látta, hogy Aradi nyugodtan alszik, hanyattfekve az ágyában. Akkor lábujjhegyen az ágy felé közeledett, hogy eloltsa az éjjeli szekrényen égő villanylámpát, amelyet, úgy vélte, égve felejtett az álommal küzdő és végre mégis elaludt beteg. Mikor az ágyhoz ért, ijedten látta, hogy vérfolt van Aradi fehér hálóingén, a melle balfelén. Ugyanekkor nagyon megrémült, mert Aradinak a fehér paplanon nyugvó -619- kezében meglátott egy kis revolvert, s akkor észrevette a revolvert markoló kéz feltűnő sárgaságát. Föléje hajolt, de Aradi akkor már nem lélekzett, s az arca, amelyet az ápolónő első ijedtségében megérintett, már egészen hideg volt. Azonnal leszaladt a földszintre és felköltötte doktor Veress főorvost, aki papucsban és hálóingben szaladt fel a lépcsőn az emeletre. Rögtön megállapította, hogy a beteg egy-két órával ezelőtt azzal a kis revolverrel szivenlőtte magát, valóságos anatómiai pontossággal. A szívét telibe találta, s valószínű, hogy abban a szempillantásban halt meg, amikor a golyó keresztülment a szívén. A főorvos izgatottan rántotta le róla a fehér paplant, a beteg lábai már hidegek voltak, csak a priznic-borogatás nedves vászna volt még meleg, ahogy álomra-kötözötten, elnyúlva feküdt ott a főorvos szerint meglepően lesoványodott és most egészen halavány, jól ápolt és tiszta, nem izmos, de szépen formázott hideg fiatal teste. Az ápolónő megfigyelése szerint a főorvos rendkívül izgatott volt, mikor a halált jelentő jeleket kereste és megtalálta Aradi testén, s azután leült az ágy mellé és hosszan hallgatott, úgy hogy az ápolónőnek kellett őt tiszteletteljesen figyelmeztetni a további teendőkre. Doktor Veress főorvos ezt a hosszas töprengését azzal magyarázta meg, hogy eszébe jutott az a kérés, amit a beteg tizenegy órakor hozzá intézett, mikor morfiumot, vagy más erősen ható altatószert kért tőle. Nyilatkozata szerint orvosi lelkiismerete teljesen nyugodt volt, amiért az erős altatószert megtagadta, ez vitathatatlanul kötelessége volt. De emberi lelkiismeretét végtelenül bántotta az a gondolat, -620- hogy ha brutális altatót adott volna neki, akkor nem követhette volna el azt, amit elkövetett. Arra a vigasztaló megjegyzésre, hogy a beteg akkor ezt más alkalommal követte volna el, előbb némán tagadó fejmozdulattal felelt, aztán azt mondta, hogy ez nem idő és elhatározás, hanem pillanatnyi ötlet és alkalom kérdése, és hogy a megakadályozott öngyilkosság néha, sőt igen gyakran, sőt a legtöbb esetben végleg elmarad. Arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett az, hogy a revolver pukkanását senki nem hallotta, azt felelte a főorvos, hogy az ápolónők szobái a hosszú folyosó legvégében vannak, Aradi Andor szomszédai pedig újon operált és morfium-befecskendezéssel elaltatott betegek voltak. Egyébként is a revolver, amellyel szívébe lőtt, oly kicsiny kaliberű volt, hogy minden valószínűség szerint kicsit pukkant, pláne úgy, ahogy Aradi sütötte el: egészen erősen a mellére szorítva, amit a golyó behatolási helyének ismert jellegzetes formája bizonyít. Veress doktor, miután a köteles intézkedéseket megtette, a kora reggeli órákban ismét felment Aradi szobájába, és megilletődötten, hosszan időzött ott. Elbeszélése szerint Aradi Andor nem-változott arccal feküdt a fehér ágyon, sőt vonásain határozottan a nyugvás és a derű kifejezése volt látható. Doktor Veressre azt a hatást tette, mint a nagy fáradalom után elgyengülten nyugvó ifjú. Nem volt olyan, mintha aludnék, hanem inkább olyan, mintha lehúnyt szemmel ébren pihenne. Tökéletesen hasonlított a sebészi osztály ama betegeihez, akik súlyos operáció után vértelenül-elbágyadva -621- lecsukott szemmel, elsárgultan és elgyötörten nyugosznak ágyukon, ahová visszafektették őket. Rácz Miklós körülbelül egy félévvel ezelőtt olvasta Saint-Simon emlékiratait, s ez a könyv oly mély hatással volt rá, hogy azóta naplót vezetett, amelybe minden őszinteséggel, amelyre képes volt, napról-napra beleírta az élete és a gondolkozása eseményeit. Fiatal barátja ez utolsó napjának a történetét ebben a hosszú fejezetben így írta le. Nagyon rövid, s hirtelen véget ért, önmagával való belső küzdelem után hozzáírta azt is, hogy egy részlet különös erővel és mélyebben rendítette meg, mint maga a nap története. Ez az volt, hogy a kétszáztizenhatos fiákeres, Bauer kocsis vallomása szerint Aradi Andor, miután Vadász Imrét a lipótkörúti vendéglőnél letette, a kocsisnak azt mondta, hogy hajtson Andrássy-út negyvenharmadik szám alá, ahol az ő, a Rácz Miklós lapjának a szerkesztősége volt. Mikor a kocsis az Andrássy-út negyvenharmadik számú háza előtt megállította a lovakat, sokáig várt, de Aradi Andor nem szállt ki a kocsiból, hanem hosszas hallgatás után ezt mondta a kocsisnak: „Különben… csak menjen a szanatóriumba, vissza, ahonnan jöttünk.“ Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 55 „Pfuj „Pfuj“ 135 megának magának 303 rajtafelejtettte rajtafelejtette 459 szajához szájához 576 és Jolán És Jolán 576 akkor valami Akkor valami 607 „Velem kezdesz? „Velem kezdesz?“

gutenberg

{"language": "hu", "text_id": 69853, "title": "Andor: Reg\u00e9ny", "issued": "2023-01-21 00:00:00", "authors": "Moln\u00e1r, Ferenc, 1878-1952", "subjects": "Hungarian fiction -- 20th century", "locc": "PH", "bookshelves": ""}